Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi közjog

Kovács Péter (2011)

Osiris Kiadó

XIV. FEJEZET – A tengerjog

XIV. FEJEZET – A tengerjog

1302. Magyarországnak nincs tengerpartja, és csak csekély számú tengerjáró kereskedelmi hajója van. Ennek ellenére a tengerjog oktatása a nemzetközi jog keretei között sohasem kérdőjeleződött meg: nemcsak azért nem, mivel a nemzetközi jog azon jogi tárgyak közé tartozik, amelyek a jogászképzésben nemzetközi összehasonlításban is a legegységesebbnek tekinthetők és amelyek oktatása többé-kevésbé mindenütt azonos, hanem azért sem, mivel a nemzetközi jog intézményei, belső összefüggései és joggyakorlata nagyon sok ponton kötődnek a tengerjoghoz, onnan mintegy példát lehet meríteni bizonyos jogelvek, jogforrások (például a szokásjog, a méltányosság) érvényesüléséhez. Már eddig is több olyan nemzetközi bírósági ítélettel találkozott az olvasó, amelyek tengerjogi hátterűek voltak. Emellett pedig igaz az is, hogy a tengerjogban kiforrott intézmények sokban segítették a nemzetközi folyókra, a légtérre és a világűrre vonatkozó szabályrendszerek kialakulását. A mai nemzetközi politikában ráadásul igen sok konkrét probléma és vita kapcsolódik a tengerjoghoz, amelyekben Magyarországnak is, szövetségesi kapcsolatait figyelembe véve, meg kell hogy legyen a maga álláspontja.

1303. A nemzetközi jog tudománytörténetében (lásd n° 87.) is olvashattunk arról, hogy a modern nemzetközi jog egyik szimbolikus munkája Hugo Grotiusnak a tengerek szabadságáról írott kötete volt. Az 1609-ben megjelent De mare liberum című könyvben foglaltakkal nem sokkal később az angol John Selden az 1649-ben kiadott De mare clausum című művében vitázott. A két lehetséges irányzat, azaz, hogy a tenger nyitott, azaz mindenki által használható (res communis omnium usus) vagy zárt, zárható, azaz állami hatalom alá hajtható, végigkíséri a tengerjog fejlődését. Saját kora és a következő évszázadok alapvetően Grotius megközelítését igazolták, de a XX. század jogfejlődése – mindenekelőtt a gazdasági kiaknázhatóság reális lehetősége miatt – sok szempontból visszatükrözi a másik megközelítés logikáját is.

1304. A XX. század technikai-technológiai vívmányai ismeretében aligha kell magyarázni a kőolaj meghatározó szerepét a modern ipari társadalomban: a világ kőolajlelőhelyeinek jelentős része pedig az alacsony lejtésű tengeri altalajhoz, az ún. kontinentális talapzathoz kötődik. Emellett a halászat iparszerűvé válása, az úszó halfeldolgozó üzemek megjelenése, a halászat megnövekedett jelentősége egyes országok nemzetgazdaságában szintén más dimenziókban láttatta a kérdést. A parti államok gazdasági érdekeik érvényesítésére törekedtek, ami kihatott a tengerjog fejlesztésére is, előmozdítva bizonyos tengerrészek gazdasági tekintetben kizárólagos hasznosítását.

1305. A tengerjog XX. századi fejlődésében bár sikertelen, de mégis említésre méltó az 1930. évi hágai kodifikációs konferencia, ahol a parti tenger szélességének meghatározására is törekedtek. Közvetlenül a második világháború után, 1945. szeptember 28-án hirdette meg az amerikai elnök a tudományban róla elnevezett ún. Tru- man-nyilatkozatot (lásd n° 1319.) a tenger természeti kincseiről és a kontinentális talapzatról, s ebben a tengeri altalaj hasznosíthatóságának új útját deklarálta (lásd n° 312., 326., 418., 421.). 1958-ban a genfi kodifikációs konferencián négy egyezményt fogadtak el: i. a parti tengerről; ii. a nyílt tengerről; iii. a nyílt tengeri halászatról és a tenger természeti kincseinek megőrzéséről; iv. a kontinentális talapzatról. Ezekhez egy fakultatív jegyzőkönyvet is csatoltak a viták kötelező rendezéséről. Nem sikerült viszont megállapodni a parti tenger terjedelméről és a halászati övezetekről. Hosz- szú évtizedeken át folytak a tárgyalások, míg végre 1982-ben Montego Bay-ben elfogadták az új tengerjogi egyezményt, amely a genfiek helyébe lépett. Ennek az érvényesítését azonban megnehezítette az elfogadás óta megváltozott politikai helyzet, s a fejlett államok túlzottnak találták azokat az engedményeket, amelyeket a fejlődő országok akkor még a szovjet diplomácia támogatását élvezve csikartak ki. Így bár a Montego Bay-egyezmény 1994-ben hatályba lépett, az ún. mélytengeri zóna kiaknázására vonatkozó XI. részét a legfejlettebb államok az 1994. július 29-ei New York-i megállapodással a saját érdekeiknek megfelelően értelmezték.

1306. A tengerjogi egyezmények szerint tengeren azt a sós vizet értjük, amelyről a világtenger bármely pontjára hajóval el lehet jutni. Ez az első olvasatra talán feleslegesnek tűnő meghatározás voltaképpen azt jelenti, hogy az izraeli Holt-tengerre vagy a Kasz- pi-tengerre a tengerjogi szabályok nem vonatkoznak, ott sui generis szabályok érvényesülhetnek. Más kérdés, hogy lényegét tekintve a Kaszpi-tenger partján levő államok is többé-kevésbé az általános tengerjogi elveket figyelembe véve alkották meg saját szabályrendszerüket. Ugyanígy nem minősül tengernek az elmúlt évtizedek felelőtlen természetátalakító beruházásainak (a Szovjetunión belül az ún. szűzföldek feltörésének, illetve a gyapottermelő programnak, és ezzel összefüggésben a vízellátást biztosító, oda torkolló Amu-darja és Szir-darja folyók elcsatornázásának) köszönhetően a korábbi területének amúgy is egyharmadára zsugorodott, ma Kazahsztánhoz és Üzbegisztánhoz tartozó Aral-tenger sem.

1307. A tengerjog lényege a különböző övezetek elkülönítése, kiterjedésük és az ott alkalmazandó jogi szabályrendszerek szerint. Így tehát a beltenger, a szigetközi tenger, a parti tenger, a csatlakozó övezet, a kizárólagos gazdasági övezet, illetve a halászati övezet, a kontinentális talapzat és az ún. Zóna képezik a tengerjog legfontosabb elemeit.

1. A parti állam szuverenitása és ellenőrzési jogosítványai

1308. A tengerrészek elhatárolhatóságában alapvető szerepet játszik az ún. alapvonal. Az alapvonal homokos, alacsony lejtésű part (ilyen a Földközi-tenger, az Adriai- és a Fekete-tenger) esetében az apályvonallal azonos, csipkézett, sziklás partvonal (mint például Bretagne vagy Skandinávia atlanti-óceáni oldala) esetében pedig a legkiemelkedőbb pontokat összekötve tudjuk megvonni az apályvonalat. Abban az esetben, ha egy sziget közvetlenül a part előtt helyezkedik el, úgy azt kell figyelembe venni, hogy mekkora a parttól mért távolság: ha a parti tenger szélességénél (lásd n° 1309.) kisebb (a franciaországi Saint Malóból apály idején gyalog el lehet jutni a Fort National nevű, megerődített szigetecskére), úgy az alapvonal a tenger felől mintegy megkerüli a szigetet, ha azonban a távolság nagyobb, úgy önálló alapvonala van. Ha a part előtt összefüggő dűneszigetsor van, (például a Fríz-szigetek ilyenek Hollandia és Németország partjainál), akkor azt tekintjük alapvonalnak.

A Montego Bay-egyezmény a szigetcsoportok közötti tengerrészt szigetközi tengernek minősíti, s az alapvonal ebben az esetben a szigetek külső csücskét összekötő vonal. Ennek feltétele azonban, hogy a szárazföld és a víz aránya az 1:9 aránynál ne legyen kedvezőtlenebb, a szigetek egymástól 100 mérföldnél ne legyenek távolabbra. (Igaz, maximum három százalékuk ennél távolabbra lehet, de ekkor is 125 mérföldön belül kell lenniük.) Ha ennek a feltételnek nem felelnek meg, úgy a távolabbra levő szigeteknek önálló alapvonaluk van. Bizonyos esetekben ez még nagyobb lehetőségeket biztosít a parti államnak, amennyiben a sziget jellege, méretei olyanok, hogy azok körül a gazdasági hasznosítás övezetei (a kizárólagos gazdasági övezet, illetve a kontinentális talapzat) is megvonhatók (lásd n° 1319., 1325.). A katonai érdekek mellett így a gazdasági érdekek is motiválják az államokat abban, hogy korábban megszerzett területi szuverenitásukat a távoli szigeteken – mint például Anglia az Argentína partjai mellett elhelyezkedő Falkland-szigeteken – megőrizzék, és azt, ha kell, katonai erővelis visszaszerezzék (lásd n° 365., 420., 1217.). Anglia 1982. május-júniusban folytatott hadműveleteivel visszafoglalta az argentin csapatok által 1982. április 2-án megszállt szigeteket. Ugyanakkor kis területű, emberi megélhetésre alkalmatlan sziklakiemelkedések, apró szigetekhez nem szükségképpen kapcsolódnak gazdasági és kitermelési vonatkozású övezetek (lásd n° 1325.).

XIV/1. ÁBRA A tengeri övezetek

XIV/2. ÁBRA Az alapvonal

1309. A parti tenger az alapvonaltól a tenger felé eső sáv. Az intézmény szokásjogi jellegű, ugyanakkor a terjedelmét illetően alkalmanként viták bontakoztak ki. A tengerjoggal sokat foglalkozó Cornelius van Bynkershoek 1703-ban megjelent De dominio maris című művében állította fel a parti tenger egy ágyúlövésnyire eső terjedelmének tételét. A katonai lehetőség és a jogi érdek összekapcsolása szellemes megközelítés volt, de már a kortársak is tisztában voltak azzal, hogy a haditechnika és mindenekelőtt a tüzérség ugrásszerűen fejlődik, s így a meghatározott terjedelem valójában relatív. Ezért az olasz Galiani 1783-ban mindenesetre megmérte, s három tengeri mérföldet állapított meg. Egyszerűen kezelhető volta miatt a hárommérföldes szabály sokáig azután is irányadó volt, hogy az ágyúk messze hordó képessége ezt már meghaladta. A gyakorlatban azonban egyre több kérdőjel merült fel, részben katonai biztonsági, részben monopolisztikus gazdasági érdekek miatt. A viták nyomán az 1930. évi hágai kodifiká- ciós konferencia napirendjére tűzték a kérdést, de eredménytelenül. Norvégia a maga részéről kétségbe vonta, hogy a parti tenger szélességének pontos meghatározottsága szokásjogi érvényű lenne, s a Nemzetközi Bíróság elismerte, hogy a „folyamatos ellenzés” miatt nem szegezhető szembe Norvégiával az a szabály, amelyet eszerint az angol álláspont megalapozatlanul minősített általános jellegűnek (CIJ: Az Egyesült Királyság és Norvégia halászati vitájának ügye, 1951. december 18., Rec., 1951, 133. o.). Az 1958. évi genfi egyezmények gyakorlati végeredményét tekintve egy meglehetősen bonyolult megoldással próbálták az egymással ütköző érdekeket közös nevezőre hozni. Eszerint az államnak joga van arra, hogy maga határozza meg parti tengerének szélességét, 3 és 12 mérföld között. Az 1982. évi Montego Bay-egyezmény azonban már egyértelműen rögzíti, hogy a parti tenger szélessége 12 mérföld. Minderre tekintettel a part menti szigetekre vonatkozóan is a 12 mérföldes távolság az, aminek alapján eldönthető, hogy saját alapvonallal rendelkezik-e a sziget vagy megkerüli a part eredeti alapvonala.

XIV/3. ÁBRA A szigetközi tenger

1310. A parti tenger a parti állam szuverenitása alá tartozik, itt azonban a szuverenitás bizonyos szempontból korlátozott, a parti államot szolgalomra emlékeztetően a békés áthaladás eltűrésének kötelezettsége terheli. A Montego Bay-egyezmény felsorolja azokat a magatartásokat, amelyek semmiképpen sem minősülnek békés áthaladásnak. Értelemszerűen nem az i. semmiféle olyan katonai cselekmény, amely a parti állam ellen irányul, de a harci alakzatban hajózás, az ágyúk lövési pozícióba helyezése, az anyahajókról repülőgépek felszállása és leszállása sem az. Tengeralattjáró csak felszínre emelkedve haladhat itt. Sérti a békés áthaladás elvét ii. a megállás, iii. a gazdasági hasznosítás (például a halászat), iv. a parti állam kommunikációs berendezéseinek zavarása, v. kalózrádió működtetése, vi. szándékos, súlyos környezetszennyezés. A békés áthaladás elvének megsértése esetén a parti állam érvényesítheti saját érdekeit a sértő hajóval szemben, ilyenkor felségjoga elsőbbséget élvez a lobogó szerinti állam joghatóságával szemben. A parti állam élhet joghatóságával, ha i. a hajón elkövetett cselekmény kihat a parti államra, ii. ha annak államrendjét vagy a parti tenger rendjét zavarja, iii. ha a kapitány vagy a konzul kéri, vagy iv. ha kábítószer-csempészet elleni fellépést kell végrehajtani. A parti állam fenntarthatja magának a cabotage-jogot, ez a két honi kikötő közötti személy- és teherforgalom monopóliuma a nemzeti hajók számára. A szigetközi tengeren is erre hasonlít az áthaladás szabályrendszere, ráadásul itt az állam megkövetelheti a lehető leggyorsabb áthaladást, s követendő útvonalat írhat elő. A tengeralattjáró azonban itt merülésben is haladhat.

1311. A csatlakozó övezet intézményesítését az Amerikai Egyesült Államok vetette fel, s ezzel több célt is akart elérni: egyrészt a bevándorlás fenntartása mellett a különböző betegségek kiszűrésére törekedett, valamint mezőgazdasági és állat-egészségügyi érdekeit is óvni kívánta azzal, hogy ellenőrzést vezetett be az amerikai partok felé haladó idegen hajókra. Mindez még komolyabb formában merült fel az első világháború után, amikor nem kellően végiggondolt módon gyakorlatilag teljes alkoholtilalmat vezettek be: mindennek nem várt következményeként nemcsak illegális whisky-le- párlók jelentek meg, egybefonódva az olaszországi eredetű maffiabűnözéssel (amiről az olvasó feltehetően számtalan kaland- és egyéb filmet látott: ezzel indul például a Van, aki forrón szereti című film is). Külföldi államok szeszkereskedői is beszálltak az alkoholra szomjas torkúak kielégítésének nagy haszonnal kecsegtető üzletébe, s az amerikai parti tengeren kívül, de ahhoz mégis közel haladva fogadtak szomjazó „turistákat”, valamint az italfélékből nagy tételben vásárló kis hajókat. Mivel Anglia tiltakozott az ellen, hogy az amerikai parti őrség a nyílt tengeren angol lobogójú hajókat ellenőrizzen, az Amerikai Egyesült Államok kezdetben azzal próbálkozott, hogy megállapodásokat (liquor-treaties) kötött az érintett államokkal, hogy azok hozzájáruljanak ahhoz, hogy a lobogójukat viselő gyanús hajókat az amerikaiak ellenőrizhessék. Mindebből jött létre a csatlakozó övezet intézménye, ami alapvetően pozitív célokat szolgál, ráadásul azután is, hogy a fő kiváltó okot, az absztinencia törvényét viszonylag hamar visszavonták, s szeszes italokat – bizonyos korlátozásokkal – ismét lényegében szabadon lehetett vásárolni és fogyasztani.

1312. A csatlakozó övezet intézménye bekerült az 1958. évi genfi egyezményekbe is. Mint említettük, a parti tenger szélességének meghatározását a parti államra bízták azzal, hogy 3 és 12 mérföld között állapítsa azt meg. Ha a maximális lehetőségeit nem merítette ki az adott állam, akkor a fennmaradó rész volt a csatlakozó övezet. Az 1982. évi Montego Bay-egyezmény a parti tenger szélességét egységesen 12 mérföldben szabta meg, s a csatlakozó övezet egy ezután következő újabb 12 mérföldes sávot jelent.

1313. A csatlakozó övezet így a parti állam által gyakorolt rendészeti jogosítványokat jelent, amelyek ma már kiterjednek vámügyi, pénzügyi, egészségügyi, bevándorlási szabályok betartatásán túl a kábítószer-csempészet, a környezetszennyezés elleni fellépésre is. A csatlakozó övezetben az ellenőrzést megtagadó és szökésbe fogó hajó üldözését lobogójától függetlenül a parti őrség itt még megkezdheti, és folytathatja is a nyílt tengeren.

1314. Az alapvonal és a tényleges part közötti rész a beltenger. Beltengernek minősül a kikötő, továbbá a mesterséges partvédő gátak mögötti tengerrész is. A beltenger státusa lényegét tekintve a szárazföldére emlékeztet, azaz felette a parti állam területi főhatalma érvényesül. A behatoláshoz a parti állam engedélye szükséges: a parti állam megteheti, hogy bizonyos kikötőit zártnak minősíti, oda csak saját hadihajói, valamint esetleg szövetségeseinek hadihajói futhatnak be. Zárt kikötő Franciaországban Brest és Toulon, Oroszországban Kalinyingrád, az egykori Königsberg. Számos kikötőjét a parti állam ugyanakkor nyitottnak minősíti, hiszen ez a kincstár és a kikötő iparosai, kereskedői, vendéglátói számára egyértelmű anyagi előnyökkel jár. Zárt kikötőbe is befuthat azonban a hajó, ha végszükségben van, azaz ha az elsüllyedés veszélye fenyegeti. A kikötőben horgonyzó kereskedelmi és magánhajó esetében a parti állam joghatósága elsőbbséget élvez a lobogó szerinti állam joghatósága felett, de a lobogó szerinti állam konzuljának a közreműködése kell a hajók átvizsgálásához. Lehorgonyzott hadihajó esetében továbbra is a lobogó államának főhatalma a meghatározó. A partra szállt matrózokra, haditengerészekre a parti állam főhatalma viszont értelemszerűen kiterjed.

XIV/1. TÉRKÉP Az Ohotszki- tenger és a környező szigetek

1315. A beltengerre emlékeztető státusuk van az ún. zárt tengereknek, azaz azoknak a tengerrészeknek, amelyeket minden oldalról csak egy állam területe határol, s amelyek csak egy szakaszon nyílnak egy másik tengerrész irányába. Ha ti. két szakaszon van ilyen nyitás, úgy az már a szoros, s arra különleges szabályok vonatkoznak (lásd n° 1331-1337.). A zárt tenger hosszú ideig sokkal inkább jogi, mintsem földrajzi kategória volt, s jellege változhatott is: a Fekete-tenger a XVII. században Törökország beltengere volt, de e jellege megszűnt, amint Oroszország is kijutott partjaira. A Szovjetunió fennállása idején az Azovi-tenger szovjet beltenger volt, de mivel ma a független Ukrajna és Oroszország határolja, e státusa már nem áll fenn. Az Ohotszki-tengert a Szovjetunió (illetve Oroszország) zárt tengernek tekinti, s ezért az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban elveszett, de a második világháborúban Japántól visszaszerzett Kuril-szigetek hovatartozásának stratégiai jelentőséget tulajdonít. A zárt jelleghez – mindenekelőtt haditengerészeti fontossága miatt – az orosz diplomácia következetesen ragaszkodik, dacára annak, hogy Japán a Hokkaido-sziget földrajzi helyzete miatt mindenféleképpen kijut az Ohotszki-tengerre. A KAL-007 utasszállító repülőgép lelövése (lásd n° 1382.) is ennek a vitatott igénynek brutális érvényesítése volt.

1316. A zárt tengereket – saját maguk számára – meglehetős nagyvonalúsággal meghatározó és igénylő államok alkalmanként próbálkoztak a „tágabb értelemben zárt tenger”, illetve „félig zárt tenger” fogalmának elfogadtatásával, alátámasztandó igényeiket akkor is, ha azok a hagyományos kategóriáknak nem feleltek meg. A Montego Bay-egyezmény a félig zárt tenger fogalmát valóban ismeri, de azt az ugyanazon tenger körül elhelyezkedő államok érdekközösségére érti.

1317. A zárt tenger a gyakorlatban tulajdonképpen egy államhoz tartozó öböl. Öböl alatt korábban egyszerűen azt a parti hajlatot értették, amelynek szája a parti tenger kétszeresénél nem szélesebb. Eszerint eredetileg maximum 2x3 mérföldes szájszélességű lehetett az állam által önmagának zárt tenger gyanánt igényelt tengerrész, de a Montego Bay-egyezmény óta 2x12, feltéve, hogy megfelel annak a geomorfológiai definíciónak, mely szerint: az öböl szájára mint átmérőre emelt félkörnél a vízzel borított rész azonos vagy nagyobb területű. E meghatározásnak a Földközi-tengerből Líbia által igényelt ún. Sidra-öböl nyilvánvalóan nem felel meg. Az államok részéről az „öblösítés" nem pusztán katonai-biztonsági igényeken alapul, hanem hatalmas gazdasági következményei is lehetnek, hiszen az öböl szája egyszersmind alapvonal is, azaz a kizárólagos gazdasági övezet, kontinentális talapzat meghatározásakor jelennek meg igazán az öböl mikénti minősítésének a következményei.

XIV/4. ÁBRA Az öböl – a Montego Bay-egyezmény szerint

XIV/2. TÉRKÉP A Sidra-öböl

XIV/3. TÉRKÉP A Hudson-öböl

XIV/4. TÉRKÉP A Vest-fjord és a Varanger-fjord

1318. A szájszélességtől függetlenül azonban az állam rendelkezhet történeti öblökkel, amennyiben emberemlékezet óta háborítatlan, szabad birtoklást gyakorol ott. Ilyen Kanadában a Hudson-öböl, Norvégiában a Vest-fjord és a Varanger-fjord stb.

2. A parti állam kitermelési, hasznosítási jogosítványai

1319. A kontinentális talapzatra vonatkozó parti állami igényt – bizonyos korábbi, meghatározónak nem bizonyuló – kezdeményezések után Truman elnök 1945. szeptember 28-i nyilatkozatához szokás kötni. Ebben az elnök bejelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok igényt formál a tengerpartja melletti alacsony lejtésű altalaj egyoldalú kiaknázására. Az államok a kezdeti meglepetés után hamar megértették, hogy mekkora lehetőségek rejlenek abban, ha Grotius res communis omnium usus gondolatát radikálisan átértelmezik, annak érvényesülését földrajzilag korlátozzák. Mivel 1958-ban, a genfi tengerjogi értekezlet idején ez már általánosan ismert intézményként érvényesült, ott komolyabb ellenállás nélkül elfogadták az államok, hogy a kontinentális talapzatot (plateau continental / continental shelf) mint létező jogintézményt kodifikálják, s ezért szokás erre hivatkozni a szokásjog kialakulása felgyorsulásának – azaz kivételesen nem emberemlékezet óta tartó kialakulásának – példája gyanánt (lásd n° 312.). Igaz, hogy az ún. fejlődő világ államai 1958-ban döntően még nem voltak függetlenek, tehát nem is vehettek részt a tengerjogi értekezleten, de az itt írásban is rögzített szabályok az ő érdekeiket is szolgálták. Az ekkor elfogadott meghatározás sokban emlékeztetett a Truman-nyilatkozatra, 200 méteres vízmélységgel, azzal a kiegészítéssel, hogy „és azon túl is, amennyiben a gazdaságos kiaknázás lehetséges”. Nem kellett jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy belássák, egyre nagyobb területeket lehet ily módon gazdasági monopóliumnak minősíteni. 1982-ben a Montego Bay-egyezmény itt is egy objektív határt rögzített: a kontinentális talapzat végső határa az alapvonaltól számított 350 mérföld, feltéve, hogy korábban már nem érte el a 2500 méteres vízmélységet a terület. Ezeket az izobátvonalakat összekötve már legfeljebb csak 100 mérföld igényelhető.

XIV/5. ÁBRA A kontinentális talapzat terjedelme

Részben amiatt, hogy a globális felmelegedés következtében valamelyest csökkent az Arktisz felülete, részben a tudományos kutatási technikák fejlődése miatt vetődött fel, hogy az Északi-sarkvidék jégpáncélja alatt ténylegesen, illetve jogi értelemben véve lehet-e kontinentális talapzatról beszélni, lehet-e arra állami igényt támasztani és egyáltalán a Montego Bay-egyezmény szerinti szabályok hatálya kiterjed-e erre a területre. Az ún. Lomonoszov- és Mengyelejev-hátságok tekintetében Oroszország és Kanada, illetve Grönland révén Dánia vetett fel igényeket. (lásd n° 419)

1320. A kontinentális talapzat igazi kincse a kőolaj. A kőolaj kitermelésére a parti államnak kizárólagos jogosítványa van: más állam vagy jogi személy ott csak az ő engedélyével tevékenykedhet, aminek azonban nyilvánvalóan ára van: a szegény államok a különböző multinacionális kőolajfúró társaságoknak adnak hosszabb-rövidebb időre koncessziókat.

1321. A kontinentális talapzat iránti igények ütközhetnek is egymással, ha egymással szemben viszonylag kis távolságra fekvő államokról van szó, valamint akkor is, ha a partvonal (alapvonal) görbületei miatt az egyes államok által támasztott igények csak egymás rovására elégíthetők ki. Az 1958. évi genfi egyezményekben az ún. egyenlő távolságok elvét rögzítették elhatárolási elvként, értve ezen a szárazföldi határok meghosszabbítását. Ez lényegét tekintve tulajdonképpen azonos azzal a mértani feladattal, amellyel a hallgató már általános iskolai tanulmányai idején találkozhatott, amikor – bizonyára emlékszik még rá – egy vonalzóval, egy ceruzával és egy körzővel felfegyverkezve az egyenesre merőlegest kellett állítania. Ez a megoldás nem okoz problémát, ha a partvonal valóban egyenes, de amennyiben homorú (konvex), úgy ezzel a technikával hegyes szögű körcikkszerű területet kapunk csak. A domború fordulatot mutató (konkáv) partvonallal rendelkező államok számára az így meghatározható terület kifelé tágul, vagyis növekszik. Ez a földrajzi sajátosság rejlett az ún. északi-tengeri kontinentális talapzat ügye mögött, amellyel e tankönyvnek a szokásjoggal és a kodifiká- cióval foglalkozó fejezetében találkoztunk (lásd n° 312., 326.).

A Nemzetközi Bíróság előtt az ezzel a technikával hátrányos helyzetbe kerülő Németország vitatta az elv kötelező jellegét, hangsúlyozva, hogy az 1958. évi genfi egyez-ményeket ő még nem ratifikálta, azaz szerződésileg reá az nem kötelező. Hollandia és Dánia szerint a kötelezettség a szokásjog erejénél fogva áll fenn, hiszen Genfben a szokásjogot kodifikálták. A Nemzetközi Bíróság azonban az ezt vitató Németországnak adott igazat, elismerve, hogy ez az elv nem szokásjogi természetű, hanem az ún. progresszív továbbfejlesztés kategóriájába sorolható, tehát a nem ratifikáló államok számára csak inter alios acta (lásd n° 273.). A progresszív továbbfejlesztés elvéről a travaux préparatoires tanúsága szerint valóban sokat vitatkoztak, más kérdés, hogy a posztglosszátor Bartolus de Sassoferrato (lásd n° 82.) már beiktatta egyik könyvébe az ezt lényegileg tükröző ábrát.

XIV/6. ÁBRA Az egyenlő távolság elve

1322. A Nemzetközi Bíróság ráadásul azt is kijelentette, hogy az egyenlő távolságok elve nem kizárólagos szabály, s az összes releváns körülmény figyelembevételével történő, a méltányosságon alapuló megoldást javasolta követendőnek. A „méltányossági elveknek megfelelően és az összes irányadó körülményt figyelembe vevő megállapodás alapján kell eljárni, oly módon, hogy a lehetőségekhez képest minden fél megkapja a teljességét azon kontinentális talapzatnak, ami területének természetes víz alatti folytatása úgy, hogy ezzel ne lépjen a másik területének természetes folytatására” (CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, 1969. február 20., Rec., 1969, 53. o.). A Nemzetközi Bíróság a későbbiek során is számos alkalommal foglalkozott kontinentális talapzattal összefüggő jogvitákkal, s ezek eldöntése során következetesen tartotta magát a méltányosság mint irányadó elv követéséhez. A Nemzetközi Bíróság a speciális körülményeket az „irányadó körülményekkel” azonosította „már csak azért is, mivel mindkettő lehetővé teszi a méltányos eredmény elérését” (CIJ: A Grönland ésJan Mayen közötti térség tengeri határai elhatárolásának ügye, 1993. június 14., Rec., 1993, 62. o.).

XIV/7 ÁBRA Sassoferrato rajza

A Montego Bay-egyezménynek a kontinentális talapzatok elhatárolásáról rendelkező része olyan, hogy „az új szövegben már eltűnt bárminemű utalás olyan speciális kritériumokra, amelyek segíthetnék az érdekelt államokat a méltányos eredmény elérésében. A hangsúly az elérendő méltányos megoldáson van” (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, 1982. február 24., Rec., 1982, 49. o.). „...a talapzat övezeteinek elhatárolásakor az alkalmazandó elvek és szabályok (...) méltányos eredményre vezessenek” (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, 1982. február 24., Rec., 1982, 49. o.). „A végeredmény számít, ehhez képest az elvek alá vannak vetve az elérendő célnak. Egy elv méltányosságát annak hasznossága szempontjából kell megítélni, amennyiben hozzájárul a méltányos eredményhez. Önmagában nem minden elv méltányos: a megoldás méltányossága az, ami visszavetíti rájuk ennek minőségét” (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, 1982. február 24., Rec., 1982, 59. o.). „A speciális körülmények olyan körülményekként jelennek meg, amelyek alkalmasak arra, hogy módosítsák az egyenlő távolságok elvének automatikus alkalmazása által beállított eredményt” (CIJ: A Grönland és Jan Mayen közötti térség tengeri határai elhatárolásának ügye, 1993. június 14., Rec., 1993, 62. o.). „A körülmények miatt nem lehet alappontokat meghatározni és egy ideiglenes, az egyenlő távolságok elvének megfelelő vonalat meghúzni. De ha a sajátosságok nem is engedik meg, hogy egy egyenlő távolság szerinti vonalat húzzanak meg egységes, területi határként, a Bíróságnak azt azonban meg kell határozni, hogy a parti tengeren a határvonal nem kezdődhet-e az egyenlő távolságok elvének megfelelően” (CIJ: Nicaragua és Honduras karib-tengeri területi és tengeri jogvitájának az ügye [Nicaragua c. Honduras], 2007. október 8., Rec., 2007, 743. o., 280.§, lásd n° 377.).

XIV/5. TÉRKÉP Az északi tengeri kontinentális talapzat

1323. A méltányosságnak ugyanilyen fontosságot tulajdonítottak a választottbíróságok is: „Az egyenlő távolságok elvének és a speciális körülményeknek az összekapcsolása kifejeződése annak az általános szabálynak, hogy az államok közötti határnak. külön megállapodás hiányában a méltányosság elvein kell alapulnia” (Választottbírósági ítélet az Iroise-tengeri kontinentális talapzat ügyében, 1977. június 30., RSA, XVIII., 175. o., 70. §). Hasonló értelemben határolta el a parti tengert, illetve a kontinentális talapzatokat és a csatlakozó övezeteket a választottbírósági ítélet Guinea és Bissau-Guinea közötti tengeri határ ügyében (1985. február 14., RGDIP, 1985, 504. o.). „Vegyíteni kell a vizek összefüggésével, a partok konfigurációjával, az egyenlő távolságok elvével összefüggő megfontolásokat a kényelmi és hajózhatósági szempontokkal, hogy lehetővé váljon, a hogy amenynyire az lehetséges, minden fél saját vizén hajózhasson” (Választottbírói ítélet a Beagle-csatorna ügyében [Argentína c. Chile], 1977. április 22., ILM, 1978, 110. §). „E kijelölés méltányos és objektív alapra helyezéséhez elengedhetetlen a törekvés annak biztosítására, hogy amennyire az lehetséges, minden állam ellenőrizhesse a partjaival szembeni és a szomszédságában levő tengeri területeket” (Választottbírósági ítélet Guinea és Bissau-Guinea közötti tengeri határ ügyében, 1985. február 14., RGDIP, 1985, 504. o.).

XIV/6. TÉRKÉP Tunézia és Líbia kontinentális talapzata

1324. Technikai szempontból próbálta meg a Montego Bay-egyezmény megkönnyíteni a gyakori viták rendezését, a Kontinentális Talapzat Bizottság felállításával, amelynek huszonegy, geográfus-óceanográfus szakember tagja eldöntheti az elébe terjesztett vitákat az elhatárolási vonalak megvonásáról.

1325. A kizárólagos gazdasági övezet a Montego Bay-egyezmény által általánossá tett tengeri sáv, akárcsak a vele lényegében azonos halászati övezet. A Nemzetközi Bíróság szerint a kizárólagos gazdasági övezet „a modern nemzetközi jog részét képezi” (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, 1982. február

Rec., 1982, 74. o.). Mivel a második világháború után számos parti állam étvágya megnőtt, gazdasági érdekeik védelmére abszurd módon széles parti tengert követeltek, egyes dél-amerikai államok akár 200 mérföldet is. Ezt a világ vezető hatalmai nem voltak hajlandók elfogadni, hiszen katonai-haditengerészeti jelenlétük súlya jelentősen csökkent volna, ha a parti tengeren történő békés áthaladás szabályait (lásd n° 1310.) ilyen szélességben is be kellett volna tartaniuk. A Montego Bay-egyezmény ésszerű mértékben respektálta a parti államok biztonsági érdekeit (a parti tenger és a csatlakozó övezet 12-12 mérföldben való megvonásával), a gazdasági érdekek tekintetében pedig a kizárólagos gazdasági övezet intézményének elismerésével tudták a konszenzust megteremteni. A kizárólagos gazdasági övezet a parti tenger külső szélétől számított 188 mérföldes sáv: ebben a parti államnak kizárólagos kitermelési jogosítványai vannak az altalajban (azaz a kizárólagos gazdasági övezet mintegy magába olvasztja az ezen belüli kontinentális talapzatra vonatkozó jogcímeket), a tengervízben, akár mozgó, akár telepes élőlények halászatáról, vadászatáról, kitermeléséről van szó, valamint a vízben és a víz felett levő egyéb energiahordozók kiaknázásában, gondoljunk az árapályra és a szigetekre telepített szélerőművekre.

XIV/7. TÉRKÉP Grönland és Jan Mayen kontinentális talapzata

XIV/8. TÉRKÉP A Beagle-csatorna

XIV/9. TÉRKÉP Guinea és Bissau-Guinea

Ha az állam csak kizárólagos halászati övezetet akar, az ugyanezen földrajzi dimenziókon belül igényelhető. A parti állam rendszerint akkor ilyen nagyvonalú, ha ennek a tengerrésznek ez az egyetlen reális hasznosítása. Akárcsak a kontinentális talapzat esetében, itt is megvan a parti államnak a lehetősége, hogy jogainak gyakorlását más államoknak vagy társaságoknak koncesszióba adja. A kizárólagos gazdasági övezet, illetve a halászati övezet nem tartozik tehát a parti állam szuverenitása alá, ott neki csak gazdasági hasznosítási jogcíme van. A nem gazdasági típusú használat nem sérti az ő jogát, egy fegyveres konfliktus tengeri ütközetei megvívhatók más állam kizárólagos gazdasági övezetében. Az egymással konkuráló kizárólagos gazdasági övezeti igények elhatárolását a kontinentális talapzatok elhatárolásakor tárgyalt elveknek (lásd n° 1321–1322.) megfelelően kell megvalósítani, azaz a releváns körülményeket kell figyelembe venni úgy, hogy méltányos végeredményre jussanak. A Nemzetközi Bíróság úgy döntötte el Románia és Ukrajna jogvitáját fekete-tengeri kontinentális talapzatuk és kizárólagos gazdasági övezeteik elhatárolásáról, ami többek között a Duna-delta melletti, 1949-ben Ukrajnának átengedett, apró Kígyó-sziget körüli olaj – és földgázmezők hovatartozását érintette, hogy a sziget ugyan Ukrajnához tartozik, de apró mérete miatt érdemben nem befolyásolja a kontinentális talapzatok elhatárolását, körülötte csak parti tenger van, saját kontinentális talapzata és egyéb övezetei nincsenek.

XV/10. TÉRKÉP A kígyó-sziget

A Nemzetközi Bíróság ebben az ítéletben három fázisra bontotta az elhatárolás metodikáját: i. egy ideiglenes elhatároló vonal megvonása az egyenlő távolságok elve alapján, ii. annak vizsgálata, hogy van-e olyan speciális körülmény, ami méltányossági szempontból az ettől a vonaltól való eltérést indokolhatja, iii. ha a ii. pontra a válasz igenlő, annak megvizsgálása, hogy az így megvonható vonal nem sérti-e a méltányosságot, amennyiben aránytalan változtatást jelentene a partvonalak hossza és a vonalak által bezárt tengeri övezetek közötti arány szempontjából (CIJ: A fekete-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye [Románia c. Ukrajna], 2009. február 3., Rec., 2009, 101–103. o., 119–122. §). A Nemzetközi Bíróság „joggyakorlatából következik, hogy előfordul, hogy nem vesz figyelembe nagyon kis méretű szigeteket vagy nem juttatja számukra a tengeri övezetekre vonatkozó potenciális jogok teljességét, ha ez aránytalanságra vezetne” (CIJ: A fekete-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye [Románia c. Ukrajna], 2009. február 3., Rec., 2009, 122. o, 185. §). A Nemzetközi Bíróság úgy döntött, hogy a felek magatartását (halászati tevékenységet, földgáz- és kőolaj koncessziók adását, haditengerészeti őrjáratokat) nem veszi figyelembe, ugyanakkor a felek törvényes biztonsági érdekei figyelembe vehetők (CIJ: A fekete-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye [Románia c. Ukrajna], 2009. február 3., Rec., 2009, 125. o., 198. § és 128. o., 204. §).

3. A Zóna

1326. A modern tengerjog formálódásakor alapvetően a parti államok érvényesítették sikerrel saját érdekeiket, elismertetve ellenőrzési, kiaknázási jogosítványaikat a többi államokkal, s ezáltal a Grotius De mare liberum című művében a tengerre vonatkozóan meghirdetett res communis omnium usus földrajzi és tartalmi dimenziói egyre szűkültek. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy ahol töretlenül érvényesül, ott is ugyanazok az államok profitálnak belőle, jelesül a legfejlettebb gazdasággal, technikai háttérrel rendelkező államok. Kiderült ugyanis, hogy a kontinentális talapzat lassú lejtése után bekövetkező meredek esést olyan altalaj követi, ahol igen nagy tisztasággal rendelkező ércrögök hevernek, amelyek félvezetők készítésére vagy például bizonyos keményfém termékek készítésére kitűnően alkalmasak. A fejlődő világ államai részesedésüket követelték, attól tartva, hogy a legfejlettebb államok kész helyzet elé állítják őket. A bipoláris világban a szovjet diplomácia támogatta ezeket a törekvéseket, és a követelések legfontosabb elemei be is kerültek a Montego Bay-egyezménybe: ezt „a tenger, az emberiség közös öröksége" tétele jeleníti meg legplasztikusabban. Míg a res communis omnium usus–a mai fejlettségi szakadékot figyelembe véve–immár egyes jól pozícionált államok számára szinte a szabad rablást szentesíti, addig az emberiség közös öröksége meghatározás feltételezi a felelős gondolkodást, a jövő generációi érdekeinek és a környezetvédelem imperatívuszainak figyelembevételét és főleg a méltányos részesedést a kitermelés hasznából. Mindezt különböző tevékenységi szabályok és intézményi struktúrák megalkotásával akarták valóban érvényesülővé és működőképessé tenni (lásd n° 1328.). „A Zónában folytatott tevékenységeket (...) az emberiség egészének érdekében kell végezni, függetlenül az államok földrajzi helyzetétől, hogy parti államok-e vagy tengerparttal nem rendelkezők, különösen figyelembe véve a fejlődő államok érdekeit és szükségleteit”– szögezi le a Montego Bay-egyezmény 140. cikk 1. §-a.

1327. A fejlődő országok diplomáciai sikere azonban igen relatív volt: hiába tettek a csomagterv technikájával menedzselt tárgyalások során gesztusokat és biztosítékokat a demokrata irányzatú amerikai kormány számára, mire a dokumentum elkészült, már a republikánusok voltak hatalmon, akik az amerikai érdekeket sértőnek találták az egyezményt, s az aláírást elutasították. Az ENSZ hivatalos közreműködésével New Yorkban 1994. július 29-én olyan megállapodás született, amely–pár hónappal annak hatálybalépése előtt–a Montego Bay-egyezménynek a fejlett államok által történő sajátos értelmezését fogadtatta el a részes államokkal. A méltányos részesedést tekintve a fejlett országokat amúgy sem a példátlan nagyvonalúság jellemezte, a technológia-transzfer tekintetében a biztonságpolitikai megfontolásoknak (Cocom-lista) kiemelkedő fontosságot tulajdonítottak, s igen visszafogottan néztek azokra a szabályokra, amelyek szerint bizonyos kutatási, kitermelési infrastruktúráikat közkinccsé kellett volna tenniük. A fejlődő országokat eredetileg ebben támogató szocialista országok gazdasági és politikai irányultsága pedig azóta megváltozott, jelentős részük az Európai Unió és a NATO tagja lett, s immár az egyeztetett európai politika értelmében állnak hozzá ehhez a kérdéshez.

1328. A Montego Bay-egyezmény a Zónát illetően két kulcsfontosságú intézményt kívánt felállítani, az egyiket Hatóságnak, a másikat Vállalatnak rövidítik. A potenciálisan értékes területeket a Hatóság térképezi fel, és adja a kitermelési jogosítványokat. Elvben az értékes területeket mintegy kettéosztják, egyik felében az ott eleve bizonyos nagy volumenű beruházásokat végrehajtó államok (investisseur pionnier / pioneer investor) végzik a kitermelést, de a másik felében a Vállalat tevékenykedik, részben saját, részben az elsődleges beruházók infrastruktúrájára alapozva, a költségek, díjak megfelelő elszámolásával. A Vállalat tőkéjének jelentős része a tevékenység iránt érdekeltséget mutató államok befizetéseiből származik (amelyek mintegy részvényeket jegyeznek, amelyek arányában a hasznokból is részesednek), de a Vállalatot az elsődleges beruházók által a kitermelési koncesszióért a Hatóságnak fizetett díjak átutalásával, haszonlefölözéssel (ez tulajdonképpen egy különleges adó) s egyéb befizetésekkel is fel lehet tőkésíteni.

4. Tengerjogi jogviták és rendezésük

A Montego Bay-egyezmény alapján hamburgi székhellyel állították fel a Nemzetközi Tengerjogi Bíróságot (Tribunal International du droit de la Mer / International Tribunal for the Law of the Sea; francia rövidítése TIDM, az angol pedig ITLOS). A 21 fős Nemzetközi Tengerjogi Bíróság–nemzetközi szervezetre emlékeztető státusban–önálló alanya a nemzetközi jognak, ítélkezési gyakorlatát a 293. cikk szerint a tengerjogi egyezményre alapítja, a nemzetközi jog egyéb szabályaira annyiban, amennyiben azok nem összeegyeztethetetlenek a Montego Bay-egyezménnyel. A tengerfenékre vonatkozó jogviták rendezésére a Tengerjogi Bíróság által saját kebeléből felállított kamara eljárásában az alkalmazandó jog alatt a 293. cikkben foglaltakon túl a Hatóság által elfogadott szabályok, szabályzatok és eljárások, valamint a Zónában folyó tevékenységeket illető szerződési klauzulák értendők. A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság statútumának 16. cikke alapján maga fogadta el ügyrendjét. Ez utóbbinak 50. cikkével arra hatalmazta fel önmagát a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság, hogy a „bíróság előtti ügyek előkészítésének és bemutatásának irányelvei” („Lignes directrices concernant la pré- paration et laprésentation des affaires dont le Tribunal est saisi") című dokumentumot utóbb elfogadhassa. Ez tulajdonképpen–a Nemzetközi Bíróság rendtartásához (lásd n° 1124.) hasonlóan–a perrendtartás egyik alapdokumentuma, amelyet az eljárás során irányadónak tekint és érvényesít a hamburgi testület. Itt a helyzet igen hasonló tehát ahhoz, ahogyan az EU luxembourgi bírósága az eredeti jog mellett a származékos jognak minősített normatív aktusokat is alkalmazza. A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság nem része azonban az ENSZ struktúrájának, jóllehet az ENSZ tengerjogi értekezlete hozta létre és a Montego Bay-egyezmény hivatalos nevében (UNCLOS–United Nations Convention on the Law of the Sea) is szerepelnek az Egyesült Nemzetek.

1330. A tengerjogi viták rendezésére számos fórum kínálkozik. A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság kamarákat is választhat tagjai sorából, amelyek az állam contra Hatóság, illetve a Hatóság contra koncessziót kapott állam vagy jogi személy közötti jogviták rendezésében is kompetensek. Emellett az egyezmény, illetve a Zónára vonatkozó mellékletek értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos viták rendezésére is hatáskörrel bír, ha a felek nem folyamodtak a Nemzetközi Tengerjogi Bírósághoz. Van még egy–az Állandó Választottbíróság létrehozására emlékeztetően (lásd n° 1087–1089.) felállítható–általános választottbíróság, valamint egy speciális hatáskörű választottbíróság a halászat, a környezetvédelem, a kutatások és a hajózás területén támadt viták rendezésére. Mindemellett maga a Nemzetközi Bíróság is eljárhat, ha joghatósága fennáll, például eseti kompromisszum alapján. Az államoknak valamelyik vitarendezési fórum illetékességét eleve meg kell jelölniük, amikor ratifikálják a Montego Bay-egyezményt. Ezeket az alávetési nyilatkozatokat azonban korlátozni is lehet, kivonva hatályuk alól például a delimitációs kérdéseket, katonai érdekeltségű ügyeket vagy azokat az eseteket, amikor a Biztonsági Tanács döntésével kapcsolódott össze az ügy. A működését 1996-ban megkezdő Nemzetközi Tengerjogi Bíróság 2011-ig 18 ügyben döntött, ezek túlnyomó része kisebb jogsértések, tartozások miatt zár alá vett hajóknak a zár feloldásásáért (prompte mainlevé / prompt relase) benyújtott kérelmeivel foglalkozott. A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság 2011-ben meghozta első tanácsadó véleményét, amely a Hatóságot (lásd n° 1328.), illetve a Zónában kitermelést végző cégeket és a számukra koncessziót adó, elsődleges beruházó államokat érintő felelősségi kérdéseket tárgyal (TIDM: A Zónában tevékenységet végző személyeket és alakulatokat támogató államok felelősségének és kötelezettségeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2011. február 1., Rec., 2011, 242. §, lásd n° 1049., 1415.).

5. Egyes tengeri szorosok és tengeri csatornák különleges helyzete

1331. Szorosnak nemzetközi jogi értelemben az a természetes vízi út minősül, amely hajózási szempontból szabad tengerrészt köt össze. A szoros maga is tenger, tehát szélességétől függően parti tengeri, csatlakozó övezeti sávok megállapíthatók benne. A szoros „a nemzetközi közlekedés számára hasznosítható útvonal” (CIJ: Korfu-szoros ügy, fond, 1949. április 9., Rec., 1949, 28–29. o.). A Montego Bay-egyezmény szerint azonban a parti állam az előtte fekvő sziget és a part közötti áthaladást korlátozhatja, amennyiben a főhatalma alatti sziget másik, a nyílt tenger felé eső oldalán is van hajózható, alternatív útvonal. A szorosban az akadálytalan hajózást azonban biztosítani kell, függetlenül attól, hogy a szoros két oldalán különböző államok vannak-e, vagy pedig ugyanaz az állam: ennek szabályai közelebb állnak a szigetközi tengeren való áthaladáshoz, mint a parti tengeren való békés áthaladáshoz (tengeralattjáró merülésben is mehet, a fölötte levő légtér átrepülhető stb.).

XIV/11. TÉRKÉP A Boszporusz és a Dardanellák

1332. A szorosok jelentős részére külön, partikuláris egyezményeket kötöttek, amelyek fő célja az áthaladás biztosítása. A szorosok jelentős része stratégiailag igen fontos, s a katonai erőviszonyokat is befolyásolni tudják az áthaladás korlátai. Emiatt több szoros is vált fegyveres konfliktusok okává.

133 3 . Amint a Fekete-tenger 1774-ben megszűnt török beltenger lenni, s a partokra kijutó Oroszország katonai ambícióit érzékelték a kortárs nagyhatalmak, úgy törekedtek arra, hogy a máig is Törökországhoz tartozó Boszporuszon és a Dardanellákon való áthaladást a stratégiai helyzetet befolyásoló módon szabályozzák. A XVIII–XIX. század békeszerződéseiben a katonai erőviszonyok függvényében rendszerint azt sikerült érvényesíteni, hogy hadihajó egyáltalán nem haladhat át a Márvány-tenger két szorosán (azaz sikerült ezzel bezárni az orosz flottát a Fekete-tengerre, megakadályozva kifutását a Földközi-tengerre), az orosz (majd a szovjet) diplomáciának pedig konstans eleme volt a törekvés arra, hogy e korlátozást feloldják, lehetőleg úgy, hogy ő szerezzen egyoldalú előnyöket azzal, hogy csak a Fekete-tenger parti államainak hadihajói előtt legyenek nyitottak a szorosok. Az érdekeket meglehetősen kiegyenlítetten tükrözi az 1936-ban kötött, jelenleg is hatályos montreux-i egyezmény: eszerint a hajózási rezsimet illetően meg kell különböztetni a háborút és a békét. Háború esetén az a kérdés, hogy Törökország semleges-e vagy hadviselő. Ha ugyanis hadviselő fél, akkor maga dönt arról, hogy mit tesz, s értelemszerűen a vele ellenséges államok hajóit nem fogja átengedni. Ha azonban semleges, hadihajók egyáltalán nem kelhetnek át a két szoroson, kereskedelmi hajók viszont igen, függetlenül attól, hogy hadviselő vagy semleges államokhoz tartoznak-e. Béke idejében kereskedelmi hajók természetesen korlátlanul használhatják a szorosokat, azonban hadihajók esetében megszorítások vannak. A parti államok hadihajói tulajdonképpen bármikor áthaladhatnak rajtuk, nem parti államok hadihajói pedig olyan korlátokkal haladhatnak át, hogy egy állam ott levő flottája nem haladhat meg egy bizonyos méretet, s a nem parti államok egybeszámított hadiflottája is mennyiségi korlátozás alá esik, amit bruttó regisztertonna vízkiszorításban adnak meg (előbbi 15 000, utóbbi 30 000). Nem parti állam hadihajói három hétnél többet nem tartózkodhatnak a Fekete-tengeren, tengeralattjáróik nem hatolhatnak be oda. Így adott esetben várakozni kell, míg a Boszporuszon és a Dardanellákon áthaladhat egy hadihajó, ha a Fekete-tenger a fenti értelemben éppen telített.

XIV/12. TÉRKÉP A Tirán-szoros

XIV/13. TÉRKÉP A Gibraltári-szoros

1334. A Szovjetunió angolszász szövetségesei elutasították Sztálin követelését, hogy szovjet támaszpontok létesüljenek a szorosokon, s a montreux-i egyezmény újratárgyalása is hamar zátonyra futott. Immár a Szovjetunió megszűnésével, Ukrajna és Grúzia függetlenné válásával a parti államok száma is nőtt, ráadásul Románia és Bulgária NATO-taggá vált. A montreux-i egyezmény módosítása azonban a közeljövőben sem valószínű.

1335. A Tirán-szoros az Akabai-öbölből Izrael kijutását teszi lehetővé a Vörös-tengerre. Egyiptom az ún. arab-izraeli háborúk idején lezárta az izraeli hajók elől a szorost, de az 1979. évi Camp Davidben kötött egyiptomi-izraeli különbéke biztosította Izrael számára is a szabad áthaladást, a nemzetközi jog általános szabályainak megfelelően.

1336. A Gibraltári-szoros Marokkó és a „sziklát” birtokló Nagy-Britannia, valamint a szoros északi felének túlnyomó részével határos Spanyolország területét érintve köti össze a Földközi-tengert és az Atlanti-óceánt. (Spanyolország érdekelt a másik oldalon is, mivel spanyol enklávé a szoros afrikai oldalán fekvő Ceuta is.) Az akkor még protektorátusi kapcsolat miatt Marokkó nevében Franciaország járt el, s ezért a Gibraltári-szorosra az 1904. április 9-ei francia-angol nyilatkozat és az 1912. november 27-ei francia-spanyol egyezmény vonatkozik, biztosítva a szabad áthaladást s kimondva a part katonai megerősítésének tilalmát.

1337. A Dániához tartózó Szund-szoroson, valamint a Kis- és a Nagy-Belt-szorosokon keresztül lehet a Balti-tengerről az Északi-tengerre természetes úton kijutni. Egy akkori, nagy összegű kompenzáció fejében 1857-ben a dán állam lemondott az áthaladási illetékek szedéséről, s az első világháborúban semleges lévén, lezárta azokat a hadihajók elől. Békeidőben azonban nyitott kereskedelmi és hadihajók előtt egyaránt. A Nemzetközi Bíróság is tárgyalta az ezeken való áthaladás lehetőségét, amelyet Finnország szerint egy dán szigetek között épülő híd akadályozott volna. Finnország ugyanis attól tartott, hogy annyira alacsonyra lett tervezve a híd, hogy csak új típusú kereskedelmi hajók haladhattak volna át a híd alatt (CIJ: A Nagy-Belt-szoroson való áthaladás ügye [Finnország c. Dánia], mes. cons., 1991. július 29., Rec., 1991, 18. o.). Az ügy békés megegyezéssel zárult 1992-ben, mivel a finn-dán tárgyalások során a részletparaméterek is tisztázódtak, és Finnország számára a híd így elfogadhatóvá vált. A globális felmelegedéssel összefüggésben a XIX. században annyira keresett, de az állandó jegesedés miatt hajózhatatlannak talált ún. északnyugati átjáró (ti. lehetséges-e az Atlanti-óceánról a kanadai szigetek között keresztül hajózva a Behring-szorosig eljutni, és ott a Csendes-óceánra kihajózni) 2007-ben hajózhatóvá vált, és ezáltal élesebben merült fel, hogy Kanadának ezt az útvonalat szorosként vagy parti, illetve szigetközi tengereként kell-e kezelnie, és milyen rendszer szerint kell biztosítania az idegen lo- bogójú hajók áthaladását.

XIV/14. TÉRKÉP A Szund- szoros és a Belt-szorosok

1338. A tengeri csatornák a szorosoktól eltérően mesterséges létesítmények. Ott került sor építésükre, ahol a szárazföld átvágásával jelentős kerülőutat lehetett megtakarítani. Státusukat külön egyezmények szabályozzák. „A Szuezi- és a Panama-csatornák precedensei azon általános vélemény megnyilvánulásai, hogy amikor ti. egy, két tengert összekötő, mesterséges vízi utat állandó jelleggel az egész világ számára hasznosítanak, ez az út a természetes szorosokhoz válik hasonlatossá” (CPJI: A Wimbledon gőzös ügye, 1923. augusztus 17., Série A n° 1., 28. o.).

1339. A Szuezi-csatorna megépítése lehetővé tette a Földközi-tengerről az Indiai óceánra való kijutást a Vörös-tengeren keresztül, azaz Afrika megkerülése nélkül. Az 1869-ben elkészült csatorna státusát az 1888. évi konstantinápolyi egyezmény rögzítette, a korszak érdekelt nagyhatalmainak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Oroszország, Törökország) részvételével. A Szuezi-csatorna háborúban és békében mindig szabad és nyitott mind a kereskedelmi, mind a hadihajók előtt, lobogóra való tekintet nélkül, a hajók ott egyenlő elbánást élveznek, de harci cselekményeket a csatornán nem végezhetnek. Törökország az egyezmény értelmében még a vele háborúban álló államok hadihajóit is köteles volt átengedni a csatornán. Az időközben függetlenné vált Egyiptom ezt az egyezményt örökölte meg, valamint a csatornát igazgató magántársaságot. Az egyiptomi elnök, Nasszer a csatornát államosította. Ez váltotta ki azt az angol-francia támadást, amelyre az ENSZ ún. pénzügyi válsága, illetve az Egyesült Nemzetek bizonyos költségei tárgyában adott tanácsadó vélemény (1962. június 20.) előzményei között utaltunk. Akárcsak az Akabai-öböl esetében történt, az egyiptomiak akadályozták rajta az izraeli hajók áthaladását, majd az arab-izraeli hadműveletek nyomán egy időben hajózhatatlanná is vált a csatorna, hiába jutott el a hatnapos háborúban Izrael a Szuezi-félszigetig. Az 1956-os szuezi válság lezárásakor a Biztonsági Tanács rögzítette a diszkriminációmentességnek, az egyiptomi szuverenitásnak, a politikai beavatkozás tilalmának elveit, valamint azt, hogy az áthaladásért szedett illetékeket a csatorna fenntartására, illetve a hajózhatóság javítására kell felhasználni, s választottbíráskodás igénybevételét javasolta Egyiptom és a Csatorna Társaság közötti jogvita rendezésére. Csak 1957-ben ismerte el az egyiptomi kormány az 1888. évi konstantinápolyi egyezmény hatályosságát, ugyanakkor az izraeli hajóforgalom továbbra sem valósulhatott meg, s az 1967-es háború után mintegy egy évtizedig technikai szempontból is használhatatlanná vált a csatorna. Az 1979-es, Camp Davidben kötött békében, illetve az annak alapján kötött 1979. március 26-ai washingtoni szerződésben Egyiptom egyértelműen elfogadta Izrael jogait is az áthaladásra, amelyet „a konstantinápolyi egyezmény alapján, minden nemzet tekintetében” biztosít. Egyiptom elismeri a Nemzetközi Bíróság joghatóságát is az 1888-as konstantinápolyi egyezmény és az 1957. évi elismerési nyilatkozat végrehajtásából fakadó jogviták rendezésére.

1340. A Kieli-csatorna a dán szorosok (lásd n° 1337.) német földön történő elkerülését tette lehetővé, a Schleswig-Holstein tartományt átvágó 1896-os megépítésével. Eredetileg ez a német császári haditengerészet számára volt igazán fontos, de az első világháborút lezáró versailles-i béke 380. cikke szerint azon „a Németországgal békés viszonyban álló államok kereskedelmi és hadihajói szabadon átkelhetnek”. Az Állandó Nemzetközi Bíróság első ítélete kapcsolódik a Kieli-csatornához (lásd n° 132.), ugyanis az 1920-as szovjet-lengyel háborúban a részben francia fegyverkereskedők által felszerelt, de angol lobogót viselő, a lengyel hadseregnek fegyvert szállító gőzöst Németország azon a jogcímen nem engedte át a csatornán, hogy azzal megsértené semlegességét. Az Állandó Nemzetközi Bíróság hangsúlyozta, hogy nemzetközi kötelezettsége alól nem mentesül az állam a belső jogára való hivatkozással. „A nemzetközi kötelezettségek vállalásának képessége éppen az állam szuverenitásának egyik attribútuma” (CPJI: A Wimbledon gőzös ügye, 1923. augusztus 17., Série A n° 1., 25. o.). Németország „nem szegezheti szembe ezen cikk [ti. a békeszerződés 380. cikke] alapján vállalt kötelezettségeivel semlegességi rendeleteit” (CPJI: A Wimbledon gőzös ügye, 1923. augusztus 17., Série A n° 1., 30. o.).

XIV/15. TÉRKÉP A Szuezi-csatorna

XIV/16. TÉRKÉP A Kieli-csatorna

1341. Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna valóban kulcsfontosságú hajózási útvonal. Az amerikai kontinens átvágással érintett, legkeskenyebbik része Kolumbiához tartozott, de azután, hogy a bogotai kormány nem volt hajlandó elfogadni azokat a feltételeket, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok javasolt, a tartományban 1903-ban szeparatista felkelés robbant ki, s a kikiáltott Panama államot három nap múlva a washingtoni kormány el is ismerte. Nem lepett meg senkit, hogy a frissen megalakult panamai kormány kész volt aláírni a csatorna státusára vonatkozó, annak két oldalán amerikai területen kívüli zónát is létesítő megállapodást (az 1903. november 18-ai ún. Hay-Bunau-Varilla-szerződést), amelynek kulcselemeiben az Amerikai Egyesült Államok és Anglia már korábban megállapodtak (az 1901. november 18-ai Hay- Pauncefote-szerződésben). Eszerint az USA igazgatta, kezelte és védte az 1914-re elkészült csatornát, biztosítva a szabad áthaladást. Példaként hivatkozott erre az Állandó Nemzetközi Bíróság, emlékeztetve arra, hogy „az Egyesült Államok a csatorna tulajdonosa és építtetője, a csatornában s a kapcsolódó vizeken és területeken a szuverén hatalom és a kizárólagos joghatóság birtokosa” volt (CPJI: A Wimbledon gőzös ügye, 1923. augusztus 17., Série A n° 1., 27. o.). A szabad áthaladás háborúban és békében, hadi és kereskedelmi hajók számára egyaránt biztosítandó volt, és bevételeiből Panamának az Amerikai Egyesült Államok bérleti díjat fizetett. A világháborúkba történő belépésével azonban az ellenséges hadi és kereskedelmi hajók elől a csatornát lezárta.

XIV/17. TÉRKÉP A Panama-csatorna

1342. Az amerikai különleges érdekek csökkentése és a területen kívüli zóna megszüntetése azonban előtérbe került a panamai külpolitikában a XX. század második felében, és az 1977-es Carter-Torrijos-megállapodásban az Amerikai Egyesült Államok és Panama egy új, a mai nemzetközi jogi elvekhez jobban illeszkedő rendszerben állapodott meg. Megszűnt a területenkívüliséget élvező zóna, Panama visszanyerte szuverenitását területének egésze felett. A csatorna működtetését 1999. december 31-ig egy amerikai jog szerint működő, amerikai-panamai vegyes bizottság végezte, amelynek feladatait 2000. január 1-jével Panama vette át. A szerződés szerint az átmeneti időszakban továbbra is az Amerikai Egyesült Államok vállalta a hajózás szabadságának és a csatorna biztonságának biztosítását, de 2000. január 1-jével ezt már a csatornának az Amerikai Egyesült Államok által garantált semlegessége váltotta fel. A megállapodás meglehetősen hosszan taglalja az amerikai kormány kötelezettségeit az infrastruktúra fenntartásában és átadásában, a panamai személyzet kiképzésében, a munkajogi, nyugdíj- és társadalombiztosítási jogviszonyok tisztázásában, az esetleges magánjogi viták lezárásában.

1343. Az 1977. szeptember 7-i szerződés ratifikálásakor azonban az amerikai szenátus ehhez fenntartásokat és értelmezéseket csatolt. Az átmeneti 23 évben a Carter-Torri- jos-megállapodás még elismerte az USA jogát, hogy a csatorna védelmét biztosítsa, de az ún. De Concini Amendment ezt egyoldalúan 2000 utánra is vonatkoztatja, kimondva, hogy az USA szükség esetén katonai lépéseket tehet a Panama-csatornán való szabad hajózás védelmében, figyelembe véve a panamai belügyekbe való be nem avatkozás elvét.

1344. A De Concini Amendment tartalmát illetően különös okmány, hiszen egy kétoldalú szerződéshez ratifikációkor tett fenntartásnak minősül, s az amerikai külügyminisztérium nyilvántartásában is „fenntartás” (reservation) elnevezéssel szerepel a dokumentum. Fenntartást azonban csak többoldalú szerződéshez lehet fűzni (lásd n° 221., 228.), Panama „nem tiltakozásának” jobb híján olyan értelmet próbálnak tulajdonítani, hogy az hallgatólagos hozzájárulás a szerződésmódosítási kezdeményezéshez.

1345. A csatorna feletti szuverenitását visszanyert Panama a csatorna státusát egy (19/1997. sz.) organikus törvénnyel szabályozta, amely az 1977-es szerződés lejártával lépett teljes körűen hatályba. A csatorna igazgatótanácsa immár panamai összetételű és panamai jog szerint működik.