Ugrás a tartalomhoz

Magyar alkotmánytörténet

Mezey Barna (2003)

Osiris Kiadó

2. AZ ORSZÁGGYŰLÉS

2. AZ ORSZÁGGYŰLÉS

AZ ORSZÁGGYŰLÉS AZ ÁLLAMGÉPEZETBEN

A társadalom kedvezményezett rétegeinek természetes törekvése valamennyi államban a hatalom lehető legnagyobb mértékű kisajátítása, a hatalom gyakorlásában való mind közvetlenebb részvétel elnyerése. Az, hogy csoportjaik milyen módon képesek megközelíteni a hatalmi szférát, elfoglalni az államgépezetet vagy annak egyes zónáit, milyen esélyei vannak expanziójuknak, nagymértékben függ természetesen a társadalom történeti periódusától, az állam formájától, a kormányzati apparátus kiépítettségétől, a politikai képviselet már kiépült formális kereteitől, a konkrét politikai viszonyoktól, s végül a csoport társadalmi hierarchiájában elfoglalt szerepétől. A csoportok képviselői lehetnek személyes és belső tanácsadók, valamiféle tanács (például királyi tanács), szakmai szerv (például kancellária), vagy éppen társadalmi rétegek gyülekezetei (például serviensek congregatiója, zsinatok). A képviselet legszélesebb szervezeti formája a mindenkori kedvezményezett rétegeket („nemzetet”, „népet”) magában foglaló általános gyűlés: a nemzetgyűlés, az országgyűlés, a parlament stb. A feudális magyar állam országgyűlésének kialakulását a szakirodalom a 15. század első felére teszi. Az időpont-meghatározás alapjául az az országgyűlés-fogalom szolgál, amely azon conventust tekinti kifejlett országgyűlésnek, melyen a feudális államhatalom gyakorlásában érdekelt valamennyi réteg (vagyis a rendek) részt vesznek, s ott törvényeket vagy legalábbis országos érvényű határozatokat hoznak, szervezetét tekintve pedig bizonyos állandóság tapasztalható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendi gyűlés csíráinak megjelenését megelőzően nem léteztek olyan gyülekezetek, ahol egyik vagy másik csoport ne juttatta volna érvényre törekvéseit.

A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS ELŐZMÉNYEI

A régebbi szakirodalom szól a keresztény államalapítást megelőző kor „nemzetgyűlésének”, vagyis a törzsekközös gyülekezetének továbbéléséről. „Biztos történeti nyomok igazolják, hogy az Árpádok korában a nemzetgyűlés intézménye fennmaradt, és a magyar nemzetgyűlés sokkal szélesebb, demokratikusabb alapon nyugodott, mint akár Anglia, akár más nyugati állam országgyűlése, mert nemcsak a koronahűbéreseket, hanem a nemzet összes szabad tagjait magába foglalta” (Timon Ákos). Ezzel szemben a későbbi szerzők nyomát sem találják e „nemzetgyűlésnek”. Eckhart Ferenc szerint: „A germán gyűlések mintájára régebben nálunk is feltételezték már a honfoglalás korában a nemzetgyűlést, aminek azonban semmi bizonyítéka. A pusztaszeri gyűlés Anonymus kitalálása.”

Egyházi zsinatok

Az azonban tény, hogy a katolikus egyház zsinatai, főként I. (Szent) László és Könyves Kálmán uralkodása alatt mintegy valóságos országos gyülekezetként tűntek föl, ahol megjelentek a király és tanácsadói, az egyházi és világi méltóságok, s ahol döntéseket hoztak, szabályokat állapítottak meg. Az 1092. május hó 20-án, Szabolcs városában tartott zsinatról például így emlékezett meg László ún. I. törvénykönyvének preambuluma: „.szent zsinat tartatott, a magyarok legkeresztényibb királya, László elnökletével országa összes püspökeivel és apátjaival, valamint az összes előkelőkkel, az egész papság és a nép tanúskodása mellett. Ezen a zsinaton a kánonoknak megfelelően és dicséretre méltó módon a következő határozatokat alkották meg.” A törvényalkotásban való részvétele bármely szervezetnek a király mellett, a magyar állam első századaiban még nem formai, hanem tartalmi elemeken nyugodott. Az állami főhatalom birtokosa és gyakorlója az uralkodó, ő ajog forrása, ő bocsátja ki a törvényt. A király saját jogán, saját királyi hatalmára támaszkodva adta ki dekrétumait. Az azonban, hogy ezt melyik gyülekezetben lefolytatott, milyen tanácskozást követően bocsátotta ki, nem volt kelléke az érvényességnek. Legfeljebb az előkelők támogatásának elnyerése miatt feltétele az érvényesülésnek.

Törvénylátó napok

A jogtörténet-tudomány legáltalánosabbnak tekinthető álláspontja szerint a magyar törvényhozó országgyűlés legfontosabb előzménye a székesfehérvári törvénynap intézménye volt. A koronázóvárosban alkalmanként (az 1222. évi Aranybulla tanúsága szerint már évenként) megtartott ítélkező gyűlés eredeti funkciója szerint nem törvényhozó, hanem törvénykező szerv volt. Mint azt az Aranybulla első kiadása mondta: „évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket nehéz ügy vagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa. És az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.” Ez a frank állami gyakorlatban sem ismeretlen forma döntően arra szolgált, hogy (az 1231-es megerősítés szavaival élve) „ott az elnyomottak panaszaikat félelem nélkül előadhassák”, és ügyükben ítéletet mondjanak. A király legfőbb joga és kötelezettsége: az igazságszolgáltatás gyakorlása, a korai államfejlődésben különös hangsúlyt kapott. Akirályijogszolgáltatás, ajurisdictio jóval szélesebb fogalom a mai igazságszolgáltatásnál, nemritkán kormányzati döntések megfogalmazására is kiterjedt (például ítélet formájában születtek meg közigazgatási elhatározások). Az ítélkezésen, vagyis a megsértett jogrend helyreállításán túl, célja még az érvényes jog megállapítása is. Ilyen értelemben bizonyos mértékig alapjául szolgálhatott a törvényalkotásnak is, jóllehet a bevallottan új törvények alkotása és a régiek deklaratív eltörlése majd csak a 13. századvége felé lesz általánossá. Addig a régiek értelmezése, a szokások megállapítása folyik (Gerics József). Már 1151-ből van adat arról, hogy Szent István napján ítélkezésre váró udvarnokok gyűltek össze Székesfehérvárott. Az 1267. évi törvény 8. fejezete elrendelte, hogy minden megyéből két vagy három nemes tartozik megjelenni, „hogy azoknak jelenlétében minden kártevésről és jogtalanságról, bárki okozta és követte el azokat, minden panaszosnak elégtételt szolgáltassunk”. Ezzel (vagyis a nemesi vármegye közönsége képviseletének állandóvá és kötelezővé válásával) indulhatott meg a törvénynapnak országgyűléssé alakulása.

Serviensek congregatiói

Az országgyűlések előzményei kereshetők még a serviensek gyűléseiben is (communis congregatiók), amilyen volt az 1267. évi esztergomi gyülekezet is, melyre az egyik nemes birtokügyének rendezése adott alkalmat. E congregatiókon kizárólag a serviensek vettek részt, nem egyesültek a bárókkal és főpapokkal. Gerics József értelmezésében ezek a gyűlések-in statu nascendi – az országgyűlések előestéjét jelentették. Eckhart Ferenc, tekintve a dekrétum bevezető sorait („Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván, tőlünk alázatosan és hódolattal azt kérték, hogy szabadságokkal ajándékozzuk meg őket. Mivel úgy találtuk, hogy kéréseikjogosak és törvényesek, tanácsot tartván báróinkkal, s az ő hozzájárulásukkal azokat teljesítendőnek véltük”), egyenesen első országgyűlésünknek tartja az 1267. évi gyülekezetet.

Királyi tanácsok

Nem mellőzhető a királyi tanács megemlítése sem az előzmények között. Ugyanis amíg szervezett formában funkcionáló országgyűlés nem alakult ki, az uralkodó az ország képviseletében az előkelőkkel, főpapokkal és bárókkal tanácskozott. E szervvel azonban részletesebben a maga helyén foglalkozunk majd.

Törvényhozó gyűlések

A13. századvégén tapasztalható a különböző formák összeolvadása, minek eredményeképpen az 1290. és 1298. évi parlamentum publicum (parlamentum generale) már törvényhozó országos gyűlésként funkcionált. E gyülekezetben megjelentek immár a rendek (praelati, barones, nobiles), s közreműködésükkel és hozzájárulásukkal születtek meg a kibocsátott dekrétumok. Dacára a 13. századi körvonalaknak, a rendi országgyűlés intézménye csak a 15. századra állandósult, ettől kezdve beszélhetünk viszonylagos rendszerességgel összehívott és teljessé váló rendi országgyűlésről. Az Anjouk korában nem volt szokásban az országos gyűlések összehívása. Ezt a főrendek meglehetősen sérelmezték is. A főpapság egyházi átok kilátásba helyezésével kényszerítette Károly Róbertet az összes nemesek összehívására Rákos mezejére. (Érdemi törvényalkotás azonban e congregatión nem folyhatott, ennek semmi nyoma a forrásokban.

Csakúgy, mint az 1320. évi székesfehérvári vagy az 1323-i temesvári gyűlés határozatainak.) A precentralizációs folyamatok, a rendek szerveződésének relatíve alacsonyabb foka, a királyi hatalom stabilitása nem szükségeltette a rendek támogatásának ilyen szervezeti deklarációját.

Zsigmond ugyan meghívta tanácskozni a városok, mezővárosok és szabad falvak követeit is (a szakirodalomban amúgy erősen vitatják az 1405. évi gyülekezet országgyűlés mivoltát), a városi követek jelenléte azonban csak 1445-től állandósult. (A dolognak aktuálpolitikai jelentősége is volt: V. László koronázása alkalmából, az őt erősen támogató városok képviselőit hívták be a gyűlésbe.) „Maguk a városok nem nagy súlyt helyeztek a megjelenési jogukra, hiszen már csak idegen nyelvük, de a nemesség melletti csekély tekintélyük miatt sem játszhattak ott jelentős szerepet” (Eckhart Ferenc). AJagellók regnálása idején gyakran tartottak országgyűléseket, amelyekre a gyenge királyi hatalom legalább úgy igényt tartott, mint a bárói ligák ellen küzdő köznemesi párt – támaszra lelvén benne.

Rendi országgyűlések

A Hunyadiak korában végleges formát öltő rendi-képviseleti monarchia nem nélkülözhette immár a rendi gyűlés intézményét. Ez így volt akkor is, ha tudjuk: Mátyás országgyűlései akaratának és reformterveinek engedelmes támogatói voltak. A 15. századra megerősödő rendi dualizmus legfontosabb eszköze és működési terepe lett a rendi gyűlés. Az ország három részre szakadását követően a szuverenitás megosztottságának eredményeképpen a törvényhozás is meghasadt: az Erdélyi Fejedelemség önállásának tanúbizonyságaként függetlenedett törvényalkotása is. Ez a különállás 1848-ig fennmaradt, sőt az 1863-as és 1866-os gyűlés is külön tárgyalt, egészen a kiegyezésig. A Habsburg-kézre került országrész rendi gyűlése a magyar rendi előjogok védelmező bástyájává vált Bécs centralizáló törekvéseivel szemben, mely természetesen váltotta ki az osztrák kormányzat ellenérzését és minduntalan megújuló próbálkozásait a diéta eljelentéktelenítésére, tevékenységénekvisszaszorítására. Önmagában már összehívásáért is küzdeni kellett. A nehézségek ellenére a magyar rendi országgyűlés mindvégig tényezője maradt a magyar államéletnek, méltó ellenfele az abszolutizáló udvarnak, oltalmazója nemcsak a nemesi jogoknak, de a magyar függetlenségnek is. S végül: a vértelen polgári átalakulás vezénylője, és – törvényes keretek között – a magyar történelmi alkotmánynak megfelelő rendszerváltoztatás megvalósítója lett.

AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELET

Fejenkénti megjelenés

Mint arról szó esett, a főpapok és bárók mellett a köznemesség, majd a 15. századtól a szabad királyi városok polgársága jelent meg, illetve képviseltette magát a tanácskozásokon. A prelátusok és mágnások személyes megjelenése természetszerűen következett az országos gyűlés kialakulásának folyamatából, az előzményekből, hiszen sem a királyi tanácsban, sem pedig az országos vagy tartományi gyűléseken, zsinatokon, a királyi udvar tanácskozásain sohasem kérdőjelezte meg senki megjelenésük jogosságát. Így a tárgyalásokon helyet foglaltak az érsekek és megyéspüspökök, a bárók, mágnások, a körükből kikerülő főispánok, tisztségükjogán, 1687-től a királyi tanács felsőtáblai tagságot nyert tagjai, 1792-től a görög nem egyesült főpapok. A serviensek, a vármegyei nemesség személyes jelenléte nem volt ennyire egyértelmű, hiszen IV. Béla is csak a vármegyék követeit hívta 1267-ben a gyűlésbe (electus nobilis, nuntius). A renddé válás küzdelmében azonban igen erős volt a szándék a nehéz politikai harcokban edződő köznemesség részéről a személyes jelenlétre. Ezzel is a döntéshozatalra való befolyást igyekezett növelni, politikai jelentősége hangsúlyozására törekedett. 1290-ben tehát törvény szólt a nemesség fejenkénti megjelenéséről, s ezt követően a magyar uralkodók „főpapjaink, báróink és nemeseink egyeteméről” szóltak. Zsigmond a tárgyalások hatékonyabbá tétele érdekében ismét megpróbálta feleleveníteni a választott követek intézményét (akik, elképzelései szerint, a vármegyei közgyűlésekben egybesereglett nemesek törvényjavaslatokról alkotott véleményének szószólói és tolmácsolói lettekvolna), de avármegyei nemesség ellenállása folytán, e megoldás csupán kisegítő intézményként maradt szokásban. Történt ez akkortájt, amikor a gyűléseken való megjelenés egyre nagyobb terhet rakott a szegényebb nemesek vállára. A megjelenés joga ugyanis egyben kötelezettség is volt, s törvények sora kötelezte a nemességet a jelenlétre, sőt büntetéssel (400 aranyforint bírsággal) fenyegette a távol maradókat (1495:26. tc., 1498:1. tc., 1500:1. tc.).

Követek

Változást a mohácsi vészt követő zavaros korszak, majd az ország három részre szakadása hozott. Ferdinánd országgyűlési meghívóleveleiben már nem az egész nemességet szólítja meg, csak azt kéri a vármegyétől, hogy követeket küldjön a nemesek személyes megjelenése helyett. Ez a követ (ablegatus) már nem egyszerűen helyettesíti a távol lévő nemeseket, mint az electus nobilis, hanem képviseli azokat. Méghozzá teljeskörűen, hiszen ő, a vármegyei közösség követe vált az országgyűlés törvényalkotójoggal rendelkező tagjává. A változás persze nem egy csapásra történt meg. Követek részvételével és személyes megjelenéssel egybehívott diéták egyaránt akadtak. Miksa 1572-ben még bírság terhe mellett kötelezte személyes megjelenésre a nemeseket. 1608-tól azonban, a magyar rendi országgyűlés végleges szervezeti és működési rendjének megállapításától kezdve, kizárólagossá vált a követek általi képviselet. Ezzel egyfelől újabb jelentős különbség alakult ki a főrendek és a köznemesség között (több szerző szerint ez a kettéválás jelentette a két rend végleges elhatárolódását), másfelől a rendelkezés a vármegye hatáskörbővülésével és szerepnövekedésével járt együtt.

A szabad királyi városok kezdettől fogva csupán követek által képviseltethették magukat a gyűléseken, 1405-ig alkalmanként, azt követően rendszeresen. A városi követek az ún. országrendiség jogán vettek részt a tanácskozásokon: nem személyükben voltak nemesek, hanem a szent korona tagjaként, összességükben illette csak meg őket a rendi állás és ezen keresztül az országgyűlésben való részvétel joga. A városi követeket nem a város közönsége, hanem a magistratus küldte a diétára. Követekkel képviseltette magát továbbá több egyházi testület (káptalanok és konventek), jelen voltak a kiváltságos apátok és prépostok, a birtokkal rendelkező kolostori elöljárók, a pálos rend főnöke (1608 k. u.:1. tc.); orátorok útján Szlavónia, Horvátország tartományi gyűlései, s a Tengermellék is két követtel. Az erdélyi országgyűlés függetlenedéséig az erdélyi főpapok és főurak is személyesen jelentek meg a magyar országgyűlésben, a székelyek és szászok pedig követeik útján. Az 1608-as törvénycikk szerint az alsótábla tagjai lettek, tisztségük okán, a királyi tanács nem főrangú tanácsosai, a királyi tábla bírái és ítélőmesterei. 1790-től az alsótáblán szavazati jogot kaptak ajászkun- és hajdúkerület követei is. Az alsótáblára jutottak be a felsőtábláról távol maradó mágnások és özvegyeik követei (absentium ablegatus).

AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE

Az országgyűlés szervezete és tanácskozási módja évszázadok alatt formálódott véglegesre. A fejenkénti megjelenés mellett tartott országgyűlések külsőségeinek is alkalmazkodniuk kellett a tömeges jelenléthez. Addig tehát, amíg nem jött gyakorlatba a vármegyei ablegatusok általi képviselet, a megjelentek nagy számának megfelelő sík területen, leggyakrabban Rákos mezején, bonyolították a tanácskozásokat. Gyakran a szabad ég alatt, alkalmanként óriási sátrakban, a 15. században pedig már kőépületekben.

Felsőtábla

A tárgyalásokat még a tömeges országgyűlések idejében is jellemezte bizonyos elkülönülés: a királyi tanács ugyanis általában a gyűléssel egy időben ülésezett, egyfajta előkészítő szerepet vállalva magára, mely a 15. századra az egyre határozottabb különválás alapjait vetette meg. 1495-ben törvény rendelte, „hogy jövőre, midőn ő felsége valamely országgyűlést találna hirdetni vagy más tanácskozásokat találna tartani, ő felsége miután előbb a főpap és báró urakat meg többi tanácsosait egybehítta. mindenek előtt azokat az ügyeket s körülményeket s az ő meg az ország ama szükségleteit terjessze e főpap és báró urak s ő felsége tanácsosai elébe, a melyek végett az országgyűlés megtartását elrendelte”. Az ország nagyurai pedig „csendesen, mérséklettel és komolysággal” tanácskozzanak ezen ügyek fölött (1495:25. tc.). E tanácskozásokon, melyet a jogtörténet-tudomány egyértelműen a későbbi felsőtábla előzményének tekint, a főajtónálló mester elnökölt, és vette ki a szavazatokat. A döntés az egyenként szedett szavazatok, valamint a „józanabb rész” véleménye alapján született meg. Az imigyen tárgyaló tágabb királyi tanács nyomán jött létre az 1608-ban végső formát nyertfelsőtábla, mely tanácskozásait már a nádor elnökletével tartotta.

Alsótábla

Az alsótábla a vármegyei nemesség követei által történő képviseleti rendszer kialakultával született meg. Az alsótáblára delegált követek a királyi személynök elnökletével tartották üléseiket (országos ülés, sessio regnicolaris). A két tábla között a kapcsolatokat üzenetváltás útján tartották, ha a szükség úgy hozta, közös tanácskozásokat (sessiones mixta) is hirdettek. Az így kialakult kétkamarás országgyűlés a polgári parlamentnek is modelljévé vált, s kisebb megszakításoktól eltekintve, a huszadik század közepéig a magyar parlamentáris élet jellemzője volt.

Kerületi ülések

A18. században vált szokássá, de nagyjelentőségű csak a reformkorban lett a kerületi ülés (sessio districtualis) intézménye. A négy districtus (a két tiszai és a két dunai kerület) szerinti üléseken a vármegyei követek maguk választotta elnökök és jegyzők irányítása mellett egyeztették álláspontjukat és vetették össze instructióikat, hogy felkészültebben kezdhessék meg tárgyalásaikat a personalis (tehát a király bizalmi emberének) elnökletével bonyolított alsótáblai üléseken. Ezeken az előkészítő tanácskozásokon született többségi javaslatok általában az alsótábla plénuma által is elfogadtattak. Ezen a sajátos intézményen keresztül sikerült némileg korlátozni a kormányzati befolyást a törvényhozásra, ami természetesen az udvar érezhető ellenállását váltotta ki. A kerületi ülések azonban állták a támadásokat, és egészen 1848-ig, a polgári parlament felállásáig, hasznos kiegészítői maradtak a rendi országgyűlésnek.

Deputatiók

A rendek üléseikből alkalmanként választmányokat küldtek ki. Ezek lehettek ügyrendi deputatiók (például a király meghívására vagy üdvözlésére siető bizottságok, a regisztrálással megbízott választmány), de érdemi előkészítő, szövegező munkát is oszthattak bizottságra, mint amilyenek például a sérelmeket vagy a végleges törvényszövegeket feliratba fogalmazók, a kodifikációs feladatokra rendelt országos bizottságok (regnicolaris deputatio) is voltak.

AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK TANÁCSKOZÁSAI

Meghívás

Az országgyűlések tanácskozásai megszabott rend szerint zajlottak, jóllehet a diéta ülésezéseire vonatkozó házszabályokat az 1848-as népképviseleti országgyűlést megelőzően (bár erre kísérletek voltak, miként Esterházy Miklós 1638-i plánuma) nem fogadtak el. A gyűlést a király hívta össze az ún. királyi meghívólevéllel (litterae regales). Rendkívüli esetekben a király helyett a nádor, az országbíró vagy a tárnokmester is egybehívhatta a gyülekezetet. A királyválasztó országgyűlést általában a nádor hívására tartották, ezt a nádori cikkelyek kibocsátásakor törvényben is rögzítették. Akirályi meghívólevél tartalmazta a megtartandó diéta időpontját, helyét, alkalmanként a legfontosabb tárgyakat is, melyeket az uralkodó proponálta gyűlésnek. Károly Róbert az országgyűlésekre a határnap előtt három hónappal, Zsigmond négy héttel korábban küldte ki a regálisokat. Az 1453:3. tc. 40 nappal korábban rendeli kézbesíteni azokat. A 15. században (1495:25. tc.) már általános gyakorlat, hogy a király a főrendeket az országgyűlés megkezdésére megjelölt időpont előtt egy hónappal személyes, névre szóló meghívóval értesíti a tervezett gyülekezetről. A vármegyék és a királyi városok mint testületek kaptak meghívókat. Az összehívás gyakorisága változó volt, valamiféle határozott kötelezettségről csak a 15. századtól szólhatunk. Törvények sora rendelte hol évente, hol kétvagy háromévente egybehívni az országgyűlést, míg végül, a 16. század második felében ez három évben rögzült. A meghívókibocsátás igen fontos érvényességi kelléke az országgyűlésnek, mert a gyűlés jogilag csak akkor vált teljessé, ha mindazok, akik meghívandók voltak, valóban meg is hívattak.

Megnyitás

Az országgyűlések megnyitásának időpontja 15. századi rendelkezések szerint pünkösd és Szent György-napja volt, a diéták időtartama azonban változó. Az 1492:108. tc. szerint a megjelölt időpontot követő negyedik napon meg kellett nyitni a gyűlést, és a tanácskozásokat 15 napon belül be kellett fejezni. A diéta időtartamának kurtításában nagy szerepet játszottak a személyes megjelenésnek a szegényebb nemesek számára elviselhetetlen költségei, úgyhogy több törvény engedményeket tett: elfogadta a 20 jobbágytelekkel nem bíró nemes távolmaradását, az osztatlan vagyont birtokló testvérek csupán egyikének megjelenését, a betegek, külföldön tartózkodók, mágnások szolgálatában álló tisztek, az „igen szegények” távollétét. (Később a tanácskozási időtartam két hónapra növekedett.) Ez a probléma értelemszerűen egy csapásra megszűnt az ablegatusrendszer térhódításával. A16. századot követően az egybehívás időpontjára általános előírás nem volt, az uralkodó kedve szerinti hónapra, napra tehette a gyűléseket.

A gyűlések helye

Az országgyűlések helyére kialakult gyakorlat szerint a mohácsi vészt megelőzően leginkább Rákoson tartottak üléseket, de említenek a források Bácsra, Budára, Esztergomba, Hatvanba, Szabolcsba, Szegedre, Szekszárdra, Temesvárra, Tolnába, Vencsellőre hirdetett gyűlést is. Rákos mezejének állandóságát látszik bizonyítani az a jogtörténészek által ismételten megidézett példa, hogy a külföldi tudósítók gyakran a magyar országgyűlést is Rákosnak, Rákuschnak, Rákusdnak nevezik. Habsburg-Magyarország országgyűléseit leggyakrabban Pozsonyba hívták egybe, de nem voltak ritkák a soproni gyülekezetek sem. Az 1635:79. tc. és a 1681:58. tc. Pozsonyt jelölik meg országgyűlési városként. Buda az 1764/65:2. tc.-ben bukkan föl először, de tudjuk, hogy mindössze kettőt, az 1792. és az 1807. évi diétákat tartották ott.

Követek

Az országgyűlésre szóló meghívó kézhezvétele után a vármegyei vezetés, a városi magistratus intézkedett a követek megválasztásáról. A vármegyei ablegatusokat a közgyűlés alispáni jelölés nélkül választotta meg, a városokban általában a magistratus döntött az ügyben. A meghívólevél által (a 18. századi gyakorlat szerint már) megjelölt tárgy ismeretében a megyei és városi vezetők kialakíthatták véleményüket. Sérelmeiket és kívánságaikat (gravamina et postulata) ugyancsak összefoglalták a diétán való szóvá tétel végett. A 18. századra szokássá vált a követeket igen részletes követutasításokkal (instructiones) ellátni. Ez a rendszer a vármegyei követek képviseleti tevékenységét erősen behatárolta: a küldők a lehető legmerevebben megkövetelték az utasítás szinte szó szerinti betartását. Így alakult ki a pótutasítás intézménye: a tanácskozások közben előkerülő, előre nem látott tárgyak fölbukkanása, nem sejtett ügyekben szükséges állásfoglalások kialakítása arra késztette a követet, hogy vármegyéjétől az ún. anyautasításhoz pótlólagos instructiót kérjen.

Az országgyűlési tanácskozások menetéről a mohácsi vészt megelőző korban alig rendelkezünk ismeretekkel. A főurak és a követek a gyűlésbe megérkezve bejelentkeztek regisztrálásra. A felsőtábla tagjai a nádornál, illetőleg a hercegprímásnál tették tiszteletüket, a követek a personalisnál mutatták be megbízólevelüket (credentiales). Az 1843/44-i országgyűléstől fogva igazolóválasztmány is ellenőrizte a megbízásokat. Miután a távolmaradást vagy ok nélküli távozást szigorúan büntették (1662-től a felsőtábla tagjait 1600, a vármegyei, városi követeket 800 forintra), ajelenlétet a bejelentkezési lista alapján ellenőrizték.

Propozíciók

Az országgyűlés megnyitása a királyi előterjesztések (propositiones regiae) átvételével történt. Ezt megelőzően azonban több előkészítő protokolláris ülést tartottak. Meghatározott rendben, ülésen üdvözölte egymást az alsótábla elnöke és az összegyülekezett rendek, ezt követően az alsótábla deputatiója üdvözölte a felsőtáblán megjelenteket, amelyik válaszul ugyanezt tette az alsótáblai tanácskozások résztvevőivel. Az országgyűlés ünnepélyes megnyitásának programját királyi leirat (ún. directorium) határozta meg. Minthogy a királlyal való találkozás mozzanatainak nemritkán szimbolikus jelentősége volt, már ekkor heves polémiák bontakoztak ki. (Például ki van jelen az uralkodó fogadásánál a határon, ki hol áll, ki hogyan járulhat kézcsókra.) A nádor által ismertetett leirat megtárgyalása után ünnepélyes szentmise következett, s egy, a királyt formálisan meghívó, egy másik pedig az uralkodónak az országhatáron történő fogadására rendelt választmány kiküldése. A király megérkeztét követően a rendek a királyi palotába sereglettek a propositiók átvételére.

Országgyűlési tárgyak

Jóllehet katalógusszerűen sohasem fogalmazták meg a diéták hatáskörét, az ún. országgyűlési tárgyakat, a szokások, az évszázados gyakorlat jól körvonalazhatóvá tette azon ügyek körét, melyben a döntést a gyűlés magának vindikálta. A 16-19. századi praktikum alapján a legfontosabbak voltak a királyválasztás, a koronázás, a királyhelyettesítés, a nádor és koronaőrök választása, a hitlevél tartalmának megállapítása, a bírói hatalom gyakorlása a hűtlenségi esetekben, a határok kiigazítása, az országvédelmi kérdések, a hadügy és az újoncmegajánlás, az általános nemesi felkelés szervezésének elrendelése, az adómegajánlás, a porták kiigazítása, a szabad királyi városi rangra emelés, az ünnepélyes honfiúsítás, a sérelmek és kívánalmak egybeállítása és felterjesztése, s általában mindazon ügyek, melyeket az ország régebbi s újabb törvényei az országgyűlés elé és a rendek tárgyalásaira utaltak.

Gravamina et postulata

Az adott országgyűlésben szóba kerülő tárgyak körét elsősorban a királyi propozíciókban foglaltak és a vármegyei instructiók alapján egybeszerkesztett sérelmek és kívánalmak (gravamina et postulata Regni, postulata regnicolarum) határozták meg. Ezek mellett, a tárgyalások során is fölvetődhettek egyéb kérdések, melyeket, amennyiben idő volt rá, ugyancsak napirendre tűzték.

Tárgysorrend

A tanácskozások tárgysorrendje általában a propozíciókhoz kötött volt, a dinasztiával megromlott viszony azonban a rendeket arra késztette, hogy sérelmeik előzetes tárgyalását s azok orvoslását követeljék, mielőtt a királyi javaslatok fölötti disputába fognának. A18. századi gyakorlat szerint a leglényegesebbeket közülük egyenként intézték, a többit sommásan kezelték. Atárgyalások, mint föntebb említettük, táblánként zajlottak, az alsótábla által megszavazott tervezet került át üzenetként (nuncium) a másik táblára, ahol ismét efölött nyitottak vitát. A főrendek által megküldött válaszüzenet (renuncium), esetleg többszöri üzenetváltás eredményeképpen, vagy a vegyes ülésben megérlelődő konszenzusos szöveget feliratba (repraesentatio) foglalták, s megküldték az uralkodónak. A király elhatározásában (resolutio) reagált a döntésre, mely vagy elfogadó volt, vagy újabb tárgyalásokra inspirálta a rendeket. Utóbbi esetben minden kezdődött elölről. Ha az uralkodói válasz kedvező volt, következhetett a concentratio, a szöveg végső megállapítása, articulusokra bontása egy egyeztetőbizottság (korábban a protonotariusok) és a kancellária képviselőinek részvételével.

Szavazás

Aszavazatok eredetileg az alsótáblán is fejenként oszlottak el. A szabad királyi városok számának gyarapodtával azonban a köznemesség keresztülvitte annak deklarálását, hogy a városi követek összesen csak egy szavazattal bírjanak (votum curiale). Korábban sem volt túl nagy jelentősége persze a városi voksoknak, hiszen „vota non numerantur sed poderantur”, vagyis a szavazatokat nem számlálták, hanem mérlegelték. Ami a „pars potior et sanior”, tehát a tehetősebb s józanabb rész vótumának döntő voltát jelentette. A követeket egyébként jelentkezésük (felállásuk) sorrendjében illette meg a szó. A rendek kínosan ügyeltek arra, hogy a szólás szabadságát semmi se sérthesse meg, s e kérdésben az udvarral szemben is mindig egységes álláspontot foglaltak el.

A tanácskozások nyelve

A tárgyalások nyelve, tekintettel a tömeges megjelenésre, és az alsóbb nemesi rétegekre nem kifejezetten jellemző latin nyelv ismeretére, a 16. századot megelőzően, feltehető, hogy túlnyomóan magyar volt. A17-18. század nagy változása az országgyűlés életében, a követek általi képviselet mellett, a latin nyelv diadala. Nemcsak mert e századok a latin nyelv fénykorát is jelentik, hanem mert a Habsburg Birodalom speciális országkormányzati megfontolásai is egyfajta „nemzetközi” politikai-jogi műnyelv általánossá tételét támasztották alá. Ezt a törekvést a magyarországi diétákon siker koronázta, jóllehet a magyar államnyelv kutatói erősen hangsúlyozzák, hogy a magyart sohasem sikerült teljesen kiiktatni a tárgyalások során. Többször előfordult, hogy a táblák üdvözlőbeszédei, néha a király köszöntése is, magyarul hangzottak el. A királyok szokásos gesztusai közé tartozott a rendeket magyarul üdvözölni. A diétán kirobbant vitákban több feljegyzés szerint még a főurak is magyarul polemizáltak. Tény, hogy az 1825. évben megnyitott országgyűlés alsótábláján a latin beszéd már csak elvétve bukkant föl, szemben a felsőtáblával, ahol a főrendek ekkor még szinte kizárólag latinul adták elő mondandójukat. 1830-tól azonban már általánossá vált a magyar tárgyalási nyelv.

Országgyűlési irományok

A tárgyalásokról nem hivatalos és hivatalos feljegyzések születtek. Országgyűlési napló (diarium) már évszázados gyakorlat volt, a főrendiházi ülésekről azonban csak az 1839/40-i ülésektől vezettek jegyzőkönyvet. A naplók 1790-ig latin nyelven készültek, ettől kezdve párhuzamosan közölt latin és magyar szöveggel adták közre őket. Az 1832/36-i országgyűléstől pedig a naplók szövege kizárólagosan magyar volt.

Szentesítés és kihirdetés

Az országgyűlési határozat a király szentesítésével vált csak törvénnyé, teljes érvényét azonban csak a kihirdetést követően nyerhette el. A szentesítés meghatározott előírások szerint történt. A királyi aláírás mellett, a törvények szövegét tartalmazó dokumentumot el kellett látni a nagyobb királyi pecséttel is, valamint az országgyűlés megnyitásánál szokásos szertartások keretében a rendeknek átadatni. A törvények kihirdetésének kezdetben az articulusok gyűlésbeli felolvasása számított, később ez kiegészült a vármegyéknek s a királyi városoknak történő megküldés szokásával. A törvények nyelve az 1832/36-i diétától fogva (1836:3. tc.) magyar és latin nyelvű, s vita esetén a magyar nyelvű változat az irányadó.

ORSZÁGGYŰLÉSEK A FEJEDELMI ERDÉLYBEN

Követek és regalisták

A fejedelmi Erdély országgyűlése egykamarás volt, amelyben részt vettek a szász, a székely és a magyar törvényhatóságok (a „három nemzet”), bizonyos városok követei, a Partium követei, valamint a fejedelem által személy szerint meghívottak (regalisták). A törvényhatóságok és a városok által küldött követek száma rendszerint a soron következő országgyűlés fontosságától, illetve az adott törvényhatóság vagy város gazdasági és politikaijelentőségétől függött. A regalisták között rendszerint jelen voltak a fejedelmi tanács, illetve a fejedelmi tábla tagjai, fejedelmi és törvényhatósági főtisztviselők, továbbá az erdélyi egyházak vezetői.

A törvényhatóságok és városok követei feltehetőleg kezdettől fogva utasításokkal ellátva jelentek meg az országgyűléseken. A követek számára az utasításoknál jóval szorosabb megkötést jelentettek a törvényhatóságok főtisztjeitől kapott ún. intések.

Az országgyűlés összehívása

Az országgyűlés összehívása a fejedelem joga volt. Távollétében vagy halála után az őt helyettesítő kormányzó vagy helytartó hívta össze az országgyűlést. Az országgyűlésre szóló meghívók elkészítése a fejedelmi kancellária feladata volt. A meghívólevélben feltüntették az országgyűlés helyét, idejét és bizonyos esetekben az összehívás okát is. Erdélyben az országgyűlésnek nem volt állandó helye, legfeljebb csak bizonyos időszakokban. 1580-tól állandósult az évi két, majd évi egy országgyűlés tartásának kötelezettsége. Az országgyűlés összehívására állandó okot nyújtott a gyűlés tartásának kötelezettsége, illetve az adómegszavazás ügye.

Az országgyűlés típusai

A klasszikus értelemben vett országgyűlés mellett Erdélyben sokszor csak részgyűléseket hívtak össze. E kétfajta gyűlés jellegében nem igazán, pusztán jogkörét illetően különbözött egymástól. 1560-tól kezdődően a közjogi vonatkozású, valamint a kormányzatot illető nagyobb horderejű döntések meghozatalát igyekeztek átadni az országgyűlésnek. Hadjárat vagy inkább annak előkészületei közben került sor tábori gyűlések megtartására a fejedelem táborában, ahol rendszerint adó-, illetve hadfelkelési ügyeket tárgyaltak meg.

1542-ben Tordán territoriális részgyűlést tartottak, amelynek határozatai pusztán partikuláris, helyi hatállyal bírtak.

Az országgyűlési tárgyalások

Országgyűlés tartása idején a fejedelemnek a gyűlés székhelyén kellett tartózkodnia, ám személyesen általában nem vett részt, hanem tanácsosai útján állt azzal kapcsolatban. A fejedelmet távollétében képviselhette a) leendő utódja, ha már megválasztották, és nagykorú volt, vagy b) a fejedelem helyettesítésére választott vagy kijelölt gubernátor, illetve helytartó. A fejedelmi előterjesztések összeállításajórészt a fejedelmi tanácsban történt. Az előterjesztések leggyakrabban a fejedelmi tisztséggel kapcsolatos, a rendek jogállására vonatkozó vagy a kormányzati ügyekre vonatkozó megvitatásra váró kérdéseket tartalmaztak.

Az országgyűlések helye

Az országgyűlés általában évente (alkalmanként kétszer is) ülésezett. Helye nem volt állandó, de leggyakrabban Kolozsvárott és Gyulafehérvárott tanácskozott. A tárgyalás nyelve a magyar volt. Az országgyűlés tárgyalásait vezető elnököt a fejedelem nevezte ki. A szavazás először nationként, fejenként történt, majd az országos végeredményt a nemzetenként leadott 1-1 szavazat alakította ki. Minden határozat megerősítésére igényt tartott a fejedelem, az országgyűlés végén is ő adott engedélyt a távozásra.

Az országgyűlés jogköre

Az országgyűlés jogkörébe tartozott a törvények megalkotása, amelyek elsősorban a fejedelmijogkör szabályozására, az egyes nemzetekjogállására, vallásügyekre, kormányzati kérdésekre, adóügyekre, további kincstári ügyekre terjedtekki. Törvénykezdeményezési joga volt afejedelemnek és magának az országgyűlésnek. A gyűlésen megtárgyalt törvényjavaslatok a fejedelem által történt megerősítés, záradékkal való ellátás és aláírás után emelkedtek törvényerőre. Az országgyűlés fejedelemválasztási jogkört is gyakorolt, a külügyek intézése közül hozzá tartozott a külpolitikai levelezés, a követküldés, illetve az államközi egyezmények becikkelyezése, nota- vagy felségsértési perekben pedig bírói jogkört is betöltött.

Az országgyűlés jogkörét átruházhatta a) a fejedelemre, b) a fejedelemre és vele együtt a fejedelmi tanácsra, c) a fejedelmi tanácsra, illetőleg d) a külön erre a célra felállított küldöttségre.