Ugrás a tartalomhoz

Pénzügyi jog II.

István, Simon (2012)

Osiris Kiadó

6. fejezet - V. rész │ VAGYONADÓK ÉS ÖNKORMÁNYZATI ADÓBEVÉTELEK

6. fejezet - V. rész │ VAGYONADÓK ÉS ÖNKORMÁNYZATI ADÓBEVÉTELEK

1. fejezet │ A VAGYONADÓKRÓL ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATI BEVÉTELEKRŐL ÁLTALÁBAN

A vagyonadók és az önkormányzatot illető adók egymást metsző halmazok, mert vagyonadó jellegű a helyi adók és az önkormányzatot megillető adónemek – például gépjárműadó – jelentős része is, s megfordítva, a vagyonadók többsége lokális jellegű. A fejezetben tárgyalt adókat összefűzi, hogy ezek többsége legalább részben önkormányzati bevételként jelenik meg az államháztartáson belül, s néhány kivétellel (külföldi gépjárművek gépjárműadója) az adóhatósági feladatokat az önkormányzati adóhatóságok látják el. Ez a fejezet a vagyonadókra vonatkozó alapvetést követően a helyi önkormányzatokat megillető adókat, ezek közül is elsősorban a helyi adókat tárgyalja. Itt szükséges megjegyezni, hogy rendszertani szempontból a vagyonszerzési illetékek, különösen az ingyenes vagyonszerzési illetékek a vagyonadó speciális válfajának is tekinthetők, de ugyanígy besorolhatóak lennének a forgalmi adók közé is. Ezért és több más okból – például az illetékrendszer önálló sajátosságai, a vagyonszerzési és eljárási illetékek egységének megőrzése a tananyag szintjén is – az illetékeket önálló fejezetben tárgyaljuk.

I. A vagyonadók rendszere

A vagyonadó a természetes személyek és szervezeteik vagyonát adóztatja. Vagyon alatt e személyek felhalmozott, megtakarított jövedelmét, tehát tulajdonának és vagyoni értékű jogainak összességét értjük.

A vagyonadózás fogalma a nemzetközi gyakorlatban kettős. Első jelentésében a vagyon már bemutatott fogalma szerinti nettó vagyon adóztatását jelenti, míg mások a vagyonadózást főként az ingatlanadóztatással azonosítják. Az utóbbi két évtizedben egyre csökkent az összvagyont adóztató országok köre, ám ugyanez a tendencia az ingatlanadóztatásnál nem volt megfigyelhető.

A vagyon fogalmának adóztatási célra történő gyakorlati alkalmazása a gazdaságpolitikai szempontokon túl számtalan pénzügytechnikai és jogi akadályba ütközik. A vagyonadózással szemben a legnagyobb az adózók ellenállása. A rendszeres vagyonadók esetében – jogállami feltételek között – az adóztatás nem vezethet a vagyon csökkenéséhez, s a személyes körülményeket is figyelembe kell venni.1 Megszorításokkal igazolható az a gyakran emlegetett tétel, hogy a vagyonadóval csak a vagyon tényleges hozadékának egy része vonható el, hiszen ez feltételezi, hogy a vagyont egészében hasznosítják. A vagyonadó rendszerint a jövedelemadó kiegészítő adójaként működik, mert az adóforrás tipikusan a folyó jövedelem.

A vagyonadók között vannak rendszeres (ismétlődő) és eseti (egyszeri) adók. Az utóbbiak a tulajdont, a birtoklást, valamint a forgalmat, azaz a tulajdon átruházását, átengedését, átszállását terhelik. E megkülönböztetés alapján használják a „statikus" és „dinamikus" vagyonadó kifejezéseket is. A különböző országokban leggyakrabban az ingatlanvagyonra, a nettó vagyon összességére, az öröklés vagy ajándékozás útján történő tulajdonszerzésre, végül a pénzügyi és tőkeügyletekre működtetnek ilyen adókat.

A vagyon hasznosítását nem a vagyonadók, hanem rendszerint a jövedelemadók szabályozzák. Vannak más adók is, amelyek több-kevesebb hasonlóságot mutatnak a vagyonadókkal, de nem sorolhatók azok közé. Ilyen adók:

− a vagyontárgyak értékesítéséből származó tőkenyereség adója;

− a vagyontárgyak, illetve azok használatának engedélyezésére vonatkozó adó (díj, járulék), épületek esetében a túlzott beépítettségért, az építési konstrukcióért, az engedélyezett konstrukció megváltoztatásáért stb. fizetett többletadó (díj);

− az ingatlanvagyon feltételezhető jövedelmére tekintettel megállapított adó.

A vagyonadók mellett és ellen számos érv sorakoztatható fel. Inkább érzékeltetésül néhányat említünk ezek közül. A vagyonadóztatás mellett felhozható, a horizontális egyenlőségre alapozó érv szerint, ha csak a jövedelmet adóztatják meg, akkor nem vesznek tudomást arról, hogy két személy között jelentős a különbség a közteherviselő képességében, ha egyiküknek csak folyó jövedelme, a másiknak emellett jelentős vagyona is van. A vertikális egyenlőségre alapozó indok, hogy a vagyon nemcsak a tulajdonosnak, hanem gyakran az államnak és az önkormányzatnak is többletkiadásokat okoz (például gépkocsi). Az előnyös vonások között említik, hogy a rendszeres vagyonadó a jövedelemadó ellenőrző adója. Az ellenérvek szerint a vagyonadó nemcsak az adókijátszókat sújtja, hanem minden vagyonost. A vagyonadó valamennyiünket „bünteti" az adókijátszók miatt. Aki a jövedelemadót eltitkolja, ugyanezt megteszi a vagyonadóval is (aki az árfolyamnyereségből származó jövedelmét nem vallja be, az értékpapír birtoklását is eltitkolja, bár kétségtelen az is, hogy egyes vagyoni elemek, mint az ingatlanok, gépjárművek eltitkolására nincs lehetőség ezek hatósági nyilvántartása miatt). A vagyonadókkal szemben felhozott érvek közül az egyik leggyakrabban említett, hogy a pazarlókat jutalmazza, a takarékoskodókat bünteti.

A vagyonadóknak a hatályos jogunkban szabályozott rendszere sok olyan sajátos vonást mutat, amelynek magyarázata inkább történeti jellegű, mint amennyire a jelenlegi tulajdoni, jövedelmi viszonyokban gyökerezik. A vagyonadók a jövedelemadókhoz és korábbi hatásukhoz képest csekély mértékben alkalmasak a jövedelemújraelosztásra, s főként költségvetési bevételi szempontok által vezéreltek.

A vagyonadó a tapasztalatok szerint népszerűtlen, drága, fajlagosan és rendszerint abszolút összegben is kevés bevételt eredményez, gyakran kivetése és beszedése több költséggel jár, mint amennyi bevételt hoz. Adótechnikai nehézségekkel is szembe kell nézni; ilyen például a vagyon folyamatos újraértékelése. Ezért a modern adórendszerekben egyre csökken a jelentősége. Egyes országokban a hetvenes–nyolcvanas években került sor visszaszorítására (USA) vagy időleges eltörlésére. Az általános vagyonadó az ezt sok évtizede alkalmazó Németországban, Ausztriában, a skandináv országokban és Görögországban a kilencvenes években megszűnt. Egyes rossz adómentalitású országokban (Olaszország, Spanyolország) az utóbbi évtizedekben nőtt a jelentősége.[98] Néhány ország váltakozva bevezeti, majd megszünteti, majd ismét alkalmazza a vagyonadót. A következő évtizedben nem jósolnak nagy jövőt a vagyonadóknak, különösen a nemzetközivé vált és hihetetlenül felgyorsult tőkemozgás miatt.

A vagyonadó a fejlett országokban rendszerint az összes adóbevétel legfeljebb 2–5 százalékát teszi ki, Magyarországon még ezt az arányt sem érik el a vagyoni típusú adók az államháztartás bevételei között. A vagyonadó a modern adórendszerekben főként ingatlanadó, azaz a befektetett vagyoni érték (például értékpapír) után nem szokás rendszeres vagyonadót kivetni, legfeljebb egyszeri tőkeforgalmi vagy tőkenövekmény-adót (tőkeilleték) állapítanak meg. Országonként eltérő a megoldás abban, hogy a vagyonadó – és különösen az ingatlanadó – tárgyi vagy személyi adó legyen-e.[99]

II. A vagyon adóztatása Magyarországon

A magyar vagyonadózás átfogó reformjára nem került sor a jövedelemadókkal és a forgalmi adókkal egyidejűleg a nyolcvanas évek végén, de gyakorlatilag később sem. Ez több okra vezethető vissza. Az egyik ok annak felismerése, hogy a vagyonadóztatás gyakorlatilag kevéssé alkalmas a korábban adózatlanul, esetleg illegálisan szerzett jövedelmek megcsapolására, a megsértett jogrend helyreállítására. Az utóbbi évtized tőkemozgásai, átalakulásai után a jogállamban szinte lehetetlen a vagyonok eredetének, adózott, adómentes vagy eltitkolt, esetleg illegális forrásának eredményes felderítése. További szempont, hogy a hazai ingatlanállomány legértékesebb része már ma sem magánszemélyek tulajdonában áll, hanem társaságok vagyonát képezi. A vállalkozások ingatlanvagyonának – és általában az üzleti vagyonnak – az adóztatása ellentétes a főbb pénzügy-politikai prioritásokkal (például kis- és középvállalkozások támogatása, befektetésösztönzés). Végül nem elhanyagolható veszély a tőkemenekülés. Mindezen szempontok ellenére 2006tól mégis bevezetésre került a 100 millió forint számított értéket elérő lakó- és üdülő ingatlanokra az ún. luxusadó, majd pedig 2009-től az ún. egyes nagy értékű vagyontárgyakat (lakóingatlanokat, vízi járműveket, légi járműveket és nagy teljesítményű személygépkocsikat) terhelő adó, amely kötelezettségeket azonban az Alkotmánybíróság döntő részben megsemmisített, a többit pedig a jogalkotó később hatályon kívül helyezett.

Különösen az illegális jövedelemszerzéssel, adóeltitkolással és más hasonló jelenségekkel összefüggésben gyakran felbukkannak olyan elképzelések, amelyek feltételezik, hogy a vagyonadózás (vagyondézsma) alkalmas lehet az adózatlanul felhalmozott vagyon utólagos megcsapolására. Esetenként a francia szolidaritási adó merül fel összehasonlításként, amely azonban más természetű, mint a vagyon- dézsma hívei szerint megvalósítandó módszer. Ezt az adót (Impot de solidarité sur la fortune) évenként a bármely módon szerzett vagyon nettó értéke után fizették, bár az üzleti vagyon és a részvényekbe fektetett vállalkozói vagyon, egyes életbiztosítási kötvények kivételt jelentettek. Az adóztatással nem érintett adómentes vagyon összege évente változott, 2000-ben 4,7 millió frank volt.[100] Az ezt meghaladó adóalap után 0,55-1,8 százalékig terjedt az adó. A marginális kulcsot a 100 millió frank feletti vagyonrészre alkalmazták.

A vagyonadók gyakorlati megvalósíthatóságát, célszerűségét és alkalmasságát sokan megkérdőjelezik arra hivatkozva, hogy a jelenlegi vagyoni szerkezet alapvetően különbözik a hetvenes-nyolcvanas évektől, az egy lakás + egy üdülő + személygépkocsi időszakától, amikor „elrejthető" vagyonként főként az ékszerekre hivatkoztak. A vagyoni szerkezet átalakulásával valószínűsíthető, hogy az igazán jelentős felhalmozott vagyonok jelentős része – „fehér", „szürke" vagy „fekete" eredetétől függetlenül – tőketulajdonként, esetleg többszörös transzfert követően hasznosul. A pénzmosás közismerten nem tartozik a legkönnyebben felderíthető műveletek közé, ezért adótechnikailag igen nehezen megragadható. Megjegyzendő azonban, hogy a nemzetközi összefogás a pénzmosás ellen elsősorban nem az adóztatható- ságra irányul.

A vagyonadóztatás közvetlenebbül kiszolgáltatott az inkább társadalompolitikai, mint adópolitikai indíttatású céloknak, mint például a forgalmi adók. Nem véletlenül állítja Messere, hogy ha egy országban vagyonadót vezetnek be vagy megszüntetik a vagyonadót, az rendre a hatalomra kerülő kormány választási ígéretének teljesítését jelenti.[101]

A vagyonadót gyakran összekeverik az ún. vagyonelszámoltatás törvényi lehetőségével, amely a vagyoni körülmények alapján a korábban eltitkolt, nem igazolt jövedelemre jövedelemadó pótlólagos megállapítását jelenti. A becsléssel történő adómegállapítás törvényi lehetősége adott (Art. 109. §). A fejlett országokban egyre kivételesebb – az adózót terhelő – exkulpációs bizonyítás ellenére semmilyen gyakorlat nem alakult ki, a legkirívóbb esetekben sem került sor alkalmazására.

A desuetudóhoz közelít a helyzet, azaz a tényleges alkalmazás hiánya a norma érvényességét, nemcsak érvényesülését kérdőjelezi meg. Hívei szerint a vagyonelszá- moltatási gyakorlat elmaradásának indoka nem alkotmányos, társadalompolitikai, hanem a jövedelemadózási célú általános vagyonfelmérés lehetőségének alkotmányos hiányából [21/1993. (IV 2.) AB határozat] eredő „technikai" információhiány. Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a jövedelem-vagyon korrelációjára alapozó vagyonnyilatkozat nem alkalmas, nem célszerű és nem elengedhetetlen a tényleges jövedelmek feltárására többek között azért, mert az elfogyasztott jövedelem nem tükröződik a felhalmozott vagyonban.

Az egyes tevékenységi csoportokhoz kötött vagyonnyilatkozat (például az országgyűlési képviselőknél)[102] célja nem az adóztatás, hanem a jövedelmi-vagyoni állapot áttekinthetősége. Az adatkezelés célhoz kötöttsége[103] miatt egyértelmű, hogy ezek a nyilatkozatok közvetlenül nem használhatók fel rendeltetésüktől eltérő – adóztatási – célra.

Fennmaradt az illetékek rendszere, hatóköre, legfeljebb a vagyonszerzési illetékek korábbi prohibitív jellege hiányzik a korábbi meredek progresszió megszűnésével. A vagyonszerzési illetékek mai hazai rendszere eltér az európai gyakorlattól. Egyes ügyletek (például takarékbetét) esetében vagyonszerzési illetéket nem kell fizetni (de az ezzel kapcsolatos hagyatéki eljárásért például már kell díjat fizetni), továbbá az öröklési (és ajándékozási) illeték rendszere kevéssé alkalmas az ún. életjövedelem adóztatására, s nem tükrözi az átalakult vagyoni viszonyok következményeit.

A tulajdonhoz, birtokláshoz, használathoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó helyi adók korábbi elemek átalakításával jöttek létre. Egyfajta éves regisztrációs díjként működik a mai gépjárműadó, nem célja a járművek értékkülönbségének adójogi értékelése, bár 2007-től az ebbe az irányba történő első lépésnek tekinthetjük, hogy már a járművek életkora is befolyással bír az adó mértékére (a kor növekedésével csökken az adótétel), valamint azt is, hogy a súly helyett a járművek értékét jobban kifejező motorteljesítmény határozza meg a gépjárműadó mértékét. Továbbra is látni kell azonban, hogy mindezen módosítások ellenére a kissé átalakított gépjárműadó is igen távol áll a gépjármű tényleges értékén alapuló adóztatástól. A nyolcvanas években már egy sor korábbi vagyonadó, illetve más adók vagyonkorlátozó funkciója megszűnt (például vízijármű-adó). A kilencvenes éveknek a hazai adótörténet szempontjából is jelentős változása, hogy sok évszázados múlt után megszűnt a földadó, amelynek többek között az aranykoronán alapuló földkataszteri rendszer kialakítása is köszönhető. A kilencvenes évek végén ismét felmerült a földadóztatás[104] bevezetésének lehetősége helyi vagy legalábbis önkormányzati adóként, de erre nem került sor. Ha a vagyonadóztatás jövőjét modellezzük, akkor az mondható, hogy – amennyiben felmerül – minden bizonnyal egyre inkább értékalapúvá fog válni, és a vagyonnak csak azon elemeire fog kiterjedni, amelyek az adóztató hatalom számára különösebb ráfordítás nélkül ellenőrizhetők. így az ingatlanok és a járművek lehetnek a jövőben is a vagyonra kiterjedő adóztatás célpontjai és az esetleg ezeknél jóval nagyobb értéket képviselő vagyontárgyak (például ékszerek, műtárgyak, régiségek) kívül fognak esni a vagyonadóztatás hatókörén, azok ellenőrizhetőségének nehézkes, illetve gyakorlatilag meg sem valósítható volta miatt.



[98] Messere 2000, 16.

[99] Lásd Thuronyi 1996, 278–280.

[100] European Taxation Database 2001. France - Taxation of Individuals 4.1. Net wealth tax.

[101] Messere 1993, 298.

[102] 1990. évi LV törvény 19. §.

[103] 1992. évi LXIII. törvény 5. §.

[104] Földes 1999, 29.