Ugrás a tartalomhoz

Magyar alkotmánytörténet

Mezey Barna (2003)

Osiris Kiadó

3. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON (1949-1956)

3. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON (1949-1956)

A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON

Az európai alkotmánytörténet megrázó hatású eseménye volt a szovjet terjeszkedést kísérő, kikényszerített államszervezeti változtatások sora. Kelet-Közép-Európában egy jellegzetesen keleti, az európai fejlődési modelltől idegen tradíciókra építkező s erősen ideologikus államalakulat jelent meg. Első formájában megvalósítói nem voltak tekintettel a történelmi különbségekre, a kulturális eltérésekre, s a szovjet mintát adaptációs erőfeszítések nélkül, a maga perifériálisan keleties darabosságában telepítették rá a régió népeire. A szovjet diktatúra fogalmának egyértelmű elméleti meghatározása – szemben a 20. századi totális diktatúrával – még mindig tudományos viták tárgya. Az utóbbi évtizedekben a megélénkülő politológiai polémiák eredményeként több vélemény is megfogalmazódott az ún. szovjet típusú állam meghatározására, ami módot ad e 20. századi modell vázlatos ismertetésére.

Ideológiai alap

A szovjet modellt „építő” ún. szocialista államok a 19. század legnagyobb hatású szocialista tanítását, a gyakorlati politika szerint Lenin által alapvető pontokon átdolgozott marxi elméletet igyekeztek megvalósítani. A marxizmus egy történelmi léptékkel mérve viszonylag rövid korszak, a szabadversenyes, individuálliberális kapitalizmus tagadására épült. Elvetette a liberálkapitalizmus alapját alkotó magántulajdont és az önszabályozó piacot, helyette a magántulajdon megszüntetését és a központi elosztást tűzte ki célul. Az államilag szervezett társadalom helyett hosszabb távon állam nélküli formációt; jogrendszer, jogállamiság helyett a jog elhalását jósolta.

Marx és Engels a történelmet a társadalmi osztályok között a tulajdonlás és a termelés ellenőrzéséért folyó harctörténetekként fogta fel. A marxizmus tanai szerint az osztályellentétek ott éleződnek ki leginkább, ahol a termelőerők a legfejlettebbek, vagyis a legerősebb kapitalista társadalmakban. A szocialista államberendezkedés azonban az elmaradott agrárállamokban és nem az erős proletariátussal rendelkező ipari társadalmakban jött létre.

A marxi ideológia – szemben a legtöbb modern ideológiával, amely racionális reformokkal, alkotmányos eszközökkel kívánt változtatásokat elérni a társadalmi szerkezetben – kezdettől fogva hirdette, hogy az új társadalmi rendszer csak forradalom útján valósulhat meg. Vulgárváltozata a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett idegenkedését igyekezett célba venni. Bibó István megállapítása szerint: „A marxizmus magát tudományként megjelenítő és a történelmet mozgató cinikus osztályérdekeket leleplező okfejtése mögött igazán lényeges egy mélyen indulati magatartás.”

Így bár elméleti előzményként Marxra hivatkoztak, a szovjet típusú diktatúrák valójában nem a lényegi marxi tételek gyakorlati megvalósítására törekedtek. Milovan Gyilasz jegyezte meg gúnyosan, hogy Nyugaton sokkal több szocialista elem valósult meg, mint a magukat szocialistának valló társadalmakban, Keleten a hatalom birtokosai elsősorban a marxi ideológia hatásos és mozgósító jellegű elemeit használták fel politikájuk népszerűsítésére.

A szovjet diktatúra alapjai

A szovjet típusú diktatúra valójában a múltból örökölt orosz hatalomszervezési minták alapján épült föl. Nem az eszmékben élő szocializmus öltött testet az 1917 októberében kirobbant szovjet államcsíny során, hanem a világtörténelem eddig ismert legtotálisabb diktatúrája. A nyugati eszmerendszer az orosz körülmények között csak külsődlegesen volt fellelhető.

Az orosz történelmi hagyományok alapján éppen az ezzel ellentétes fejlődés lett volna meglepő. Az európai fejlődéstől elkülönülő, előbb Bizánc perifériájaként, később az aranyhorda részeként létező orosz államiságot a történelem elzárta a nyugatias fejlődéstől, az általános európai tendenciák érvényesülésétől. E hatalmas birodalom történetében mindvégig meghatározó volt a bizánci gyökérzetű despotizmus, nem alakult ki civil társadalom, hiányzott a demokrácia intézményrendszere.

A cár egyeduralma évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, nemcsak uralkodott országán, de annak területét és lakóit sajátjaként kezelte. Az állami alkalmazottak nem köztisztviselők voltak, hanem az uralkodó személyes szolgái, kiknek feladatuk teljesítésében a mérték a sikerességvolt, tekintet nélkül a lakosságot érintő intézkedések súlyosságára. A cár egyben az egyház feje volt, a „harmadik Róma” küldetésének beteljesítőjeként lépett föl. Ajog azonossá vált a politikai hatalommal, az állami akarattal. A társadalom körében a római jogi hagyományokon képződött magántulajdon fogalma ismeretlen volt, mint ahogyan a jogképességgel sem foglalkoztak. Hiányoztak a civil társadalom és az egyén szabadságának jogi alapjai. Mindez egyre erősödő küldetéstudattal és nagyfokú nyugatellenességgel párosult. Az első világháború szörnyű élménye sok orosz szemében diszkreditálta a Nyugatot, különösen a nyugati humanizmust és idealizmust.

A szovjet állam modellje

A szovjet típusú diktatúra modelljének kidolgozója és első gyakorlati megvalósítója Vlagyimir Iljics Lenin volt, aki átépítette a cári állam centralizált apparátusát és bürokráciáját. Szigorú alá- és fölérendeltségű, szinte feudális jellegű szervezet jött létre, melyet a klientúrarendszer, a személyi függés és a politikai szimbólumok erőteljes használata jellemzett. A társadalom irányítását részben az erőszakra és megfélemlítésre, részben a jóléti juttatások, illetve szankciók bonyolult, hierarchikus felépítésére alapozták. A szovjet uralmi rendszer a jóléti juttatásokkal való ösztönzés és a megrovások széles skáláját hozta létre annak érdekében, hogy alattvalóit engedelmességre késztesse.

Az a szűk hatalmi elit, amely szabad választásokon feltehetően nem tudta volna tartósan megtartani a hatalmat, nem köthetett kompromisszumokat. Ahatalmon maradás biztosítása és a politikai meglepetések elkerülése érdekében megkezdődött az élet valamennyi területének ellenőrzése. A mindenütt és mindenkor való ellenőrzés óriási megfigyelő és végrehajtó apparátus működtetését igényelte. Törvények által nem korlátozott irányítás alá kellett vonni azokat az intézményeket, amelyek korábban a magánélet szférájába tartoztak.

A hatalom egységének elve

A szovjet típusú diktatúra államformáját állandó ideiglenesség jellemezte, hiszen lényegében véve megszületése óta permanens válságban volt. Többek között éppen ezért legfontosabb tézise a hatalom egységének elve. A hatalommegosztás tételét elvetve, a törvényhozó, a végrehajtó, valamint a bírói hatalmat összpontosítva, azt egy hierarchikusan és oligar- chikusan felépülő államszervezet csúcsszerveihez telepítette. A párt legfelsőbb szintjén csakúgy, mint alsóbb szerveinél minden működést és minden döntést ellenőrzött és irányított. Az állami és pártfunkciók összefonódtak. Megoldhatóvá lett, hogy minden közügyet illető kérdésben – legyen az gazdaságpolitika, a társadalom vagy a kultúra területére eső probléma – a vezetők szűk köre döntött. A társadalom feletti totális ellenőrzés végső biztosítéka a titkosrendőrség volt, amely az általános félelem megteremtése érdekében a tényleges ellenségeken túl potenciális és önkényesen kiválasztott, vélt vagy valódi ellenfelekkel is leszámolt.

A politikai pártok kialakulása jellegzetesen modern jelenség. A19. században a parlamentarizmus elterjedésével és a választójog kiteljesedésével vált általánossá a kontinensen az érdekeket transzformáló politikai szervezetek ezen sajátos formája. A kialakuló pártstruktúra pártjai kü- lön-külön csak a lehetséges politikai tényezők egyikét vagy egy részét testesítették meg (a párt szót a latin pars, azaz rész szóból eredeztethetjük, az egy nagyobb egész részére utal). A polgári modellben a társadalomnak kellett döntenie arról, hogy melyik pártnak (pártoknak) szavaz bizalmat. A pártok tehát külön-külön csak a lehetséges politikai irányzatok és tényezők egyikét testesítették meg.

Állampárt Bolsevik párt

A bolsevik típusú párt nem tekinthető pártnak a szó politikai értelmében. Nem választások révén, nem meggyőzéssel, politikai alternatívaként, hanem forradalmi úton, erőszakos eszközökkel törekedett a hatalom kizárólagos megszerzésére és birtoklására. Nem az egyik lehetséges programot ajánlotta, hanem az egyetlen valódi igazság hirdetőjeként minden más nézetet negligálni igyekezett. Hatalomra kerülése után hamarosan minden más pártot betiltatott, vagy működésüket egyszerűen lehetetlenné tette. Az egypártrendszer és többpártrendszer közötti különbség nem mennyiségi, hanem minőségi. Az ún. állampárt a diktatórikus berendezkedés szimbóluma lett: a politikai küzdőtér megszüntetésével megszűnt az egyetlen pártnak a polgári demokráciákat jellemző pártjellege is. A párt funkciói ezután a hatalomkoncentráció eszközeként jelentek meg; legfőbb jellemzői a formális legitimáció, a törvénytől és állami kötöttségektől függetlenül irányított államszervezet és a „kézi vezérlés”.

Tömegpárt

Az eredetileg élcsapatnak tekintett pártok a hatalom megszerzése után legitimációs megfontolásokból is hatalmas tömegpárttá duzzadtak. A párton belül ezután elkülönült az élcsapat élcsapata, a gondosan kiválasztott káderek csoportja, amely hivatásos pártfunkcionáriusokból állt. A párt az állami szervekkel párhuzamosan kiépült szervezeti hierarchiája révén ellenőrző funkciót is ellátott. Az „egypárt” lehetőségei az államéletben szinte korlátlanok voltak. Az irányítási és döntési folyamatok nem váltak nyilvánossá, átláthatóvá.

Magyarország a szovjet érdekszférában

A cári birodalom hajdani nagyhatalmi politikája éledt föl a Szovjetunió terjeszkedési vágyában. AII. világháború után a szovjet érdekszféra már nagyjából ugyanarra a területre terjedt ki, amelyek megszerzésére az Orosz Birodalom első világháborús tervei irányultak. Program szerint a kelet-közép-európai országok is a moszkvai vezetés közvetlen irányítása alá kerültek. AII. világháború után Magyarország, Bulgáriával, Csehszlovákiával, Kelet-Németországgal és Lengyelországgal együtt, kénytelen volt tudomásul venni a szovjet jelenlétet. Így Magyarországon is a szovjet típusú modellt honosították meg, ami kezdeti formájában totális uralomként, a politikai rendszer minden területén nyers, kendőzetlen és kontrollálhatatlan hatalomgyakorlásként jelent meg.

Magyarország a szovjet érdekzónába kerülve kiesett a 20. századi világgazdaság fő gazdasági, műszaki, technológiai, tőke-, tudományos és műszaki, transzferáramából. A szovjet típusú diktatúra egy keleti (kelet-európai) történeti, társadalmi és politikai sajátosságokra épült, sajátosan nemzeti képződmény, melyet a kelet-közép-európai országok kénytelenek voltak saját társadalmaikban megvalósítani.

Modellkövetés

A szovjet típusú állami és társadalmi berendezkedés magyarországi meghonosítása, nem önkéntes modellkövetésként, hanem az országra erőszakolt, oktrojált adaptációként értelmezhető. Hiba lenne persze tagadni egyes politikai erok (főként a kommunista és egyes szociáldemokrata vezetők által képviselt irányzatok) szimpátiáját az 1917 óta megtett nagyszabású társadalomátalakítás, az elmaradott cári Oroszország szerkezetéből kiemelt, világhatalommá vált, expanzív és dinamikusnak látszó szovjet modell iránt. A rokonszenv azonban hamarosan megfogyatkozott, a meglehetősen erőszakos szovjet gyarmatosító igények, a kommunista párt vezetése által diktált erőltetett tempó a szovjet modellt rövid időn belül ellenszenvessé tette, ami persze nem változtatott a tényen, hogy néhány esztendő leforgása alatt Magyarországon is teljes átalakulás zajlott le az állami szférában.

Jóllehet a történelem bebizonyította, hogy a kelet-közép-európai országok számára nem jelentett a szovjet típusú diktatúra modernizációs stratégiát, azonban kétségtelenül voltak látványos intézkedések és rendeletek, amelyek fejlesztették a nehézipart, emelni igyekeztek a műveltség átlagos színvonalát. A szovjet típusú berendezkedés európai változata erőteljesen támaszkodott a több száz éves nyugati humanista értékekből kialakított, még a szovjet ideológiai befolyástól mentesen kialakult szociáldemokrata-kommunista elvekre. Sohasem hagyott fel a társadalom elesett rétegeinek felemelésével, a – bár erősen formális és megkérdőjelezhető hatású – szociálpolitikájával (aminek persze mellékesen eredménye lett az elitizmus elutasítása és a középszer piadesztálra emelése). A szovjet típusú diktatúra erősen centralizált és a politikai akaratnak alávetett rendszere képes volt arra, hogy elmaradott gazdasági és társadalmi körülmények között gyors iparosítást és látványos mennyiségi növekedést produkáljon. Ez az erőltetett fejlődés azonban a rendelkezésre álló erőforrások elpocsékolásávaljárt. Ráadásul bizonyos fejlettségi szint fölött különlegesen nagy áldozatok nélkül nem volt lehetséges az eredményes iparosítás.

A magyar pártvezetés szovjet instrukció alapján pártközpontú, erősen centralizált politikai hatalmi rendszert hívott életre, melyben a közhatalmat szigorúan alárendelte a kommunista pártnak. A hatalommegosztás elvét elvetve a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat egy kézben összpontosították. Minden közügyet érintő kérdést (a gazdaság, politika, társadalom vagy kultúra vonatkozásában) a központi politikai hatalom döntött el. Ez pedig azonos volt a pártnak a Szovjetunióban kijelölt vagy jóváhagyott legfelső vezetésével.

A kizárólagosságra való törekvés szükségképpen a civil társadalom autonóm mozgásának kiiktatásával, szabadságjogainak megvonásával történt. Ezzel egyidejűleg a párt nemcsak megszervezni igyekezett a társadalmat, hanem megpróbálta saját képére és hasonlatosságára formálni, s ellenőrzése alá vonta a termelést és az elosztást. A szükségletek kielégítését központilag irányította. A szovjet minta azonban – dacára a magyar pártvezetők elszántságának és következetes erőszakos adaptációs kísérleteinek – nem tudta teljes mértékben megsemmisíteni a tradíciókat, és nem tudta a demokratikus gondolkodást felszámolni. A formalizált lehetőségeket megszüntette, az informálisat azonban nem tudta kiiktatni. „Bár a szisztéma azt célozta, hogy felülről lehessen irányítani a társadalmat, gazdaságot, művészetet, sőt a szórakozást is a rendkívül centralizált rendszer és transzmissziós szervei útján, a valóságban sohasem működött így. Az abszolutista központ sohasem tudott mindent ellenőrizni, s a hierarchiában sosem alakult ki az a »felülről-lefelé« egyirányú forgalom,amely áthatotta volna az egész társadalmat, s elért volna minden állam- pogárt. A centralizált apparátus és a bürokratikus hierarchia az ellenkező irányban is működött valamelyest; közvetítette a lakosság szükségleteit és kívánságait, elégedetlenségét és ellenállását” (Berend T. Iván). Amagyar társadalom ellenállása csupán néhány évig biztosította a valóban totalitárius berendezkedést, az 1953-ban megindult politikai erjedés, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc után a modell módosult. A hatvanas években formálódó arculatú Kádár-kormányzat megszüntette az irracionális terrort és a totális ellenőrzés rendszerének egy fejlettebb, kifinomultabb változatát vezette be. A politikai célok reálisabbak, a felhasznált eszközök pedig differenciáltabbak lettek. A vezető elit a kevésbé fontos ügyekben önmérsékletet tanúsított. Alapvonásokban ekkor is a szovjet politika számított zsinórmértéknek, azonban a szovjet modellnek egy sajátos arculatú magyar változata jött létre.

AZ ALKOTMÁNY ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG MAGYARORSZÁGON

Amagyar alkotmányfejlődés sajátosan szomorú vonása, hogy éppen amikor írott alkotmánya megszületett, akkor veszítette el alkotmányosságát.

Az 1949. évi alkotmány

Magyarország történelmének első tartós hatást kifejtő „írott”, kartális alkotmánya 1949-ben készült el (1949:XX. tv.). Az ún. sztálini alkotmány egyszerre vágta el a kötődéseket a magyar alkotmányfejlődéshez és az európai alkotmányos értékekhez. Szembefordult a polgári demokrácia legfontosabb alapelveivel, a jogállamisággal és a több ezer éves európai jogi kultúra vívmányaival.

A polgári államok a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmi ágak elválasztása és egyensúlyának elve a szocialista alkotmányban a képviseleti, közigazgatási, bírói és ügyészi szervek felosztásává alakult át. A szovjet jogtudomány az államhatalom egységének elvét vallotta, ahol a törvényhozás elsődlegességét deklarálta, és a többi állami szerv között csak a munkamegosztás miatt alakult ki egyfajta tagozódás, szervezeti elhatárolódás. Ennek ellenére a népszuverenitás letéteményese, az országgyűlés évente kétszer, esetleg háromszor ülésezett, ekkor is csak néhány napig. Különösebb vita nélkül elfogadott néhány törvényt, miközben fontos rendelkezések törvényerejű rendeletekben, alacsonyabb szintű jogszabályokban jelentek meg, amelyek mind párthatározatokon alapultak. Megszűnt a költségvetés országgyűlési ellenőrzése és az Állami Számvevőszék is.

Az állampolgári jogokat ünnepélyesen deklarálták, elméletben még ki is szélesítették az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogokkal, de ezek valódi biztosítékok, jogi háttér, a megvalósítás komoly szándéka nélkül nem érvényesülhettek. Persze megbízták a Minisztertanácsot ezeknek a törvényeknek az előkészítésével és az Országgyűlés elé terjesztésével, de azegyesülési, gyülekezési jogról, a népszavazásról szóló törvények csak nagyon vontatottan készültek el, vagy egyáltalán meg sem születtek. Mindez nem egyszerűen joghézag volt, hanem a politikai gyakorlatot korlátozó törvényi szabályozás elkerülése. Ezzel az alkotmányosság eszméjét alaposan meggyengítették. Elvileg hatályban maradt „Az emberi alapjogok hatályosabb védelméről” szóló 1946:X. tc., amely öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntette volna azokat a közhivatalnokokat, akik hivatali eljárásuk vagy intézkedésük során megsértették volna az 1946:I. tc.-ben deklarált természetes és elidegeníthetetlen emberi jogokat (személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabadsága, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonjog, a személyes biztonság joga, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog, a részvétel joga az állam és az önkormányzatok életének irányításában). Nincs azonban tudomásunk arról, hogy valakit is elítéltek volna ezen alapvető emberi jogok megsértése miatt.

Az alkotmány tartalmazott emellett olyan intézményeket is, amelyek ekkor még nem léteztek, mint például a tanácsrendszer. Több meghatározása deklaratív funkciót töltött be, valóságos normatív tartalma nem volt. Egyfajta jövőkép felvázolásával próbálta legitimálni a konstrukciót. „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé” [2. § (2) bek.], „megvalósul a munkásság és a dolgozó parasztság szoros szövetsége a munkásosztály vezetésével” (3. §). „A dolgozó nép fokozatosan kiszorítja a tőkés elemeket és következetesen építi a gazdaság szocialista rendjét” [4. § (2) bek.]. „A Magyar Népköztársaság megvalósítani törekszik a szocializmus elvét: Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint” [9. § (4) bek.]. „A dolgozók munkájukkal, a munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják” [9. § (3) bek.]. Ezt az 1949:XX. törvénybe foglalt politikai programot csak fiktív vagy „nem realizált” alkotmánynak nevezhetjük.

Az államformára nézve a „népköztársaság” kifejezést találták megfelelőnek. „A Magyar Népköztársaság a munkások és a dolgozó parasztok állama” (2. § [1] bek.). A „nép” fogalmából tehát-legalábbis deklaratív szinten – kirekesztették azokat, akik nem voltak munkások vagy dolgozó parasztok.

Az alkotmány kidolgozása

Az 1949-es alkotmány rövid idő alatt készült el. A Minisztertanács Rákosi Mátyás elnökletével kiküldött alkotmány-előkészítő bizottsága helyett a valóságban ketten: Beér János és Szabó Imre írták meg az alkotmánytervezetet. Ez, mint a többi szocialista ország akkor készült alkotmánya, jórészt az 1936-os szovjet alkotmány mintája alapján készült. Ezért is lett a magyar szöveg jó része egyszerű fordítás, amit így indokoltak: „A Sztálini Alkotmányból merítettük azokat a marxista-leninista tudományos elveket, amelyek érvényesítése nélkül szocialista alkotmányról nem lehet beszélni.” A tervezetet augusztus 5-én nyilvánosságra hozták. Ezután az ország dolgozói négy napon át megvitathatták, majd 10-én már az Országgyűlés elé terjesztették, ahol 15 perces bizottsági ülés után, augusztus 17-én már Rákosi Mátyás előadói beszédével, megkezdték a plénum előtti tárgyalását. Másnap a képviselők egyhangú lelkesedéssel fogadták el az előterjesztett alkotmányjavaslatot. Hivatalos lapban 1949. augusztus 20-án hirdették ki, és a 75. § alapján ugyanezen napon hatályba is léptették. Az 1949-es alkotmányt utóbb számtalan esetben módosították. Az 1950:IV. törvény az 1950:I. törvénnyel létrehozott tanácsrendszerrel hozta összhangba az igazságügyi szervezetet (36. és 39. §-ok). Az 1953:VI. törvény a Minisztertanács összetételét egészítette ki, létrehozta a Minisztertanács első elnökhelyetteseinek, elnökhelyetteseinek intézményét, és kibővítette a Minisztertanácsot az Országos Tervhivatal elnökével (23. §). Az 1954:VIII. törvény a tanácstörvényt előzte meg (1954:X. törvény 20., 25., 31., 33., 34. §). Az alkotmány [akárcsak a szovjet alkotmány 145. cikke is] kimondta, hogy az alaptörvény módosításához kétharmados többség [minősített többség] kell.

A Népköztársaság címere

1949-ben nemcsak új alkotmányt kapott az ország, hanem új címert is. Rákosi és köre egy olyan címermegoldást választott, ami leginkább a szovjet tagköztársaságok címereire hasonlított. A pártvezető utasítására szovjet mintára a címer leírása is bekerült az alkotmányba. Ez az ún. Rá- kosi-címer jellegében és idegen szimbólumaival tagadta a nemzeti folytonosságot az internacionalizmus javára, nem hangsúlyozta a történelmi hagyományokat, és vétett a heraldika szabályai ellen. Mivel címerpajzsot nem tartalmazott, ezért csak funkciója révén volt címernek nevezhető. („A Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek, világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag.”) Az 1956-os forradalom szimbólumává lett a nemzeti színű zászló, melynek közepéből a Rákosi-rendszer jelképének tekintett 1949-es címert kivágták. (A forradalom intézkedései között szerepelt a Kossuth-címer visszaállítása. A Kádár János nevével fémjelzett rendszer már nem tért vissza a forradalom előtti címerhasználathoz; az 1957:II. törvény egy újabb, a nemzeti jelleget jobban hangsúlyozó címert illesztett az alkotmányba.)

Alkotmányjog vagy államjog

A szocialista jogelmélet a hatalmi ágak megoszlásának elvén túl tagadta a közjog és a magánjog szembeállítását, nem ismerte el a civil társadalom önszerveződéséhez való jogát. A jogágak eredetét a társadalmi-gazdasági viszonyokra vezették vissza. A polgári demokráciákban a magánjog az anyajogág, a szocialista államokban az államjog vált a jogrendszer központijogává. Ajog középpontjába tehát az állam került. Jognak csak az számított, amit az állami szervek kifejezetten annak tételeztek. Az államjognak alárendelve vezették le a többi jogágat: a büntetőjog, polgári jog, munkajog, termelőszövetkezeti jog, családjog, pénzügyi jog stb.

Minthogy a szovjetjognak-mint deklaráltan magasabb rendű jognak- a terminológiáját kezdték használni az ötvenes évektől kezdve, az államjog elnevezés vált uralkodóvá, az alkotmányjog kifejezés pedig háttérbe szorult.

Emberi jogok vagy állampolgári jogok

A totális diktatúra keretei között fogalmilag kizárt az emberi jogok érvényesülése. A diktatúra összeegyeztethetetlen az el nem idegeníthető és pozitív jogszabályokkal nem korlátozható emberi jogokkal. A szovjet típusú diktatúrák hivatalos álláspontja szerint az emberi jogok kérdéseit a szocializmus viszonyai között már megoldották, ezért sem részletes jogi szabályozásra, sem pedig széles körű garanciarendszerre nincs szükség. Minthogy pedig az emberi jogok a legtökéletesebben a szocialista országokban érvényesülnek, hiszen itt valósították meg a valódi néphatalmat, az emberi jogok szabályozása rendkívül szűkszavúvá és formálissá vált, az alkotmány egyik fejezetére korlátozódott.

Az új jogi terminológia sokat elárult a valódi tartalomról is. Az 1949. évi alkotmány ugyanis „államosította” az emberi jogokat. Átkeresztelte azokat állampolgári jogokká, és körüket egyben korlátozta azokra ajogok- ra, amelyeket az állam kifejezetten ennek ismert el. Az állampolgári jogok definíciója is leegyszerűsített és formai lett: állampolgári jog az, amit az állam ilyennek deklarál. A vezető elit annyira sem tartotta fontosnak az emberi jogokat, hogy egyes fontosabb intézmények tartalmát törvényi szinten szabályozzák, részletesebben kifejtsék. Formai szempontból tovább korlátozta az állampolgári jogok érvényesülését az alkotmánynak az a rendelkezése, amely csak a „dolgozók” részére deklarálta ezeket a jogokat. Azt nem határozta meg, hogy kik vonhatók e fogalom alá. Végül nem találhatunk sem az alkotmányban, sem a szocialista államjogi szabályozásban rendelkezést arról, hogy miként lehet jogorvoslatot kérni a garantált jogok megsértőivel szemben. Az ENSZ 1948. évi Közgyűlésén ellenszavazat nélkül fogadták el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melynek 8. cikke előírta: „Minden személynekjoga van az alkotmányban vagy a törvényben biztosított alapvető jogokat sértő eljárások ellen a hazai bíróságokhoz tényleges jogorvoslatért folyamodni.” (Magyarországon ekkoriban, miután az 1949:II. törvény megszüntette a Közigazgatási Bíróságot és a Hatásköri Bíróságot, még egy minisztertanácsi rendelet is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos jogvitákat a bíróságtól elvonjanak, és egy államigazgatási szerv hatáskörébe utaljanak.)

Az alkotmány nem deklarálta a magántulajdonhoz való jogot, ami a szabadságjogok gazdasági alapját is jelenti egyben. A tulajdonjogi védelemhez szükséges volt a tulajdon erejének vizsgálata, hiszen csak a „munkával szerzett tulajdont” ismerték el.

Gazdasági, szociális és kulturális jogok

A gazdasági, szociális és kulturális jogok meghirdetését a szocialista országok politikai propagandájuk szolgálatába állították, és a nyugati országokkal folytatott irracionális versengésük közepette a legfontosabbaknak minősítették. Tették mindezt annak ellenére, hogy ezeknek a jogoknak alegtöbbjét a szegénység és az alacsony életszínvonal miatt nem tudták ténylegesen biztosítani.

A munkához való jog deklarálásával elvileg garantálta a rendszer a teljes foglalkoztatottságot. Ami jog volt, az egyben kötelezettség is lett, hiszen általános munkakötelezettséget írtak elő. (Aki nem dolgozott, azt mint „közveszélyes munkakerülőt” elítélhették.) Az állampolgári jogok jó része is a munkaviszonyhoz kötődött. Az államosítások révén mindenki az állam alkalmazottjává lett, amivel korlátozottá vált a munkahely szabad megválasztásának joga. A munkavállalónak munkaerejét az állam által előírt feltételek és bérek mellett kellett áruba bocsátania.

Az egészségvédelemhez való jog szintén csak a „dolgozókat” illette meg, azonban a valóságban ez sem volt minden szinten mindenki számára egyenlően hozzáférhető.

Művelődéshez és oktatáshoz való jog az állami oktatásban való kötelező részvételt jelentette, hiszen megszűntek az alternatív (főképp egyházi) oktatási intézmények. Az oktatást „ingyenessé” tették, de sokszor felsőbb elhatározás alapján dőlt el, hogy kik tanulhatnak tovább, szerezhetnek diplomát, szakmát maguknak. Akiválasztás során a származás szerinti elbírálás és az állami és pártvezetés privilégiumai is érvényesültek. Az egész oktatást alárendelték a rendszert szolgáló propagandának.

Állampolgári egyenjogúság

Már az alkotmány sem állt egyértelműen a törvény előtti egyenlőség elvén: „A Magyar Népköztársaság a munkások és a dolgozó parasztok állama.” Nem említette tehát a lakosságjelentős részét kitevő egyéb foglalkozásúakat, „a dolgozó nép ellenségeit” pedig megfosztottákválasztó- joguktól. Az „egyenlősítés” érdekében látványos intézkedéseket tettek (vagyonelkobzások, kitelepítések). A hatalom hierarchikus felépítése azonban elkerülhetetlenné tette a jogszabályokban is jelentkező különbségtételt. Elvileg az elosztás Lenin által előírt szabály szerint történt: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”, de a hatalmi elit szabta meg, hogy mi a munka értéke. A központi elosztás valójában nem eszköz, hanem cél, hiszen így minden ember jövedelmét normatív alapon meg lehetett határozni. Nyílt jogegyenlőtlenség jelentkezett az egyre terebélyesedő privilégiumok terén. Az állami és pártvezetést különjogok illették meg az ellátás, a lakáselosztás, az üdülés, a gyógykezelés, a továbbtanulás területén. A másként gondolkodók viszont mindezeken a területeken az átlaghoz képest is hátrányos helyzetbe kerültek.

Szabadságjogok

A szabadságjogok érvényesültek legkevésbé a szovjet típusú diktatúrában. A személyi szabadság és sérthetetlenség területén nem valósulhatott meg az a polgári alapelv, hogy nem lehet korlátozni személyes szabadságában olyan személyt, akinek cselekményét jogszabály az elkövetés előtt nem minősítette bűncselekménynek. Szabadságvesztés-büntetést nem csak bíróság szabhatott ki. Bárkit bírói ítélet nélkül lehetett internálni, börtönbe zárni. A büntetőeljárás során a terhelt jogait korlátozták. Az előzetes letartóztatás ideje elvileg korlátlan volt, nem érvényesültek sem a kontradiktatórikus eljárás alapelvei, sem a védelemhez való jog. A rendőrhatósági kényszerintézkedéseket alacsony szintű jogszabályok alapján foganatosították. A bírói út sok esetben kizárttá vagy rendkívül korlátozottá vált. A személyi motozás, házkutatás, levelek, táviratok hatóság általi ellenőrzése szinte mindig törvénytelenül történt. Az ÁVO (ÁVH) alkalmazottjai tudományos alapossággal kidolgozott kínzási módszerekkel csikarták ki a beismerő vallomásokat, hamis tanúvallomásokat.

Az ellenőrzés szigorú rendszerében nem volt biztosított az utazás és letelepedés szabadsága sem az országon belül, sem az ország határain kívül.

Lelkiismereti és vallásszabadság

Lelkiismereti és vallásszabadság komoly akadályokba ütközött. A magyarországi egyházak gondolkodásmódja, szervezete és tagsága nem volt integrálható a diktatúrába. Így váltak azok 1948 után a politikai ellenzék egyedüli intézményévé, de egyben felszámolandó „részjelenséggé”. Ehhez igyekeztek megfosztani az egyházat támogatóitól, az ifjúságot kizárólag ateista szellemben nevelték.

Az egyházakat és híveiket koncepciós perekkel, adminisztratív intézkedésekkel zaklatták. A legélesebb támadás a katolikus egyházat érte. Börtönbüntetést, internálást szenvedett 14 püspök (a magyar püspöki kar kétharmada) és minden negyedik szerzetes, apáca és pap (2800 szerzetes és apáca, 1800 pap). 59 szerzetesrendet betiltottak, csak négyet hagytak meg, az egyházi iskolák jelentős részét államosították. Négyezer katolikus egyletet betiltottak, az újságok, könyvkiadók zömét szintúgy.

Az egyházak működését korlátozták, vagyonát államosították, kiszorították az állami, a politikai, a társadalmi és a kulturális életből, egyáltalán a nyilvánosságból. Az egyházkormányzat állami felügyelet alá került. Az 1951:I. törvény létrehozta az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely mint országos hatáskörű szerv a Szovjetunió Vallásügyi Tanácsának mintájára irányította az egyházat. Az 1951:XX. törvény pedig felújította a feudalizmus korszakának egyikjogintézményét, a főkegyúri jogot. Ettől kezdve a legfontosabb egyházi tisztségek (érsek, püspök, apát, tartományfőnök) csak az Elnöki Tanács hozzájárulásával voltak betölthetők. Emellett miniszteri biztost neveztek ki mindegyik egyházmegyei hatósághoz.

Szólás és sajtószabadság

A szólás- és sajtószabadságot „a dolgozók érdekeinek megfelelően” biztosította a magyar alkotmány. Ennek ellenére a sajtóról szóló törvényi szintű szabályozás csak 1986-ban készült el. A totális diktatúra ezen a téren is teljesen új eszközöket alkalmazott. Nem volt szüksége utólagos cenzúrára, hanem az államosított lapok, könyv- és hírlapkiadók, nyomdák élére megbízható propagandistákat neveztek ki, akik nemcsak azt határozták meg, hogy miről nem szabad írni, hanem azt is, hogy mit és hogyan kell „tálalni” a lakosságnak. A magán könyv- és lapkiadás lehetetlenné vált. Nem volt biztosítva tehát a lapalapítás joga. Az eseményeket nem a hírértékük, hanem propagandacéljuk szerint mérlegelték. Az állampolgárok nagy részét elzárták a tényleges információktól. A valódi tényeket, adatokat csak a legfelsőbb szintű vezetés mint „szigorúan bizalmas” anyagot kapta meg.

Gyülekezési jogot szintén csak az alkotmány deklarálta, de a gyakorlatban nem érvényesülhetett. A totális diktatúra felszámolt minden nem az állam által alapított egyesületet, társadalmi szervezetet. Az államhatalom így atomjaira bomlasztotta a társadalmat, nem kellett számolnia többé a civil társadalom szervezeteivel. Az egyesülési szabadság jogi korlátait jelzi, hogy a „dolgozók” érdekében létrejövő egyesületekről az alkotmányon kívül az 1955:18. tvr. rendelkezett, amely szerint az egyesületek alapításához állami engedély volt szükséges, s a „népi demokrácia célkitűzéseit” kellett szolgálniuk. Mindezeknek a betartását szigorúan ellenőrizték. A tvr. 16. §-a kivette a rendelkezései hatálya alól az ún. tömegszervezeteket, a pártot, a szakszervezetet, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségét és a Dolgozók Ifjúsági Szövetségét. Felettük elvileg az állam nem gyakorolt felügyeletet, sőt törvényi szabályozás sem született róluk. Mindegyikük a maga területén szervezkedési monopóliummal rendelkezett, vezetőik a nómenklatúra tagjai voltak. Fő feladatuk a párt határozatainak a végrehajtása a saját területükön.

Gyülekezési és egyesülési jog

A két munkáspárt egyesülése majd a többi párt felszámolása, illetve elsorvasztása után került sor az 1949-es „választásokra”. Az 1947-ben megválasztott képviselők már nem tölthették le négyéves mandátumukat. A választásokon egyetlen listára lehetett szavazni, a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjeire, akik javarészt (71%) a Magyar Dolgozók Pártjának tagjai voltak. A listán változtatni, új neveket jelölni nem lehetett (kötött lista). Ekkor már nem volt jelentősége a névjegyzéknek sem. A lényeg immáron az, hogy minél többen részt vegyenek ezen az új ünnepen, politikai demonstráción, és tüntessenek a szocializmus mellett.

Választójog

A választójog alapelveit az 1949-es alkotmány is rögzítette. Deklarálta, hogy a választójog általános, egyenlő és közvetlen. A szavazás titkosan történt.

A további bekezdések már szovjet hatást tükröztek. Az általános kizáró okok megfogalmazása politikai megfontolásokat takart: „A dolgozó nép ellenségeit és az elmebetegeket a törvény a választójogból kirekeszti” [63. § (2) bek.]. A képviselők kötelesek voltak választóiknak működésükről beszámolni, és a választópolgárok a megválasztott országgyűlési képviselőket visszahívhatták. Az alkotmány arra a kérdésre nem adott választ, hogy ez lajstromos választás esetében technikailag hogyan lehetséges.

Az első tanácsi választásra 1950-ben került sor az 1950:31. tvr. alapján. Itt is lajstromos kerületekben választották a tanácstagokat. A népfrontbizottság egy lajstromra annyi nevet vett fel, ahány tanácstagot meg kellett választani.

A következő években több olyan kísérletet regisztrálhatunk, melyek a totális politikai rendszert szolgáló lajstromos rendszerrel szemben, legalább a lokális érdekeket megjelenítő egyéni választókörzeti szisztémát juttatják érvényre. Először a tanácstagok vonatkozásában tértek át az egyéni kerületi rendszerre (1954:IX törvény). Minden választókerületben egyetlen mandátumot lehetett megszerezni. Az országot annyi kerületre osztottákfel tehát, ahány képviselőre szükség volt. (Az országgyűlési képviselők választására vonatkozóan is tervezték ezt a megoldást. Az 1956-os forradalom és szabadságharcig azonban erre már nem került sor.)

A PÁRT

A szocialista országok jó részében az alkotmány leszögezte, hogy az ország vezető ereje a kommunista párt, de nem részletezte, hogy ez a vezető szerep a gyakorlatban miként valósul meg. Mindenütt a legfőbb elv volt, hogy a pártvezetés döntései kétségbevonhatatlanul kötelezőek akkor is, ha nem öltöttek jogszabályi formát. Így volt ez Magyarországon is, bár először csak szerényen utalt erre az 1949. évi alkotmány 55. § (2) bekezdésének utolsó mondata.

Tömegpárt

A párt legitimációs megfontolásokból hatalmas tömegpárttá duzzadt. A párton belül elkülönült az élcsapat élcsapata, a gondosan kiválasztott káderek csoportja, akik hivatásos pártfunkcionáriusokból álltak. A kommunista pártok többsége, így a Magyar Dolgozók Pártja is, a szovjet bolsevik pártnak volt alárendelve, annak „fiókszervezeteként” működött. Ez sok esetben közvetlen utasítások formájában jelentkezett. A kommunista párt működésének legfőbb elve a „demokratikus centralizmus”, vagyis a felsőbb szervnek való feltétlen alárendeltséget követő pártfegyelem és az alapszervezetek közötti horizontális kapcsolatok tilalma. Az apparátuson belüli szigorú hierarchikus és személyi függőség láncolata épült ki, mely az önálló vélemény hangoztatását is lehetetlenné tette.

A párt szervei

A párt legfőbb szerve a kongresszus volt, amely meghatározta a párt politikai irányvonalát, elfogadta programját, és megválasztotta vezető szerveit. A két kongresszus közti időszakban a kongresszus által választott Központi Vezetőség a párt legfelsőbb szerve. A Központi Vezetőség ülései közötti időszakokban viszont a Politikai Bizottság volt a párt legfelsőbb vezető testülete. A Titkárság hetenként ülésezett. Feladatát abban szabták meg, hogy a „folyó ügyeket és a szigorúan konspiratívjellegű kérdéseket” tárgyalja. A gyakorlatban a Politikai Bizottság és a Titkárság feladata és hatásköre összemosódott. Afőtitkár vagy első titkár, formálisan csak végrehajtója volt a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság határozatainak, valójában ő volt az igazi, teljhatalmú vezetője a pártnak.

Nómenklatúra

A nómenklatúra kifejezést a nyugati politológiai-szociológiai irodalomból vette át a magyar értelmiség a hetvenes években. A nómenklatúra a valamilyen szinten vezető vagy bizalmi állást betöltő személyeket jelölte. A nómenklatúra tagjai a pártutasítást adók, a pártfunkcionáriusok, a végrehajtók. A magyar nómenklatúra tagjait Bihari Mihály 20 000-30 000 emberre becsülte, akiknek befolyása, meghatározó szava volt az országos, a megyei és a helyi politikai, gazdasági és társadalmi életben. Hozzájuk mégmintegy félmillióan kötődtek, akik szintén részesedtek valamelyest a kiváltságokból. Ez volt az „új osztály” (Gyilasz), a pártkáderek osztálya, ahova csak bizonyos kiválasztási mód révén lehetett bekerülni. Ez az új elit nem a magántulajdonra, hanem az állami bürokráciára, a párthierarchiára épült. Kedvezményeik mennyisége és minősége betöltött pozíciójuktól függött.

Káderhatásköri lista

A nómenklatúrához tartozás alapja az ún. káderhatásköri lista volt, amely a legtitkosabb pártdokumentumok közé tartozott. Az állami, gazdasági, kulturális, igazságszolgáltatási és egyéb területeken egészen a legalacsonyabb döntési szintekig, a brigádvezetőkig, rendőr körzeti megbízottig, a párt döntése, vagy az ezzel gyakorlatilag azonos jóváhagyása, volt szükséges a pozíciók betöltéséhez. Ilyen esetekben a munkahelyi alapszervezetek vezetősége készített el egy véleményt, ami alapján a döntés megszületett. Ez hozzávetőlegesen 450 000 embert érintett az ötvenes években.

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG SZERVEI

A proletárdiktatúra diadala a polgári demokrácia fölött egyben az államszervezet szovjet mintájú átalakítását is magával hozta. Az ország központi szervei inkább stílusukban, hatáskörükben és autonómiájukban alakultak át, a helyi szervek hagyományos magyar vármegyei, városi, községi apparátusa helyébe azonban a tanácsrendszer került.

Országgyűlés

1949-től megváltozott az Országgyűlés funkciója és működése. Ettől kezdve a képviselőket évente két vagy három alkalommal hívták csupán össze. Az ülésszakok hossza is csökkent, évente átlagosan 8,5 nap lett.

A képviselet tartalma

A képviselők kiválasztása formális és politikai szempontokat figyelembe vevő módon történt. A legfőbb párt és állami vezetők mellett a politikai igények szerint a lakosság foglalkozási és származási összetételét kellett reprezentálniuk. Ezek az „amatőr” képviselők mellékállásban látták el hivatalukat. Nem volt tanácsadó testületük, irodájuk, a Parlament épületében lényegében csak vendégeskedtek. Minden ülésnek szokásos tárgya volt az eddigi eredmények értékelése és néhány törvény megalkotása. Érdemi felszólalások és vita helyett a képviselők előre megírt s előzetesen több politikai és állami fórummal is egyeztetett beszédeket olvastak fel. A szavazások egyhangúak voltak, az ellenszavazat ritka jelenség a kor országgyűlésein. Az Országgyűlés működésének célja ugyanis a pártirányítás legitimálása. (A sajtó minden ülésszak után megírta, hogy az ország népe „egy emberként” állt a párt mögé.)

Hatáskör

Az Országgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozott az alkotmány megállapítása és módosítása, a törvényalkotás, a kormányprogram megvitatása és jóváhagyása, a népgazdasági törvény és a költségvetési törvény megalkotása (megszűnt viszont a költségvetés parlamenti ellenőrzése, a Legfelső Számvevőszék), a NET megválasztása, az Országgyűlés házszabályának megalkotása. Az alkotmány szerint az Országgyűlés mint legfőbb népképviseleti szerv a szuverenitás letéteményesének a jogköre korlátlan szabályozó hatáskörébe vonhatott bármilyen kérdést.

Az Országgyűlés gyakorlatilag elvesztette jogalkotó funkcióját. Míg 1900 és 1949 között évente átlagosan 50 törvényt alkottak, 1950 után évi 4-5-öt. (Mindmáig az 1982-es év „vitte a pálmát”: ebben az esztendőben csak két törvény született, az egyik a zárszámadásról, a másik a költségvetésről.) Elenyészővé vált a módosító indítványok száma, és a legritkább esetben fordult elő képviselői törvénykezdeményezés. A törvény-előkészítést titkosan kezelték. Az Országgyűlés a törvények mellett határozatokat is alkotott.

Helyettesítő jogkör

A törvényhozás jelentőségét és a törvény tekintélyét csökkentette, hogy a szocialista jogrendszerben a jogállamiság követelményével szemben az ún. többszintű szabályozás vált uralkodóvá. Állampolgárokra vonatkozójogszabályokat alkothattak az ún. „származékos jogalkotó hatáskörrel rendelkező szervek” is (például a tanács végrehajtó bizottsága, kormánybizottságok, a rendőrhatóság, de még a Szakszervezetek Országos Tanácsa is). Ajog utasításos rendészeti technikává vált. Az alacsony szintű jogszabályok tekintetében a jogi túlszabályozás vált általánossá. Sok jogszabály született, a meglévők is igen gyorsan változtak. A teljes hazai joganyag átlagos cserélődési ideje elérte a hét évet. A változtatások száma évente átlagosan 600, vagyis minden munkanapra több mint kettő jutott.

Házszabályok

A parlament funkcióváltozása a házszabályok változásán is lemérhető. Az 1946-os ügyrend még 111 szakaszt tartalmazott, míg az 1950-eshez már elegendő volt 28 szakasz. Ezt a néhány szakaszt sem hozták nyilvánosságra. A „titkosság elve” egyébként is uralkodóvá vált, hiszen míg korábban zárt ülésen legfeljebb csak tanácskozni lehetett, addig a szocialista ügyrendek gyakorlatilag korlátozás nélkül lehetővé tették a nyilvánosság kizárását. Zárt ülést kellett tartani az Elnöki Tanács és a Minisztertanács indítványára, de kérhették a képviselők, és javasolhatta az elnök is.

Interpelláció

Az interpelláció intézményét a szocialista országok jogrendszerei teljesen elhanyagolták. Legfeljebb eljárásjogi kérdésként foglalkoztatta az alkotmányjogászokat. Az interpelláció intézményét nem lehetett elhelyezni a szovjet népképviseleti szisztémában. 1945 és 1949 között 600 interpelláció hangzott el, 1949 és 1956 között egyetlenegy sem.

Tisztviselők

Az Országgyűlés tisztviselői voltak: az Országgyűlés elnöke, két alelnöke és hatjegyzője. Az Országgyűlés állandó bizottságokat, ideiglenes bizottságokat, továbbá a mentelmi és összeférhetetlenségi bizottságot hozott létre megalakulása után. Az Országgyűlés nem túl bokros adminisztrációs teendőit az Országgyűlés irodája intézte.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa

Az 1949. évi alkotmány megszüntette a köztársasági elnöki tisztséget és az Országgyűlés Politikai Bizottságának intézményét. Szovjet mintára deklarálta egyfajta kollektív államfőként a Népköztársaság Elnöki Tanácsának intézményét, amelynek addig Magyarországon közjogi hagyománya nem volt. Rákosi 1949. május 28-i beszédében szokatlanul nyíltan fogalmazott: „a Szovjetunió alkotmányához hasonlóan létrehoztunk egy Elnöki Tanácsot, amely lehetővé teszi a feladatok megoldásának gyorsítását. [...] A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a legfelsőbb szervek ilyen felépítése a legdemokratikusabb, mert biztosítékot nyújt az országnak a nemkívánatos véletlenek ellen.”

Helyettesítő jogkör

A NET hatáskörének megállapításakor önálló jogkört alig kapott (ez főként államfői státusából eredt), ugyanakkor szinte korlátlan lett az Országgyűlést helyettesítő jogköre. Mivel az Országgyűlés alig ülésezett, a NET helyettesítő jogköre lett a főszabály. Az Elnöki Tanács, ha az Országgyűlés nem ülésezett, az alkotmány módosításának kivételével minden kérdésben jogszabályt alkothatott. Alkalmas volt tehát a parlament tevékenységének háttérbe szorítására. Az Elnöki Tanács működése sem volt nyilvános, de tevékenységéről elvileg köteles volt a parlamentnek beszámolni.

A NET a hatalom koncentrációját segítette elő. A pártvezetés politikai döntéseit gyorsan, minden különösebb formalitás nélkül legalizálta a törvényerejű rendeletek formájában. A NET alkotmányjogilag szinte kizárólagos jogot gyakorolt a kormány összetételének meghatározása vonatkozásában. A miniszterek felmentése mindig a NET ülésein történt. A helyettesítés címén az Elnöki Tanács az egész kormány felmentését és az új kormány megválasztását is magára vállalta.

Törvényerejű rendelet

A törvényerejű rendeletek a szovjet minta nyomán kerültek a magyar jogforrási hierarchiába. A törvényerejű rendelet leegyszerűsítette a legfelsőbb jogalkotást. Nem kellett bevárni az Országgyűlés ülésszakát, nem volt szükség nyilvános vitákra. Miután az Elnöki Tanács az Országgyűlést helyettesíthette, a törvényerejű rendeletek- az alkotmányt kivéve – a törvényeket is módosíthatták. A törvények száma lassan csökkenni kezdett a törvényerejű rendeletekéhez képest. (1950-ben 5 törvénnyel szemben 48 törvényerejű rendeletet alkottak, 1952-ben az arány 6 tv.: 26 tvr., 1957-ben 8 tv.: 66 tvr.) A törvényerejű rendeleteket akár helyettesítő, akár saját jogkörében alkotta meg a NET, az Országgyűlés legközelebbi ülésén be kellett mutatni.

Saját hatáskör

A NET saját hatásköre: az Országgyűlés napjának kitűzése, az Országgyűlés összehívása, törvénykezdeményezés (ritkán fordult elő), a törvény hitelesítése és kihirdetése, népszavazás elrendelése (ennek jogi kereteit azonban nem dolgozták ki), követek küldése, fogadása (a NET gyakorolta tehát az aktív és a passzív követségi jogot), kegyelmezési jogkör. (Közkegyelmet csak az Országgyűlés, egyéni kegyelmet a NET gyakorolhatott az alkotmány szerint. Valójában „helyettesítő jogkörében” a NET adott közkegyelmet is, először az 1950:9. tvr.-rel. Az egyéni kegyelmi ügyek a NET 1949:4. határozata értelmében a NET elnökségének a hatáskörébe kerültek.)

A magyar államszervezet a 20. század második felében (a szovjet modell)

Kinevezési hatáskörében a NET nevezte ki az államtitkárokat, fontosabb állami alkalmazottakat és a fegyveres erők magasabb rangú tisztjeit. Kitüntetéseket, címeket alapíthatott és adományozhatott. Ellátta a tanácsok alkotmányos felügyeletét. Hozzájárulását adta az egyházi kinevezésekhez, a római katolikus, református, evangélikus egyházak és az izraelita hitfelekezet legmagasabb egyházi tisztségeinek vonatkozásában. A NET egyéb jogkörei közé tartozott például a diszpenzációs jog. A hivatásos bíróvá történő kinevezésnél a NET a szükséges képesítési előírás alól felmentést adhatott.

A NET ügyrendjét a Magyar Dolgozók Pártjának Titkársága tárgyalta Ügyrend meg és állította össze a tennivalókkal együtt. Ezt példázza az 1949. augusztus 24-én kelt átirat: „A kormány a jövő héten formálisan lemond, az

Elnöki Tanács a kormányt megválasztja, a kormány esküt tesz.” A NET eszközölje „Nagy Imre elvtársnak, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének a felmentését, mert nem látta el megfelelően a minisztertanács elnökének tisztét. Tisztelettel Rákosi Mátyás, az MDP KV titkára.” A későbbiek során a stílus és a csiszoltság javult, a lényeg azonban nem változott.

A NET eleinte havonta egy-két ülést tartott, melyek időtartama sokszor nem érte el az öt percet sem. Vita nélkül, „sürgősséggel döntöttek”. 1952-1953-ban állandósult a havi 3-4 ülés, 2-3 napirendi ponttal. A tisztségviselők szinte mindig megjelentek, a tagok ellenben sűrűn hiányoztak. Jó néhányszor az alábbiakat olvashatjuk a jegyzőkönyvben: „ülés nem volt, elfogadva körözéssel.” Alkalmanként körtelefonnal is fogadtak el törvényerejű rendeleteket.

Az Elnöki Tanácsot az Országgyűlés alakuló ülésén választották a képviselők maguk közül, és egy elnökből, két helyettes elnökből, titkárból és 17 tagból állt.

Minisztertanács

Az 1949-es alkotmány életbelépésével a Minisztertanács – bár az alkotmány a hatalom egységének elvéből indult ki – mint az „államigazgatás legfelsőbb szerve” a Magyar Népköztársaság végrehajtó-rendelkező tevékenységének közigazgatási csúcsszerve lett. A politikai stratégia kidolgozása az államszervezeten kívülre került. A párt vezetői azonban több esetben is ellátták néhány évig a miniszterelnöki funkciót is (Rákosi Mátyás, később Kádár János és Grósz Károly is).

A kormány személyi összetételére vonatkozó ajánlás beterjesztése nem konkrét jogszabályon, hanem szokásjogon alapult. Sem az alkotmány, sem más jogszabály nem határozta meg, hogy az Országgyűlés mikor és mennyi időre választja meg az Minisztertanácsot. Egyébként minden személyi változásnál a NET „döntött”.

Az Országgyűlés számára a kormány tevékenysége ellenőrizhetetlen és áttekinthetetlen volt. Erre amúgy sem volt sem ideje, sem megfelelő apparátusa. A parlament részéről nem merülhetett fel a miniszter felelősségének érvényesítése. A kormány csak a pártvezetésnek tartozott számadással, amelyik miniszter nem felelt meg a követelményeknek, azt „érdemei elismerése mellett” egyéb fontos állásba helyezték át.

Miniszteri felelősség

A miniszteri felelősségről az 1949-es alkotmány ugyan előírta, hogy külön törvényben kell azt szabályozni, erre azonban 1956 előtt nem került sor.

A Minisztertanács az elnökből, az elnökhelyettesekből, államminiszterekből és a minisztériumokat vezető miniszterekből állott. Az alkotmány szerint a Magyar Népköztársaság 15 minisztériummal rendelkezett (külügyminisztérium, belügyminisztérium, honvédelmi minisztérium, pénzügyminisztérium, igazságügyi minisztérium, nehézipari minisztérium, könnyűipari minisztérium, földművelésügyi minisztérium, külkereskedelmi minisztérium, belkereskedelmi minisztérium, építésügyi minisztérium, közlekedés- és postaügyi minisztérium, népművelésügyi minisztérium, vallás- és közoktatásügyi minisztérium, népjóléti minisztérium [az alkotmány 24. §-ának idézett felsorolása egyben a politika, a törvényhozás értékítéletét is kifejezi a minisztériumok sorrendjének meghatározásával]). A Minisztertanács rendeleteket és határozatokat alkotott.

Tanácsok

A szovjet típusú államigazgatás és tanácsrendszer nem ismerte el az önrendelkezés és az önkormányzat intézményeit, hanem minden kérdés eldöntését, irányítását saját, erősen centralizált szervezetének a hatáskörébe vonta. Az államélet egyetlen központ irányítása alá került. Feladata a központ informálása, valamint a központi akarat helybeni érvényesítése lett. A helyi adminisztráció csupán a központ kihelyezett részlege volt. A bürokrácia tagjai semmiféle tartalmi felelősséggel nem tartoztak a lakosság felé, kizárólag feletteseiktől függtek, nekik voltak alárendelve. Nemcsak a jogszabályok szerint működtek, hiszen a közigazgatási hatóságra kötelező volt a pártszervezet utasítása is. Az állam szervezete minden államigazgatási szinten és szerkezetrendszerben megkettőződött. A pártszervek elsősorban politikai, az államigazgatási szervek pedig elsősorban adminisztratív funkciókat láttak el. (Minden fontosabb állami feladatért egy erre kijelölt pártfunkcionárius vagy funkcionáriuscsoport volt a felelős. A párt központi apparátusában külön osztályok intézték a belügyi, a katonai, az ipari, a mezőgazdasági, az oktatási, a kulturális, a külpolitikai ügyeket. A pártszervek az alsóbb szinteken területi elv szerint tagozódtak, de a területi apparátusokon belül is érvényesült a feladatkörök szerinti differenciálódás.)

Az adminisztratív-bürokratikus államigazgatás az apparátus felduzzasztását eredményezte. Az 1950-es években háromszor annyian dolgoztak e körben, mint a harmincas években.

Az 1950:I. törvény alapján a polgári önkormányzatok helyett szovjeteket, vagyis tanácsokat szerveztek. A helyi tanácsok kevés önálló jogkört kaptak. Megszűnt a községi tulajdon, a tanácsi költségvetés beépült az állami költségvetés rendszerébe, így nem rendelkeztek saját anyagi eszközökkel. Helyi kezdeményezéseket nem támogathattak.

A tanácstörvény szerint az államhatalom helyi szervei a Budapest fővárosi, megyei, megyei jogú városi, járási, járási jogú városi, városi (fővárosi) kerületi és községi tanácsok voltak. Az 1949. évi alkotmány szellemében e tanácsok egymásnak is, a legfelsőbb államhatalmi szervnek is alárendeltjei voltak. Az államigazgatás általános hatáskörű helyi szervei a saját tanácsaiknak, a felettes végrehajtó bizottságoknak (legfelsőbb fokon a Minisztertanácsnak) kettős alárendeltségben működő végrehajtó bizottságok voltak. A szakigazgatás helyi szervei a tanácsok keretén belül tevékenykedtek, úgyszintén kettős alárendeltségben saját végrehajtó bizottságukhoz és a felsőbb szakigazgatási szervhez (végső fokon a minisztériumhoz) képest. E szakigazgatási szervek közül néhány ún. centrális alárendeltségben tevékenykedett a minisztérium vagy valamely országos hatáskörű szerv irányítása mellett. A lakosság helyi jelentőségű ügyeiben a tanács rendeletet alkothatott.

A fordulat éve után a bírósági szervezet a végrehajtó hatalomtól való szervezeti különállását megőrizhette. Az Igazságügyminisztérium csak a „külső” igazgatást látta el a bíróságokvonatkozásában. Az 1948:XXII. törvény megszüntette a bírói függetlenség régi személyi biztosítékait. Feloldotta a bírák áthelyezésének és elmozdíthatatlanságának tilalmát. (1956 szeptemberéig 1100 bíró vesztette el állását.) Az 1949:II. törvény megszüntette a Közigazgatási Bíróságot.

Népi ülnökök

A népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről szóló 1949:XI. törvény megszüntette a népbíróságokat és egységesen, szovjet mintára, az ülnökbíráskodást vezette be elsőfokon a büntetőbíráskodás egész területén. A laikus ülnökök egyenlő és teljes jogú bírókként vehettek részt nemcsak tényállási, de jogkérdések eldöntésében is.

Az 1949. évi alkotmány szerint a bírákat az államhatalom szervei választják és visszahívhatják [39. § (1) bek.]. A Legfelsőbb Bíróság elnökét és bíráit, valamint a megyei bíróságok elnökeit az Országgyűlés választotta [39. §(3) bek.].

Az Igazságügyi Minisztérium a bíróságokkal kapcsolatosan az anyagi és személyi feltételeket biztosító igazgatási tevékenység mellett irányította az ítélkezés elvi irányítását is.

A bíróságok ítélkezési gyakorlatába a minisztérium mellett még az ÁVO (ÁVH) is beavatkozott, az ítélkezés politikai irányelveit a párt központi szervei határozták meg. A bírák megbízhatóságának biztosítéka volt, hogy meghatározó részük a párttagok soraiból kerültek ki. Így a pártutasításokat ítélkezésük során végre kellett hajtaniuk.

A bírák képzése

Annak érdekében, hogy minél gyorsabban leválthassák a még 1945 előtt végzett bírákat, a 4181/1949. MT rendelet létrehozta a büntetőbírói és államügyészi akadémiát, mely két év alatt képezte ki az új igazságügyi kádereket. Eltörölték az egyetemek doktoricím-adományozási jogát, így az akadémiát végzettek még formailag se különböztek az egyetemet végzett jogászoktól. A jogvégzettek új minősítése az „okleveles jogász” lett. (1972-igjogi doktorátus nélkül is lehetett bíráskodni.)

A bírói szervek legfőbbike a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, melynek országos hatásköre volt. A helyi ítélkezést megyei, fővárosi, járási és a városi (kerületi) bíróságok végezték, melyeknek tagjait a megegyező szintű tanácsok választották.

Ügyészségek

Az ügyészség Magyarországon – mint általában a polgári demokráciákban – az igazságügy-miniszternek alárendelt szervezet volt. Fő feladataként a vád képviseletét látta el. Az 1949-es alkotmány az 1922-ben kiadott lenini állásfoglalások alapján szervezte át az ügyészséget. Ígyfő funkciója a törvényességi felügyelet gyakorlása lett az államigazgatás, a nyomozás, az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás területén. A pártvezetés az ötvenes években a politikai irányítás egyik eszközeként kezelte az ügyészi szervezetet. Az alkotmány rendelkezéseit az 1953:13. tvr. hajtotta végre, ami már a Nagy Imre-féle kormányprogram részeként készült el, s mely életre hívta az önálló ügyészi szervezetet. A miniszterelnöki expozé felhívta a figyelmet arra is, a törvénytelenségeket az is elősegítette, hogy az alkotmány előírásai ellenére nem építették ki az ügyészi szervezetet, a törvényesség alkotmányos körét.

A magyar ügyészség nem vette át teljes mértékben a szovjet ügyészségre vonatkozó előírásokat. Az ügyészek nem kaptak katonai rangot, egyenruhát, függetlenségük is nagyobb mérvű volt.

A népköztársaság legfőbb ügyészét az Országgyűlés választotta, az alárendelt ügyészi szervek vezetőit és beosztottjait az ügyészség hierarchikus alárendeltségi szisztémájának megfelelően a legfőbb ügyész nevezte ki.

(Az alárendelt ügyészi szervek a megyei [fővárosi] főügyészségek és ajárási [városi, városi kerületi] ügyészségek.)

Az 1950-es évekig Magyarországon is magánügyvédek látták el a jogi Ügyvédség képviseletet. A proletárdiktatúra politikai érdekei azonban összeütközésbe kerültek az autonóm, az emberi jogokért, a vádlott igazságáért küzdő, független értelmiségi ügyvéd intézményével. Az ügyvédség szervezetét is fokozatosan átalakították. A fordulat éve után a jogtanácsosokról szóló jogszabállyal kettéválasztották a korábban egységes ügyvédséget. Egyre erősebb nyomás nehezedett az ügyvédekre, hogy ügyvédi munkaközösségeket hozzanak létre, s tevékenységüket annak keretében fejtsék ki. Az ügyvédi munkaközösségek lehetőséget biztosítottak az ügyvédek feletti ellenőrzés kiterjesztésére, kamarába tömörítésükre, politikai megbízhatóságuk kontrollálására. A kötelező ügyvédi esküt a névjegyzékbe kerülés feltételeként fogalmazták meg [13 400/1950. (II. 25.) IM rendelet].

Irodalom

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYÁHOZ: Alkotmány és államszervezet a Magyar Tanácsköztársaságban. In Jogtörténeti Tanulmányok III., Budapest, 1974; Bánlaky J.: A magyarországi 1918/1919. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története 1-2., Budapest, 1925; Bihari O.: Alkotmány és államszervezet a Magyar Tanácsköztársaságban, Jogtudományi Közlöny, 1969; Bihari O.: Alkotmányok a Magyar Tanácsköztársaságban, Állam és Igazgatás, 1979; Bőhm V: Kétforradalom tüzében, Budapest, 1990; Buzás J.: A proletárforradalom időszakának állama. In Magyar állam- és jogtörténet IV, Budapest, 1963; Buzás J.: A nemzeti kérdés jogi szabályozása a Magyar Tanácsköztársaságban, Acta Fac. Pol. etJur. Univ. Sci. Budapestinensis, 1959; Buzás J.: A magyarországi Tanácsköztársaság alkotmányának néhány kérdése. In Jogtörténeti Tanulmányok VI., Budapest, 1986; Gábor S.-né – Mucsi S. (szerk.): A Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulója, Budapest, 1970; Gerencsér M. (szerk.): Vörös Könyv 1919, Budapest, 1993; Gergely J.: A magyarországi forradalmak (1918-1919), Budapest, 1991; Gratz G.: Aforradalmak kora, Budapest, 1935; Gratz G. (szerk.): A bolsevizmusMagyarországon, Budapest, 1921; Hajdu T.: A Magyarországi Tanácsköztársaság, Budapest, 1969; Halász P (szerk.): Tanulmányok a Magyar Tanácsköztársaság államáról és jogáról, Budapest, 1955; Halász P – Kovács I. – Peschka V: A Magyar Tanácsköztársaság. Jogalkotás, Budapest, 1959; Huszár K. (szerk.): A proletárdiktatúra Magyarországon, Budapest, 1920; Jászi O.: Magyar kálvária – magyar föltámadás, Budapest, 1989; Kende J.: Forradalomról forradalomra, Budapest, 1979; Kun B.: A Magyar Tanácsköztársaságról, Budapest, 1958; Kovács K. (szerk.): A Tanácshatalom jogpolitikája 1919-ben. In Jogtörténeti Értekezések 10., Budapest, 1979; Liptai E.: A Magyar Tanácsköztársaság, Budapest, 1965; Mészáros K.: Társadalom és nemzet a Magyar Tanácsköztársaságban, Budapest, 1970; Novák J.: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája, Budapest, 1989; Pecze F.: A Szövetségek Országos Gyűlésének megválasztása. InJogtörténeti Tanulmányok III.; Budapest, 1974; Rákos F.: Állam és alkotmány a Magyar Tanácsköztársaságban, Budapest, 1953; RékasyI.: Az őszirózsás forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság, Szolnok, 1985;RétiL. (szerk., bev.): A Tanácsköztársaság harmincadik évfordulója, Budapest, 1949; Sarlós B.: A Tanácsköztársaságforradalmi törvényszékei, Budapest, 1961; Sarlós B.: A Tanácsköztársaságjogrendszerének kialakulása, Budapest, 1969; Sarlós M. (szerk.): A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, Budapest, 1959; Sápi V: A Tanácsköztársaság direktóriumai, Állam- és Jogtudomány, 1969; Schönwald E: A magyarországi 1918-1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései, Budapest, 1970; Szabó I.: A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, Magyar Filozófiai Szemle, 1959; Szabó L.: A bolsevizmus Magyarországon, Budapest, 1919; Tanácsköztársasági törvénytár (szerk. PongráczJ.) I-IV, Budapest, é. n.; Tolnai Gy.: A Tanácsköztársaság Budapestje, Budapest, 1969; Vári A.: A vörös uralom áldozatai, Budapest 1935.

A HUNGARISTAÁLLAMHOZ: Ábrahám F. – Kusinszky E.: Ítél a történelem. A Bárdossy-per, Budapest, 1945; Ábrahám F. – Kusinszky E.: Ítél a történelem. Az Imrédy-per, Budapest, 1945, Ábrahám F. – Kusinszky E.: Ítél a történelem. A Szálasi-per, Budapest, 1946; Glatz F. (szerk.): Az 1944. év históriája, Budapest, 1984; Karsai E.: „Szálasi naplója” A nyilasmozgalom a II. világháború idején, Budapest, 1978; Korom M.: Horthy kísérlete a háborúból való kiválásra és a szövetséges nagyhatalmak politikája, Századok, 1974; Laczkó M.: Nyilasok, nemzetiszocialisták, Budapest, 1966; Laczkó M.: Vázlat a szélsőjobboldali mozgalmak társadalmi hátteréről Magyarországon, Történelmi Szemle, 1962; Lévai J.: Horogkereszt, kaszáskereszt, nyilaskereszt, Budapest, 1945; Márkus L.: A Horthy-rendszer uralkodó elitjének jellegéről, Történelmi Szemle, 1965; Ormos M.: A fasiszta állam. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F., Ránki Gy.), Budapest, 1981; Ránki Gy.: 1944. március 19. (Magyarország német megszállása), Budapest, 1978; Ránki Gy.: A második világháború története, Budapest, 1973; RozsnyóiÁ.: A Szálasi-puccs, Budapest, 1963; Rozsnyói Á.: A vég. Szálasi országlása, Múltunk, 1994; Sipos P.: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja, Budapest, 1970;Szakács K.: Kaszáskeresztesek, Budapest, 1963; A Szálasi-per, Budapest, 1988; Teleki É.: Nyilas uralom Magyarországon, Budapest, 1974; Teleki É.: A nyilas diktatúra álamszervezete. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Vargyai Gy. – Almási J.: Magyarország 1944, Német megszállás, Budapest, 1992.

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁGHOZ (1949-1956): Ádám A.: A Népköztársaság Elnöki Tanácsa, Budapest, 1959; Ádám A.: A Minisztertanács jogállása és főbb feladatai a módosított alkotmány alapján, Jogtudományi Közlöny, 1972; Ágh A.: Marx és Engels elmélete a pártról, Információs Szemle, 1989; Beér J.: A helyi tanácsok kialakulása és fejlődése Magyarországon, 1945-1960, Budapest, 1962; Berki M.: Az Államvédelmi Hatóság, Budapest, 1994; BesnyőK.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának negyed évszázada, Jogtudományi Közlöny, 1974; Béllei F.: A szocialista bürokráciáról, Szociológia, 1989; Bihari M.: Út a szabadsághoz, Budapest, 1990; Bihari M.: Magyar politika (1944-1990), Budapest, 1993; Bihari O.: A szocialista államszervezet alkotmányos modelljei, Budapest, 1983; Csonka E.: Aforradalom oknyomozó története, München, 1981; Dunay P.: A kormány felelősségének alkotmányjogi és politikai alapjai az európai szocialista alkotmányokban, Budapest, 1988; Fehér F.-HellerÁ.: Egy forradalom üzenete, Budapest, 1989; Fehér F. – HellerÁ.:Jalta után, Budapest, 1990; Fehér F. – HellerÁ.-Márkus Gy.: Diktatúra a szükségletek felett, Budapest, 1991; Gati, Ch.: Magyarország a Kreml árnyékában, Budapest, 1990; Gazsó F.: A káderbürokrácia és az értelmiség, Társadalmi Szemle, 1990; Gosztonyi P.: Föltámadott a tenger... 1956, Budapest, é. n.; Halmai G.: Az országgyűlés szervezetének alakulása az ügyrendek tükrében, Medvetánc, 1987;HankissE.: Kelet-európai alternatívák, Budapest, 1989; Horváth Cs.: Magyarország 1944-től napjainkig, Pécs, 1991; Izsák L.: A polgári pártok és az egypártrendszer kialakulása Magyarországon, Történelmi Szemle, 1992; M. Kiss I.: Vázlat az ÁVH-ról, Hitel, 1989; Kovács I.: A Minisztertanács működési területei és helye az állami szervek rendszerében, Állam és Igazgatás, 1956; Kovács I.: A szocialista alkotmányfejlődés új elemei, Budapest, 1962; Kovács I.: Ajogalkotás mennyisége, történeti tendenciái, Jogtudományi Közlöny, 1981; Kovács I. (szerk): A szocialista alkotmányok fejlődése, Budapest, 1966; Szabó I.: Az emberijogok, Budapest, 1948; Szabó I.: Akulturálisjogok, Budapest, 1981; Váradi V.: A Magyar Népköztársaság Elnöki tanácsának működése 1949 és 1958 között. In A Magyar Politikatudományi Társaság évkönyve, Budapest, 1986.