Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Csepeli György (2001)

Osiris Kiadó

5. ATTITŰDVÁLTOZÁS

5. ATTITŰDVÁLTOZÁS

RAGASZKODÁS AZ ATTITŰDÖKHÖZ

Az attitűdök értékelő jellege, leegyszerűsített ismereti-gondolati tartalma, viselkedési implikációja rendezett és átlátható társadalmi környezet élményét biztosítja az egyén számára, s ez egyben a másokhoz való hasonlóság, másoktól való különbözés eldöntését – tehát a társés csoportválasztást – is lehetővé teszi. Az attitűdökhöz való ragaszkodás mélységesen célszerű, alkalmazkodó viselkedés, mely egyben azt is jelenti, hogy az attitűdök változása, az egymással kapcsolatban álló attitűdszerkezetek megbolygatása érthető tiltakozást, ellenállást vált ki az egyénből.

Láttuk, hogy az attitűdök által létrehozott megismerési élmény alapvonása a pozitív és negatív értékelő irány szerinti polarizáció, melynek forrása az egyén önfenntartási törekvésében, örömszerző és fájdalomkerülő orientációjában keresendő. A filozófia hedonista ágának jól ismert tétele szerint az ember maximalizálni igyekszik kellemes, örömet okozó élményeit, s minimalizálni akarja a kellemetlen, fájdalmas, lemondással járó tapasztalatokat.

ÖRÖMKERESÉS – SZOMORÚSÁGKERÜLÉS

Spinoza etikája az örömkereső, szomorúságkerülő lény nagyszabású pszichológiai freskóját vetíti elénk. Spinoza alkotta meg az egyensúlyra való törekvés tételét is, kijelentvén, hogy „aki elképzeli, hogy öröm vagy szomorúság érte azt, amit szeret, az maga is örömet vagy szomorúságot fog érezni; s mind e két indulat aszerint lesz nagyobb vagy kisebb a szeretőben, amint a kettő nagyobb vagy kisebb a szerető tárgyban” (Spinoza 1979, 117). Hasonlójellegű egyensúlyi elv fogalmazódik meg a következő tételben: „Aki elképzeli, hogy szomorúság érte azt, amit gyűlöl, örvendezni fog; ha ellenben azt képzeli róla, hogy öröm érte, el fog szomorodni: s mind e két indulat nagyobb vagy kisebb aszerint, hogy az ellenkező indulat nagyobb vagy kisebb abban, amit gyűlölünk.” (Spinoza 1979, 178.)

Az Etika harmadik része nagyszámú hasonló szellemben fogant állítást tartalmaz. Spinoza sejteti, hogy amennyiben a szeretet vagy gyűlöletegyenleg kiegyensúlyozására irányuló törekvés nem teljesül, a személy kényelmetlen, bizonytalan lelkiállapotba kerül. „Ha ... azt képzeljük, hogy valaki irtózik attól, amit szeretünk, vagy megfordítva, akkor a lélek ingadozását fogjuk elszenvedni.” (Spinoza 1979, 188.)

AZ EGYENSÚLY ELVE

Fritz Heider az 1940-es években Spinoza alaptételeit végiggondolva arra a következtetésre jutott, hogy a Spinoza által leírt egyenlegek lélektanilag dinamikus helyzetekként képzelendők el. Ebből az következik, hogyha ellentmondást tapasztaltunk, vagyis például örömöt érzünk egy szeretett lény szomorúsága láttán, vagy egy nem szeretett lény öröme örömöt vált ki bennünk, akkor egyensúlytalanság áll elő a lélekben, mely arra hajtja a személyt, hogy az egyensúlytalanságot kiküszöbölve helyreállítsa a megbillent egyensúlyt. Heider 1958-ban egész könyvet szentelt ennek a témának, mely azóta a szociálpszichológiai irodalom egyik klasszikusának számít.

Heider rendszerében két személy (p és o), valamint egy harmadik elem (tárgy, gondolat, esemény stb.) szerepel. A három elem között kétféle lehetséges viszonyt különböztetett meg (a viszonytípusoknak a későbbiekben nincs jelentőségük): az érzésviszonyt, ahol a személyeket rokonszenv vagy ellenszenv hatja át egymás és a harmadik elem iránt, valamint a logikai természetű egységviszonyt, mely lehet birtoklás, birtoklásról való lemondás, okság, okság hiánya, hasonlóság, különbözés. A kétféle viszony azonos módon funkcionál a lélekben: vagy pozitív irányú, vagy negatív irányú összeköttetésnek felelhet meg, s a továbbiakban ez képezi az elemzés lényegét.

Heider szerint ap, o és x egymáshoz fűződő viszonyait tudatilag leképező megismerési szerkezetek p fejében ölthetnek „kiegyensúlyozott”, vagy „kiegyensúlyozatlan” jelleget. Az elmélet alapfeltételezése – s ennyiben Spinoza gondolatainak továbbfejlesztéseként tekinthető –, hogy a kiegyensúlyozott állapotok, örömteliek és kellemesek lévén, fennmaradásra hajlamosak, míg a kiegyensúlyozatlan állapotok, kényelmetlen és kellemetlen lelki élményt jelentve, egyensúlyi állapotokká való változásra hajlamosak.

Kiegyensúlyozott állapot az, ahol p szempontjából nézve a rendszer három elemét csupa pozitív irányú viszony köti össze, illetve a közöttük létesülő viszonyok közül kettő mindenképpen negatív. Ezt mutatjuk be az alábbi ábrán.

Kiegyensúlyozatlan állapot az, ahol p szempontjából nézve a rendszer mindhárom eleme között csupa negatív viszony létesül, illetve a közöttük létesülő viszonyok közül kettő mindenképpen pozitív. Ezt mutatjuk be a következő ábrán.

Az egyensúlyelvű gondolkodás érdekes példájaként hozhatjuk fel a Kállayés Lakatos-kormány külpolitikai szemléletét, mely képtelen lévén a valóságban létező ellentmondásos szerkezetet megfelelően leképezni, cselekvésében valósággal megbénult. A második világháború vége felé az angolszász hatalmakkal tárgyaló kormány nem látta át, hogy a magához hasonlónak észlelt (vagyis vele pozitív egységviszonyt képező, egyként kapitalista berendezkedésű) angolszász hatalmak miként képesek szövetséget (azaz pozitív egységviszonyt) fenntartani a különbözőnek látott (vagyis szocialista berendezkedésű, logikailag negatív viszonyt sugalló) Szovjetunióval. Mire a magyar kormány belátta, hogy az általa észlelt kiegyensúlyozatlan helyzet nem úgy fog helyreállni, hogy az angolszász hatalmak felbontják a szövetséget a magyar vezetés által negatívan értékelt Szovjetunióval, és hogy az egyensúly helyreállításának nincs más módja számunkra, mint a Szovjetunió átértékelése és a vele való fegyverszünetkötés (ami az eredeti negatív egységviszony pozitív egységviszonnyá fordítását jelentette), addigra végzetesen késő lett (Juhász 1979).

Az egyensúly elve alapján számos, egyébként meglepő külpolitikai és belpolitikai lépés érthetővé válik. Ismeretes, hogy a hidegháborús időkben mekkora meglepetést keltett, amikor az USA elnöke, Richard Nixon Metternichen iskolázott külügyminisztere, Kissinger tanácsára megbékélt a korábbi halálos ellenséggel, a forradalmi Kínával. A megbékélés szociálpszichológiai alapja az egyensúlyelvből ismert „ellenségem ellensége a barátom” tétel volt. Kissinger felismerte, hogy az USA és Kína barátsága irritálni fogja mindkettőjük ellenségét, a Szovjetuniót.

Az egyes kormánypárti koalíciókat sem feltétlenül mindig a szabad választások révén kialakult erőviszonyok határozzák meg. Két egymástól ideológiailag távol álló párt is köthet koalíciót, ha van egy harmadik, amelyet mindkettő negatívan ítél meg.

AZ ÖSSZHANG ELVE

Osgood a Heider-féle elméletet továbbfejlesztette, s már nem megismerési egyensúlyról, hanem megismerési összhangról (kognitív kongruenciáról) beszélt. Ugyanakkor Heiderhez hasonlóan Osgood is feltételezte, hogy az emberekben késztetés működik az összhang fenntartása, illetve helyreállítása tekintetében. Osgood a Heider-féle viszonytípusokat nem különböztette meg, mindössze azok irányát (s azok intenzitását) vette figyelembe. Pozitív viszonyként az asszociatív kapcsolatot, negatív viszonyként pedig a disszociatív kapcsolatot írta le.

Példák az asszociatív kapcsolatra:

A példakép B-nek,

A szereti B-t,

A segít B-nek,

A pártolja B-t.

Példák a disszociatív kapcsolatra:

A taszítja B-t,

A gyűlöli B-t,

A akadályozza B-t,

A frusztrálja B-t.

Korábban említettük, hogy Osgood a szavak jelentésdimenziói sorában az értéktartalomnak kitüntetett fontosságot tulajdonít. Szerinte minden szójelnek pozitív vagy negatív jelentésiránya van, és ha két (vagy több) jel egy időben, egymásra vonatkoztatva jelenik meg, akkor vagy eleve összhangban vannak, vagy megindul közöttük az összehangolódás. Az összehangolódás mindig az intenzívebb jelentés hatását tükrözi a kevésbé intenzív jelentés rovására (Osgood 1970).

A magyar nemzeti tudat által megszabott jelentésekből véve a példát, bizonyosra vehetjük, hogy Kossuth Lajos neve pozitív jelentésű, miként a „magyar függetlenség” szókapcsolat is pozitív értéktartalmú. (Más nemzetbelieknél természetesen más lehet a helyzet.) Ennélfogva az az állítás, hogy Kossuth Lajos a magyar függetlenségért harcolt tökéletes összhangot sugároz. Ha Metternich nevének negatív jelentést tulajdonítunk, miként negatív értékkel ruházzuk fel a Habsburg Birodalom elnevezést is, e két negatív kognitív elem között asszociatív kapcsolatot létesítve megint csak összhanghoz jutunk el: Metternich a Habsburg Birodalomért harcolt.

Megismerési összhang hiányában megindul az összhang irányába ható nyomás. Az összhang létrehozása különböző módokon mehet végbe.

1. Átértékelés. Ez a leggyakoribb eset, ilyenkor az erősebb jelentésű elemhez igazítjuk a kapcsolatot. Ha például nagyon szeretjük X-et, a barátunkat, s ugyanakkor hevesen gyűlölünk egy eszmét, majd azt tapasztaljuk, hogy barátunk az általunk gyűlölt eszmét vallja, akkor vagy X-et meggyűlöljük, vagy megszeretjük a szóban forgó eszmét.

2. Védelmezés. A védelmezés történhet mentegető vagy vádaskodó ideológiák képzése útján. Az előző példánál maradva, ha nem vagyunk képesek barátunkhoz fűződő pozitív érzelmeinkről lemondani, még mindig megtehetjük, hogy mentséget keresünk számára, illetve másokat vádolunk felbujtóként barátunk gondolkodásának megzavarásával. A korábbi összhang védelmezése új egységek képzése útján is történhet. Ha valamilyen okból kifolyólag (mondjuk egy drámai mű átiratában) Káin és Ábel egyként szimpatikus számunkra, akkor Káin gyilkosságát mint végzetet, történelemfilozófiai szükségszerűséget is beállíthatjuk, összebékítve ezáltal gyilkost és áldozatot.

3. Kétségbevonás. Ha kirívóan összhanghiányos állítást hallunk (mondjuk valaki azt állítja, hogy Metternich a magyar függetlenségért harcolt), akkor az állítás forrásának kétségbe vonjuk a hitelét (hazugságnak, tévedésnek minősítjük).

Hankiss Elemér elemzi azt az esetet, amikor egy szó helye és értéke a tudat számára nem ismert, mondjuk, egy ismeretlen személyt, Concelli grófot jelöl. Ilyenkor ez a szó annak a szónak a helye és értéke felé mozdul el, amellyel összekötik. Ha azt halljuk, hogy Mátyás király tárt karokkal fogadta Concelli grófot, akkor a gróf pozitív értéktartalmat nyer a szemünkben. Hasonló lesz a helyzet, ha azt halljuk, hogy Metternich börtönbe vettette Concelli grófot. Nem vitás ugyanakkor, hogy a gróf jelentése negatív értéket nyer szemünkben, ha kiderül róla, hogy Haynau tárt karokkal fogadta Concelli grófot (Hankiss 1977, 94).

Az összhangelmélet helyessége mellett számos empirikus bizonyíték szól. Miután Amerikában egyszer felmérték, hogy egy hetilapot kik kedvelnek, s kik nem, majd ezt követően megállapították, hogy a hetilapot kedvelők pozitívabban értékelték a lap által pártolt helyi politikusokat, mint a hetilap bírálói.

A személyközi kapcsolatok dinamikája is többnyire az összhangelméletet támasztja alá (Newcomb 1961). A hízelgés alapelve éppen ezért a célpontként kiszemelt személy iránt kimutatott szeretet, hasonlóság, előnyben részesítési hajlandóság, s ezért cserébe a hízelgő pozitív attitűdre, az előny viszonzására számíthat. A propaganda és a meggyőzés bevált eszköze a rágalmazás, befeketítés, hitelrontás, amikor is egy-egy személyt (pártot, eszmét) aköztudatban erősen negatív dolgokkal hoznak asszociatív összefüggésbe, ily módon késztetvén az olvasókat, nézőket új összhangok képzésére.

A KOGNITÍV DISSZONANCIA

A kognitív disszonancia redukciójának elmélete hasonló nyomot követ, mint Heider egyensúlyelmélete és Osgood összhangelmélete. Festinger az alaklélektan hagyományaihoz híven eljárva azt hangsúlyozta, hogy az emberek ellentmondásmentes világképre törekszenek. Festinger szerint e világkép kognitív elemekből (tudomáselemekből, tudattartalmakból) épül fel, melyeket a relevancia hoz vonatkozásba egymással (a relevancia lényegében megfelel Heider viszonyainak és Osgood kapcsolatainak). Az egymásra nézve releváns elemek konszonáns (ellentmondásmentes) és disszonáns alakzatokban fordulhatnak elő. Két kognitív elem Festinger szerint (1957) akkor van disszonáns kapcsolatban, ha az egyik elemből a köztudatban uralkodó logikai, erkölcsi, ideológiai beidegződések alapján várhatóhoz képest ellentétes elem következik (például „a dohányzás káros az egészségre” elem után következik az „én dohányzom” elem). Két kognitív elem akkor van konszonáns kapcsolatban, ha az egyik elemből a szokásos logikai, erkölcsi, ideológiai beidegződéseknek megfelelően következik a másik (például „a dohányzás káros az egészségre”, „én nem dohányzom”).

A konszonancia kényelmes állapot. Ezzel szemben a disszonancia kényelmetlen érzést okoz, s az egyén ilyenkor mérsékelni kívánja a disszonanciát, hogy a konszonancia révébe jusson.

MIKOR LÉP FEL DISSZONANCIA?

1. Választáskor az ember mindig disszonanciát él át, hiszen valami ellen vagy valami mellett döntve a választás pillanatában sosem lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban. Mint Németh László írja: „az ember választ, de minden választása lappangó meghasonlás, s a legyőzött érvekkel sosem múlnak el a kísértő hangulatok”. Lóversenyeken fogadók körében tapasztalták, hogy akik útban voltak a pénztárhoz, hogy megtegyék tétjeiket, sokkal kevésbé voltak biztosak favoritjukban, mint azok, akik már megvették elkötelező tikettjüket.

Választáskor meg kell különböztetnünk a vonzó alternatívák közötti választást és a nem vonzó alternatívák közötti választást.

a) Az első esetben a következő tényezők befolyásolják a keletkező disszonancia nagyságát: annál nagyobb a disszonancia

– minél vonzóbb az elvetett alternatíva,

– minél nagyobb volt a választási lehetőségek száma,

– minél különbözőbbek az elvetett alternatívák,

– minél frissebb a választás,

– minél nagyobb a tét.

A disszonancia felszámolását a következő módokon képzelhetjük el ilyen esetben:

– nem választunk (ez sokszor nem lehetséges),

– felértékeljük a választott alternatívát és leértékeljük a nem választottat,

– a választott alternatíva ellen szóló elvekről nem veszünk tudomást.

b) A nem vonzó alternatívák közötti választást Festinger „elméletileg lehetséges, ám ritka” eshetőségnek tartja, mely csak akkor fordul elő, ha valamilyen külső erő kényszeríti a személyt választásra. Ez esetben a disszonancia nagysága a következő tényezőktől függ: annál nagyobb a disszonancia

– minél rosszabb a választott alternatíva,

– minél kevesebb volt a választási lehetőségek száma,

– minél jobban hasonlítanak az elvetett rossz alternatívák,

– minél későbbi a választás,

– minél nagyobb a tét.

A disszonancia felszámolása ebben a kínos esetben a következő módon lehetséges:

– lebecsüljük saját választási szabadságunkat (kényszerre, szükségszerűségre hivatkozunk),

– a nem választott alternatívát felértékeljük (jónak mondjuk), negatív következményeit lebecsüljük.

A félelemnélküliség politikai kultúrájában azok a helyzetek természetesek, amelyekben a választás pozitív és negatív, vagy csupa pozitív alternatívákra szorítkozik. Középés Kelet-Európában ezzel szemben a politikusok gyakran kerülnek negatív választási helyzetbe, amikor csak két rossz között választhatnak. A megoldás az ilyen helyzetbe került személy értékeitől függően változik: öngyilkosság, megőrülés, cinizmus, opportunizmus stb.

Kornai János (1980) a párt és az állam által működtetett szocialista gazdaság paradoxonát a hiány és a bőség együttélésében látta. Amire nem volt szükség (például kis, fehér porcelán Lenin-fejre), abból bőven volt, amire pedig szükség volt, az hiányzott. A vásárlással kapcsolatos döntést a hiánycikkek szerfelett megnehezítették, hiszen a vásárló csupa negatívan értékelt alternatíva között választhatott. A következmények kényszerhelyettesítésben, a szükséglet kielégítésének elnapolásában, korrupcióban mutatkoztak meg. Ha lett volna a szocializmusra szabott szociálpszichológia, annak kulcsa a hiány által teremtett helyzetek elemzése lehetett volna.

A politikai és gazdasági rendszertől függetlenül, a magánélet gyakran hoz létre negatív választási helyzetet. A válási konfliktusok vizsgálata mutatja, hogy azok egyik típusa negatív választásra vezethető vissza. Ez esetben az egyik fél nem azért választotta a másikat, mert szerette, hanem azért, mert menekülni akart egy számára tarthatatlan helyzetből (Neményi 1984-1985).

Brehm (1981) vizsgálatából kiderült, hogy amikor a kísérleti személyek olyan dolgok között választhattak csupán, amelyeket korábban nem értékeltek túl nagyra (vagy valamennyit nagyra értékelték), akkor a választást követően a választott tárgyak mellett szóló érveket felnagyították, a nem választott dolgokra vonatkozó érveiket viszont negatívra színezték. A nem választott, de vonzó dolgokra vonatkozó érvek mindig disszonánsak, esetükben a leértékelést bizonyosra vehetjük (ezen alapszik a híres „savanyú a szőlő” mese csattanója is).

2. Attitűdjeinktől idegen viselkedéskor szintén disszonanciát élünk át, melynek mérséklésére ösztönzést érzünk magunkban. Festinger és Carlsmith már említett kísérlete (1959) klasszikus módon példázza ezt ajelenséget. Arról apéldáról van szó, amelyben akísérleti személyek egyik csoportját nagy összegű pénzjutalom ellenében késztették hazugságra, másik csoportját viszont igen csekély összeg ellenében vették rá a hazug, a becsület értékétől idegen viselkedésre. Az utóbbi esetben azt tapasztalták, hogy a kísérleti személyek önmagukban átértékelték az élményt, melyet eredetileg unalmasnak éreztek ugyan, mivel azonban azt kellett mondaniuk róla, hogy szórakoztató és élményszerű volt, letagadták magukban annak nyilvánvaló unalmasságát, s ily módon megszabadultak attól a disszonáns érzéstől, hogy hazudniuk kellett.

Kognitív disszonancia redukciója tehát – mint láttuk – többféle módon is végbemehet. Van, amikor új, konszonáns kognitív elem hozzáadása útján a helyzet máris konszonanciába lendül át. Máskor a disszonáns kognitív elemet alakítjuk át vagy cseréljük fel egy konszonáns elemre. Végül gyakori módszer a disszonáns kognitív elem eltávolítása a tudatból (figyelmen kívül hagyás, elfelejtés, elfojtás)