Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A viselkedéselméleti szociológia általános hipotézisei

3. A viselkedéselméleti szociológia általános hipotézisei

Homans szerint az általános magyarázó hipotézisek ma (mint az előbbi részben láttuk) valamennyi társadalomtudományban, tehát a szociológiában is a viselkedéselméleti tanuláselmélet hipotézisei. Itt természetesen le kell mondanunk a beha- viorista viselkedéselmélet részletes bemutatásától, beleértve annak keletkezését és fejlődéstörténetét is (vö. ehhez B. Neel 1974, 113. skk.).

Csupán a Homans szerint legfontosabb öt hipotézist ismertetjük. Az egyes hipotézisekhez megjegyzéseket fűzünk az állítások legfontosabb folyományairól, valamint néhány elkülönítést végzünk, amelyeket a hipotézisek számának erőteljes korlátozása tesz szükségessé.

Az első hipotézis az úgynevezett sikerhipotézis. Azt mondja ki, hogy ha az embereket bizonyos tevékenységért megjutalmazzák, akkor hajlamosak ennek a tevékenységnek a megismétlésére. Homans ezt az állítást a horgász példájával szemlélteti, aki ha bizonyos helyen mindig sikeres volt, azaz halakat fogott, arra törekszik, hogy megismételje cselekedetét.

1. hipotézis (sikerhipotézis): „Minél gyakrabban jutalmaznak egy személyt tevékenységéért, annál nagyobb valószínűséggel fogja elvégezni ezt a tevékenységet” (Homans 1972, 62).

A hipotézisből következik, hogy azokat a cselekedeteket, amelyeket (folyamatosan) nem jutalmaznak, nem ismétlik meg, s a korábban jutalmazott cselekedetet a jutalom ismételt elmaradása esetén többé nem végzik el. A példában szereplő horgász tehát, ha szokásos helyén ismételten semmit sem fog, végül máshol próbál majd szerencsét.

Ekkor azt mondjuk, hogy a megtanult viselkedésmód (például az, hogy ismételten bizonyos helyen horgászunk) törlődik.

A sikerhipotézis, ahogy fentebb megfogalmaztuk, két kiegészítésre szorul: először le kell szögezni, hogy nemcsak a kapott jutalmak gyakoriságáról (vagyis abszolút számáról) van szó, hanem arról is, hogy az adott viselkedésmódot (meghatározott időtartam során) mennyire szabályszerűen jutalmazzák. Ha ugyanis a jutalmazás rendszeres időközönként következik be, a cselekvés megismétlésének tendenciája gyengébb, mint ha a jutalmazás rendszertelenül (mint például a horgászás esetében) következik be. Ha a jutalmazás rendszeres időközönként következik be (például a horgász 5 percenként fog egy halat), a jutalom elmaradása esetén a tanult viselkedésmód gyorsabban is törlődik, mint ha a kérdéses személy rendszertelen időközönként kapja a jutalmat.

Másodszor, a sikerhipotézisnél figyelembe kell venni, hogy az ember rendszerint egyidejűleg több eltérő tevékenység között választhat (legtöbbször választania is kell). Annak valószínűsége, hogy adott személy (több lehetséges közül) bizonyos tevékenységet választ, attól függ, hogy az egyes viselkedésmódokat, a választható többihez képest a múltban milyen viszonylagos gyakorisággal jutalmazták (vö. Homans 1972, 62).

A második, általunk tárgyalandó hipotézis: az ingerhipotézis. Arra a tényállásra vonatkozik, hogy adott személy tevékenysége vagy cselekedetei nem légüres térben, hanem konkrét helyzetekben zajlanak. Annak a helyzetnek az észlelhető vonásait, amelyben bizonyos cselekedetet végeznek, jutalmaznak vagy büntetnek, tehát a cselekedet kísérő körülményeit ingereknek is nevezik. Az ingerhipotézis szerint az emberek, ha bizonyos helyzetben bizonyos viselkedésmóddal sikeresek voltak (megjutalmazták őket), akkor arra hajlanak, hogy a jövőben az ilyen vagy hasonló helyzetben ugyanígy vagy legalábbis hasonlóan viselkedjenek. A horgász például, aki egy hegyi tóban bizonyos férgeket használva csalinak halakat fogott, ha ismét horgászni indul ugyanehhez vagy egy másik, de hasonló hegyi tóhoz, valószínűleg megint ugyanazzal a csalival próbál szerencsét. Időközben természetesen más csalival is horgászhatott, de ha azzal nem fog halat, hamarosan visszatér korábbi viselkedésmódjához.

2. hipotézis (ingerhipotézis):Ha a múltban valamely, meghatározott inger vagy ingerek által kísért tevékenységet megjutalmaztak, „akkor adott személy annál inkább fog ugyanilyen vagy hasonló tevékenységet végezni, minél jobban hasonlít a jelenbeli inger a múltbelihez”(Homans 1972, 63).

Az ingerhipotézis értelmében a viselkedés kísérő körülményei közül csak azok hatnak a magatartásra, amelyeket a cselekvő mint ilyeneket észlel is. Az ezen a területen folytatott kutatások többek között kimutatták, hogy a kísérleti személyek legkönnyebben azokat a kísérő körülményeket ismerik fel, amelyek időben egybeesnek a cselekvéssel, illetve annak következményével (jutalmazás vagy büntetés). Az időben távolabbi vagy a tevékenység után felmerülő ingereket viszont a kísérleti személyek csak nehezen érzékelik.

Az ingerhipotézis alapozza meg az emberek hajlamát a viselkedés általánosítására, ami azt jelenti, hogy az egyszer megtanult viselkedésmódot más, de hasonló helyzetekben is alkalmazzák. A viselkedés általánosítására való hajlam azonban azt is jelenti, hogy a cselekvő olyan tevékenységeket részesít előnyben, amelyek hasonlítanak azokra, amelyekkel a cselekvő a múltban sikerrel járt. Horgászunk például, aki az egyik tónál reggel 5 és 6 óra között csinálta legjobb fogását, más vizeknél is a kora reggeli órákban horgászik legszívesebben. A sikeres horgász egyszersmind, ha új vagy kiegészítő foglalatosság után néz, azokat fogja előnyben részesíteni, amelyek, mint például a vadászat, némileg hasonlítanak a horgászatra.

Az ingerhipotézis, a sikerhipotézissel összekapcsolva alapozza meg azt a folyamatot is, amelyet megkülönböztetésnek nevezünk. A viselkedés általánosítására való hajlam következtében az emberek az egyszer megtanult viselkedésmódokat végül olyan helyzetekben is alkalmazzák, amelyekben elmarad a megszokott siker. Ekkor megtanulnak különbséget tenni olyan, a cselekvést kísérő körülmények között, amelyekben a viselkedésmód sikeres, és olyanok között, amelyekben sikertelen. Megtanulják elkülöníteni egymástól a két ingert (illetve ingerköteget).

A két első hipotézisből következik, hogy a személy jelenbeli viselkedését megtanulta. Hosszú tanulási folyamat eredménye, amelyben fontos szerepet játszanak a viselkedésmódok kísérő körülményei, az egyén által ezekről a viselkedésmódokról szerzett tapasztalatai. A viselkedéselméleti lélektan azonban nem állítja, hogy ezeknek a tapasztalatoknak és tanulási folyamatnak az egyénekben tudatosnak kellene lennie. Számtalan, például kora gyermekkori tapasztalat létezik, amelyeknek a felnőtt nincs tudatában, viselkedését mégis meghatározza. Azt sem állítja ez az elmélet, hogy valamennyi tapasztalat közvetlen kell legyen. A mai társadalmakban, éppen ellenkezőleg, számtalan, csak közvetett, közléseken alapuló, úgyszólván másodkézből szerzett tapasztalatra teszünk szert. A közvetett tapasztalatok azonban csak akkor hatnak a viselkedésre, ha (közvetlen tapasztalatokból) megtanultuk, hogy érdemes más személyek közléseire vagy tanácsaira hallgatni (vö. Homans 1972, 63).

Vegyük szemügyre harmadszor az úgynevezett értékhipotézist. Ennek a hipotézisnek a segítségével azzal a ténnyel vetünk számot, hogy nem egyformán értékes minden jutalom. A különböző cselekedetek jutalomértéke a viselkedéselmélet fontos változója: ennek értelmében az emberek a magasabb jutalomértékű cselekedeteket rendszerint előnyben részesítik az alacsonyabb jutalomértékűekkel szemben.

3. hipotézis (értékhipotézis):„Minél értékesebb valamely tevékenység jutalma a személy számára, annál szívesebben végzi ezt a tevékenységet” (Homans 1972, 64).

Ez a hipotézis ebben a megfogalmazásban csak részben helyes. Úgy teszünk, mintha valamely cselekedet valószínűsége egyedül annak jutalomértékétől függene. Ez természetesen nem igaz. A cselekedet valószínűsége a jutalomérték mellett a cselekedet sikerességének valószínűségétől is függ. Az emberek gyakran alacsonyabb jutalomértékű cselekedeteket részesítenek előnyben, ha a magasabb jutalomértékű cselekedetek sikerességének esélyét túl csekélynek ítélik. A jutalomérték szigorúan véve tehát csak akkor szabja meg valamely cselekedet valószínűségét, ha a cselekvés sikeressége biztos. S mivel rendszerint nem ez a helyzet, az értékhipotézis mellett egyúttal a sikerhipotézist is figyelembe kell venni.

Ha arra gondolunk, hogy negatívan jutalmazott cselekedetek is vannak (ilyenkor büntetésről beszélünk), akkor az értékhipotézisből az következik, hogy valamely cselekedet elvégzésének valószínűsége annál kisebb, minél nagyobb az érte kapható büntetés. De az állítás ebben a formában is csak akkor találó, ha a cselekvés sikeressége, azaz ebben az esetben a büntetés, biztos. Különben itt is figyelembe kell venni a sikerhipotézist.

Homans ebben az összefüggésben arra is utal, hogy a büntetés elkerülése: jutalom. S minél szigorúbb a kilátásba helyezett büntetés, annál jobban megéri elkerülni azt. Ez ismét csak azt jelenti, hogy azon cselekedetek jutalomértéke, amelyek adott személy számára lehetővé teszik a büntetés elkerülését, a kilátásba helyezett büntetés nagyságával arányban növekszik. A jutalomnak és büntetésnek a viselkedés ellenőrzése érdekében való alkalmazása az az összefüggés, hogy a jutalmak növelik a kívánt cselekedet elvégzésének valószínűségét. A büntetés viszont annak valószínűségét növeli, hogy valamilyen, a büntetés elkerülését elősegítő cselekedetet el fognak végezni. Ez természetesen lehet az elvárt cselekedet, de emellett még számos másik is.

Az értékhipotézist – csakúgy, mint a sikerhipotézist – tulajdonképpen viszonylagosan kellene megfogalmazni. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy rendszerint több lehetőség között választhatunk. Felkelhetünk például szombat reggel 5 órakor, hogy horgászni menjünk, de ágyban is maradhatunk, hogy tovább aludjunk. Az, hogy mit teszünk, a kétfajta tevékenység jutalma közötti viszonytól függ. Ha a nem megvalósult tevékenység jutalomértékét a megvalósult tevékenység költségének nevezzük, akkor azt is mondhatjuk, hogy valamely cselekedet elvégzésének valószínűsége a jutalom nettó értékétől, azaz a jutalom mínusz költségek értéktől függ. Ameny- nyiben a két foglalatosságot egyformán vonzónak érezzük, a két lehetőség nettó jutalomértéke nullával egyenlő. Ez nem azt jelenti, hogy egyik tevékenységet sem végezzük el, csupán azt, hogy rendkívül nehezünkre esik választani közöttük. A cselekedet elvégzésének valószínűsége mindkét lehetőség esetében egyformán nagy.

Végül hadd hívjam fel még a figyelmet a következő tényállásra: az egyszer már elkezdett tevékenység befolyásolja valamennyi többi, választható tevékenység nettó jutalomértékét. Ennek szemléltetésére térjünk vissza korábbi példánkhoz: az első lehetőség (felkelni, és horgászni menni) nettó jutalomértékét úgy kaptuk meg, hogy a tevékenység jutalomértékéből levontuk a költségeket. A költségeket a második lehetőség (ágyban maradni, és tovább aludni) elutasított jutalma jelentette. Ha a szóban forgó személy egyszer már felkelt, és a horgászat színhelyére utazott, akkor a második lehetőség (ágyban maradni, és tovább aludni) teljes jutalomértéke már nem realizálható. Bár még megfordulhat, hazautazhat, és lefekhet aludni, ez azonban tovább növelné ennek a lehetőségnek a költségeit, s ezzel csökkentené az így realizálható nettó jutalomértéket. Ezek a megfontolások más területen is érvényesek, például amikor bizonyos tanulmányi irányt választunk, vagy valamilyen hivatás mellett döntünk, ahol sokkal többről van szó, mint a mi példánkban (Homans 1972, 62. skk.).

Az értékhipotézis így hangzik: minél értékesebb valamely tevékenység jutalma a személy számára, annál szívesebben végzi azt. A hipotézis független változója a meghatározott jutalomfajta értéke. A jutalomértékhez ilyenkor bizonyos „nagyságot” rendelnek. Ebben az összefüggésben jutalomegységekről is beszélünk. Megkérdezhetjük például: mennyit ér meg valaki számára egy hal, étkezés, hűtőszekrény vagy akár tíz óra alvás? Ebben az összefüggésben végső soron mellékes, hogyan definiáljuk a jutalomegységeket. Az viszont fontos, hogy valamely jutalomegység jutalomértéke nem állandó, hanem maga is változó. Az, hogy valaki számára mennyire értékes bizonyos jutalom, többek között attól is függ ugyanis, mennyire régen kellett már nélkülöznie az illetőnek a kérdéses vagy valamilyen hasonló jutalomfajtát.

4. hipotézis (nélkülözés-telítettség hipotézis):„Minél gyakrabban részesült a személy a közelmúltban meghatározott jutalomban, annál kevésbé értékes számára minden további jutalomegység”(Homans 1972, 66).

Ezzel a hipotézissel Homans a „közel”-múlthoz kapcsolódik. Azt, hogy ezen pontosan mit kell érteni, jutalomfajtánként változó. Étkezés esetén például az időtartam, amíg ezt a jutalomfajtát ismét kívánjuk, bizonyára rövidebb, mint bármifajta hosz- szabb életű fogyasztási árucikk esetében.

A viselkedéselméleti lélektan bírálói gyakran azt állítják, hogy adott jutalomfajta értéke nem deríthető ki az érte kifejtett tevékenység mértékétől függetlenül. Az értékhipotézis emiatt végső soron tautológia, ezért sem prognosztikus, sem magyarázó értéke nincs. Homans szerint ez a bírálat jogtalan. A nélkülözés-telítettség hipotézis segítségével ugyanis az érdekében kifejtett tevékenység mértékétől teljesen függetlenül is mondhatunk valamit a jutalomfajta értékéről. A nélkülözés-telítettség hipotézisből például az következik, hogy a táplálkozás egy olyan ember számára, aki már egy ideje nem jutott ehhez a jutalomfajtához, egyre értékesebbé válik.

Az érzelmek sokkal nagyobb szerepet játszanak az emberi viselkedésben, mint az az első négy hipotézis bemutatásából kitűnne. Az ötödik s egyben utolsó hipotézis legalább részben számot vet ezzel a körülménnyel. Képzeljük el a következő jelenetet: valaki létrán állva képet próbál a falra erősíteni. Ám ahelyett, hogy a szöget találná el, a hüvelykujjára üt a kalapáccsal. Az illető felkiált, a létra feldől, s a padlóra zuhannak. A férfi káromkodva feláll, és belerúg a létrába.

Gyakran megfigyelhető, hogy az emberek, ha valamely cselekedet nyomán nem kapják meg a várt jutalmat, hanem „szerencsétlen véletlen” folytán büntetésben részesülnek, feldühödnek, s ebben a helyzetben úgy „fújják ki magukat”, hogy valamilyen tárgyban (vagy akár emberben) tesznek kárt.

5. hipotézis (frusztráció-agresszió hipotézis): „Ha valakinek a tevékenységét nem a vártnak megfelelően jutalmazzák, vagy váratlanul büntetik, az illető feldühödik, s a haragban az agresszív viselkedés eredményei jelentik számára a jutalmat.” (Vö. Homans 1972, 68.)

Első pillantásra itt teljesen automatikus folyamatról van szó, mintha már semmit sem lehetne tenni azután, hogy a folyamat elindult. Ez azonban nem így van. Számos tanult oldala is van ennek az összefüggésnek. Már az is ilyen, hogy mit élünk meg jutalomként és mit büntetésként. Már ebben is sok minden, talán minden, a tanulás eredménye. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy megtanuljuk, miként kezeljük ezt az érzést.

Ezzel az öt hipotézissel természetesen nem tudtuk kimerítően tárgyalni a viselkedéselméleti tanuláselmélet eredményeit. Homans nyomán inkább arról a minimális számú hipotézisről van szó, amelyre ahhoz van szükségünk, hogy megmagyarázzuk az emberek társas viselkedését.

Fontos ebben az összefüggésben, hogy ezek a törvényszerűségek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ezért az emberi viselkedés magyarázata során egyszerre kell alkalmaznunk mind az öt hipotézist. Az öt hipotézisnek ez az egybejátszása legjobban magának a frusztráció-agresszió hipotézisnek a segítségével szemléltethető. A hipotézis így hangzik: ha valakinek a tevékenységét nem a vártnak megfelelően jutalmazzák, vagy váratlanul büntetik, az illető feldühödik, s a haragban az agresszív viselkedés eredményei jelentik számára a jutalmat. Azt, hogy valaki mit vár bizonyos helyzetben, az ingerhipotézis szabja meg. Ha a jelenbeli ingerek olyan múltbeli ingerekhez hasonlóak, amelyek megléte mellett a személy múltbeli tevékenysége során ismételten jutalomban részesült, akkor az illető azt várja, hogy ugyanezt a tevékenységet végezve ezúttal is megjutalmazzák. Ha a jutalom elmarad, vagy a személyt váratlanul megbüntetik, akkor a frusztráció-agresszió hipotézis értelmében dühös lesz. Mégpedig annál dühöd- tebb, minél gyakran részesült a múltban jutalomban (sikerhipotézis), s minél értékesebb volt a várt jutalom (értékhipotézis). A jutalom értéke annál is nagyobb, minél régebben kellett nélkülöznie a személynek a várt jutalmat (nélkülözés-telítettség hipotézis). Ha a személy a jövőben ugyanebben a helyzetben ismételten nem kap jutalmat, akkor már kevésbé dühödt lesz (sikerhipotézis). (Vö. Homans 1972, 68.)

A viselkedéselméleti tanuláselmélet hipotéziseinek segítségével Homans szerint meg tudjuk magyarázni az emberi viselkedést. Ezen belül természetesen az emberi viselkedés olyan sajátos típusait is, mint amilyen az ember társadalmi viselkedése. Csak azt kell eközben figyelembe vennünk, hogy a társadalmi viselkedés során az idevonatkozó jutalmak és büntetések eddigi példáinktól eltérően nem természeti tárgyak, hanem más emberek cselekedetei vagy tevékenységei. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy az emberek elszigeteltek vagy aszociálisak. Csak azt, hogy az alapvető törvények ugyanazok, akár a természet, akár a többi ember a jutalmak forrása. A társadalmi viselkedés magyarázatához ezért nincs szükség új vagy kiegészítő törvényekre. Csak a peremfeltételek újak (vö. Homans 1972, 33, 55 és 117). Arról sincs szó, hogy valamennyi jutalom és büntetés anyagi jellegű. A nem anyagi jutalmakkal és büntetésekkel kapcsolatos viselkedés pontosan ugyanazokat az elveket követi, mint az anyagi jutalmakkal és büntetésekkel kapcsolatos viselkedés (vö. Homans 1972, 55). Sok anyagi és a legtöbb nem anyagi jutalom értékelése azonban nem „természeti” jellegű, hanem tanult.

Az az állítás, hogy az ember viselkedése, beleértve társadalmi viselkedését is, a viselkedéselméleti lélektan általános elveire vezethető vissza, nem jelenti sem annak feltételezését, hogy az emberi természet mindenütt egyforma, sem azt, hogy az emberek mindenütt egyformán viselkednek. Csak az emberi viselkedés általános elvei egyformák. A peremfeltételek különbözősége alapján (idetartozik például az adott társadalom öröklött kultúrája is) ebből a viselkedés különböző típusai jönnek létre (vö. Homans 1972, 33 és 116). Arról sincs szó, hogy az emberi személyiség mindig és mindenütt egyforma. A személyiség tanulási folyamata során fokozatosan jön létre, ez a folyamat azonban a behaviorista tanuláselmélet segítségével lépésről lépésre megmagyarázható. Az sem igaz, hogy a társadalmi jelenségeket magyarázva minden egyes egyén viselkedését figyelembe kell venni. Ellenkezőleg, a viselkedéselméleti lélektan hipotézisei alapján várható, hogy a hasonló helyzetekben hasonló tapasztalatokat szerzett emberek hasonlóan viselkednek. Ezért ezeknek a lélektani hipotéziseknek a segítségével minden további nélkül aggregátumok valószínű viselkedéséről is lehet kijelentéseket tenni (vö. Homans 1972, 117).

Mi az oka tehát, hogy sok szociológus oly hevesen tiltakozik az ellen, hogy a szociológia visszavezethető a pszichológiára?

Homans három okát látja ennek a magatartásnak:

Az 1. ok magában az anyagban rejlik. A társadalmi struktúrák annyira bonyolultnak és hatalmasnak látszanak, hogy csak igen nehezen képzelhető el, hogy egyes egyének döntéseiből keletkezhettek. A dolog mégis így áll. De az, hogy az egyes egyén döntésének az eredményei, nem azt jelenti, hogy úgy ahogy vannak, akárcsak egyetlen egyén is akarta vagy tervezte volna azokat. Csak emberi cselekedetek kölcsönhatásának sok tekintetben előreláthatatlan termékei (vö. Homans 1972, 139).

A 2. ok tudomány-lélektani. A viselkedéselméleti lélektan törvényszerűségei mindig is ismeretesek voltak. Nem kellett, hogy felfedezzék őket. Sok szociológus számára ez nem illik abba a képbe, amelyet a tudományról elképzelt. Ezt a képet igen erősen a természettudományok határozzák meg, ahol általános törvényszerűségek felfedezése számít a legnagyobb teljesítménynek. Csakhogy Homans szerint a társadalomtudományokban éppenséggel más a helyzet, mint a természettudományokban (vö. Homans 1972, 139).

A 3. ok szintén tudomány-lélektani. Homans sejtése szerint a viszonylag fiatal tudományág sok képviselője egzisztenciájában érzi fenyegetve magát amiatt, hogy a szociológia törvényszerűségeit a lélektanéira próbálják visszavezetni. Legalábbis önállóságukat féltik. Ennek a félelemnek azonban Homans szerint nincs oka. Például – hogy csak egyetlen példát említsünk – a termodinamika törvényszerűségeinek visszavezetése az egyes molekulák mechanikájára egyáltalán nem tette fölöslegessé a termodinamikát. Sőt, állításainak helyességét még nyomatékosabbá tette, hogy általánosabb elvekből sikerült levezetni őket. Az összehasonlítás mindazonáltal kissé hízelgő a szociológia számára, hiszen ott még alig ismerünk aggregátumok viselkedésére vonatkozó általános törvényszerűségeket (vö. Homans 1972, 118).

Homans mégis úgy véli, hogy nincs és nem lehet egyértelmű bizonyíték arra, hogy valamennyi szociológiai makrojelenséget (csoportok vagy társadalmak különböző vonásai közötti kapcsolatokat) a viselkedéselméleti tanuláselméletre lehet visszavezetni. Egyértelmű bizonyítékot csak programjának megvalósítása, tehát valamennyi makrojelenség visszavezetése vagy redukciója szolgáltathatna. S ez a program természetszerűleg sohasem zárul le. A szociológiának a lélektanra való visszavezethe- tősége tehát végső soron hit kérdése (vö. Homans 1972, 33 és 36). Arra vonatkozólag, hogy a behaviorista tanuláselmélet hipotézisei a társadalomtudományok legáltalánosabb hipotézisei-e, Homans úgy véli, hogy ma azok. Ám nem zárja ki, hogy a viselkedéselméleti lélektan hipotéziseit később még általánosabb, talán biológiai vagy fiziológiai hipotézisekre lehet visszavezetni (vö. Homans 1972, 31).