Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Az ember különállása: a „szimbólumalkalmazó állat”

2. Az ember különállása: a „szimbólumalkalmazó állat”

A bevezető részben megállapítottuk, hogy Darwin evolúcióelmélete igen fontos kapcsolódási pontot jelentett Mead elgondolásaihoz. Azt is mondhatnánk, hogy Mead megkísérelt külön elméletet alkotni az emberi evolúcióról.

Egy ilyen vállalkozás során természetesen mindenekelőtt annak meghatározása a legdöntőbb, hogy melyek az embernek azok a csak rá jellemző sajátosságai, amelyek megkülönböztetik más élőlényektől és az emberiség továbbfejlődésének kiinduló feltételeit alkotják.

Min alapul tehát Mead szerint az ember különállása?

a) Mead – a filozófiai antropológiában ma elismert felfogásokkal (Gehlen, Pless- ner) teljes összhangban – az ember ösztönszegénységéből és világra való nyitottságából indul ki: más élőlényekkel ellentétben az ember viselkedését nem természetes ösztönök és mozgatórugók szabják meg. Számol ugyan olyan „alapvető biológiai és élettani impulzusok és szükségletek” létezésével, mint amilyen az éhség és a szexuális ösztön (Mead 1973, 288), továbbá együttműködésre és konfliktusra irányuló „szocio-fiziológiai impulzusokkal” (Mead 1973, 289). Ezek azonban nem közvetlenül hatnak a viselkedésre.

Az embernek ezért nem a külvilág bizonyos szeglete, meghatározott „ökológiai térség” van kijelölve, amelyben viselkedéskészlete alapján egyedül ő tud fennmaradni. Az emberi viselkedés szimbolikusan közvetített, nyelvi kommunikáció által vezérelt, ami a viselkedési elvárások megállapítását és közlését éppúgy szolgálja, mint a külvilágról való megegyezés mikéntjének értelmezését.

A viselkedés társas-kommunikatív „önprogramozására” való ezen képességek fiziológiai alapjait Mead szerint egyrészt az emberi agy fejlődése (a központi idegrendszer elé be van iktatva a nagyagykéreg), másrészt az emberi hangképző és hallószervek „kommunikációra alkalmas” kialakítása alkotják (vö. ehhez Mead 1973, 229; 1980, 316. skk.).

A viselkedésre vonatkozó viszonylagos választási szabadság egyik következménye, hogy az ember bizonyos fokig képes felkutatni a saját környezetét, ökológiai térségét és azt szükségleteinek megfelelően átalakítani.

b) Mead abból indul ki, hogy az embernél a társadalmi differenciálódás elve lépett a fiziológiai differenciálódás helyébe.

A munkamegosztásra, illetve a funkcionális elkülönülésre, vagyis adott népesség egy részének bizonyos, a teljes népességet szolgáló teljesítményekre való specializálódására a hangyáknál és a méheknél is látunk példát. Ez az elkülönülés azonban fiziológiai alapon, az össznépesség organikus elkülönülésének formájában megy végbe.

Bizonyos szerepet még az embernél is játszanak ezek a fiziológiai különbségek – Mead a nemi különbségeket említi példának –, ezek azonban az elkülönülés egy másik formájával, a társadalmi elkülönüléssel szemben a háttérbe szorulnak. A viselkedés társas-kommunikatív programozása már említett mechanizmusának segítségével az emberiség képes a viselkedéssel kapcsolatos elvárások, illetve a társadalmi szerepek vagy társadalmi intézmények szintjén megvalósítani a munkamegosztást és a funkcionális elkülönülést (vö. Mead 1973, 213; 1980, 314. skk.).

Kézenfekvő, mekkora alkalmazkodási előnnyel jár az elkülönülés ilyen visszafordítható, a tényleges problémahelyzeteknek megfelelően változtatható formája a (visz- szafordíthatatlan) fiziológiai elkülönüléssel szemben. A társadalmi elkülönülés visszafordíthatósága és megváltoztathatósága azonban más tekintetben is előnyösnek mutatkozik: általa az ember szabadon léphet túl konfliktusokkal terhes és igazságtalannak ítélt osztály- és rétegstruktúrákon.

c) Mead kiemeli, hogy az emberiség evolúciós alkalmazkodása nem az öröklött változékonyság „vak véletlenjén” és a sikeres változatoknak a környezet révén történő utólagos kiválasztódásán alapul, mint a legtöbb élőlénynél, hanem az alkalmazkodási problémákra adott megoldások célszerű kitalálásán és módszeres kipróbálásán (vö. ehhez Mead 1969, 55. skk.).

Mead elsősorban a tudomány példáját tartja szem előtt, amely hipotézisek kialakításával s azoknak kísérletek segítségével való módszeres felülvizsgálatával és kiválasztásával foglalkozik; egyszersmind azonban a demokratikus alkotmányon nyugvó állam kvázi-kísérleti állandó reformpolitikájára is gondol.

A tudatos alkalmazkodás képességét Mead a szimbólumok alkalmazásának képességére vezeti vissza, mert egyedül ez teszi lehetővé a tudatos viselkedést és (ön)megfigyelést. Amennyiben az alkalmazott szimbólumok az egész közösség birtokában vannak, a tudatos alkalmazkodás képessége társadalmilag meghatározott; Mead azonban az egyéni teljesítményt, új viselkedésminták és világértelmezések fellelését és szimbolizálását is elismeri. Az emberiség fejlődése szempontjából ennek megfelelően lényegbevágó az egyén és a társadalom közötti kölcsönhatás.

d) A tudatos alkalmazkodás képességével szorosan függ össze az evolúció emberi szintjének egy további különlegessége: a környezet ellenőrzésének és ezen ellenőrzés fokozásának képessége.

Igaz, korlátozott mértékben más élőlények is képesek ellenőrizni környezetüket – például a hangyák, amelyek bizonyos növényeket tartanak a bolyokban. Az ember azonban – tudatos tanulási folyamat révén – határozottan fokozni és tökéletesíteni képes ezt az ellenőrzést, s így végül maga tudja meghatározni azt a környezetet, amelyben él (vö. Mead 1973, 215; 1969, 69).

Ennyit arról, hogyan látja Mead az ember evolúcióelméleti különállását.

Az emberi faj sajátosságainak bemutatása során elkerülhetetlenül érintenünk kellett Mead társadalomelméletének középponti elemeit, igaz, részletes kifejtésük nélkül: az emberi viselkedés szimbolikus közvetítettségét, valamint a szimbolikusan közvetített interakció alapvető szerepét a tudat, az egyéni identitás és a társadalom létrejöttében és fejlődésében. A továbbiakban most ezeket a kérdéseket vizsgáljuk.