Ugrás a tartalomhoz

Összehasonlító politológia

Gabriel A., Almond, G. Bingham, Powell Jr., Kaare, Strøm, Russell J., Dalton (2006)

Osiris Kiadó

9. fejezet – Politika Franciaországban

9. fejezet – Politika Franciaországban

ORSZÁGJELLEMZŐK – FRANCIAORSZÁG

3.7. táblázat -

Lakosság:

59,5 millió fő

Terület:

547 029 km2

Függetlenség kezdete:

486

Az érvényes alkotmány kelte:

1958

Államfő:

Jacques Chirac elnök

Kormányfő:

Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök

Nyelv(ek):

francia (100%), kihalófélben levő nyelvjárások és tájnyelvek (provanszál, breton, elzászi, korzikai, katalán, baszk, flamand)

Vallás:

római katolikus (73%), muszlim (7%), protestáns (2%), zsidó (1%), nem kötődik valláshoz, egyéb (17%)


A 2002. április 21-i elnökválasztás első fordulójának eredményei többé-kevésbé kiszámíthatónak ígérkeztek. Mindenki arra számított, hogy a két fő versenyző – a hivatalban lévő elnök, Jacques Chirac és a hivatalban lévő miniszterelnök, Lionel Jospin – jut tovább a két héttel későbbi második fordulóba. A második helyet azonban a szélsőjobboldali Nemzeti Frontjelöltje, Jean-Marie Le Pen szerezte meg, ezzel „politikai földcsuszamlást” indított el, ami kaotikus állapotba juttatta a politikai rendszert. Végül Chirac a szavazatok 82 százalékát megszerezve, a hagyományos bal- és jobboldal határozott támogatásával megsemmisítő győzelmet aratott ellenfelével szemben. Így Jacques Chirac, akinek elnökségét korrupciós botrányok veszélyeztették, mégis a köztársasági értékek megmentőjeként léphetett fel.

A francia szavazók 1981 óta minden országgyűlési választás során az ellenzéket támogatták, és a bizarr elnökválasztást követő, 2002-es országgyűlési választás is megerősítette ezt a mintát. Ennek ellenére a francia állampolgárok többsége ma már láthatóan jobban bízik a köztársaság legfőbb intézményeiben, mint a francia történelem során bármikor, bár egyre kevésbé bíznak a politikusokban, akik ezeket az intézményeket vezetik. A francia köztársaság stabilitása éppúgy meglepi a franciákat, mint a kívülállókat. Két demokratikus kormányzati modell – az elnöki és a parlamentáris – kombinációjával az Ötödik Köztársaság olyan alkotmányos berendezkedés mellett kötelezte el magát, amely Franciaországban kielégítően működik. A francia forradalom óta először nincs olyan fontos politikai párt, a közvéleménynek olyan része, amely megkérdőjelezné a rendszer legitimitását.

AKTUÁLIS POLITIKAI KIHÍVÁSOK

A francia politika szinte békésnek mondható, ha összehasonlítjuk az amerikai történelem azon szakaszával, amelyben a politikai pártok erősen megosztottak voltak, a pártrendszer pedig polarizált, és a nemzeti kormányzatot gyakran megbénította a megosztott kormányzás. A franciák a megosztott kormányzás („kohabitáció”) 1986-ban kezdődött időszakának nagy részében nem gátolták a hatékony döntéshozatalt, nem kérdőjelezték meg az intézmények legitimitását. Ugyanakkor világos, hogy a francia választókat ma ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az amerikaiakat: a növekvő bűnözési arány és a városi erőszak problémái. Franciaországban ezeket a bajokat gyakran „külvárosi” problémaként említik, mert a szegényes, gyakran nagy bevándorlónépességnek otthont adó lakóterületek sokszor a nagyvárosok peremén lévő, régi munkásnegyedekben találhatók. Ezek az aggodalmak összekapcsolódnak a radikális jobboldal sikerével és 1983 óta tartó tartós jelenlétével. A Nemzeti Front, e bevándorlóellenes, erős nacionalizmust hirdető párt választási jelentősége lassan aláássa a centrumhoz közelebb álló jobboldali pártok stabil pozícióit és a választói tábor egészében bevándorlóellenes és rasszista érzületeket táplál. Bár a párt országos szinten soha nem jutott hatalomhoz, erős és egyre növekvő befolyása van a politikai napirend alakításában.

A választókat a magas, az amerikainál több mint kétszer nagyobb munkanélküliségi ráta is aggodalommal tölti el. Franciaországban a munkanélküliség félelme összekapcsolódik az Európai Monetáris Unió következményei miatti aggodalmakkal. Végül a választókat a minden szinten megjelenő politikai korrupció is nyugtalanítja. Az elmúlt évtized során alig telt el hónap anélkül, hogy ne vádoltak volna politikust (a köztársasági elnököt is!) korrupcióval, és vádemelésre, bebörtönzésre is gyakran sor került.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a ma az amerikai politika középpontjában álló kérdések közül sok (például a politikai vezetők magánélete vagy az állam kívánatos mérete) alig érdekli a francia választókat. Az elmúlt évtizedben jelentős lépéseket tettek az állami kiadások csökkentése érdekében, de kicsi a támogatottsága a jóléti állami programok erőteljes megnyirbálásának, amelyek köre mindig szélesebb volt Franciaországban, mint az Egyesült Államokban. Sőt a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a francia szavazók hajlandók nagy áldozatot hozni e programok, valamint az államilag támogatott társadalombiztosítás magas szintjének és a hosszú szabadságok rendszerének fenntartásáért. Másrészt az amerikaiaktól eltérően a francia választókat félelemmel töltik el a genetikailag módosított organizmusok környezetre és egészségre gyakorolt hatásai.

A 2001. szeptember 11-ét követő hónapokban a francia szavazókat erősen foglalkoztatta Amerika terrorizmus ellen folytatott háborúja. Bár közvetlenül a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás után sokan együttéreztek az amerikaiakkal, azóta érezhetően erősödtek az Amerika-ellenes érzületek és az amerikai politikával szembeni bizalmatlanság. A bizalom hiánya jelentős transzatlanti válsággá szélesedett, amikor Franciaország vezető szerepet vállalt a 2003 tavaszán Irak ellen indított amerikai hadművelet elleni tiltakozásban.

A TÖRTÉNELMI PERSPEKTÍVA

Franciaország az egyik legrégebbi európai nemzetállam. A Bastille 1789-es bevételét ingatag forradalmi rezsimek uralma követte, s a korszakot Bonaparte Napóleon hatalomra jutása zárta. A forradalmi időszámítás 1791-ben kezdődött az alkotmányos monarchia megteremtésével (az Első Köztársaság kikiáltásával), amely már a következő évben megbukott. További három alkotmány előzte meg Napóleon hatalomátvételét a forradalmi brumaire hónap tizennyolcadik napján (1799. november 10-én), majd 1804-ben létrehozták az Első Császárságot. Más európai hatalmak szövetséget kötöttek egymással, és megadásra, a Bourbon-monarchia restaurációjára kényszerítették Napóleont. Egy újabb forradalom 1830-ban elűzte a Bourbonok utolsó képviselőjét, és Lajos Fülöpöt ültette a trónra, aki alkotmányos reformot és visszafogottabb kormányzást ígért.

A felemelkedő burzsoázia és a városi népesség fokozódó elégedetlensége 1848-ban újabb párizsi forradalomban tört a felszínre; megalakult a rövid életű Második Köztársaság (1848–1852) és a hatalom birtokosai ígéretet tettek az általános választójog bevezetésére. A középosztály és az alsóbb rétegek közötti konfliktus azonban akadályozta a hatékony kormányzást, mire a káoszból egy újabb Napóleon, az első császár unokaöccse emelkedett ki. Az 1852-ben III. Napóleonként megkoronázott Louis Bonaparte uralma több mint egy évtizeden át a stabilitás jegyében telt, utolsó éveit azonban a határozatlanság és a külpolitikai kudarcok jellemezték. Veresége és elfogása a francia-porosz háborúban (1870) újabb mozgalmas időszak kezdetét jelentette. Franciaországot megszállták és megalázó békére kényszerítették a poroszok; a párizsi radikálisok kikiáltották a párizsi kommünt, amely 1871-ben két hónapig állt fönt, mígnem a konzervatív kormányzati erők megdöntötték. A kommün leverését követő időszakot a republikánusok és a monarchisták közötti harc határozta meg; ebből a konfliktusból született 1871-ben a konzervatív Harmadik Köztársaság és az 1875-ös új alkotmány. A Harmadik Köztársaság a modern Franciaország történetének leghosszabb ideig fennálló rezsimjévé vált; túlélte az I. világháborút és egészen Franciaország II. világháborús vereségéig, a náci megszállásig tartott (1940).

AII. világháború erősen megosztotta Franciaországot: a vereséget szenvedett ország egyik részét megszállták a németek, míg a másik, „szabad” zónát a Pétain marsall vezette németbarát kormány irányította Vichyből. Az országot 1940 júliusától 1944 augusztusáig diktatóri- kusan kormányozták. Charles de Gaulle tábornok vezetésével lassan kialakult egy olyan ellenállási mozgalom, amely elutasította ezt az új rendet, és amely azután erősödött meg, hogy 1942-ben megindult a szövetséges erők észak-afrikai inváziója. Amikor 1944-ben kiszorították a német erőket a megszállt Párizsból, De Gaulle azzal a reménnyel vonult be a városba, hogy radikális reformokkal végre életképes demokráciát teremt Franciaországban. Nem egészen két évvel később azonban, afölötti elégedetlenségében, hogy az ország visszatér a hagyományos pártpolitizáláshoz, lemondott az ideiglenes kormány vezetéséről.

A Negyedik Köztársaság (1944–1958) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sorra buktak meg a kormányzatok (12 év alatt 24), de mivel a kormánykoalíciók szűk körből formálódtak, általában ugyanazok a pártok és vezetők kerültek ezekbe a kormányokba. A gyenge vezetés képtelennek bizonyult a hidegháború, az indokínai háború és az algériai gyarmati felkelés keltette feszültségek csillapítására. Amikor 1958-ban már a polgárháború veszélye fenyegetett Algériában, De Gaulle-t visszahívták, hogy segítsen erős, szilárdabb intézményrendszert létrehozni. Azóta Franciaország az Ötödik Köztársaság alkotmányának keretei között él, amelyet népszavazással megerősítve vezettek be 1958-ban. De Gaulle volt a Negyedik Köztársaság utolsó miniszterelnöke, majd az újonnan megalapított Ötödik Köztársaság első elnöke lett.

GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Földrajzilag Franciaország egyszerre kapcsolódik a kontinenshez, az Atlanti-óceánhoz és a Földközi-tengerhez, így páratlan helyet foglal el Európában. 2001-ben az amerikai népesség negyedének megfelelő (59,5 millió) ember élt az Egyesült Államok területének tizenötöd részét kitevő Franciaországban. A becslések szerint több mint 3,6 millió külföldi (nem állampolgár) él az országban, akiknek több mint a fele nem európai, többségében észak-afrikai és fekete-afrikai. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1,8 millió francia külföldön született, azt láthatjuk, hogy a francia népesség 9,2 százaléka külföldi születésű, tehát arányuk nagyjából megfelel az amerikai értéknek.

Szomszédaitól eltérően Franciaországban a városiasodás csak lassan nyert teret; ennek ellenére ma a népesség túlnyomó része városokban él. 1936-ban a 100 000 fősnél nagyobb lakosságú városok száma csak 16 volt; ma 36. Öt város lakóinak száma haladja meg a 300 000 főt. Hasonló népességű európai országokkal, például Nagy-Britanniával és Németországgal összevetve, Franciaországban viszonylag kevés nagyváros van. (Csak Párizs népessége haladja meg az egymilliót.) Mégis, 2002-ben 44 millió fő (a népesség háromnegyede) élt városokban, kétszer annyian, mint 1936-ban.

A városlakók majdnem negyede – vagyis az ország lakosságának ma már több mint hatoda – Párizsban vagy annak körzetében él. A népesség ilyen koncentrációja nagy problémát jelent. Egy olyan országban, ahol évszázados tradíciói vannak a közigazgatási, gazdasági és kulturális centralizációnak, a főváros-központúság drámai szakadékot eredményezett Párizs és a vidék emberi és anyagi erőforrásai között. A párizsi régióban élők egy főre jutó jövedelme mintegy 45 százalékkal haladja meg az országos átlagot, a munkanélküliség pedig 15-17 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál. Ugyanakkor az országnak ezen a részén a legmagasabb a külföldiek koncentrációja (az országos átlag kétszerese), és élesen elválnak egymástól a régió vagyonosabb és szegényebb városai.

A francia gazdaság fejlődése más fejlett ipari országokhoz hasonlítva az utóbbi időben ugyancsak figyelemre méltóan alakult. Az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket tekintve Franciaország a világ leggazdagabb országai közé tartozik, csak a skandináv országoktól, illetve alig valamivel az Egyesült Államoktól és Németországtól marad el, de messze megelőzi Nagy-Britanniát és Olaszországot (lásd az 1. fejezetben). Az 1980-as években a francia gazdaság nagyjából az európai átlagnak megfelelően növekedett, de az infláció mértéke csak fele volt a többi európai ország átlagának. Ugyanebben az időszakban a munkanélküliség aránya 10 százalék körül mozgott, ez valamivel magasabb volt az európai átlagnál. Az 1997-es törvényhozási választások után a munkanélküliség megint erősen csökkent, ahogyan újra sikerült munkahelyeket teremteni a francia gazdaságban. Ennek ellenére 2002-ben a 9 százalékos munkanélküliségű Franciaországot is ugyanazok a gondok sújtották, mint Európa néhány szegényebb országát: a pályakezdők tartós munkanélkülisége, a hajléktalanok nagy száma és a csökkenő szociális szolgáltatások. A munkanélküliek körében ugyanakkor 25 százalékkal tudták mérsékelni a tartós (egy évnél tovább tartó) munkanélküliség még mindig 30 százalékos mértékét.

AII. világháború óta a munkaerő összetétele jelentősen megváltozott, és Franciaország e tekintetben is közelebb került a többi ipari országhoz. Az 1990-es években több mint 1,6 millióval gyarapodott a munkavállalók száma; a növekedésnek ez a mértéke jóval meghaladta a többi országban regisztrált adatot. Közülük legtöbben fiatal pályakezdők voltak, de egyre növekedett a nők aránya is. Több mint egy évszázadon keresztül a nők nagyobb arányban vettek részt – főleg a mezőgazdasági, a kisipari és a gyáripari – termelésben, mint más európai országokban. Ma a legtöbb nő irodai munkaerőként a szolgáltató szektorban dolgozik. 1954-ben a nők a munkaerő 35 százalékát tették ki; ma 46 százalékkal részesednek egy sokkal nagyobb dolgozói rétegből. A dolgozó nők aránya (48 százalék) ugyan alatta marad az amerikai adatnak, de Nyugat-Európában az egyik legmagasabbnak számít.

1938-ban a munkaerő 37 százaléka a mezőgazdaságban talált munkát; ez az arány 2002- ben már 3,5 százaléknál is kevesebb volt. Az iparban foglalkoztatottak aránya már csak 24 százalék; a szolgáltató szektorban foglalkoztattak aránya az 1938-as 33 százalékról 71 százalékra nőtt, nagyjából elérve az amerikai szintet és meghaladva a nyugat-európai átlagot.

Más fejlett ipari országokkal összevetve a francia mezőgazdaság mint gazdasági és politikai tényező erős maradt. Franciaországban a művelés alatt tartott területek nagysága meghaladja az EU többi országában e célra használt területekét. Az agrárnépesség arányának nagymértékű csökkenése ellenére az elmúlt huszonöt évben erőteljesen növekedett a mezőgazdasági termelés. Az 1990-es években Franciaország élenjárt Európában a legfontosabb mezőgazdaságijavak (például a hús, a tejtermékek vagy a gabonafélék) előállításában, és az agrárexportból származó jövedelem is növekedett az elmúlt évtizedben. Ez a lenyűgöző teljesítmény sem feledtetheti azonban a tényt, hogy bár a mezőgazdasági termelők jövedelme nagyjából megfelel az országos átlagnak (vagyis egy középtisztviselő jövedelmével megegyező), a kis- és nagybirtokok közötti jövedelmi eltérés nagyobb, mint az Európai Unió más országaiban. De a francia birtokok jövedelme még így is általában nagyobb és állandóbb, mint a legtöbb EU-országban.

Minthogy a Harmadik Köztársaság politikai stabilitása nagyban függött a biztos tulajdoni alapon álló, széles paraszti rétegtől, a francia mezőgazdaságot védővámokkal igyekeztek támogatni, ami lehetővé tette, hogy a parasztok (és a kisüzletek tulajdonosai) megmaradjanak megszokott termelési módszereik mellett. Komolyabb erőfeszítések a mezőgazdaság modernizálására csak 1945-től történtek. Azóta nagyobb figyelmet fordítanak a termelői szövetkezések lehetséges előnyeire; összevonják a gyengébben üzemelő egységeket, nagymértékben fejlesztik a technikai képzést, továbbá nem szűnő gépesítéssel és kísérletezéssel igyekeznek előidézni a hosszabb távú strukturális reformokat. Az Európai Közösség közös agrárpolitikájának (Common Agricultural Policy, CAP) kidolgozása után, főként 1962-től 1968-ig gyorsan folyt a birtokok konszolidációja, és 1985-re a francia földbirtokok átlagos nagysága meghaladta – Nagy-Britannia, Dánia és Luxemburg kivételével – az összes többi európai ország hasonló átlagát.

A mezőgazdasági modernizáció költségének igen nagy részét az Európai Unió fedezte; 1967 óta folyamatosan növekedtek a támogatások. Ezért több ország (főként Nagy-Britannia) követeli, hogy csökkentsék a közös agrárpolitikára fordított összegeket és vizsgálják meg a költségnövelő tényezőket. Az unió bővítése és több nagy agrárszektorú kelet-európai ország befogadása miatt ezek a követelések az utóbbi pár évben erősödtek. Az 1992-ben, 1993-ban és 1999-ben az összes uniós tagállamban végrehajtott jelentős reformok célja nemcsak az volt, hogy több földet vonjanak ki a termelésből, hanem arra is törekedtek, hogy a (nagyobb termelésre ösztönző) ártámogatások helyett fokozatosan áttérjenek a gazdaságok közvetlen jövedelemtámogatására. Ennek ellenére a francia gazdáknak adott támogatás összege számottevően növekedett az 1990-es években.

A francia gazdaság egyszerre erősen széttagolt és koncentrált. Bár három évtizede zajlik a gazdaság szerkezeti átalakítása, a 2,4 millió ipari és kereskedelmi vállalkozás közel fele magánszemélyek birtokában van. 1999-ben a bérből és fizetésből élők körülbelül 54 százaléka 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kisvállalkozásoknál dolgozott, és ez az arány – ugyanúgy, mint más fejlett ipari társadalmakban – máig is lassan növekszik, elsősorban azért, mert a munkaerő a szolgáltatási szektorba áramlik.

A termelés szempontjából azonban a legfejlettebb francia iparágak közül néhány erősen koncentrált; a csúcson lévő néhány vállalat foglalkoztatja a legtöbb embert, és ők forgalmazzák a legnagyobb piaci értéket is. Még a nagyobb múltra visszatekintő ágazatokra, az autógyártásra, a hajóiparra és a gumiiparra is igaz, hogy az alkalmazottak több mint fele a négy csúcsvállalatnál dolgozik. 1997-ben a világ 200 legnagyobb ipari csoportja közül 21 működött Franciaországban, nagyjából annyi, mint Németországban.

Az 1990-es évek során jelentősen megváltozott a francia ipar és kereskedelem szerveződése. 1997-ben az első 20 vállalkozás közül csak 4 volt állami, míg tíz évvel korábban még 13. Ebben az évtizedben a privatizációs folyamat az állami vállalatok számát 24 százalékkal, dolgozóik számát pedig 31 százalékkal csökkentette. Az elitiskolákban (grandes écoles) nevelkedett vezetői rétegen kívül megjelent azon vállalkozók változatos csoportja, akik a szocialista kormányok időszakában emelkedtek ki. Bár a privatizációs folyamat ma is tart, az ipar és az állam kapcsolata továbbra is szoros maradt.

AZ ALKOTMÁNY ÉS A KORMÁNYZATI STRUKTÚRA

Az 1958-as alkotmány a Bastille bevétele óta a tizenhatodik a sorban. A korábbi köztársasági rezsimek, amelyeket inkább jellemzett az instabilitás, mint az eredményesség, mind azon az elven nyugodtak, hogy a parlament bármikor megvonhatja a bizalmat a fennálló kormánytól, ha az elveszti a választott képviselők többségének a támogatását. Ez a berendezkedés kielégítően működik Nyugat-Európa legtöbb országában, ahol az országnak (és a parlamentnek) legalább két jól szervezett politikai pártja van. Az a párt és koalíció alakíthat kormányt, amely a legtöbb szavazatot szerzi a választáson, s egészen a következő választásig biztosan számíthat parlamenti képviselőinek feltétel nélküli támogatására. Az újabb választáson pedig eldől, hogy az eredeti párt vagy koalíció marad-e hatalmon vagy át kell adnia helyét egy másik, hasonlóan jól szervezett pártnak vagy koalíciónak.

A végrehajtó hatalom

A De Gaulle által 1958-ban népszavazásra bocsátott alkotmány a politikai pártok és a koalíciós politika korábbi gyengéit próbálta orvosolni. A korábbi köztársaságokban például az elnökök jobbára csak bábok voltak a politikai színtéren; az új alkotmány szerint a köztársasági elnök valódi államfő, aki a pártérdekek felett áll és a nemzeti egységet képviseli. Az alkotmány őrzőjeként az elnök a politikai hatalom végső letéteményese, aki más hatalmi tényezőkre – a parlamentre, a kormányra vagy a népre – támaszkodik a kormányzati döntések teljessé tételében. Két lehetősége van arra, hogy a néphez forduljon. A kormány vagy a parlament beleegyezésével népszavazásra bocsáthatja a fontosabb törvényeket, illetve a kormányfővel és parlamenti vezérekkel történő konzultáció után feloszlathatja a parlamentet és új választásokat írhat ki. Amennyiben a „köztársaság intézményeit” súlyos veszély fenyegeti, a köztársasági elnök rendkívüli állapotot hirdethet

Azt mondhatjuk, hogy a köztársasági elnök legjelentősebb alkotmányos jogaival – amelyek formális hatalmát biztosítják – alig-alig él. Rendkívüli állapot kihirdetésére csak egyszer (1961-ben, De Gaulle idejében) került sor, amikor az algériai tábornokok lázadása ezt valóban indokolta is. A lázadás pár napon belül kudarcba fúlt, de nem azért, mert különleges alakulatokat vetettek be, hanem mert De Gaulle határozottsága teljesen izolálta és hatástalanította a felkelőket. De Gaulle kétszer oszlatta fel a parlamentet (1962-ben és 1968-ban), mindkétszer azért, hogy tovább növelje az elnöki politika mellett álló többséget (lásd a 9.1. ábrát).

9.1. Ábra Francia köztársasági elnökök é: miniszterelnökök 1958 óta

Legközelebb a szocialista Francois Mitterrand oszlatta fel a Nemzetgyűlést 1981-ben, amikor elnökké választották, majd 1988-ban újraválasztása után folyamodott újra ehhez az eszközhöz, hogy megnyissa az utat a parlamenti választások előtt. Bízott benne, hogy az elnökválasztáson aratott győzelme miatt az előrehozott parlamenti választásokon elegendő többséget szerezhet a törvényhozásban.

Végül 1997 áprilisában Jacques Chirac elnök oszlatta fel a Nemzetgyűlést, abban a reményben, hogy a következő évezred is konzervatív többséggel kezdődhet, és támogatást kaphat a közkiadások leszorításához. Reményei nem váltak valóra.

A köztársasági elnök politikai hatalmát és legitimitását nagyban növeli az a tény, hogy közvetlenül választják. Az 1958-as alkotmány eredetileg arról intézkedett, hogy az elnököt közvetett módon, a helyi kormányhivatalnokok által dominált testület választja meg. 1962-ben azonban népszavazás útján módosították az alkotmányt, és a módosítás értelmében azóta az elnököt közvetlenül választják. Hivatali ideje 7 év, és többször is megválaszthatják.

2000 szeptemberében az elnök hivatali idejét öt évre csökkentették – ismét alkotmánymódosítással –, hogy összehangolják a 2002-ben kezdődött rendes parlamenti ciklussal. Jelenleg Franciaország az egyike annak a hat nyugat-európai országnak, amelyekben közvetlenül választják az államfőt (a másik öt: Portugália, Írország, Ausztria, Izland és Finnország).

De Gaulle-nak az elnöki hatalomról vallott felfogását jól érzékelteti az alábbi megjegyzé- a[z államfői] hatalom közvetlenül a néptől ered, azaz a nép által választott államfő a hatalom forrása és birtokosa”. A De Gaulle-t követő összes elnök ezt a nézetet vallotta, de az elnöki hivatal működésében történt némi változás (részletesen lásd a 341–343. oldalon.)

A köztársasági elnök által kinevezett miniszterelnök felel a kormányzat mindennapi működéséért, de a felelősség megosztása az államfő és kormányfő között nemcsak attól függ, hogy milyen az egyénisége a végrehajtó hatalom birtokosainak, hanem azoktól a körülményektől is, amelyek között a miniszterelnök dolgozik.

A törvényhozás

A törvényhozás két házból áll: a Nemzetgyűlésből és a Szenátusból (lásd a 9.2. ábrát). Az 577 tagú Nemzetgyűlést közvetlenül választják, öt évre, a választásokon részt vehet minden 18 éven felüli francia állampolgár, a testület azonban bármikor – legfeljebb azonban évente egyszer – feloszlatható. A korábbi rezsimek instabilitását az okozta, hogy a parlament állandóan részt kért a végrehajtó hatalom munkájából. Az 1958-as alkotmány megpróbált véget vetni a kormány parlament alá rendeltségének. Szigorú magatartási szabályokat írt elő a képviselőknek és testület egészének is. Ezek az előírások, a remények szerint, tartósan biztosítják a szükséges egyensúlyt.

Jelenleg inkább a kormány, nem pedig a parlament kezében van az irányítás lehetősége: mindkét házban prioritást kérhet sajátjavaslatai számára. A kabinet tagjait inkább az elnök, mint a kormányfő választja ki, bár ez az előjog a kohabitációs időszakokban többnyire formális (lásd a 342. oldalon). A parlamentnek még mindig joga van ahhoz, hogy törvényjavaslatokkal éljen, de ez a jog csak néhány jól körülírt területre terjed ki. Más demokráciákban a mai élet sok területén a törvény az irányadó, és ennek megfelelően a jogalkotás a parlament kezében van, míg Franciaországban a végrehajtó hatalom rendeletalkotási jogköre válik egyre meghatározóbbá.

A Negyedik Köztársaság idején a Nemzetgyűlésben 19 állandó bizottság volt, ezek számát 6-ra csökkentették, létszámukat pedig 73–145 főre növelték, mégpedig annak érdekében, hogy megakadályozzák az erősen specializálódott képviselők összejátszását, akik így a miniszterek riválisaivá válhattak volna. Mindegyik képviselő csak egy bizottság tagja lehet, és a pártcsoportok a nemzetgyűlésbeli arányuknak megfelelően képviseltetik magukat az egyes bizottságokban.

9.2. Ábra A francia kormányzat felépítése

Nem meglepő tehát, hogy az új alkotmány gondosan körülírja azokat a körülményeket, amelyek között a Nemzetgyűlés megdöntheti a kormányt. Ilyen szándék esetén a képviselők több mint felének bizalmatlansági indítványt kell megfogalmaznia és elfogadnia. De még az indítvány elfogadása sem elegendő: a kormány ellenállhat a nyomásnak, az elnök pedig feloszlathatja a törvényhozást és új választásokat írhat ki. Az alkotmány tiltja, hogy a választásokat követő első évben feloszlassák a parlamentet, ezért az elnöknek ügyelnie kell arra, hogy olyan kormányt bízzon meg, amelynek többsége van a törvényhozásban, még ha ez nem is mindenben alkalmazkodik az államfő ízléséhez. A bizalmatlansági szavazás a parlament egyetlen lehetősége a kormány kritizálására, de 1962 óta egyszer sem kellett bevetni ezt a fegyvert. Azóta ugyanis minden kormány elégséges (ha nem is mindig kényelmes) többséget élvezett a Nemzetgyűlésben.

A francia Nemzetgyűlés képe a szocialista székekből (AFP Photo).

A Nemzetgyűlés a Szenátussal osztozik a törvényhozói funkción. Mint minden más országban, amely nem a föderalizmus alapján épül fel, Franciaországban is igen nehéz megtalálni a kétkamarás törvényhozás szervezési elvét. Hogyan lehet meghatározni a második kamara összetételét, ha tagjai nem területi egységeket képviselnek? A Szenátus (a „felsőház”) 321 tagját kilenc évre (háromévenként egyharmadukat) közvetve választja az önkormányzatok, a központi kormányzat és a regionális tanácsok képviselőiből álló, nem egészen 50 000 fős elektori kollégium, amelyben túlsúlyban vannak a vidéki választókerületek. A felsőház jogosult törvényeket kezdeményezni, és hozzájárulása nélkül nem emelkedhet törvényerőre egyetlen, a Nemzetgyűlésben már elfogadott javaslat sem. Ha a két ház nem jut egyetértésre egyjavaslat kérdésében, a kormány vegyesbizottságot nevezhet ki a nézeteltérések elsimítására. Ha még ezek után sem tisztázódnak a vitás pontok, a kormány újra benyújthatja a törvényjavaslatot (akár eredeti, akár a Szenátus által módosított formájában), és a Nemzetgyűlés újra szavaz róla. A két ház tehát – szemben az Egyesült Államokban alkalmazott rendszerrel – sem hatalmát, sem befolyását tekintve nem egyenrangú (lásd a 9.2. ábrát).

Az igazságszolgáltatás

Az alkotmányossági felülvizsgálat intézménye az Ötödik Köztársaságig nem volt ismeretes Franciaországban. Az Alkotmánytanácsot kezdetben azért hívták életre, hogy őrködjék azoknak a korlátoknak a tiszteletben tartásán, amelyeket az alkotmány állított a parlament elé.[180] A testület azonban – részben egy 1974-es alkotmánymódosításnak köszönhetően – egyre fontosabb szerepet játszik a törvényhozási folyamatban.

POLITIKAI KULTÚRA

A politikai kultúra elemei

A francia politikai kultúrát háromféleképp értelmezhetjük: a történelem összeköti a jelen és a múlt értékeit; az absztrakció és a szimbolizmus meghatározza, hogyan gondolkoznak a politikáról; a kormányzattal szembeni bizalmatlanság pedig minden osztályra és nemzedékre jellemző, domináns érték.

A történelem terhe ■ A történeti gondolkodás lehet a konszenzus biztosítéka (például az amerikaiaknak a polgárháború), de gátja is. A franciákat annyira lenyűgözi saját történelmük, hogy a múlt viszályait állandóan kiterjesztik a jelen konfliktusaira is. A történelmi emlékezés szenvedélyessége, amely gyakran rendíthetetlen nagyravágyásban, figyelmeztetésekben és tabukban jut kifejezésre, megnehezíti a politikai döntéshozatalt. De Gaulle szavaival: Franciaországot „a mélybe rántja a történelem terhe”.

Absztrakció és szimbolizmus ■ A felvilágosodás kori monarchia hagyta, hogy a művelt osztályok sok témában kifejtsék véleményüket, amennyiben a diszkusszió megmarad az általánosságok és az absztrakció szintjén. Mára sem mérséklődött a franciáknak az a késztetése, hogy a legtriviálisabb problémákat is filozófiai magasságokba emeljék. Az elvont iránti lelkesedést jól tükrözi a szimbólumok és a rítusok nagy jelentősége. Ma is – két évszázaddal az események után – más-más hősök előtt tisztelegnek azok a vidékek, amelyek az ellentétes oldalon álltak a francia forradalom idején. Különösebb nézeteltérés nincs közöttük, de elválasztják őket öröklött szimbólumaik, politikai és vallási szokásaik.[181] Ez a tradíció lehet a magyarázata annak, hogy egy olyan országban, amelyet a közös történelmi tapasztalat iránti csaknem tökéletes reverencia kovácsolt össze, még ma is eltérő értelmezések élnek az adott történelmi tapasztalat mibenlétéről.

Bizalmatlanság a kormányzattal és a politikával szemben ■ A franciák már régen elsajátították azt a modern – és sajátosan ambivalens – nézetet, hogy egyszerre kell bizalmatlannak lenni a kormányzattal szemben és sokat várni tőle. A francia polgár óvakodik a hatalomtól, de egyszersmind kívánja is azt, ami egymás mellett élő individualizmusának és egyenlőség iránti vágyának tudható be. Ez a hozzáállás olyan egyéniséget szült, aki meg van győződve róla, hogy egyedül csak magának és a családjának tartozik felelősséggel azért, hogy mi válik vagy válhat belőle. A külső világ, a családi és falusi kötelékeken kívüli „erők”, akadályokat állítanak elé, és ő az akadályozó erőket legtöbbször a kormányzattal azonosítja.

A gondolkodásmódot a potenciálisan – ritkábban nyíltan – nagyfokú engedetlenség jellemzi, amit a 18. századig visszanyúló emlékezet is igazol. Ez az erős kormányt természetéből fakadóan reakciósnak bélyegzi, még akkor is, ha az mindent megtesz, hogy progresszívnak mutatkozzon. Ha egy polgár részt vállal a közéletben, abban reménykedik, hogy tevékenysége eredményeként a kormányzati hatalom inkább csökkeni fog, mint változni – függetlenül attól, hogy a változás már régóta esedékes. Esetenként az individualizmus anarchizmussal ötvöződött. Ennek némiképp ellentmond, hogy a franciák viszonylag könnyen megbarátkoztak a bürokratikus uralommal. Mivel az igazgatási hatalom elvileg ugyanolyan mércével mér minden szituációt, ez kielégítette a fejlett egyenlőségtudattal rendelkező népet, amely mindig megrövidítve érezte magát a kormány által, és állandóan a hatalmon lévők privilégiumaira áhítozott.

Bár az 1789-es forradalom távolról sem szakított úgy a múlttal, ahogy az a köztudatban él, meghatározta, hogyan gondolkodnak az emberek a válságról, a kompromisszumról, a folytonosságról és a változásról. Hirtelen változás és nem fokozatos átalakulás, drámai konfliktusok, amelyek a kölcsönösen egymást kizáró, radikális ideológiák nyelvezetében élnek tovább – ezek azok a tapasztalatok, amelyek történelmi pillanatokban a fogékony francia elmékre hatottak. Ami azonban a külső szemlélő számára szakadatlan instabilitásnak tűnik, az a valóságban rövid, erőszakos válságok és megszokások hosszú periódusainak viszonylag rendszeres váltakozása. A franciák már régóta úgy hihetik, hogy nagyobb változást csak egy politikai megrázkódtatás hozhat. A forradalom óta minden francia felnőttnek módjában állt – néha többször is – megízlelni a politikai fellelkesülést követő kiábrándulást, ami sokszor erkölcsi fásultsághoz és a változások esélyeit tekintve széles körű szkepticizmushoz vezetett.

Akár az országon belül, akár a nemzetközi életben gyökereztek a konfliktusok, Franciaország kritikus pillanatai minden alkalommal alkotmányos válságba torkolltak. A győztes erők mindig egy-egy átfogó dokumentumban kodifikálták normáikat és filozófiájukat. Ez megmagyarázza, hogy az alkotmányok miért nem tölthették be soha az alaptörvények funkcióját. Az Ötödik Köztársaság előtt a normák csak a társadalom egyes szegmenseit elégítették ki, míg a többség élesen szembefordult velük.

Az 1958-at követő években az Ötödik Köztársaság alkotmányát körülbelül olyan reakciók kísérték, mint a megelőző alkotmányokat. Intézményeit csak azok támogatták, akik a korabeli kormányt is támogatták. Ez a helyzet csak 1962 után kezdett megváltozni, amikor egy alkotmánymódosítás lehetővé tette az elnök közvetlen választását. Mitterrand 1981-es megválasztása és a Nemzetgyűlésen belüli csendes hatalomátadás csillapítólag hatott a francia eliten belül kétszáz éve dúló alkotmányos vitára és mérföldkővé vált az Ötödik Köztársaság intézményeinek elfogadtatásában.

Az Ötödik Köztársaság alkotmányos intézményeibe vetett bizalom mindig is erős volt, és az elmúlt idők során – hiába ábrándultak ki az emberek a politikusokból – még inkább erősödött. Ráadásul a szavazók körében nem tapasztalhatunk számottevő eltéréseket pártkötődés szerint.[182] Ha megkérdezünk egy franciát, hogy melyik intézményben bízik leginkább, feltehetőleg azt a választ kapjuk, hogy nem a politikai pártokban vagy a parlamenti képviselőkben, hanem a hozzá legközelebbi helyi tisztviselőkben (lásd a9.3. ábrát). Az utóbbi időkben nem enyhült a kormányzati tisztviselőkkel szembeni bizalmatlanság, az emberek mégis sokat várnak a kormányzattól.

9.3. Ábra Különféle politikai intézmények iránti bizalom

Vallási és vallásellenes hagyományok

Franciaország egyszerre katolikus – 1997-ben a francia lakosság 73 százaléka vallotta magát katolikusnak (1974-ben még 87 százalékuk) – és „elvallástalanodott” ország, legalábbis az egyház képviselői szerint. Azok közül, akik katolikusnak vallják magukat, csak 12 százalék jár rendszeresen misére (1974-ben még 21 százalékuk járt), 83 százalék pedig egyáltalán nem vagy csak olyan alkalmakkor jár templomba, mint a keresztelő vagy a házasságkötés.[183]

E század derekáig a politikai kultúra egyik vezérfonala volt a hívők és a nem hívők közötti kölcsönös gyűlölködés, ami a forradalom óta minden szinten megosztotta a társadalmat és a politikai életet. Még most is jelentős különbségek érzékelhetők a gyakorló katolikusok és a nem hívők politikai magatartásában.

A francia katolikusok az 1789-es forradalmat a sátán művének tekintették, ugyanakkor az egyház ellenfelei hevesen támadták a katolikus formákat és szimbólumokat. Ez a megosztottság jellemezte a 19. századot is. A Harmadik Köztársaság megalapítása (1875) után a katolikus és az antiklerikális szubkultúrák közötti különbségek még jobban elmélyültek. Néhány év elteltével a militáns antiklerikalizmus hatalmába kerítette az egész országot. A parlament hatályon kívül helyezte a Vatikánnal kötött több száz éves konkordátumot, feloszlatta a legtöbb katolikus rendet és elvágott minden köteléket az állam és az egyház között, hogy „helyreálljon az ország erkölcsi egysége”. A pápa felvette a republikánus rezsim által odadobott kesztyűt, és 1905-ben kiátkozott minden olyan képviselőt, aki a szeparációs (az állam és az egyház különválasztását kimondó) törvény mellett szavazott. A hithű katolikusok egyetértettek abban, hogy elszigeteltségük feloldását csak egy rezsimváltástól remélhetik. Franciaországban is, mint más európai katolikus országokban, az egyházi kérdések kezelése volt az egyik perdöntő különbség a politikai jobb- és baloldal között. Ennek ellenére kerek 60 éven át (1879 és 1939 között) alig fordult elő, hogy gyakorló katolikus kormánypozícióhoz jutott volna a számtalan minisztérium bármelyikében, beleértve a jobboldali irányításúakat is.

A szakadék már a két háború között kezdett szűkülni, de a változások akkor gyorsultak fel, amikor a II. világháború folyamán a katolikusok és az agnosztikusok egy táborban találták magukat az ellenállási mozgalomban. A baloldali mozgalmak, az utóbbi időben főleg a Szocialista Párt, immár nagyszámú katolikus fiatalt vonzanak, jóllehet még mindig igaz az, hogy a gyakorló vallásosság elég megbízhatóan predesztinál a jobboldal támogatására.

A vallásgyakorlók száma az 1950-es évektől fogva minden iparosodott országban csökken – ennek megfelelően Franciaországban is, ahol a visszaesés minden társadalmi csoportban bekövetkezett, de leginkább a hajdan legbuzgóbb hívek körében. A parasztság messze a legvallásosabb réteg volt, de 1997-ben már csak 23 százalékuk járt templomba. A 20. század folyamán többnyire a munkások alkották a leginkább szekularizált réteget, ma már csak 4 százalékuk jár rendszeresen templomba. A munkásosztály és az egyház elidegenedése (ami az iparosodás korai szakaszában itt ugyanúgy bekövetkezett, mint Európa más országaiban) hozzájárult a munkásöntudat kialakulásához, és a munkások többsége nem konzervatív, hanem radikális párt követője lett. Az elidegenedés öröksége ma is központi jelentőségű Franciaország vallási, kulturális és – jelentős mértékben – politikai életében.

Az eddig elmondottak még nem mutatják be, hogy a valóságban milyen jelentős változások mentek végbe a katolikus szubkultúrában. Manapság a magukat katolikusnak vallók döntő többsége elutasítja az egyház tanítását jó néhány fontos kérdésben: így az abortusz, a házasság előtti nemi élet és a papok házasodása kapcsán. Mi több, még azok között sem szokatlan, hogy szembefordulnak az egyház állásfoglalásaival, akik rendszeresen gyakorolják a hitüket. A magukat katolikusnak vallók közül csak 16 százalék gondolja úgy, hogy az egyház fontos szerepet tölt be a politikai életben, és a katolicizmus többé nem állíthatja magáról, hogy közös világnézettel és társadalmi értékekkel rendelkező, jól szervezett közösségként működik. Az 1990-es években a katolikus egyház 20 százalékkal kevesebb papot szentelt fel, mint az 1960-as évek elején, és ma már csak kevesebb mint 30 ezerre tehető a papok száma, így sok egyházkerületben nem tudják biztosítani a szükséges létszámot.

Franciaországban a legtöbb magániskolát a katolikus plébániák üzemeltetik (a Negyedik Köztársaság óta állami támogatással). Ezeknek az iskoláknak a státusát ugyanakkor sohasem rendezték kielégítően ebben az országban, ahol a francia diákok 16 százalékát nevelő katolikus iskolák ugyan állami támogatást kaphatnak, de ezzel egyidejűleg zajlik az állam és az egyház szétválasztása. 1998-ban az általános iskolák közül csak 10, a középiskolák közül azonban 32 százalék volt nem állami kézben. Bár továbbra is egyre kevesebben járnak templomba, az egyházi oktatás még mindig jelentős támogatást élvez.

A francia zsidóság (amely az 1962-es algériai függetlenséget követő exodus után mintegy 700 ezer főt számlált, a népesség 1,3 százalékát) számos okból oly mértékben integrálódott a francia társadalomba, hogy nem tekinthető külön szavazói csoportnak. Egy nemrégiben készült tanulmány szerint a többi francia szavazóhoz hasonlóan a zsidók is attól függően szavaznak inkább a bal-vagy ajobboldalra, hogy mennyire gyakorolják vallásukat, de mindig a köztársaság támogatóinak számítottak. A protestánsok (akiknek száma majdnem 1 millió, a népesség 1,7 százalékát alkotják, és arányuk egyre növekszik) a mai időkig elkülönülten éltek: Elzászban, a párizsi régióban, illetve Közép- és Délkelet-Franciaország egyes területein tömörültek. Mintegy kétharmaduk a burzsoázia felső részéhez tartozik, arányuk kiemelkedően jelentős volt és maradt a magasabb közigazgatási beosztásokban. Egészen a legutóbbi időkig nagyobb arányban szavaztak a baloldalra, mint saját társadalmi-gazdasági szintjükön vagy lakóhelyükön bármely más csoport. Bár sok protestáns jelentős szerepetjátszik a Szocialista Pártban, az 1950-es évek óta választási viselkedésüket – mint ahogy kulturális és gazdasági tevékenységüket is – más, a valláson kívüli tényezők határozzák meg.

Az iszlám ma Franciaország második legnagyobb vallása, becslések szerint ma 4-4,5 millió a muszlimok száma, kétharmaduk muszlim országból érkező bevándorló. Az iszlám intézményeinek franciaországi kialakulása és fejlődése szélesebb keretbe ágyazódik, amit az új bevándorlók integrációjaként tartunk számon. A vallási azonosulás elmúlt évtizedben tapasztalt megerősödése összefüggött – és bizonyos fokig annak következménye is volt – a muszlim országokból érkező bevándorlók társadalmi és politikai mobilizációjával és meg- szerveződésével. Ma már több mint ezer mecset, ezen túl újabb ezer imádkozásra fenntartott helyiség van Franciaországban.

Az iszlám terjedése megingatta az állam és az egyház szétválasztásáról vallott tradicionális francia nézetet. A katolikusokkal szemben, akik ragaszkodtak saját iskoláikhoz, vagy a protestánsokkal szemben, akik támogatták a szekularizált oktatás gondolatát, egyes muszlim csoportok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy miközben jogosultak az állami oktatás igénybevételére, ezt olyan (elsősorban az öltözködésben és más hasonló dolgokban megnyilvánuló) gyakorlattal is ötvözni lehet, ami teljességgel szembefordul a francia szekula- rizmus hagyományával. A kutatási adatok azonban azt mutatják, hogy a muszlimok hasonló arányban számolnak be vallásuk gyakorlásáról, mint a katolikusok és a zsidók. 1994-ben csak a muszlimok 27 százaléka állította, hogy gyakorolja vallását – 30 százalékkal kevesebben, mint öt évvel korábban. 2001-ben Lionel Jospin kormánya kezdeményezte, hogy az iszlám közösségek is dolgozzanak ki olyan képviseleti rendszert, mint a zsidó közösségé.

Osztály és társadalmi helyzet

Az osztálykülönbségek kapcsán kialakuló érzéseknek jelentős szerepük van a társadalom hatalmi mintáinak és az autoritások kifejeződési stílusának alakításában. A franciák (csakúgy, mint az angolok) nagyon is jól tudják, hogy olyan társadalomban élnek, amelyet főként az osztályok közötti törésvonalak osztanak meg. De mivel az egyenlőségnek nagyobb hagyománya van a francia gondolkodásban, mint az angoloknál, a felsőbb osztályok iránti tisztelet is kevésbé alakult ki, és a szembenállások is gyakoribbak.

Viszonylag magas (különösen a munkások körében) azoknak a franciáknak a száma, akik osztálytudattal rendelkeznek. Egy fontos tanulmány például úgy találta, hogy az 1970-es években a munkások osztálytudata sokkal erősebb volt Franciaországban, mint Angliában.[184] A spontán osztálytudat azonban csökkenőfélben van. A 18 évvel korábbi 68 százalékhoz képest 1994-ben a válaszolóknak csak 61 százaléka érezte úgy, hogy valamelyik osztályhoz tartozik. A csökkenés legerősebben a fizikai dolgozók körét érintette (itt egészen 47 százalékig esett vissza), a legkisebb pedig a szellemi alkalmazottak és a vezetők között. Egy 1997-es felmérés során a munkások többsége a középosztállyal azonosult. A középvezetők körében az osztálytudat egyenesen emelkedett. Így az 1990-as évek végén a fizetésből élő csoportok közül már a munkások osztálytudata volt a leggyengébb.

A tények azt mutatják, hogy a gazdasági és társadalmi átalakulás nyomán ugyan gyengült az osztálytudat, mégsem tűnt el az osztálykülönbségek és az osztályellentétek szubjektív érzése. Sőt az utóbbi négy év sztrájkjai mintha még fokozták volna az osztálytudatot. Ráadásul ahogy nőtt a bevándorlók száma a kevésbé képzett munkások körében, az erősödő faji és etnikai ellentétek kiélezték a hagyományos osztályellentéteket is.

POLITIKAI SZOCIALIZÁCIÓ

Az itt elemzett viselkedésmintákat a politikai rendszerrel kapcsolatos tapasztalatok, néhány kulcsintézmény és -szereplő formálja. Egyes tényezők, például a politikai szervezetek egészen közvetlenül próbálják alakítani a politikai értékeket, míg mások, így a család és a tömegkommunikáció általában közvetett módon hatnak.

Az olyan nagy hagyományú országban, mint Franciaország, a politikai szocializáció színterei meglehetősen lassan cserélődnek ki, még akkor is, ha a rezsimek viszonylag gyorsan váltják egymást. A szocializáció szereplői ugyanis széles körű kulturális hagyományokat testesítenek meg. Mint minden más tanulási folyamatban, a politikai szocializáció során is „vegyes történelmi helyzetekben kialakult vegyes magatartásformák” szállnak nemzedékről nemzedékre. De „a tradíciók, és ezzel mindenki egyetért, nem alkotnak szabályos és megállapodott érték-, tudás- és preferenciarendet; a szocializáció soha nem a változatlan újratermelés mechanizmusa, [...] hanem inkább a tradíció újjászervezésének és újragondolásának fontos eszköze.”[185]

A család

Azoknak a franciáknak, akik szomszédaikra és honfitársaikra bizalmatlanul, az őket körülvevő intézményekre pedig cinizmussal tekintenek, a család jelenti a biztos fészket. A stabilitás, a biztos jövedelem, a tulajdon és a folyamatosság iránti vágy egyaránt jellemezte a polgári és a parasztcsaládokat, de nem volt elmondható a városi vagy a mezőgazdasági munkásságról. A polgár- és parasztcsaládokban a gyermeknevelést a szigorú felügyelet, az állandó korrekció és a súlyos büntetések jellemezték.

A háború óta, főleg az utóbbi 20 évben, a francia családok élete, a családtagok hagyományos szerepe és a kívülállókhoz való viszonya gyökeres – és néhol ellentmondásos – változásokon ment keresztül. A házasságon kívüli élettársi viszonyt már kevesen ítélik el. 1997-ben az újszülöttek 40 százaléka házasságon kívül született (1968-ban még csak 6,8 százalékuk) – valamivel kevesebben, mint az Egyesült Államokban, de többen, mint bármelyik európai uniós országban. A házasságon kívül született gyerekek aránya a munkaerőpiacról kirekedt vagy munkásosztálybeli nők körében a legmagasabb (figyelemre méltó kivételt képeznek a bevándorló nők). Az így született gyerekek közül azonban szinte egy sem él egyszülős családban, mert majdnem minden esetben mindkét szülő jogilag elismeri őket, még mielőtt betöltenék az első életévüket. Ennek ellenére a 19 évesnél fiatalabbak 15 százalékát egy természetes szülő neveli, általában válás miatt. 1997-ben a válások száma a házasságoknak több mint 43 százaléka volt, és majdnem kétszeresére nőtt 1976 óta, amikor új, rugalmasabb válási jogszabály lépett hatályba.

A házasságban élő asszonyok cselekvőképességével kapcsolatos törvényi feltételek lassan enyhültek a napóleoni törvények óta. Csak 1970-ben látott napvilágot az a törvény, amely teljesen egyenlővé tette az apa és az anya szülői jogait és a család erkölcsi és anyagi irányításából való részesedését. Mivel a nők ragaszkodnak a munkát kiváltó eszközökhöz a háztartásban és a családi gazdaságokban, úgy is jellemezték őket, hogy vidéken ők a „modernitás titkos ügynökei”.[186] A 15 éven felüli nőknek ma már majdnem a fele dolgozik, és a 25-45 éves nők 80 százaléka folyamatos munkaviszonyban áll.

A tény, hogy egyre több férjes asszony áll munkába, hatással van a család szocializációs szerepére is. A dolgozó nők minden tekintetben – erkölcsi felfogásukban, vallásgyakorlásukban, politikai érdeklődésükben, a választási részvétel tekintetében, pártpreferenciáikban és így tovább – különböznek az otthonülőktől. Általános felfogásukban a dolgozó nők sokkal több közös vonást mutatnak férfi társaikkal, saját társadalmi osztályukkal vagy korcsoportjukkal, mint azokkal a nőkkel, akik nem dolgoznak.[187]

Bár a család szerkezete, értékei és viselkedésformái komoly változáson mentek át, a család még mindig fontos strukturális szerepet játszik a politikai értékek generációról generációra történő átadásában. Sok tanulmány egyetért abban, hogy a szülők továbbra is nagy befolyással rendelkeznek a vallási szocializációban, valamint gyermekeik bal- ésjobboldal közötti vá- lasztásában.[188]

Talán nincs ékesebb bizonyítéka a francia család nem csökkenő erejének, mint egy felmérés eredménye, amelyet 1994-ben a kormány megbízásából fiatalok körében végeztek. Mivel a 18-24 évesek 25 százaléka munkanélküli volt, aligha lehetett meglepő, hogy a felmérés szerint a fiatalok 78 százaléka nem bízik abban, hogy az iskola felkészíti a jövőre. Több mint 75 százalék úgy érezte, hogy szülei bíznak benne, hogy otthon szeretik, és hogy családja jól készítette fel ajövőre. Egy 1999-es felmérés szerint a mély és tartós barátság forrásait tekintve a családot már csak a második helyre, az iskola mögé sorolták.

A család mint szocializációs színtér eredményessége az általános vallási és ideológiai orientáció terén nem jelenti, hogy a felnövekvő nemzedéknek nincs saját meghatározó tapasztalata, vagy hogy a különböző korcsoportok között nincsenek jelentős eltérések a politikai elkötelezettség tekintetében. Tehát a politikai szocializáció nemcsak a családi tapasztalat, hanem a kortárscsoport körében, az iskolában és a változó nagyobb világban szerzett tapasztaltok terméke is. Így a Franciaországban született, algériai származású fiatalok francia származású társaiknak valamivel nagyobb arányban, Algériában született társaiknál azonban jóval kevésbé gyakorolják vallásukat.[189]

A szerveződések és a szocializáció

A franciák tekintélyellenessége jó táptalaja lehetett volna a szerveződéseknek, ha az egali- tárius érzület és az egyének közötti versengés nem akadályozza ezt. A csoportosulásokkal kapcsolatos ambivalencia oka nem csupán a visszautasító apátia, hanem az együttműködésbe vetett hit hiánya is. Egyrészt a kulturális ambivalenciát csak erősítették a szervezkedést gátló törvényi korlátok, és az erős republikánus hagyomány, amely szembefordult minden olyan csoporttal, amely megpróbált közvetíteni az állam és a nép között. Másrészt az állam és az önkormányzatok hagyományosan sok szerveződést (köztük szakszervezeteket is) támogatnak, és egyes szerveződések (nem mindig a támogatottak) kiváltsága, hogy a döntéshozatali hatalom közelébe juthatnak.

AII. világháború után a franciaországi szervezetek létszáma megközelítette más európai országokét, de nem érte el az amerikai szervezetek számát. A szervezeteknek erősen átpolitizált tagsága volt, és inkább reprodukálni, mint keresztezni akarta a társadalmi törésvonalakat, ritkábbak voltak a független szociális és önsegélyező csoportok. A legfontosabb szakmai szerveződéseknek, főként a szakszervezeteknek jóval kevesebb tagja volt Franciaországban, mint Európa más országaiban.

Az utóbbi két évtizedben nagymértékben növekedett a szerveződések száma, miközben a felnőtt lakosságból e szervezetekbe lépők aránya viszonylag állandó maradt. A szerveződés mintája azonban számottevően megváltozott. A hagyományosabb, a kisebb-nagyobb politikai kérdésekkel foglalkozó csoportok, munkásszervezetek és szakmai tömörülések tagsága jelentősen megfogyatkozott mind abszolút értelemben, mind arányait tekintve; a sportegyesületek, önsegélyező csoportok és az újonnan alakult etnikai szerveződések ma több embert vonzanak. Egyre több középosztálybelivel gyarapodtak a szerveződések, s ezzel arányosan fogyatkoztak a munkásosztálybeliek.[190]

Ezek a változások bizonyos mértékig a politikai elkötelezettség iránti attitűdváltozást tükrözik. Bár az egyesületi élet erős marad, a militantizmus (amely mély és tartós elkötelezettséget feltételez) egyértelműen visszaszorult. A régebbi, ilyen elkötelezettségre épülő önkéntes és szakmai csoportok gyengültek, az újabb csoportok alapja más, gyakran korlátozott elkötelezettség.

Az új törvényi szabályozás is változásokat eredményezett. Egy 1981-ben elfogadott törvény lehetővé tette, hogy bevándorlócsoportok is megalakítsák saját szervezeteiket, ami több ezer etnikai szerveződés kialakulást indította el. A néhány évvel később elfogadott decentralizációsjogszabály arra ösztönözte a helyhatóságokat, hogy támogassák a települési szolgáltatásokat végző helyi szerveződések létrehozását.

E változó minták ellenére is bizonytalan a régi vagy új szervezetek szerepe az egyén szocializációs folyamatában. Egyes megfigyelők szerint a francia szervezetek tagjai kevésbé hajlanak a tényleges részvételre, mint amerikai vagy brit társaik, így a jelentőségük is kisebb a társadalmi és a politikai attitűdök alakításában. A kultúrában gyökerező bizalmatlanság nem annyira a tagságban manifesztálódik, hanem inkább abban, hogy a szervezeti vezetők nem tudják a tagságot megszólítani és mobilizálni.

Az oktatás

A közösségeken belül a kulturális és politikai értékek megőrzésének és átadásának az oktatás a legfontosabb eszköze. Napóleon maga is felismerte az oktatás jelentőségét. Az akkoriban kialakult oktatási rendszer egészen a 20. század derekáig fennmaradt, és őrizte az Első Császárság összetéveszthetetlen auráját. A napóleoni építmény egyetlen központosított egységbe foglalta az oktatás minden szintjét az általános iskolától a posztgraduális képzésig: a császári univerzitásba. Ennek feladata az volt, hogy minden szinten az egységes programok alapján terjessze a nemzeti doktrínákat.

Ez a katonai modell az egymást követő rezsimek kezében veszített eredeti szigorából; ezzel együtt mindegyik kor felismerte benne azt a kényelmes és koherens eszközt, amellyel mindig átadhatóak voltak a francia civilizáció – változó és nem változó – értékei. A centralizált császári univerzitást tehát soha sem fenyegette a radikális átalakítás veszélye, és az oktatási miniszter, aki minisztériumán keresztül kis híján egymillió embert foglalkoztat, továbbra is ellenőrzést gyakorol a tantervek és a metodológia, a tanulók és a tanárok kiválasztásának s nevelésének elvei, a vizsgáztatás tartalmi oldala felett.

Teljesen természetes, hogy a továbblépést az egyik iskolai szintről a felsőbb szintre Franciaországban is vizsgához kötik (Japánhoz és más országokhoz hasonlóan). Sajátosan francia vonás azonban a csökönyös és már-már irrealisztikus hit abban, hogy a vizsgák alatt mindenki egyenlő. A közvélemény és a hivatalos álláspont is azt vallja, hogy az oktatás hatékony fegyver lehet az emancipációban és a társadalmi jólétért folytatott küzdelemben. A parasztok és a munkások például azért tartják fontosnak gyermekeik iskoláztatását, mert szerintük a tudás adta fegyverrel a gyermekek talán szembe tudnak majd szállni a többiekkel, az elnyomó világ képviselőivel. A baccalauréat – a középiskola, a lycée elvégzését tanúsító oklevél (azaz érettségi) – nélkül lehetetlen bejutni a felsőoktatás bármelyik intézményébe. Ebből a rendszerből persze azok a középosztálybeli gyerekek profitálnak a leginkább, akiknek kitalálták.

Az Ötödik Köztársaság idején a francia oktatási rendszer strukturális szempontból jelentősen megváltozott. A középiskolák, amelyekben 1945-ben csupán 700 000 diák tanult, mára majdnem 6 millióra növelték tanulóik számát. 1958 és 1998 között a felsőoktatási intézményekben a hallgatói létszám 170 000-ről 2,1 millióra duzzadt. 1998-ban a közép- vagy szakiskolában tanuló 20-24 éveseknek aránya (40 százalék) elérte a többi európai országét.[191]

Az általános középiskolai tanterv bevezetése 1963-ban alapjaiban változtatta meg a fiatalkori iskolai szelekció rendszerét, és más reformok nyomán végre megszűnt a merev képességvizsgálat rendszere. Az akár jobb-, akár baloldali kormány által kidolgozott reformok alkalmazásában azonban gyakran nehézséget okozott a középosztálybeli szülők és a baloldali pedagógus-szakszervezetek ellenállása.[192] Bár 2001-ben már a fiatalok 60 százaléka érettségizett (kétszer annyian, mint 1980-ban), ezek a reformok is csak korlátozni tudták az eltérő társadalmi hátterű gyerekek tanulmányi eredményei közötti óriási különbségeket.

A nyílt felvételi rendszernek köszönhetően elméletileg továbbtanulhat minden érettségizett diák (tehát azok, akik rendelkeznek a baccalauréat-val). De néhány amerikai állami egyetemhez hasonlóan a hallgatókra könyörtelen szűrők várnak az első évvégén, néha később is, ezeken megint csak rosszabb eredményre számíthatnak az alacsonyabb sorból származó diákok. Ráadásul az ilyen hátterű hallgatók aránytalanul nagy számban fordulnak elő olyan intézményekben, amelyek diplomáinak a legkisebb az értéke a piacon, és ahol a végzettek körében a legnagyobb a munkanélküliség.

Az 1968-as diáklázadások hajnalán egy nagyra törő reform az egyetemi rendszer egy csapásra való megváltoztatását kísérelte meg. További kísérletek történtek később, az 1970-es és az 1980-as években is. Mindegyik kezdeményezés azt próbálta elérni, hogy megerősödjék az egyetemek autonómiája, hogy a tanárok, a diákok és az alkalmazottak közösen működtessék az egyetemeket, és kooperáció jöjjön létre a különböző tudományágak között. Néhány reformot – miután elfogadták – a kormánynak vissza kellett vonni az erőteljes utcai demonstrációk miatt. Más kezdeményezések azért vallottak kudarcot, mert az érintettek részéről nagyfokú ellenállás mutatkozott a végrehajtásukkal szemben. Az igazgatási autonómia egészen addig csak kezdetleges maradhat, amíg a minisztériumnál vannak a finanszírozási lehetőségek és a tudományos minősítés joga. Bár a diákság létszáma állandósulni látszik, a sokszor emlegetett egyetemi válság alig enyhül.

Az egyetemi rendszer egy további problematikus pontja a felsőoktatás részét képező grande école-ok párhuzamos hálózata, amely az egyetemeken kívül erős szelektálást lehetővé tevő szabályok alapján működik. Amikor az egyetemek felvételi keretét kibővítették (1960 óta több mint 500 százalékkal), az egyetemeknél is nagyobb elismertségnek örvendőgrande école-ok alig emelték a – szigorú felvételi vizsgák után kialakuló – hallgatói létszámot.[193] Több mint egy évszázada a legjobb grande école-ok adnak helyet a magasan specializált szakmai elit nevelésének. Ebből az iskolafajtából mérnökök, az üzleti élet és az államigazgatás vezetői kerülnek ki. Eltérő felvételi rendszere (és oktatóinak magasabb szakmai nívója), továbbá az alkalmazott oktatási módszerek különbözősége még a hallgatók külső megjelenésében és temperamentumában is megnyilvánul. Az egyetemi végzősökkel ellentétben a grande école-ok diplomásai közül csaknem mindegyik azonnal felelős pozícióba kerül (lásd a 318319. oldalon).

Szocializáció és kommunikáció

Franciaországban a tömegtájékoztatás politikai hatékonyságát gyakran az dönti el, hogy az emberek miként vélekednek az eszköz integritásáról, és arról, segíti-e vagy zavarja a politikai rendszer működését. Régebben a fontosabb francia újságok mögött nagyvállalatok, politikai pártok, iparmágnások és (francia vagy külföldi) kormányok álltak. Ma a sajtó a demokráciákban megszokott körülmények között működik, azzal a különbséggel, hogy a napisajtó reklámbevétele alacsonyabb, mint másutt. A legtöbb újságnak és folyóiratnak üzleti vállalkozások a tulajdonosai, amelyek közül jó néhány olyan konglomerátum, amelynek az újságkiadáson kívül más érdekeltségei is vannak.

A népességnövekedés ellenére a napilapok példányszáma a II. világháború óta csökken. Az olvasói tábor zsugorodását (ez általános jelenség a legtöbb nyugati demokráciában) többek között a televízió, a rádió és az internet térhódítása okozza. A piaci versengésben az újságok száma is visszaesik.

Franciaországban a televízió vált a politikai tájékoztatás egyes számú forrásává, sokkal inkább, mint Németországban, Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban.[194] A televízió egyre inkább a legfontosabb közvetítővé vált a politikai erők és az állampolgárok között, és – miként más államokban – meghatározza a politika szerveződését és tartalmát. Először is a képernyőn jól szereplő személyiség (és nemcsak a páratlan De Gaulle lehet ilyen) a politika szerves részévé válik. Az imázs és a látvány a politika lebecsülhetetlen elemévé vált, ahogyan más országokban is. Másodszor, a televízió – a rengeteg társadalmi és politikai jellegű kérdés, probléma és téma közül kiválasztva azt a néhányat, amelyekről beszámol – segít meghatározni a politikai kérdések napirendjét. Végül a televízió vált az országos választási kampányok elfogadott terepévé, és ezzel gyakorlatilag háttérbe szorította a hagyományos formákat: a tömeggyűléseket és a találkozókat. A különböző csoportok azonban nem egyformán bíznak a politikai tájékoztatás különböző forrásaiban. A fiatalok és a kereskedők leginkább a rádiónak hisznek, míg a vezető beosztásúak inkább az írott sajtóból tájékozódnak, mint a televízióból.

1982-ig a francia területen műsorokat szolgáltató minden műsorszóró és tévéállomás állami tulajdonban volt, dolgozóit az állam nevezte ki és honorálta. Azóta az állami monopóliumot egymást követő kis lépésekben lebontották. Első és meglehetősen fontos lépésként a (szocialista!) kormány 1982-ben engedélyezte a magán-rádióállomások működését. Ezzel azonban csak utolérni és rendszabályozni tudták azt a gyakorlatot, amelynek nyomán már több mint ezer kalózadó működött az országban. Elkerülhetetlen persze, hogy a ma létező körülbelül 1600 állomás egy része megszűnjön, és a többség nagyobb adókban olvadjon össze – a regulációt azonban ez esetben nem a kormány fogja elvégezni, hanem a magánvállalkozók, akik rádiós szolgáltatásokkal kereskednek és felvásárolják a helyi adók nagy részét.

Az 1982-es törvény a közszolgálati televíziózás rendszerét is átalakította. Új tájékoztatási jogokat adott a kormánynak és ingyenes műsoridőt biztosított a pártoknak a kampányidőszakban. Az elkövetkező években azonban szocialisták alatt megkezdett, majd 1986 után a konzervatívok idején folytatódó privatizáció, valamint a televíziós műsorszórás globalizációja ezeket a változásokat némileg visszavetette. A francia nézők 1980-ban még csak 3, 1990-ben 30, 1998-ban pedig már több mint 130 csatorna közül választhattak.

POLITIKAI RÉSZVÉTEL ÉS SZAVAZÁS

A demokráciák többségében a politikai részvétel egyik formája sem versenghet kiterjedésében a szavazással. Bár Franciaország egyközpontú (unitárius) állam, az alacsonyabb szinteket is idesorolva meglehetős gyakorisággal kerül sor választásokra. Az önkormányzati tagokat például az ország mind a 36 ezernél több községében, 100 megyéjében és 22 régiójában választják. Nemzetgyűlési választásokra legalább minden ötödik évben sor kerül, elnökválasztásra (vagy újraválasztásra) pedig minden hetedik (2002 óta minden ötödik) évben. Ezenkívül 1979 óta ötévenként megválasztják az Európai Parlament francia képviselőit is.

Franciaország elsőként tette tömegessé a szavazást Európában, és arra is elsőként szolgáltatott példát, hogy a választójog kiterjesztése még nem garancia az autoritárius kormányzás ellen. Az 1848-as választójogi törvény minden 21 éven felüli férfit választójoggal ruházott fel, s ezek a férfiak voltak azok, akik szentesítették III. Napóleon államcsínyjét és a Második Császárság felállítását. III. Napóleon pedig – ahelyett, hogy korlátozta volna a választójoggal rendelkező népesség arányát – új technikákat fejlesztett ki a szavazóbázis manipulálására: önkényesen vonta meg a választókerületek határát, ügyesen felhasználta a köztulajdont a hivatalos jelöltek támogatására és nyomást gyakorolt a közigazgatási hierarchián keresztül.

A Második Császárságtól a II. világháború befejezéséig a választóképes lakosság nagysága többé-kevésbé állandó volt; amikor azonban 1944-ben a 21. életévüket betöltött nők is választójogot kaptak, ez a népesség hirtelen megduplázódott. Miután a korhatárt 1974-ben 18 évre szállították le, újabb 2,5 millió emberrel nőtt a választók tábora, úgyhogy 2002-ben a szavazásra jogosult lakosság létszáma már elérte a 40 milliót.

Orvostanhallgatók demonstrációja Párizsban, 2003 elején (Pascal Le Segretain/Getty Images).

Választási részvétel és távolmaradás

Meglepő módon a Harmadik és a Negyedik Köztársaságban a parlamentáris intézményekkel szembeni elégedetlenség sohasem akadályozta meg a választókat abban, hogy nagy számban járuljanak az urnák elé. 1885, vagyis a köztársasági intézményrendszer konszolidációja óta (egyetlen, némiképp abnormálisnak mondható 1919-es esetet leszámítva) a részvételi arány soha nem volt alacsonyabb a regisztrált választók 71 százalékánál, sőt a legtöbb esetben jóval meghaladta azt.[195]

Az Ötödik Köztársaság idején a választási részvétel jelentős változáson ment át, és összehasonlíthatatlanul jobban ingadozik az utóbbi években, mint a megelőző köztársaságok idején. A tartózkodók aránya a népszavazásokon és az európai választásokon volt a legmagasabb, az elnöki megmérettetéseken a legalacsonyabb, az egyéb típusú választásokon pedig a két szélsőség közé esett (lásd a 9.1. táblázatot).

A 2002-es elnökválasztáson minden korábbinál kevesebben mentek el szavazni, a regisztrált választók 27,9 százaléka otthon maradt. Az 1980-as években jelentősen megnőtt a távolmaradás szintje a parlamenti választásokon, 2002-ben már a választásra jogosultak 35,6 százaléka nem ment el szavazni, és ez rekordnak számít a francia köztársaságok történetében. Az európai parlamenti választások mindig viszonylag kevés szavazót vonzottak, de 1999-ben az átlagosnál is több választó, a jogosultak több mint fele maradt otthon (valamivel többen, mint 1994-ben). A népszavazások történetében 2000-ben állítottak fel új rekordot: a regisztrált választók majdnem 70 százaléka döntött úgy, hogy nem megy el (a sikeresnek bizonyult) népszavazásra, amely az elnök hivatali idejét hétről öt évre csökkentette (a 2002-es választások után).

A távolmaradók, tehát az egykori normával szembehelyezkedők magas és egyre növekvő aránya nem egyformán érint minden választói réteget. Jobban érzékelhető a baloldal, mint a jobboldal szavazói között, jobban a munkáskerületekben, mint az inkább középosztálybeli választókörzetekben. A választási kedv visszaesése, úgy tűnik, összefügg a pártrendszerben bekövetkezett átfogó változásokkal. Az 1970-es évek vége óta a szavazók bizonyítottan kisebb bizalommal vannak a pártok iránt, ami részben abban nyilvánul meg, hogy mind a jobb-, mind a baloldal korábbi szavazói távolmaradnak a választásoktól. A 2002-es választásokról azok hiányoztak a legnagyobb arányban, akiknek nem volt egyértelmű pártpreferenciája.

3.8. táblázat - 9.1. TÁBLÁZAT Népszavazások (N) és az elnökválasztások (E) második fordulói, 1958–2002 (Franciaország kontinentális részén)

„Igen” szavazatok és a győztesre adott szavazatok

„Nem” szavazatok és a vesztesre adott szavazatok

Időpont

Regisztrált válalkozók (millió)

Távol-maradók (a regisztráltak %-ában)

(a regisztráltak %-ában)

(a leadott szavazatok %-ában)

Győztes

(a regisztráltak százalékában)

(aleadott szavazatok %-ában

Vesztes

1958. szept. 28. (N)

26,6

15,1

66,4

79,2

17,4

20,7

1961. jan. 8. (N)

27,2

23,5

55,9

75,3

18,4

24,7

1962. ápr. 8. (N)

1962. okt. 28. (N)

27,0

24,4

64,9

90,7

6,6

9,3

27,6

22,7

46,4

61,7

28,8

38,2

1965. dec. 19. (E)

28,2

15,4

44,8

54,5

De Gaulle

37,4

45,5

Mitterrand

1969. ápr. 18. (N)

28,7

19,4

36,7

46,7

41,6

53,2

1969. jún. 15. (E)

28,8

30,9

37,2

57,5

Pompidou

27,4

42,4

Poher

1972. ápr. 23. (N)

29,1

39,5

36,1

67,7

17,2

32,3

1974. máj. 19. (E)

29,8

12,1

43,9

50,7

Giscard

d’Estaing

42,8

49,3

Mitterrad

1981. máj. 10. (E)

35,5

13,6

43,8

52,2

Mitterrand

40,1

47,8

Giscard

d’Estaing

1988. máj. 8. (E)

38,2

15,9

43,8

54,0

Mitterrand

37,3

46,0

Chirac

1988. nov. 6. (N)

37,8

63,0

26,1

80,0

6,5

20,0

1992. szept. 24.N)

37,1

28,9

34,9

50,8

33,8

49,2

1995. máj. 7. (E)

39,9

20,1

39,5

52,6

Chirac

35,6

47,4

Jospin

2000. szept. 24. (N)

39,6

69,7

18,6

73,2

6,8

26,8

2002. jún. 5. (E)

41,2

20,3

62,0

82,2

Chirac

13,4

17,8

Le Pen


Forrás: A belügyminisztérium hivatalos adatai.

A távolmaradás csak az egyik aspektusa a francia pártrendszer jelentős szerkezeti átalakulásának. Mértéke akkor sem érte el az 1981 előtti átlagot, amikor az 1992-1997-es választási ciklusban közel 30 százalékra esett vissza. A szavazásra jogosult, regisztrált választók 90 százalékánál azonban a távolmaradás ciklikusnak látszik, szinte alig van tartósan távolmaradó (nem úgy, mint Egyesült Államokban).[196] Tehát a választástól való távolmaradást felfoghatjuk a politikai alternatívák hiányának: 2002-ben a távolmaradók 42 százaléka mondta, hogy azért nem ment el szavazni, mert nem bízik a politikusokban.[197]

A kor, a társadalmi osztály és az iskolázottság Franciaországban is, mint más országokban, fontos tényezője volt és maradt a részvétel, vagyis a nyilvántartásba vétel és a szavazás mértékének. Az alacsonyabb iskolázottságú, kisebb keresetű, valamint a legfiatalabb és a legidősebb rétegek ritkábban mennek el szavazni.

Parlamenti választások

Franciaország a Harmadik Köztársaság kezdeti éveitől kezdve sokféle választói rendszerrel és fogással próbálkozott anélkül, hogy bármelyik megfelelő kormányzati egységet eredményezett volna. Az Ötödik Köztársaság megnövekedett stabilitása nem tulajdonítható a nemzetgyűlési képviselő-választásban alkalmazott módszernek, hiszen ez a módszer gyakorlatilag megegyezik azzal, amelyik a Harmadik Köztársaság felettébb zavaros éveiben volt érvényben: eszerint (mint ahogy az Egyesült Államokban szokás) egy-egy választókörzetben (számuk összesen 577) egyetlen képviselőt választanak két fordulóban. Ha ajelölt az első fordulóban nem szerzi meg a regisztrált választók 12,5 százalékának támogatását, nem vehet részt az egy héttel későbbi „második menetben”. Más jelöltek önként visszalépnek, hogy egy, a politikai spektrumban a pártjukhoz közel álló jelöltnek kedvezzenek. Például a kommunisták és a szocialisták (valamint mostanában a zöldek) választási megállapodása általában azt eredményezi, hogy a gyengébb jelölt az első forduló után visszalép még akkor is, ha továbbjutott. Gyakran hasonló egyezséget köt a Tömörülés a Köztársaságért (RPR) és az Unió a Francia Demokráciáért (UDF), bár az utóbbi időkben még az első fordulóban sem versengtek azonos körzetben. Így rendszerint három (legfeljebb négy) jelöltvetélkedika második fordulóban, amelyben az egyszerű szavazattöbbség dönt.

Ez azt jelenti, hogy az első forduló valamelyest hasonlít az amerikai előválasztásokhoz, csak az a különbség, hogy a franciáknál az első forduló a baloldal vagy ajobbközép koalícióba tömörült jelöltjei között zajlik. Ez végül általában két pólus kialakulását eredményezi. Jelentős nyomás nehezedik a pártokra, hogy választási szövetséget kössenek, mivel azok, akik ezt nem teszik, képviseleti szempontból igen kedvezőtlen pozícióba kerülnek.

A Nemzeti Front többé-kevésbé kiszorul ajobbközép pártjai által kötött országos választási koalíciókból (bár az alsóbb szinteken kevésbé). Emiatt 2002-ben a Frontot csak 11,1 százalék támogatta, így egy jelöltjét sem választották meg. Ezzel szemben a Kommunista Pártnak hasznára vált a szocialistákkal kötött választási megállapodás: bár a szavazatoknak csupán 4,7 százalékát szerezték meg, 21 jelöltjüket megválasztották. Nem meglepő, hogy a vezető párt (vagy pártkoalíció) általában jóval több mandátumot szerez, mint azt a rájuk adott szavazatok aránya indokolná.

Népszavazások

Láthattuk, hogy a képviseleti kormányzás francia hagyományai nem kedveznek a direkt választási politikának, főként azért, mert a két Napóleon idejében a referendumok a végrehajtó hatalom kiterjesztését szolgálták. Az Ötödik Köztársaság 1958-as alkotmánya mindazonáltal kevés ponton tért el a klasszikus képviseleti modelltől. Bár az alkotmányt jóváhagyatták az állampolgárokkal, a közvetlen politikai részvétel esélyeit gondosan körülírták benne, és még az így kialkudott lehetőségeket is korlátozták parlamenti kontrollok beépítésével.

  1. 1969 között a francia választók öt alkalommal vettek részt népszavazáson (lásd a

9.1.táblázatot). Ha a választók 1958-ban a tervezett új alkotmány ellen szavaznak, az akárpol- gárháborúba is sodorhatta volna az országot, amelyet pár hónappal korábban éppen csak sikerült elkerülni. A következő két népszavazás lezárta az algériai háborút és jóváhagyta a háborút követő rendezést. 1962-ben, alig négy évvel „saját” alkotmánya megszavaztatása után De Gaulle egy nagy horderejű alkotmánymódosítás jóváhagyására újra az urnák elé szólította az országot: az alkotmánymódosítás a köztársasági elnökök közvetlen választását tartalmazta. Azóta a közvélemény-kutatások bebizonyították, hogy az elnök közvetlen választása és fontos kérdésekben a nép megszavaztatása egyaránt pozitív visszhangra talált Franciaországban. A népszavazás és a közvetlen elnökválasztás iránt megnyilvánuló bizalom nem akadályozta meg a franciákat abban, hogy 1969-ben leszavazzák De Gaulle egyik javaslatát, akinek ez a kudarc az elnöki székébe került. Semmilyen alkotmányos elv nem kötelezte De Gaulle-t arra, hogy lemondjon, de hatalmának erősen perszonalisztikus jellege a továbbiakban már nem volt elfogadható a választók többségének, és ez elkerülhetetlenné tette a visszavonulását.

1969 óta csupán két népszavazásra került sor. Georges Pompidou elnök 1972-ben megszerezte a szavazók többségének beleegyezését ahhoz, hogy Nagy-Britannia beléphessen a Közös Piacba. (Az 1958 és 2000 között tartott népszavazások és elnökválasztások eredményeiről lásd a 9.1. táblázatot.) Valéry Giscard d’Estaing idejében egyetlen népszavazásra sem került sor.

Az egyetlen népszavazás, amelyet Mitterrand elnöksége idején tartottak, a későbbi Új-Ka- ledóniában szemben álló felek között létrejött megbékélésről nyilvánított véleményt; referendum nélkül a megegyezés nem jöhetett volna létre. A választók 63 százaléka otthon maradt, mégis megszületett az egyezmény. A választók sokkal nagyobb része mozdult meg, amikor 1992 szeptemberében az Európai Unióról szóló maastrichti szerződés ratifikálásról tartottak népszavazást, amelynek eredménye sokkal nagyobb jelentőségűnek bizonyult a francia politikai élet szempontjából (lásd a 9.2. keretes részt). A 2000-ben – az elnök hivatali idejének hétről öt évre csökkentéséről – tartott referendumon a nagy többség (a szavazók 73 százaléka) igent mondott, de a népszavazás a távolmaradók óriási (majdnem 70 százalékot elérő) aránya miatt emlékezetes.

Közvélemény-kutatások mutatják, hogy a választók kedvezően értékelik a népszavazást mint részvételi formát. Az Ötödik Köztársaság idején hozott, fontosnak tartott intézményi újítások sorában harmadikként a közvetlenül választott elnök és az Alkotmánytanács után következett. 1995-ben aJacques Chirac vezette új kormány egyik első lépése azt volt, hogy olyan alkotmánymódosítást fogadott el, amelynek értelmében már szociál- és gazdaságpolitikai kérdésekről is lehet dönteni népszavazással.

9.1. Aki véletlenül lett elnök

2002. május 5-én Jacques Chiracot újra Franciaország elnökévé választották, méghozzá jóval nagyobb többséggel, mint bármely más jelöltet, mióta az elnököt az Ötödik Köztársaságban közvetlenül választják. Győzelme azonban mindenkit meglepetésként ért, amikor az első forduló eredményét két héttel korábban közölték. Chirac első hivatali ciklusában került sor a legnagyobb sztrájkmegmozdulásra 1968 óta, majd meggondolatlan döntéssel előrehozott választásokat írt ki 1997-ben, amikor a Nemzetgyűlésben 80 százalékos többsége volt. A baloldal győzelmével szocialista miniszterelnök, Lionel Jospin lépett hivatalba, és újabb kohabitációs időszak vette kezdetét. 1997 után megingott vezetői hatalma az RPR-en belül, először a párt szétesése, majd a pártapparátus irányíthatatlanná válása miatt. Ezt követően láttak napvilágot a párizsi pártszervezet tömeges korrupciójának súlyos bizonyítékai, amelyekaz elnököt (Párizs korábbi polgármesterét) is gyanúba keverték. Úgy tűnt, 2002-ben elkerülhetetlen a választási veresége.

Aztán 2002 áprilisában jött a váratlan fordulat: nem akadt még leköszönő elnök, aki ilyen rossz eredménnyel (a szavazatok kevesebb mint 20 százalékával), hajszálnyival megelőzte szocialista riválisát, Lionel Jospint, aki azonban a szélsőjobb újonnan fellépő jelöltjével, Jean-Marie Le Pennel szemben is alulmaradt. Részben a választási rendszer kiszámíthatatlansága segítette Le Pent ahhoz, hogy tizenhat jelölt közül ki tudott emelkedni: a baloldali szavazók nem láthatták előre, mi lesz a következménye, ha szavazataik sok jelölt között oszlanak meg. Ennek hatására a megdöbbent és (Jospin visszavonulása után) vezető nélkül maradt baloldal tömegesen szavazott Chiracra, hogy megakadályozzák Le Pen győzelmét. A választók kénytelenek voltak egy korrupcióval vádolt jelölt ésa szélsőjobb jelöltje közül a kisebbik rosszat választani – több mint 82 százalékuk az előbbire szavazott.

9.2. A francia pártok és az 1992-es népszavazás a maastrichti szerződésről

Mivel a köztársasági elnök, a Szocialista Párt vezetői, a konzervatív ellenzék legtöbb (de nem minden) vezetője, sőt tavasszal még a választók kétharmada is támogatta azt a javaslatot, hogy Franciaország fogadja el az európai állampolgárságot és (végeredményben) egységes európai pénznemet eredményező Európai Unió megalakításáról szóló maastrichti szerződést, mindenki arra számított, hogy a szeptemberi referendumon erre a nagy többség igennel szavaz. Arra is számítottak, hogy ez majd növeli a szocialista elnök és kormányzat támogatottságát az 1993-as parlamenti választások előtt – de nem ilyen eredmény született. A javasolt egyezmény váratlanul megosztotta a nagyobb politikai pártok szavazótáborát, s különösen kiélezett nyári kampány vette kezdetét. Az egyezmény gaulle-ista ellenzése részben Jacques Chirac vezetői munkájával szembeni tiltakozás volt, amelyet egyértelműen támogatott az RPR képviselőinek és szavazóinak többsége. A centrista ellenzők kampányukban szintén vezetőjüket, a korábban elnöki posztot is betöltő Giscard d'Estaing-t támadták, de nem sikerül széles körű támogatást szerezniük. A baloldalon belül a kommunisták az egyezmény gyenge, de annál hevesebb ellenzőinek bizonyultak, a szocialista vezetők pedig nem túl lelkes támogatónak. A Nemzeti Front egyhangúlag ellenezte az egyezmény elfogadását.

Végül szeptember 20-án csak csekély, 20 százalékos szavazati aránnyal tudták elfogadtatni az egyezményt, de ez a győztesek politikai bukását eredményezte. Mindegyik nagyobb párt „természetes" szavazótábora erősen megosztottá vált, és az eredményt – vagyis hogy az egyezmény ellenzői többnyire a leghátrányosabb helyzetű, az ország legszegényebb tájain élő szavazók voltak – sokan a hivatalban lévő politikai vezetés általános elutasításának tekintették.*

* A népszavazásról lásd Appleton, Andrew: The Maastricht Referendum and the Party System. In Keeler-Schain: Chirac's Challenge.

Elnökválasztások

A franciák ma az elnökválasztást tekintik a közakarat legfontosabb kifejezési formájának. A francia választók az 1965-ös elnökválasztás óta nyilvánvalóan nagy megelégedéssel veszik tudomásul, hogy – szemben a múltbéli parlamenti választásokkal – immár nemzeti és nem pártkötődések forognak kockán, és ilyen kérdésekben ezután hallathatják a hangjukat. Ekkor veszítette értelmét az a tradicionális és egykor mély beidegződés, hogy hasznos szavazat csak a kormány elleni szavazat lehet, hiszen majdnem mindenki tudta, hogy akit megválasztanak elnökké, az széles hatáskörrel hét éven keresztül fogja gyakorolni a végrehajtó hatalom fejének funkcióját. Ennek megfelelően az elnökválasztásokon rendszerint – egyetlen kivétellel – jóval többen vettek részt, mint bármilyen más választáson.

Franciaországban elnökjelöltté válni (legalábbis az első választási fordulóban) még annál is egyszerűbb, mint ahogyan ez az Egyesült Államok jelölőgyűlésein szokás. Ez idáig azonban senki, 1965-ben még De Gaulle sem tudott abszolút többséget szerezni, amely már az első fordulóban a megválasztását eredményezte volna. A két héttel későbbi, második fordulóban a két legtöbb szavazatot összegyűjtött jelölt néz farkasszemet egymással. Minden komolyjelöltet egy párt vagy egy pártkoalíció támogat, már amennyire ezt a törvény megengedi. A 2002-es elnökválasztáson azonban a példátlanul nagy számú (16) jelölt versenyében mindent latba vetettek a győzelemért.

Az elnökválasztási kampányok rendre rabul ejtették a francia választókat, és ez nemcsak annak a köszönhető, hogy a helyi versengéshez és apró választói körzetekhez szokott országban az országos kampány az újdonság erejével hatott. A kampányok hangvétele – stílusa és tartalma – általában elismerő értékelést kapott. Minthogy a hivatalos kampányok rövidek és koncentráltak, a rádió, a televízió, valamint a nyomtatott sajtó viszonylag sok időt és teret tud adni a jelölteknek, a kommentátoroknak és az elemzőknek. Az elnökjelöltek közötti televíziós szópárbajok az amerikai mintát utánozták az eredetinél jóval magasabb szinten, és nézettségük sohasem esett 50 százalék alá.

A nem hivatalos kampányok azonban hosszúak és fárasztóak. Mivel a francia elnök meghatározott időtartamra kapja a megbízását (szemben például az angol vagy a német gyakorlattal), nem kerülhet sor idő előtti választásokra, hacsak az elnök meg nem hal vagy le nem mond idő előtt. Ezért érthető, hogy már a hivatalos elnökjelölések előtt 1 vagy 2 évvel kezdetét veszi az informális kampány. A 2002-es elnökválasztás kampánya még jóval az új évezred beköszönte előtt megkezdődött.

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, az elnökök megválasztását elősegítő választási koalíciók eltérnek azoktól, amelyek a kormányzati többséget biztosítják a törvényhozásban. Ez azt jelenti, hogy az elnökjelöltnek, aki pártvezetői posztjának köszönheti jelölését, nemcsak egyetlen párt, hanem az emberek szélesebb rétegének a támogatását kell elnyernie. Megválasztását követően is igyekszik politikai távolságot tartani a párttól, amely jelölte. Bár első megválasztásakor Mitterrand-t sokkal inkább pártvezetőnek tekintették, mint elődjét, sikerült elválasztania a pártot és a hivatalt, ami nagymértékben magyarázza sikerét az 1988-as választáson. O lett az első elnök az Ötödik Köztársaság idején, aki kétszer közvetlen választás útján nyerte el hivatalát. Most Jacques Chirac érte el ugyanezt.

Bár a 2002-es elnökválasztás erősen megosztotta az összes nagy pártot, az elnökválasztások körüli koalícióépítés valószínűleg 1968 óta a politikai pártok konszolidációjának és a pártkoalíciók kialakulásának kulcseleme. A későbbiekben láthatjuk, hogy az elnöki poszt olyan fontossá vált, hogy megszerzése az 1960-as évek óta központi kérdés a bal- és a jobboldalon is, befolyásolta a pártok szerveződését, taktikáit és egymáshoz való viszonyát.

AZ ELIT REKRUTÁCIÓJA ÉS STÍLUSA

Az Ötödik Köztársaságig a parlament volt a döntéshozók centruma. A parlament tagjai mellett a városok és a megyék választott tisztviselői, néhány helyi pártvezető és csekély számú országosan ismert újságíró alkotta az úgynevezett politikai osztályt, amely összesen legfeljebb 15-20 ezer tagot számlált. Mindannyian a Nemzetgyűlés, illetve a Szenátus, vagyis a parlament alsó- és felsőháza felé orientálódtak.

A brit képviselőház tagságával összevetve a francia parlament alsóháza szerényebb társadalmi gyökerekkel rendelkezett. 1879 óta egyes értelmiségi szakmák képviselői (az ügyvédek, az orvosok és az újságírók) fokozatosan meghódították a ma Nemzetgyűlésnek nevezett képviselőházat; többségük jogot tanult és közigazgatási tapasztalatokat szerzett helyi előkelőség volt.

A politikai rekrutáció terén jelentős változásra a Negyedik Köztársaság idején került sor, amikor először fordult elő, hogy az önálló vagy mezőgazdasági tevékenységet folytatók csak a képviselők kisebbségét alkották. A fizikai vagy szellemi munkát végző alkalmazottaknak az Ötödik Köztársaság idején csökkenő aránya azzal magyarázható (legalábbis részben), hogy a parlamenti dolgozók ma már szakképzettek, és az 1980-as évek óta gyengül a Kommunista Párt.

A leginkább megdöbbentő az Ötödik Köztársaság parlamenti képviselőinek foglalkozási hátterével kapcsolatban az, hogy az 1980-as években a képviselőknek kis híján a fele, a baloldal 1997-es választási győzelme után pedig 44 százalékuk az állami szektorból érkezett. Az egykori vezető beosztású köztisztviselők száma 1958 óta folyamatosan emelkedett a Nemzetgyűlésben, és a baloldal földcsuszamlásszerű győzelme 1981-ben csak gyorsította ezt a folyamatot. Bár a magas beosztású köztisztviselők inkább a jobboldali pártok sorait erősítették, az 1997-ben megválasztott Nemzetgyűlésben helyet foglalóknak még így is több mint harmada a szocialista frakció tagja lett. Számuknál fontosabb azonban, hogy ezek a volt bürokraták milyen súlyt képviselnek a parlamentben. Néhányan a választásokon induló köztisztviselők közül korábban a végrehajtó hatalomban dolgoztak miniszterek munkatársaiként vagy államtitkárokként. Nem csoda hát, hogy a parlamentbe bekerülve gyakran kapnak pozíciókat a kabinetben is.

A többi európai demokráciához hasonlítva Franciaországban jobban érvényesül az a gyakorlat, hogy a köztisztviselői ranglétra legfelső fokai mintegy előképzésként szolgálnak a legfontosabb politikai és gazdasági pozíciókhoz. A legmagasabb beosztású köztisztviselők között mintegy 2300-an dolgoznak a legfontosabb igazgatási hivatalokban, agrand corpsokban, ahonnan a politikai döntéshozatalban befolyással bíró körülbelül 500 tisztviselő legtöbbje származik.[198] A köztisztviselői kar rekrutációs bázisa máig roppant szűk. A vizsgák sikeres letételéhez szükséges mentalitást és tudást leginkább csak a magas beosztású köztisztviselők gyermekei képesek megszerezni. Ez oda vezetett, hogy a bürokráciában valóságos dinasztiák alakultak ki. Jó néhány fontos kísérlet történt, hogy bővítsék az elit felső rétegeibe való bekerülés lehetőségeit, de ezek mindegyike csak marginálisan volt sikeres.

Az École Nationale d’Administration (ENA) és az École Polytechnique, más grande école-okkal együtt vezető szerepet játszanak az államigazgatási, politikai és üzleti elit kiválasztásában. A legfontosabb grand corpsok gyakorlatilag minden tagja az ENA és a Polytechnique végzősei közül kerül ki, akik többségükben más grande école-okban is folytattak már tanulmányokat. A grand corpsok tagjait általános tudásuk és mobilitásuk különbözteti meg a többi magasabb beosztású tisztviselőtől. Bármely időpontban előfordulhat, hogy egy-egy corps tagjainak akár kétharmada is külső munkán vagy különleges küldetésben van más igazgatási hivataloknál vagy speciális feladatok kapcsán.

Egyúttal azonban a politikai életben is szerepet kaphatnak mint parlamenti képviselők (az 1997-ben választott Nemzetgyűlésben 46), önkormányzati képviselők vagy a végrehajtó hatalom tagjai: a 17 miniszterelnökből, aki 1959 óta hivatalban volt, 11 tagja volt valamelyik grand corpsnak és hallgatója valamelyik grande école-nak; ezenkívül bármely kormányt nézzük, a miniszterek 10-60 százaléka valamelyik grand corps tagja. Amikor 2002 áprilisában Jean- Pierre Raffarint kinevezték miniszterelnökké, sokan „kívülállónak” tartották, részben azért, mert politikai pályafutásának nagy része a vidékhez kötődik, és mert nem volt az ENA diákja. Egy tanulmány szerint az ENA-ban 1960 és 1990 között végzettek 40 százaléka volt miniszteri tanácsadó. Vagyis a grande école – grand corps rendszer viszonylag kicsiny tagságával is a politikai elit utánpótlásának jelentős részét termeli máig.

Ugyanez a rendszer vált uralkodóvá a gazdasági elit rekrutációjában is. Az állami szektor és magánszektor közötti átjárást (ezt nevezik pantouflage-nak, vagyis hogy valaki felveszi a köztisztviselői karon kívüli „puha papucsot”) megkönnyíti, hogy a grand corpsok tagjai akár évekre is szabadságoltathatják magukat, és eközben megtarthatják rangjukat és a nyugdíjhoz való jogukat, továbbá lehetőségük van a visszatérésre.[199] (Más kérdés, hogy csak kevesen térnek vissza.) 1993-ban Franciaország 200 legnagyobb vállalatának igazgatói közül 47 százalék volt köztisztviselő (1985-ben még csak 41 százalék). Az 1990-es évekelején az ENA volt diákjai közül 17 százalék dolgozott a francia iparban, és bár számuk kicsi (évente mintegy 170-en végeznek), ma már háromszor akkora, mint az 1960-as évek elején.

Így egyrészről a grande école-ok és a grand corpsok, másrészről a politika és az üzlet közötti kapcsolat létrehozta a befolyásos elit rendszerét, és nem gyengül az egymást követő, különböző politikai orientációjú kormányzatok idején sem. Bár ez a rendszer aligha nevezhető politikai értelemben monolitikusnak, a rekrutációs bázis szűkössége miatt stílusa és működése, valamint fenntartóinak értékrendszere nagyjából homogénnek (néha merevnek) tekinthető.

Kívülálló nehezen juthat át ezen a szoros kapcsolatrendszeren. Az 1980-as években a Reagan vezette Egyesült Államokban és a thatcheri Nagy-Britanniában az ipari szerkezetátalakítás és az állami vállalatok privatizációja serkentette a gazdasági vezetők egy új, független rétegének kialakulását, Franciaországban azonban ugyanez a folyamat csak csekély hatást gyakorolt az új elitek rekrutációjára.

A nemi szerepek fontossága

A nők képviselete a francia politikai elitekben a legkisebb nyugat-európai arányokhoz hasonló. A nők a választók jóval több mint felét teszik ki, 2002-ben mégis a Nemzetgyűlésnek 12, a Szenátus tagjainak 6 százaléka volt csak nő. Arányuk valamivel jobb helyi szinten, ahol a 2001-ben megválasztott önkormányzati képviselők 47,7 százalékát, a hat évvel korábbinak több mint kétszeresét alkotják.

Franciaországban a politikai pártok sokkal inkább strukturálják a politikai képviselet elérését, mint az Egyesült Államokban, és a baloldal hagyományosan több nőt próbál toborozni, mint ajobboldal. Ezért amikor a szocialisták és a kommunisták az 1997-es törvényhozási választásokon jelentős számú mandátumot szereztek, majdnem megkétszereződött a nők száma a Nemzetgyűlésben. Az Egyesült Államoktól eltérően Franciaországban a politikai előmenetel mindig is megkövetelte a tevékeny pártmunkát, a hivatásos politikusok és közigazgatási szakemberek könnyebben juthattak előbbre. A nők közül azonban kevesen tudtak vállalni ilyen tartós elkötelezettséget a politikai életben. Bár a 2002-es törvényhozási választásokon a baloldal kevesebb mandátumot tudott szerezni, az 1999-ben elfogadott, arányos képviseletet biztosító törvény (lásd alább) hatására még valamelyest növekedett is a nők aránya az új Nemzetgyűlésben.

A kormányzatok és a politikai pártok időről időre felismerik, hogy nem megfelelő a nők képviselete, de eddig keveset tettek ez ellen, vagy mert az Alkotmánytanács elvetette a korrekciós javaslatokat, vagy mert a javasolt reformok ellentmondtak az elfogadott intézményi normáknak. 1982-ben az Alkotmánytanács megszüntette azt a jogszabályt, amely szerint az önkormányzati választások idején egy-egy nem aránya a pártlistán nem haladhatja meg ajelöltek 75 százalékát. Az 1990-es évekre egyetértés alakult ki minden politikai párt vezetői között, hogy alkotmánymódosítással kell lehetővé tenni a pozitív diszkriminációt, a nemek arányosabb képviseletét a legfontosabb intézményekben. Ezért 1998 decemberében a Nemzetgyűlés a köztársasági elnök és a miniszterelnök támogatásával, ellenszavazat nélkül elfogadott egy alkotmánymódosítást, amelynek értelmében „[nem az alkotmány, hanem] törvény szabja meg, milyen feltételekkel biztosítható, hogy férfiak és nők egyenlő mértékben juthassanak választási mandátumhoz és választott tisztséghez”. Az ezt a célt támogató törvényhozásnak legalább a jelöltek kiválasztásában biztosítania kell a két nem megfelelő arányát. Ez jelentős változás a francia politikai rendszerben, amely a republikánus egyenlőségi elvre hivatkozva eddig elvetette a kvóták alkalmazását.

A francia nők politikai viselkedésében talán az a legfontosabb változás, ahogyan szavaznak. A Negyedik Köztársaság idején a nők többsége következetesen a jobboldali pártokra szavazott. De ahogyan csökkent a templomba járó nők száma, a nők politikai orientációja is jobbról balra tolódott. Többségük az 1980-as évek óta minden országos választáson egyértelműen a baloldalra szavazott.[200]

ÉRDEKCSOPORTOK

Az érdekek kifejeződése

Miként sok más európai országban, a politikai élet itt is a hagyományos osztályok közti, illetve vallási törésvonalak mentén szerveződik. Az érdekcsoportok ennek megfelelően gyakorta azonos ideológiai gyökerekből táplálkoznak és azonos célokat vallanak, mint a politikai pártok, amelyekhez néha szervezetileg is kapcsolódnak.

A különféle gazdasági vagy társadalmi szektorok érdekvédelmére született csoportok tagságuk nagyságát tekintve időben és szektoronként eltérőek lehetnek, de mindenképpen kisebbek, mint más iparosodott országok hasonló csoportjai. 1997-ben csak a munkások 8 százaléka tömörült szakszervezetekbe (arányuk 25 év alatt felére csökkent, ez a legnagyobb mértékű zuhanás Nyugat-Európában), míg a francia mezőgazdasági termelőknek 50, a nagyipari vállalkozásoknak pedig mintegy 75 százaléka csatlakozott érdek-képviseleti szervezeteihez (lásd az alábbiakban).[201] A fontosabb csoportok közül sok vált hirtelen népszerűvé az ország történetének drámai pillanataiban; ilyenkor egyszerre tömegek áramlottak be a szervezetekbe. Ahogy azonban normalizálódtak az állapotok, a tagok száma újra csökkent, és a szervezetek nagy részének tagság híján nehéz volt igazolnia képviseleti igényeit.

A szervezetek pénztárai gyakran annyira kiürülnek, hogy hozzáértő alkalmazottak felvételére sincs lehetőségük, illetve közvetlen vagy közvetett állami támogatásra szorulnak. Egy érdekcsoportnál hivatalnoknak lenni olyannyira modern jelenségnek számít, hogy jószerivel alig fordul elő; kivételt csak néhány szektor képez – mindenekelőtt az üzleti szövetségek.

Az érdekcsoportokat ezen felül ideológiai különbségek is megosztják. Franciaországban a munkások, a gazdák, a veteránok, az iskolások vagy a fogyasztók érdekeit védő csoportok között mély törésvonalak húzódnak eltérő ideológiai preferenciáik miatt. Az ideológiailag megosztott szervezeteknek minden területen versenybe kell szállniuk a képviselt csoportok támogatásáért, hogy reprezentativitásukat megalapozzák. Ebből következően még a nagy múltra visszatekintő érdekcsoportok is radikálisak tevékenységükben és céljaik megfogalmazásában; ez a hasonló fejlődést elért országokban ritkaságszámba megy, leginkább csak az iparosodottság kezdeti lépcsőfokain álló országokra jellemző. Ráadásul azoknak a csoportoknak, amelyek előtt rendszeresen bezárulnak a média kapui, az ilyen taktikák jelentik az egyetlen elképzelhető módot arra, hogy kilépjenek a nyilvánosság elé. Ilyen helyzetben még a tisztán gazdasági, szociális vagy kulturális érdekek védelme is politikai színezetet kap.

A munkásmozgalom

A francia munkásmozgalom a különböző politikai szimpátiák alapján országos konföderációkra oszlik, bár a történelmi tapasztalatok arra intették a francia munkásokat (itt és a következőkben szélesebben értelmezve; beleértve a bérből és fizetésből élőket, az „alkalmazottakat” – aford.), hogy más európai mozgalmaktól eltérően ne keressenek közvetlen szervezeti kapcsolatokat a politikai pártokkal.[202] 1975 óta a taglétszám meredeken csökkent, de a jelek arra utalnak, hogy 1994 óta ennek üteme lassult. Bár a szakszervezeti tagok száma (Svédországot kivéve) minden országban visszaesett, ma Franciaországban a legalacsonyabb a tagság aránya. A felmérések azt mutatják, hogy a fizetésből élők legfiatalabb rétege kilépett a mozgalomból, és hogy 1990 után a különböző üzemi szintű választásokon a nem szakszervezeti csoportok támogatta jelöltek több szavazatot kaptak, mint a hagyományos szakszervezetek jelöltjei.[203] A szakszervezetek akkor veszítették el a legtöbb tagjukat és (választási) támogatottságukat, amikor a szakszervezeti mozgalom végre intézményesült a munkahelyeken, és elérte, hogy nagyobb törvényi védelmet kapjon, mint bármikor történelme folyamán.

Egyértelmű gyengeségük ellenére a francia munkások még mindig bíznak abban, hogy a szakszervezetek megvédik érdekeiket a munkaügyi vitákban. 1994 óta egyre többen vesznek részt sztrájkokban, támogatják a kollektív megmozdulásokat, és jobban bíznak a szakszervezetekben, a sztrájkmozgalmat irányító vezetőikben. Sőt a közalkalmazottak 1995. őszi, a teherfuvarozók 1996. őszi, illetve (az emelkedő olajár ellen tiltakozó) teherfuvarozók és taxisok 2000. őszi tömeges sztrájkja idején az emberek sokkal inkább támogatták a sztrájkokat, mint amennyire bíztak abban a kormányzatban, amely ellen a sztrájkok irányultak.[204] Arról azonban nem feledkezhetünk meg, hogy bár előfordulnak tömeges sztrájkok Franciaországban, számuk az elmúlt harminc év során folyamatosan csökkent.

A francia munkásosztály az ideológiai megosztottsággal a legkevésbé sem képes szembenézni. A tagság csökkenése nem serkentette a konszolidációt, hanem éppen további frag- mentációt eredményezett (lásd az alábbiakban). Az Egyesült Államoktól eltérően a munkásokat egyetlen gyárban, üzletben vagy iskolában akár több szakszervezeti konföderáció is képviselheti, ezért állandó a szervezetek közötti vetélkedés a tagságért és a támogatásért. Még olyankor is előfordult, hogy a gyárakon belüli gyűlölködés megakadályozta az együttműködést, amikor az országos szervezetek egyébként megegyeztek az egységes fellépésben. Ráadásul gyenge az alapszervezeti szint – vagyis az, ahol a legtöbb sztrájkot meghirdetik –, ami gátolja, hogy a szakszervezetek komoly alkupozícióba kerüljenek.

A munkahelyi szakszervezetek csak gyenge ellenőrzésre képesek a sztrájkok fölött. Bár a szakszervezeti tisztviselők rendszerint egészen jól vizsgáznak abból, hogyan lehet a munkásokat „feltüzelni” és ily módon elhinteni a sztrájkok magvait, továbbá abból, hogy a már megkezdődött sztrájkokat hogyan lehet levezetni, általában mégsem képesek hatékonyan elkezdeni és befejezni egy akciót. Ennek az az eredménye, hogy a szakszervezeteknek a megfelelő alkupozíciójukhoz támogatást kell szerezniük, és így kiváltképp függővé válnak a környezetüktől, vagyis attól, amit társadalmi klímának neveznek. Érdek-képviseleti képességüket gyakran megkérdőjelezik, ezért az adott pillanatban realizálható mobilizációs képességük komolyan esik a latba a bűvös „reprezentativitás” elbírálásánál.

Az 1982-1983-as baloldali kormányzat által bevezetett jogszabályok (az Auroux-törvé- nyek) a munkahelyi szervezetek megerősítését szolgálták. A kormányzat a hatékony tárgyalások ösztönzésére törekedett azzal, hogy az igazgatóságok részére előírta az „egyeztetési kötelezettséget” és garantálta a munkások véleménynyilvánítási szabadságát. Az új jogszabályok, amelyek az amerikai ipari kapcsolatokat szabályozó Wagner-törvényhez hasonlítanak, jelentős változásokat eredményeztek a gazdasági kapcsolatokban és valóban elősegítették a kollektív megegyezést. Ennek ellenére a fokozatosan gyengülő szakszervezetek nem tudták kihasználni a kínálkozó lehetőséget, vagyis azt, hogy bár nem javult a szakszervezetek hatékonysága, a törvényhozás révén a francia ipari kapcsolatok súlypontja ismét a gyárakba helyeződött. A bizottságokban és megbeszéléseken részt vevő kis számú szakszervezeti képviselő mintha elveszítette volna a kapcsolatot a kétkezi munkát végzőkkel.

A szakszervezeti konföderációk közül a legrégebbi és néhány szempontból a legnagyobb a Confédération Générale du Travail (CGT). AII. világháború óta a CGT a kommunista párt szatelitszervezeteként ismert – főtitkára tagja a párt politikai bizottságának, vezetőségének legalább fele szintén fontos pártfunkciók birtokosa, és akik funkció nélkül maradtak, azok is igyekeznek megfelelni a párt igényeinek. A CGT ennek ellenére – talán hosszú hagyománya és viszonylagos hatékonysága folytán – sok nem kommunistát is a tagjai között tudhat. Az 1990-es években azonban elvesztette vezető szerepét, főként azért, mert a többi szakszervezetnél nagyobb mértékben csökkent tagsága és támogatottsága.

A második legerősebb szakszervezet a Confédération Franqaise Democratique du Travail (CFDT). Sok szempontból a CFDT a legérdekesebb és legeredetibb szakszervezet egész Nyugat-Európában. A katolikus szakszervezeti mozgalom egyik hajtásaként jelent meg az

  1. es években, és rögtön olyan programmal állt elő, amelynek sok elemét – így a munkások önigazgatásának (autogestion) gondolatát – beépítették az 1982-ben elfogadott szakszervezeti törvénybe. A CFDT vezetői saját politikájukat a CGT ellenzéki magatartásával szembeni alternatívának képzelik el. A CFDT tulajdonképpen a modern kapitalista igazgatás potenciális partnereként kínálja magát. Ez az elmozdulás a jobboldal felé végül a CFDT számos közalkalmazotti szervezetében szakadáshoz és egy országos vetélytárs, a Solidare Unitaire et Democratique (SUD) megalapításához vezetett. A megosztottságot fokozta, hogy a CFDT vezetősége ellenezte az 1995-ös közalkalmazotti tömegsztrájkot. 1998-ban a SUD beépült a militáns autonóm szakszervezetek nagyobb csoportjába, a G-10-be, amely ma 27 szervezetből áll.

A harmadik legjelentősebb szakszervezeti tömörülés a Force Ouvriére (FO), amely a hidegháború legelején, 1948-ban jött létre, tiltakozásul a CGT kommunista dominanciája ellen. Ez az egyetlen fontosabb szakszervezet, amelyik azt állítja magáról, hogy az utóbbi években növelni tudta tagságát. Viszonylagos sikerében bizonyára szerepe van a kommunista párt hanyatlásának is. Az FO az amerikai tradíciót követi, és megpróbál olyan pozíciót kiharcolni magának, amelyből minden erejével a kollektív alkukra koncentrálhat, hogy ellensúlyozni tudja a munkáltatói oldalt és az államot. Az 1995-ös és 1996-os sztrájkmozgalmak idején az FO vezetősége mégis erősen támogatta a sztrájkoló munkások radikálisabb csoportjait, és továbbra is a baloldal trockista tagjai a hangadók benne.

Az „autonóm” szakszervezetek közül az egyik legfontosabb és legbefolyásosabb a Fédé- ration de l’Education Nationale (FEN), a tanárok szervezete. 1992 végén a növekvő belső ellentétek és a tagság fogyatkozása miatt a FEN kettészakadt. A leszakadó rész összefogott más független szakszervezetekkel, így jött létre az Union Nationale des Syndicats Autonomes (UNSA), amelyet 1994 októberében hivatalosan is elismert a kormányzat, ami lényegében azt jelentette, hogy a többi országos konföderációval egyenrangúnak tekintik. 1996-ban azonban a FEN (és vele az UNSA) jelentősen gyengült, amikor a rivális, a Kommunista Párthoz közeli La Fédération Syndicale Unitaire (FSU) nagyobb támogatást szerzett a szakszervezeti választásokon, amelyet az 1999-es választásokon is megtartott.

A meglévő szervezeteket nemcsak a belső nézetkülönbségekből fakadó fragmentáció fenyegeti, hanem külső veszélyek is. 1995-ben a Nemzeti Front több új szakszervezet létrehozását kezdeményezte, és amikor a kormányzat és a bíróságok ezt megakadályozták, a szélsőjobboldali párt a meglévő szakszervezeteket vette célba.

Tehát egy olyan időszakban, amikor a kormányzati tevékenységgel szemben nagy az elégedetlenség, és egyre többen támogatják a sztrájkok szervezését, ezért a szakszervezeteknek lehetősége nyílna, hogy szervezeti erejüket és támogatottságukat egyaránt növeljék, a szakszervezeti mozgalom soha nem tapasztalt mértékben szétesik. Akárcsak a múltban, a tömegeket mozgató sztrájkok most nemhogy egységre serkentenének, hanem még fokozzák is a megosztottságot és az ellentéteket.

Üzleti érdekek

AII. világháború vége óta a francia üzleti szférának sikerült a legtöbb kereskedelmi szövetséget és munkáltatói szervezetet egyetlen tekintélyes és jól szervezett konföderáción belül tartani, amelynek neve 1998 óta Mouvement des Entreprises de France (MEDEF). Az érdekek, a gazdasági koncepciók és az ideológiák különbözősége azonban gyakran akadályozza a szervezetet a hatékony cselekvésben, és időnként károsan befolyásolja reprezentativitását a kormányzattal és a szakszervezetekkel folyó tárgyalásokon. A MEDEF – korábbi nevén Conseil National du Patronat Frantcais (CNPF) – mégis úgy vészelte át a szocialista államosítás, valamint a szociális törvényhozás és az ipari kapcsolatok átalakításának nehéz éveit, hogy eközben nem csökkent befolyása az országos politikában.

Minthogy a MEDEF-et alapvetően a „nagyvállalkozások” irányítják, a kistulajdonosok úgy érzik, hogy érdekeik hathatósabb védelemre találhatnak az inkább mozgalomorientált csoportoknál, mint egy ilyen, a legújabb trendeknek megfelelően szervezett, modern lobbi- csoportnál.[205] A kisvállalkozók és kiskereskedők mozgalma szembefordult a hagyományos szervezettel és önálló, szervezett szakmai csoportokat alakított ki.

Agrárérdekek

Az agrárérdekek védelme például hosszú, viszálykodással terhes múltra tekint vissza. Az Ötödik Köztársaság idején azonban a Fédération National des Syndicats Agricoles (FNSEA) több képviseleti szervezete közül uralkodóvá vált és komoly segítséget nyújtott a kormánynak a francia agrárgazdaság átszervezésében. Az 1960-as években a vidék reformját célul kitűző törvényhozás lehetővé tette, hogy a „mezőgazdasági szakmai szervezetek együttműködésre lépjenek” a kormányzattal, de ezt az együttműködést kezdettől fogva csak az FNSEA-nak kínálták fel. Ebből a privilegizált pozícióból a szövetség a mezőgazdaság átalakításában érdekelt kulcsintézmények patrónusi és ellenőrző szervévé vált, és a szóban forgó intézményeket arra használhatta fel, hogy beszervezze a francia parasztok jelentős százalékát. Miután az egymást követő kormányok támogatásával megszerezte magának az agrárszektor feletti uralmat, az FNSEA a kormányzati politikával is szembeszállhatott, mert mögötte állt a csökkenő számú paraszti népesség túlnyomó többsége.[206]

Az utóbbi években az FNSEA-nak főként külső kihívásokkal kellett szembenéznie, mert az agrárszektor épp termelési sikere miatt került bajba. Az Európai Unió nyomására Franciaország 1992-ben vállalta, hogy az uniós agrárpolitikának megfelelően jelentős reformokat hajt végre, amelyek során igen nagy mennyiségű földet vonnak ki a termelésből, és egyes ártámogatásokat közvetlenül a gazdáknak fizetett támogatásokkal váltanak fel. Ugyanebben az évben az Európai Unió megállapodást kötött az Egyesült Államokkal a gabonaexport támogatásának és az olajos magvak termelésének csökkentéséről. Bár e termékek legfőbb exportőre Franciaország, az FNSEA (néha erőszakos) megmozdulásaihoz EU-szerte csatlakoztak a mezőgazdasági érdek-képviseleti szervezetek, ami végül, 1994-ben visszakozó GATT- megállapodást eredményezett. Az uniós agrárpolitika költségvetésének további csökkentésére irányuló követelések csak növelték az EU terjeszkedését kelet felé, és Franciaország (valamint Európa más részeinek) tiltakozása a genetikailag módosított mezőgazdasági termékek behozatala ellen fokozta a képviseleti szervezetek és a WTO (a korábbi GATT) közötti feszültségeket.

Franciaországban a szervezett érdekek látványosan sokféle csoporton keresztül juthatnak kifejezésre, a gyenge és fragmentált szakszervezeti mozgalomtól a kitűnően szervezett FNSEA-ig. Elmondhatjuk, hogy a francia szervezeteket kifejezési stílusuk és tevékenységformáik különböztetik meg a többi ipari ország hasonló csoportjaitól.

Az érdekérvényesítés útjai és a megnyilatkozások stílusa

A megelőző rezsimekben a szervezett érdekek a legkönnyebben a parlamenten keresztül juthattak politikai befolyáshoz. A Harmadik és a Negyedik Köztársaság idején a két ház erősen specializálódott és nagy hatalmú bizottságai tulajdonképpen nem voltak mások, mint az érdekcsoportok előretolt állásai a politikai intézményrendszerben. Nem volt ritka eset, hogy ezek a csoportok a saját törvényjavaslataikkal helyettesítették a kormány előterjesztéseit.

A parlament 1958-as reformjának és racionalizálásának számos oka volt; többek között egyre meghatározóbbá vált az a vágy, hogy csökkentsék az érdekérvényesítés szerepét a törvényhozási folyamatban. Ez nagyjából meg is történt, az érdekcsoportok azonban távolról sem veszítették el minden befolyásukat a normaalkotásban és a döntéshozatalban. Hatékonyságuk megőrzése érdekében az egyes csoportok ma azokat a csatornákat használják, amelyek a régi tapasztalat szerint a leghatékonyabbak; vagyis amelyek közvetlenül a kormányzathoz vezetnek. A szervezett magánérdekek és az állam között szükséges együttműködés tanácsadó testületekben intézményesedett, amelyek megtalálhatók minden jelentősebb közigazgatási hivatal mellett: tagjaik a köztisztviselők és a csoportok képviselői közül kerülnek ki. Mindazonáltal a privilegizált befolyásolási tendenciák együttese, másként az úgynevezett neokorporatizmus a mezőgazdasági szektort leszámítva gyönge maradt Franciaországban. A munkavállalói és kisvállalkozói szektorok gyenge szervezettsége miatt érdekképviseleteik nem minősülhetnek megbízható partnereknek.

Az érdekszervezetek emellett a végrehajtó hatalom csúcsaira is igyekeznek hatással lenni. Ebből a szempontból régóta fontos célpontnak számítanak a miniszteri stábok. Amikor a jelenlegi rezsim megerősítette a végrehajtáson belüli politikai pozíciókat, azt is lehetővé tette, hogy a kormányfő és az elnök hatékonyabban lépjenek fel az egymásnak feszülő igények döntőbíróiként, és szorosabb ellenőrzést gyakoroljanak a közigazgatási szervezetek és a minisztériumok felett.

Semmi különös nincs abban, hogy bizonyos érdekek könnyebben találnak utat a kormányzati hivatalokhoz. A csoportok képviselői és a közigazgatási alkalmazottak közötti összhang épülhet közös világnézetre, hasonló társadalmi háttérre vagy neveltetésre. A hivatalokban sokkal szívesebben fogadnak egy fontos kereskedelmi szövetségben vagy csúcsszervnél, például a MEDEF-ben dolgozó hivatalnokot, aki a beérkezett igényeket már referálásra készen elrendezte és megpróbálta racionális formába önteni, mint egy olyan szervezetet, amely latens neheztelések mobilizálásával próbál meg védelmébe venni szerteágazó részérdekeket.

A magas beosztású köztisztviselők hajlanak arra, hogy különbséget tegyenek a – komolynak és kellőképp dinamikusnak vélt – „szakmai szervezetek” és az „érdekcsoportok” között, amelyektől az előbbiekkel szemben, őrizkedni kell. Az érdekcsoportok képviseletében eljárók lehetőségei a saját erejüket és tapasztalatukat tükrözik, amellyel képesek a kormányzat különböző szerveivel megtalálni a közös hangot. A szakszervezeti képviselők elismerik, hogy az általában vett társadalmi klímától (magyarán a sztrájkhangulattól) függ, hogy mekkora súllyal képesek fellépni a kormányzattal szemben. Az üzleti érdekek képviselői ezzel szemben azt mondják, hogy sokkal többet számítanak a köztisztviselőkkel – az agrárérdekek képviselői szerint a miniszterekkel – ápolt személyes kontaktusok.[207]

Az itt neokorporatizmusnak nevezett jelenség szempontjából központi jelentősége van annak, hogy az állam kulcsszerepet játszik az érdekcsoportok legitimitásának alakításában és meghatározásában, valamint az együttműködés szabályainak megállapításában. A francia állam különböző szinteken nagymértékben beleszól a csoportok kapcsolataiba, sőt bizonyos területeken – a hivatalos elismerés megadásával és anyagi támogatással – a létezésüket is befolyásolja. Bár a képviseleti szervek hivatalos elismerés nélkül is működhetnek, elismerés hiányában mégsem tudnák a konzultatív testületeket megközelíteni, nem írhatnának alá kollektív szerződéseket (mondani sem kell, hogy ez milyen fontos szempont, mondjuk a szakszervezeteknél), és nem tarthatnának igényt állami támogatásra. Az elismerés ezért különösen fontos eszközt jelent a kormányzatok kezében a csoportok befolyásolására, s ezzel élnek is mind a konzervatív, mind a szocialista adminisztrációk.

A francia állam sok éve közvetlen és közvetett támogatásban részesíti az érdekcsoportokat. Azzal, hogy néhány csoportot előnyben részesít a többivel szemben (mert elismeri és támogatja őket) az állam a neokorporatista sémát látszik követni. Ennek ellenére a neokorpora- tista modell kevésbé alkalmazható Franciaországban, mint bárhol másutt Európában. A neo- korporatista döntéshozatal feltételezi, hogy mindhárom nagy gazdasági-társadalmi szektoron (a mezőgazdaságon, a munkavállalói és a munkaadói szektoron) belül a domináns érdekcsoportok (vagy érdekcsoport-szövetségek) közeli kapcsolatban állnak az állammal. A francia példában – ahogyan fentebb már említettük –, éppen ennek a korporatista politizálásnak az egyenetlensége szembetűnő.[208]

Bár a neokorporatista minta szerint az érdekcsoportok vezetőinek ellenőrizniük kellene a szervezeti megmozdulásokat és koordinálni az alkukat, a francia érdekcsoportok tömegakcióit, az utcai felvonulásokat, a nem hivatalos sztrájkokat és a kormányzati tulajdon elleni támadásokat a vezetők gyakran nem tudják irányítani. Azt lehet tehát mondani, hogy a csoportos tiltakozások Franciaországban nagyobb (negatív) hatással járnak, mint másutt Európában, mert a csoportok és az állam közötti kapcsolatrendszer elemévé váltak, amelyek a kormányzat szemében az érdekkifejezés kiterjedését és intenzitását tekintve ugyan korlátozott, de mégis érvényes formáinak tűnnek. Csak ezen a módon érthetjük meg, hogy a parlamenti többséggel bíró kormányzatok miért hajolnak meg oly könnyen a gyengén szervezett érdekcsoportok előtt.[209] (Lásd a 9.3. keretes részt.)

9.3. Tiltakozások Franciaországban

A szocialista kormányzás évei alatt mind több ember találta úgy, hogy a szigorú törvényhozás elleni tiltakozásul vagy egyszerűen a munkahelyük elvesztésének félelmétől vezetve utcai demonstrációkon kell hangot adni követeléseinek: régi vagy újonnan alapított érdekcsoportok ösztönzésére művészek, kisvállalkozók, kamionosok, orvosok, medikusoközönlöttekaz utcákra. Afelvonulások nemritkán erőszakhoz és lázadáshoz hasonló állapotokhoz vezettek. De ugyanez történt a konzervatív kormányok idején. 1987-ben az egyetemi és középiskolai diákok demonstrációja megakadályozta, hogy a Chirac- kormány bevezesse a tervezett egyetemi reformokat, 1994-ben pedig (a parlamentben 80 százalékos többséggel bíró) Balladur-kormány kényszerült lemondani az „ifjúsági" minimálbér bevezetéséről, amelynek célja a fiatalok nagyobb arányú foglalkoztatásának ösztönzése lett volna, de elvetették, amikor középiskolás diákok tiltakoztak ellene Párizsban és más nagyvárosokban. Az egy hónapig tartó közalkalmazotti sztrájkokat és az 1995. november-decemberi tömegdemonstrációkat követően az új Chirac-kormány letett tervéről, hogy átszervezi az államosított vasúthálózatot, és átdolgozta a köztisztviselői szektor átszervezésére vonatkozó tervét is. Egy évvel később a sztrájkoló teherfuvarozók kaptakjelentős kedvezményeket a még mindig gyenge kormányzattól. 2000 őszén egy, az emelkedő olaj- és benzinárak miatt kirobbant (és Angliára is átterjedt), teherfuvarozók és taxisok vezette sztrájk az üzemanyagot terhelő fogyasztási adó csökkentésére kényszerítette a Jospin-kormányt. Pedig 2000 nyaráig a kormányzat példátlanul nagy népszerűségnek örvendett a közvéleményben.

Források: Les Elections législatives du mars 1986. Párizs, 1986, Le Monde-melléklet; Les Elections législatives du 5 juin et 12 juin 1988. Párizs, 1988, Le Monde-melléklet; Les Elections législatives du mars 1993. Párizs, 1993, Le Monde-melléklet; Les Elections législatives du 25 mai 1997. Le Monde, 1997. május 27. és június 3.; Economist, 2000. szeptember 16.

POLITIKAI PÁRTOK

A hagyományos pártrendszer

A választási adatok elemzői néha hajlanak arra, hogy krónikus és megváltoztathatatlannak tűnő megosztottságot lássanak a francia szavazói táboron belül a jobb- és baloldalnak nevezett hangulati vagy vérmérsékleti csoportok között. Ha a választásokat ebből a perspektívából szemléljük, láthatjuk, hogy a politikai elkötelezettségek a történelem folyamán meglepően stabilnak mutatkoztak. 1962-ben ugyanott volt a legerősebb De Gaulle ellenzéke, ahol több mint egy évszázaddal azelőtt is erős republikánus tradíciók éltek. Az 1974-es elnökválasztás vagy az 1978-as parlamenti választások ugyanezt a megosztottságot tükrözték. Röviddel ezt követően azonban a baloldal térnyerése a korábban konzervatívnak számító vidékeken megváltoztatta a szavazatok hagyományos megoszlását. 1981 óta mindegyik parlamenti választáson változott a többség, ma már kevés minisztériumról lehet elmondani, hogy a jobb- vagy a baloldal szilárd védőbástyája.

Az Ötödik Köztársaság választási rendszere a leegyszerűsített politikai elkötelezettségeknek kedvez. A legtöbb választókerületben a második választási fordulók két jelölt küzdelmére szűkülnek, és ezek többé-kevésbé a két szemben álló tábort képviselik. Az egyszerű és tartós megosztottság már régóta egy kétpárti vagy kétkoalíciós váltógazdaságban stabilizálódhatott volna, amely talán hitelesen kifejezte volna a szavazók választását. De miért nem ment végbe egy ilyen kikristályosodás.

A szocialistákat és a kommunistákat, illetve újabban az RPR-t leszámítva a francia pártszervezetek olyan kezdetlegesek voltak, mint a többi ország pártjai 19. századi keletkezésükkor. A francia pártok jobbára preindusztriális, a városiasodást megelőző környezetben fejlődtek, először a felső középosztály, majd a középosztály ízlésének megfelelően. Elsődleges és néha egyetlen funkciójuk az volt, hogy szervezeti kereteket biztosítsanak a jelöltek kiválasztásának és a helyi, megyei vagy országos hivatalokba történő megválasztásának. Még a jobban szervezett pártok is általában széttöredezettek, a tagszervezetek pedig helyi érdeklődésűek, és az országos és a helyi szint között csak igen szerény kapcsolat van.

A képviseletnek és a pártszervezetnek ez a formája azért létezhetett, mert a szavazók elégedettek voltak vele. Azok a választók, akik nem bíznak a hatalomban, és képviseletet akarnak a kormányzat esetleges visszaéléseinek kiküszöbölésére, valószínűleg gyanakvással fogadnák az olyan pártokat, amelyek a politikai reform előmozdítására jönnek létre. Minden antagonizmusuk ellenére a republikánus és az antirepublikánus tradíciók egy dologban közösek: averzióval viseltetnek a stabil és erősen szervezett pártokkal szemben. A párttagság aránya mindig is alacsony volt – rövid, drámai időszakokat kivéve. Nem is olyan régen, az 1960-as években a bejegyzett választóknak csak 2 százaléka volt párttag; ezzel szemben más demokráciákban, jelesül Nagy-Britanniában és Németországban néhány párt akár egymilliót is meghaladó tagsággal számolhat – ezt Franciaországban egyetlen politikai párt sem tudta elérni. A szervezeti gyengeség hozzájárul a sokpártrendszer fennmaradásához, másrészt a gyenge sokpártrendszer táplálja a francia politika elvont, ideologikus stílusát. A pártok még a kimondottan politikai kérdéseket is magasröptű ideológiai terminusokban fejezik ki, így nem vádolhatják őket azzal, hogy csak szűk érdekeket vagy személyiségeket képviselnek.

A francia sokpártrendszer különösen nagy árat követelt a Harmadik és a Negyedik Köztársaság idején. Sem a jobb –, sem a baloldal nem volt képes hosszabb ideig egymaga kormányon maradni, mert egyik mögött sem állt tartós többség, és mindkettőn belül ott voltak azok a szélsőséges csoportok, amelyek egyenesen kétségbe vonták a rendszer legitimitását. Ennek a pártrendszernek magától értetődő konzekvenciája volt, hogy legtöbbször instabil centrista koalíció adta a kormányt, függetlenül a megelőző választások eredményétől. 1789 és az Ötödik Köztársaság hajnala előtt a köztársasági Franciaországot, 30 évet leszámítva, mindig a centrum kormányozta. A két- vagy hárompárti rendszerben a nagyobb pártok általában a stabilitás és a kohézió megszerzése végett mozdulnak el a centrum felé. Ahol azonban a szélsőséges pártpluralizmus az uralkodó, ott a centrum nem válhat politikai erővé. Franciaországban a centrista koalíciók a rendszer fenntartásának hatékony, ha nem is korlátlanul alkalmazható eszközét jelentették, eközben azonban alkalmatlanok voltak koherens politikai irányvonalak kifejlesztésére.

Az Ötödik Köztársaság új politikai keretet teremtett, amely – fokozatosan és általában kiszámíthatatlanul – nagy hatást gyakorolt kivétel nélkül minden politikai pártra és a pártok egymáshoz való viszonyára. A kibontakozó pártrendszer ugyanakkor jelentősen befolyásolta a rendszer intézményeinek működését.[210] Az 1970-es években a parlamenti pártfegyelem értelmet adott az (átszerveződő pártok vezetői közül kikerülő) elnök és miniszterelnök erős vezető szerepének a végrehajtásban és stabilizálta a politikai folyamatot. A főbb politikai pártok szintén alternatív politikák kidolgozásának és megvitatásának fórumává váltak.

Ám ahogyan az 1980-as években a politikai rendszer a verseny felé mozdult el, a politikai vita középpontjába egyrészt politikai vezetők, másrészt korábban kisebb súlyú politikai szervezetek kerültek. A nagyobb politikai pártok továbbra is uralják a parlamenti munka szerveződését és ajelöltek kiválasztását, de sokkal kevésbé fontosak, mint a tömegszervezetek. Így 2002-ben legalább 79 párt vagy csoport indított 8424jelöltet a Nemzetgyűlés 577 mandátumáért – ez példátlan az Ötödik Köztársaságban. A négy fő pártot a választók 68 százaléka támogatta, ezeken kívül 15 százalékot kapott a Nemzeti Front és a zöldek pártja, és még hogyha ezeket a szavazatokat is beszámítjuk, akkor is a választók 18 százaléka támogatta az egyetlen kérdés vagy személy körül szerveződő pártok egész sorát 2002-ben. A Nemzetgyűlésben azonban csak hét párt képviselteti magát négy parlamenti csoportban: közülük három alkotja a jobboldali többséget, négy szövetséges párt pedig a baloldali ellenzéket.

A nagyobb pártok: a jobboldal és a centrum

Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la République, RPR) Az RPR a gaulle-ista párt közvetlen leszármazottja, amit közvetlenül azután „tákoltak össze”, hogy De Gaulle 1958-ban visszatért a hatalomba. Megalakulása után mindössze néhány héttel elnyerte a leadott szavazatok 20, a parlamenti mandátumoknak pedig 40 százalékát (lásd a9.2. táblázatot).

De Gaulle maga előnyben részesítette a közvetlen demokratikus eljárásokat, kevés figyelmet szentelt a pártoknak, ideértve a sajátját is. Ha ő nem is, Georges Pompidou, De Gaulle miniszterelnöke, későbbi utóda már sejtette, hogy ha meg akarja nyerni az elkövetkező választásokat, és meg akarja valósítani a De Gaulle nélküli gaulle-izmust, akkor szüksége lesz egy jól szervezett pártra. Az új párt több szempontból is különbözött a jobboldal hagyományos konzervatív pártjaitól: közvetlenül a csoportokból és osztályokból, köztük a munkásosztály egy részéből alakult széles koalíció támogatását próbálta megszerezni. A párt vezetése sikerrel alakított ki olyan tagságot, amely – állításuk szerint – a több százezres nagyságot is elérte egy időben. A tagság szerepe azonban rendszerint arra korlátozódott, hogy megjelentek a tömeggyűléseken és a választások idején segédkeztek a kampánymunkában. Fontos újítás, hogy a párt parlamenti képviselői nagyon fegyelmezetten szavaztak a döntésekről. A választók körében a párt egyre sikeresebbnek bizonyult minden megmérettetésen egészen az 1968-as eseményeket (a májusi és júniusi tömeges sztrájkokat és diáktüntetéseket) követő, elsöprő győzelmet hozó választásokig, amely lehetővé tette, hogy a gaulle-isták megszerezzék a Nemzetgyűlés mandátumainak többségét – ezt az eredményt korábban Franciaország egyetlen republikánus rezsimje idején sem tudták elérni.

A párt uralma a politikai és a közigazgatási szférában biztosított volt mindaddig, míg az elnöki és a kormányfői funkció is gaulle-ista kezekben volt (vagyis 1958 és 1974 között). 1974-ben, De Gaulle és Pompidou halálát követően Valéry Giscard d’Estaing elnökké választásával (aki soha életében nem volt gaulle-ista, mégis támogatta a gaulle-ista vezetés egy része) a párt hanyatlani kezdett, támogatottsága csökkent.

Jószerivel egyetlen embernek köszönhető, hogy a párt hanyatlása mégis megállt: Jacques Chiracnak. Karrierje tipikusnak mondható a fiatal francia politikusok között: az ENA-n végzett, majd nem a hivatalnoki, hanem a politikai karrier felé vette az útját. 34 éves korában parlamenti képviselő lett, és már Pompidou idején fontos kormányfunkciókat látott el. Az 1974-es választások után ő alakította át a gaulle-ista pártot RPR-ré.

Az RPR már teljesen más volt, mint gaulle-ista elődei. Bár Chirac gyakran elmondja,

9.2.TÁBLÁZAT Az Ötödik Köztársaságban megrendezett parlamenti választások első fordulója, valamint a két forduló után kapott szavazatok százalékos aránya és a Nemzetgyűlésben elnyert mandátumok megoszlása (Franciaország kontinentális részén)

hogy a gaulle-izmus inspiratív erőt jelentett számára, az RPR már régóta nem gyűjtőpárt. Ehelyett világosan körülhatárolható jobboldali választói rétegre épít, amely a klasszikus konzervatív támogatói réteghez hasonlít. A párt választóinak túlnyomó része idős, tehetősebb szavazó vagy mezőgazdasági termelő (lásd a9.3. táblázatot); ezenkívül ez a tábor az, amelyik a legnagyobb valószínűséggel vallja magát jobboldalinak, baloldalellenesnek, a leginkább elégedett a piacgazdasággal és az egyházi iskolákkal; a legnagyobb hajlandóságot mutatja arra, hogy ne eszmékre, hanem személyekre szavazzon, végül a leginkább ellenzi a nők abortuszhoz való jogát.

3.9. táblázat - 9.3. TÁBLÁZAT A 2002-es törvényhozási választás első fordulójában szavazók társadalmi összetétele (a kategória százalékában)

PS/PC/zöldek

UMP/UDF és más jobboldali

FN/MNR

Nem

Férfi

38

42

13

40

43

11

Életkor

18-24 éves

40

39

6

25-34 éves

45

26

16

35-49 éves

49

35

11

50-64 éves

35

49

13

65 éves és idősebb

28

57

13

Foglalkozás

Kereskedők, kézművesek

31

51

9

és üzletemberek

Vállalati vezetők, szakértelmiségiek

43

48

3

és intellektuelek

Középvezetők

53

39

3

Hivatalnokok

38

38

12

Munkások

49

21

18

Inaktívak/nyugdíjasok

30

51

16

Iskolai végzettség

Nincs képesítése

33

46

16

Szakmunkás

41

33

19

Középiskolai (gimnáziumi)

39

43

7

Felsőfokú

41

48

8

Társadalmi helyzet szubjektív

megítélése

Javul

42

44

9

Romlik

34

46

16

Összesen

39

43

12


Forrás: Harris, Louis, Liberation, 2002. június 10., 8. o.

Chirac – szakítva a gaulle-ista hagyománnyal – sem pártvezetőként, sem Mitterrand ellen sikertelenül induló elnökjelöltként (1981-1988), sem miniszterelnökként (1986-1988) nem támogatta a gazdaság és a társadalom modernizációjában való állami szerepvállalást. Kormányfőként 1986 és 1988 között Chirac egy olyan koalíciós kormányt vezetett, amely

9.4. ÁBRA Politikai képviselet a Nemzetgyűlésben az 1997-es és 2002-es választások után

magát neoliberálisnak vallva, ismét magánkézbe adott minden iparágat, amelyet a megelőző kormány idején államosítottak, igyekezvén megnyugtatni azokat, akik féltek a változástól.

Ennek ellenére a párt választási teljesítménye 1973 után választásról választásra romlott, az 1980-as években pedig közel állandó szinten megállt a szavazati aránya. A jobboldal 1993-as nagyarányú győzelmekor (a konzervatív koalíció a parlamenti mandátumok 80 százalékát szerezte meg) az RPR épphogy megelőzte konzervatív ellenfeleit a választás első fordulójában (a szavazatok kevesebb mint 20 százalékával). 1997-ben még tovább csökkent a párt által elnyert szavatok aránya (16,8 százalékra), ez alig két százalékkal volt több, mint a Nemzeti Fronté. De 1997-ben 100 000 fősre becsült (európai mértékkel viszonylag kicsi) tagságával még mindig az RPR számított a legnagyobb pártnak Franciaországban (lásd a 9.4. ábrát)?2

2002-re az RPR elég messze került elődjétől, amelyet valaha erős kézzel kormányoztak a gaulle-ista „bárók” és amelynek alapvető szervezőereje a gaulle-izmus volt. Jacques Chirac 1995-ös elnökválasztási győzelme alkalmat adott volna az új elnöknek, hogy kormányzó párttá alakítsa át az RPR-t. 1995 nyarának látszólag végeérhetetlen politikai válságsorozata és az 1997. júniusi törvényhozási választáson elszenvedett vereség azonban csak növelte és kiélezte a párton belüli, illetve az RPR és szövetségesei közötti ellentéteket. 1999-ben kicsúszott Chirac kezéből a párt irányítása, amikor választott jelöltje alulmaradt a pártelnökválasztás során. Azután 2000 őszén úgy tűnt, hogy Chirac nem sok eséllyel indul az újraválasztásért 2002-ben, mert napvilágra kerültek a párizsi pártszervezet tömeges korrupciójának bizonyítékai, amelyek közvetlenül az elnök (Párizs korábbi polgármestere) ellen szóltak.

Amikor azonban Le Pen váratlanul második helyezést ért el a 2002-es elnökválasztási versenyben, Chirac és a párt is újra erőre kapott. Chirac nagyarányú győzelme az elnökválasztás második fordulójában alapot teremtett az RPR utódának, az Unió az Elnöki Többségért (Unionpour la MajoritéPrésidentielle, UMP) megszervezéséhez, amely az RPR, az UDF és a jobboldal más kisebb pártjainak képviselőit foglalja magában. Az új parlament több mint 60 százalékát bíró UMP a győztes elnök mögött egyesíti a jobboldal szétforgácsolódott csoportjait.

Unió a Francia Demokráciáért (Union pour la Démocratie Franqaise, UDF) Valéry Giscard d’Estaing fő célja az volt, hogy megakadályozza a centrum kiszorítását a gaulle-ista köztársaság politikai hatalmából. Pártja, a konzervatív Republikánus Párt (PR) 1962-ben alakult, amikor Giscard és néhány más konzervatív képviselő önálló csoportot alakított. Ellenezték pártjuk kormányból való kiválását és ellenzékbe vonulását csak azért, mert De Gaulle kedvezőtlenül vélekedett az európai egységről és népszavazást írt ki a közvetlen elnökválasztásról. Ettől kezdve a képviselőcsoport a parlamenti többségen belül önálló tömörülésként működött. Giscard, aki az üzleti, banki és közszolgálati szektorban régóta jelentős szerepet játszó családból származik, már 1974-es elnökké választása előtt pénzügyminiszter volt De Gaulle és Pompidou kormányában. Pártja sosem próbált tömegpárttá válni, hanem erejét egyrészt parlamenti képviselői adták, akik gyakran töltöttek be miniszteri pozíciókat, másrészt helyi vezetői, akik fontos hivatalokat birtokoltak a helyi és a megyei tanácsokban.

Amikor az RPR Chirac vezetésével új erőt adott a gaulle-izmusnak, Giscard köztársasági elnökként olyan megoldással próbálta növelni a PR súlyát, amelyet a jobboldali és a centrumpártok mindig is megalkuvásnak tartottak: ez volt a koalíciókötés heterogén csoportok és személyiségek között, akik az 1978-as törvényhozási választások előtt szövetkeztek az elnök támogatására – így jött létre az Unió a Francia Demokráciáért (UDF). Az UDF-ben Giscard republikánusai mellett helyet kaptak a katolikus párt (CDS) maradványai, az egykor militáns antikatolikus radikálisok és néhány volt szocialista. A centrumon belüli korábbi ideológiai viták értelmetlenné váltak, de a pártok, amelyek az UDF-et alkották, időszerűtlennek tartották, hogy kilépjenek saját meggyengült struktúráikból. Becslések szerint 1995-ben az UDF összes pártjának tagsága együttvéve sem haladta meg a 38 000 főt.

1981 óta az UDF és az RPR általában minden szinten együttműködött a választásokon. Amikor azonban a Nemzeti Front 1983 után kezdett választókat maga mellé állítani, az RPR és az UDF kénytelen volt egyre több közös jelöltet állítani a parlamenti választások első fordulójában, hogy ne maradjanak alul a Nemzeti Fronttal szemben. A két párt azonban még együtt se tudott 45 százaléknál többet megszerezni a szavazatokból, pedig 1986-ban, 1993- ban és 2002-ben elnyerték a parlamenti többséget. A Jacques Chirac megválasztása (1995) után, Alain Juppé vezetésével szervezett két kormányt kettős koalíció alkotta: először az RPR-en és az UDF-en belüli frakciók koalíciója, majd az RPR és az UDF koalíciója. Így az UDF képviselői jelentős befolyással bírtak a döntéshozatali folyamatban: részt vettek a kabinetben és a Nemzetgyűlés hat állandó bizottsága közül háromnak az elnökét ők adták. A 2002-ben alakult új kormány szintén kettős koalíció – maga a miniszterelnök, Jean-Pierre Raffarin jó ideje tagja az UDF-nek –, de mivel az UDF-képviselők többsége beépül az UMP-be, az UDF mint párt látszólag elveszítette önálló befolyását.

Az UDF-en belüli mély megosztottság fokozódott mind az 1997-es törvényhozási választások után, amikor választói támogatottságát tekintve az UDF harmadikként végzett a jobboldali pártok közül (alig valamivel elmaradva a Nemzeti Fronttól), mind az 1998-as regionális választások után, amikor az UDF öt regionális szervezete elfogadta a Nemzeti Front támogatását, és a párt két hónappal később kettészakadt. A képviselők liberális (amerikai viszonyok közt konzervatívnak számító) kisebbsége egy új, Liberális Demokrácia (Démocra- tie Liberale, DL) elnevezésű parlamenti csoportot hozott létre, amely az RPR-rel és az UDF-fel laza csoportközi szövetséget (L’Alliance) alkotott a Nemzetgyűlésben, és később átalakult az UMP-vé. A 2002-es elnökválasztáson azonban csak a választók 7 százaléka szavazott az UDF jelöltjére, Francois Bayrou-ra.

Nemzeti Front (Front National, FN) A jobboldal megosztottsága részben annak tulajdonítható, hogy tagjai különbözőképpen fogadták a Nemzeti Front színre lépését Mitterrand elnöksége idején. Az 1980-as évekig az 1972-ben Jean-Marie Le Pen alapította Nemzeti Front egyike volt a szélsőjobb viszonylag obskúrusabb pártjainak. Az 1983 előtti választásokon az FN-nek egyszer sem sikerült elnyernie a szavazatok több mint 1 százalékát. Az 1984-es európai parlamenti választásokon az FN az egy évvel korábbi helyi választásokon szerzett támogatásra építve a szavazatok majdnem 10 százalékát nyerte el, a hagyományos jobb- és baloldali pártok nagy megrökönyödésére.

Az 1986-os parlamenti választásokon 2,7 millió szavazattal az FN újra a szavazatok 10 százalékát szerezte meg. Az anyaországi kerületekben többet szerzett, mint a kommunisták, és jelentős politikai erőként vonult be a törvényhozásba. A szavazatok kétharmada olyan választóktól érkezett, akik korábban a tradicionális jobb szavazói voltak, de a fennmaradó egy- harmad a baloldal egykori szimpatizánsaitól (többnyire szocialistáktól), illetve új vagy korábban távolmaradó szavazóktól származott. Kihasználva az arányos képviselet bevezetését (1986), amit Mitterrand részben azért szorgalmazott, hogy megossza vele a jobboldalt, 35 FN-képviselőjutott be a parlamentbe. Az 1993-as törvényhozási választásokon az FN-jelöl- tek az első fordulóban majdnem 13 százalékot szereztek, de mivel visszaállították az egyéni választókerületeket, egyikük sem lehetett képviselő. Az 1997-es törvényhozási választásokon a szavazatok több mint 15 százalékát megszerző FN lett Franciaország második legnagyobb konzervatív pártja, és rekordszámú jelöltje jutott a második fordulóba, közülük azonban csak egyet választottak meg.

Ennek ellenére az FN láthatóan előbbre jutott a helyi szavazóbázisok hálózatának kialakításában. 1992-ben ajobboldali többség múlt a párton (22 régió közül 14-ben). 1998-ban eza többséget biztosító szerep hozta meg a politikai áttörést a Nemzeti Front számára, amikor az UDF öt regionális vezetője hivatalosan elfogadta az FN támogatását, hogy megőrizhessék elnöki posztjukat. 1995-ben az FN első ízben nyert önkormányzati választást három városban és Franciaország nagyobb városainak közel felében képviselethez jutott. 1997-ben egy időközi választás során még egy városban győzelmet aratott. Ez a sikersorozat azonban a pártvezető Le Pen és a pártszervezet kialakítója, az 1998-as regionális választásokra sikeres koalíciós stratégiát kidolgozó Bruno Mégret közötti rivalizálásba torkollott. 1998 végére Mégret-t és támogatóit kiszorították a pártból, majd 1999-ben a két frakcióból két külön párt lett, így mindkettő befolyása és választási ereje csökkent. Ezért rázta meg a politikai rendszert, amikor Jean-Marie Le Pen a 2002-es elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 17 százalékával második helyen végzett (korábban soha nem szerzett ennyi szavazatot). A két hónappal későbbi törvényhozási választásokon az FN jóval kevesebb szavazatot kapott (11 százalékot), de mégis bizonyította, hogy nemcsak Le Pen, hanem a párt is politikai erő maradt.

A Nemzeti Frontot sokszor hasonlították már a poujade-ista mozgalomhoz, amely az 1956-os törvényhozási választáson 2,5 millió szavazatot kapott, majd rövidesen eltűnt a politikai színről.[211] Az FN támogatóinak és szervezeteinek többsége inkább nagy-, mint kisvárosi illetőségű, és erősebben jobboldali, mint Pierre Poujade követői voltak. Ráadásul a Nemzeti Front sokkal sikeresebb a szervezetépítésben, mint a poujade-ista mozgalom volt. A választási rendszer változása miatt 1988 óta az FN-nek csak egy képviselője volt a Nemzetgyűlésben, de összességében még mindig több száz választott képviselője van a regionális, megyei és helyi szinteken (valamint az Európai Parlamentben). Az 1998-as szakadás küszöbén a Nemzeti Front tagságát 50 000 főre becsülték (1985-ben még csak 10 000 tagja volt).

Bár 1998 óta a Nemzeti Front befolyása megcsappant, a pártnak láthatóan új erőt adott Le Pen 2002-es sikere. Ráadásul a párt kialakulásának és megszerveződésének 15 éves folyamata minden párt szavazóira hatott, főként azokra, akik rendszerint a jobboldalra szavaznak, és a fiatal munkásokra, akiket korábban a mára meggyengült Francia Kommunista Párt tudott mozgósítani (lásd alább). Az FN támogatta eszmék elfogadottsága az 1980-as években minden választó körében óriási mértékben növekedett, 1999 közepe óta pedig ismét növekszik. Ráadásul a pártverseny dinamikája arra kényszeríti a többi pártot, hogy az FN felvetette kérdéseket kiemelt helyre tegye a politikai napirendben.

Bár ma a jobboldal látszólag az elnököt támogató UMP-szövetségben egyesül, ez a szövetség stratégiai ernyőszervezet, amely elfedi a pártelitek egyre nagyobb szétforgácsolódását. Éppen ez a szétesési tendencia kedvez a Nemzeti Frontnak, segít fenntartani befolyását.

A baloldal

Szocialista Párt (Parti Socialiste Franqais, PS) Az európai országok erős szociáldemokrata pártjaival összehasonlítva a Szocialista Párt már alapításától fogva (1905) szinte állandóan gyengélkedik. A lassú és egyenetlen indusztrializáció és a szervezkedéstől való tartózkodás nemcsak a szakszervezetek fejlődését hátráltatta, de megfosztotta a PS-t a munkásosztály erejétől, amely más munkáspártoknak a szakszervezetekkel való szövetségben rendelkezésükre állt.

A brit Munkáspárttól eltérően, amely képes volt megszólítani a liberálisokat, a PS nem tudta megnyerni a francia középosztály radikálisait. Programja, amely a doktriner marxizmus hatása alatt készült, sokáig megakadályozta, hogy a párt versenyre kelhessen a középosztály pártjaival a középtől balra található szavazók elnyeréséért. A párt sohasem volt elég erős ahhoz, hogy egyedül kormányozhasson. Gyengesége miatt kénytelen volt megelégedni a lehetséges partner szerepével a Harmadik és a Negyedik Köztársaság ingatag koalícióiban.

Az 1920-ban megalakult Francia Kommunista Párt fosztotta meg leginkább a szocialistákat munkáspárti támogatóiktól. A Szocialista Párt munkásosztálybeli követőinek nagy része néhány hagyományosan erős régióban koncentrálódott, például az iparosodott északon és a középső terület városi agglomerációs övezeteiben; a pártnak ezzel együtt másutt is voltak erős központjai: sokan lettek követői a déli bortermelők, a republikánus ideálok és az anti- klerikalizmus hívei, valamint a termelői szövetkezetek tagjai közül. A közalkalmazottak, közöttük is a tanárok és a bérből-fizetésből élők közül mindig nagyobb arányban fordultak elő szocialista párti szavazók, mint a népességben általában. Ez a támogatás állandó, de nem különösebben dinamikus erőt jelentett a párt számára.

A párt komoly nehézségekkel találta magát szemben az Ötödik Köztársaság megváltozott feltételei között. Néhány hibás kísérlet után, amelyeket egy új stratégia kimunkálására tett, a régi párt feloszlott, és 1969 nyarán egy új Szocialista Pártnak adta át a helyét, amely jelentős sikereket ért el a tagtoborzásban és gyenge választási eredményeinek javításában. A jobboldali kormányzattal szembeni erősödő elégedetlenség és Francois Mitterrand erős kezű irányítása együtt hozta meg a szocialisták számára a kedvező fordulatot (lásd a 9.4. keretes részt).

Az 1980-as években a múlthoz képest a párttagság figyelemre méltóan növekedett (1983- ban mintegy 180 ezer fő volt), jóllehet még mindig nem volt összevethető a nagyobb európai munkáspártok tagságával. Társadalmi hátterét tekintve az új tagság túlnyomórészt a fizetésből élő középosztályból, a szakértelmiségből, a közalkalmazotti rétegből, és különösen a tanárok közül verbuválódik. Az 1970-es években munkások is nagy számban átpártoltak a szocialistákhoz, bár még ma is csak elvétve fordulnak elő a pártvezetésben. De erre az időszakra a PS elérte azt, amit más európai szocialista pártok nem tudtak elérni: az 1960-as évek aktivizmusából kiemelkedő új társadalmi mozgalmak és a kisebb, nem kommunista baloldali pártok vezéreinek vonatkoztatási pontjává vált.[212]

Az 1981-es választásokon Mitterrand learathatta hosszú és kitartó erőfeszítései gyümölcsét. Miután a pártvezére a köztársaság elnöke lett, a szocialista frakció pedig (a kommunisták támogatásával) többséghez jutott a törvényhozásban, a PS olyan helyzetbe került, amelyet azelőtt nem ismerhetett – és amelyre nem volt felkészülve. Az osztatlan hatalom következő évei óhatatlanul nyomot hagytak a párt arculatán és kilátásain. Az 1981 és 1986 közöttiévek minden szinten intenzív és fájdalmas tanulási folyamatot jelentettek a PS-nek. Mitter- rand és az egymást követő szocialista kormányok nyomása alatt a klasszikus szocialista ideológia, amely már 1981-et megelőzően is üres jelszavak gyűjteményének hatott, a hatalomban töltött évek alatt teljesen szertefoszlott. Amit a német szociáldemokraták a Bad Godes- berg-i program elfogadásával tettek meg 1959-ben, ahhoz a francia szocialistáknak elég volt az 1980-as évek elejének mindennapi gyakorlata. Ma már a párt – legalábbis hallgatólagosan – azt vallja, hogy egy igazságosabb társadalomhoz nem forradalmon, hanem reformokon, a kapitalista rendszer szabályozásán és modernizációján át vezet az út.

9.4. Francois Mitterrand és az új Szocialista Párt sikerei

Bár Francois Mitterrand már a Negyedik Köztársaság óta részt vett a politikában (a Vichy-rezsimben rövid ideig kormányzati tisztviselőként is szolgált), csak később lett a szocializmus híve. Az 1965-ös elnökválasztáson a kommunisták és a szocialisták támogatásával indult, de csak röviddel azelőtt lépett be a Szocialista Pártba, hogy 1971-ben elvállalta a pártfőtitkári tisztségét. Tíz évvel később győzelemre vezette a pártot az elnökválasztáson és a parlamenti választásokon. Mitterrand eközben jó néhányszor tanúbizonyságot tett kérlelhetetlen antikapitalizmusáról, de az igazságosság iránti elkötelezettsége mindig nagyobb súllyal esett latba döntéseiben, mint egy szocialista jövő gazdasági modelljében való érdekeltsége. Ennek ellenére a párt programjának preambuluma a következőképpen fogalmazott: „Minthogy a szocialisták meggyőződéses demokraták, hisznek abban, hogy a valódi demokrácia nem valósulhat meg a kapitalizmus talaján. Ebben az értelemben a Szocialista Párt forradalmi párt."

Ha Mitterrand közös program felállítására törekedett a kommunistákkal, ezt azért tette, mert a baloldali pártok koalíciója hihető alternatívát jelentett az 1958 óta uralmon lévő jobbközép kormányzattal szemben. Ez az alternatíva azonban meglehetősen gyanúsnak tűnt a szavazók szemében, amíg a kommunisták erősebbek és jóval szervezettebbek voltak, mint a PS. Ezért jelentette ki Mitterrand, hogy szavazók millióit fogja átcsábítani a kommunista párttól a szocialistákhoz. Őszinteségének meg is lett a hatása: a Szocialista Párt szervezetileg megerősödött és egyre több választót tudott megnyerni.

Sok szempontból a Szocialista Párt azt a szerepet töltötte be az 1980-as években, amelyet a gaulle-isták játszottak az 1960-as években: ők adták a kormányt és jelentős támogatottságot élveztek a társadalom legtöbb rétegében (lásd a 9.3. táblázatot). Amikor az 1988-as elnökválasztáson újabb hét évre megválasztották, Mitterrand többséget szerzett a kontinentális Franciaország 96 megyéjének túlnyomó részében, szám szerint 77-ben. Az 1980-as években a szocialistáknak sikerült megtartaniuk hagyományos bázisuk nagy részét, és úgy tudtak nyerni, hogy jelentős előretörést valósítottak meg az ország nyugati és keleti részeinek konzervatív vidékein. A választói bázis országossá válásának azonban az volt az egyik következménye, hogy a párt törvényhozási többsége olyan választókerületektől függött, amelyekben jóval esetlegesebb volt a szavazói támogatás. Az 1993-as törvényhozási választásokon a PS 1988-hoz hasonlítva választóinak harmadát elveszítette, de a hagyományos erősségein kívüli területeken ennél jóval többet is.

A társadalmi folyamatok egy ideig a szocialistáknak kedveztek. A vallás háttérbe szorulása, az urbanizáció, a fizetésből élő középosztály (a technikusok, a középszintű vezetők stb.) és a tercier szektor növekedése, a nők nagy részének munkába állása – ezek a változások egyre inkább gyengítették azokat a csoportokat, amelyek ajobboldal erejét adták (mezőgazdasági termelők, kisvállalkozók, hagyományos burzsoázia és háztartásbeli nők). Az erős és szervezett Szocialista Párt kihasználta egyrészről ezeknek a trendeknek a választói magatartásra gyakorolt hatását, másrészről pedig (amint látni fogjuk) a kommunista párt legitimitásának hanyatlását.

Az utóbbi időkben végzett vizsgálatok azonban feltárják, hogy igen nagyszámú szavazó, főként a fiatalabbak pártlojalitásának alapja az 1980-as években öltött formát. A szavazói lojalitás ekkor már inkább konkrét kérdésekben kialakított egyéni attitűdökhöz kapcsolódott, mint a csoport vagy osztály szerint formálódó kollektív kötődésekhez. Ezért a munkanélküliség arányának növekedése, az egyre erősebb meggyőződés (még a szocialista szavazók körében is), hogy a pártvezetés kifáradt, és a maastrichti szerződésről döntő népszavazás kampányában a hagyományos szocialista szavazók nagy tömegének mozgósítása a kormányzat ellen mind a szocialisták támogatását gyengítették 1992 és 1994 között.

Az 1992-es népszavazási kampány, a nagyszámú parlamenti mandátum elvesztése 1993-ban, majd e veszteségek tetézése az 1994-es európai parlamenti választásokon fokozta a párton belüli ellentéteket és a válság érzetét. A kormányzó pártként eltöltött tíz év során (amelyet megszakított az 1986 és 1988 közötti két ellenzéki év) a vezetés egysége egyre inkább a hatalmi kiváltságoktól kezdett függeni. Ha elmondhatjuk, hogy az Ötödik Köztársaság az 1980-as években normalizálódott abban az értelemben, hogy a bal- és ajobboldal felváltva alakíthatott kormányt mindegyik törvényhozási választás után, akkor a PS a többi francia kormányzó párthoz hasonlított abban a tekintetben, hogy a kormányzati hatalomtól függött. E normalizálódás egyik jele, hogy a párton belül gyakoribbá vált a politikai korrupció. Az 1980-as évekvégétől minden párton végigsöpörtek a vádaskodások, a vizsgálatok és a korrupciót büntető ítéletek. A szocialisták esetében azonban a normalizációnak ez az aspektusa rontotta a párt képét, hatására szavazói elfordultak tőlük. A becsült tagság száma zuhanni kezdett, az 1995-ös elnökválasztás előtt már csak 100 000 fő volt, s a párt nehezen tudott elfogadható jelöltet állítani.

Ilyen körülmények között a PS vezetője, Lionel Jospin figyelemre méltóan eredményes elnökjelöltnek bizonyult: az első fordulót megnyerte, Chirac csak a második fordulóban győzte le. Tulajdonképpen ekkor esett ki aPS a választók kegyeiből. A választást követő időszakban a PS jól szerepelt az önkormányzati választásokon, az időközi választásokon és az 1995. szeptemberi (közvetett) szenátusi választásokon is jelentős eredményeket ért el. A szocialistavezetés akkor került igazi próbatétel elé, amikor Chirac elnök 1997 áprilisában váratlanul kiírta a választásokat.

Bár a pártot vezető Jospin és munkatársai nyilvánvalóan nem készültek a rövid kampányra, hasznot húztak Chirac népszerűségének rohamos csökkenéséből és az őt támogató többség eredménytelenségéből. Jospin választási megállapodást kötött a kommunistákkal és a zöldekkel a második fordulóra, majd 31 mandátumos többséget hozott össze (az úgynevezett plurális baloldalt), kinevezték miniszterelnökké, és 1997júniusában megalakíthatta a baloldal első kohabitációs kormányát. Ez a váratlan győzelem – az első szocialista diadal a Mitterrand utáni korszakban – újra lehetőséget adott a pártnak, hogy kormányzó pártként megerősödjék.

A baloldal tulajdonképpen 2000 őszéig igen jól szerepelt. A kormánynak használt a csökkenő munkanélküliség, és elfogadott egy sor fontos, de vitákat kavaró reformot, köztük a heti 35 órás munkaidőt, a hazai társulásra vonatkozó jogszabályokat és egy alkotmánymódosítást, amelynek értelmében arányos részvételt kell biztosítani a női jelölteknek a választott hivatalokért folytatott versenyben. Az Európai Unió nyomására a kormány elfogadott egy, a bűnvádi eljárásban az ártatlanság vélelmét biztosító jogszabályt is, és tovább szigorította azokat a feltételeket, amelyek Franciaországban hagyományosan lehetővé teszik egyszerre több tisztség betöltését (cumul des mandats). Végül sor kerültjelentős szerkezeti reformokra is: az elnök hivatali ciklusát öt évre csökkentették (az elnök egyetértésével), és megkezdődött a Korzika és a francia állam közötti viszony gyökeres átalakítása.

2000 szeptemberében azután a kormány szinte egy szempillantás alatt elveszítette ezt a szokatlanul biztosnak tűnő alapot. Az emelkedő olajárak és az RPR elleni, a szocialistákra és a kommunistákra is átterjedt súlyos korrupciós vádak miatt szervezett, széles körű utcai demonstrációk hatására Jospin népszerűsége az Ötödik Köztársaságban példátlan, történelmi mélypontra zuhant vissza.

Ennek ellenére mindenkit váratlanul ért, hogy Jospin kiesett a 2002-es elnökválasztás első fordulójában (még 1 százalékot sem ért el), ami nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a PS szavazói a baloldali szövetség marginálisabb jelöltjei felé fordultak. Jospin azonnal lemondott a pártvezetői tisztségről, így a PS gyakorlatilag vezető nélkül maradt. Ennek hatására a baloldal vereséget szenvedett a későbbi törvényhozási választásokon, parlamenti képviselőinek száma a felére zsugorodott.

Kommunista Párt (Parti Communiste Franqais, PCF) Az 1970-es évek végéig a Francia Kommunista Párt jelentős politikai erőnek számított Franciaországban. Ez annak ellenére így volt, hogy a párt alapítása (1920) óta – egy háború utáni rövid időszakot (1944-1947) leszámítva – soha nem volt, nem lehetett a nemzeti kormány tagja. A Negyedik Köztársaság jó részében támogatottsága nagyobb volt (átlagosan mintegy 25 százalék), mint bármely másik pártnak. Az Ötödik Köztársaság idején, 1978-ig a párt a baloldal meghatározó erejének számított, noha a választásokon rendre a gaulle-isták mögé szorult (lásd a 9.2. táblázatot). Az országos választásokon elért sikerei mellett a párt egészen az 1980-as évek elejéigjelentős erőt mozgósított helyi szinten is. 1977 és 1983 között kommunista polgármesterek kormányoztak közel 1500 várost, amelyek összlakossága mintegy 10 millió fő volt.

Sok évtizeden át a párt pusztán létezésénél fogva befolyásolta az országos és helyi politikai játszmák szabályait, és ezáltal magát a politikai rendszert. Az 1970-es évek végéig többé-ke- vésbé a kommunistákon múlott, hogy milyen kép alakul ki a baloldalról, és a szocialisták legfeljebb tiltakozhattak ez ellen. A jobboldali pártoknak a kommunista párti hegemónia állandó támadási lehetőséget adott, és az antikommunizmusban végre egymásra találva bátran támadhatták a szocialistákat is.

A PCF és számos szimpatizáns szervezetének látszólag megingathatatlan tömbjét mélyen megrázta először a Mitterrand vezette Szocialista Párt feltámadása az 1970-es években, majd a nemzetközi kommunizmus és a Szovjetunió összeomlása az 1980-as években. A Francia Kommunista Párt kapcsolata a Szovjetunió vezette nemzetközi kommunista mozgalommal már 1920 óta élesen elválasztotta egymástól a francia kommunistákat és szocialistákat. Ez volt a baloldal két „testvér-ellensége” közti bizalmatlanság és kibékíthetetlen ellentét alapja. Ennek ellenére a kapcsolat a nemzetközi mozgalommal fontos részét képezte a párt forradalmi identitásának, főként legelkötelezettebb, militáns tagjai számára, és ez az identitás még jóval azután is fennmaradt, hogy a PCF mindennapi tetteit tekintve már nem volt forradalmi párt. A Szovjetunióval fenntartott kapcsolatokjelentős anyagi támogatást is jelentettek a pártszervezet és tevékenységei számára – ez a támogatás 1989 után megszűnt.

A PCF katasztrofális eredménnyel szerepeltette jelöltjét, Georges Marchais-t az 1981-es elnökválasztás első fordulójában: a szavazatoknak mindössze 15 százalékát kapta, a párt ugyanakkor elveszítette választóinak negyedét. Az ezt követő parlamenti választáson a korábbi kommunista képviselők fele nem jutott be a Nemzetgyűlésbe.

Kiderült, hogy a párt 1981-ben elszenvedett veresége csak az első lépés volt a szavazói bázis összeomlása felé.[213] A szavazók, akik 1981-ben elfordultak a párttól, többségükben végleges búcsút mondtak. Ennél még aggasztóbb, hogy minden választás újra és újra bebizonyította: a biztos választónak tekintett réteg támogatása sem olyan biztos, mint régen. A párizsi munkásnegyedekben, ahol a PCF-nek jelentős számú támogatójavolt egészen az 1970-es évekig, a párt jelöltjére az 1988-as elnökválasztáson már csak a választók kevesebb mint 20 százaléka szavazott.

Az 1993-as törvényhozási választások óta a párt megpróbált megoldást találni ezekre a gondokra. 1994-ben a PCF átdolgozta szabályzatát: kivették belőle a demokratikus centralizmus elvét és elismerték, hogy a párton belül lehetnek egymással vitázó frakciók. A pártvezetői tisztet 1972 óta betöltő Georges Marchais visszalépett Robert Hue javára. A fiatalabb és nyitottabbnak látszó Hue bocsánatot kért azoktól, akiket korábban elüldöztek a pártból, és párbeszédet, vitát kezdeményezett. Ennek ellenére sem tértek vissza azok, akik korábban elhagyták a pártot, sőt tovább csökkent a tagok száma.

2002-ben a párt elnökjelöltje már csak a szavazatok 3,4 százalékát és a munkások szavazatainak is csak 4 százalékát kapta. A törvényhozási választásokon a párt csupán az összes szavazat 4,7 százalékát tudta megszerezni, így a baloldali paletta margójára szorult. A választási eredmények egyre inkább függnek a szocialistákkal való folyamatos (és gyakran nehézkes) együttműködéstől, valamint egy-egy posztját régóta betöltő polgármestere népszerűségétől. Az 1997-ben megválasztott 37 kommunista képviselő közül huszonegyen polgármesterek, a többi önkormányzati tanácstag volt. A kommunisták (tovább zsugorodó) helyi bázisaik és a PS támogatásával 2002-ben 21 képviselőt juttattak a parlamentbe, ez éppen csak ahhoz elég, hogy saját parlamenti frakciójuk lehessen.

A párttagság elszivárgása a választási eredmények romlásával párhuzamosan történt. 1979 és 1987 között a párttagok 40 százaléka mondott búcsút a PCF-nek. Noha a párttagság francia mértékkel még így is jelentősnek mondható (az 1996-os pártdokumentumok szerint 275 000, de valószínűleg inkább 200 000 fő), és a PCF még mindig az ország legnagyobb tömegpártjának számít, szervezete egyre inkább megosztott, nem tud eredményeket felmutatni, és szembe kell néznie azzal is, hogy a tagok több egymást követő hullámban, tömegesen hagyják el a pártot.

Milyen hatást gyakorol a PCF marginalizálódása a francia pártrendszerre? Annyi bizonyos, hogy begyógyult az a seb, amelyet a Szocialista Párt szétszakadása okozott 1920-ban, az orosz bolsevik hatalom konszolidációjának hajnalán. De ennek meg is volt az ára: gyöngült a francia munkásosztály parlamenti képviselete. Bár a PCF és PS választási eredményei ellentétesen alakultak, a két pártra szavazó munkások aránya az 1970-es évek óta együttesen 30 százalékkal csökkent. Talán az a legfontosabb, hogy sok olyan fiatal munkás, akiket korábban a kommunista militánsok tudtak mozgósítani, most a Nemzeti Frontra adja szavazatát.

Minthogy a PCF hanyatlása és a PS centrumpárttá válása párhuzamosan zajlott, a francia politika alternatívája egészében jobbra tolódott. Mindent összevetve a francia kommunisták balsorsa az 1990-es években, a francia politika szűkebb porondján pontosan olyan súlyú eseménynek számít, mint a kommunizmus összeomlása Kelet-Európában.

A POLITIKAI DÖNTÉSI FOLYAMAT

A végrehajtó hatalom

Láthattuk, hogy a francia alkotmány kétfejű végrehajtó hatalomról rendelkezik: egyrészről, miként más parlamentáris rendszerek, ismeri a kormányzat és a miniszterelnöki hatalom intézményét, másrészről, és itt különbözik a legtöbb parlamentáris rezsim gyakorlatától, az el- nöknekkiterjedtjogosítványokatad. Korábban sokan jósolták, hogy az ilyen elrendezés óhatatlanul gyakori politikai válsághoz vezet. Az Ötödik Köztársaság első 28 évének 4 elnöke és számos miniszterelnöke közül egy sem hagyott kétséget afelől, hogy a végrehajtó hatalom igazából egyetlen funkcióban csúcsosodik ki, és ez a köztársasági elnöké (lásd a 9.1. ábrát).

Az elnöki hatalomgyakorlást a maga teljességében nem annyira az alkotmány, mint inkább egy politikai tény teszi lehetővé: 1958 és 1986 között az elnököket és a kormányfőket kivétel nélkül a választók gaulle-ista többsége legitimálta: az elnök közvetlen választás útján, a kormányfő a nemzetgyűlési többség akaratából foglalta el pozícióját. 1981-ben a választók leváltották a jobboldali kormányzatot és a baloldalt bízták meg a hatalom gyakorlásával; az elnök és a törvényhozás mégis újabb fél évtizeden át ugyanazt a politikai irányzatot képviselte. A politikai hasonlóság jegyében eltelt hosszú évek alatt a hatalom birtokosai megszilárdították és kiterjesztették az elnöki hatalmat, továbbá úgy szabályozták az alkotmányos gyakorlatot, hogy annak hatása – úgy tűnik – a politikai feltételek megváltozását követő időszakban is megmarad. Az Ötödik Köztársaság első pillanatától fogva az elnök nemcsakformális kinevezési joggal rendelkezik a miniszterelnök felett (akit erre a hivatalra a törvényhozás javasol) – ez még nem különböztetné őt meg a korábbi köztársaságok elnökeitől vagy, mondjuk, az angol királynőtől, akik ugyanilyen jogokat gyakorolnak –, hanem maga választja ki a kormányfőjelöltet és a minisztereket. Néhány esetben az is előfordult, hogy az elnök menesztette miniszterelnökét, pedig az még bírta a parlamenti többség bizalmát.

Így a kormánypozíciók viszonylag gyakori újraelosztása más jellegűvé vált, mint a Harmadik vagy a Negyedik Köztársaságban. A korábbi rezsimekben a változások a Nemzetgyűlésben bekövetkezett módosulásokat követték, és gyakran azért került rájuk sor, hogy elkerülhetővé váljon a kormány bukása. Manapság – a körülményektől függően – az elnök vagy a miniszterelnök egyedül dönt a miniszterek kinevezéséről, eltávolításáról vagy áthelyezéséről, és ehhez nem kell mással tanácskoznia, egymaga mérlegeli az összes szempontot. Ez nem azt jelenti, hogy a végrehajtó hatalom fejének csak technikai szempontjai lehetnek – lehetnek politikai megfontolások is, de akkor is kizárólag egyetlen embertől származnak.

Minthogy minden hatalom az elnöktől ered, a kormányfő és kormánya – eltérően az alkotmány rendelkezéseitől – 1986-ig alapvetően igazgatási jellegű feladatokra szorítkozott. Fő funkciója az államfő döntéseinek végrehajtásához szükséges eszközök felkutatása, a végrehajtás megszervezése és irányítása volt. Ez azt jelenti, hogy a kormánynak mindenekelőtt törvényjavaslatokat kellett kidolgoznia és költségvetést kellett készítenie. Sok szempontból a kabinet tevékenysége hasonlított a más elnöki rendszerekben (például az Egyesült Államokban) funkcionáló kormányokéhoz, és különbözött a parlamentáris rendszerek (például Nagy-Britannia és a korábbi francia köztársaságok) gyakorlatától.

A politikai helyzettől függetlenül (lásd alább) a hivatalosan Minisztertanácsnak nevezett kabinet az államfő elnökletével hetenként ülésezik. Bár ezek az ülések néha a nézetek ütköztetésének és összevetésének fórumául szolgálnak, és a kabinet döntései, határozatai hivatalosan a kormánytól származnak, a döntéseket valójában másutt hozzák.

A miniszterelnök ugyanakkor – minisztertársaihoz való viszonyában – sohasem volt csupán első az egyenlők közt. Sok funkciója mellett ő fogja össze a parlamenti többséget az elnöki döntések mögött, mert az alkotmány szerint a kormánynak le kell mondania, ha a parlamenti többség bizalmatlansági indítványnak ad helyt vele szemben, vagy elutasítja a kormány programját. Ez a mozzanat különbözteti meg Franciaországot a valódi elnöki rendszerektől, például az Egyesült Államoktól vagy Mexikótól.

Az elnök és a kormányfő viszonya meglehetősen eltérő módon alakult az úgynevezett kohabitációs időszakokban: 1986 és 1988 között; 1993 és 1995 között, amikor a parlamentet konzervatív többség irányította, az elnök pedig szocialista volt; majd 1997 és 2002 között, amikor a baloldal alkotta a parlamenti többséget, az elnököt pedig a konzervatív párt adta. Anélkül, hogy bármelyik területet kizárólag magának tartotta volna fent, az elnök (az első két időszakban Mitterrand, 1997 és 2002 között pedig Chirac) alkotmányos jogaival élve folyamatosan uralta a kül- és a védelmi politikát. A miniszterelnök kormányának feladataival volt elfoglalva, de kerülte az összeütközést az elnöki prerogatívákkal.

Részben a kohabitáció során szerzett tapasztalatok eredménye, hogy az elnök szerepe kevésbé tekintélyes, mint 1986 előtt volt. Még az 1988 és 1993 közötti szocialista kormányzás idején is nagyrészt a szocialista kormányfő határozhatta meg az irányelveket, amelyek lassan kormánydöntésekké kristályosodtak, az elnök csak a kereteket szabta meg. Így az 1990-es évekre az elnök és a kormányfő viszonya bonyolultabbá vált, mint az Ötödik Köztársaság korábbi időszakában volt, és a két vezető hivatalba lépésének politikai körülményeitől függően változott.

A De Gaulle-kormányzat első napjaitól fogva az államfői hivatal szervezeti felépítése azt a célt követi, hogy az elnököt segítse kezdeményezési, végrehajtási és ellenőrzési feladatai legjobb ellátásában. Funkcióját tekintve az Élysée-palota személyzete, amely főtitkárságból és az elnök munkatársaiból áll, valamelyest hasonlít az amerikai elnök Végrehajtó Irodájához, de létszáma annál jóval kisebb, mindössze 40-50 fő, s ezt több száz fős kisegítő személyzet segíti.

Az elnök munkatársai nélkülözhetetlenek az elnöki hatalomgyakorláshoz. Ok nemcsak a kormányfő környezetével állnak közvetlen kapcsolatban, hanem az egyes minisztériumokkal is. Ezeken a kapcsolatokon keresztül az elnök képes kezdeményezni és megakadályozni döntéseket, és biztosítani azt, hogy az elnöki politika ne szenvedjen csorbát.

A kormányfőnek hasonló hálózat áll rendelkezésére döntéseinek előkészítésére; a hálózatban a legfontosabbak a tárcaközi tanácskozások, amelyeken magas rangú köztisztviselők egyeztetik álláspontjaikat a hatáskörükbe tartozó kérdésekről. Az összejövetelekre, amelyek a miniszterelnök egyik vagy másik személyes tanácsadójának vezetése mellett folynak, viszonylag gyakran kerül sor, ami a kormányfői hivatal növekvő szerepét tükrözi a döntéshozatalban.

Láthattuk, hogy a végrehajtó hatalom megosztása két különböző minta szerint történhet. Amikor az elnök és a parlamenti többség azonos pártból kerül ki (ilyen ciklus volt például 1962-1986, 1988-1993, 1995, 1997 és 2002), a miniszterelnök világosan az államfő alárendeltjeként dolgozik.[214] Az elnöki hatalmat azonban még ebben az esetben is korlátozza, hogy az elnök nem gyakorol közvetlen ellenőrzést a kormányzati gépezet felett, vagyis a kormányfői hivatalon és a minisztériumokon keresztül kell dolgoznia. A két vezető közötti együttműködés tehát alapvető a hatékony kormányzáshoz. 1974 és 1981, majd 1988 és 1993 között a Nemzetgyűlésben elért csekély többség tovább növelte a miniszterelnök jogkörét: lehetősége nyílt, hogy a végrehajtó hatalom érdekében a törvényhozásban koalícióteremtőként lépjen fel. A kohabitáció során a miniszterelnök újabb hatalmi jogosítványokra tesz szert az elnök kárára: átveszi a politikai napirend megállapításának és a végrehajtás vezetésének szerepét, de az elnök – kinevezési, rendeletalkotási, illetve kül- és védelmi döntéshozói jogánál fogva – megtartja alkupozícióját.

A parlament

Az alkotmány szigorúan korlátozza a parlament hatalmát a törvényhozás és a kormányzati ellenőrzés terén is. A parlament cselekvőképességét erősen csorbította, hogy 1995-ig mindkét háza egy naptári évben legfeljebb hat hónapos ülésszakban dolgozhatott. 1995-ben az ülésszak hosszát kilenc hónapra növelték, így a parlamenti vezetés új lehetőséget kapott a kezdeményezés és az ellenőrzés gyakorlására.

A parlament tevékenységének korlátozása ellenére az Ötödik Köztársaság törvényhozásai idáig tiszteletre méltó munkát végeztek. Az Ötödik Köztársaság első 35 évében meghozott törvényeket nézve, az éves átlagnak tekinthető 98 (az 1981 és 1986 közötti reformidőszakban több, évi 125,1997 óta pedig valamivel kevesebb, évi 72) törvénnyel a Nemzetgyűlés jóval alatta maradt a Negyedik Köztársaság teljesítményének, egyúttal azonban kétszeresét produkálta a II. világháborút követő 35 év brit átlagának.

Habár a kormány és a parlament is benyújthat törvényjavaslatot, csaknem minden törvényhozási aktus a kormány kezdeményezésére történik. A kormány kezében tartja mindkét ház ügymenetét és prioritást kérhet olyan törvényjavaslatoknak, amelyek elfogadása közvetlen érdekében áll (lásd a 9.5. ábrát). Az alkotmány 44. cikke felhatalmazza a kormányt arra, hogy egyetlen, úgynevezett blokkolt szavazással úgy fogadtasson el egy törvényt, hogy abban csak olyan módosító javaslatok kaphassanak helyet, amelyeket a kormány is támogat. Az utóbbi években a blokkolt szavazás inkább a többség fegyelmezését szolgálta, és nem azt, hogy a kormány ráerőltesse akaratát a kaotikus törvényhozásra. Alkalmazása arra utalt, hogy a kormányzó párton vagy a koalíción belül konfliktus támadt.[215] 1986 után Jacques Chirac konzervatív, illetve Cresson, Rocard és Bérégovoy szocialista kormánya egyre gyakrabban és mindig ugyanazért élt a blokkolt szavazás fegyverével: hogy erősítse gyenge támogatottságát a Nemzetgyűlésben. AJospin-kormány a néha kaotikus többpárti koalíció fenntartása érdekében alkalmazta a blokkolt szavazást.

A 38. cikk lehetővé teszi, hogy a parlament „meghatározott időtartamra” lemondjon törvényhozói funkciójáról a kormány javára, ha a kormány „programja végrehajtása érdekében” törvényhozási feladatokat kíván gyakorolni. Ha a törvényhozás megszavazza a döntést, a kormány rendeletek útján gyakorolja normaalkotó jogkörét. Az 1958 és 1986 közötti időszak kormányai 22 alkalommal vették hasznát ennek a lehetőségnek: gyakran fontos törvények érdekében, de legalább ilyen gyakran csak azért, hogy meggyorsítsák a törvényhozás folyamatát. A 38. cikk alkalmazását az Alkotmánytanács döntései az utóbbi időben korlátozták azzal, hogy kikötötték: a felhatalmazási szabálynak viszonylag pontosan meg kell határoznia a végrehajtó hatalom törvényhozási jogkörét.

9.5. Ábra A törvényjavaslatok elfogadásának útja

Egy másik alkotmányos rendelkezés egyedülálló eszközt adott a kormány kezébe parlamenti többségének biztosítására. A 49. cikk 3. bekezdése szerint a kormányfő felvetheti a „kormány felelősségének kérdését” bármely törvényjavaslatot (vagy egy javaslat bizonyos részét) illetően, és ebben az esetben a törvénytervezet automatikusan, szavazás nélkül, „elfogadottnak tekintendő”, ha az ezt követő 24 órán belül a képviselők – a korábban tárgyalt szigorú feltételekkel – nem terjesztenek elő bizalmatlansági indítványt a kormánnyal szemben. A bizalmatlansági indítvány sikere nagy valószínűséggel új választások kiírását tenné szükségessé, de az új választások jelentette kockázat máig elegendőnek bizonyult, hogy a mindenkori képviselők ne támogassák az indítványt. Következésképp valahányszor a kormány az alkotmánynak erre a cikkére hivatkozott, a törvényjavaslat egyetlen parlamenti szavazat nélkül válhatott törvénnyé. Sok éven keresztül kevés haszna volt ennek a rendelkezésnek. 1981 és 1986 között a baloldali kormány elsősorban a törvényhozás folyamatának meggyorsítására használta: az eljárás révén lehetővé vált, hogy fontos jogszabályokat gyorsan megalkossanak, és ehhez nem kellett felfedni a kormányzati többség belső konfliktusait sem. 1986 után a jobb- és a baloldali kormányok is gyakran fordultak ehhez az eszközhöz, hogy felülkerekedjenek parlamenti többségeik bizonytalanságán. Az 1988 és 1993 közötti öt évben a miniszterelnökök 39 esetben, 1990-ben és 1991-ben pedig évenként kilenc ízben éltek ezzel a lehetőséggel.

1997júniusa és az új parlament 2002-es megválasztása között nem alkalmazták ezt az eljárást. Úgy tűnik tehát, hogy hiába erős a pártrendszer, a parlament módszeres kizárása a törvényhozási folyamatból a kormányzás tartós motívumává vált. Felhasználása kiterjed még a legfontosabb törvények megalkotására is, köztük a francia nukleáris haderőről, a szocialisták idején az államosításokról, a konzervatív érában pedig a privatizációról hozott jogszabályokra, továbbá az éves költségvetésekre, valamint a katonai előirányzatokról, a társadalombiztosításról és a gazdasági tervekről alkotott törvényekre.

A parlamenti többség ellenőrzési lehetőségei más téren biztatóbban alakultak. Az 1970-es években, amikor a korábbi feszültségek kezdték átadni helyüket a törvényhozásról alkotott kedvezőbb képnek, a Nemzetgyűlés napirendjén – heti rendszerességgel – helyet kapott egy újfajta kérdésidőszak, ami a Nemzetgyűlés funkcióját jelentősen közelítette a brit vagy a német törvényhozáséhoz. Hetente kétszer a pártfrakciók – nagyságuktól függően – lehetőséget kapnak egy tucatnyi vagy még több kérdés benyújtására (írásban, legfeljebb egy órával az ülés megkezdése előtt), amelyekre a szaktárcák képviselőinek kell válaszolni. Az „azonnali kérdések és válaszok órájának” tétjét növeli, hogy 1974 óta a televízió kamerái is jelen vannak az ülésteremben, rögzítik a képviselők és a kormány tagjai közötti szópárbajokat.

A törvények módosításánakjogával élve az utóbbi évtizedben a Nemzetgyűlés számottevően kiterjesztette szerepét a törvényhozási folyamatban. Az 1980-as évek során a módosítások száma éves átlagban majdnem elérte az 5 ezret, 1990 óta pedig ennek a dupláját is. A növekedés egybeesett a törvényhozás vitáinak szentelt idő megkétszereződésével. A végül elfogadott módosítások közel kétharmadát (s ennek egyharmadát 1997 és 2002 között) a kormánnyal együttműködő parlamenti bizottságok terjesztik elő. Így a bizottságok segítik a törvényhozást, s a kormányzatoknak nem kellett élniük azzal az előjogukkal, hogy soron kívül kihirdethetnek módosításokat.[216] Az 1995-ben bevezetett hosszú parlamenti ülésszak növelte a bizottsági vezetők szerepét a törvényhozási folyamatban, és valószínűleg erősíti majd a Nemzetgyűlés elnökének alkupozícióját.

Végül a parlament szerepét az is növeli, hogy a francia választók támogatják megválasztott képviselőiket. Ajobban szervezett pártok egyszerre növelték a képviselő szerepét azzal, hogy egy csoport részévé tették, és csökkentették azáltal, hogy korlátozták mozgásterét a törvényhozás befolyásolásában. Ennek ellenére az egyéni képviselők továbbra is jelentős támogatottságot élveznek választókerületeikben. Ezt támasztja alá az is, hogy 1997-ben a Nemzetgyűlésbe választott képviselők 56 százaléka volt egyben polgármester, s mások is betöltöttek egyéb helyi hivatalokat. 2000-ben a választók 24 százaléka bízott a politikai pártokban, míg a képviselőkben bízók aránya 36, a polgármester-képviselők esetében pedig 70 százalék (lásd a 9.3. ábrát). Mivel a Szenátus tagjait választó elektori kollégium szinte kizárólag olyan emberekből áll, akiket a kisvárosok polgármesterei jelöltek, a kisvárosok politikai életében általában domináns szerepet játszó középpártok a legerősebben a felsőházban képviseltetik magukat. 2002-ben a centrumpártoknak (például az UDF-nek) még mindig néhánnyal több mandátuma volt a Nemzetgyűlésben, mint az RPR-nek, de a Szenátusban az RPR képviselőcsoportja a legnagyobb, utána következik a szocialistáké: második helyét a PS erős helyi gyökereinek, valamint annak köszönheti, hogy a szenátorválasztásban ma már részben érvényesül az arányos képviselet elve. Bár a felsőházban még mindig ajobboldal a domináns, a Szenátus nem mindig a politikai spektrum jobboldalán helyezkedett el. A társadalmi és gazdasági változtatásokkal való szembenállását ellensúlyozta a hagyományos republikánus szabadságjogok dogmatikus tisztelete, következésképp a latens parlamentarizmusellenes tendenciákkal szembeni kiállása.

A Szenátus általánosságban alig tehet többet, mint hogy némileg elnyújtja a törvényhozás folyamatát, és a javaslatot visszautalja a Nemzetgyűlés elé. Van azonban egy olyan alkotmányos helyzet, amikor támogatásának megszerzése megkerülhetetlen: minden alkotmánymódosításhoz szükség van a szenátorok egyszerű többségének vagy háromötödének a jóváhagyására (89. cikk). 2000-ben a szenátusi támogatás hiánya miatt az elnök (és a miniszterelnök) arra kényszerült, hogy visszavonja a független igazságszolgáltatás létrehozására vonatkozó módosítási javaslatot, a nők arányos képviseletére vonatkozó (már elfogadott) javaslatot pedig jelentős mértékben átdolgozza.

Néhány nagy fontosságú törvényt – így a nukleáris haderőről, a hazaárulás esetén felállítandó katonai bíróságokról, a korzikai önkormányzat átszervezéséről és a megyei képviseleti rendszer megváltoztatásáról szóló 1991-es törvényt – a szenátorok nemleges szavazatainak dacára életbe léptették. Ennek ellenére 1981-ig a Nemzetgyűlés és a Szenátus kapcsolatai viszonylag harmonikusan alakultak. Az igazi összeütközésre a szocialista kormány évei alatt (1981-1986) került sor, amikor sok kulcsfontosságú törvényt a Szenátus ellenében hirdettek ki. A szenátorok mégis támogatták a baloldali kormány azon javaslatait, amelyek a De Gaulle, Pompidou és Giscard idején „a közrend” védelmében hozott intézkedéseket hatálytalanították, és a felsőház aktívabb szerepet játszott akkor is, amikor módosította a nemzetgyűlési szocialista többség szavazataival elfogadott átfogó decentralizációs törvényt. A legtöbb változtatást közös bizottságokban fogadták el.

Mindazonáltal a Szenátus kritikája és a (legutóbb 1998-ban) teljes reformjára tettjavaslatok egyaránt szimpatikusnak tűntek a gaulle-isták és a szocialisták számára. Ezek a Szenátus megreformálására tett javaslatok azonban kudarcot vallottak, bár néhány kisebb, a testület összetételére vonatkozó módosítást 1976 és 1983 között elfogadtak.

Fékek és egyensúlyok

Franciaországban nincs hagyománya az alkotmányossági felülvizsgálat intézményének. Miként más országokban, ahol a római jogra épült a polgári jog rendszere (valamint Angliában), itt is annyit jelent a parlament szuverenitása, hogy a törvényhozásé az utolsó szó, és az alkotmányosan elfogadott törvények utólagos vizsgálatára nincs lehetőség. Úgy tűnik, ezt az elvet hágta át az 1958-as alkotmány, amikor felállította az Alkotmánytanácsot, és ezzel egy új intézményt teremtett meg az országban. A tanácsnak néhány esetben kötelessége, más esetekben – kérésre – lehetősége a törvények alkotmányosságának vizsgálata. Ha az Alkotmánytanács egy törvényt alkotmányellenesnek nyilvánít, azt nem lehet kihirdetni.

A parlament mindkét házának elnöke 3-3 tagot választ a tanácsba; a 9 tagú Alkotmánytanács megmaradt helyeit a köztársasági elnök tölti be. A 9 évre választott tagokat újraválasztani nem lehet. 1974-ig csak a már említett közjogi méltóságok és a kormányfő volt jogosult alkotmányossági felülvizsgálatért folyamodni a tanácshoz. 1974-ben egy, a 61. cikkbe illesztett módosítás után lehetővé vált, hogy „60 képviselő vagy 60 szenátor” is kérelemmel fordulhasson a testülethez. Azóta a francia törvényhozási folyamat állandó részévé vált, hogy az ellenzék kikéri a tanács véleményét a törvények alkotmányosságáról.

Akár a konzervatívok, akár a szocialisták vannak ellenzékben, rutinszerűen utalják a fontosabb (és néha a kevésbé fontos) jogszabályokat az Alkotmánytanács elé. Egy évben akár a törvények 28 százalékára is kérhet a parlament alkotmányossági felülvizsgálatot, és az esetek meglepően nagy arányában állapítja meg a tanács, hogy az adott jogszabály alkotmánysértő (lásd alább). Kevés döntés szól a benyújtott törvények egészének alkotmányellenességéről, és azok, amelyek egyes (gyakran triviális) részeket kifogásolnak, orvosolhatók azzal, hogy a kifogásolt törvényi helyeket a parlament módosítja.

Az Alkotmánytanács határozatainak jelentős a hatása; befolyásolja a kormányzatok rövid és gyakran hosszú távú céljait is. A gyakorlatban az alkotmánybíróságok szerepét vette át, ezáltal a jog és a politika tengelyébe lépett, akárcsak az amerikai Legfelsőbb Bíróság, amikor a törvények alkotmányosságát vizsgálja.

1971-ben, mérföldkőnek számító döntésében a tanács alkotmányellenesnek nyilvánított egy, a parlament nagy többsége által elfogadott jogszabályt, amely felhatalmazta a prefektusokat arra, hogy elutasítsák azoknak a szervezeteknek (az 1901-es egyesületi törvény óta kötelezően megkövetelt) bejegyzését, amelyek véleményük szerint feltehetően illegális tevékenységet folytatnak. Azzal, hogy a törvény mérlegelési jogot biztosított a tisztviselőknek a szervezetek legalizálásában, a döntés szerint megsértette az egyesülés szabadságát, „a köztársaság törvényeiben rögzített és az alkotmány preambulumában ünnepélyesen megerősített alapvető elvek” egyikét. A preambulum jogforrássá nyilvánítása nagyban kitágította az alkotmányjog kereteit, hiszen a szóban forgó szöveg olyan tág fogalmakra alapoz, mint a „nemzeti szuverenitás elvei”, az „emberi jogok tiszteletben tartása”, az 1789-es deklaráció és az azt kiegészítő, a Negyedik Köztársaság alkotmányában deklarált garanciális jogi alapelvek. Az alkotmányossági vizsgálat alkotmányos státusának kivívásában a döntés olyan jelentőséget nyert, mint a Marbury v. Madison-ügy az amerikai Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában.

Az Alkotmánytanács legfontosabb döntései, közöttük (a szocialista korszakban) a magánkézben lévő vállalatok államosításáról, (a konzervatívok idején) az állami szektor egyes részeinek privatizációjáról vagy (mindkét érában) a média kormányzati ellenőrzéséről született határozatok körülbelül azt az utat követik, amelyet Amerikában a „bírói önkorlátozás” (judicial restraint) kifejezéssel illetnek. Néhány tagot lehet csak aktivistának nevezni, vagyis olyannak, aki közvetlenül módosítja a jog tartalmát. A testület maga, amely nem választás útján gyakorolja hatalmát, általában tartózkodik attól, hogy beleavatkozzon a kormányzati többségjelentősebb politikai döntéseibe. Az utóbbi években a tanács mégis az egyes években elfogadott törvények 10 százalékát vizsgálta, és úgy találta, hogy átlagosan ezeknek 50 százaléka (1999-2000-ben 63 százalékuk) legalább részben sérti az alkotmányt. Egy olyan időszakban, amikor a kormányzati változások gyakran éles politikai fordulatokban jutottak kifejezésre, a tanács döntései segítettek a konszenzus kialakításában. Az új törvények legélesebb pontjait a jogi nyelv segítségével tompítva, a testület elfogadhatóbbá tette a változásokat (lásd a 9.5. keretes részt).

9.5. Alkotmányossági felülvizsgálat Franciaországban és az Egyesült Államokban

Az alkotmányossági felülvizsgálat tehát meggyökerezett a francia törvényhozási folyamatban, de még ebben az állapotában is jelentősen eltér amerikai megfelelőjétől.* A tanács hozzáférhetősége korlátozott, minthogy az egyszerű állampolgároknak nincs előterjesztési joguk. Az Alkotmánytanács, szemben az amerikai Legfelsőbb Bírósággal, a kihirdetésük előtt vizsgálja meg a törvényeket. 1981 óta gyakorlatilag minden kérelem törvényhozási csatornákon keresztül érkezett, olyan úton, amely nem létezik az Egyesült Államokban. Az időfaktor ugyanakkor kizárja a mélyreható viták lehetőségét: a határozatoknak ugyanis 1 hónapon belül, sürgős esetben 8 nap alatt meg kell születniük. Ez valóban túl gyors döntéseket igényel, és az ítéletek indokolása sem lehet oly részletes, mint más országokban. A kisebbségi véleményeket pedig sohasem hozzák nyilvánosságra.

* Stone, Alec: The Birth ofJudicial Politics in France. New York, 1992, Oxford University Press.

9.6. Ábra Az országos szint alatti kormányzati szervek

A közvélemény nagy része (1992-ben 72 százalék, alig kevesebb, mint az elnök közvetlen választását a népszavazás során támogatók aránya) helyesli a tanács intézkedéseit, ami erősíti hatásköre szélesítésére vonatkozó törekvéseit. A Szenátus azonban eddig elvetette azokat a javaslatokat, amelyek értelmében a tanácstól az állampolgárok is közvetlenül kérhetnének állásfoglalást, eljárásai nyíltabbak volnának és erősödne szerepe az emberi jogok védelmében.

A döntéshozatal feletti bírói ellenőrzés növelte a már 1799 óta változatlan formában létező Államtanács szerepét. A kormány ma sokkal többször fordul ehhez a tanácshoz, mielőtt benyújtaná törvényjavaslatait a parlamentnek vagy megszövegezné saját rendeleteit. A tanács ezenkívül javaslatokat ad az alkotmány egyes szöveghelyeinek értelmezéséhez. Bár javaslatai nem kötelezik semmire a kormányt, presztízse – ma inkább, mint korábban – olyan nagy, hogy ajánlásait csak ritkán hagyják figyelmen kívül.

Az Alkotmánytanácstól eltérően az Államtanácshoz az állampolgárok is fordulhatnak közigazgatási jellegű panaszaikkal. Az Államtanács bírósági szekciója, akár fellebbviteli, akár fontosabb ügyekben elsőfokú bíróságként jár el, a közigazgatási bírósági hierarchia legfelső szintjét jelenti. Ha úgy ítéli meg, hogy egy állami aktus – legyen akár egy miniszter, akár egy polgármester rendelkezése – nélkülözi ajogi alapot, akkor az Államtanács ezt megsemmisíti, és megtérítteti a felperesnek okozott kárt.

AZ ÁLLAM ÉS TERÜLETI SZERVEI

Az Első Köztársaság óta, amikor a Nemzetgyűlést a jakobinusok vonták ellenőrzésük alá, a francia államra a nagymértékű politikai és közigazgatási centralizmus volt jellemző. Bár mindig voltak olyan erők, amelyek (a politikai hatáskörök) decentralizációja és (a közigazgatási hatáskörök) dekoncentrációja pártján álltak, a francia unitárius állam (formálisan) „egy és oszthatatlan” maradt.[217] Ez lényegében azt jelentette, hogy az országos szint alatt lévő egységeknek (a községeknek, a megyéknek és a régióknak) kevés formális jogkörük volt, és politikai és közigazgatási értelemben is Párizs irányítása alatt álltak. Az állam tevékenysége és terü

leti szervezete is a hatékony igazgatási struktúrától függött, amelyre még a politikai instabilitás és felfordulás éveiben is bizton lehetett támaszkodni az állam működtetésében.

A forradalom óta Franciaország 100 megyére oszlik (ezek közül négy nem kontinentális, földrajzilag elszakad az anyaországtól); a megyéket egy-egy prefektus igazgatja, akiket (a Harmadik Köztársaság óta) közvetlenül választott tanácsok segítenek a munkájukban. 1955 óta a megyék 22 régióba tömörülnek, amelyek élén szintén kinevezett prefektus, illetve 1986 óta választott gyűlés és elnök áll (lásd a 9.6. ábrát.)

A centralizáció a leghatásosabbnak természetesen formális, jogi formájában mutatkozik, a gyakorlat és a politikai valóság ennél jóval összetettebb. Bár Franciaországot általában a centralizált állam mintaképének tekintjük, gyakran nem veszünk tudomást a helyi politika számtalan variánsáról, amelyek fellazítják a centralizált struktúrákat (lásd a 9.6. keretes részt).

9.6. A helyi kormányzatok politikai feltételektől független fennmaradása

A helyi kormányzás politikai fontosságát már az is jelzi, hogy a helyi egységek egyáltalán meg tudtak maradni Franciaországban. Nem véletlen, hogy az újabb kori racionalizáció után még mindig 36 551 község (a helyi közigazgatás alapegysége) létezik; vagyis körülbelül annyi, mint amennyi a Közös Piacot alapító 5 tagországban és Nagy-Britanniában együtt. Majdnem 33 ezer községnek 2000-nél kevesebb lakosa van, és közülük több, mint 22 ezernek még 500-nál is kevesebb. Még fontosabb azonban, hogy 1851 óta a franciaországi községek száma csak400-zal csökkent. Így az iparosodott országokban szokatlan módon a városi lakosság növekedése nem vezetett a kisvárosok és a falvak számának csökkenéséhez.

Az 1982 és 1986 között a baloldali kormány által kezdeményezett decentralizáció kétségkívül a legjelentősebb és leghatékonyabb reform volt, amelybe a szocialista kormányzat ebben az időszakban belefogott. A reform ereje abban állt, hogy újra megerősítette és kiindulópontként fogadta el a központi és a helyi hatalmaknak ezt a nagy múltra visszatekintő, bonyolult rendszerét, de közben nem tagadta meg a megelőző 25 évben kezdeményezett változásokat sem. Biztos, ami biztos, a helyi szereplők formális szerepét kiigazították, ám a legnagyobb változás az volt, hogy az aktorok informális hatalomgyakorlását formalizálták.[218]

A helyi hivatalnokok informális hatalma a köztük és a prefektusok között fennálló kölcsönös függőségen és az országos hatáskörű közigazgatási szerveknek a Harmadik Köztársaság idejétől egészen az 1980-as évekig fennálló helyi szolgáltatásain alapult. Bár a minisztériumok hivatalnokai formális hatalommal rendelkeztek a törvények, a szabályok és a rendeletek helyi szinten történő végrehajtatásában, a központi állami hatalom elfogadtatásában és a nélkülözhetetlen információk megszerzésében szükségük volt a helyi hivatalnokokra, akikben megbíztak a választópolgárok. A helyi hivatalnokok viszont azért szorultak rá a központi adminisztrációra, mert innen remélhettek pénzt és támogatást, amellyel segíthettek választóikon és beválthatták választási ígéreteiket.[219] Mint ahogy általában az állandó érintkezésen és a kölcsönös ellenőrzésen alapuló kapcsolatokban történik, ebben az esetben sem volt mindig világos, hogy ki kit ellenőriz.

A törvényhatóságok autonómiája és egymáshoz viszonyított hatalma egyaránt a polgármesterek politikai és hivatalnoki kapcsolatainak kiterjedtségén múlt. A kapcsolatokat nyilvánvalóan erősítette, ha egy polgármestert erős szálak fűztek az országos döntési központokhoz, amit úgy lehetett megteremteni, ha a polgármester egyszerre több választott tisztséget is betölthetett (cumul des mandats). 1985-ben a betölthető tisztségek számát kettőre korlátozták, 2000 óta pedig parlamenti képviselő nem tölthet be helyi végrehajtási tisztséget (polgármester sem lehet). A2000. évi változás főként azért fontos, mert hagyományosan a politikai karrier célja az volt, hogy a politikus egyszerre legyen képviselő vagy szenátor és polgármester vagy a megyei tanács tagja (az utóbbiak közül esetleg mindkettő). Hasonló módon egy miniszter egyszersmind helyi hivatalnok is lehet (általában az). 2000 előtt ez néha aztje- lentette, hogy Párizs polgármestere nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a prefektus, noha ez utóbbi hivatalosan az elöljárója volt. Folyamatosan növekedett a parlamentben az olyan képviselők száma, akik valamilyen nagyobb városban polgármesterek voltak. 1997-ben a nemzetgyűlési képviselők közel 60 százaléka volt egyben polgármester, és több mint kétharmaduk (a szenátorok 95 százaléka) betöltött valamilyen szintű helyi tisztséget.

A törvényhozás decentralizációja nyomán a megyei és a regionális prefektusok formális jogosítványainak nagyobb része átkerült megyei és regionális tanácsok választott elnökeihez. 1986 márciusában először került sor regionális tanácsok megválasztására (az arányos képviselet elve alapján). Egyik napról a másikra megszűnt a formális igazgatási ellenőrzés a helyi önkormányzatok fölött, és a helyi hivatalnokok döntései vonatkozásában átadta helyét a bíróságok utólagos felülvizsgálati jogának. A megyei végrehajtó hatalom fejei a megyei elnökök, akiket a megyei képviselő-testületek választanak, és inkább ők a felelősek a megyei bürokrácia munkájáért, mint a prefektusok.[220] Ez egyúttal hangsúlyozottabbá tette a kis- és közepes nagyságú városok polgármestereinek hatalmát, akik a többséget alkotják a megyei tanácsokban. Megnövekedett politikai hatalmuk lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is sikerrel képviseljék a különféle helyi önkormányzatok érdekeit. A választott regionális tanácsok hasonló módon kiteljesítették a nagyobb francia városok érdekképviseletét, ugyanis ezek vezetői alkotják itt a többséget. Tágabb értelemben a decentralizáció olyan változásokat indít útnak, amelyek, úgy tűnik, a polgármesterek és a prefektusok közötti régi bonyolult és kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatok helyébe egy új típusú kölcsönös függőségi viszonyt állítanak – ezúttal a választott hivatalnokok közé. Ugyanakkor a függőség erősödött is, hiszen ma már gyakorlatilag nem találni olyan döntési területet, ahol valamelyik kormányzati szintnek kizárólagos befolyása volna.

Mi maradt tehát a központi bürokrácia jogából a perifériák ellenőrzésében? A legnagyobb veszteséget nyilvánvalóan a prefektusok szenvedték. Feladatuk ma jobbára közbiztonsági kérdésekre, a kormány iparpolitikájának érvényesítésére és az állami bürokrácia megyei szintű koordinációjára korlátozódik.

A pénzügyek területén gyengültek ugyan, de nem szűntek meg teljesen a legfontosabb mechanizmusok (a pénzügyi függőség és a normatívák), amelyeken keresztül az állam biztosította beleszólását a helyi döntésekbe. Még ma is elmondható, hogy az országos szint alatti igazgatási szervek erősen függenek az államtól. Különösen helyi szinten igaz ez, ahol az évi költségvetésnek csak 40 százaléka származik a helyi adókból. A felülről jövő anyagi támogatásnak persze ára van: mégpedig az állami normák betartása. Olyan területeken, ahol az állam fenntartja döntési jogát – a rendőrség, az oktatás, a szociális szféra döntő része, a társadalombiztosítás és a beruházások nagy hányada felett – az igazgatás mérlegelési (diszkrecionális) joga és a központi ellenőrzés fontos tényezők.

Ma Franciaországban egyöntetű az a vélemény, hogy a decentralizáció nagy vállalkozása mindent összevetve sikeres volt. Az 1982 és 1986 között törvénybe iktatott és végrehajtott változások elfogadottá váltak a politikai spektrum minden részében, jóllehet olyan változások következtek be a centrum és a periféria kapcsolatában, amelyeknek politikai következményei is voltak. Bár itt-ott érintkeznek a hatáskörök, a helyi, a megyei és a regionális szolgáltatások hatékonysága láthatóan nőtt, és a helyi gazdaságok is erősödni látszanak a helyi kezdeményezések nyomán.

Ezt a sikert azonban beárnyékolják azok a botrányok, amelyek az 1980-as években kezdődtek és az 1990-es években tetőztek. 1994 őszére egy miniszter börtönbe került, egy másik is közel állt ehhez, és a parlament 29 tagja ellen emeltek vádat vagy hoztak ítéletet. Ez a szám nem foglalja magában a további helyi politikusokat és üzletembereket, akik ugyanilyen helyzetbe kerültek. Bár minden egyes eset valamelyest eltérő, közös szál a korrupciós kapcsolat az állami és magánszférába tartozó bűntársak között a helyi szinten, illetve a választások és a politikai pártok finanszírozása a helyi és országos szinten egyaránt. Tulajdonképpen ez a korrupció természetes kinövése annak, amit egy tudós így fogalmaz meg: „az érdekellentét figyelmen kívül hagyása, az a többé-kevésbé leplezett szándék, hogy ne mutassanak a problémákra olyan helyzetben, amely önmagában is összeférhetetlenségről árulkodik”.[221]

Az 1980-as évek decentralizációja – a több hivatal egyidejű betöltését megengedő elvvel együtt – új ösztönzést adott a helyi tisztviselőknek, hogy nagyobb arányban tegyék azt, amit korábban kevésbé tehettek: magánpénzért áruba bocsátották befolyásukat, kenőpénzből történt a pártfinanszírozás, és állami tisztségüket személyes haszonszerzésre használták fel. A korrupciót kiváltó erők kapcsolódnak a költségesebb politikai kampányokhoz, illetve ahhoz is, hogy az állami és a magánszféra határvonala gyakran elmosódott egy olyan országban, ahol a grandes écoles – grand corps rendszert végigjárók könnyedén mozognak a két szféra között.

Aligha meglepő, hogy amikor a függetlenebb igazságszolgáltatás egyre több, már-már válságot okozó korrupt eljárást tárt fel, sokan javasolták (és hosszas küzdelem után 2000 márciusában a parlament el is fogadta), hogy korlátozzák a hivatalhalmozást (cumul des mandats), tegyék nyilvánossá a pártok könyvelését, és minden szinten fokozzák az állami kiadások és pénzügyek ellenőrzését. Úgy látszik azonban, hogy a kutatók egyetértenek: olyan átfogó reformokat kell szorgalmazni, amelyekjobban elválasztanák a magán- és állami érdekeket (bár nem valószínű, hogy ez megtörténik).

TELJESÍTMÉNY ÉS KILÁTÁSOK

A jóléti állam

A teljesítmény egyik fontos, a nyugati demokráciákban gyakran alkalmazott mértéke, hogy mennyire hajlandók és képesek elosztani a gazdasági növekedésből származó javakat. Franciaország közepes eredményt ért el a háború utáni fellendülésből és prosperitásból származó javak elosztásában. Összehasonlítva a jövedelmek és a vagyoni helyzet alakulását, a gazdagok és a szegények közötti különbségek továbbra is nagyobbak Franciaországban, mint más, hasonló fejlettségű országokban. 1976 és 1981 közöttjelentősen, a szocialista kormányzás első évében pedig még számottevőbben csökkentek a jövedelmi különbségek. A gazdasági megszorító intézkedések bevezetésével, különösen a kormányzat bérkorlátozó politikájának eredményeképpen azonban a különbségek újra növekedésnek indultak. A tartós munkanélküliség megjelenésével nőtt a szegények száma, és az új szegények között (főként 1990 óta) jócskán megnőtt az elvált szülőktől származó, 30 éven aluliak száma; korábban az idősebbek és a nyugdíjasok, valamint az alkalmi munkát végző családfenntartók (nők vagy férfiak) alkották a szegények többségét.

Minthogy a nagyobb jövedelmek jobb alapot nyújtanak a vagyongyarapításhoz, a vagyoni koncentráció talán még szembetűnőbb, mint a jövedelmi piramis meredeksége. Felmérések szerint az 1970-es években a francia népesség leggazdagabb 10 százaléka az összes vagyon 35-50 százalékát tartotta ellenőrzése alatt, miközben a legszegényebb 10 százalék az összes vagyonnak csak 5 százalékát birtokolta. Az 1990-es években becslések szerint a családok közül a leggazdagabb 10 százalék az összvagyon 50 százalékát, a leggazdagabb 20 százalék pedig a vagyon 67 százalékát tartotta a kezében. Bár a jövedelemkülönbségek valamelyest csökkentek 1990-ig, a legmagasabb és legalacsonyabb jövedelemcsoportok közötti szakadék az elmúlt évtizedben újra növekedni kezdett.[222]

Néhány ellenkező értelmű megállapítás ellenére elmondhatjuk: nem felel meg a valóságnak az, hogy a francia gazdaságot általában nagyobb adóterhek sújtják, mint a hasonló fejlettségű államok gazdaságait. Az adókulcsok általában nagyobbak, mint Németországban és Nagy-Britanniában, de kisebbek, mint Dániában és Svédországban. Franciaországban azonban különleges az adók megoszlása: a fogyasztási adók súlya itt lényegesen nagyobb, mint más iparosodott országokban. A fogyasztási adók nemcsak az árakat hajtják fel, hanem a szegényebb rétegek megélhetését is módfelett megnehezítik. A regresszív fogyasztási adókból származó bevételek 1986-ban, ötéves szocialista kormányzás után ugyanakkora összeget tettek ki, mint 1980-ban, és mértékük máig nagyjából változatlan maradt (1997-ben 63 százalék volt).

A francia jóléti állam a szociális juttatások terén a leghatékonyabb. Ezek összesen a GDP 18 százalékát tették ki 1970-ben, 1993-ig azonban 29 százalékra emelkedtek, és ezzel Franciaország a szociális kiadások értékét tekintve azonos szintre jutott Németországgal és Dániával, megelőzve Svédországot és Nagy-Britanniát, valamint a legtöbb nyugat-európai demokráciát, és jóval maga mögött hagyva az Egyesült Államokat. Az ország átfogó társadalombiztosítási rendszere, amelyet a II. világháború után hoztak létre, de azótajócskán szélesítettek, és az idősek, a nagycsaládosok, a mozgássérültek és a többi hasonló csoport szolgálatára bevezetett programokjelentős pénzeket emésztenek föl. Ha összeadjuk a munkanélküli-segélyekre, az átképzési programokra és a lakhatási támogatásokra fordított összegeket, azt találjuk, hogy az így kapott adat eléri a közszféra egész költségvetését, jóllehet az előbbiekből adódó terhek háromnegyedét a munkáltatók és a munkavállalók viselik.

Az Egyesült Államokkal ellentétben Franciaországnak az utóbbi években ritkán kellett megélnie a jóléti programok jelentősebb megkurtítását, de e programok finanszírozása már 1995 óta gondot okoz a kormánynak (lásd a 9.4. táblázatot). Bár a GDP százalékában számolva a szociális célrajuttatható összeg alig változott 1984 óta, a kormány megnyirbálta a közkiadásokat, hogy a közös európai fizetőeszköz követelményeinek megfelelően csökkentse költségvetési hiányát. 1998-ig azonban megmaradt néhány fontos hiányosság. Például az alanyi jogon járó egészségügyi juttatások kiegészítő biztosítási fedezettől függenek, amelyből általában a legtöbb (de nem minden) aktív dolgozó részesülhet. 1994-ben a munkaviszonyban nem álló dolgozóknak csak 59, a külföldről érkező munkások 58 százalékának volt ilyen kiegészítő, mégis elengedhetetlen biztosítása.

A nagyarányú munkanélküliség és szegénység, a hajléktalanok gondjai a szociális programok bővítésére kényszerítik a kormányt, miközben csökken a bevételekből e célra fordítható keret. 1998 óta a francia kormánynak sok olyan szociális ellátási problémával kellett szem-

3.10. táblázat - 9.4. TÁBLÁZAT A jóléti kiadások aránya az állami kiadásokon belül

Kormányzati kiadások a GDP százalékában

Állami foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott százalékában

Szociális programokra fordított állami pénz az összes kiadás százalékában

Szociális programokra fordított állami pénz a GDP százalékában

Egészségügyi ráfordítások a GDP százalékában

(1997)

(1994)

(1994)

(1993-1995)

(1994)

(1997)

Nagy-Britannia

35,3

19,3

28

23,7

5,2

5,8

Franciaország

46,1

24,3

48

29,2

6,6

7,1

Németország

37,5

14,9

39

29,8

6,3

8,3

Olaszország

44,9

47

24,5

5,3

5,3

Spanyolország

35,3

50

22,4

4,7

5,6

Svédország

53,3

38,5

7,2


Forrás: OECD, 2000; Eurostat; Le Monde, 1997. május 13.

benéznie, amely az Egyesült Államokban is előfordul, de az amerikai megoldásokat sok francia nem fogadja el. 1999-ben például a „társadalmi kirekesztés” elleni kampány részeként a szocialista kormány olyan törvényt vezetett be, amely alanyi jogon biztosította az egészségügyi ellátást. Ez a rászorultsági alapon működő, adókból finanszírozott és célzott egészségbiztosítási program elszakadást jelent a hagyományos francia társadalombiztosítástól.

Államosítás és szabályozás

Régóta léteznek Franciaországban kormányzati irányítás alatt lévő üzleti vállalkozások olyan területeken, amelyeken más nyugat-európai országokban a magánvállalkozások dominálnak. Az 1930-as években több hullámban és a II. világháború végén bekövetkezett államosítások után a kormányzat rendelkezett részben vagy egészben a következő szektorok fölött: vasút; majdnem az egész energiaszektor (bányászat, villamosenergia-termelés és nukleáris energia) és a telekommunikáció (a rádió és a televízió) nagy része; a légi és vízi közlekedés túlnyomó része; a légi közlekedési ipar nagy hányada; a bankbetétek 85 százaléka; a biztosítási prémiumok 40 százaléka; az autóipar harmada; az építőipar harmada – és emellett a hagyományos állami monopóliumok, a posta, a telefon, a távírás, a dohány- és a gyufaipar, valamint különféle kevésbé fontos tevékenységek.

Az 1970-es évekre az állami érdekeltségű cégek a GNP 11 százalékát adták, az aktív népesség 15 százalékát, a bérből és fizetésből élők 27 százalékát (leszámítva a mezőgazdasági termelőket) közvetlenül az állam fizette vagy köztisztviselőként (közalkalmazottként), vagy szerződéses alapon. Jövedelmük megközelítette a bér vagy fizetés címén összesen kiosztott juttatások egyharmadát.

Elérni a bankszférában és az iparban az állami szektor kiterjesztését – ez volt a baloldal közös programjának veleje. A további államosítást az egyenlőtlenül fejlődő ország modernizációja és a hatékony tervezés szempontjából egyaránt alapvetőnek tartották. Az 1981-1982 folyamán megalkotott törvények erőteljesen növelték az állami tulajdont a bankszférában. Abban az időben az ország legfontosabb 20 cége közül az állam 13-at birtokolt, és ellenőrzési joga volt sok más területen: a szerszámgépiparban, a vegyiparban (ideértve a gyógyszeripart), az üveggyártásban, a fémiparban és a villamosenergia-iparban. Ezeken kívül a kormányzat többséget szerzett két fontos fegyvergyártó vállalatban és seregnyi gyengélkedő acélgyártó cégben. 1997-ban a bérből és fizetésből élőknek mintegy 22 százaléka kapta fizetését a központi költségvetésből. Bár amerikai mértékkel ez a szám kiemelkedőnek mondható, egy csöppet sem tekinthető annak európai viszonylatban. Négy francia állampolgár közül egyet az állam fizetett – ez az arány a briteknél öt az egyhez, a németek körében pedig hat az egyhez (lásd a 9.4. táblázatot).

Az 1986 és 1988 között hatalmon lévő konzervatív kormány, választási ígéreteinek megfelelően, alapvető változásokat eszközölt az állami szektor szerkezetében. Nagyra törő privatizációs terveinek azonban – a tervek 40 százalékos megvalósulásakor, alig egy évvel a privatizáció megindítása után – megálljt parancsolt az 1987-es tőzsdeválság.[223] Így újra magánkézbe került ha nem is az összes, de jó néhány az 1982-ben a szocialista kormány által államosított vállalatok közül. Ugyanakkor a jobboldali kormány számos olyan vállalatot is magánkézbe adott, amelyek hagyományosan állami ellenőrzés alatt álltak. A magánkézbe került vállalatok és a továbbra is állami tulajdonban maradt cégek azonban egyaránt megváltoztak néhány évvel korábbi önmagukhoz képest. Új formájukban, az 1988-as tőkeemelést, átalakítást és modernizációt követően legtöbbjük a francia ipari gépezet vezető vállalatává vált.[224]

A francia üzleti szféra működése szempontjából a szocialisták által kezdeményezett, majd a konzervatívok által folytatott gazdasági dereguláció talán fontosabbnak bizonyult, mint maga a privatizáció. A tőzsde, a bankrendszer, a telekommunikáció és az árak deregulációja alapvetően megváltoztatta az üzletmenetet a magán- és az állami szektorban.[225] A szigorú költségvetési politika és az állam kivonulása az iparnak juttatott támogatások drasztikus csökkentésében jutott kifejezésre. Azok a szektorok, amelyek nehézségekkel küzdöttek (az acélipar, a vegyipar, a hajógyártás és az autógyártás) rákényszerültek saját racionalizációs terveik felgyorsítására és a munkaerő-leépítésre.

Az 1988 júliusában hatalomra került szocialista kormány hamar leállította a további privatizációt. Az 1993-ban választott konzervatív kormány tovább csökkentette az állami részesedést egyes vállalatokban, más cégeket privatizált, de nem módosította az ipar- és gazdaságpolitika alapvető irányát. Ez azt jelenti, hogy ma kisebb az állam intervencionista és regulatív súlya, mint a szocialisták hatalomra kerülése előtt. Ma minden nagyobb, még állami tulajdonban lévő iparágat – legalábbis részben – vagy éppen privatizálnak, vagy privatizációra kínálnak fel. Ezenkívül az Air France részvényeiből is adtak el, amely így fel tudja venni a versenyt a francia és az európai piac más légitársaságaival. Az államosítás és a tulajdon kérdése lekerült a napirendről, felváltotta az ellenőrzés és a szabályozás bonyolultabb kérdése a globális versenykörnyezetben.

Más területeken az állam regulatív súlya, ha nem is csökkent, azért változott az elmúlt 25 évben. Az 1970-es években a váláshoz és a terhességmegszakításhoz való jog kodifikálásával Franciaországban kiteljesedtek az egyénekjogai. Az 1980-as évek szocialista kormányzatai eltörölték a halálbüntetést, megerősítették a gyanúsítottak jogait, és a bírósági ítélet nélküli fogva tartást új szabályokhoz kötötték. Hosszas huzavona után a parlament 1994-ben megújította a napóleoni időkből származó büntető törvénykönyvet. Az új törvénykönyvet sokan üdvözölték, mert a bűnözés és büntetés kérdésében a teljes politikai spektrum konszenzusát fejezi ki. Ráadásul Franciaországban az egyéni jogoknak most már az Európai Unió keretében alkalmazkodniuk kell az Európai Bíróság határozataihoz. Végül az 1990-es években a maastrichti szerződés értelmében bővültek a Franciaországban élő EU-polgárok jogai, s ma már alkalmazzák büntetőperekben az ártatlanság vélelmét.

Mindezek ellenére vannak még olyan területek, ahol az állami szabályozás súlya kifejezetten növekedett. Az egyik legszembetűnőbb példa erre a környezetvédelmi ellenőrzés, amely az 1970-es évektől kezdett szigorodni. Az 1990-es években a francia állam megtette az első lépést a környezetre ártalmas egyéni cselekvések szabályozásában: a dohányzás elleni első intézkedésekre például az 1980-as évekvégén került sor, és a program később bővült. Az állam a bevándorlás kérdésének kezelésére törekedett (főként 1993 után), ezért olyan módon szigorította a külföldi származású lakosokra vonatkozó szabályozást, hogy szinte megszüntette egyéni jogaikat.

Kitekintés: Franciaország és az új európai architektúra

A francia politika prioritásai lényegesen átalakultak az utóbbi két évtizedben. Huszonegy évvel ezelőtt a szocialisták és a kommunisták koalíciója „szakítást” ígért a kapitalizmussal, a bal- és a jobboldalt elválasztó ideológiai szakadék áthidalhatatlannak látszott. Ma egyik nagy párt (beleértve a Nemzeti Frontot) semjavasol gyökeres változásokat a társadalomban vagy a politikai rendszerben, és az amerikai pártokhoz hasonlóan (a Nemzeti Front kivételével) minden párt a lehető leghomályosabban és legrugalmasabban igyekszik megfogalmazni elkötelezettségeit. Ötévnyi szocializmus és kétévnyi neoliberalizmus után a politikai pártok kifogytak a gazdasági és társadalmi problémák megoldására vonatkozó új ötletekből. A nagyipari gazdaságszemlélet feladása nehéz és keserves folyamatot indított el, és az ezzel járó munkanélküliség máig a legnyomasztóbb probléma az országban.

Az új konfliktusokból új, ma még homályos politikai törésvonalak vannak kialakulóban. A 21. század első évtizedének nagy kérdései akár maradandóbb nyomot is hagyhatnak a társadalomban, mint a múlt problémái. A politika kérdései ma már nem a rezsim természetét boncolgatják, hanem a politikai közösségre vonatkoznak. 1986-tól kezdve ennek számos jelét tapasztalhattuk.

A bevándorlás hatására megerősödött az etnikai tudat, különösen az észak-afrikai bevándorlók gyermekeinek körében. A korábbi bevándorlóktól eltérően ezek a közösségek nem fogadják el fenntartások nélkül a francia kulturális értékeket, sőt megkérdőjelezik magának a honosítási eljárásnak és a francia társadalomba való integrációnak a szabályait is, végső soron kérdésessé teszik azt is, hogy mit jelent ma franciának lenni.[226] Az 1980-as években az etnikai konfliktusok felerősödése politikai színezetet is kapott a Nemzeti Front megjelenésével, amely a rasszizmusra apellálva mobilizálta a választókat és erősítette meg politikai pozícióját. Részben a Nemzeti Front növekvő szerepe miatt az etnikai tudat és sokszínűség erősödött Franciaországban, s megváltoztatta a francia politikai életet.

Valamivel több mint egy évtizede a hidegháború és Európa megosztottsága tény volt, ez volt az alapja Franciaország kül-, védelmi és bizonyos szempontból belpolitikájának is. A hidegháború rég véget ért, aminek egyik eredménye az lett, hogy hirtelen elszabadultak a kelet-európai etnikai konfliktusok, amelyeket idáig a szovjet hatalom féken tartott, és a vasfüggöny elválasztott Nyugat-Európától. A szovjet kommunista kísérlet kudarca továbbá azzal a hatással is járt, hogy megrendült a klasszikus szocializmus legitimitása, és értelmetlenné vált néhány olyan kérdés a francia (és az európai) politikai életben, amelyek ezelőtt vagy száz évig elválasztották egymástól a baloldali és a jobboldali pártokat. Ajobboldal pártjainak le kellett mondaniuk az antikommunizmus kötőanyagáról, amely addig összetartotta őket, a baloldal viszont bizonyos tekintetben egyenesen céltalanná vált.

A kelet-európai átalakulás ugyanakkor felgyorsította a nyugat-európai országok integrációját, amelynek élén Franciaország áll, ahol az EU-tagság formálja a döntéshozatal csaknem minden részletét, és megteremtette az Ötödik Köztársaság gazdasági expanziójának és átalakításának lehetőségét.[227]

Az 1980-as években, elnöksége kezdetén Mitterrand megelégedettségét fejezte ki a Közös Piac akkori struktúrájával kapcsolatban. Ennek a struktúrának az életképtelensége azonban hamar bebizonyosodott, ekkor Mitterrand a föderalizmus egy bizonyos típusa – a „födera- lista végkifejlet” – mellett kötelezte el magát, ami szükségesnek látszott ahhoz, hogy Nyu- gat-Európa jobban kiaknázhassa jelentékeny erőforrásait. Mitterrand vezetésével Franciaország állást foglalt egy nagyobb, erősebben integrált Európa mellett, és elkötelezte magát az európai intézmények erősítése és a maastrichti szerződésben megfogalmazott, majd 1992- ben némiképp vonakodva elfogadott európai pénzügyi és politikai unió kialakítása mellett. Franciaország a közös európai fizetőeszköz elkötelezettje, ma ezért készülnek olyan közkiadás-csökkentési tervek, amelyek ellen sok francia állampolgár hevesen tiltakozik. Ennek ellenére 1998-ban Franciaország teljesíteni tudta az Európai Monetáris Unió főbb követelményeit, és ma oszlopos tagja az Európai Unión belüli Euro-12 csoportnak.

A francia határok megnyitása a többi ország termékei, de még inkább állampolgárai és értékei előtt (az Európai Unió minden állampolgáránakjogában állt szavazni és jelöltként indulni a francia önkormányzati választásokon) nyilvánvalóan újabb lökést adhat azoknak, akik a vészharangot kongatják a francia nemzeti identitás fölött. A francia gazdaság és társadalom szomszédaival való integrációjában a francia kormányzat autonóm cselekvése egyre szűkebb területre szorul vissza. A múltban a francia gazdaság képviselői jó néhányszor rákényszerültek arra, hogy tiltakozzanak a brüsszeli döntések ellen. A jövőben egyre több intézmény ezt fogja tenni. Az elégedetlenkedők köre már nem korlátozódik néhány marginális csoportra (a szélsőjobboldali pártokra és a kommunistákra), hanem minden nagyobb politikai párton, főként az RPR-en belül hallatják hangjukat. Számolni kell azzal, hogy újabb politikai választóvonalak keletkezhetnek ebben a kérdésben is.

Ez a fejezet, amely a 21. század elején, Jacques Chirac második elnöki ciklusának kezdetén született, egy erős és stabil politikai rendszer képét vázolta föl; egy olyan rendszerét, amelyben ugyanakkor a pártrendszer egyre kiszámíthatatlanabbá és ingatagabbá válik. A pártrendszert láthatóan destabilizáló erők ma ugyanazokat a megoldandó problémákat állítják az Európai Unió összes tagja elé: az identitás megőrzése a bővülő unió keretében, a független világban; a demokratikus legitimitás kivívása az ideológiailag kevésbé elkötelezett, a kormányzatban és a politikusokban egyre kevésbé bízó, de a kormányzattól többet váró választók körében.

KULCSFOGALMAK

1968-as eseményekÁllamtanácsblokkolt szavazás

alkotmány, 1958baccalauréatChirac, Jacques

AlkotmánytanácsbevándorlásConfédération Fran^aise Democ-

államosítás

Államtanács

baccalauréat

bevándorlás

bizalmatlansági indítvány

blokkolt szavazás

Chirac, Jacques

Confédération Francaise

Democratique du Travail (CGT)

Confédération Générale du Travail (CGT)

cumul des mandats (több választott tisztség egyidejű betöltése)

De Gaulle, Charles

École National d’Administration (ENA)

École Polytechnique Európai Unió (1992 előtt Európai Közösség) Fédération d’Education Nationale (FEN)

Fédération National des Syn- dicats Agricoles (FNSEA)

Force Ouvriere (FO)

G-10 grand corps

grandes écoles Hue, Robert Jospin, Lionel Juppé, Alain Kommunista Párt (PCF) köztársasági elnök község (commune)

Le Pen, Jean-Marie maastrichti szerződés Marchais, Georges megye (départment) miniszterelnök Minisztertanács Mitterrand, Francois Mouvement des Enterprises de France (MEDEF) muszlimok Napóleon, Bonaparte

Negyedik Köztársaság

Nemzetgyűlés

Nemzeti Front (FN)

neokorporatizmus

népszavazás

Ötödik Köztársaság

prefektus

privatizáció

régió

rendelet

Szenátus

Szocialista Párt (PS) Tömörülés a Köztársaságért (RPR)

Unió a Francia Demokráciáért (UDF)

Unió az Elnöki Többségért (UMP)

AJÁNLOTT IRODALOM

Ambler, John (szerk.): The Welfare State in France. New York, 1991, New York University Press.

Baumgartner, Frank R.: Conflict and Rhetoric in French Policymaking. Pittsburgh, 1989, University of Pittsburgh Press.

Bell, D. S. – Criddle, Byron: The French Socialist Party: The Emergence of a Party of Government. Oxford, 1988’, Clarendon Press/Oxford.

Chapman, Herrick- Kesselman, Mark – Schain, Martin: A Century of Organized Labor in France. New York, 1998, St. Martin’s Press.

Converse, Philip – Pierce, Roy: Political Representation in France. Cambridge, 1986, Harvard University Press.

Gallie, Duncan: Social Inequality and Class Radicalism in France and Britain. London, 1983, Cambridge University Press.

Gordon, Philip -Meunier, Sophie: The French Challenge. Washington, 2001, Brookings Institution Press.

Hall, Peter: Governing the Economy: The Politics of State Intervention in Britain and France. New York, 1986, Oxford University Press.

Hall, Peter-Hayward, Jack-Machin, Howard (szerk.): Developments in French Politics. London, 1994, Macmillan.

Hayward, Jack: The State and the Market Economy: Industrial Patriotism and Economic Intervention in France. New York, 1986, New York University Press.

Hollifield, James: Immigrants, Markets, and States: The Political Economy ofPostwar Europe. Cambridge, 1992, Harvard University Press.

Hollifield, James – Ross, George (szerk.): In Search of the New France. New York, 1991, Routledge.

Howell, Chris: Regulating Labor: The State and Industrial Relations in Postwar France. Princeton, 1992, Princeton University Press.

Ireland, Patrick: The Policy Challenge ofEthnic Diversity: Immigrant Politics in France and Switzerland. Cambridge, 1994, Harvard University Press.

Johnson, R. W.: The Long March of the French Left. New York, 1981, St. Martin’s Press.

Keeler, John T. S.: The Politics ofNeocorporatism in France. New York, 1987, Oxford University Press.

Keeler, John T. S. – Schain, Martin A.: Chirac’s Challenge: Liberation, Europeanization, and Malaise in France. New York, 1996, St. Martins’s Press.

Lewis-Beck, Michael: How France Votes. New York, 2000, Chatham House.

Mazur, Amy: GenderBias and the State: Feminist Policy at Work in France. Pittsburgh, 1995, University of Pittsburgh Press.

Schain, Martin A.: French Communism and Local Power. New York, 1985, St. Martin’s Press.

Schmidt, Vivien A.: Democratizing France. New York, 1990, Cambridge University Press.

Schmidt, Vivien A.: From State toMarket: The Transformation of Business and Government. NewYork, 1996, Cambridge University Press.

Smith, Rand W.: Crisis in the French LaborMovement: A Grassroots Perspective. NewYork, 1988, St. Martin’s Press. Stone, Alec: The Birth of Judicial Politics in France: The Constitutional Council in Comparative Perspective. New York, 1992, Oxford University Press.

Suleiman, Ezra: Elites in French Society. Princeton, 1978, Princeton University Press.

Suleiman, Ezra: Private Power and Centralization in France. Princeton, 1987, Princeton University Press.

Wilsford, David: Doctors and the State: The Politics of Health Care in France and the United States. Durham, 1991, Duke University Press.

Wilson, Frank L.: Interest Group Politics in France. NewYork, 1987, Cambridge University Press.

INTERNETES FORRÁSOK

A köztársasági elnök hivatala: www.elysee.fr Nemzetgyűlés: www.assemblee-nat.fr Szenátus: www.senat.fr



[180] Az egyik legjobb angol nyelvű könyv az Alkotmánytanácsról Stone, Alec: TheBirth ofJudicial Politics in Francé. New York, 1992, Oxford University Press.

[181] Wylie, Laurence: Social Change at the Grass Roots. In Hoffmann, Stanley – Kindleberger, Charles P. – Pitts, Jesse R. et al.: In Search of Francé. Cambridge, 1963, Harvard University Press, 230. o.

[182] Lásd Duhamel, Olivier: Confance institutionelle et défrance politique: la démocratic frangaise. In Sofres: L’État del’opinion 2001. Párizs, 2001, Seuil, 75. o.

[183] Érdekes adatokat találhatunk a vallásgyakorlásról az átfogó közvélemény-kutatások eredményei között, ezeket közli Sofres: L’État de l’opinion 1994. Párizs, 1994, Seuil, 179–199. o. A kötetünkben szereplő adatokegy 1997. május 26-i, kiadatlan közvélemény-kutatásból származnak..

[184] Gallie, Duncan: Social Inequality and Class Radicalism in Francé and Britain. London, 1983, Cambridge University Press, 34. o.

[185] Percheron, Annick: Socialization et tradition: transmission et invention du politique. Pouvoirs, 42. szám, 1988, 43. o.

[186] Morin, Edgar: The Red and the White. New York, 1970, Pantheon Books. A 8. fejezetben a kamaszok lármás és a nők néma forradalmát tárgyalja.

[187] E bőséggel dokumentált tézis forrása Mossuz-Lavau, Janine – Sineau, Mariette: Les Femmes fran^aises en 1978: Insertion sociale, Insertionpolitique. Párizs, 1980, Centre de Documentation Sciences Humaine de CNRS. A szerzők azt is felfedezték, hogy a már nem dolgozó, de korábban munkaviszonyban álló nők véleménye általában közelebb áll a dolgozó, mint a nem dolgozó nőkéhez.

[188] Percheron, Annick-Jennings, M. Kent: Political Continuities in French Families: ANewPerspective on anOld Controversy. Comparative Politics, 13, 4. szám, 1981. július.

[189] Inglehart, Ronald: Culture Shift. Princeton, 1990, Princeton University Press, 1-3. fejezet és 2.4. táblázat. Továbbá Tribalat: Faire France. Párizs, 1995, Découverte, 93-98. o.

[190] A franciaországi csoporttagság alakulásáról a legjobb összefoglaló Haeusler, Laurence: Le monde associatif de 1978-1986. In Données Sociales 1990. Párizs, 1990, INSEE, 369-370. o. Lásd még Ehrmann, Henry – Schain, Martin: Politics in France. New York, 19925, HarperCollins, 3.6. táblázat, 103. o.

[191] Az oktatási adatok forrása: Données Sociales 1996. Párizs, 1996, INSEE, 40-47. o.; L’État de la France 97-98. Párizs,

1997, Découverte, 113. o.;Economist, 1993. szeptember 18., 52. o.;LeMonde, 1994. október 16., 16. o.; Tableauxde

l’economiefrangaise 1999-2000. Párizs, 2000, INSEE, 52-57. o.

[192] Ambler, John: Constraints on Policy Innovation in Education: Thatcher’s Britain and Mitterrand’s France. Comparative Politics, 20, 1. szám, 1987. október. Lásd még Ambler, John: Conflict and Consensus in French Education. InKeeler,JohnT. S. -Schain, Martin A. (szerk.): Chirac’s Challenge: Liberalization, Europeanization and Malaise in France. New York, 1996, St. Martin’s Press.

[193] A grande école restriktív felvételi rendszerét egy fontos tanulmány is alátámasztja: Le recruitment social de l’élite scholaire depuis quarante ans. Education et Formations, 41. szám, 1995. június. Vitatott, hogy mely intézmények minősülnek grande école-nak, de az ezt a címet elnyert mintegy 140 iskola közül becslések szerint csak 15-20 (2000-2500 diákot felvevő) intézmény számít fontosnak, tekintélyesnek. Az utóbbi években növekedett az általában ebbe a kategóriába sorolt műszaki és gazdasági iskolák száma, így az általuk felvettek száma együtt ma már jóval meghaladja a 100 000 főt.

[194] Ezek az adatok különböző forrásokból származnak, összegyűjtve lásd Dalton, RussellJ.: Citizen Politics in Western Democracies. Chatham, 1988, Chatham House, 21. o. Lásd még Sofres: L’État de l’opinion 1994. Párizs, 1994, Seuil, 232. o.

[195] Megjegyzendő – és ez a fejezetünkben közölt minden választási részvétel adatra igaz –, hogy a francia statisztikák a regisztrált választók alapján számítják a részvételi arányt, míg az amerikai statisztikák alapja a választókorúak összlétszáma. A szavazásrajogosult francia állampolgárok mintegy 9 százalékát nem regisztrálták, tehát ezt hozzá kell adni a hivatalosan közölt számadatokhoz, hogy megkapjuk az amerikai adatokkal összehasonlítható távolmaradás valós arányát.

[196] A távolmaradásról lásd Subileau, Frangoise – Toinet, Marie-France: Les chemins de l’abstention. Párizs, 1993, Dé- couverte. Továbbá Toinet, Marie-France: The Limits of Malaise in France. In Keeler – Schain: Chirac's Chal- lenge, 289-291. o.

[197] Le Monde, 2002. június 15., 8. o.

[198] E kifejezésnek (akárcsak agrande école-nak) nincs jogi meghatározása, bár sok állampolgár, újságíró és tudós emlegeti így. Az itt közölt, az 1980-as évek elejére vonatkozó számadatok közelítő értékek, a pozíció és reputáció szerinti meghatározásokra épülnek, amelyek forrása Bodiguel, J.-T. – Quermonne, J.-L.: La Hautefonction publique sous la Víme République. Párizs, 1983, PUF, 12-25., 83-94. o.

[199] Ezt a rendszert kérdőjelezte meg a legmagasabb szintű francia közigazgatási bíróság, az Államtanács: egy 1996. decemberi határozatában egy 1919-ben (!) elfogadott és 1994-ben módosított törvényre hivatkozva összeférhetetlenség miatt érvénytelenítette egy magas rangú köztisztviselő kinevezését egy részben állami tulajdonban lévő bank igazgatóhelyettesévé. Ha e határozatot általánosan alkalmaznák, részben kikezdené az állami és magánelitek összefonódásának alapját. Lásd Pantouflage: l’onde de choc. L’Express, 1996. december 19., 50-52. o.

[200] Walker, NancyJ.: WhatWe Know About Voters in Britain, France and West Germany. Public Opinion, 1988. május-június.

[201] Ezek a százalékos arányok csak közelítő értékek, mert a francia érdek-képviseleti csoportok vagy nem hozzák nyilvánosságra tagjaik létszámát, vagy olyan adatokat közölnek, amelyeket sokan vitathatónak tartanak. Az érdekcsoportok becsült tagságáról lásd Hall, Peter: Pluralism and Pressure Politics. In Hall, Peter – Hayward, Jack- Machin, Howard: Developments in French Politics. London, 1994, Macmillan. A szakszervezeti tagság legfrissebb becsült adatait lásd Bevort, Antoine: Les effectifs syndiqués a la CGT et a la CFDT 1945-1990. Communisme, 1994. 35-37. szám. Az adatok szerint tovább csökken a tagok száma. Lásd még Labbé, Dominique: La Syndicalisation en France depuis 1945. Grenoble, 1995, CERAP.

[202] Chapman, Herrick-Kesselman, Mark- Schain, Martin: A Century of Organized Labor in France. New York, 1998,

St. Martin’s Press.

[203] Az újabb vizsgálatokról lásd Communisme, 1994. 35-37. szám, 77. o., valamint Sofres: L’État de l’opinion 1994,

264-265. o. Lásd még Kesselman, Mark: Does the French Labor Movement Have a Future? In Keeler-Schain: Chirac's Challenge.

[204] Sofres: L’État de l’opinion 1996, 246. o. Economist, 2000. szeptember 16.; Cayrol, Roland: Unions and French

Public Opinion. In Chapman-Kesselman-Chain: A Century ofOrganized Labor.

[205] ACNPF-ről és a hozzá kapcsolódó szervezetekről alapos tanulmány Weber, Henri: Le Parti despatrons: Le CNPF 1984-1986. Párizs, 1986, Seuil. A kötet sok belső információra alapozva elemzi a képviseleti rendszeren belüli különböző trendeket. A CNPF-ről az egyik legkorábbi tanulmány Ehrmann, Henry W.: Organized Business in France. Princeton, 1957, Princeton University Press. Ez a kötet esettanulmányokat közöl a közigazgatás és a munkáltatói szervezetek kapcsolatáról, de persze néhol már idejétmúlt.

[206] Keeler, John: The Politics ofNeocorporatism in France. New York, 1987, Oxford University Press.

[207] Wilson, Frank: Interest-Group Politics in France. New York, 1987, Cambridge University Press, 151., 153., 162., 164. o.

[208] Keeler, John T. S.: Situating France on the Pluralism-Corporatism Continuum. Comparative Politics, 17, 1985. január, 229-249. o.

[209] Lásd John Ambler, Frank Baumgartner, Martin Schain és Frank Wilson cikkét a French Politics and Society 1994. tavaszi-nyári, 12. számában.

[210] Az 1958 és 1981 közötti pártfejleményekjó felméréséről lásd Wilson, Frank L.: French Political Parties Under the

Fifth Republic. New York, 1982, Praeger.

[211] Hoffmann, Stanley: Le Mouvement Poujade. Párizs, 1956, A. Colin.

[212] Bell, D. S. – Criddle, Byron: The French Socialist Party: The Emergence of a Party of Government. Oxford, 198 82, Clarendon.

[213] A kommunista szavazói bázis megcsappanásának elemzését lásd Schain, Martin: The French Communist Party: The Seeds of Its Own Decline. In Katzenstein, Peter – Lowi, Theodore – Tarrow, Sidney: Comparative Theory and Political Experience. Ithaca, 1990, Cornell University Press. A PCF-szavazók megfogyatkozásáról figyelemre méltó megállapításokat közöl még Jenson, Jane – Ross, George: View from the Inside: A French Communist Cell in Crisis. Berkeley, 1984, University of California Press, 5. rész.

[214] Az itt közölt elemzés forrása Keeler, John T. S. – Schain, Martin A.: Presidents, Premiers and Models of De-

mocracy in France. In Keeler-Schain: Chirac’s Challenge.

[215] Ablokkolt szavazás alkalmazásáról kevés elemzés készült, ezek egyike (amely azt is tárgyalja, hogyan alkalmazza a kormány az alkotmány 49. cikkének 3. bekezdését) Huber, John: Restrictive Legislative Procedures in France and the United States. American Political Science Review, 86, 1992. szeptember, 3. szám, 675-687. o. Csak Huber kísérli meg összehasonlítani ezeket az eszközöket az amerikai Kongresszus hasonló eljárásaival.

[216] Maus, Didier: Parliament in the Fifth Republic: 1958-1988. In Godt, Paul: Policy-Making in France. New York, 1989, Pinter, 17. o.; Maus, Didier: Lesgrands textes de la pratique institutionelle de la Vm‘ République. Párizs, 1992, La Documentation Frangaise.

[217] 39 Ez a megfogalmazás az 1793-as alkotmányból ered, amely szerint „A Francia Köztársaság egy és oszthatatlan”. Az Ötödik Köztárság alkotmányában ugyanez szerepel.

[218] Schmidt, Vivien A.: Democratizing France. New York, 1990, Cambridge University Press.

[219] E viszony ma már klasszikus leírását – szerzője évekkel később jelentős szerepet vállalt a baloldali kormányzat decentralizációs reformjának kidolgozásában – lásd Worms, Jean-Pierre: Le Préfet et ses notables. Sociologie du Travail, 8, 1966. 3. szám, 249-275. o.

[220] Kesselman, Mark: The Tranquil Revolution at Clochemerle: Socialist Decentralization in France. In Cerny, Philip G. – Schain, Martin A.: Socialism, the State, and Public Politics in France. New York, 1985, St. Martin’s Press, 176. o.

[221] Mény, Yves: Les formes discretes de la corruption. French Politics and Society, 11,1993.4. szám (Étatsdela corruption különszám). Uő: La Corruption etla République. Párizs, 1992, Fayard. Mény utóbbi kötetében kifejti, hogyan segítette ez a rendszer a korrupció kialakulását. A French Politics and Society ugyanezen számában Dominique Lorrain a helyi finanszírozás korrupciót ösztönző hatásáról ír, Jean-Pierre Worms, a decentralizációs törvény egyik megalkotója pedig a korrupció és a decentralizáció összefüggéseire mutat rá. Lásd még Suleiman, Ezra N.: The Politics of Corruption and the Corruption of Politics. French Politics and Society, 9, 1991. 1. szám.

[222] Le Monde, 1999. október 7., 6. o.

[223] Ennek hatására csökkent a közvetve az állam által fizetett dolgozók száma, a közvetlenül állami fizetésből részesülők (kormányzati alkalmazottak) aránya azonban állandó, közel 23 százalék maradt – ez mintegy harmadával több, mint az Egyesült Államokban, Németországban és Olaszországban, de kevesebb, mint a skandináv államokban. LásdWright, Vincent: Reshaping the State: The Implications for Public Administration. West European Politics, 11, 1988. 4. szám, 59. o.

[224] Vezetőségük is ugyanaz maradt, mint az államosításkor: az újonnan privatizált cégek közül egynek sem változott az ügyvezető igazgatója. Lásd Bauer, Michael: The Politics of State-Directed Privatization: The Case of France 1986-1988. West European Politics, 11, 1988. 4. szám, 59. o.

[225] Cerny, Philip G.: The Little Big Bang in Paris. European Journal ofPolitical Research, 17, 1989. 2. szám.

[226] Edwards, Martin Baldwin – Schain, Martin A. (szerk.): The Politics of Immigration in Western Europe. London,

1994, Frank Cass.

[227] Lásd Gayomarch, Alain – Machin, Howard – Ritchie, Ella: France and the European Union. New York, 1998, St. Martin’s Press.