Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Módszertani megfontolások

2. Módszertani megfontolások

Az empirikus vagy tapasztalati tudományok feladata, hogy feltárják és magyarázzák az általuk vizsgált valóságterület jelenségei közötti összefüggéseket. Az első lépés tehát a feltárás. A felfedezések Homans szerint rendszerint megfigyelések alapján történnek. Pontosabban a megfigyelhető összefüggések vagy a jelenségek közötti kapcsolatok általánosításairól beszélhetünk. A tudomány itt tehát az úgynevezett induktív módszerrel dolgozik, azaz a tudósok, megfigyeléseik alapján általános törvényszerűségekre következtetnek. Az ilyen általánosításokat, vélt törvényszerűségeket hipotéziseknek is nevezik. A hipotézis tehát állítást fogalmaz meg meghatározott jelenségek minőségei és tulajdonságai közötti összefüggésről. A hipotézisben az összefüggésről vagy a kapcsolat fajtájáról kell állítani valamit. Az az állítás, hogy két jelenség valamilyen módon összefügg, illetve hogy bizonyos jelenségek meghatározott tulajdonságai összefüggenek, még nem igazi hipotézis. Valamely empirikusan megfigyelhető összefüggés általánosításának, vagyis empirikus hipotézisnek a valóságos felfedezéséről csak akkor beszélhetünk, ha megadjuk a megfigyelhető összefüggés fajtáját és milyenségét is. Az az állítás például, hogy bizonyos javak iránti kereslet valamiképpen összefügg ezeknek a javaknak az árával, még nem hipotézis és valószínűleg nem is felfedezés. Ehhez legalább a szóban forgó összefüggés irányát meg kellene adni. Tehát meg kellene mondani, hogy az egyik változó módosulása esetén miként alakul át a másik. Ez a „miként” a hipotézisben természetesen eltérő pontossággal adható meg. Minél pontosabban adjuk meg az összefüggést, természetesen annál több információt tartalmaz az állítás.

Valamely empirikus szabályszerűség felfedezésével a tudósok feladata még nem zárul le. Bármennyire érdekes és fontos az empirikus összefüggés felfedezése, intellektuálisan valamiképpen mégis kielégítetlenül hagy. Rendszerint feltesszük a kérdést: miért áll fenn ez az összefüggés? Magyarázatot szeretnénk kapni a jelenségre. Így jutunk el az empirikus tudományok második feladatához, az általuk felfedezett empirikus szabályszerűségek, összefüggések, illetve hipotézisek magyarázatához (vö. Homans 1972, 59 és 106. skk.).

Az empirikus szabályszerűség magyarázatához elméletre van szükség. Az elmélet egy sor hierarchikusan rendezett, logikailag összefüggő, a valóság valamely szeletére vonatkozó hipotetikus állításból tevődik össze. A hierarchikus elrendeződés azt jelenti, hogy felül vannak az általános hipotézisek vagy törvényszerűségek (premisszák), s mindig alattuk helyezkednek el a mindenkori általános hipotézisek logikailag levezethető kapcsolatai (teorémák). Más szavakkal, az elmélet: deduktív rendszer.

Adott jelenség magyarázata mármost abból áll, hogy a megmagyarázandó tényállást (magyarázandó) – jelen esetben az empirikus szabályszerűséget – egy magyarázó, azaz egy elmélet és különböző peremfeltételek segítségével logikailag levezetjük. A magyarázat: deduktív folyamat. Ebből következik, hogy az elméleti rendszer alacsonyabb fokán álló hipotézis (kisebb általánossági fokú hipotézis) csak általánosabb hipotézisek segítségével magyarázható (vö. Homans 1972, 9. skk.). Ami valamely elmélet legáltalánosabb hipotéziseit vagy törvényszerűségeit illeti, ezek azok, amelyek adott időpontban nem vezethetők le még általánosabb törvényekből. Ez az „adott időben” azonban egyértelművé teszi, hogy nem arról van szó, hogy a jövőben sem sikerülhet ezeket az általános hipotéziseket még általánosabb törvényszerűségekből, valamint meghatározott peremfeltételekből logikailag levezetni. A viselkedéselméleti szociológiára vonatkoztatva mindez azt az állítást takarja, hogy pillanatnyilag a viselkedéselméleti pszichológia hipotézisei a legáltalánosabb társadalomtudományi hipotézisek. Nem zárható ki azonban, hogy ezek a hipotézisek később még általánosabb, például fiziológiai vagy biológiai törvényszerűségekből lesznek levezethetők.

Miután tisztáztuk, pontosan mi értendő tudományos felfedezésen, elméleten és magyarázaton, a továbbiakban áttérünk annak ismertetésére, hogy Homans hogyan vitatkozik a társadalomtudományokban elterjedt különböző magyarázatmódokkal. Pontosabban rátérünk a strukturális, funkcionális, történeti, gazdasági és lélektani magyarázatok általa adott módszertani elemzésére. Mivel, mint az előző részben láttuk, elmélet nélkül semmit sem tudunk megmagyarázni, arra a kérdésre fogjuk összpontosítani figyelmünket, hogy ezeknél a magyarázattípusoknál miféle elméleteket használnak fel. A kérdés azonban, amely tartalmilag itt érdekel bennünket, az, hogy e különböző koncepciók segítségével hogyan magyarázhatók társadalmi intézmények. Társadalmi intézményeken itt olyan előírásokat vagy viselkedési szabályokat, illetve ilyen viselkedési szabályok többé-kevésbé összetett rendszerét értjük, amelyek adott csoportban vagy társadalomban érvényesek.

Intézmények magyarázata során legalább két kérdés között kell különbséget tennünk. Az első esetében arról van szó, hogy egyáltalán miért vannak a társadalmakban bizonyosfajta intézmények. Ilyen kérdés lenne például ez: miért vannak büntető intézmények a társadalmakban? A második esetében azt kérdezzük, hogy adott társadalomban miért létezik ez vagy az az intézmény. Ilyen kérdés például: miért létezik adott társadalomban (például Szudánban) a keresztirányú amputálás sajátos büntetésfajtája, azaz a bal láb és a jobb kéz levágása (vö. Homans 1972, 128)?

Ebben az elemzésben Homans azt próbálja bizonyítani, hogy a társadalomtudományokban végső soron csak egyfajta, nevezetesen lélektani magyarázat létezik.

Először a strukturális magyarázatokat elemzi. A strukturális magyarázat rendszerint abból áll, hogy kimutatják: a megmagyarázandó jelenség nem elszigetelten fordul elő, hanem valamilyen nagyobb összefüggés egyik eleme. A strukturális magyarázat jellemzésére válasszunk egy példát a szociálantropológiából. Az úgynevezett primitív vagy írásbeliség nélküli társadalmakat vizsgálva a kutatók a következő megfigyelést tették: az olyan társadalmakban, amelyekben a fiak és apjuk közötti viszonyt a szívélyesség és a kölcsönös tolerancia jellemezte, az unokafivérek és anyai nagybátyjuk közötti viszony szigorú és tekintélyelvű volt. Azokban a társadalmakban viszont, amelyekben az apák viszonya fiaiakhoz szigorú és tekintélyelvű, ott az anya fivéreinek viszonya a fivér nővérének fiaihoz toleráns és szívélyes.

Hogyan magyarázható ez a tudományos felfedezés? A strukturalisták arra utalnak, hogy az empirikus szabályszerűség nem elszigetelt, hanem egy nagyobb minta része. A szóban forgó empirikus szabályszerűség például a következő hipotézisekkel kapcsolható össze: a matrilineáris, azaz az anyai leszármazási vonal szerint szerveződő társadalmakban a tekintély a férfi utódokon keresztül az anya fivérére száll át. Az ilyen társadalmakban az anya fivére és annak unokafivérei közötti viszony szigorú és tekintélyelvű, az apák és fiaik közötti viszont toleráns és szívélyes. A patri- lineáris, azaz az apai leszármazási vonal köré szerveződő társadalmakban viszont a férfi utódokon át az apákra száll a tekintély. Az ilyen társadalmakban az apák és fiaik közötti viszony szigorú és tekintélyelvű, az anya fivérei és annak unokafivérei közötti viszont baráti és toleráns.

Homans szerint itt nem tudományos elméletről van szó, csupán empirikus általánosításokról, vagy ha tetszik, egymáshoz kapcsolódó tudományos felfedezésekről. Ami hiányzik, s ami ezt a rendszert tudományos elméletté tehetné, azok az általános hipotézisek, amelyekből ez a rendszer logikailag levezethető volna. Az elmélet, mint az imént bemutattuk, deduktív rendszer. Itt viszont valamennyi hipotézis ugyan olyan szintű: egyformán általánosak, illetve specifikusak. Márpedig deduktív elmélet nélkül (az előző részből ez is világossá vált) ismét csak semmit sem vagyunk képesek megmagyarázni.

Itt tehát egymáshoz kapcsolódó tudományos hipotézisek rendszeréről van szó. Homans szerint az ilyen empirikus hipotézisek társadalomtudományi tudásunk legértékesebb alkotórészei. Igazi tudományos felfedezések. Ezzel mindenfajta empirikus tudomány első feladata, a vizsgálat tárgyai közötti kapcsolatok felfedezése, legalábbis kiindulásképpen teljesül. A második feladat az, hogy az általunk felfedezett szabályszerűségekre is magyarázatot kell adni. A strukturalisták azonban – Homans szerint – az általuk felfedezett empirikus szabályszerűségekre semmiféle magyarázatot nem adnak (vö. Homans 1972, 111).

Másodikként vegyük szemügyre Homans elemzését az úgynevezett funkcionális magyarázatról. Mivel foglalkoznak a funkcionalisták? A funkcionalistákat – csakúgy, mint a strukturalistákat – a társadalmi szabályozások, a normák, a szerepek, az intézmények mint a viselkedés szabályozásának és koordinálásának eszközei érdeklik (vö. Homans 1972, 50). A társadalmi szabályozások, a funkcionalista értelmezésben, az egyes egyéntől függetlenül léteznek. Szociológiai tényállások. Jellegzetes képességük van arra, hogy „ráerőszakolják magukat az egyénre” (Durkheim, Emile: A szociológia módszertani szabályai, in Durkheim 1978, 27). S éppúgy, mint a strukturalistákat, érdeklik őket a társadalmi intézmények közötti kapcsolatok. A funk- cionalisták célja, hogy alapvető hipotézisek rendszerét állítsák fel a társadalmakról mint olyanokról (vö. Homans 1972, 45. sk.).

A funkcionalisták érdeklődése nem az intézmények okaira, hanem okozataira irányul. Nem azt kérdezik: hogyan jött létre ebben vagy abban a társadalomban ez vagy az az intézmény? Inkább az intézmények okozataira, következményeire vagy éppen funkcióira kérdeznek. Az intézmények pozitív következményeivel (funkciók), negatív következményeivel (diszfunkciók), lényegében azonos következményekkel járó lehetséges más szabályozásokkal (funkcionális alternatívák) stb. foglalkoznak. Az intézmények következményeit, illetve hatásait eközben nem egyes emberek, hanem mindig bizonyos nagyobb egységek, csoportok vagy társadalmak összefüggésében vizsgálják (vö. Homans 1972, 45 és 52). Nem a miért?-re, hanem a mi célból?-ra kérdeznek rá. A funkcionális elmélet nem az intézmények ható okát, hanem célokát akarja megadni. Azokat a magyarázatokat, amelyek során a magyarázandót bizonyos célokból vagy elhatározásokból vezetik le, teleologikusnak nevezzük. Ennek megfelelően a funkcionalista elméleteket Homans teleologikusként jelöli meg (vö. Homans 1972, 27).

A funkcionális elméletek a társadalmak fennmaradására, illetve egyensúlyára vonatkoznak. A társadalmak fennállásának előfeltételeit kívánják megadni. Többek között azt mondják meg, milyen fajta intézmények szükségesek a társadalmak megmaradásához.

Annak a tényállásnak a funkcionális magyarázata, hogy A társadalomban miért van X típusú intézmény, körülbelül így fogalmazható meg:

Magyarázó:

Törvény: X, Y és Z típusú intézmények szükségesek a társadalmak fennállásához (egyensúlyához).

Peremfeltétel: A olyan társadalom, amely fennmaradt (egyensúlyban van).

Magyarázandó:

Tehát A társadalomban van X, Y vagy Z típusú intézmény.

A fennállásra, fennmaradásra vagy egyensúlyra vonatkozó funkcionális hipotézisek Homans szerint nem egyszerű empirikus általánosítások, hanem teljességgel általános jellegűek. Szerinte a strukturális elméletekkel ellentétben a funkcionális elméletek deduktív rendszerek. A teleologikus magyarázatok problémakörétől eltekintve Homans szerint a funkcionális magyarázatok önmagukban helyes magyarázatok (vö. Homans 1972,123). Két alapvető problémát lát azonban velük kapcsolatban: először, a fennmaradásra vagy az egyensúlyra vonatkozó ilyen funkcionalista hipotézisek segítségével legfeljebb bizonyos típusú intézmények meglétét lehet megmagyarázni az adott társadalomban; tehát például azt, hogy létezik benne az egész társadalmat érintő döntésekre szolgáló intézmény.

A fennmaradással, illetve a fennállással kapcsolatos funkcionális hipotézisek csak azt mondják ki, hogy minden fennmaradó, illetve egyensúlyban levő társadalomban kell lennie ilyenfajta intézménynek. Ilyen hipotézisekkel azonban nem lehet megmagyarázni, hogy az adott társadalomban miért éppen ez vagy az az intézmény szolgál az egész társadalom szempontjából fontos döntések (például országgyűlés összehívása) meghozatalára (vö. Homans 1972, 48 és 111).

Másodszor, a fennmaradás és az egyensúly emberi csoportokkal vagy társadalmakkal összekapcsolva igen pontatlan fogalmak. Milyen értelemben mondhatjuk például, hogy az osztrák társadalom fennmaradt? Legalábbis a Babenbergek és a Habsburgok birodalma sem területi, sem intézményi értelemben nem maradt fenn. S milyen értelemben mondható egy társadalomról, hogy egyensúlyban van? Állíthatjuk-e például, hogy a Habsburg Birodalom valaha is egyensúlyban volt? Vagy hogy a mai osztrák társadalom egyensúlyban van (vö. Homans 1972, 48 és 111)?

Mivel tehát a fennmaradás és az egyensúly fogalmának pontatlansága miatt az általános funkcionalista hipotézisek nem ellenőrizhetők, illetve kritizálhatók, Homans szerint a funkcionális elméletek végső soron nem empirikus-tudományos elméletek. Vannak bennük fogalmak, meghatározások, fogalmi osztályozások, de nincsenek helyes, azaz empirikus hipotézisek (vö. Homans 1972, 49). Ha nem így volna, azaz ha a fennmaradás vagy az egyensúly fogalmának jelentését (többé vagy kevésbé) pontosan meg lehetne adni, egyszersmind megfigyelhető eseményekhez vagy állapotokhoz kötni (ami a biológiában, a fiziológiában, a növény- és állattanban lehetséges), akkor a funkcionális magyarázatok Homans szerint teljesen értelmesek, egyúttal kielégítők volnának (vö. Homans 1972, 27. sk., 50, 112 és 128).

Ez a bírálat, mint fejtegetéseink elején már jeleztük, csak az úgynevezett funkcionális elméletekre vonatkozik. Mindez nem érinti a funkcionális elemzést. Annak tisztázását, hogy bizonyos intézményeknek milyen pozitív vagy negatív következményei vannak, hogy milyen funkcionális alternatívák lehetségesek, Homans teljesen jogos, értelmes és hasznos kérdéseknek tekinti (vö. Homans 1972, 112). De magyarázatokat nem nyújt sem az úgynevezett funkcionális elmélet, sem a funkcionális elemzés (vö. Homans 1972, 46).

A következőkben nézzük meg Homans vitáját az úgynevezett történeti magyarázatokkal.

Adatok összegyűjtésén és rendezésén kívül a történészek meg is szokták magyarázni az általuk vizsgált személyek cselekedeteit. A magyarázat azt jelenti, hogy kimutatják: az elemzett cselekedetek a cselekvő adott preferenciastruktúrája, valamint helyzetértékelése mellett megérthetők és valamiképpen értelmesek is. Ha tudjuk, hogy Napóleon legnagyobb vágya az volt, hogy meghódítsa Oroszországot, s tudjuk azt is, hogy a bevonulás során nem számolt említésre méltó ellenállással, akkor eljárása számunkra érthetőnek és következetesnek is látszik. Meg tudjuk érteni cselekvését, jóllehet személyesen talán nem helyeseljük céljait vagy vágyait, s tudjuk, hogy helyzetértékelése téves volt. Az ilyen magyarázatok tipikusak a történettudományban, de ezen túlmenően a társadalomtudományok minden ágában találkozunk velük, ha bizonyos személyek cselekedeteit vagy bizonyosfajta cselekvők jellegzetes cselekedeteit kell megmagyarázni.

Itt persze feltehető a kérdés: vajon tudományos értelemben egyáltalán magyarázatról van itt szó? Hiszen az előző részben láttuk, hogy elmélet vagy legalább valamilyen általános hipotézis nélkül semmit sem lehet megmagyarázni. Márpedig az említett történeti magyarázatok egyetlen ilyen általános hipotézist sem tartalmaznak. Ám Homans szerint éppen ez a tévedés. A történeti magyarázatok szerinte abszolút mértékben tartalmaznak ilyen általános hipotéziseket, csak ezeket rendszerint nem fejtik ki, hanem mint magától értetődőket előfeltételezik. Amit rendszerint mint magától értetődőt előfeltételeznek, az az úgynevezett racionalitás-hipotézis. E szerint: „Ha különböző cselekedetek között kell választani, valószínűleg mindenki azt fogja kiszemelni, amelyben – az adott időpontban történő becslésének megfelelően – az eredmény értékéből (é) és az eredmény elérésének valószínűségéből (p) adódó érték nagyobb; s minél nagyobb az éx p érték az egyik cselekedet esetében alternatívájáéhoz képest, annál inkább fogja választani az elsőt” (Homans 1972,131). Ez a hipotézis azt mondja ki, hogy a cselekvés valószínűsége az adott személy szubjektív cselekvési preferenciájának és helyzetértékelésének függvénye a választási helyzet időpontjában. Ha mármost ezt a hipotézist mint törvényt illesztjük magyarázó sémánk értelmezendő részébe, s mint peremfeltételekkel összekapcsoljuk azzal az információval, hogy Napóleonnak nem volt nagyobb vágya annál, mint hogy meghódítsa Oroszországot, s cselekedetének sikerét biztosítva látta, akkor valóban megmagyaráztuk a megokolandót, vagyis Oroszországba való bevonulását. A megmagyarázandót logikailag levezettük egy általános törvényből és különböző peremfeltételekből.

A következőkben a gazdasági magyarázatok homansi értelmezéséről ejtünk néhány szót.

A közgazdaságtan általános gazdasági hipotézisek és különböző peremfeltételek segítségével magyarázza meg azokat a gazdasági tényállásokat, amelyek érdeklik: a javak árát, bizonyos javak iránti keresletet, illetve ezeknek a mennyiségeknek a változásait. Homans szerint ezek teljesen helyes tudományos magyarázatok. A magyarázatok során alkalmazott hipotézisek, mint például a kereslet és kínálat törvénye, az ártörvény stb. egytől egyig általános hipotézisek. Meghatározott intézményi keretfeltételek, például piacok, árak stb. mellett a már említett racionalitás-hipotézisből következnek. Ebben az összefüggésben nem játszik szerepet az, hogy ezek az intézményi előfeltételek, amilyen például a „tökéletes piacok” feltevése, ideáltípusok, amelyek ebben a tiszta formában aligha fordulnak elő. A racionalitás-hipotézisből például az következik, hogy a gazdasági alanyok X árú árának emelkedésekor (amennyiben létezik helyettesítő árú) más árukat választanak, aminek az a következménye, hogy kisebb lesz a kereslet X árú iránt (vö. Homans 1972, 118. sk. és 131. sk.).

Homans szerint a közgazdaságtan jelenleg a legsikeresebb társadalomtudomány, mégpedig éppen azért, mert olyan nagyon általános individualista hipotézisekkel (egyes egyének viselkedésére vonatkozó hipotézisekkel) dolgozik, amilyen a racionalitás-hipotézis is (vö. Homans 1972,131). De azért is sikeres, mert néhány komoly következményekkel járó önkorlátozással élt. A gazdaságtudományban például nem váltak problémává az érték-, illetve a preferenciastruktúrák, valamint a gazdasági alanyok cselekedeteinek valószínű sikerességére vonatkozó szubjektív becslések. Ezeket egyszerűen adottnak fogadták el. A közgazdászok számára külső adatokat jelentettek.

Ennek megfelelően a közgazdászok a gazdasági alanyok preferenciáinak megváltozása során a külső adatok változását állapítják meg. Mivel magukat ezeket a válto

zási folyamatokat nem elemzik, ezért a közgazdaságtan Homans szerint nem történeti tudomány (vö. Homans 1972, 118 skk. és 131 skk.).

Végül a lélektani magyarázatokat kell szemügyre vennünk. Lélektani magyarázatokon Homans azokat érti, amelyeket 1. rendszerint pszichológusok fogalmaznak meg, és 2. a magyarázandóba olyan hipotéziseket vesznek fel, amelyek az ember mint nembeli lény viselkedésére vonatkoznak. Tehát az emberek viselkedését érintik, s nem – mint az általános funkcionalista hipotézisek – a csoportok vagy társadalmak fennállásának, illetve egyensúlyának bizonyos feltételeit (vö. Homans 1972, 30. sk. és 55). Ezek a hipotézisek azt mondják meg, miként viselkednek az emberek különböző peremfeltételek között. Emellett abból indulnak ki, hogy az emberi viselkedés általános törvényszerűségeket követ. Csak azok a körülmények változnak, amelyek közepette a viselkedés megvalósul. Ezeknek a változó peremfeltételeknek egy része, mint például az emberek preferencia- vagy értékstruktúrái, ismét csak az általános lélektani hipotézisek segítségével magyarázhatók (vö. Homans 1972, 38 és 128).

Ezek a hipotézisek a behaviorisztikus (viselkedéselméleti) tanuláselmélet tételei. Intézmények lélektani magyarázata, egyetlen típusé csakúgy, mint egy bizonyos intézményé, mármost azt jelenti, hogy a szóban forgó szabályozások meglétét a viselkedéselméleti tanuláselmélet tételeiből, valamint különböző adottságokból mint peremfeltételekből logikailag levezetik. Az egyik hipotézissel, amelyre a lélektani feltevések két fent említett vonása közül legalább az egyik jellemző, már korábban megismerkedtünk. A racionalitás-hipotézis, amely azt mondja ki, hogy az emberek, amennyiben választhatnak két vagy több cselekedet között, azt fogják választani, amelynél a cselekvési siker értékének terméke (é) és a cselekvés sikerének valószínűsége (p) a legnagyobb, olyan általános hipotézis, amely az ember mint olyan viselkedésére vonatkozik. Mégsem – és ez a lélektani magyarázatok második jellegzetességével kapcsolatos – olyan hipotézis, amelyet a pszichológusok rendszeresen használnak. Homans azonban, ezen ellenvetés dacára is, a racionális cselekvés elméletének is nevezett racionalitás-hipotézist általános lélektani hipotézisnek tekinti. Persze szerinte a racionális cselekvés elmélete a behaviorista tanuláselmélet hipotéziseiből vezethető le.

A viselkedéselméleti tanuláselmélet emiatt magában foglalja a racionális cselekvés elméletét, de túl is mutat azon. A racionális cselekvés elmélete adottként fogadja el a személy értékeit és preferenciáit. A lélektani tanuláselmélet viszont az általa vizsgált egyének értékeit és preferenciáit is meg tudja magyarázni. Azt is képes megvilágítani, hogy az emberek miért érzik bizonyos cselekvések eredményét jutalmazó, másokét nem jutalmazó jellegűnek. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha „nem természetes jutalmazásról” van szó (vö. Homans 1972, 51, 116 és 133).

A társadalomtudományokban használatos különböző magyarázatfajták homansi elemzéséből tehát a következő kép bontakozik ki: a strukturális elméletek nem adnak magyarázatokat. Nem deduktív rendszerek, hanem tudományos felfedezések, amelyek szintén magyarázatra szorulnak. A funkcionális elméletek a társadalomtudományokban azért nem magyarázó erejűek, mert nem tartalmaznak empirikus hipotéziseket. A történeti és gazdasági magyarázatok igazi, ám végső soron lélektani magyarázatok.

Mindezek alapján a társadalomtudományokban Homans szerint csak egyetlen fajta magyarázat létezik: az egyének cselekedeteinek, illetve cselekedeteik eredményének és a társadalmi intézményeknek a behaviorista lélektan tételeire való visszavezetése (vö Homans 1972, 132). A behaviorista tanuláselmélet tételei ennélfogva nemcsak a szociológiában, hanem valamennyi társadalomtudományban általános magyarázó hipotézisek. Amikor a társadalomtudományi magyarázatokat valóban pontosan megfogalmazzuk, általános hipotéziseikről kiderül, hogy azok lélektani hipotézisek. Ebben az összefüggésben Homans azt is kimutatja, hogy valójában a strukturalisták és a funkcionalisták is gyakran lélektani magyarázatokhoz folyamodnak (vö. Homans 1972, 32, 53 és 114).

A lélektani magyarázat ráadásul az egyetlen oksági társadalomtudományi magyarázat. A funkcionális magyarázatok, ha most teljesen eltekintünk is olyan középponti változóik meghatározatlanságának problémájától, mint amilyen a fennmaradás és az egyensúly, nem nyújtanak oksági magyarázatot. A jelenségeknek nem a ható okát, hanem a célokát mutatják meg (vö. Homans 1972, 31).

A szociológusok, a strukturalisták csakúgy, mint a funkcionalisták gyakran utalnak arra, hogy az intézményeknek az egyénektől független létezésük van. Ezáltal elkülönülő (emergens) jelenségek, amelyek kívülről mint anyagi dolgok hatnak az emberekre. Homans ezt teljes mértékben elismeri. Csakhogy úgy véli, hogy az intézményeknek a keletkezése és a hatása csak a behaviorista lélektan segítségével magyarázható meg. Ez az állítás éppúgy vonatkozik bizonyosfajta intézmények keletkezésére, mint adott intézmények létrejöttére adott társadalomban (vö. Homans 1972, 36)

Adott intézmények lélektani magyarázata mindazonáltal nehéz, mert itt a magyarázathoz szükséges tények és adottságok, tehát a peremfeltételek többnyire nem állnak teljesen rendelkezésre.

Homans szerint az intézmények, például a közlekedési szabályok hatása szintén csak lélektani törvényszerűségek segítségével magyarázható: miért állnak meg az emberek a piros közlekedési lámpa előtt? Homans szerint azért, mert félnek a büntetéstől. Ez azonban általános lélektani hipotézis (vö. Homans 1972, 35). Vagy: miért igazodnak cselekedeteikben az emberek bizonyos értékekhez vagy normákhoz? A szociológusok rendszerint azt mondják, azért, mert belsővé tették ezeket az értékeket és normákat. Homans szerint azonban a belsővé tétel csupán egy másik kifejezés a tanulásra. A megmagyarázandó az, hogy az emberek hogyan, milyen folyamatok során tesznek belsővé értékeket és normákat. Vagy: hogyan tették belsővé meghatározott emberek ezeket vagy azokat az értékeket? Homans szerint erre csak a be- haviorista tanuláselmélet képes magyarázatot adni.

A szociológusok néha arra is utalnak, hogy a szociológiai tényállások gyakran más szociológiai tényállások okai. Homans ezt is elismeri. Csakhogy úgy véli, hogy az adott jelenség attól még nincs megmagyarázva, hogy megtaláltuk az okát. Okon rendszerint azokat a peremfeltételeket értjük, amelyek meghatározott törvényszerűségekhez kapcsolódva a kérdéses tényállásokhoz vezetnek. S ezek a törvényszerűségek éppen a behaviorista tanuláselmélet hipotézisei (vö. Homans 1972, 119. sk.).