Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Új törekvések a 19. század végének és a 20. század elejének társadalomtudományában: a társadalmi viszonyok totalitása a marxista gondolkodásban; a társadalom pozitív tanulmányozása; „társadalmi csak társadalmival magyarázandó”; a társadalomelmélet mint cselekvéselmélet

4. Új törekvések a 19. század végének és a 20. század elejének társadalomtudományában: a társadalmi viszonyok totalitása a marxista gondolkodásban; a társadalom pozitív tanulmányozása; „társadalmi csak társadalmival magyarázandó”; a társadalomelmélet mint cselekvéselmélet

A 19. század új feladatok elé állítja a társadalomtudományi gondolkodást. A társadalmi-gazdasági fejlődés annyira gyorsan és mélyrehatóan változtatta meg a társadalom valamennyi szféráját, hogy ipari forradalomnak is nevezték. A francia forradalomban egy új politikai és társadalmi elv jutott érvényre: a szabadság, egyenlőség, testvériség elve – amelynek érvényességét azonban, mihelyt az abszolutizmus elleni erők győzelme után a gyakorlatban kellett volna élettel megtölteni, több szinten is kétségbe vonták; a létrejövő polgári demokratikus viszonyokat megkérdőjelezte a kialakulóban levő munkásmozgalom, amely a maga számára semmiképpen sem látta megvalósulva a polgári forradalom elveit, s fellépett a politikai jogtalansággal kísért – a liberális „manchesteri kapitalizmusban” különösen durva formában jelentkező – gazdasági és társadalmi elnyomorodással szemben.

A társadalom minden szintjén jelentkező átalakulásokra és mozgalmakra a társadalomtudományi gondolkodás is felfigyelt: újból átgondolják a munkamegosztás, az iparosodás, a társadalmi fejlődésfolyamat jelenségeit, a társadalmi osztályok jelentőségét, az össztársadalmi „összetartás” elveit, szembeállítva a társadalmi lét közösségi formáival (például a családdal), a gazdaság, a társadalom, az etika, a morál és a politikai intézmények közötti viszonyt stb. Az ipari fejlődéssel párhuzamosan jelentősen fellendülő természettudományok más szinten további új feladatot jelentettek a társadalomtudományokkal szemben.

Az új elméleti építmények egyike a marxista koncepció, amely arra tesz kísérletet, hogy a társadalom összetettségét egymást kölcsönösen átható tényezők hatásösszefüggéseként ragadja meg; a gazdaság, valamint a politika és az értékrendszer viszonyát alap-felépítmény viszonyként értelmezi. Olyan építménynek fogja fel, amelyen belül az intézményi és az eszmei tényezők az anyagiakon nyugszanak és általuk határozódnak meg – s ebből vezeti le a társadalmi fejlődés törvényszerűségét. A marxi gondolkodás három elemre épül: a hegeli dialektikára, a klasszikus angol politikai gazdaságtanra (mindenekelőtt Smithre és Ricardóra) és a francia utópikus szocializmusra. Többet itt nem mondunk erről, hiszen Karl Marx gondolkodásának jelen könyv külön fejezetet szentel.

Még valami van, ami a 19. század társadalomtudományi vitáit előidézi: a szociológia mint saját értelmezésében önálló tudomány. Névadója Auguste Comte, aki magyarázatot ad a szociológia kialakulásának szükségességére is. Comte és szellemi örökösei, mindenekelőtt Emile Durkheim elutasítják azokat az elemeket, amelyeket a marxizmus továbbfejleszt, és önálló elméleti építménnyé dolgozza fel: a hegeli gondolkodást annak spekulatív, metafizikai tartalma („szellemidézők”), a politikai gazdaságtant a társadalmi létnek az individuális gazdasági tényezőkből való egyoldalú magyarázata, a szocializmust „anarchista” tendenciái miatt. A gazdasági liberalizmus alapgondolatát – a társadalmi szféra öntörvényűségét – azonban bizonyos fokig pozitívan értékelik, és beépítik az új társadalomtudományba: a gazdasági szférából a tőle most már megkülönböztetett társadalmi szférába helyezik át. Egyszersmind lényegesen módosítják is: a társadalmit már nem az egyéni érdekkövetéseredményeként értelmezik, hanem csakis magára a társadalmira vezetik vissza (Emile Durkheim). Erre a néhány legfontosabb kiindulópontra épül Comte és Durkheim elmélete. A szociológia e két legjelentősebb „alapító atyjának” szenteljük a következő két részt.

A közgazdasági neoklasszikus vagy „határhaszon”-iskolához – amely afféle szellemi ellenforradalomnak nevezhető a klasszikus politikai gazdaságtannal szemben csatlakozva Olaszországban Vilfredo Pareto (maga is gazdaságtudós és a határhaszon-elmélet egyik megteremtője), Németországban pedig Max Weber a cselekvéselméletet dolgozta ki a szociológiai szemlélet alapmodelljeként. Ez egyszerre a társadalmi szemléletmód visszaindividualizálása és a társadalmiság módszeres szemléletének egyik alapköve. Többet itt erről nem mondunk, mert a weberi koncepciót szintén külön részként tárgyaljuk ebben a fejezetben.