Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Példa

4. Példa

Végezetül be szeretnénk mutatni, hogyan magyarázható a viselkedéselméleti lélektan imént ismertetett hipotéziseinek segítségével az emberek társadalmi viselkedése. Homans számos példát ismertet. A társadalmi viselkedés elemi formái című könyvében (1968) például többek között azt írja le, hogyan jutunk el a behaviorista tanuláselmélet törvényszerűségei alapján a két ember közötti kapcsolattól a társadalmi interakciókig, a megismételt társadalmi interakciókig, vagyis a társadalmi kapcsolatokig és végül a társadalmi kapcsolatok kibővülésének a szociológiában ismert tendenciájáig. De azt is megmutatja ebben a könyvben, hogy miként magyarázható meg ezeknek a hipotéziseknek a segítségével a társadalmi normák keletkezése.

Kezdjük először azzal a kérdéssel, hogy miként magyarázhatjuk meg lélektani hipotéziseink segítségével, hogy két ember között társadalmi interakció jön létre. Tételezzük fel ehhez, hogy egy irodában két ember dolgozik. A évek óta ebben a részlegben tevékenykedik, jól ismeri a munka minden csínját-bínját. B újonc ezen a helyen, kevés tapasztalata van még az itt folyó tevékenységről. Tegyük fel, hogy B egy akta elintézése során olyan problémába ütközik, amelyet nem tud minden további nélkül megoldani. Megkísérelheti egyedül elintézni az esetet, például úgy, hogy hasonló vagy azonos ügyeket hoz ki a levéltárból, és belemélyed ezekbe (1. megoldás). De tanácsot kérhet A-tól is (2. megoldás). Mit fog tenni?

Annak valószínűsége, hogy tanácsot kér A-tól annál nagyobb, 1. minél jobban hasonlítanak a jelenlegi helyzet ingerei azokhoz, amelyek megléte mellett B valakitől tanácsot kért, aminek a jutalma a megfelelő segítségadás volt (ingerhipotézis), 2. minél gyakrabban segítettek neki a múltban (sikerhipotézis), és 3. minél magasabbra értékeli B a 2. megoldás nettó jutalomértékét az 1. megoldás nettó jutalomértékéhez képest (értékhipotézis). A 2. megoldás nettó jutalomértéke egyenlő a kapott segítség értékével levonva ebből a megoldással összefüggő költségeket. A költségek meghatározásakor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit takaríthat meg B, ha megpróbál mégis maga boldogulni a feladattal. Mit takaríthat meg ezzel valójában? Megtakaríthatja azt, s ez jelenti számára a 2. megoldás költségét, hogy köszönetet kelljen mondania A-nak a segítségéért. Az 1. megoldás költségei ennek megfelelően az előrelátható fáradozásból és időfelhasználásból állnak, amelyet B megtakaríthat, ha segítséget kér A-tól.

Tegyük most fel, hogy B

− a múltban már gyakran kért tanácsot tapasztalt munkatársaitól, és még sohasem érte csalódás (sikerhipotézis);

− A-t tapasztalt kollégának tartja (ingerhipotézis);

− az A-tól várható segítség értékét – levonva azt a költséget, hogy köszönetet kell mondania neki – többre értékeli, mint azt, hogy megpróbálja egyedül megtalálni a megoldást, mert számol azzal, hogy ez túl sok időt venne igénybe (értékhipotézis), ekkor hipotéziseink alapján azt várhatjuk, hogy B segítséget kér A-tól.

De megadja-e A a kívánt segítséget? Ha A

− a múltban mindig jutalomban részesült, amikor segített (sikerhipotézis);

− ha nincs oka feltételezni, hogy B hálátlan (ingerhipotézis);

− ha a kolléga hálája és elismerése a tanácsadásra felhasznált időt mint költséget levonva értékesebb számára, mint az, hogy tovább haladjon a saját munkájával, de emiatt mellőzze új munkatársát (értékhipotézis),

akkor hipotéziseink szerint A megadja a kívánt segítséget.

Ha B illő módon megköszöni az A-tól kapott segítséget, akkor sikeresen lezárult a segítséget köszönetért csereakció, vagy ha tetszik, az interakció. Egyidejűleg, a sikerhipotézis értelmében, amennyiben egyetlen fontos tényező sem változik meg, némileg nagyobb lesz annak valószínűsége, hogy A és B a jövőben is hasonló interakcióra lépnek egymással, tehát segítséget adnak köszönetért. Mely tényezők változhatnak meg itt? A számára például növekedhetnek a tanácsadás költségei. Például több munkát bízhatnak rá, így a korábbinál nagyobb szüksége van az idejére a saját munkája elvégzéséhez. A tanácsadás költségei ezzel növekednének számára (értékhipotézis). Vagy B-nek esetleg már nincs szüksége újabb tanácsokra (nélkülözés-telítettség hipotézis). Tegyük fel azonban, hogy A-nak továbbra is van ideje, B pedig ismételten olyan helyzetbe kerül, amelyet egyedül csak nehezen tudna megoldani, feltételezhetjük, hogy ekkor továbbra is ily módon lépnek interakcióra egymással.

Emberek közötti, rendszeresen ismétlődő jutalomcserét, vagy ha tetszik, rendszeresen ismétlődő interakciót társadalmi kapcsolatnak is nevezzük.

Nem lephet meg bennünket az sem, ha az egymással interakcióban levő két személy bővíti viszonyát. Kölcsönösen meghívhatják például egymást, vagy néha más módon is együtt töltik szabadidejüket. Hiszen az ingerhipotézisből az következik, hogy a társadalmi kapcsolatoknak az a tendenciája, hogy bővülnek (vagy megszűnnek).

Ha adott személy cselekedetei a vele kapcsolatban álló másik személy számára jutalmat jelentenek, akkor ezt a személyt valószínűleg más tekintetben is lehetséges jutalomforrásnak tekinti (vö. Homans 1969, valamint 1972, 60. skk.).

Tegyük most fel, hogy egy régóta tartó kapcsolat után A hirtelen megtagadja a B által kívánt segítséget. Ettől B feldühödne, s kísértést érezne arra, hogy ezt a sértést valamiképpen visszafizesse A-nak (frusztráció-agresszió hipotézis).

De tegyük fel, hogy B megtanulta ilyen helyzetekben visszafogni magát, és először érvekkel akarja meggyőzni A-t. Mit mondhatna? Például azt, hogy egyszerűen nem tudja megérteni, miért nem akar neki segíteni A, hiszen olyan jó barátnők lettek, s éppen most annyira sürgősen szüksége lenne a segítségre. Mindenesetre sohasem gondolta volna, hogy A így fog viselkedni.

Ezzel elvárást fogalmazott volna meg, egyszersmind arra utalt, hogy az ő helyében másoknak is ilyen igényük lenne. B ezzel általános elvárást vagy normát vitt volna be a játékba. De miért tette ezt? Azért utal itt a normára, mert kora gyermekkorától megfigyelhette, hogy hasonló helyzetekben (ingerhipotézis) az emberek érvként fogadják el, ha valaki „jogos elvárásokra” vagy „általános normákra” hivatkozik (sikerhipotézis).

Elégedjünk meg itt ezzel a néhány példával, amelyekkel azt akartuk megmutatni, mennyire termékenyen használható fel a viselkedéselméleti lélektan a társadalmi jelenségek vizsgálatában. Azt is meg kell azonban említenünk, hogy a viselkedéselméleti lélektan hipotéziseinek segítségével ugyanezen a módon valamennyi alapvető társadalmi jelenség (például konformitás és deviancia, együttműködés és konfliktus, vezetés és hatalom, társadalmi rétegeződés és társadalmi ellenőrzés stb.) is megmagyarázható (vö. Homans 1968).

A magyarázatok elvi magyarázatok, azaz azt mutatják meg, milyen előfeltételek esetén fordul elő a társadalmi jelenségek egyik vagy másik típusa. Konkrét társadalmi jelenségek magyarázata (s erre már többször utaltunk) még sokkal nehezebb, mert a szorosan vett magyarázathoz valamennyi idetartozó peremfeltételnek rendelkezésre kellene állnia.

De a problémát itt is csak az idevágó peremfeltételek jelentik. Hiszen az emberi viselkedésnek a magyarázathoz szükséges törvényszerűségei Homans szerint ismertek.