Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. fejezet - 2. fejezet VISELKEDESELMELETI SZOCIOLÓGIA – GEORGE CASPAR HOMANS

2. fejezet - 2. fejezet VISELKEDESELMELETI SZOCIOLÓGIA – GEORGE CASPAR HOMANS

Tamás Meleghy

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

A viselkedéselméleti szociológia megalapítója a Bostonban született amerikai szociológus, George Caspar Homans (1910-1989). Homans szociológiát tanult a Harvard Egyetemen, ahol 1939-től tanított is. 1946-ban rendkívüli, később rendes egyetemi tanár lett. Elsősorban csoportjelenségekkel és iparszociológiai kérdésekkel foglalkozott. Első nagyobb műve az emberi csoportról 1950-ben jelent meg. Ezt később számos kiadvány követte, amelyekben Homans világosan mutatja be programját, s olyanok is, amelyekben elemi társadalmi folyamatok magyarázatában bizonyítja koncepciója termékenységét (vö. Bernsdorf W. [szerk.]: Internationales Soziologenlexikon. Stuttgart, 1959, Ferdinand Enke Verlag, 230).

Homans elmélet-értelmezése már A társadalmi csoport elmélete című 1950-ben megjelent művéből (vö. Homans 1960) is kitűnik. Az elmélet ebben a könyvben kis csoportokban élő emberek viselkedésére vonatkozó, egymással logikai kapcsolatban álló empirikus általánosítások rendszerét jelenti. Homans öt esettanulmány elemzése nyomán jutott el az egyes általánosításokhoz (hipotézisekhez). Nyolc évvel később, 1958-ban jelent meg az American Journal of Sociologyban Homans Társadalmi viselkedés mint csere című cikke (vö. Homans 1967), amelyben az emberi csoportviselkedés általa leírt empirikus általánosításait racionálisan kalkuláló cselekvők közötti csereviszonyokra vezette vissza. Végül pedig A társadalmi viselkedés elemi formái című könyvében (vö. Homans 1968) a célirányos, ésszerű emberi viselkedést bizonyos behatások (amelyek között külső ingerek éppúgy lehetnek, mint lélektani törvényszerűségek által szabályozott tanulási folyamatok) eredményeként értelmezi. Ezzel az ember társadalmi viselkedését a behaviorista (viselkedés-lélektani) pszichológiával alapozza meg (vö. Coleman és Lindenberg 1990).

A behaviorista pszichológia az egyik legfontosabb lélektani iskola. A behaviorista tanuláselmélet néven is ismert behaviorista lélektan megalapítójának John B. Watson amerikai pszichológus (1878-1958) számít. A behaviorista lélektan legfontosabb előfutára és úttörője Ivan P. Pavlov orosz fiziológus (1849-1936) és Edward L. Thorndike amerikai pszichológus (1874–1949) volt. A behaviorista lélektant többek között Burrus F. Skinner amerikai pszichológus (1904-) fejlesztette tovább (neobehaviorizmus), az ő tanuláselméletéből indul ki lényegében Homans is.

A behaviorista lélektant a következők jellemzik: az egzakt természettudományok eljárásait és módszereit követi, a kutatást az empirikusan megfigyelhető viselkedésre összpontosítja, az introspekciót (önmegfigyelés) mint módszert elutasítja, s ezzel összefüggésben minden, az átélés belső oldalát jelölő fogalmat (lélek, tudat, érzetek stb.) kikapcsol, a (fizikai ok-okozati összefüggésekhez hasonló) inger-reakció összefüggéseket s az ezeket az összefüggéseket szabályozó általános törvényeket keresi, jellemző módszere a kísérletek (elsősorban állatkísérletek) szigorú laboratóriumi helyzetekben való alkalmazása.

Homans mindenekelőtt az akkortájt uralkodó parsonsi strukturális-funkcionális szociológia nagy általános elméleteit bírálja. Szigorúan a tapasztalati tudományok alapján dolgozza ki elméletfogalmát, s ebből kiindulva állapítja meg, hogy itt egyáltalán nem a szorosabb értelemben vett elméletről, csupán nyelvi-fogalmi osztályozásokról vagy sémákról van szó. Szerinte ezeknek a „nagy elméletek”-nek a segítségével talán leírhatók a világ bizonyos oldalai, ám (ami a tudományos szociológiai elmélet voltaképpeni feladata volna) nem magyarázhatók meg az ezeken a területeken fölfedezett empirikus szabályszerűségek. A tudományos magyarázathoz fogalmi sémákon kívül empirikus hipotézisek rendszerére is szükség van. Parsons elmélete azonban Homans szerint ilyen hipotéziseket nem tartalmaz (vö. Homans 1972,109).

Külön hangsúlyoznunk kell itt, hogy Homans magát a funkcionalista elméletet bírálja, nem pedig azokat az empirikus munkákat vagy kutatási eredményeket, amelyek ennek az iskolának a keretei között vagy a kérdéses elméleti elképzelések ösztönzésére születtek. Szerinte gyakran éppen az ilyen kutatások vezettek olyan empirikus szabályszerűségek, az általánosítás alacsonyabb fokán álló empirikus hipotézisek felfedezéséhez, amelyek véleménye szerint a társadalomtudományi tudáskészlet legértékesebb elemei közé tartoznak (vö. Homans 1972, 45. sk.).

A szociológia feladata azonban nemcsak az ilyen, empirikusan megfigyelhető kapcsolatok feltárása, hanem azok magyarázata is.

A természettudományoktól eltérően az általános magyarázó hipotézisek a társadalomtudományokban Homans szerint többé-kevésbé közkincset jelentenek, jóllehet a nem szakember kevésbé pontosan képes őket megfogalmazni, mint például a pszichológus. Ismertek, mert kora gyermekkorunk óta naponta találkozunk velük. A társadalomtudós feladata ezért az, hogy feltárja a sajátosabb empirikus összefüggéseket, és azokat a viselkedéselméleti pszichológia általános törvényeire visszavezetve magyarázza meg pontosan. Ezek a hipotézisek, amelyek az általánosság igen magas fokán vonatkoznak az emberi viselkedésre, Homans szerint a legalapvetőbbek mindazon tudományok számára, amelyek emberek társadalmi viselkedésével foglalkoznak. Idetartozik Homans szerint a szociológia mellett többek között a társadalomantropológia, a politikatudomány, a közgazdaságtan és a történettudomány. A homansi program megvalósítása ezért végső soron mindezen tudományok egyesítéséhez is vezethetne, amiből voltaképpen valamennyi, különösen pedig a még fiatalabb, ezért kevésbé fejlett társadalomtudományok húznának hasznot (vö. Homans 1972, 57, 106 és 109).

Programadó és tartalmi állításait Homans olyan módszertani elképzelésekből vezeti le, amelyeket egyszersmind más szociológiai koncepciók részletes bírálatára is felhasznál.

Itt először is (a 2. részben) ezeket az alapvető módszertani megfontolásokat körvonalazzuk, ezt követi a többi szociológiai elképzelés bírálatának ismertetése. Utána a viselkedéselméleti pszichológia fő hipotéziseit tárgyaljuk, és azok alkalmazását a társadalmi viselkedés magyarázatára (3. rész).

A 4. részben egy példát ismertetünk, amely Homans tételeit szemlélteti. A fejezet végén néhány megjegyzést teszünk az elmélet továbbfejlesztéséről és hatástörténetéről (5. rész).