Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. Továbbfejlesztés és hatástörténet

5. Továbbfejlesztés és hatástörténet

Aligha van ma a szociológiaelméletben olyan mérvadó munka (akár egységes értekezés, akár tanulmánygyűjtemény), amely ne szentelne külön fejezetet Homans viselkedéselméleti szociológiájának. Ennyiben Homans a szociológia legmeghatározóbb elméletalkotói közé tartozik. Ugyanakkor azzal a megállapítással is egyet kell értenünk, hogy Homans utolsó lépése, a szociológia visszavezetése a behaviorista lélektanra, alig talált követőkre a szociológusok között (vö. Coleman és Lindenberg 1990). Kevés híve közé tartozik az Egyesült Államokban Robert Hamblin és John H. Kunkel (vö. Hamblin és Kunkel 1977), Lengyelországban Andrzej Malewski (vö. Malewski 1967) és Németországban Karl-Dieter Opp és Hans J. Hummel (vö. Opp 1970 és 1972; Opp és Hummel 1973a és 1973b).

Nagyobb visszhangra talált Homansnak az a javaslata, hogy a szociológiát a racionális viselkedésre és a társadalmi cserére kellene alapozni. Ezen az úton számos szociológus követte, például az Egyesült Államokban Michael Hechter (vö. Hechter 1983), Angliában Anthony Heath (vö. Heath 1976), Franciaországban Raymond Boudon (vö. Boudon 1979 és 1980) és Németországban, későbbi munkáiban KarlDieter Opp (vö. Opp 1979; 1983), Werner Raub és Thomas Voss (vö. Raub és Voss 1981 és Raub 1984) és Viktor Vanberg (vö. Vanberg 1975).

Ezzel a javaslatával Homans az úgynevezett racionális döntések elmélete egyik megalapítójának számít (vö. Abell 1991). Ez az elmélet ma az egyik legdinamikusabban kibontakozó szociológiai koncepciónak számít (vö. Ritzer 1988, 396). Nem kizárólag a szociológiára korlátozódik azonban: legfontosabb képviselői közé tartoznak a szociológusok mellett egyes közgazdászok, például Mancur Olson (vö. Olson 1968) és politikatudósok, például Thomas C. Schelling (vö. Schelling 1978) is.