Ugrás a tartalomhoz

Retorika

Adamik Tamás, A. Jászó Anna, Aczél Petra (2004)

Osiris Kiadó

9. fejezet - SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

9. fejezet - SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

HÁROM TANULMÁNY A RETORIKÁRÓL

ZICHY ANTAL A SZÓNOKLATRÓL[1]

I.

Felugrik helyéből a szónok, kiáll merészen a középre, mosolygva néz körül, megsimogatja szakállát: ugyan nagy dolog ennyi ember előtt, habár értelmes, gondolkodó embervolna is, valamely tárgyról beszédet tartani! Fél óráig? Az kevés; ha tetszik, pár óráig, akár fél napig. Igaz, hogy nem sokat gondolkodott a tárgyról, s nem fogja annak még netán homályos oldalait egy új felfogás világánál felderíteni; hagyján! de oly csattanós pár mondata lesz, mely tapsvihart fog előidézni, s bizonyos, hogy ellenfele megpukkad mérgében.

S hírbe hozzák, hogy nagy szónok.

Ne mondjátok sokszor, mert utóbb maga is elhiszi.

Többet is ér tán, mintama másikjó barátunk, ki otthon mások eszmehulladékaiból gondosan összetoldotta lazán egybefüggő körmondatait, betanulta szépen a tükör előtt, a feleségének felmondta, s aztán halálra szégyellné magát, hogy ha leckéjét, melyet olyjól tud, a nagy közönség előtt is el nem mondhatná. Nevet a ház; ő e derültséget mint elmésségejutalmát, önelégülten élvezi, s beszéde közben szemlátomást nagyobb emberré növi ki magát boldog képzeletében.

Van, ki saját fensőbbsége biztos öntudatával lép fel. Ez a sok bágyadt, téntaszagú, szűk mellű szónokot, aki előtte szólott, s utána még következnék, egyetlenegy leheletével, mint vihar a katangkórót, fogja szétfúni, aztán végiggurul mennydörgő szózata, s aki fejét, mint struccmadár, ily vész alatt homokba nem rejté, azt, ha tölgyfa volna is, szétszaggatnák szava és szeme villámai. Aki közel ül hozzá, vigyázzon, mert az elemek nagy harcát kézzel és lábbal isjelzi, s annyi bizonyos, hogy nem fogja őt maga mellett nyugodtan aludni hagyni?

Szónok-e ez? ... Mondjuk: népszónok; ámde mi nem akarunk parasztok lenni; s a paraszt ma már megvárja, hogy megbecsüljék, s hogy úgy beszéljünk vele, mint okos emberrel szokás!

Némely szónokon meglátszik, mennyire lenézi azokat, akikhez, vagyis inkább aki előtt beszél. Egy vagy mindkét kezét zsebébe dugja, magában mosolyog, vállat vonít, hogy félvállról látszassék beszélni, csakugyan, mint egy elkényeztetett primadonna, félhangon beszél: hiába rontanám, gondolja magában, a mellemet; amit én mondok, azt maga ajózan ész mondja, azt minden okos ember belátja, de ti nem fogjátok belátni: oly tiszta, oly egyszerű dolog ez, hja, de nem minden ember lát tisztán és fog fel könnyen könnyű dolgokat. Így megy ez végig a sorok közt, s nemritkán csakis e néma beszédet, mint mindnyájunkat közelebbről érdeklőt, véljük hallani az egész hosszú beszéd alatt.

Szónokok ezek? Meglehet; de olyanok, akik miatt Cicero még mindig felsóhajtana velünk, hogy minő ritkák a valódi szónokok![2]

II.

Az üres kalász hetykén mereszti fejét ég felé, míg az érett szemmel megrakodott szerényen lehajol tartalmának súlya alatt. A szónok, kit ez utóbbihoz hasonlítok, érzi feladata nagyságát s a kimondott szó felelősségét, míg a másik könnyedén nekivágtat bárkinek és bárminek, mert a nehézségeket, miket rövidlátása eltakar, nem ismeri. Kimondja bátran, mint saját legeredetibb ötletét, azt, amit körülötte tán százan is rég át- meg átgondoltak, de nyilván kimondani az ügy érdekében átallottak.[3] Sikert is arat néha az ily vakmerőség, de csak ama hőséhez hasonlót, kit kemény szájú lova akarata ellen vitt be a csatatűzbe, vagy aki siket lévén, nem hallotta a visszavonulási vezényszót.

Valaki a tudás igen előhaladott lépcsőjének mondá annak belátását, hogy még semmit sem tudunk; míg arról, aki már mindent tudni vél, előre levehetjük kezünket.

Nem használ, hogy valaki híres szónok volt hajdan: tíz jó beszéd hatását – oly háladatlanok vagyunk! – elmoshatja a tizenegyedik, mely amazoknál valamivel tán gyengébb, míg egy, ezt követő, még gyengébb, már egészen semmivé teheti. A színész dicsősége nem hervadandóbb, s a színházi közönség nem csapodárabb.

S ha oly követelők vagyunk az elismert jelesek iránt, s ezek sohasem pihenhetnek – kivéve, ha lelépnek – régi babéraikon: mit tartsunk a kezdőről, aki még csak szűz beszédét lesz elmondandó? Áhítattal közelít-e az oltárhoz, melynek zsámolyára első áldozatát fogja letenni? Leoldá-e saruit az égő csipkebokor előtt, mely Istent jelképez? Mely érző kebel nem telik el rokonszenvvel, jóakarattal az ifjú iránt, kinek tehetségét csak szerénysége, lelkesülését csak kegyelete, fiam lehetne gondoljamagában a közélet egy-egy veteránja, s szeme könnyel telik meg, tán eszébe jutott, hogy az ő fia is így szerepelne, ha megélte volna! Más visszagondol saját első fellépésére, melyet akkor még, az éltesebb „táblabírák” szinte rossz néven vettek. Mennyire haladtunk azóta; s ami különösen a szájbefogást illeti, alig hiszem, hogy egy Pythagorasnak a mai ifjúságból igen sok tanítványa akadna. Irigye – az ifjú szónoknak még nincs; hisz őt ma még, ha sikert arat, pártfogolnunk lehet, sőt nekünk szerez becsületet, akik neveltük, irányt adtunk neki, felkaroltuk, megismertettük őt. Majd ha nyakunkra kezd nőni, mit azonban nem reménylek, lesz idő akkor hibáira is figyelmeztetni magasztalóit; ha kell, el is áztatjuk őt annyira, hogy legalább egy országgyűlés alatt ember ne válhassék belőle.

A pályakezdőnek, kinek fő hibája az ifjúság, napról napra javuló, s végre utolér- hetlen előnnyé válik irányunkban, kétszeres oka van szerénynek lennie. Egyik a valódi ihlet, mit, ha szónoknak született, keblében hord; másik: a bölcs számítás, mely a kedélyek meghódítása által neki jövőt biztosít. Ezt elrontaná, amazt megszentségtelenítené, ha a szűz szemérem minden pírja nélkül, kihívó gőggel vagy léha kacérkodással lépne fel. Ne röstelld, ifjú barátom, ha azt fogják mondani, hogy beszéded elején arcod elsápadt, kezed reszketett, hangod elakadt, ha idő kelle, míg hallgatóid figyelmét leköthetted, míg magad átmelegültél, míg végre éreztetted azt, amit oly mélyen érezél, s megértetted azt, amit olyjól átgondoltál. Ne is negélyezd azt ajátszi, könnyelmű modort, melyet csak a teljes otthonosság adhat, s mely csakis csekélyebb tárgyaknál lesz helyén, midőn céltalan volna ágyúval üttetni agyon egy legyet. A tárgy, melyet választasz, komoly, nagy; ha csekélynek látszik is, te komoly oldaláról fogod fel, s azt hiszed, hogy a hivatás, melyet felszólalásoddal betöltesz, nagy és szent hivatás, melyet az ava- tatlanság és a buta közöny hiába igyekszik alárántani. Elfogultságod, bár kissé megakasztja beszéded szabad folyását, nemcsak elnézésre számíthat, de ajobbak szemében a legnagyobb dicséret lesz neked.

Olvasd meg, mit mond Cicero, az ékesszólás ez örök mestere, önmagáról, midőn színleg Crassust beszélteti. „Bár a legjobban beszéljen és a legnagyobb könnyűséggel is valaki, mégis, ha némi tartózkodással nem lép fel, s beszéde kezdetén nincs elfogulva, nekem – úgymond Cicero Crassusa – majdnem szemtelennek látszik. Én ugyan azt vettem észre mind rajtatok, mind magamon is legtöbbnyire azt tapasztalom, hogy elején nekihalványulok, s egész valómban és minden idegemben reszketek."[4]

III.

Régi mondat: „Költőnek születni kell; szónokká lesz az ember.” Kétségbe vonom ezt, mert úgy látom, több példa cáfolja, mint erősíti. Ami a költészetet illeti, megmondta már Horatius, hogy se a tanulmány gazdag költői ér nélkül, se viszont a durva tehetség célra nem vezet.[5] Az úgynevezett naturalisták költészetét csak annyiba vehetjük, mint p. o. ugyanazok énekét: be kár érte, kiáltunk fel, ha váratlanul lep meg egy ily hang ritka szép csengése, s mi válnék ebből, mondjuk, ha tanulna! S ugyanerre fakadunk a genialis naturalisták minden feltűnő kísérleténél bármely téren, legyen az festészet, szobrászat, tánc, zene vagy végre – szavalás. Hozzátehetem: még a csatatéren is. Való, hogy hiába tanuljuk azt, amire nem születtünk, s csak azt tanuljuk megjól, amit egyúttal könnyen és gyorsan tanulunk. Lehet, hogy egynémelyik a sok tanulásba, népies kifejezéssel élve, belebolondult, az ott hibázta el, midőn szorgalmát nem arra fordította, amire kellett volna; de azt ne hitessétek el magatokkal, hogy p. o. egy Shakespeare tudatlan volt, vagy hogy a mi Petőfink a mi népünkkel, melynek nyelvén oly szépen tudott beszélni, a műveltség egy színvonalán állott.

Szintoly kevéssé lehetne elhinnünk azt, hogy minden emberfia, ha akarja, Demosthenes vagy Cicero lesz, csak tanuljon és tudjon annyit, mint ama nagy szónokok. S ha valaki, mint a görög nép ama hatalmas szónokáról tartja a hagyomány, nagy természeti akadályokat küzd le, p. o. hebegést, kurta lélegzetet, rendkívüli félénkséget stb., maga e kitartás, ezen, minden közönséges embert visszariasztó rendkívüli erőfeszítés oly magas röptű lélekre, oly erős meggyőződésre, a hivatás oly komoly öntudatára mutatnak, hogy itt a született szónokot félre nem ismerhetjük.

Kísérjétek figyelemmel a valódi szónokot. Talán azt fogja mondani, hogy nem akarja, ha bírna is vele, az ékesszólás és a rábeszélés varázs-hatalmát igénybe venni, mert nem érzelmeinkhez, melyek ítéletünket megvesztegethetnék, hanem egyedül józan eszünkhöz kell szólania, s azt óhajtja, hogy hidegen és szárazon bíráljuk meg, ha igaza van-e? Jó, legyünk tehát higgadtak, és lelkiismeretes kalmárokként mérlegeljük az okokat; de íme, amint a mérleg megtelik, szívünk is megtelt, s szemünkbe – férfiszemekbe! – könnyek lopódznak. Oly egyszerűekés oly meghatók voltak keresetlen szavai! S ő tán hidegen, vagy mint betanult szerepét a színész, hatásra számítva mondá azokat? Nézzetek szemébe, a mélyen érző szív melege szikrázik azokban, nézzetek arcizmaira, melyek csak a tiszta lelkiismeret, de nem az érzéketlenség nyugalmát mutatják, keze is, ha nem csalódom, reszketett: nem kőszobor áll előttünk, hanem élő ember, csont és vér, mint mi vagyunk. És erre, azt mondom, születni kell, ezt megtanulni nem lehet.

Mit szóljak az oly szónokról, akit természeténél fogva inkábba költőkhöz kell sorolnunk? Aki nem tagadja, hogy buzdítani, lelkesíteni akar; fogná-e azt tenni, ha maga nem buzog, nem lelkesül? S e buzgalmat, e lelkesülést az iskolában tanulta-e?

Aki beszédét így kezdi: „Úgy érzem magam, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felriassza a halottakat, hogy ha vétkesek és gyengék, örök halálba visszasüllyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Önöknek, uraim, Isten kezökbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandanak, határozni e nemzet élete, e nemzet halála felett.” E szavak akkor valának mondva, midőn a haza veszélybenléte kimondatott. S a nagy szónok, ki akkor a mozgalom élén állott, át meg át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy ő fogja a hazát, mégpedig lelkesülésével és szava lánghevével megmenteni, új életre ébreszteni. „Néhány évek előtt – így szólott július 11-én 1848-ban! – már nehány évek e lőtt borús érzettel óhajtottam: csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva, mondhassam, hogy e nemzet fel tud lelkesülni, s én nem esem kétségbejövendője felett. Most meg hagyta Isten érnem e percet, a magyar fellelkesült, s én nem esem kétségbe a nemzetjövője felett.”

Újabban felvetették a kérdést, vajon ő, a nagy szónok, államférfi-e? És nemmel feleltek reá. De én azt mondom – pedig nem tartoztam soha feltétlen imádói közé – ő államférfi volt, olyan, aki tisztában van magával mind a cél, mind az eszközök iránt; de kortársai, Lajtán túl és Lajtán innen, egynek kivételével, nem voltak eléggé államférfiak, mert hatását, midőn azt vészesnek ismerték fel, nem bírták, vagy, túlzott aggodalmaskodásból, nem akarták idejekorán ellensúlyozni.

Tudom, hogy ezzel nagy vádat mondok ki; de oly sokan vannak és vagyunk – nagyok és kicsinyek –, akikre az nehezül, hogy aránylag bárkire is, csekély rész esik belőle. De ne vágjunk elébe a történetírásnak, melynek megvesztegethetetlen ítélőszéke előtt nemcsak az egyesek, de a tömegek is, és nemcsak egy párt, de egy nemzedék is, felelősséggel tartoznak.

Nekem szerény feladatom csak az, hogy tárgyilagosan a „szónokról” értekezzem; de aki e nevezetet úgy, amint kell, a maga nemesebb, magasabb értelmében fogja fel, az megbocsátand nekem, ha a szónokot az embertől külön nem választom, ha, midőn felette, a gondolkodók előtt ítéletet nyilvánítok, egyúttal hatáskörének is egész hordere- jét látkörömbe foglalom.

S annak, kit azt imént jelzék, nagy ellenfele, kit, mert nincs többé az élők sorában, meg is nevezhetek: gróf Széchenyi István, egyike volt legnagyobb szónokainknak, s egyúttal legnagyobb államférfia a magyarnak, vagyis mint ellenfele az európai polgárosodás legmagasb színvonalán állót elnevezte: a legnagyobb magyar. Hiszen e büszke címből nem sokat fog levonni a történelem. Mint szónok és mint a közélet embere, szerintem feddhetetlen volt; mint ember, fájdalom, egy nagy csalódásnak engedte át magát. S ez az volt, hogy kelletinél többet, majdnem mindent az egyesnek tulajdonított, érdemből és felelősségből egyaránt. Ezért vádolá magát, hogy ő az oka a forradalomnak, s ezáltal hazája képzelt végenyészetének, mert ő indítá meg a reformot, az újjá alakítás nagy munkáját. Megbocsátható tévedés oly nemzetnél, mely kiválójelesei iránt oly kitűnő ragaszkodást és kegyeletet tanúsít; de e téves felfogásban, mely az agyból átszivárgott a szív legmélyebb rejtekébe, kell keresnünk kulcsát későbbi szent őrjöngésének, vértanúi halálának. Ö, ki a feltalálás elsőbbségét követelte magának, az ész és szív különválasztása elméletének, ki annyiszor kért, kényszerített minket mondott és írott ékesszólása egész erejével, mit mondok, egész kétségbeesésével, arra, hogy politikában ne a szív, e gonosz csábító, hanem az ész, e bölcs számító, legyen vezérünk, ezt kövessük, amazt kerüljük: ő maga – ki hitte volna! – annyira a szív embere volt! Szíve miatt kelle elméjének elhomályosulni: kelle – oh gyászos végzet! – ily élet fonalának, mielőtt hazája újjászületését megérhette volna, kettészakadnia... De térjünk vissza kitűzött tárgyunk szűkebb keretébe.

IV.

A szónokról óhajtván értekezni, elkerülhetném-e, hogy Quintilianusrane hivatkozzam, ki viszont örök példány gyanánt álló remekművében[6] el nem mellőzheté, hogy a nagy Cicero tekintélyére ne támaszkodjék. Sőt nagybecsű munkája legszebb helyei, gyújtó üveg gyanánt fogják fel és adják vissza ama napnak egy-egy sugarát. „Az tudhatja magáról, hogy nagy előmenetelt tett – úgymond többek közt egy helyen –, akinek Cicero nagyon tud tetszeni".[7]

S midőn a szónokok ez ideálja, kinek maga neve azóta és annyi századon át már nem annyira vezetéknév, mint a szónok eszméjének jelképes kifejezője lőn, halhatatlan művei egyik legszebbikében: „De Oratore”, csak annyit mond, hogy nem csekély dolgot ért el az, ki abban, ami által az emberek az állatokon fölülállnak, még az embereket is felülmúja;[8]eszmedús commentatora az egyszerű mondatot felkapván, egy egész szivárvány csillámkeretébe foglalva, ragyogó változatokban tükrözteti vissza. „A halandó földi állatoktól – úgymond, mert a halhatatlan égi állatok alatt a régiek a csillagokat értették – mi választja el és különbözteti meg leginkább az embert? Az értelem, mely neki az istenekkel közös tulajdona. De mit használna neki a természet ez ajándoka, s miben nyilvánulhatna az, ha nem a szólás tehetségében? Mit volna tehát méltóbb minden szorgalommal kiművelni és tökéletesíteni, mint éppen ezt, mely ha nem volna, azonnal minden némává, halottá változnék köröttünk, s a nagy különbség ember és állat közt az előbbinek, tekintve gyarlóbb testi alkotását, legnagyobb hátrányára, majdnem egészen elenyésznék."

De nem ily és ezzel rokon eszmék kedveért térek vissza ajó Quintilianusra, hanem főleg azért, mivel munkája bevezetésében minden jóravaló ember szívét kell hogy azonnal előre megnyerje. S ez, hogy nem választja külön aszónokot ‒ az embertől. Nem képzelheti, hogy igazi szónok válhassék abból, ki nem feddhetetlen jó ember.[9] Nem elégszik meg azzal, hogy kitűnőjó előadása, szólási tehetsége legyen, minden lelki jó tulajdonokkal, az erény minden nemével akarja felruházva látni. – Mert ha az a nagy erő, mely az ékesszólásban van, a gonoszságnak szolgál fegyverül, úgy ennél nagyobb veszedelem se a közjót, se a magánosokat nem fenyegetheti.

S ebben különbözik a szónok minden egyéb művésztől, s áll, azt kell mondanom, egy-egy lépcsővel magasabban is. A költőnek nem szükséges egyéniségét ismernem, hogy művein, olvasás után föllelkesüljek, sőt magát ismeretlenül is megszeressem. Mit érdekel a zeneköltő személye, ha lelki szárnyain vele röpülhetek; nem szükség ismernem közelebbről az énekest vagy a zenészt, kit annyiszor megtapsoltam; s csak mint lélekbúvár, de nem mint műítész fogom az alkalmat keresni, hogy a festővel vagy a szobrásszal, kiknek művei elbájoltak, közvetlen érintkezésbejöhessek. Nem ily viszonyban állok a szónokhoz, kinek kezébe magam és családom jóléte, hazám jelen és jövő boldogsága van talán letéve.

Joggal kérdjük, nemcsak azt, hogy mit mond? – hanem azt is, hogy ki mondja?

S innen magyarázható – ami velem együtt kétségkívül másoknak is feltűnt – azon bizonyos közöny, azon kicsinylés, sőt majdnem lenézés is, mellyel nálunk néha-néha legjobbjaink a sajtó, s különösen a napisajtó egyes termékei iránt viseltetni látszanak. Igaz, hogy az írott ékesszólás törvényei nagy részben összevágnak az élőszóéval; igaz, hogy az ékesszólás művészi tökélye megszerzésének titka, mind Cicero, mind Quin- tilianus szerint, astíl usban rejlik;[10] s aki sokat, könnyen ésjól ír, az adandó esetben könnyen meg fogja találni a szót, mely eszméjét híven kifejezze; hozzátehetem még azt is, hogy részemről szégyennek tartanám, ha a madarat és az írót – értve azt, akit érdemes – tolláról fel ne ismerném: de mindezek után és ezek dacára valljuk meg, hogy az a sok apró betűkkel telinyomatott nagy papírdarab, mely mint újságlapjárja be a pol- gárosult világot, egyúttal oly álca is, mely mellesleg egy-egy fekete foltot is eltakar.

Nálunk, szerencsére, a hírlapirodalom még nem süllyedt annyira üzletté, hogy p. o. megvesztegetett tollak hitelre találjanak; de az anonimitás leple alatt mindig megtörténhetik nálunk úgy, mint másutt, hogy p. o. teli hassal papolnak a böjtről, magasztalják az állandóságot a köpenyforgatók, s könnyeket hullat, téntából, más ínsége felett az uzsorás stb. – Mindezt a szónok, kinek ki kell állani középre, s mellét tárni az ellenfél nyilainak, nem teheti. Vagy egy múlt áll háta mögött, vagy egyjövő még előtte.

„Szállj le onnét, te gőgös barát!"[11] – mondá egykor a híres Biró Márton veszprémi püspök egy szerzetesnek, ki felment a szószékre, anélkül, hogy neki előbb kezet csókolt volna.[12] Szállj le onnét! – kiáltaná ezer torok, lövellné ezer szem villáma annak, aki, tisztátalan levén, a szentélybe, hova nem való, betolakodik.

A francia forradalom, tudjuk, a szónokok fénykora volt. Midőn Robespierre már megölte Dantont, és saját hatalma is hanyatlani kezdett, beszéde közben egyszer szava elakadt: „Danton vére fojtogat”, veté oda neki, a megöltnek még életben levő egyik barátja.

S e nap a rémuralom bukásátjelzé. Maga ez a Danton, kire a franciák maig is oly büszkék, ugyan bírhatja-e tiszteletünket, nemcsak azért, hogy mint igazságügyér a borzasztó szeptemberi napokban, az embereket börtöneikben tömegesen legyilkoltatta, hanem már csak azért is, hogy mint agitátor, a szerencsétlen Bourbon család filléreit zsebre tette, s mint kormánybiztos a köztársaság pénzeit elprédálta? Hát vajon

Mirabeau-t, lángesze dacára, azon adatok után, miket t. k. Brougham, Lafayette emlékirataiból közöl velünk, becsülhetjük-e még? Sok adóssága, sok életszüksége volt a grófnak, arra kellett az udvar pénze? Siessünk akkor rehabilitálni az angol Cabal tagjait is, kikegyszerre két úrnak szolgáltak, s kik között, Ranke szerint, volt becsületes ember is. Térjünk vissza a rettenetes Robespierre-hez, kinek asztalfiókjában, miután kivégezték, éppen csak kétheti követi napidíjait találták meg. Legalább hite volt, és tudott szegény lenni.

Önök megbocsátják nekem, hogy magyar létemre mindig csak a politikai szónokokról beszélek, s mellőzöm az egyháziakat, és – akiket még csak ezután fognak az esküdtszékek képezni – az ügyvédeket.

A mi Bossuetünk sincs többé; a boldogult Lonovics volt az, több tudománnyal tán, kevesebb lelkesültséggel.

Albach, kit büszkén nevezhetünk mienknek, németül szónokolt; én csak könyvben kiadott egyházi beszédeit élvezhetém, s épülhetékszívben-lélekben rajtok. Azokat olvasva, nem csodálom, hogy midőn az öreg Dessewffy, Széchenyi első műveit taglal- gatván, őt hon- és emberjavító terveiért kissé gúnyosan ama „pater"-hez hasonlította, a nagy reformer ezt a legnagyobb bóknak vette, s büszkének vallá magát, hogy neve Albachéval egy lapon állhat.

Az írott és akadémiai beszédekről szólani még kevésbé érzem hivatottnak magam; félek, hogy a szerénység határait különben is túlléptem már.

V.

Vége felé jár immár az idő, melyet köteles szerénységem s önök béketűrése előmbe szabott, pedig tárgyamnak még csak fölületén vagyok.

A szónoknak mint olyannak, személyes képessége és hivatása kellékeinél időztem eddig, át kellene most már térnem a szónoklat művészi szabályaira és azon tanulmányokra, melyek e téren sikerhez vezetnek.

A régiek szerint a szónoknak mindazon tudományok és művészetek összességét kellene magában egyesíteni, melyeknek bár egyes ágaiban is valamennyire vihetni már elég nagy feladat[13] és érdem.

De már a régi kor híres szónokai is értettek a mesterséghez, melyet az újabb korban oly nagy tökélyre víve látunk, ti. az illető szakemberektől szép módjával elsajátítani mindazon becses anyagot, melyre saját szükségeink fedezése végett éppen rászorulva vagyunk. Méhszorgalommal gyűjtögeti ez adatokat a tudós, mi haszna, ő piacra vinni s kellőleg értékesíteni úgysem fogná: hát miért ne engedné át a szónoknak, ki azokat, mint pincébe letett arany- és ezüstrudakat, napfényre hozza, és saját szelleme bélyegét nyomva reá, közforgalomba bocsátja.

Oly fokra fejlődött már az európai tudományosság, hogy a legmíveltebb embernek is örökké vigyázni kell magára, nehogy valamiben az általános színvonalon alul maradjon, mindent felfogni lehetetlen; egyre vagy egynehányra a sok közül el kell magunkat határozni, s miután választottunk, szerényen lemondani a többiről.

Munka-felosztás, aztán tömeges összehatás, a mai kor jelszava.

Jut is, p. o. egy több száz tagból álló képviselő-testületre, minden egyes szak férfiai- ból elég: Isten ments, hogy mind szónokok lennének!

Egy van, amit egynek sem engedhetünk el, ez: hazánk közjogának ismerete; a többiből aztán csak minél többet kívánunk. Szóljon tehát ki-ki ahhoz, amihez leginkább ért; s azokban, amihez csak sejt, leplezze el ügyesen tudatlanságát, ebből mindig kevesebbet áruljon el, mint bevall önként.

Van tér elég. Nem várjuk a nemzetgazdáktól, hogy a szépirodalom és képzőművészet terén tündököljenek, nem ajogászoktól, hogy a zene- és ének-akademiákat indítványozzák; nem a poetáktól, hogy a budgetet tárgyalják. A bányászokat elővesszük majd, ha kell; a papokat megkíméljük gyakran; rászorulunk néha a nyelvészekre, s ezek félrevezetnek olykor.

Majdnem minden értekező megemlíti a nyelvet. Világosan is kikötikazt, ami magában értetik, hogy a szónoknak mindenekfelett bírni kell a nyelvet. Könnyűnek látszik ez, mint oly sok, ami nehéz.

Nem szólok az ikes igék zsarnokságáról, melyet lázadás fenyeget; nem szólok a vidéki szóejtésekről és tájszavakról, melyek még érdekessé is válhatnak; nem szólok ama híres, hosszú körmondatokról, melyeket nehány pohár víz közvetítése nélkül lehetetlen egyhuzomban végigmondani; de szívre kezet, valljuk be őszintén, hogy ha a gyorsírók nem segítenének néha egy kissé rajtunk, bizony magunk sem ismernénk reá egynémelyikére nyilvánosan mondott beszédeinknek, mégpedig nem a tartalom, hanem a forma miatt.

Parthoz kell immár kötnöm kisded csónakom. Önök megengedik, hogy kiszállva, ismét annak erős karjaiba kapaszkodjam, ki e szellemi sétaúton különben is kormányzóm és vezetőm volt.

Cicero után fogom önöknek röviden előadni azon öt pontot, melybe az ékesszólás egész mestersége, mintegy dióhéjba, összefoglalható. Annál bátrabban átvehetem ezeket, mert maga, nagy mesterünk, Cicero csak mellesleg, mint már az ő idejében általánosan ismert dolgot, érinti azokat.

Tehát a következők:

I-ső: annak, amiről beszélni akarsz, alapos ismerete. Magad megtanuld, mielőtt másokat tanítanál reá.

II-ik: acélszerű felosztás. Átgondold, mit fogsz előbb, mit utóbb mondani, mit legutoljára hagyni.

III-ik: érveidnek alkalmas szavakba öltöztetése. Aztán a többek közt, magyarul beszélj.

IV-ik: az egésznek emlékben tartása, mert könyv és súgó nélkül kell elmondanod, egy szeletke papirost jegyzetekkel megengedünk.

Az V-ikvégre: a beszédnek szép elmondása. Ne énekelj, ne szavalj, ne légy lassú, ne hebegj és ne habarj, ne légy színész, sem iskolamester, éppen csak szónok légy, s oly hangon beszélj, mely tárgyadhoz illik.

De mindezekről külön sokat lehetne, kellene tán mondani: rövideknek kell lennünk.

Önök hazamentökben – ha ugyan addig e benyomásokel nem mosódnak-ujjaikon felszámíthatják az érintettem öt cikkelyt, s azok észletes tárgyalása alkalmával rájöven- denek, ha vajon lehet-e vagy egyet még hozzátoldani, avagy elengedni? Részemről bevallom, hogy egyiket se tudnám. Ha csak azon átalános észrevételt nem állítom mintegy föléjök, hogy a valódi szónok még csak ott kezdődik, hol a szabályok már megszűntek. Mert a tökély tetőpontja a rögtönzés; s a szónoknak, ismétlem, csakúgy, mint a költőnek, születni kell.

Első a természet; de második az iskola. Ennek ismét két része van: elmélet és gyakorlat.

Egyszerre senki sem ért fel; nem is könnyűszerrel.

Legyünk tehát szigorúak mások, s még inkább önmagunk iránt; ne vegyük a dolgot könnyebb oldaláról. Rögös út vezet a magaslatokra, s mi oda törekedjünk.

Lehet, hogy félúton kell majd megállanunk, lehet, hogy működésünk még ott is üdvös és dicsteljes lesz; elégeljék mások: mi magunk ne.

Legalább önként ne állapodjunk meg alant; fel, fel a magasra, és még magasabbra!

(Nyomatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, 1868, Pesten)

BABITS MIHÁLY IRODALMI NEVELÉS

(Egy tantárgy filozófiája tanulók számára)

Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe

Sokat beszélnek az irodalmi nevelésről és sokszor ellenséges hangokon. E tanulmány célja megmutatni, miért lett az irodalmi nevelés, s miért marad az emberi szellem minden nevelésének tengelye.

A stilisztikáról és retorikáról lesz szó: arról a két stúdiumról, melyet a klasszikus ókor egynek tekintett, és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, aszó legtágabb értelmében. Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd.

Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. Nem tanítunk mesterséget, és nem képesítünk semmi mesterségre. Nem tanítunk ismereteket vagy a feledésnek. Nem tanítunk tudományt: a tudomány nem tíz-tizennyolc éves gyermekeknek való. Aki tudományt akar tanulni, annak már nagyon jól kell gondolkodni tudnia. Művészetet sem tanítunk: azt nem lehet tanulni. Gondolkodni és beszélni tanítunk.

S ha ily szempontból nézzük a dolgot, akkor megértjük, miért volt a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a retorika, s be fogjuk látni, hogy ami a lényeget illeti, manapság sincs ez másképp. Egész iskolád retorikai, s minden tantárgy igazában csak retorika ma is. Minden nyelvtan és minden irodalom gondolkodni tanít és beszélni. A nagy írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyelvekből mégjobban megérted a gondolkodás és kifejezés bonyolult masináját, mint a magadéból, melyet már megszoktál. A számtan levezetéseivel, a retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizika az induktív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod váratlan kérdésére, gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni.

Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva. Az állat sem beszél, sem gondolkodik. Logosz: ez a görög szó észt jelent és szavat, s ész és szó nem különböző dolgok. „A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat” – mondja egy híres nyelvtudós.[14] Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány; külön nem lehetnek. Elválhatatlanok, minta test és lélek; a gondolata lélek, a kifejezés a test. Mikor olvasmányod eszmesorrendjét átgondolod, pontokra szeded, mikor a Toldi szerkezetéről, részeiről beszélsz: retorikát tanulsz. Mikor Kölcsey vagy Eötvös egy szép körmondatát elemzed: stilisztikával foglalkozol. Minden magyardolgozat retorikai és stilisztikai feladat elé állít egyszerre. Minden tárgy, minden óra együtt hozza meg áldozatát stilisztikának és retorikának.

Beszélni és gondolkodni tehát egyszerre tanulsz és folyton és lassan. De amihez egész iskolai pályádon állandó gyakorlással szoktatnak, annak lassankint némileg tudatossá is kell válnia benned. Olvasmányaid segítenek ehhez. Mondjuk például apró meséket olvastál, iskolakönyved szemelvényeit régi magyar meseírókból. Tárgyra, felfogásra, terjedelemre nem sok különbség volt köztük: ugyanazt a modort, az úgynevezett aesopusi modort utánozták mind. De különböző íróktól voltak, sőt különböző korban élt íróktól. S íme: mindjárt meglepett, mily más hatású minden új író műve. Észrevetted, hogy a hatás különbségét a kifejezés módjának különbsége okozza: a stílus változik. Egy korból való íróknál is változik: Heltai hosszadalmasan, kedélyesen meséli el, amit Pesti röviden, szárazon. De a kifejezésmód nemcsak írásban, hanem beszédben is más-más. Magad megfigyelhetted, mennyire különbözik ismerőseid beszédje egymástól. Az elbeszélések, színdarabok írói feltüntetik ezt a különbséget hőseik beszédében. Ugye, másként beszél az öreg Bence, minta fiatal Toldi? Mátyás deák utolsó jelenetében a király is, meg a kántor is ünnepiesen akarnak beszélni: mily különbözőképpen sikerül!

Miért beszélnek az emberek ily sokféle módon? Mert sokféle módon gondolkodnak. Ha a latin valamit másként fejez ki, mint a magyar, azért van, mert a régi római másként gondolta, mint a mai magyar. A latin valakit fut, a magyar valakitől. A régi magyar evett az ételben; a mai ételből eszik. Nem a szó más, hanem a gondolat. Ami áll a népekre és korokra, az áll az egyes emberekre is. Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember; hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt.

Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét. A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokon értelmű szavakat gyűjtöd, képzeteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz – ahogy tetszik – szókapcsolás. Kő építőszekrényedben vannak kockák is: kockákból is kirakhatsz oszlopokat, falakat: de mekkora könnyebbség, hogy oszlopaid is vannak! Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik, s a számtanórán éppúgy, mint a történelmi órán szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást isjelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincsetjelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét isjobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva. Legkevésbé a gondolatot, mely oly finom, oly nehezen megfogható. A görög, a világ leggondolkozóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, minta mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogyjobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál, ha azt nem akarod, hogy gondolkodásod roskatag legyen, mint a felemás kövekből épített ház. A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered, és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted, és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága.

S másodszor: a stílus helyessége a gondolat helyessége. A stílus elárulja a gondolat egészségét vagy betegségét. A stílus testhez álló ruhája a gondolatnak, s a test semmi fogyatkozását sem takarhatja el. Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye: nyomorék gondolatok kórháza. A főmondattalan mondat olyan, minta láb nélküli ember. Egy felemás mondatszerkezet olyan, mintegy kificamodott tag. E kórháznak megvannak a maga félrebeszélő őrültjei s eszméletlenei: az érthetetlenségek, galli- mathiások. A stílus él, mint maga a gondolat: vágd meg, és vérzik.[15] S a stílus épségét észrevenni

(mint ajó egészség

Szelíd hatásu titkos működését)

Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van.[16]

Oratio sicut corpus hominis ea demumpulchra est – mondja Tacitus is – in qua non eminent venae nec ossa numerantur, sed temperatus et bonus sanguis implet membra.[17] A mesterségesen, erőltetve csinált mondatban mindig meglátszanak az erek és a csontok. A stiliszta szerény, mint Mikes. Ne akarjunk többet mondani, mint amennyit gondoltunk, mert mondatunk beteg lesz. Minden gondolatunkat külön mondatban fejezzük ki: az összenőtt ikrek ritkán egészségesek. Ne mondj semmit kétszer: a pleonazmus gondolathiányt árul el; ami haszontalan, az káros. Némely mondat olyan, mint a túlságos kövérségben szenvedő ember: alig bírja önnön felesleges zsírját. Az ép gondolat egyenesen megy célja felé, s nem tántorog, mint a részeg ember. Ha stílust tanulunk, gondolkodásunkat fegyelmezzük: a stílus gondolkodásunk fegyelmezettségének fokát árulja el.

S harmadszor elárulja gondolkodásunk elevenségét is. Aluszékony embernek a stílusa is aluszékony. Mi teszi a szellem elevenségét? A gondolatok könnyed és szabad társulása. Szellemes ember, kinél olyan képzetek társulnak egymással, idézik fel egymást, melyek másnál külön, idegen maradnak, melyek közt más nem lát összefüggést. Minden hasonlítás, minden ellentét, minden átvitel az eszmetársítás mozgékonyságának a jele. A megszokott metaforák, melyeket minduntalan használsz: őseid gondolkodásának élénkségét bizonyítják. Szellemes népnek szellemes a nyelve, szellemes embernek szellemes a stílusa. Az ilyen stílus a lélek eleven mozgásának eredménye, a hallgató vagy olvasó lelkét is eleven mozgásba hozza. S a lélek ily mozgása a legnemesebb élvezet. Az egészséges lélek éppúgy, mint az egészségestest, mozogni kíván: futni, dolgozni, látni. Egy kiváló költőt vagy írót olvasva, lelked a költő lelkével együttfut, lát és dolgozik. Ujjongva fut hegyeken, mezőkön, és változatos, messze tájakat lát. De csak akkor, ha követni tudod a költőt, elképzeled metaforáit, megérted célzásait: máskülönben olyan vagy, mint a vak ember a legszebb vidékeken. Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. Stilisztikai elemzést kellett végezned, stilisztikát kellett tanulnod, hogy megértsd (ha egyáltalán meg tudod érteni: nem mindenki tudja), mi a szép az ilyen sorokban, mint ez, a virtusról:

Talpa alá szegi a chimaerát;

vagy a megelégedett emberről:

Izzadásának gyönyörű gyümölcsét

Éli örömmel.

Vajon mi okozza a költői tömörség sajátságos hatását a lélekre? Érezzük, hogy a költőnek sokat kellett egyszerre éreznie és gondolnia, hogy ilyen sokat tudjon egyszerre kifejezni; és mi is sokat érzünk és gondolunk egyszerre, mikor olvassuk. Ez azt az érzést adja nekünk, mintha a mi lelkünk is sokkal hatalmasabb és erősebb lenne: mert ennyi mindent tud érezni és gondolni egyszerre! Aki ezt nem érzi, művelt emberek közt olyan, mint a vak a látók közt: mintha egy érzéke hiányoznék. Pedig aki nem érti, nem érezheti. A költők gyakran nehezek, mint Berzsenyi volt neked; de minden nehézség új szépség, új édes munkát adván a léleknek. Ilyen szempontból mondhatni: aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak. E csírák fejlesztését első jó olvasmányaid már régen megkezdték; irodalmi és poétikai tanulmányaid egyenesen folytatni fogják: de voltaképpen sohasem szünetel az, sem gimnáziumi éveid alatt, sem azután.

Íme, stilisztikád három fő része a nyelvkincsről és a stílus tulajdonságairól: a szabatosságról és az elevenségről, amiben a többi mind benne van. Az első rész képzeteidet s szavaidat gyarapítja, a második azokat használni, a harmadik a nagy írók képzeletvilágát megérteni tanít. Az első két rész ismeretére mindennap szükséged lehet: a harmadiknak ismerete mindennap élvezetedre szolgálhat. Az egészből pedig megérted, hogy a stílus éppúgy, mint anyja és testvére, a gondolat, élő dolog; sejteni kezded különbségeit nemzetenként (mennyire különböznek Ovidius versei Arany Jánoséitól: az idegen versforma, sőt az idegen nyelv hangulata a magyarétól) – és egyénenként; s fejlődését koronként: legjobb bevezetés az irodalomtörténet tanulmányához, melyhez később fogsz hozzáfogni rendszeresen. A stilisztika vezetett rá, hogy mennyire érdekes és szükséges e tanulmány: mert itt láttad azt, hogy mennyire nem mindegy, hogy valamit mikor írtak? ki írta? és hol? De még egy különbséget észrevettél a stílusban: észrevetted, hogy valamint minden tudománynak megvan a maga stílusa, úgy megvan minden irodalmi fajnak is, és hogy egészen más stílusban írnak aesopusi mesét, mint leírást vagy jellemrajzot. A műfajok e stílusbeli különbségének fejlődését is – mint fakadtak azok valamely nemzetnek vagy kornak képzetvilágából – az irodalomtörténet fogja megértetni veled; dee különbségek voltaképpen sokkal tágabb értelműek, s hasonlókra találhatunk az emberi szellem alkotásainak minden körében. Különböző korok és különböző népek képzetvilága minden téren különböző módonjut kifejezésre: építészetben, festészetben csakúgy, mint az irodalomban; se különböző módokat az építészetben és festészetben is stílusoknak nevezik. E művészeti stílusok majdani megértéséhez is – ami nélkül nem lehetsz igazán művelt ember – itt kaptad tehát az első alapot.

Mindezek a dolgok a stilisztikát alapvető tanulmányává teszik a művészetnek – de elsősorban alapvető tanulmánya marad a stilisztika az életnek. Az ember gondolkodó és beszélő lény, és egész élete gondolkodásból és beszédből áll, és mindigjobban csak abból. Az ember szavakkal gondolkodik, és szavakkal cselekszik. A művelt ember gondolatokkal küzd, szavakkal csatázik. A leghatalmasabb fegyver a gondolat és a szó. A történelem: gondolatok csatái, s gyakran szavak győzelmei. A szabadságharc előtt Széchenyi gondolatai harcoltak, s Kossuth szavai győztek. Az egyes ember élete: gondolatainak fejlődése és szavainak hatása. A természet az oroszlánnak karmát, az elefántnak agyarát, az egyszarvúnak szarvát, a méhnek fullánkját adta: az embernek gondolatát és szavát. Élesítsd e fegyvereidet, hogy megállhass az élet harcában; mert az élet harc, s az „erős megállja".

Íme: a stílus olyan eszköz, melyet nem nélkülözhetsz egy egyszerű levél megírásánál, egyszerű történet elbeszélésénél, egy egyszerű kérdés megvitatásánál sem, sem akkor, ha akaratodat érvényesíteni svalakit valamire rábírni akarsz. A levél maga is mindegyik lehet: elbeszélés, megbeszélés, rábeszélés: mint könyved nevezi. De egy levél még egyszerű feladat elé állít: gondolataid készen állnak hozzá; s ha egyszerűen és érthetően leírod őket: jól végezted dolgodat. Mikes is csak így tett; igaz, hogy az ő egyszerűségében kedvesség és szellem van: te megelégedhetsz az értelmességgel. De már a többi retorikai olvasmányaid bonyolultabb gondolatok közé visznek: pedig csak ezekből nyersz igazi fogalmat a gondolat és szó szerepéről az életben. Mert itt már tökéletesen a megtörtént életben vagy; nem a Toldi kedves, költött világában; nem mesét olvasol. Komoly, magas, nehéz dolgokat hallasz, amilyenekkel a nagyok foglalkoznak, nem mulatságból, hanem kötelességből érezned kell, nagydiák vagy, és az élet felé közeledsz. Érezned kell, hogy majdan neked is az lesz a gondod, a megtörtént dolgok, a létezők és a megtörténendők: történet, tudomány, politika.

Történet: mert a nemzet, amelynek nem volna történelme, olyan lenne, mint a gyermek, aki ma nem tudja, mi történt vele tegnap. Létének nagyobb részét: múltját vesztené az ily nemzet, nem volna egy nemzet többé, s minden emberöltővel kihalna, mint az egynapos pillangó. Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. Testemben egy parány sincs abból az anyagból, amiből hét évvel előbb voltam: de ugyanaz vagyok, mert emlékezem. Éppígy: ma senki sem él azokból, akik kétszáz éve élteke hazában: de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk. Ajelent csak a múltból lehet megérteni, a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni. E múltat mint alapot meg kell ismerned, és megismered a történelemórán, a latinórán s másutt. De a retorikaórán magát a múlt megőrzésének a módját ismered meg, s a történetíró műhelyébe tekintesz bele. Mikor műveit elemzed, látni fogod: honnan vette adatait? hogy győződött meg igazságukról? hogy válogatta ki? hogy rendezte el? Az első és második, a kutatás és bírálat módszereinek megismerése oly módon fejleszti feltaláló- és ítélőképességedet, hogy az élet majd minden mozzanatában hasznát veheted. Megtanulod tisztelni a régi kor maradványait, belátván, hogy csak az értő számára nem néma kövek. A múlt ismeretének lehető forrásait éppoly szükséges ismerned, mint a történelmi hazugságok eredetét. Kezdetleges ember mindent elhisz, intelligens mindent megbírál. Tanuld megkülönböztetni a hihetőt a hihetetlentől. De a kiválogatás és elrendezés tanulmánya éppolyan szükséges. Mindent nem lehet és nem érdemes megjegyezni. Meg kell találnod az eseményekben a fontosat: s a fontos az ok. Annál jelentősebb egy esemény, mennél több más eseményt hozott létre. Oly esemény, amely magában áll: mintha nem is történt volna meg. Az elrendezés is okok szerint történik. S az események okait kutatni annyi, mint az élet gépezetét tanulmányozni. Az élet fogaskerekeit és erőátvivő szíjait. Ez a legnehezebb és legnagyszerűbb tanulmány, de te ezt nem tanulod; ezt a történetíró tanulja. Te azonban, mikor fiatal elméd követi a történetíró elméjét e bonyolult utakon, kétségkívül sokat haladsz ahhoz, hogy a történet és élet eseményeit majdan helyesen felfogni s a magad kis körében (egykor talán nagyobb körben is) helyesen előadni képes légy. Felfogás és előadás – gondolkodás és beszéd – tulajdonképpeni retorikai célok; de más, történeti ismereteket is nyersz e szemelvények olvasásával. Lehet: a feledés számára; de azért nem felesleges dolog a történet egy-egy fejezetét egyszer-egyszer így részleteiben is megismerned, amint a történetórán sohasem kaphatod. Mennél közelebbről nézed a történelmet, annál inkább fog hasonlítani az élethez. S amikor – e történeti olvasmányaiddal egyidejűleg – otthon a Zord időt vagy akár Az új földesurat olvastad, észrevetted, hogy a költő még inkább életszínt akar adni a múltnak, azáltal, hogy még közelebbről nézi, s képzeletéből oly részletekkel egészíti ki, melyeket a történet fönn nem tarthat. S a történetíró eléd tárván az emberi tettek belső rugóit, emberismeretedet is fejleszti. Így lesz a történet az élet mestere. Azonkívül egyazon eseményt – például a nándorfehérvári ütközetet – különböző írókelőadásában olvasva, ismét tanulmányozhattad a különbséget felfogásban, stílusban. A krónikás gyermeteg előadása tanítja csak igazán megbecsülnöd az oknyomozó történetíró érett, mély felfogását. S a nagy történetírók művészete – mert a megtörtént dolgok visszakép- zelése nem kisebb művészetet kíván, mint a megtörténhetőké – nem kisebb élvezetet szerezhet, mint a nagy költőké. Estenim historiaproximapoetis et scribitur ad narrandum, non ad probandum[18] De tudományt és politikát adprobandum írnak.

Tudomány: az emberi gondolatoknak egy másik világa, amelybe retorikád úgynevezett értekezései vezetnek be. Ha a történet tárgya a múlt, a tudományé az örök jelen, a természet örök törvényei. A természethez tartozik minden: az ember is, a történet is: a történeti mű is tudományos értekezés, ha a törvényeket keresi, melyek a történelmi fejlődésben megnyilatkoznak, és nemcsak a múltra vonatkoznak, hanem örök érvényűek. De az örökké jelenvaló törvények keresése voltaképpen egész más gondolkodást igényel, mint a történeti események megállapítása. A történetíró ritkán figyelheti meg maga, amit leír: mások tanúságtételére utalva, legfeljebb azt nézi meg, kinek higgyen. A tudós csak önmagának hisz: nagy példa neked, hogy olyan dologban, melyről magad is meggyőződhetsz, te is csak magadnak higgy. A tudós csak azt hiszi, amit maga is tud, s mindentudás csírája a tapasztalás. Tudni akarsz? Tanulj meg látni. Minden ismeretedet kívülről kaptad: semmi sincs lelkedben, ami nem volt meg előbb érzékeidben.[19] De látni az állat is tud, s keveset tudnál, ha nem tudnád a látottakat általánosítani. Az indukció egy művelet, melyet ezerszer is végzel naponta öntudatlanul. Kétjelenséget sokszor láttál egymás után: következtetni fogod, hogy azok ezután is követik egymást, mint a villámot a dörgés. S ezen az egyszerű következtetésen nyugszik minden fizikai tudomány. Ezt az életben és tudományban egyformán nélkülözhetetlen műveletet gyakorlod te is a fizikaórán. De a matematikában másféle következtetéseket gyakorolsz; ott elemezni tanulsz, megkeresni: egy tételben milyen más tételek foglaltatnak benne. Ez a dedukció. De jól vigyázz: evvel nem tanulhatsz újat, hanem csak meglevő tudásodat részletezed, mintegy házkutatást tartasz ismereteid közt. Az axiómákban benn van az egész matematika: csak ki kell fejteni.[20] Ne bízz a nyakatekert szillogizmusokban, melyek látszólag egészen új, meglepő eredményre vezetnek; a dedukció nem adhat új eredményt, ha ad, hibásnak kell lennie, és félrevezető szofizma. Mindazonáltal a dedukció a legnagyobb mértékben szükséges: nélküle ismereteid kihasználatlan, öntudatlan szunnyadnának lelkedben. Felébreszteni, nyilvántartani őket; egyetlen módszer ez: az elemzés. Gyakorlása feltétlen észélesítő. Az indukció és dedukció együtt alkotják okoskodásunkat. Aki helyesen használja őket: logikus ember. Te egész gimnáziumi pályádon, az első osztályos nyelvtantól a nyolcadikos logikáig, tanulod őket helyesen használni. Ez mind retorikai feladat: gondolkodni tanulás; s retorikád értekező olvasmányainak elemzése tesz tudatossá róla. De fontos alkalmazásukat nyerik a retorika azon részében is, melyről hajdan az egész stúdium a nevét nyerte, s mely ma sem utolsó fontosságú része: a szónoklattanban.

Politika: egy emberi társaság jövőjének előkészítése. Ilyen értelemben minden szónokpolitikus. Ha a történetírót a múlt, a tudóst az örökjelen: a szónokot ajövő érdekli, mégpedig nemcsak a sajátjövője. A szónoknak terve van embertársairól, s ezt embertársaival el akarja fogadtatni. A szónoklás tudománya: a rábeszélés tudománya. Könnyű belátnod, mily fontos e tudomány az életre. A görögöknél, a rómaiaknál ez volt az élet iskolája. De a szó hatalma azóta sem csökkent, mert a szóval a gondolat harcolt; s van-e hatalmasabb a gondolatnál? De jegyezd meg: csak ajó gondolat harcolhat jó szóval. Be tudsz-e bizonyítani valamit, ami nem igaz? Csak gyengeelméjűeknek. Rá tudsz-e bírni valamire, ami nem helyes? Csak gyenge jelleműeket. Az igazi szónok nem gyengeelméjű, nem gyenge jellemű hallgatóra számít. Nagy szónok nem lehet hamis ügy szónoka: tudatosan soha. Ajó szónok elsősorban igaz ember: vir bonus dicendi peritus – mint a rómaiak mondták. Rossz gondolatból nem eredhetjó szó. Hol találsz annyi nemes gondolatot, emelkedett érzést, minta nagy szónokokban: Kölcseyben, Eötvösben? Kit ne ragadna rokonszenvre egy Kossuth rajongó lelkesedése, egy Deákjózan komolysága? Ezért a nagy szónokok olvasása nagy erkölcsi haszonnal isjár: emez megint melléktermése a retorikának, amely dús, minta banánfa, s a szellemi élet egész kertjét elfedik új meg új gyökereket hajtó, új meg új gyümölcsöket hozó ágai. Íme, egy másik melléktermés: a nagy szónokokat olvasva, olyasmit tanulsz, ami az intelligens ember életére okvetlen szükséges: megtanulod a politikai alapfogalmakat, amelyek nélkül hírlapodat sem fogod megérthetni; Kossuth és Deák beszédeiből megtanulod nemzeted közjogának alapjait, melyeken ma is minden kérdés forog. S e modern politikai viszonyok megvilágítására legjobb összehasonlításul kínálkozik mindjárt a római politika, mely Cicero beszédeiben tárul szemed elé. Cicero és Kossuth szónoklatai közt általában, a Pompeiana és Kossuth július 11-i beszéde közt különösen vannak rokon vonások. De továbbmegyek: a legnagyobb szónokok a legnagyobb emberek voltak, s olvasva beszédeiket, megismered hazád legnagyobb embereit. A szó az ember; senki sem titkolhatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van. Így domborodik ki szavaikból előtted hazád jelenének három nagy teremtője: Széchenyi, Kossuth, Deák. Nem ismerheted meg őket: gyermek vagy még ahhoz; de sejteni kezded alakjaik félelmes nagyságát; s óriás árnyékuk beesik tanulószobádba. Még tovább: Széchenyitől politikai röpiratot olvasol (ez is szónoki mű), amilyet százat és ezret fogsz olvasni az életben, s hogy megértsd őket, kell egyet olvasnod az iskolában. Ugyane mű a nemzetgazdagság fő fogalmait is megismerteti veled: a nemzetek életének anyagi alapjait megsejteti. Viszont az emlékbeszédek, Kölcsey, Eötvös, Gyulai művei, a nemzetek életének szellemi alapjait sejtetik meg. De a saját, mostani tanulóéleted is megtalálja vonatkozásait a nagy szónokokban. Kölcsey Parainesise egyenesen neked szól; saz iskola gondolatvilágától nem idegen Cicero Archiasa. E beszéd egyúttal példát ad a törvényszéki beszédre, mellyel szintén alig kerülöd ki életedben a közelebbi megismerkedést.

Íme, mily sokfelé elágazik, mily sokféle gyümölcsöt terem a retorika hatalmas fája. De legnagyobb haszna mindig egy marad: hogy gondolkodni és beszélni tanít. A szónoki mű logikája a legbonyolultabb valami: itt nem elég, hogy az egyes gondolatok épek és igazak legyenek; a szónoknak rögtöni, praktikus hatást kell elérnie: szükséges, hogy a gondolatai érvényesüljenek is. S csak akkor érvényesülhetnek, ha helyes sorrendben vannak: az előző előkészíti a következő hatását; a következő viszont betetőzi az előzőét. Az érv igazsága független helyétől, de meggyőző volta nem az; s mit ér az igazság, ha nem veszik észre? Ahol emberekre teendő hatásról van szó, ott minden gondolatnak helyértéke van, mint a tizedes számrendszerben ajegyeknek. A gondolatok támogatják egymást, mint a csatasorok: van előcsapat és hátvéd. Dispositio locorum, tamquam instructio militum, facillime in dicendo, sicut illa in pugnando, parare poterit victoriam.[21] Ekként alkalmad nyíl megfigyelni, hogyan fegyelmezik nagy szónokok harcra gondolataikat: még sok ily megfigyelés, s majdan a magad kisebb céljaihoz képest te is tudod fegyelmezni a tieidet. Intelligens ember manapság is alig kerül ki, hogy meg ne kelljen olykor ragadnia a nyilvános szó fegyverét:fortia arma verbosifori.[22] Hogy ez ne egészen insolita manu[23] történjék: természetesen csak gyakorlattal érheted el, s e gyakorlatra olykor már az iskolai élet is alkalmat nyújt. De a nagy szónokok megértése fog csak megóvni attól, hogy gyermekes és nevetséges fegyvereket ne használj: cifra, de életlen fakardot vagy goromba, nemtelen husángokat. Itt tanulhatod meg, hogy ami több a kelleténél, az kevesebb a kelleténél, s ami nemtelen, az hatástalan vagy visszás hatású. Minden felesleges szó egy lépés az unalom felé; a sértő szó még annál is rosszabb. Nagy szónok breviter simpliciterque[24] beszél; nem „száraz-ridegen” ugyan: nonfortibus modo, sed etiamfulgentibus armisproeliatus est Cicero;[25] de mégis dagály nélkül. Figurák és trópusok mesterkélt halmozásajáték, nem szónoklat; a szónoklat az élet eszköze, s komoly, mint maga az élet. Jó szónokok stílusa olyan, mint minden jó stílus: nemesen egyszerű és a tárgyhoz mért: külön „szónoki stílus” nincs.

Ezt a jó stílust, amely csak jó gondolkodás alapján épülhet, kell elsajátítanod, ezt gyakorlod, ezért olvasol, írsz, beszélsz nyolc éven át és azután is még sok éven át. Oktatásodnak ez a főcélja, minden tanulmányodban ez a cél közös, minden: alkalom, minden: eszköz neki.[26] Ez a tanulmány az egész középiskolán át és minden tárgy körében foly, s ez a tanulmány retorikai és stilisztikai tanulmány: más szóval egy magasabb beszéd- és értelemgyakorlat. Ez a tanulmány minden látszat ellenére is nem a könyvek, hanem az élet tanulmánya: nem is tanulmány, hanem nevelődés, edződés az életre. Mint az ókorban: ma is egyetlen, legfőbb, leghasznosabb. S legélvezetesebb is. Mert mi lenne élvezetesebb, mint érezni, hogy napról napra több ember leszel, használhatóbb, képesebb gondolkodni, kifejezni gondolataidat, megérteni, élvezni másokét, jobb is és erősebb: vir bonus dicendi peritus.[27]

1909

(Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1. kötet, 87‒99.)

RAVASZ LÁSZLÓ A BESZÉD MINT MŰALKOTÁS

A beszéd alatt itt a szónoki beszédet értem. Csak erről lehet azt mondani, hogy műalkotás. De vajon lehet-e?

A műalkotás kétoldalú fogalom: lehet tárgyi és alanyi értelemben venni. Jelentheti azt a tevékenységet, mely a valóság egy darabját úgy állítja elénk, hogy abban egységesen és szervesen értékes szellemi tartalom érzéki kifejezést nyer. Lehet úgy is érteni, hogy műalkotás minden olyan tevékenységnek az eredménye, amely értékes szellemi tartalmat érzékileg fejez ki. Lényeges vonása tehát a műalkotásnak: ajelentés, az anyag, a műforma és az az alakító erő, amely mindezeket új életegységgé teremti.

Ajelentés lehet az emberi szellemnek bármily közvetlen megnyilatkozása, amelyben önmaga értékes és titokzatos tartalmára ismer és annak sikeres szemléletében gyönyörködik. A műalkotás ajelentést megvalósítja, a műélvező felfedezi, tehát az alkotó és műértő ajelentésben találkoznak, mert mindketten közös örökségüket találják meg benne. Találkozás, felszabadulás, önmagára ismerés és meggazdagodás minden művészettitokzatos hatása. Természetes dolog, hogy ezt a hatásta beszéddel is el lehet érni, sőt minden eszköz között talán legalkalmasabb a beszéd arra, hogy lelket közöljünk, lelket duzzasszunk, az élet kitáguljon, más életét magunkéba felvegyük, a magunkét másnak átadjuk; igazságot, érzést, elhatározást foganjunk, s mindezekben önmagunk szellemi tartalmának titokzatos meggyarapodására ismerjünk.

Az anyag, melyet a művészet átteremt, lehet szín, felület, vonal, hang, szó, cselekvés, mozgás, egyszóval mindaz, amivel az élet érzéki alakot ölt. A szellem legfinomabb érzéki palástját a szóban veszi fel. Ez a léleknek a legbensőbb ruhája. Éppen ezért különösen alkalmas művészi hatások eszközéül. Rendkívül alakítható és zárható, egységesíthető és tagozható, mindig közvetlen matéria; tartja a meleget, őrzi a lelket, nagy a plasticitása, s összehasonlíthatatlanul alkalmasabb bármely más anyagnál a szellem iafiának: a gondolatnak kifejezésére.

A műforma az a rend és szabály, amely szerint az anyag ajelentést felveszi és magán átsugároztatja. Mindenki, aki öntudatos céllal beszél, érzi, hogy mondanivalóinak nemcsak tartalmával, hanem formájával is hat. A mit mellett ott áll leánytestvére: a hogyan. Amióta beszéd van, azóta vannak a beszédnek formai problémái is.

Végül a tehetség az a szellemi erő és gyakorlati képesség, amely a műalkotást, ezt a lényegében lehetetlennek látszó vállalkozást, véghez tudja vinni. Éppen azért kell tehetség a műalkotáshoz, mert lényege szerint lehetetlen. Aki lehetetlent valósít meg, az teremt. Nem mondunk újat, ha a szónoklatban is teremtő lángelmékről beszélünk. Olyan sajátságos lelki alkat a szónoki tehetség, amely minden akadályon győz és minden körülmények között kiütközik. Még a siketnéma lélek acélbörtönének falát is egész életen át döngeti az örök halálra ítélt szónoki tehetség.

Mindezekből látszik, hogy a beszéd lehet műalkotás, mert lehetséges, hogy a beszéd valamely értékes szellemi jelentést a szó anyagában úgy fejezzen ki, hogy ezáltal önmagáért való, egységes és tagozott életdarab támadjon. Az ilyen beszéd: műalkotás. Ennek a műalkotásnak azonban egészen sajátságos törvényei vannak, amelyek minden más műalkotástól megkülönböztetik és eredeti voltát igazolják.

A beszéd azáltal van, hogy lesz. Akkor kész, amikor meg is hal. Akármilyen előre megírt beszéd még csak készület és terv, de maga a beszéd azáltal jelenik meg, hogy elhangzik. Szembeötlően hasonlít tehát a színművészethez, amelyik, akárhány főpróbát tartanak is, szintén akkor fejeződik be, mikor a szerepet eljátszotta a művész; mikor az alkotás készen van, meg is szűnt. De a beszéd és a színjátszás között az a lényeges különbség, hogy a színész azt jeleníti meg, amit a drámaíró megalkotott, tehát ketten együtt hozták létre a műalkotást, mint ahogy a szerző és az előadó a zeneművet. Egyik a másikat feltételezi, s amaz emez nélkül vagy félbemarad, vagy el sem kezdődik. A beszélő ember szerző is és előadó is. Önmagának szerepírója és e szerepnek ábrázolója. Már azért sem lehet a beszédet megismételni, mert minden beszéd unigenitus, a művésznek egyszülött fia. A szerepet újra el lehet játszani, de nem beszéd az, melyet újra elmondanak, legfeljebb egy szónokias írásműnek az elszavalása. A szerzés és az előadás időben és technikában el nem választható egység. Megtörténik, sőt ez a rendes, hogy az alkotás nagy része készen vanjóval az előadás előtt. De még ilyenkor is a beszéd legjobb részletei azok, amelyek előadás közben születnek. Az, aki előre megír egy beszédet, szóról szóra megtanulja és egyetlen betű változtatás nélkül elmondja, lehet csodálatos gramofon, de nem szónoki lélek. Lényegében színjátszó ember, és nem beszélő.

Másik vonása a beszédnek, hogy gyakorlati. Ez azt jelenti, hogy az élet egy egészen konkrét adottságában gyökerezik, mint az építészet vagy az iparművészet. Nem épít senki házat tisztán művészi céllal; így csak légvárakat építenek. Az épület azért van, hogy lakjunk benne. Ez a hasznossági követelmény, ez a gyakorlati szükség nem rontja meg, sőt alakítja és fokozza az épület művészi feladatát, és igen sokszor meghatározza a megoldást. Nem beszél senki sem azért, hogy beszéljen; minden beszédnek van valami gyakorlati célja. Verset, regényt, szonátát írnak önmagáért; senki sem rendelte meg, nincs is rá szükség, felül van az igényen és az alkalomszerűségen, váratlanul jön, és odalesz, mint az ismeretlen vendég a Mamré tölgyesében. De a beszéd mindig megadottszükségből születik. Egy csomó ember vár valamit, egy ember akar valamit lendíteni ezen a várakozáson; a helyzet vemhes, szükség van egy felszabadító gondolatra, egy megváltó tettre. Sötétben ülnek az emberek, és várják a világosságot. Dideregnek, fáznak s valami roppant nagy, meleg leheletre van szükségük. Őszben járnak, vagy hó szitálja be őket, és tavaszi csodákra várakoznak. A gladiátorsereg ott áll tömegbe verődve a válaszúton, menjen-e vagy ne menjen; és Spartacus elmond egy rövid beszédet, amely a kockát elveti. A feszült helyzetet megoldja és megindít egy új cselekvénysoro- zatot. Meg lehetne oldani az ilyen helyzeti feszültséget talán glossoláliával, talán dadogással, egy-két sikollyal, szörnyű és velőtrázó mímeléssel, de valaki, aki kezében tartja a jövendő kulcsát, úgy kezd beszélni, hogy beszédét nemcsak igaznak tartjuk, hanem foglyul is esünk a benne felénk forduló követelésnek. Beszéde nemcsak igaz, hanem szép is; nemcsak tett, hanem szemlélet; nemcsak az döntő benne, amit mond, hanem az is, ahogyan mondja. Éppen ezért a beszédekben van valami robbanó elem, és ez a robbanó elem különböző fokú erőt mutat. Néha csak annyi, hogy halkan hajt egy finoman suhogó motort, néha olyan nagy, hogy történelmünk sziklatalapzatát robbantja fel. Mindenképpen egzisztenciális feszültségből támad; aki képzelt esetekre ír beszédet, olyan dolgot művel, mintha szemléltetés céljából készítene papírvégtagokat vagy ágyúmodelleket.

Vers, regény, muzsika akkor is megvan, ha nem olvassák, vagy ha nem hallgatják. A Michelangelo Mózese akkor is az, ha pincébe zárják. De senki se beszél úgy, hogy ne hallgassák. Sőt három embernek másképp beszélünk, mint háromezernek; egy embernek csak akkor szónokolnánk, ha életünk és világunk sorsa az ő kezében volna. A beszéd tehát nemcsak azzal születik, hogy elmondják, hanem azzal is, hogy hallgatják. Nemcsak a szónok teszi a hallgatóságot, a hallgatóság is teszi a szónokot. Nincs is addig szónoklat, amíg a hallgatóság és a beszélő titokzatos és önkénytelen frigyre nem lép, hogy együtt alkossák meg a beszéd nagy művét. Az ilyen beszédről szokták mondani, hogy tett, tett a legteljesebb értelemben, mert világ- és életteremtés foglaltatik benne. De ebből az is következik, hogy ugyanaz a beszéd azokra nézve, akiket nem ragadott meg: meddő kísérlet; azokra nézve, akiket megragadott: villanyütés a lelki megtermé- kenyülés. Mi mindenkinek beszélünk ugyan, de kevesen hallgatnak meg. A kiválasztás titka dereng itt közöttünk. A szó mindenkihez elhangzik, de csak kevés kiválasztott lélek felel reá, s vállalkozik arra, amire ajó föld: a maggal együtt létrehozni a kalászt. Minden beszéd magában véve már szintézis és eredmény.

A valósággal való emez összefüggés nemcsak megelőzi a beszédet, hanem követi is. A beszédnek célja van: meg akar határozni, reá akar bírni egy érzésre, magatartásra, viszonyulásra; rá akar bírni egy belső vagy külső tettre. Azért beszélnek hozzám, hogy valamit helyeseljek, szeressek, kövessek,jobban, mint eddig; valahova felemelkedjem, valami mélységbe leszáljak, valakinek a pártjára álljak, s ugyanakkor másnak nyilván ellenmondjak; szándék, elhatározás támadjon bennem, egyszóval: lelkem irányuljon és alakuljon, s ezt leszögezzem egy tettel, zálogul adjak egy mozdulatot, de ebben a mozdulatban legyen benne egész életem ígérete. Ebből a beszédnek egy olyan vonása következik, amely más művészetben nincs meg, vagy csökevényesen van meg. Ez a művészet prófétai magatartása. Minden művészetben lappang egy kis profetizmus: sokból kihalt, s látszólag nem ártott, mint ahogy sokáig nem árt a fognak, ha kiölik belőle az ideget. De a művészet, valahányszor megújul, és friss életerőkkel töltözik meg, mindig profetikus magatartást tanúsít. A szónoki beszéd különösképpen profetikus. Azt lehet mondani, hogy a profetizmus művészete. Ezt még világosabban látjuk, hogyha összehasonlítjuk a beszédnek ezt a lényeges vonását a beszéd más, mellékesebb tevékenységével. Mi különbség van a között, ha Petőfiről egy esszét olvasok fel, vagy ha egy prózában írt ódát mondok a szelleméről, avagy pedig beszédet tartok róla? Az elsőben kifejtem azt, hogy mi róla az én véleményem. Ha az igazságot megközelítettem, természetesen a magam módján, célomat elértem. Semmi egyéb nem érdekelt, csak az, mi van Petőfivel, s mit ér az, amit ő alkotott? Ha ódát mondok hozzá, kifejezem azokat az érzéseket, melyeket róla alkotott gondolataim bizonyos felmagasztosultság és különös érzékenység pillanatában szívemben ébresztenek. Lesz benne lelkesedés, megértés, csatlakozás, együttviharzás, pathosz és rokonszenv, szenvedély és vele együtt égő szenvedély. Mindez az én érzésem, s ennek ábrázolásával célomat elértem. De ha beszédet mondok, meg kell nyernem a hallgatóságot a Petőfi számára, mert nem volt eléggé a foglya, vagy ha az volt is, nem volt eléggé helyesen, elég erősen, elég öntudatosan és a következmények levonására készen az. Tehát a két első előadásnak ötvöződése a harmadik, úgy, amint közös életünkegyik rejtett igényét kielégíti, és ki nem mondott nagy ügyünket megnyeri. Nem elég tehát az igazság, és nem elég a költészet. Egy harmadik, új elem az, ami a szónoklat lényegét teszi: a prófétaság, amelynek értelme az, hogy lelket alakít, s a világban új magatartást teremt. A próféta igazat kell hogy beszéljen, mert különben vége van a hitelének. Kell, hogy megragadóan is tudjon beszélni, mert esztétikailag felháborító beszéd bukását jelentené. Ezenfelül azonban valami olyanjót kell akarnia és akartatnia, amelyben mindnyájan sürgős szükségünket fedezzük fel. Igazság nélkül nincs beszéd, de az igazság a beszédben eszköz; szépség nélkül nincs beszéd, de a szépség a beszédben eszköz, bár kevésbé, mint az igazság; etikai életirányítás, azaz ajó akarása nélkül nincs beszéd, és érdekes, hogy ez már nem eszköz, hanem ez a beszédben a cél. Minden ebből ered és minden ezt szolgálja. Csak még azt kell hozzátennem, hogy a beszéd mint műalkotás önmagát teszi igazzá, szükségessé, széppé és jóvá. Nem kölcsönzi ezeket, saját maga termeli ki önmagának élettartama alatt. Annyi az igazsága, amennyit meg tud bizonyítani egy óra alatt. Annyi a szüksége, amennyit maga fel tud ébreszteni önmaga iránt. Annyi ajósága, amennyit életemből elvesz vagy önmagából ad nekem, s annyi a szépsége, amennyi belőle ragyog ki.

A szónoklatnál tehát döntő tényező, hogy lelket alakítson, azaz tényleges hiányt ténylegesjavakkal pótoljon. Egy percig sem dolgozik látszattal, a van és a kell szakadé- kát köti össze, mintegy híd. A híd lényege az összekötés; ahol nincs szakadék, oda nem kell hidat verni; ahol a szakadéknak csak egyik partja ismerős, ott nem lehet hidat verni. Mindenekfelett pedig ugyancsak rossz híd az, amelyiken nem lehet átmenni, mert például szivárványból van a teste. A beszéd mindig etikai metszet, lényegét az adja, hogy tett, sőtjótett; nemcsak maga az, hanem maga is csak akkor az, ha tettet ésjótettet nemz. Még ha a Sátán ékesszólását nézzük is, az is abból él, hogy ajót, a nemeset ajánlja, s mindenekfelett azt a meggyőződést akarja ébreszteni, hogy valósággal az az igazi jótett, amelyet őjavall. Még minden rosszat a jóság örve alatt követtünk el, mikor nem lehetett parancsolni, hanem meg kellett nyerni valakit. Ezért nevezzük a Gonoszt a csábítónak.

Még csak arra akarok röviden rámutatni, hogy a beszédnek mint műalkotásnak ezek az általános törvényei a beszéd belső alkatának is törvényeket adnak. Először is következik a profetizmusból az, hogy a szónoki cél olyan alkati tényezőjévé válik a beszédnek, mint a gúlának a csúcs. Lehet, hogy csonka a gúla, de a csúcs eszméje benne van az alkatában, lénye törvényszerűségében, és bármikor elképzelhető és meghatározható. Így minden beszédnek megvan a csúcsa, mert egy célt akar elérni, amit éppen azért, mert etikai többlet, egy kell-ben fejezhetek ki, parancsolásban vagy óhajtásban. Nem beszéd az, amelyiknek nincsskopusa, s nem skopus (cél) az, amelyet nem lehet egy felszólító ítéletben kifejezni. A sok bizonytalan, célba nem találó beszéd mind onnan születik, hogy nincs felszólító ítéletben kifejezhető céljuk. Olyan ez, mintha valaki céllövő versenyen söréttel kezdene lőni: vagy gyerekség, vagy csalás jön ki belőle. A skopus mint felszólítás tartalmazhatja az emberi szellem minden olyan megrezdülé- sét, mellyel tisztul, emelkedik, tömörödik és felsugárzik. Lehet olyan konkrét, mint egy szavazat, fehér vagy fekete folyó; és lehet olyan általános, mint a lét; de mindig az emocionális síkban, követelés-, igény- és ösztönzésként jelenik meg. A skopust nézve minden beszéd törvényadás, életparancs, ihletés és motiváció. Ezekben zúg a lélek széljárása, és formálja életünk homokhegyeit.

Nevezzük a beszéd célját kifejező felszólító ítéletet finalis tételnek. A finalis tétel még nem biztosítja a beszéd egységét és belső szervezetét, mert ugyanahhoz a skopushoz a szellemi Kozmosz bármely pontjáról el lehetjutni, ha nem sajnáljuk a kerülő utat. Nekünk azonban drága minden perc, mert a beszéd abból a kényszerből születik, hogy rövid idő alatt sokat kell mondanunk, s úgy kell beszélnünk, hogy beszédünkben minden benne legyen, ami kell, de semmi fölösleges teher ne nyomja a gályát. Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha beszédünk magva egy tétel. Tétel alatt értem azt az ítéletet, amely a beszédnek tárgyát adja meg, s magában foglalja annak egész anyagát. Minden, amit a beszédben elmondunk, a tételből következzék, s a beszédben mindazt mondjuk el, ami a tételből következik. Tétel csak ítélet lehet, de fogalom soha. Ugyanis a fogalom olyan, mint a geometriában a pont: nem fejez ki tért. Mindent el lehet mondani róla aszerint, ahogyan felbontjuk vagy határoljuk, jobbra vagy balra indulva végezzük a kapcsolásokat. Az ítélet azonban az a viszony, amely két fogalom kapcsolatából támad, s mint ilyen, egészen határozott logikai mennyiséget ad. Nemcsak a beszéd egészének, hanem részeinek is tételesnek kell lennie. Aki ezt nem tudja, mondhat sok okos és szép, sőt megragadó dolgot szónoki pályája alatt, de sohasem fogja megérni, hogy legnagyobb rajongója egy mondatban meg tudja mondani, miről és miért beszél. Azt, hogy ez atétel nem lehet más, csakasszertorikus ítélet, nem is kell hosszasabban fejtegetnem; hiszen a beszéd lényege az állítás; azért születik, hogy feleletet adjon; nem azért beszélünk, hogy találgassunk, habozzunk, kérdezzünk, hanem hogy kijelentsünk, megvaljunk, állítsunk, utat mutassunk. Lehet, hogy tételünket kérdésben fogalmazzuk meg, de ez csak szónoki figura; csak az ezüsttányér, amelyen a felelet aranyalmáját felszolgáljuk. Az igazi beszéd természeténél fogva dogmatikus, amelynek summája éppen a tétel. Nevezzük a beszéd magvát, ezt a kijelentő ítéletet causalis tételnek. Eszerint a beszéd – síkban képzelve-egy ellipszis alakú logikai idom, amelynek két középpontja van: a causalis tétel és a finalis tétel. Hatestnek képzeljük, akkor logikai kúpnak vagy gúlának nevezhetjük: alapja a causalis tétel és a csúcsa a finalis tétel. Maga a beszéd az a művelet, amely a causalis tételt logikai és lélektani kényszerűséggel finalis tétellé változtatja át. Ez az átváltozás a beszéd életeleme és értelme. Ez a magyarázata annak a belső feszültségnek, mely a beszédet élővé teszi, és kiszámíthatatlan energiával tölti meg. A beszéd akkor érdekes, ha átveszem és átélem ezt a feszültséget; akkor hatásos, ha az átalakulás kényszerű, és mégis meglepő; ez teszi, hogy a beszéd foglyul ejt, magával visz; mindig sejtem, mi következik, s mégis meglep, ami következik; ezért nő a csodálkozásom mindamellett, hogy minden olyan természetes és szükségszerű. Ez a feszültség lehet egyik beszédben csak néhány voltos, alig vesszük észre a csípését és a melegét, de felfokozódhatik sok száz és ezer voltra, amely tömegeket üt le, és történelmeket alakít át. Lehet, hogy csak finom sugárzást és enyhe meleget ad, de az is lehetséges, hogy villámcsapásszerűen sül ki, és tűzvész sustorog ki belőle.

Tehát a beszéd logikai dráma. Minden műalkotás velejében ellentét feszül, s ennek győzelmes feloldása a művészi siker; de ez a feszültség sehol sem olyan döntő fontosságú, minta drámában és a beszédben. A dráma is abból áll elé, hogy egy adottság: jellemeken nyugvó kezdő helyzet, lélektanilag megokolt cselekmények során átalakul egy merőben más, végső helyzetté, mely a drámának nevezett életdarabot szükségesen befejezi. Mindkettőnek megvan a csomója és a megoldása; mindenikben érezhető az ellenállás, a küzdelem és a diadal. Mindenikben megremegtet a sorsfordulat, de megráz, kiengesztel és felemel a vég. Amit a drámánál a legnagyobb művészi instrumentum: egy egész színház minden technikájával és minden színművészével mint egyetlen kollektív eszköz ábrázol: azt a beszédben egy ember végzi, aki akkor teremti és akkor adja elő az egész művet. De éppen azért, hogy teremthessen, szükség, hogy belevonja a drámába e második személyt, titokzatos és roppant társát: a hallgatóságot. Ezáltal a nagy logikai dráma már nem a szónok gondolatában és beszédében játszik le, hanem a hallgatóság lelkében mint valóságos lelki vihar: állítás, ellenmondás, harag, lelkesedés, győzelem, felmagasztosultság. Mert nemcsak arra megy ám ittajáték, hogy egy causalis tétel finalis tétellé alakuljon át, hanem arra is, sőt igazán csak arra, hogy a hallgatóság más legyen: felszabadult, meggazdagodott, győzelmet nyert, kollektív személy. A szónok csak billentyűzet; a sípok őserejében a hallgatóság közös lelkének ezer változatú szenvedélye zúg

1935

(Ravasz László: Legyen világosság. 3. kötet, 1938, 32‒42.)



[1] Székfoglaló értekezés. Felolvastatott a Kisfaludy Társaság 1868. febr. 26-i ülésén.

[2] - multo tamen pauciores oratores quam poetae boni reperientur. - ... quae sit causa eloquentium paucitatis -..., disertos nonnullos, eloquentem adhuc neminem sat. sat. (Cicero: De Oratore.) (A szerzőjegyz.) „.sokkal kevesebb jó szónokot találunk, mint [jó]költőt - mi az oka annak, hogy oly kevés ékesszóló van - néhány közepes szónokot, de ékesen szólót eddig még egyetlent sem [ti. láttam].” (A szerk.)

[3] Malim equidem indisertam prudentiam, quam stultitiam loquacem. (Cicero: De Oratore L. 1.) (A szerzőjegyz.) „Bizony, inkább akarnék szűkszavú bölcsességet, mint fecsegő ostobaságot.” (A szerk.)

[4] De Oratore, Lib. 1. XXVI. (A szerző jegyz.)

[5] Nec studium sine divite vena, Nec rude ingenium. (Horat. ad Pisones.) (A szerzőjegyz.) „Sem a tanulás gazdag tehetség nélkül, sem tanulatlan tehetség” (Horatius: Ars poetica, levél Pisókhoz). (A szerk.)

[6] Fabius Quintilianus: De institutione oratoria. (A szerzőjegyz.)

[7] Ille se profecisse sciat, cui Cicero valde placebit. (A szerzőjegyz.) „Akinek Cicero nagyon fog tetszeni, az legyen tudatában annak, hogy fejlődött.” (A szerk.)

[8] ‒ qui, qua re homines bestiis praestant, ea in re hominibus ipsis antecellat. (A szerzőjegyz.) „Amely dologban az emberek felülmúlják az állatokat, ugyanabban legyen jobb az embereknél.” (A szerk.)

[9] Orator ‒ esse nisi vir bonus non potest. (A szerzőjegyz.) „Szónok senki más, csak derék ember lehet.” (A szerk.)

[10] Caput autem est, quod (ut vere dicam) minime facimus, (est enim magni laboris, quem plerique fugimus) quam plurimum scribere. Stylus optimus et praestantissimus dicendi effector ac magister. (Cicero: De Oratore. Lib. I. XXXIII.) (A szerzőjegyz.) „A lényeg azonban az, amit (hogy igazat mondjak), a legkevésbé teszünk (mert nagy munkát igényel, amelyet a legtöbben kerülünk), hogy minél többet írjunk. A beszéd legjobb és legkiválóbb alakítója és mestere az íróvessző.” (A szerk.) Scribendum ergo quam diligentissime et quam plurimum nam utterra altius effossa etc. - Sine hacquidem conscientia ipsa illa ex tempore dicendi facultas inanem modo loquacitatem dabitet verba in labris nascentia. (F. Quint. X. 3) (A szerzőjegyz.) „Írni kell tehát a lehető leggondosabban és a lehető legtöbbet, mert ahogyan a mélyebben felszántott föld. ‒ Enélkül bizony amaz igen kívánatos rögtönzési készség is csak fecsegést szül és üres szavakat.” (A szerk.)

[11] Descende superbe monache! (A szerzőjegyz.) „Szállj le onnan, te gőgös szerzetes!” (A szerk.)

[12] Ti. exempli ordinis volt, s a püspök fegyelmi felsőbbségét elismerni (-áldását kikérni) vonakodott. (A szerzőjegyz.)

[13] ‒ cum ex iis rebus universis eloquentia constet, quibus in singulis elaborare per magnum est. (De Oratore. V.).

‒ neminem esse in numerum oratorum habendum, qui non sit omnibus iis. (A szerzőjegyz.) „Senkit nem kell szónoknak tekinteni, aki nem jártas mindezekben.” (A szerk.)

[14] Müller Miksa Felolvasásaiban. (A szerzőjegyz.)

[15] Cut these words and they would bleed; they are vascular and alive (Emerson). (A szerzőjegyz.) „Vágd meg ezeket a szavakat, vérezni fognak, mert véredények és élnek.” (A szerk.)

[16] Arany: Vojtina levelei öccséhez. (A szerző jegyz.)

[17] A beszéd is, mint az emberi test, akkor szép, ha nem tűnnek ki erei, nem lehet megolvasni csontjait; hanem nyugodt,jó vér kering a tagokban (Taciti dialogus de oratoribus). (A szerző jegyz.)

[18] 18 Quintilianus, a nagy retorikai író mondja. (A szerző jegyz.) – (A szerk.)

[19] Nihil est in intellectu, quod nonfueritprius in sensu. (A szerző jegyz.)

[20] Ez az állítás, mint e tanulmány több más helye is, a maga egyszerűségében kétségkívül nagyon távol áll a nehéz és bonyodalmas igazságtól. (A szerzőjegyz.)

[21] A helyek elrendezése, mint a katonák felállítása, éppúgy legkönnyebben szerezheti meg a győzelmet a beszédben, mint amaz a harcban. (Cornificius) (A szerző jegyz.)

[22] „a hangosabb fórumnak az erősebb fegyverét” (A szerk.)

[23] „gyakorlatlan kézzel” (A szerk.)

[24] „röviden és egyszerűen” (A szerk.)

[25] „Nemcsak erős, hanem ragyogó fegyverekkel is küzdött” Cicero (A szerk.)

[26] Toutluiestoccasionettoutluiestmoyen (M. Guérin: La Question du latin). (Aszerzőjegyz.) „Számára minden alkalom és minden eszköz.” (A szerk.)

[27] „Becsületes, beszédben jártas férfi.” (A szerk.)