Ugrás a tartalomhoz

Munkajog

Kiss György (2005)

Osiris Kiadó

II. fejezet – A HAZAI ÉRDEKEGYEZTETÉS RENDSZERE

II. fejezet – A HAZAI ÉRDEKEGYEZTETÉS RENDSZERE

54. § Az országos érdekegyeztetés kialakulása, területei, jövője

A hazai érdekegyeztetés formális megjelenése még a rendszerváltozás előtti időre, 1988-ra tehető. Ekkor ugyanis minisztertanácsi határozat rögzítette az országos érdekegyeztetés fórumának kialakítását, amelynek eredményeképpen létrejött az Országos Érdekegyeztető Tanács. Ez a testület – a későbbi Érdekegyeztető Tanács (ÉT) – 1990 augusztusában mind szervezetében, mind összetételében, továbbá funkciójában átalakult, megújult.[1017] Annak ellenére, hogy ez az esztendő rendkívül nagy próbatétel elé állította a frissen megalakult testületet,[1018] illetve 1991-ben komoly tárgyalásokat folytatott,[1019] jogi szabályozásban egészen 1992. július 1-jéig, a Munka Törvénykönyve hatálybalépéséig nem részesült. A testület ugyanakkor 1991. szeptember 20-án fogadta el alapszabályát.

Az Érdekegyeztető Tanács megalakulásának idején – a munkajogi szabályozás formális egysége miatt is – többé-kevésbé lefedte a költségvetési szférát – azaz a későbbi közalkalmazotti és a köztisztviselői jogviszonyban foglalkoztatókat és foglalkoztatottakat ennek megfelelően a rájuk vonatkozó bértárgyalásokat is ebben a testületben folytatták le.[1020] 1992-ben azonban létrejött a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT), amely alapszabályát 1993. május 30-án alkotta meg. Az alapszabály abban az esztendőben megegyezés hiányában nem került formális elfogadásra, azonban a testület működése többnyire ezen alapult, egészen az új alapszabály 1995-ben történő elfogadásáig. Jelentőségét kétségkívül az is növeli, hogy ebben a szférában az állam és az önkormányzatok fenntartóként, illetve munkáltatóként közvetlenül is megjelennek. Nem váratott sokáig magára a köztisztviselői szféra sem. 1993. július 13-án elfogadásra került a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórum (KÉF) alapszabálya is.

Az említett három szerv az országos érdekegyeztetést szolgálja,[1021] azonban csakhamar felvetődtek és fokozatosan kialakultak a differenciálás egyéb dimenziói is. Ezek az ún. „mezoszintű"[1022] érdekegyeztetési fórumok azonban többrétegű- ek. Megkülönböztethetünk ugyanis tárcaszintű érdekegyeztető fórumokat, egyes ágazatokat érintő kollektív megállapodásokat, valamint területi szintű érdekegyeztetést. A tárcaszintű érdekegyeztetés tárgyát, az érintettek körét illetően a legösszetettebb. Magának a rendszernek a kialakulását 1991-re datálhatjuk, amikor a Kormány ügyrendjéről szóló kormányhatározat alapján javaslat született az ágazati érdekegyeztetés kiépítésére. Erre főként azért volt szükség, hogy a speciálisan az egyes ágazatokhoz kötődő problémák, esetleges konfliktusok ne váljanak országossá. 1998-ban kilenc minisztérium mellett működött érdekegyeztető fórum,[1023] s további három területen volt a civil szervezetek részvételével működő szakmai érdekegyeztető fórum.[1024] A tárcaszintű érdekegyeztetési fórumok a minisztériumok kezdeményezésére jöttek létre, többsége jellegük szerint elsősorban konzultatív testületként minősíthető, az érdekegyeztetés tárgya szerint döntően a munkajogviszony (közalkalmazotti, köztisztviselői jogviszony) körébe tartozó kérdésekre terjed ki, s a viszonylag széles körű érdek-képviseleti bázisuk van.[1025] A tárcaszintű érdekegyeztetéssel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a minisztériumok kezdeményező és a tárgyalásokat szinten tartó felelőssége rendkívül nagy volt, hiszen nem egy esetben a tárcák készségén, alkalmazkodó készségén múlott a megállapodások sikere.

Külön kell szólni a foglalkoztatás sajátos érdekegyeztetéséről, és ezen belül is a Munkaerő-piaci Alap Irányító Testületének intézményéről,[1026] amelyet rendkívül nehéz kategorizálni. Olyan tripartit testületről van szó, amely a Munkaerő-piaci Alappal kapcsolatos jogokat, illetve kötelességeket gyakorolja, illetve teljesíti. Országos érdekegyeztető szerv tehát, amelyben azonban az egyeztetés tárgya behatárolt, amennyiben a foglalkoztatással, a foglalkoztatáspolitikával van összefüggésben.

A középszintű érdekegyeztetés korántsem lebecsülendő terepe a versenyszféra azon része, ahol állandó jellegű érdekegyeztetőfórum ugyan hosszú ideig nem volt található, azonban ágazati, alágazati jellegű kollektív szerződések létrejöttek. 1994 decemberéig 24 ún. kollektív keretszerződés volt ismert.[1027]

Végezetül a középszintű érdekegyeztetés sajátos szegmensét képezték a megyei munkaügyi tanácsoknál folytatott érdekegyeztetések, amennyiben tárgyuk alapvetően a foglalkoztatásra vonatkozott, területi hatállyal. A tanácsot a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1994. évi IV. törvény alakította ki, habár előzményei már mintegy másfél évvel korábbra nyúlnak vissza.[1028] Számos dilemma után a megyei munkaügyi tanács sajátos tripartit szervként működött, amelynek jogkörét szintén a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (Flt.) rögzítette.

506. Az általános áttekintés összefoglalásaképpen elmondható, hogy a magyar munkaügyi kapcsolatok közel egy évtizedes fejlődéstörténete kiváló példája az állami munkaügyi politika módszertanának átalakulására. Mint ahogyan az egyes területek elemzése során részleteiben bemutatjuk, a szocialista állam közvetlen, direkt hatósági jellegű beavatkozását rendkívül rövid idő alatt váltotta fel a szociális partnerek és a Kormány (önkormányzatok) konzultációja. Ez a folyamat még akkor is rendkívül jelentős volt és minőségi változást tükrözött, hogy hatékonysága az egyes területeken nem volt kielégítő. Az átfogó érdekegyeztetés meglévő strukturális és funkcionális zavarai alapvetően arra voltak visszavezethetők, hogy az érdekegyeztetés rendszere működésének egész időszaka alatt nem került szabályozásra. Ez már csak azért is súlyos problémákat, esetenként identitási nehézségeket okozott, mert a magyar országos érdekegyeztető fórumoknak – különösen a versenyszférában az ÉT-nek – jóval erősebb jogosítványai voltak, mint a volt szocialista országok hasonló intézmé- nyeinek,[1029] és ennek következtében nem túlzás az az állítás, hogy az érdekegyeztetés – mint intézmény és mint realitás – behatolt az informális jogalkotás mechanizmusába. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy egy meglehetősen kötött, alkukat csak nehézségek és kínos magyarázkodások árán tűrő rendszerbe anélkül ékelődött be egy folyamat, hogy saját jogállását és struktúráját tisztázta volna és elfogadtatta volna másokkal.[1030] Ennek tudható be, hogy az érdekegyeztetéssel foglalkozó elemzések egyre erőteljesebben hívták fel a figyelmet a spontaneitásból adódó esetleges veszélyekre, a megállapodások kötőerejének gyenge pontjaira, s nem utolsósorban a legitimációs problémákra.[1031] Olvashatók voltak olyan megállapítások is, amelyek szerint az állam nélküli – azaz bipartit – kapcsolatok előmozdítása lenne indokolt,[1032] de amíg ez kialakul és stabilizálódik, egyáltalán nem felesleges a háromoldalú érdekegyeztetés, létjogosultsága a piacgazdaság megteremtésében éppen a szociális faktorok erősítése miatt továbbra is fennáll.

Az érdekegyeztetés rendszerének legsúlyosabb ellentmondása – különösen a versenyszférában – abban nyilvánult meg, hogy a rendszerre vonatkozó jogi szabályozás, és annak tényleges működése nem volt összhangban egymással. Az informális érdekegyeztetés csak addig működött, ameddig az erre irányuló politikai szándék megvolt. Abban a pillanatban amikor ez megszűnt, napirendre került a társadalmi párbeszéd intézményi struktúrájának átalakítása. Ennek a koncepciónak a bemutatása előtt indokolt röviden áttekinteni az érdekegyeztetés 1999 tavaszáig működő rendszerét.

507. Az érdekegyeztetés rendszerében kétségkívül a versenyszférát befolyásoló Érdekegyeztető Tanács tekinthet vissza a legrégebbi múltra. A fentiekben már utaltunk rá, hogy 1988-ban a maitól teljesen eltérő gazdasági és politikai közegben született kezdeményezés az Országos Érdekegyeztető Tanács létrehozására. A vonatkozó kormányhatározatban[1033] a Minisztertanács meghatározott szervezeteket felkért az OÉT munkájában való részvételre. Ebben az időszakban a testület működését illetően egymástól eltérő álláspontok fogalmazódtak meg, és különösen a Magyar Gazdasági Kamara próbálta a testületen keresztül a SZOT befolyásával szemben a munkaadói érdekeket erősíteni. A politikai erőviszonyok tisztázatlansága tükröződött az OÉT összetételében, az egyes résztvevők eltérő jogkörében, valamint a testület funkcióinak meghatározásában.[1034] Összességében elmondható, hogy az OÉT viszonylagos szűk döntési jogköre mindenesetre legalábbis megindította azt a folyamatot, amely elvezetett az ÉT-ben kialakított mechanizmushoz.

Az érdekegyeztetés „továbbfejlesztése" – valójában átalakításának igénye – már a kezdetekkor felvetődött, és olyan kérdések megfogalmazásában öltött testet, amelyek java része máig megválaszolatlan. Így alapvető problémaként jelentkezett a munkaügyi kapcsolatok szűkebb körét versus a gazdasági élet egészét magábanfoglaló érdekegyeztetés közötti választás. Nem kevésbé tűnt fontosnak a megállapodások kötőerejének, illetve az OÉT-megállapodások jogalkotáshoz való viszonyának tisztázása sem. Végezetül újabb feladványként jelentkezett az érdekegyeztetőfórum tagjainaklegitimitása, és az újonnan keletkezett érdek-képviseleti szervek bevonása.

Az 1990 augusztusában megalakult Érdekegyeztető Tanács 1990. augusztus 31-én elfogadta ügyrendjét, majd 1991. szeptember 20-i ülésén alapszabályát. E dokumentumok, valamint a résztvevők szándékai alapján az alábbiakban megkíséreljük tisztázni az érdekegyeztetés egyik kardinális kérdését: az ÉT jogállását. Az alapszabály – egyébiránt jószerével jogilag értelmezhetetlen – rendelkezései ebben a tekintetben nem adtak eligazítást. A statútum talán preambulumként értékelhető első három sora szerint az ÉT „az érdekegyeztetés folyamatosan működő, tripartit (háromoldalú) rendszerű országos fóruma". Az ÉT szervezete fejezetcím sem visz közelebb a probléma megoldásához. Az ÉT tagjai – „a továbbiakban: szociális partnerek" (sic!) – a Kormány, a munkavállalói érdekképviseletek, valamint a munkaadói érdekképviseletek tárgyalócsoportja. Az alapszabály 7. pontja értelmében „a tárgyalócsoportok a napirendben szereplő kérdésekben megállapodásra jogosult személyekkel, önszerveződéssel jönnek létre". Az ÉT jogállásának bizonytalansága már csak azért is szembeötlő, mert a testület „a magyar munkaügyi kapcsolatok rendszerében kulcsfontosságú" szerepet töltött be.[1035] Az ÉT-nek semmilyen jogszabályi alapja nem létezett. Gyakorlatilag a testület 1990-ben történt spontán összehívása – amikor is a Kormány valamennyi szakszervezeti szövetséget és munkaadói szervezetet meghívott – a megjelentektől függő tényleges helyzetet egy évtized alatt már olyan status quóvá érlelte, amelynek legitimitását aligha lehetett megkérdőjelezni.

Az ÉT – mint intézmény – az egymástól független felek megállapodásán nyugo- dott. Ez nem okozott volna semmilyen problémát, amennyiben a testület csupán konzultatív, illetve tanácsadó funkciót látott volna el, mint ahogyan azt például az ILO 113. számú ajánlása is megfogalmazza. A makroszintű tárgyalások ugyanakkor csak abban az esetben nyerhetik el értelmüket, ha olyan jellegű megállapodással zárulnak, amelyek a felekre nézve meghatározott kötelességek teljesítését vonják maguk után. Ez azonban már feltételezi a tárgyalópartnerek jogállásának, egymáshoz való viszonyának tisztázását, s nem utolsósorban a megállapodások jogi természetének meghatározását is. Az ÉT jogállásának meghatározatlansága azonban megpecsételte az ÉT-ben létrejövő megállapodások sorsát is.

508. Az alapszabály szerint az ÉT jogai formálisan a tájékoztatás, a konzultáció és az állásfoglalás. Az első közelebbről azt jelentette, hogy a testület tájékoztatja az Országgyűlést a munka világát érintő alapvető törvényekkel kapcsolatos részletes véleményéről, amelyet a szociális partnerek az ÉT-ülést követő 5 naptári napon belül átnyújtottak a Kormánynak, s amely ezt csatolta a parlamenthez benyújtott törvénytervezethez. Konzultáció alatt a partnerek által felvetett bármely kérdés megtárgyalása, továbbá jogszabályok megvitatása, véleményezése volt értendő.

A harmadik némileg összetettebb cselekvést takart. Így ebbe a körbe tartoztak az ajánlások a parlament, a Kormány, illetve a minisztériumok felé, valamint a „megállapodás" a partnerek között, amennyiben egyetértés alakult ki. „Állásfoglalás" cím alatt szerepelt viszont a következő figyelemre méltó megfogalmazás is. Az alapszabály 13.3. g) pontja értelmében „csak a szociális partnerek egyetértése esetén születhet döntés, illetve törvényjavaslat a következőkről: a bérmechanizmus (bérszabályozás) általánostól eltérő elemei, mértékei (ideértve a bérköltség viszonyítási alapja – az ún. báziskorrekció – megállapításának egyes eseteit is); a minimális bér; az általánostól eltérő bértarifarendszere és mértékei, valamint az alapbesorolási rendszerek; a központilag (jogszabályban) megállapított bérpótlékok köre és mértéke, a törvényes munkaidő, a munkaszünetek körüli munkarend, valamint a munkafeltételek általános szabályainak megállapítása; az Flt.-ben meghatározott területek. Annak ellenére, hogy a felsorolt témakörök közül a bérszabályozás ma már aktualitását vesztette, hivatkozása tanulságos, mert világosan megmutatja, hogy az ÉT igyekezett a bérszabályozás egészét ellenőrzése alá vonni. Hasonlóan „a munkafeltételek általános szabályainak megállapítása" gyakorlatilag átfogja a munkajogviszony statikájának és dinamikájának csaknem egészét, azaz szinte a teljes munkajogi szabályozást.

Ezt a döntési mechanizmust ellenkező oldalról a „kötelezettségek" címszó alatt erősítette meg az alapszabály. Ennek értelmében „a Kormánynak a napirendben szereplő témákban ki kellett kérnie szociális partnereinek véleményét. A 13.3. g) pontban foglaltak kivételével azonban a szociális partnerek megállapodásra nem kötelezhetőek". Eltekintve a szöveg jogi értelmezhetetlenségétől – ugyanis a szociális partnerek egyetlen esetben sem „kötelezhetők" megállapodásra – az alapszabály 1991-ben az Flt.-t kivéve törvényi felhatalmazás nélkül kimondta, hogy „13.3. g) pontban felsorolt témákról döntés csak a szociális partnerek egyetértésével születhet (együttdöntés)". Ez nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy a Kormány nem nyújt be törvényjavaslatot a parlamentnek a munkaadói és a munkavállalói érdekképviseletek egyetértése nélkül. Ezt az „önkorlátozást" meglehetősen visszafogottan próbálta rögzíteni az alapszabály 17. pontja, amennyiben kimondta, hogy „megállapodás esetén a szociális partnerekkötelezőmagatartási szabályt vállalnak". Az ilyen jellegű statútumok műfajához képest meglehetősen sajátos módon az alapszabályban erre példákat is találunk. Így ha a Kormány a megállapodásnak megfelelő jogszabályt ad ki, illetve terjeszt elő, a munkaadói és a munkavállalói érdekképviseletek nem támogatják a megállapodástól eltérő követeléseket és cselekedeteket. Ezek a példák ugyanakkor jól rámutatnak az ÉT-ben helyet foglaló szervezetek belső legitimációs problémáira, illetve arra, hogy az ÉT-ben született megállapodások valójában csak az egyik „szociális partnert", nevezetesen a Kormányt kötötték, a többiek felé valamiféle gentlemen's agreementként érvényesültek.[1036]

509. Az alapszabály széles jogköröket biztosító tartalmának ellentmondott az ÉT-re vonatkozó szabályanyag. Az ÉT szempontjából legfontosabb jogszabály, a Munka Törvénykönyve ugyan külön fejezetet szentel az országos érdekegyeztetésnek, de legitimációját nem alapozta meg. Az Mt. 16. §-a értelmében „a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány a munkavállalók és a munkáltatók országos érdek-képviseleti szerveivel az Érdekegyeztető Tanácsban egyeztet". Az „egyeztet" kifejezés mögött csupán a Kormány konzultációs kötelessége húzódik meg, amely összhangban áll az Alkotmány azon rendelkezésével, amely szerint a Kormány feladatai ellátása során köteles együttműködni az érintett társadalmi szervezetekkel.22 Az Mt. 17. §-a azonban ezen jóval túlmegy, és meghatározza azokat a fontosabb területeket, amelyekben a Kormány csak a szociális partnerek egyetértésével dönthet. Így az Mt. 1992. évi eredeti állapota szerint „a Kormány az Érdekegyeztető Tanács egyetértésével" a foglalkoztatás érdekében meghatározza a munkavállalók nagyobb csoportját érintő

gazdasági okból történő munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatban az Mt.-től eltérő szabályokat; dönt a kötelező legkisebb munkabér és a munkaügyi ellenőrzés tekintetében, javaslatot tesz a napi munkaidő leghosszabb mértékének, illetve a munkaszüneti napok meghatározására. Az Mt. szabályozása tehát jóval szűkebb volt, mint az ÉT fentiekben hivatkozott alapszabályában meghatározott együttdöntési jogkör, hiszen „a munkafeltételek általános szabályainak megállapítása" kitétel – amely az alapszabályban mintegy mellékesen lett a törvényes munkaidő, valamint a munkaszüneti napok körüli munkarend intézményéhez csempészve, és amely valójában átfogja az individuális munkajog egészét – a törvényben nem szerepelt.

Sajátos kötelességet rótt az Mt. 17. § (3) bekezdése a Kormányra, amennyiben annak az Érdekegyeztető Tanácsban bértárgyalásokat kellett kezdeményeznie. Ennek a mechanizmusnak a részletes kifejtését a következő fejezetben, az állami bérpolitika cím alatt végezzük el. E helyütt csupán annyit szükséges rögzíteni, hogy a közvetlen, kötött bérgazdálkodás megszüntetésével, az ÉT egyik legfontosabb funkciójának a minimálbér megállapítására, valamint a következő évi bérfejlesztésre vonatkozó tárgyalásokat tekinthetjük, amely azonban az ÉT-megállapodásokjogi természetének tisztázatlansága miatt néhány esetben nem érte el a kellő hatást (lásd alább).

Az Mt. 17. § (4) bekezdése meglehetősen elnagyolt, illetve pontatlan rendelkezést tartalmazott. Ennek értelmében a munkaügyi miniszter az ÉT-ben létrejött megállapodást – az ÉT javaslatára – jogszabályban kihirdeti. Ennek megvilágítása előtt azonban rá kell mutatnunk e szabály mögöttes értelmére. Amennyiben a felek megállapodása kollektív szerződésnek lenne tekinthető, úgy az ÉT nem tri- partit, hanem szigorúan bipartit alapon működött volna, de ebben az esetben a munkaadói és a munkavállalói oldal közötti megállapodást nem kellett volna jogszabályban kihirdetni, hanem legfeljebb az Mt. 34. §-ában foglaltak szerint közigazgatási határozattal kiterjeszteni. Amennyiben viszont e megállapodások nem a munkajogviszonnyal kapcsolatosak – azaz nem a kollektív megállapodás normatív részét érintik –, hanem csak a felek közötti kapcsolatrendszerre vonatkoznak, kihirdetésük felesleges. A leírtak hangsúlyozása az alábbiak miatt szükséges. Az Mt. több helyen [többek között a 17. § (5) bekezdésében is] – a tárgy pontos meghatározása mellett – az ÉT egyetértéséhez kötötte a munkaügyi miniszter normaalkotási jogát.[1037] Amennyiben a miniszter rendeletben kívánja ezek közül valamelyiket rendezni, az ÉT egyetértése – gyakorlatilag együttdöntése – nem megállapodás kérdése. E körön túl azonban az Érdekegyeztető Tanácsnak nem volt normaalkotási joga, így az Mt. 17. § (4) bekezdésének tartalma értelmezhetetlen, az ez irányú szabályozás felesleges.[1038]

510. Az érdekegyeztetés helyéről, súlyáról, megállapodásainak kötőerejéről, továbbá a jogalkotás intézményrendszeréhez való viszonyáról összefoglalásképpen az alábbiakat indokolt rögzíteni. Az érdekegyeztetés, illetve az ÉT sajátosan illeszkedett a hazai politikai döntéshozatal mechanizmusába. Hatáskörének folyamatos és informális szélesedése alapvetően két tényezővel volt magyarázható. Az egyik az, hogy a szocialista vezetésű kormánykoalíció a legfontosabb döntésekben, amelyek valamilyen módon érintették a munkavállalók szociális helyzetét – például a költségvetés – igyekezett a munkavállalók és a munkaadók szervezeteivel konzultálni. Időközben folyamatosan bővült azoknak a jogszabályi rendelkezéseknek a köre, amelyek az ÉT hatáskörét, illetve delegálási jogkörét bővítették. Másrészről a szociális partnerek is kihasználták a jogalkotó hallgatását, illetve az alapszabály többféle értelmezésre okot adó rendelkezéseit, és igyekeztek minél több döntési mechanizmusban jelen lenni.

Mindennek megfelelően az ÉT-megállapodások súlyát sem a jogi szabályozás adta meg, hanem az érdekegyeztetés tényleges helyzete, illetve elfogadottsága. Ezért e megállapodások általános zsinórmértékül szolgáltak mindhárom fél magatartása tekintetében. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy e megállapodások jogi természete sokkal inkább politikai jellegű konszenzusnak minősíthető, mintsem jogi obligációnak, ami jól nyomon követhető betartásukon, annak ellenére, hogy ebből ha kisebb feszültségek adódtak is, komolyabb konfrontációra az ÉT fennállása nem került sor.

Sajátos az ÉT-ben kialakult konszenzusnak vagy éppen hiányának értékelése a törvényalkotás tükrében. A jogi szabályozás alapján egyértelmű, hogy a szórványos vonatkozó jogi normák, valamint az ÉT alapszabálya csak a Kormányt kötötte, a parlament törvényalkotó szerepe az érdekegyeztetés felett állt.[1039] A gyakorlat ugyanakkor árnyaltabb viszonyrendszert alakított ki a törvényalkotás és az érdekegyeztetés tekintetében, habár az Országgyűlés, illetve a törvényalkotás folyamatában az Országgyűlés egyes bizottságainak az „érdeklődése" az ÉT-ben meghozott döntések iránt még nem vezetett el a parlament jogkörének korlátozásához.[1040]

Az érdekegyeztetés állapota, kapcsolódási pontjai a politikai-gazdasági döntésmechanizmus egyéb tényezőihez, mindenképpen szükségessé tették a rendszer átgondolását, és a szükséges korrekciók megtételét. Ennek megfelelően már 1996 júliusában koncepció készült az ÉT továbbfejlesztéséről, amely valamivel pontosabban rögzítette a testületet megillető jogköröket, a Kormány és a szociális partnerek feladatait. Nem szólt ugyanakkor a legneuralgikusabb problémáról, nevezetesen az ÉT legitimációjának kérdéséről. A változás 1999 tavaszán – a kormányváltást követően – következett be. Ennek ismertetése előtt azonban a költségvetési szféra érdekegyeztetési rendszerének a bemutatását végezzük el.

Az érdekegyeztetésnek azért is sajátos terepe az ún. költségvetési szféra, mert a foglalkoztatási viszonyok tekintetében korántsem egységes, és ezen nem változtatna még egy leendő egységes közszolgálati törvény sem.[1041] A költségvetési területen foglalkoztatottak két legnagyobb rétege – a köztisztviselők és a közalkalmazottak – jogviszonybeli pozíciója nemcsak a versenyszférában foglalkoztatottakétól, hanem egymástól is jelentős mértékben eltér. A köztisztviselői jogviszony tartalmában kötött, amelynek oka, hogy a jogviszonyban munkaadói pozícióban az állam, illetve az önkormányzatok sajátos autoritása jelenik meg. Az individuális köztisztviselői jogviszony kötöttsége azonban a köztisztviselői szféra csak egyik szegmensét jelenti, ugyanis a szigorú alá-fölérendeltség kihat a kollektív munkaügyi kapcsolatokra is. Ennek megfelelően az érdekegyeztetés keretei meglehetősen korlátozottak. Ennek intézményes formája nem sokkal a Ktv. 1992. júliusi hatálybalépése után alakult ki.

A köztisztviselői szféra kollektív munkaügyi kapcsolatainál lényegesen oldottabb, habár számos ellentmondással terhelt a közalkalmazotti terület érdekegyeztetési rendszere. A közalkalmazotti érdekegyeztetés sajátosságát az jelenti, hogy ez a szféra nem fejezhető ki a versenyszféra tripartit struktúrájával, a közalkalmazotti terület talán legnagyobb problémáját okozó fenntartó-munkáltató minőség szétválása miatt. Ezért a közalkalmazotti érdekegyeztetés valójában „négyszereplős" volt,28 mivel a Kormány nemcsak az állam képviseletében, illetve az önkormányzatok nem csupán mint munkáltatók, hanem mint fenntartók jelentek meg, és ezért mellettük be kellett vonni a rendszer szükségszerűen leggyengébb láncszemét, a költségvetési szervek munkáltatói érdekképviseleteit is. Így például a KIÉT alapszabályát aláíró felek egyidejűleg négy pozíciót testesítettek meg.

512. A közalkalmazotti szféra érdekegyeztetési mechanizmusát a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) szabályozza. Először csak az országos szintű, majd a törvény 1996. évi módosítása alkalmával az ágazati és a területi érdekegyeztetés alapjait rögzítette. A 4. § (1) a) pontja értelmében a munkaügyi kapcsolatokat és a közalkalmazotti jogviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány az országos önkormányzati érdekszövetségek bevonásával a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsában az érintett országos szakszervezetekkel egyeztet. A KIÉT 1995. december 6-án elfogadott alapszabálya szerint a KIÉT „az államháztartás keretébe tartozó, a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok, valamint a társadalombiztosítás költségvetéséből finanszírozott, állami (önkormányzati) feladatot ellátó intézményi szféra (a továbbiakban költségvetési szervek) makroszintű érdekegyeztetési fóruma, amely különösen a költségvetési szerveknél foglalkoztatott munkavállalók munkakörülményeinek, foglalkoztatásának a feltételeit közvetlenül meghatározó, a munkaügyi kapcsolatok rendszerébe tartozó és ahhoz kapcsolódó pénzügyi és szabályozási kérdésekkel foglalkozik".

Az alapszabály értelmében a KIÉT működésének célja „a kormányzati, önkormányzati, munkáltatói és munkavállalói érdekek, törekvések, álláspontok feltárása, egyeztetése, az esetleges konfliktusok megelőzése, rendezése, az információcsere, a véleményalkotás, megállapodás kialakítása". Ennek megfelelően a KIÉT hatáskörébe tartozó tárgykörök a munkaügyi kapcsolatokkal és az ezeket érintő pénzügyi szabályozással közvetlenül összefüggő mindazon országos jelentőségű kérdések, amelyek a költségvetési szervek, illetve az ott foglalkoztatottak összességét átfogóan érintik és/vagy amelyek az éves költségvetési törvényben elfogadott vagy év közben képzett bérpolitikai keret meghatározását és elosztását igénylik. Az alapszabály 11. pontja rögzítette azokat a területeket, amelyekben az érdekegyeztetés keretében „kizárólag a KIÉT-ben" lehet megállapodást kötni. Ez a megfogalmazás azért figyelemre méltó, mert ezáltal történt meg az ÉT és a KIÉT közötti hatásköri elhatárolás, amely ezt megelőzően nem egy esetben összemosódott, feszültségeket gerjesztve a két érdekegyeztető fórum között.

A KIÉT szervezete – a már említetteknek megfelelően – jól tükrözi a Kjt. munkáltató-fenntartó pozícionáltságok elhatárolásából fakadó anomáliákat. Az alapszabály 4. pontja szerint a KIÉT tagjai„a partnerek" – a kormányzat, a költségvetésiszervek körében érintett országos szakszervezetek, valamint a helyi önkormányzatok országos szövetségei. Csak e három résztvevő rendelkezik „tárgyalási és megállapodási" joggal. Jellemző azonban, hogy a helyi önkormányzatok szövetségei nem mint munkáltatók, hanem mint fenntartók vesznek részt a KIÉT munkájában, és ezért a munkaadói képviselet bevonása a fentiekben leírtaknak megfelelően nem volt mellőzhető. Az alapszabály 4.1. pontja alapján,a KIÉT munkájában tanácskozási jogosultsággal vesz részt a költségvetési intézmények országosan reprezentatív munkáltatóiérdek-képviseleti szervezeteinek a tárgyalócsoportja".

A KIÉT résztvevőinek jogkörét illetően szembeötlő a munkáltatói oldal „megfigyelői" szerepre való korlátozása, azonban a testület munkájában ténylegesen nem ez okozta a legnagyobb zavart. A közalkalmazotti érdekegyeztetés relációjában a megállapodás kötőerejének szilárdságát – az ÉT-megállapodásokkal kapcsolatban említetteken túlmenően – sajátos felhatalmazásbeli bizonytalanságok tették próbára. Nevezetesen az egyes önkormányzati szövetségek felhatalmazása, illetve különösen az általuk aláírt megállapodás betarthatóságának az egyes önkormányzatok felé történő ki- kényszeríthetősége a gyakorlati tapasztalatok alapján legalábbis kétséges volt. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 10. §-a ugyanis a képviselő-testület át nem ruházható hatáskörét tartalmazza, és számos olyan döntési területet rögzít, amely nyilvánvalóan kihat az önkormányzati költségvetés keretei között működtetett intézmények belső viszonyaira.[1042]

513. A KIÉT jogköre – a költségvetésből történő gazdálkodás sajátosságaira tekintettel – korántsem volt olyan erős, mint a versenyszféra helyzetére befolyást gyakorolni képes Érdekegyeztető Tanácsé. Az alapszabály a KIÉT jogkörét az alábbi bontásban sorolta

fel: tájékoztatáskérés, konzultáció; véleményezés; megállapodás; kezdeményezés megállapodásnak jogszabályban történő kötelező kihirdetésére.

A tájékoztatáskérés, illetve a konzultáció gyakorlatilag minden döntési területtel kapcsolatban realizálható volt, amely a KIÉT alapszabályában meghatározott jogokhoz kapcsolódott, így a költségvetési intézményeket érintő törvénytervezetek, kormányrendelet-tervezetek és egyéb normajavaslatok, sőt intézkedési tervek, számítások, statisztikai adatok, irányelvek megismerése tekintetében. A költségvetést érintő számításokkal összefüggésben azonban már volt nézetkülönbség a Kormány és a KIÉT-ben helyet foglaló szakszervezetek között, amelyben az értelmezési különbségek tisztázása érdekében az érintett érdek-képviseleti szervezet az Alkotmánybíróság döntését kérte.30 Az Alkotmánybíróság határozata arra mutatott rá, hogy a közigazgatás munkáját, például a költségvetési törvény előterjesztését segítő előmunkálatok adatai tekintetében egyeztetési, illetve tájékoztatási kötelesség nem terheli a kormányzati szerveket. A tájékoztatáskérés az említetteken kívül kiterjedt még a KIÉT-megállapodások végrehajtásának áttekintésére, illetve a partnerek kölcsönös érdeklődésére számot tartó, ilyen céllal napirendre tűzött kérdések megtárgyalásának előkészítésére. A véleményezés joga átfogta a KIÉT hatáskörébe tartozó tárgykörökben a jogszabályok, „illetve más állami döntések tervezetével" kapcsolatos vélemények, álláspontok, javaslatok megfogalmazását, valamint a jogszabály által a KIÉT hatáskörébe utalt kérdésekben a véleményalkotást.

A KIÉT ún. „megállapodási" jogkörét meglehetősen homályos tagolásban tárgyalta az alapszabály. E jogkörrel összefüggésben ki kell emelni, hogy a Kormányt a KIÉT-tel szemben nem terhelte „megállapodási kötelesség", mint ahogyan az ÉT-vel szemben sem. Ebből következően legfeljebb arról lehetett szó, hogy a felek vagy megállapodásra tudnak jutni a tárgyalások eredményeképpen, vagy nem. A Kormány helyzetét ebben a vonatkozásban kétségkívül nehezítette, hogy törvény által meghatározott kérdésekben nem dönthetett az ÉT egyetértése nélkül. Ez sem jelentett azonban megállapodási kényszert, ugyanis megállapodás hiányában a Kormány legfeljebb nem nyújtotta be az Országgyűlésnek a vonatkozó tervezetet. Ehhez képest a „megállapodás" alatt az alábbiakat sorolta fel a KIÉT alapszabálya: ajánlás, egyezség, egyetértés, döntés. Az alapszabály értelmében az ajánlás a partnerek által követendő magatartásra, illetve az ágazatok, intézmények szintjén működő érdekegyeztető fórumok számára irányadó. Az egyezség valójában megállapodás a Kormánnyal, valamely intézkedés megtételéről, általában jogszabály kiadásáról. Az egyetértés a KIÉT-et jogszabály alapján megillető – az ÉT ugyanilyen jogkörével egyenrangú – jog. Végezetül a döntés a KIÉT szervezetével, munkaprogramjával, belső ügyeivel kapcsolatos kérdésekben illeti meg a testületet. A felsorolásból is látható, hogy a jogkörök jóval gyengébbek az ÉT jogkörénél, amit jól bizonyít az is, hogy a KIÉT egyetértési jogát megalapozó jogszabály nem volt hatályban. A KIÉT megállapodási jogkörével kapcsolatosan azonban megjegyzendő, hogy ennek a testületnek sikerült a Kormánnyal hároméves közalkalmazotti megállapodást kötnie, amely azért lényeges, mert például az ÉT-n belül nem sikerült az ún. társadalmi-gazdasági megállapodást tető alá hozni.[1043] Végezetül a megállapodás jogszabályban történő kihirdetésének kezdeményezése végeredményben a felek tényleges megállapodásának tartalmától függ.

A KIÉT jogkörét illetően találó az az értékelés, amely szerint a KIÉT jogköre meglehetősen bizonytalan volt.[1044] Az a nézet viszont nem helytálló, hogy a Kjt. megfogalmazása nem egyértelmű, és így többfajta értelmezésre adott lehetőséget az érdekegyeztetés tekintetében. A Kjt. megfogalmazása legfeljebb ugyanolyan semmitmondó, mint a nyilvánvalóan kompromisszumok eredményeképpen kialakított Mt. szövegezése, és ez egyáltalán nem véletlen. Megfigyelhető volt ugyanis, hogy mind az ÉT, mind a KIÉT megpróbált a jog mellékutcáin előrehaladni, és a kormányzati pozíció mellett megerősödni. Ez a folyamat az ÉT-t illetően alapvetően politikai, illetve gazdaságpolitikai tényezők függvénye volt, míg a KIÉT esetében mindezek mellett jelentős szerepet játszott a mindenkori költségvetés állapota is.

A KIÉT intézményével kapcsolatban összefoglalásképpen az alábbiakat indokolt rögzíteni. A KIÉT jogállása, illetve legitimitása a reprezentativitás oldaláról olyan jellegű problémát nem vetett fel, mint amilyet az ÉT viszonylatában láttunk. A közalkalmazotti tanács választásának eredménye 1993 óta országos szinten összesítésre került,[1045] és ezáltal meg lehetett határozni az országosan reprezentatív munkavállalói érdek-képviseleti szervezeteket. A KIÉT jogállása azonban más tekintetben mégis meglehetősen bizonytalan volt, hiszen olyan fél is tagja volt a testületnek, amely ugyan finanszírozta a költségvetési rendszernek a ráeső részét, azonban közvetlenül munkáltatói jogokkal nem rendelkezett, továbbá a vele kötött megállapodások kötőereje, betarthatósága az adott jogi környezetben kétséges volt. A KIÉT jogosítványai és tagjainak törekvései nem voltak összhangban egymással, amelyet jól tükröztek a már említett közalkalmazotti megállapodással összefüggő értelmezési problémák a Kormány és a szakszervezetek között. A leírtak végeredményben azt támasztják alá, hogy a KIÉT intézményének jogi szabályozása – ugyan az ÉT-étől eltérő okok miatt – szintén elengedhetetlen lett volna.

514. A köztisztviselői szférában a Köztisztviselők Érdekegyeztetési Fórumának létrejötte összefüggött az 1992 júliusában a Belügyminisztérium, a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége és a Magyar Közigazgatási Kamara között megkötött együttműködési megállapodással.34 A Ktv. 1992. évi hatálybalépésével a köztisztviselői érdekegyeztetés jogszabályi alapozást kapott, amelyet a törvény 1997. évi módosítása megerősített. Ennek értelmében a közigazgatási szervek, valamint a köztisztviselők érdekeinek egyeztetése, a vitás kérdések tárgyalásos rendezése, valamint megfelelő megállapodások kialakítása céljából a Kormány, az országos önkormányzati érdekszövetségek, valamint a köztisztviselők munkavállalói érdekvédelmi szervezeteinek[1046] tárgyalócsoportja részvételével működött a KÉF, amely a közalkalmazottak érdekegyeztető fórumától eltérő szerkezetű testület, mivel nem négyoldalú fórum volt.[1047] A KÉF munkájában tanácskozási joggal vett részt a Magyar Közigazgatási Kamara, azonban szerepét és súlyát nem lehet a KIÉT-ben hasonló jogkörrel megjelenő intézményi munkáltatókéhoz hasonlítani.

A KÉF alapszabálya szerint a testület hatáskörébe tartoztak különösen a köztisztviselői jogviszonnyal összefüggő kérdések; a központi, a társadalombiztosítási, valamint a helyi önkormányzatok költségvetésének a köztisztviselőket mint munkavállalókat érintő rendelkezései (például azok foglalkoztatási és kereseti helyzetüket meghatározó elemei, illetve a béren kívüli juttatások); a hosszabb távú bérpolitikai elgondolások, illetve az éves bérpolitikai intézkedések e területet érintő rangsorolása; a közigazgatási létszám- és bérgazdálkodás elvi és gyakorlati kérdései. E felsorolásból kitűnik, hogy a köztisztviselői és a közalkalmazotti érdekegyeztető fórum alapvetően hasonló tárgykörökkel foglalkozott. A KÉF jogkörét illetően a Ktv. 63. § (3) bekezdése csupán azt rögzíti, hogy a testület „véleményt nyilvánít a közigazgatást és személyi állományát érintő jogszabály tervezeteiről és elemzi azok hatályosulását, valamint részt vesz a közszolgálat etikai normáinak kialakításában. A központi közszolgálati nyilvántartás alapján elemzi és értékeli a létszám, képzettség, illetményviszonyok alakulását, a változás okait." Ehhez képest az alapszabály a tájékoztatáskérést és konzultációt, a véleményezést, az ajánlások kiadását, az egyetértést és a döntéshozatalt – mint „jogosultságokat" – sorolta fel.

Tájékoztatás kérése, illetve konzultáció volt lehetséges a KÉF hatáskörébe tartozó tárgykörökben készült tervezetek, statisztikai adatok, számítások, elemzések és irányelvek megismerése érdekében; a KÉF-megállapodások végrehajtásának áttekintése céljából, a Közigazgatási és Közszolgálati Tanács működéséről; a köztisztviselők képesítési előírásainak, képzési és továbbképzési rendszereinek a munkáltatókat és a munkavállalókat érintő kérdéseiről, valamint a partnerek kölcsönös érdeklődésére számot tartó kérdések megtárgyalása érdekében. A KÉF véleményezési jogot gyakorolt a bérpolitikai keret felosztásával kapcsolatos átfogó intézkedésekről; az illetményalap kialakításáról; a Ktv. felhatalmazása alapján megalkotásra kerülő – a KÉF feladatkörébe tartozó – kormányrendeletekről; a Ktv. módosításáról, a napi munkaidő mértékéről; az előmeneteli és illetményrendszer, valamint a minősítési rendszer továbbfejlesztésének a munkáltatókat és a munkavállalókat érintő tervezeteiről. A KÉF ajánlást tett az Országgyűlésnek, a Kormánynak, illetve az önkormányzatoknak, valamint az érdekkörébe tartozó területeken működő ágazati, területi érdekegyeztető fórumoknak a köztisztviselők nagyobb csoportját érintő intézkedéseihez; az előmeneteli és illetményrendszer pénzügyi fedezetéül szolgáló költségvetés tervezéséhez; az önkormányzati képviselő-testületek rendeletalkotásához, a köztisztviselők illetményrendszere, valamint a munkavégzés, a munka- és pihenőidő és az egyéb juttatások szabályozása tekintetében; a köztisztviselők élet- és munkakörülményeit érintő jogszabályok egységes értelmezésére; a helyi közszolgálati érdekegyeztetés megoldásaira, területeire, illetve eljárási rendjeire. Sajátosan alakult a KÉF ún. egyetértési joga, mivel ez csak abban az esetben illette meg, „ha arra törvény vagy a döntés meghozatalára illetékes partner arra kifejezetten feljogosítja". A hivatkozott megfogalmazás első fordulata értelmezhető, azonban a második fordulat – nevezetesen a partneri felhatalmazás – nyilvánvalóan irracionális. A KÉF-nek végezetül döntési joga csak saját szervezetével, működésével és munkaprogramjával kapcsolatos belső ügyek tekintetében állt fenn.

A KÉF eddigi működésével összefüggésben elmondható, hogy e testületnek eddig mindig sikerült bizonyos kompromisszumok árán a köztisztviselői szférában a nagyobb konfliktusokat elkerülni, általában eredményre vezetett a tárgyalásos rendezés, és nem utolsósorban több tekintetben képes volt mentesíteni a KIÉT-et.[1048]

515. Az 1998. évi választások után a Kormány 1998. decemberében megtárgyalta az érdekegyeztetés átalakításának koncepcióját. Ennek megfelelően a versenyszférát korábban lefedő ÉT helyett két szervezet jön létre: a Gazdasági Tanács és az Országos Munkaügyi Tanács. A Gazdasági Tanács konzultatív testület a gazdaságpolitika, a gazdasági stratégia legfontosabb kérdései tekintetében.[1049] Tagjai az Országos Munkaügyi Tanács munkaadói és munkavállalói oldalának három-három képviselője, a gazdasági kamarák egy-egy képviselője, a Bankszövetség, a Tőzsdetanács, a Nemzetközi Vállalatok Társasága, a Magyar Nemzeti Bank képviselői, valamint a Kormány megbízott képviselője. Az Országos Munkaügyi Tanács felépítésében, hatáskörében lényegében a korábbi ÉT folytatásának tekinthető, azonban a koncepcióban egyértelműen megjelenik a „munka világán" kívül eső témáktól (költségvetés, adó stb.) való éles elhatárolódás.39 A korábbi állapothoz képest mindenképpen előrelépésnek minősül az OMT-ben való részvétel feltételeinek rögzítése. A tanács ideiglenes alapszabálya ugyanis kimondja, hogy az OMT munkájában a Kormány, valamint a munkavállalók és a munkaadók országos érdek-képviseleti szervezetei vesznek részt. A részvétel szempontjából országos érdek-képviseleti szervezetnek minősül az a munkaadói, illetve munkavállalói koalíció, amelynek legalább három nemzetgazdasági ágban és legalább tíz alágazatban tevékenykedő, bírósági nyilvántartásba vett tagszervezete van, és tagszervezetei legalább öt megyében működő területi szervezettel rendelkeznek. Ezen túl a munkavállalói érdek-képviseleti szövetség országos érdek-képviseleti szervezetként történő elismeréséhez az is szükséges, hogy tagszervezetei együttesen legalább száz különböző munkáltatónál működő munkahelyi szervezettel rendelkezzenek. A munkaadói érdek-képviseleti szövetség országos érdek-képviseleti szervezetként történő elismeréséhez az szükséges, hogy a szövetséghez legalább ezer munkáltató, illetve vállalkozás tartozzon, vagy amelyben a foglalkoztatottak száma együttesen legalább százezer fő. Lényeges továbbá, hogy egy szakszervezet csak egy szakszervezeti szövetségnél, egy munkáltató csak egy munkáltatói érdek-képviseleti szövetségnél vehető figyelembe. A részvétel feltételeinek teljesítése érdekében a munkavállalók, illetve a munkáltatók érdekvédelmi szövetségei egymással koalícióra léphetnek.

A GT és az OMT a versenyszféra érdekegyeztetését hivatott előmozdítani, ugyanakkor az államháztartás különböző alrendszereibe mintegy tizenötezer költségvetési szerv, intézmény és kb. nyolcszázezer munkavállaló tartozik. A költségvetési szféra három nagy szektorra és ezen belül több alágazatra osztható. A három szektor a közalkalmazottak, a köztisztviselők és a szolgálati jogviszonyban állókra tagozódik, és az első kettő tovább differenciálódik a központi és az önkormányzati szekcióra. A közszféra érdekegyeztetési rendszerére több koncepció született. A kezdeti koncepciók szerint a közalkalmazottak hat ágazatban folytattak volna érdekegyeztetést, míg a szolgálati jogviszonyban állók négy ágazatra tagozódhattak.[1050] A költségvetés területén kialakítandó érdekegyeztetés jogköre a KIÉT és a KÉF korábbi jogkörét nem lépte volna túl.

Végezetül a közszolgálati érdekegyeztetés jelenlegi rendszere az alábbi. A 2003. évi XX. törvény létrehozta az Országos Közszolgálati és Érdekegyeztető Tanácsot (OKÉT), amely a közalkalmazottak, a köztisztviselők, a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati jogviszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény és a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény által szabályozott jogviszonyokat együttesen érintő munkaügyi, foglalkoztatáspolitikai, bér- és jövedelempolitikai kérdések országos szintű érdekegyeztetési fóruma. Az OKÉT-ban a Kormány az OKÉT alapszabályában meghatározott országos szakszervezeti szövetségek és országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek képviselőivel egyeztet.

Az OKÉT a közszolgálati törvények tagozódásának megfelelően különböző ágazati egyeztető fórumokból áll. Így a Közalkalmazottak Országos Munkaügyi Tanácsa (KOMT) „a közalkalmazotti jogviszonyt érintő munkaügyi, foglalkoztatási, bér- és jövedelempolitikai kérdések országos szintű, ágazatközi érdekegyeztető fóruma". E megfogalmazásban lényeges az ágazatközi kitétel. Mint ahogyan a munkajog hazai szabályainak tagozódásánál tárgyaltuk, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény bizonyos szempontból kerettörvénynek tekinthető. Közalkalmazottként dolgoznak ugyanis a közoktatásban, a felsőoktatásban, az egészségügyben, a kulturális, művészeti stb. ágazatokban. A KOMT nem az egyes ága-

zatok speciális – egyébiránt minőségében eltérő – problémáiban, hanem az ezek felett álló, közös ügyekben egyeztet a Kormánnyal. A közalkalmazottak ágazati érdekegyeztetési rendszerében az ágazati minisztert terheli az egyeztetési kötelesség. Az országos és az ágazati szintű egyeztetés mellett létezik még a területi, illetve a települési szintű érdekegyeztetés is.

A köztisztviselők tekintetében az OKÉT másik ágazati érdekegyeztető szerve a Köztisztviselő'i Érdekegyeztető Tanács. Hasonló érdekegyeztetési szervek működnek a rendészeti szerveknél és a honvédségnél is.

516. A hazai érdekegyeztetés rendszerében új fejezetet jelenthet, az ún. ágazati párbeszéd bizottságok kialakítása. 2004 szeptemberében a szociális partnerek és a Kormány aláírták azt a megállapodást, amely a jogi szabályozás megszületéséig keretbe foglalja a bizottságok kialakításának és működésének feltételeit. Az ágazati párbeszéd bizottságok rendeltetése a kétoldalú rendszeres konzultáció kialakítása az egyes foglalkoztatási ágazatokban, valamint ennek eredményeképpen ágazati kollektív szerződések megkötése. Az ágazati párbeszéd bizottságok rendszere az ún. autonóm érdekegyeztetés alapintézménye.[1051]



[1017] Herczog 1991.

[1018] Az Érdekegyeztető Tanács 1990 őszén a taxisok és teherfuvarozók blokádja ügyében járt el sikerrel.

[1019] Héthy 1998.

[1020] Héthy 1998, 3.

[1021] A KIÉT és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma szervezeteit, illetve az érdekegyeztetés ezen szintjét szokás ún. „szektoriális" érdekegyeztetésnek is nevezni. Lásd Ladó-Tóth 1996,23-24.

[1022] Ladó-Tóth 1996,224-320.

[1023] Így a Belügyminisztériumban, a Földművelésügyi Minisztériumban, a Honvédelmi Minisztériumban, az Igazságügyi Minisztériumban, az Ipari, Kereskedelmi- és Idegenforgalmi Minisztériumban, a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumban, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, valamint a Népjóléti Minisztériumban.

[1024] A Miniszterelnöki Hivatal mellett működött a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Érdekegyeztető Tanács, valamint a Kisebbségi Érdekegyeztető Tanács, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium mellett az Országos Köznevelési Tanács és a Népjóléti Minisztérium mellett a Szociális Tanács.

[1025] Ladó-Tóth 1996,227-228.

[1026] Lásd az Flt. 10. §-át.

[1027] Ladó-Tóth 1996, 248-250.

[1028] Ladó-Tóth 1996,275-277.

[1029] Héthy 1998,2.

[1030] Kiss 1995, 216-217.

[1031] Héthy 1994, 782.

[1032] Héthy 1994, 782.

[1033] Lásd az 1081/1988. (X. 1.) MT határozatot az Országos Érdekegyeztető Tanács kezdemé

[1034] nyezéséről.

[1035] Héthy 1997,11.

[1036] Ladó-Tóth 1996, 66.

[1037] Így például az Mt. 38. § (4) bekezdése értelmében a miniszter - az ÉT egyetértésével - meghatározza a kollektív szerződések regisztrálásának rendjét, vagy a 75. § (3) bekezdése szerint a megváltozott munkaképességű munkavállalók alkalmazása, illetve foglalkoztatása tekintetében jogszabály az Mt.-től eltérő szabályokat állapíthat meg.

[1038] Kiss-Berke 1992,49-50.

[1039] Herczog 1991,3.

[1040] Az Országgyűlés egyes bizottságainak hozzáállása meglehetősen ambivalens volt. Így megtörtént, hogy a Szociális Bizottság az egyik törvényjavaslat tárgyalásánál kijelölt bizottságként önérzetesen utasította el az ÉT döntésének bevárását, mondván, hogy a testület a szuverén magyar parlament része, és nem köti az Érdekegyeztető Tanács. Az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága (!) ugyanakkor éppen azzal utasította el és halasztotta későbbre egy törvényjavaslat alkotmányos vizsgálatát, hogy az ÉT döntését megismerhesse.

[1041] Részletesen lásd Kiss 1997; Berki 1998.

[1042] Ebbe a körbe tartozott többek között a gazdasági program és a költségvetés megállapítása, az intézmény alapítása, az állásfoglalás megyei önkormányzati intézmény átszervezéséről, megszüntetéséről, az ellátási, szolgáltatási körzetekről, ha a szolgáltatás a települést is érinti stb.

[1043] Részletesen lásd Héthy 1993.

[1044] Ladó-Tóth 1996, 204.

[1045] Lásd a 29/1995. (III. 24) Korm. rendeletet.

[1046] Huszonnyolc közszolgálati szakszervezet képviseltette magát a KÉF munkájában.

[1047] Ezzel ellenétes értelmezést lásd Ladó-Tóth 1996, 217.

[1048] Ladó-Tóth 1996, 219.

[1049] Megalakult 1999. április 6-án.

[1050] A közalkalmazotti területen a kutatási, a felsőoktatási, a közoktatási, a kulturális, a szociális és az egészségügyi ágazati bizottságok működnének, míg a szolgálati szektorban a vám- és pénzügyőrség, a honvédelem, a büntetés-végrehajtás és a közbiztonság, közrend és tűzvédelem ágazataiban hoznának létre bizottságokat.

[1051] Lásd erről részletesen Herczog 2004, 9–25.