Ugrás a tartalomhoz

Pénzügyi jog II.

István, Simon (2012)

Osiris Kiadó

8. fejezet - VII. rész │ EGYÉB ADÓK ÉS ADÓJELLEGŰ BEFIZETÉSEK

8. fejezet - VII. rész │ EGYÉB ADÓK ÉS ADÓJELLEGŰ BEFIZETÉSEK

I. Környezetvédelmi adóztatás (ökoadók)

1. Az ökoadók elméleti kérdései és gyakorlata

Az ökoadók kiindulópontja az a közgazdaságtani felismerés, hogy a gazdasági folyamatoknak olyan külső hatásaik vannak, amelyeket a piaci eszközök sem nem áraznak be (nem mérnek), sem nem kontrollálnak (nem kezelnek). A. C. Pigou 1920-ban erre a problémára alkotta meg az úgynevezett Pigou-adót.[128] Eszerint a társadalmi költségeknek – amelyeket tehát összességében, nem az egyes károk és károkozók szintjén határoz meg[129] – nem a közösséget, hanem a társadalmi költségek okozóját kell terhelniük. A külső hatásokat tehát adók segítségével internalizálják, vagyis alakítják magánköltséggé, ami a források optimális elosztását eredményezi. A pigou-i elképzelést azonban csaknem megvalósíthatatlanná teszi, hogy:

1. a külső hatást mérni kell,

2. hozzá kell rendelni az okozó személyhez,

3. meg kell határozni, hogy milyen összegű társadalmi határköltséget jelent.

Mindezt bonyolítja, hogy sokszor nem ismeretes a károkozás hatásmechanizmusa, illetve az egyes károkozások kölcsönhatásai, amely ismeretek szükségesek a környezeti hatások megítéléséhez.[130]

A Pigou-adó gyakorlati megvalósíthatóságának nehézségei indították W. J. Bau- molt és W. E. Oatest az úgynevezett „per-unit tax" elméletének kidolgozására.[131] Nézetük szerint a környezeti elemek használatának mértékéről nem a piacnak kell döntenie, hanem úgynevezett „trial and error” eljárásban közvetve az államnak, miután

1. meghatározza a kívánatos kibocsátás mértékét, és efölött

2. megadóztatja a környezeti elem használatát.

Az adó összege tehát olyan mesterséges ár, amely határköltségként funkcionál. A helyes adómérték a piaci szereplőkkel való egyeztetés[132] alapján következtethető ki. A „per-unit tax” elmélete szintén nem szabadpiaci eszközökkel nyújtott megoldás, hanem állami beavatkozás, amely akkor a leghatékonyabb, ha a feltételezett piaci mértéket „találja el". Valószínűleg a leginkább a forráshasználathoz és kibocsátáshoz mint jelzőegységhez kapcsolódva használható.[133] A közgazdaságtanban megfogalmazódott fenti gondolatok ellenére a környezetjog eszköztára kezdetben az engedélyhez kötöttségre, tiltásokra, határértékekre korlátozódott. Ezek az eszközök azonban nem alkalmasak a környezethasználat csökkentésére, mert például nem lehet belőlük következtetni az összesített környezethasználat mértékére (lévén egyedileg engedélyezett tevékenységek). Magasak a közigazgatási és végrehajtási költségei, és kérdéses magának a végrehajtásnak a hatékonysága is. Nem ösztönöz környezetbarát technológiák alkalmazására, sőt a határértéken belül annak teljes kimerítésére. Késve igazítható a határértékek változó tudományos megítéléséhez. A felelősség és a károk helyreállításának terhe nem lépi túl a környezeti kárt okozó magánkötelezettségének körét.

Az 1990-es évek elején Németországban komoly tudományos kutatás indult az ökoadóreform realitásának vizsgálatára, amely a 1990-es évek végére érett be.[134] Öt súlyponti kérdéskört fogalmaztak meg:

1. az atmoszféra védelme (főként a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, illetve elsődleges energiafelhasználás);

2. a természeti környezet védelme (ökológiai övezetek biztosítása, állat- és növényfajok óvása, területfelhasználás csökkentése);

3. az erőforrások kímélete (hatékonyság növelése, hulladékkibocsátás csökkentése);

4. az emberi egészség védelme (zajcsökkentés, levegőtisztaság, hormontartalmú anyagok, ózonkárosító anyagok csökkentése);

5. környezetkímélő közlekedés (közlekedési eredetű szennyezés, zaj csökkentése).

A reform mellett négy markáns érvet sorakoztattak fel:

1. Mindeddig a nemzetközi versenyképesség megőrzése mellett sikerült az emelkedő környezetvédelmi beruházások költséghatását ellensúlyozni.

2. Gyakran túlbecsülik az alkalmazkodási költségek mértékét.

3. Globális környezeti krízis esetén nemzeti intézkedésekre is szükség van.

4. A gazdasági élenjárás fontos jövőbeni piacon nyit jó lehetőségeket.

Az adóreformok hatásának elemzése körében merült fel és vált vitatott tétellé az úgynevezett „double (vagy triple) dividend”[135] elmélet, amely az ökoadók kétszeres (vagy háromszoros) hasznára mutatott rá. Egyrészt a környezetkárosító tevékenység visszaszorítása (first dividend), másrészt az általános hatékonyság növelése, a külső hatások csökkentése (second dividend), harmadrészt az élőmunkát terhelő adók csökkentésével magasabb szintű foglalkoztatás elérése (triple dividend). A tételt komolyan vitatják.[136]

Az ökológiai szempontú adóreform egészen a kilencvenes évekig nem került komolyan szóba. Dánia lépett elsőként, példája minden szempontból egyedülálló, úttörő lépés volt. A klímavédelem érdekében már 1992-ben szén-dioxid-adót vetettek ki. 1994-től 1998-ig öt éven keresztül meghatározott természeti erőforrásokra új zöldadókat vetettek ki, évente növekvő mértékben. Így adót vezettek be a gépjárművekre, az üzemanyagra, az ásványiolaj-termékekre, az áramra, a gázra, a szénre, a szén-dioxid-kibocsátásra, a vízhasználatra, a szennyvízkibocsátásra, a hulladékra, a csomagolóanyagokra és más, környezetvédelmi szempontból jelentőséggel bíró adótárgyakra. Átalakult az adóbevételek szerkezete: a jövedelemadók jelentősége csökkent, arányuk 33 százalékról 15 százalékra zsugorodott. A háztartások szempontjából szorgalmazták a távfűtéshez való csatlakozást, a szigetelést, a napelemek felszerelését, a takarékos izzók és háztartási gépek beszerelését, az esővíz gyűjtését és használatát, a szélerőműrész vásárlását. Az adóbevételi többletet a beruházások támogatása és adócsökkentés útján a gazdaság szereplőinek juttatták vissza.[137]

Ugyancsak meg kell említeni az ENSZ és az OECD erőfeszítéseit, amelyek az egyes államok és az Európai Unió figyelmét is ráirányították a környezetvédelem égető kérdéseire.[138]

Napjainkra az ökoadók már mérhető súlyt képviselnek az adóbevételeken belül, de még távol vagyunk az ökológiai alapú adóztatástól. A 2009-es, utolsó hivatalos (EUROSTAT) statisztika szerint, az ökoadó-bevételek GDP-hez viszonyított aránya az EU 27 tagállamának átlagát tekintve 2,4 százalék, az összes adóbevételhez – beleértve a tb-befizetéseket is – mérve 6,3 százalék. Az EUROSTAT statisztikai módszertanában az környezetvédelmi adók közé az energiaadók, a szállítást terhelő adók, a környezetszennyezést terhelő adók és a természeti erőforrásokkal összefüggő adók tartoznak. A 2009-es EU-átlagot tekintve, az ökoadókon belül az energiaadók 74 százalékot, a szállítást terhelő adók 21,8 százalékot, a környezetszennyezést terhelő és az erőforrásokkal összefüggő adók 4,2 százalékot tesznek ki. Ezek az adatok jellemzik általában az EU tagállamait. Ettől eltérően Dániában, Hollandiában és Észtországban haladta meg a 10 százalékot az utóbbi kategóriából származó bevétel.[139] A ma ismert környezetvédelmi adók közül a szakirodalom pozitív példaként tekint a svéd, koreai, japán nitrogén-, illetve kén-dioxid-kibocsátási adóra.13

A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésével összefüggésben merült fel az a közgazdasági elgondolás, hogy piaci eszközként működő forgalomképes igazolásokat kell kiadni, amelyek a környezethasználat megengedett mértékét tanúsítják. Az igazolás (kvóta) eladásával pénzügyi forráshoz jut a költségvetés, ugyanakkor arra ösztönzi a környezethasználó tulajdonost, hogy környezetbarát technológiára váltson. Ha az igazolásba foglalt legális környezethasználat mértékét évről évre csökkentjük, az igazolás ára nő, és ugyanolyan hatása lesz, mint az emelkedő ökoadónak. Az ún. kvóta már létezik, vagyoni értékkel bír, a kvótakereskedelemnek is vannak intézményesült formái. Az 1997-es kiotói jegyzőkönyv teremtette meg az alapjait. A kvótát és a kibocsátást terhelő környezetvédelmi adót egymás alternatíváinak tekintik.

AZ ÖKOADÓ EGY LEHETSÉGES MEGHATÁROZÁSA ÉS AZ ADÓTÉNYÁLLÁS KONCEPCIONÁLIS KÉRDÉSEI

A kilencvenes évek második felére jutott el a közgondolkodás a jogi kérdések módszeresebb felvetéséig. Miután a határértékek és tiltások felett eljárt az idő, a forgalomképes igazolások, valamint az önkéntes kamarai kötelezettségvállalások csak részlegesen alkalmazhatók, az ökoadókat el kellett helyezni a közgazdasági és jogi eszköztárban.

A fogalmat tekintve az ökoadó olyan közjogi fizetési kötelezettség, amely környezetvédelmi célok teljesítését szolgálja. Önmagában az, hogy valamely adó a környezet védelme érdekében teremt állami bevételt, még nem teszi környezetvédelmi adóvá. Ahhoz ugyanis szükséges az a további hatás is, hogy alkalmas legyen az adózói magatartás környezetbarát befolyásolására.

Látjuk, az ökoadó célja kettős: környezetbarát irányba kísérli meg befolyásolni a piac szereplőit (úgynevezett Lenkungssteuer), és állami bevételt kell megcéloznia, amivel állami feladatot finanszíroz – különben nem lehetne adónak tekinteni.

Az ökoadó tényállásának végiggondolása során az egyes tényálláselemekre vonatkozóan az alábbi kérdéseket szükséges figyelembe venni.

Az adó alanya: a céllal közvetlenül összefüggésbe hozható személyi kör.

Az adótárgy: az adó irányulhat erőforrás vagy kibocsátás (termék) adóztatására.

Az adó alapja: az erőforrás vagy kibocsátás meghatározott mennyisége. A jogbiztonság elve megkívánja, hogy az adó alapja pontosan meghatározható legyen, ne kelljen „becsülni”.

Az adó mértéke esetében elsősorban negatív kritériumok fogalmazhatók meg. Nem lehet olyan, hogy a foglalkozás szabad megválasztását valamely vállalkozás nyereséges működtetési lehetőségének kizárásával meghiúsítsa. Nem korlátozhatja aránytalan módon a tulajdonjogot sem. Nem lehet aránytalanul magas. (Természetesen azonos aránytalanságot eredményezhet egy indokolatlanul széles adóalapra alkalmazott alacsonyabb adómérték, mint egy szűkebb adóalapra vetített magas adómérték.)

Kedvezmények, mentességek: a mentességek és kedvezmények alapvető célja a környezethasználó környezetbarát magatartásra történő ösztönzése. Például, ha az adóalany környezetbarát beruházást végez vagy ökokutatást folytat, indokolt ezt preferenciával támogatni vagy a döntést preferenciával ösztönözni.

2. Ökoadók a hatályos jogban

A környezetvédelmi adók két formáját ismeri a magyar jogrend: a környezetterhelési díjakat és a környezetvédelmi termékdíjakat. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években a központi költségvetési törvényekben a fő bevételeken belül az ökoadók közé sorolják az energiaadót is.

KÖRNYEZETTERHELÉSI DÍJAK

2004. január elsejétől lépett hatályba a 2003. évi LXXXIX. törvény a környezetterhelési díjról. A törvény célja a környezetbe történő anyag-, illetve energiakibocsátás csökkentése, a környezet megóvása érdekében hatékonyabb eljárások használatának ösztönzése, valamint az állam és a környezethasználók közötti arányos teherviselés biztosítása. A jogszabály szerint díjfizetésre kötelezett az a kibocsátó, aki a levegőbe, felszíni vizekbe, illetve időszakos vízfolyásokba, valamint a talajba a törvényben meghatározott környezetet terhelő anyagot juttat. Az ún. levegőterhelési, vízterhelési, talajterhelési díj mértékét a törvény mellékletében a szennyezőanyag mennyisége és minősége alapján kialakított táblázatok tartalmazzák.

Visszaigényelheti a befizetett díj 50 százalékát (2, illetve 5 évig) az a kibocsátó, aki légszennyező anyag kibocsátásának vagy a csatornahálózat környezetterhelésének csökkentését szolgáló beruházást valósít meg.

A környezetterhelési díjakból származó bevétel a központi költségvetést illeti. A környezetvédelmi adóztatás akkor tudná megvalósítani célját, ha a bevételeket közvetlenül a környezet tehermentesítésére fordítanák. Ennek egyik lehetséges formája a díj céladóvá alakítása.

KÖRNYEZETVÉDELMI TERMÉKDÍJAK

A 2011. évi LXXXV törvény tartalmazza a környezetvédelmi termékdíjakra vonatkozó szabályokat. Céljuk a környezetszennyezés megelőzése, illetve csökkentése, a természeti erőforrásokkal való takarékos gazdálkodásra irányuló tevékenységek ösztönzése, valamint a környezet vagy annak valamely eleme a termék előállítása, forgalmazása, felhasználása során, illetve azt követően közvetlenül, illetve közvetve terhelő vagy veszélyeztető termék által okozott környezeti veszélyeztetések, valamint károk megelőzése és csökkentése, pénzügyi források teremtése.

A környezetvédelmi termékdíj-fizetési kötelezettség a termékdíjköteles termék forgalomba hozatala vagy saját célú felhasználása esetén keletkezik. A termékdíj-kötelezettség az első belföldi forgalomba hozót vagy első saját célú felhasználót, belföldi előállítású egyéb kőolajtermék esetében az első belföldi forgalomba hozó első vevőjét, vagy a saját célú felhasználót, bérgyártás esetén a bérgyártatót terheli. Reklámhordozó papír esetében első belföldi forgalomba hozatalnak – belföldi előállítás esetén – a nyomdai szolgáltatás teljesítése (nyomtatás és átadás) minősül.

A termékdíj alapja a termékdíjköteles termék tömege. A termékdíj tételeit – főszabály szerint – a törvény 2. számú melléklete állapítja meg. Egyéni hulladékkezelés esetén a termékdíj tételeit és kiszámításának módját a törvény 3. számú melléklete tartalmazza.

A kötelezett a termékdíjat a bevallás benyújtására meghatározott határidőig az e célra vezetett központi költségvetési számlaszámra forintban fizeti be.

A befizetett termékdíj visszaigényelhető a következő esetekben:

− a termékdíjköteles termék külföldre történő igazolt kiszállítása,

− a termékdíjköteles termék változatlan formában, illetve változatlan formában és állapotban más termékbe beépített külföldre történő értékesítése,

− a nemzetközi szerződés szerint köztehermentes beszerzéssel összefüggő tevékenység,

− az Észak-atlanti Szerződés Szervezete Biztonsági Beruházási Programja megvalósításával összefüggő tevékenység,

− a termékdíjköteles termék gyártásához közvetlen anyagként (alapanyag) felhasznált termékdíjköteles termék felhasználása,

− meghatározott csomagolószer termékdíj-megállapítási időszakon túli külföldre történő igazolt visszaszállítása,

− egyéb csomagolószer esetében, annak – a továbbforgalmazás kivételével – nem csomagolás előállítására való felhasználása.



[128] Pigou 1920.

[129] Hansjürgens 1992.

[130] Dickertmann 1993.

[131] Baumol–Oates 1971, 42–54.

[132] Coase 1960. Coase állította fel azt a tételt, hogy a tárgyalásos megoldás költségei alacsonyabbak az állami beavatkozásénál, csaknem elhanyagolhatóak.

[133] Kosche-Weinreich 1995.

[134] Bach-Kohlhaas-Linscheid-Seidel-Truger 1999.

[135] A double dividend irodalmat összefoglalja Mooij 2000.

[136] Például Herdegen–Schön 1999. Kérdésesnek tartják, hogy a megtakarított energia egyáltalán kiváltható-e munkaerővel. Az energiaszektor magasabb adóztatása tőkekivonáshoz vezet. Az energiaszegény vállalkozások versenyhátrányba kerülnek. A foglalkoztatás mértékét befolyásolják a bérmegállapodások.

[137] Lutz 1999.

[138] OECD 1995.