Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. Szimbolikusan közvetített interakció

3. Szimbolikusan közvetített interakció

Mead szerint a társadalmi viselkedés jellegzetes formája a szimbolikusan közvetített interakció.

Társadalmi viselkedésről, illetve cselekvésről Mead szerint egészen általánosan akkor beszélünk, ha az egyén más egyének cselekvésére reagál, másként kifejezve, ha „az egyén, cselekvése révén egy másik egyén reakciójának kiváltó ingereként szolgál” (Mead 1980, 210). Mead mármost ennek a társadalmi viselkedésnek két további formáját vagy lépcsőfokát különbözteti meg: a mozdulatokkal, illetve gesztusokkal közvetített és a szimbolikusan közvetített interakciót.

A mozdulatokkal vagy gesztusokkal közvetített interakciót az jellemzi, hogy nemcsak teljes cselekedetek, hanem már „az említett cselekedetek kezdetei is [...] ösztönreakciókat váltanak ki más élőlényekből” (Mead 1980, 211). Ezeket a cselekedetkezdeteket, amelyek most átveszik a viselkedés koordinálásának funkcióját, Mead mozdulatoknak vagy gesztusoknak nevezi. Annyiban a nyelv előformái, hogy a teljes, még nem végrehajtott cselekvést képviselik, s ennyiben szimbolizálják, „jelentik” azt. Ez a jelenség mindazonáltal csak objektíven áll fenn, azaz gyakorlatilag azt a funkciót tölti be, hogy tudtul adja bizonyos cselekedet elvégzését, de ennek az egyének szubjektíven nincsenek tudatában.

Azt a társas viselkedést, illetve interakciót, amelyet ebben az értelemben mozdulatok vagy gesztusok szerveznek, Mead mozdulatjátéknak is nevezi. Jó példák erre a kutyák harci játékai, de az emberek között ökölvívó-mérkőzés is rekonstruálható ennek a modellnek a segítségével.

Az ember fejlődési szintje alatti élőlények a társas viselkedésnek ezen a formáján nem lépnek túl (vö. Mead 1973, 62, 63; 1980, 211).

A szimbolikusan közvetített interakciót ezzel szemben Mead szerint az jellemzi, hogy a cselekvés kezdetei, illetve a mozdulatok (nemcsak meghatározott reakciót, illetve cselekvési készséget ébresztenek másokban, mint a mozdulatok közvetítette interakcióban, hanem) először „ugyanazt az attitűdöt váltják ki magukkal [...] kapcsolatban, mint [...] a többi egyénben” (Mead 1973, 60), és másodszor: a többiek magatartásának ez a befogadása „lehetővé teszi számára, hogy ezen attitűd fényében ezt követő viselkedését hozzáigazítsa az övékéhez” (Mead 1973, 60).

A szimbolikusan közvetített interakció tehát azzal tűnik ki, hogy a cselekvő immár önmagának is meg tudja mutatni a kezdődő cselekvést, s ezzel képessé válik, hogy reagáljon saját cselekedetére, a reakcióval mintegy megelőlegezve interakciós partnerének a „válasz”-át. Ennek a biztosítéknak az alapján a cselekvő végrehajthatja az eredetileg megkezdett ténykedést, adott esetben azonban módosíthatja, sőt abba is hagyhatja azt. Ez viszont nem kevesebbet jelent, mint hogy az ingernek és reakciójának az interakció alacsonyabb szintjén fennálló automatikus összepárosítását a szimbolikusan közvetített interakció szintjén meg lehet szüntetni; ennek megfelelően a mentális folyamatoknak a viselkedésre való befolyását elhanyagoló behavio- rista modellek a szimbolikusan közvetített interakciót nem képesek kielégítően magyarázni.

Azokat a mozdulatokat, amelyeknek az a funkciójuk, hogy a cselekvő egyénből ugyanazokat a reakciókat váltsák ki, mint abból az egyénből, aki ezeknek a cselekedeteknek a címzettje, s amelyek a másik előlegezett magatartása alapján teszik lehetővé a cselekvés ellenőrzését, Mead jelentéshordozó gesztusoknak vagy jelentéshordozó szimbólumoknak nevezi. A mozdulatoktól eltérően ezek a jelentéshordozó szimbólumok nemcsak objektíven, hanem szubjektíven, az érintett egyének tudatában is jelentést hordoznak (vö. Mead 1973, 60; 1980, 294. skk.).

Mead szerint a vokális gesztusok vagy hangmozgások különösképpen alkalmasak arra, hogy jelentéshordozó szimbólumok funkcióját töltsék be, mert ezeket tudja leginkább észlelni a cselekvés alanya éppúgy, mint az interakciós partner (Mead 1973, 82; Mead 1980, 293).

A jelentéshordozó szimbólumok a maguk sajátos jelentésében azonban csak akkor képesek betölteni a viselkedés szervezésének funkcióját, ha az egész csoport birtokában vannak (Mead 1980, 297). Ennyiben a közös, jelentéshordozó szimbólumok létezése az interakció előfeltétele, az egyének által történő átvételük pedig annak, hogy részt vegyenek az interakcióban. Az interakció szereplői viszont megváltoztatják és bővítik is a szimbólumok meglevő rendszerét.

A szimbolikusan közvetített interakcióra példa Mead szerint a „Segítség!” kiáltás: aki segítségért kiált, tudja, hogy ezzel a hangmozgással másokból kiválthatja a segítőkészséget, a segítő szerep vállalását – ennyiben önmagából is ugyanazt a magatartást váltja ki, mint másokból –, s ezen az alapon dönt úgy, hogy segítségért kiált – ennyiben ezt a tudását, a segítő átvett szerepét teszi meg viselkedése megtervezésének alapjává.

Ebből a példából az is látható, hogy a jelentéshordozó szimbólum fogalom elsősorban nyelvi kifejezésekre vonatkozik. A jelentéshordozó szimbólumok készlete adott társadalomban ezért lényegében a szókincset fedi; a szimbolikusan közvetített interakció szokványos formája ezért a nyelvileg közvetített interakció; elsősorban a rendelkezésre álló kifejezési formákat és azok jelentését szabályozó, ezenkívül adott nyelvi közösség társadalmi értékeinek, normáinak, szerepeinek és intézményeinek egész tárházát szimbolikusan képviselő nyelvi rendszernek köszönhető, hogy az interakciós partnerek képesek elsajátítani a mindenkori mások magatartását, s ezen az alapon össze tudják hangolni viselkedésüket.

A valóságban az interakciós partnerek persze sohasem teljesen ugyanazt a nyelvet beszélik, ennek következtében gyakran fordulnak elő félreértések, tehát interakciós zavarok is. Ezek a zavarok azután metakommunikáció segítségével szüntethetők meg: olyan kommunikációval, amelyben az interakciós partnerek összehasonlítják nyelvértelmezésüket, s megpróbálnak közös magyarázatot kialakítani. A nyelvileg közvetített interakció fogalmát emiatt úgy kell megfogalmazni, hogy ilyen metakommunikációt is tartalmazzon.

A szimbolikusan közvetített interakció keletkezését Mead funkcionálisan az emberi cselekvés megszervezésének szükségességéből (hiszen biztos ösztönalapokra itt nem lehet támaszkodni), antropológiailag az embernek szimbólumok alkalmazására való képességéből magyarázza (vö. 2a). A szimbolikusan közvetített interakció ennek megfelelően a társas viselkedés emberre jellemző formája.

Az interakcióról, a más személyekkel, „társadalmi objektumokkal” kapcsolatos viselkedésről elmondottak Mead szerint értelemszerűen a fizikai objektumokkal kapcsolatos viselkedésre is érvényesek. Itt is mintegy felvesszük a bennünket körülvevő élettelen objektumok magatartását (Mead 1973, 176), megelőlegezzük viselkedésüket, és a saját viselkedésünket ennek alapján tervezzük meg. Csakhogy itt senki sem képzeli – gyermekektől és az animista kultúrák tagjaitól (akikben az az elképzelés uralkodik, hogy a dolgoknak lelkük van, szellemek mozgatják azokat) eltekintve –, hogy ezek a fizikai tárgyak is a partnerük viselkedésének megelőlegezése alapján tervezik meg viselkedésüket, ahogy az társadalmi objektumok esetében történik.

Itt is fontos szerepet játszanak a jelentéshordozó szimbólumok, de nem a fizikai objektumokkal való egyeztetés, hanem a csoport tagjainak az ezekre az objektumokra és a velük szembeni viselkedés megszervezésére vonatkozó egyeztetés eszközeként.

A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogyan magyarázza Mead a tudat, az (egyéni) identitás és a társadalom keletkezését a szimbolikusan közvetített interakcióból.