Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. Identitás (én)

5. Identitás (én)

Korábban láttuk, hogy a szimbolikusan közvetített interakció folyamatából keletkező tudat nemcsak az egyénen kívüli tárgyak tudata, hanem öntudat is.

Ez vezet át bennünket az identitás, illetve az én fogalmához. Mead értelmezésében az egyénnek akkor és azért van identitása, ha és amennyiben képes tárggyá tenni magát, és tudatosítani a saját jelentését (Mead 1973,177). Hangsúlyozza, hogy ennek az identitásnak társadalmilag meghatározott struktúrája van, amely a társadalmi tapasztalatból, a szimbolikusan közvetített interakció folyamatából keletkezik: hiszen az önmagát tárggyá tevés és az ön-tudatosítás szintén a nyelv fogalmaival és azon csoport magatartásának és látásmódjának átvételével történik, amelyhez az egyén tartozik. Ha apának vagy anyának, diáknak vagy menedzsernek tekintjük magunkat, ha úgy érezzük, kedvesek, szépek vagy csúnyák vagyunk, akkor nyilvánvalóan társadalmi szerep- és értékfogalmak tőlünk függetlenül létező tárházából merítünk. Ennek a tárháznak az ismeretére s arra a képességre, hogy azt önmagunkra alkalmazzuk, viselkedésünket hozzá igazítsuk, az interakciós folyamatban teszünk szert – Mead ebben az összefüggésben „mások szerepének átvállalásáról” is beszél (Mead 1973, 319).

Az identitás, illetve az én élettörténeti kialakulásában Mead (1973, 191) két szakaszt különböztet meg: szerepjáték (play) és szabályozó játék (game).

A szerepjáték során a gyermek egyes szerepeket vesz át: anyát, apát vagy rendőrt játszik, s ezeknek a szerepeknek a látószögéből tapasztalja meg önmagát is. Megtanulja tehát, hogy miként lehet szerepek átvételével saját ént, identitást felépíteni.

A szerepjátékkal szemben a szabályozó játékot az jellemzi, hogy résztvevőjének „készen kell állnia arra, hogy átvállalja a játékban részt vevő összes többi gyermek attitűdjét”, aminek során a különböző szerepek „között határozott viszonynak kell fennállnia” (Mead 1973, 193): a rablónak a rabló-pandúr játékban a pandúr szerepét is figyelembe véve kell játszania szerepét, a csatár, aki a labdarúgásban „lyukra fut”, figyelembe veszi a középpályás szerepét, akinek többek között az is a feladata, hogy jó passzokat adjon a csatárnak.

A szabályozó játék résztvevője tehát nem egyszerűen egyetlen szerepet vesz át, mint a szerepjátékban. Ahhoz, hogy szerepét a közös ügy érdekében játszhassa el, át kell vennie annak a csoportnak a teljes szervezett tevékenységét, amelyhez tartozik, a saját feladatát a csoporttevékenység részének, önmagát pedig a csoport részének kell felfognia. Az ily módon szerzett én, identitás ekkor az egész összetett csoporttevékenységhez igazodik.

Mead számára ez a szabályozó játék az identitás társadalmi szerepek átvételével való felépítésének modellje: aki például a diák szerepét veszi át, és mint saját identitásának alkotórészét fogja fel, ezt mindig összekapcsolja olyan komplementer szerepekkel is, mint amilyen az oktatóé, illetve a „diáküzem” egész szervezett tevékenységével.

A szervezett közösséget, amelyben az egyén a leírt módon felépíti identitását, Mead az általános másik kifejezéssel jelöli (Mead 1973, 197). Ezt az „általános má- sik”-at meg kell különböztetni azoktól a konkrét vonatkoztatási személyektől, akik a csoport magatartását közvetítik az egyénnek (és akik az általános másikat képviselik): ők a jelentős mások. Az egyén szocializációjában, illetve identitása felépítésében fontos lépés megtanulni és felismerni ezt a különbséget, azt, hogy például az anya (jelentős másik) konkrét tulajdonításai és viselkedési elvárásai mögött a társas közösség (általános másik) általános normái, illetve magatartásai állnak.

Az eddig elmondottak alapján az a látszat keletkezhet, mintha Mead identitáselméletében nem lenne helye az individualitásnak. Ez azonban nem így van.

A szerepátvétellel nyert elemek összessége strukturális szempontból csak egy részét, időben pedig csak egyik szakaszát jelenti az identitásnak, illetve az énnek, azt a szakaszt, amelyet Mead „felépített én”-nek (Me) nevez. Az identitásnak ez a töb- bé-kevésbé egységes része, mint már hangsúlyoztuk, társadalmi eredetű.

Mellette létezik – a „felépített én”-t meghatározó csoport magatartására és látásmódjára adott spontán, impulzív, mintegy a tudattalanból felmerülő reakció formájában – az identitás, illetve az én egy második része, illetve szakasza: a reaktív én (I) (vö. Mead 1973, 221). Amikor például valamilyen vádat igazságtalannak, egy kívánalmat elvárhatatlannak, egy tréfát sértésnek érzünk, akkor ezek egy olyan én megnyilvánulásai, amely félreismertnek érzi magát, és ellenkezik.

Ez a reaktív én úgyszólván az individuum individuális része. Az én révén képes az egyén csoportját is befolyásolni, némi változást elérni annak magatartásában, s megváltoztatni az általános másik szerepét (vö. Mead 1973, 264).

Sok szempontból azonban ez a reaktív én is függ a társadalomtól: egyrészt az egyedüli formák, amelyekben az én képes kifejezni magát – a nyelv és természetesen a társadalmi szerepek – társadalmiak; a reaktív én megnyilvánulási formái továbbá – feltéve, hogy az egyén meg is szeretné valósítani „én”-impulzusait, és nem kíván elszigetelődni – rászorulnak a társadalom többi tagja általi elfogadottságra. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy az én-identitás nem nyilvánulhat meg az intoleráns és elnyomó, a megkívánt elismerést megtagadó közösségben. Mead hangsúlyozza, hogy az én-identitás valamilyen transzcendens hivatkozásból (isten) vagy egy jövőbeli, ésszerűbb társadalom remélt elismeréséből is erőt meríthet; végül pedig az én megnyilvánulására nem minden társadalomban nyílik lehetőség. Mead (1973, 275) hangsúlyozza, hogy ez a lehetőség a társadalom civilizáltságának növekedésével együtt fokozódott: a primitív társadalmak teljesen bekebelezik az egyént, igazi individualizációra nincs lehetőség. Az egyénné válás csak civilizált társadalmakban lehetséges: itt lehet különböző szerepek között választani, itt van lehetőség a szerepek értelmezésére és megváltoztatására, s itt jön létre magánszféra stb.

Az identitás eszerint állandó folyamat, amelyben a felépített én és a reaktív én állandó kölcsönhatásban áll egymással: a felépített én szolgáltatja az alkalmat a reaktív én válaszára. Ez a reakció viszont – mások reakciói, „visszacsatolása” által közvetítve, tükrözve – a felépített én részévé válik, amelyre ismét spontán következik a reaktív én visszahatása stb. Az identitás e két részének súlya természetesen nem egyforma minden emberben. Egyeseknél a hagyományos „felépített én”-rész van túlsúlyban, másoknál a személyiség eredeti „reaktív én”-része (vö. Mead 1973, 253).

A felépített én és a reaktív én összefüggésével megy végbe a közvetítés egyén és társadalom között. A felépített én és a reaktív én kölcsönhatásában egyszersmind az ember – spontán impulzusok formájában felbukkanó – társadalom előtti ösztönerői is beépülnek a társadalmi folyamatba és a csoport tudatos valóságába. Ennyiben ez a kölcsönhatás ösztönstruktúra és társadalom, emberi természet és kultúra között is közvetít.

Mead hangsúlyozza, hogy a felépített én és a reaktív én között említett kölcsönhatás nélkül, amely nem egyéb, mint az egyén és csoportja viszonyának emberen belüli megfelelője, nem lehetne tudatos felelősség, s nem lehetségesek új tapasztalatok (Mead 1973, 253, 254): az új csak az én spontán kifejeződésében nyilvánulhat meg, de csak az énre adott (a többiek magatartása által közvetített) reflexióban, amely azt a felépített én alkotórészévé teszi, válik lehetővé az újjal való felelős bánásmód, például a helyzetnek megfelelő ösztönhalasztás vagy -lemondás.