Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Észjogi alapon álló társadalomelméletek: az ember mesterséges társadalmi rendet teremt magának

2. Észjogi alapon álló társadalomelméletek: az ember mesterséges társadalmi rendet teremt magának

A társadalomról való gondolkodás első új koncepciói kettősséget láttattak az ember társadalmi létében „természeti” és „mesterséges” között, tehát föltételeztek egy olyan területet, amelyet kiemeltek a természetes strukturálódás érvényessége alól. Ez az emberek közötti politikai viszonyok területe, amely szerződéses szabályozás nyomán alakul ki. A szabályozás színtere az emberi ész, amely az isteni vagy a természeti erőktől függetlenül meghatározott célokat követve teremti meg a politikai viszonyok rendszerét.

Bár a rend ésszerű létrehozásának, a rendre irányuló akaratnak a gondolata közös valamennyi észjogi alapon álló elméletalkotóban, különbség van közöttük abban a tekintetben, hogy milyen célokat tulajdonítanak az emberi lét „természeti” adottságainak, s ezzel összefüggésben milyen feltételezéseket fogalmaznak meg, s hogy milyen helyet jelölnek ki az erkölcsnek.

Thomas Hobbes (Anglia, 1588–1679) az egyének közötti harcban látja a társadalmi lét „természetes” elvét: „az ember embernek farkasa”. A kívánt rend oltalmazására, a harc mérséklésére „társadalmi szerződésnek” kell létrejönnie a nép és az uralkodó között, méghozzá úgy, hogy a hatalmat az uralkodóra ruházzák, aki ezáltal alattvalóinak létbiztonsága és védelme érdekében erőszakmonopóliumot szerez.

Másként látja a dolgot a francia gondolkodó, Jean-Jacques Rousseau (1712–1778). Szerinte az ember „gyenge és félénk”, kölcsönös segítségre van utalva, és együttérzésre hajlik. A társadalmi konfliktusok oka a – rossz – politikai rendszer (a centralizált abszolutista állam). A demokratizálódás segítségével ettől az államtól kell megszabadulni ahhoz, hogy visszaállítható legyen a szabad ember (szabad abban az értelemben, hogy mentesül a személyes függőségektől) természeti állapota. A központi államhatalom helyébe az „általános akarat” (volonté générale) uralmának kell lépnie, amely a törvényhozásért felelős. Rousseau elméletének, mivel egy olyan közakarat meglétét feltételezi, amely különbözik az egyének akaratától, feltehetően némileg több köze van a szociológiához, mint Hobbesénak. Bár nem itt kell közelebbről megvizsgálnunk a „volonté générale” nem egykönnyen megérthető lényegét, annyit megállapíthatunk, hogy a rousseau-i szerződéselmélet mögött több rejlik puszta (politikai) akaratnál és észnél. Ralf Dahrendorf, a szociológiai konfliktuselmélet modern képviselője (lásd a megfelelő fejezetet ebben a könyvben) Rousseau elméletében látja az első szociológiai koncepciót, méghozzá éppen azért, mert feltételezi, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség társadalmilag (méghozzá a tulajdon által) meghatározott és nem vezethető vissza természeti adottságokra.

Végül a nagy német filozófust, Immanuel Kantot (1724–1804) kell megemlítenünk, mint az észjogi irányultságú társadalomfilozófia utolsó képviselőjét. O az embert antinómiák (ellentmondások) egységeként ragadja meg: ilyen ellentmondás feszül például az „elkülönülés iránti vonzalom” és a „társadalmasodás hajlama” között. Az ész révén – amelynek kérlelhetetlen ellenfelei az ösztönök – lehet fellelni azokat a politikai és morális törvényeket, amelyek kijelölik a személyes szabadság megvalósítása és a társadalmilag szükséges kényszer játékterét. Egy olyan társadalom azonban, amelyben ilyen kényszerítő törvények garantálják a személyes szabadságot (jogi-polgári társadalom), Kant számára még nem a társadalmi összetartás „legmagasabb formája”. Annak megvalósulását inkább a „közös etikai lényben” látja, amelyet a morális törvények betartása iránti önkéntes, belső elköteleződés jellemez. A morális törvényeket az ész fedezi fel, s etikai végcéljuk van: a világbéke és az emberiség eszméje (azaz hogy az embernek más embereket sohasem eszköznek, hanem mindig célnak kell tekintenie).

Bár az itt röviden vázolt társadalmi modellek igen eltérő konstrukciókat tartalmaznak, mégis van bennük valami közös: különbséget tesznek a természetes és a mesterséges társadalmi lét között, szakítanak azokkal az elképzelésekkel, hogy a társadalmi rend természeti vagy isteni eredetű, feltételezik, hogy ez a rend az emberi akarat és ész által alakítható. A társadalmi viszonyokat lényegében még politikai vagy morális képződményeknek tekintik, amelyek híján vannak mindenfajta önmeghatározottságnak; az állam és a társadalom náluk még egy és ugyanaz, a köztük levő különbségeket csupán sejtik.