Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

6. OKTATÁS, KULTÚRA, MŰVELŐDÉS

6. OKTATÁS, KULTÚRA, MŰVELŐDÉS

A kulturális szférában a gazdasághoz hasonlóan már 1989-ben elkezdődött a rendszerváltás. Az orosz nyelv kötelező oktatásának eltörlése mellett ennek legfontosabb jele a 8 + 4 -es iskolaszervezet kizárólagosságának a megszüntetése volt. Erről az 1990. március 1-jén elfogadott XXIII. törvény intézkedett. Ennek alapján lehetővé vált 8 és 6 osztályos gimnáziumok szervezése, amit később az 1993. évi új közoktatási törvény (LXXIX. tv.) is engedélyezett. Hivatalosan ugyancsak 1990-ben vált lehetővé nem állami iskolák alapítása és újraindítása. Az oly sok híres természettudóst nevelő budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium – 37 év szünet után – már 1989. szeptember 2-án megnyitotta kapuit. A különböző alapítványi és egyházi iskolák száma az ezredfordulóig gyorsan, azt követően lassabban nőtt. A 2005-2006-os tanévben összesen 5200 általános és középiskola működött az országban. Ezek közül kicsit több mint 300-at a felekezetek, közel 600-at pedig különböző alapítványok és magánszemélyek tartottak fenn. Az óvodák és a szakiskolák fenntartói között hasonló arányok alakultak ki.

Az általános és középiskolák túlnyomó többsége 1990-ben a községi és a megyei önkormányzatok irányítása alá került. A központi költségvetési szervek kezelésében csak valamivel több, mint félszáz intézmény maradt. Az önkormányzati iskolákat azóta részben az állami költségvetés, részben a fenntartók, vagyis az önkormányzatok finanszírozzák. Mivel az állami támogatás, az úgynevezett fejkvóta általában az intézmények működésének minimális feltételeit sem biztosította, az önkormányzati iskolák között jelentős színvonalbeli különbségek alakultak ki a fenntartók anyagi teherviselő képességétől és szándékától függően. Az önkormányzati, illetve alapítványi és felekezeti iskolák között kialakult színvonalkülönbségekre ez még inkább igaz.

Az 1993-as közoktatási törvény az 1990-ben bevezetett vegyes szerkezetű iskolai struktúrát is fenntartotta. Vagyis megerősítette, hogy a 4 évfolyamúak mellett 6 és 8 évfolyamú gimnáziumok is alakulhatnak és működhetnek. Az általános iskolás diákok számára ezzel lehetővé vált, hogy a 4. és a 6. évfolyam után átléphessenek gimnáziumba. Mivel a középfokú intézmények jóval nagyobb fejkvóta szerinti állami támogatást kaptak, mint az általános iskolák, az úgynevezett szerkezetváltó középiskolák viszonylag nagy számban alakultak. A 6 és 8 osztályos gimnáziumokban tanuló diákok aránya a 2005-2006-os tanévig 14%-ra nőtt. Így egy olyan vegyes szerkezetű alap- és középfokú iskolarendszer alakult ki, amely egyedül áll a világban. A rendszer előnyei és hátrányai azóta is megosztják úgy a pedagógusokat, mint a közvéleményt. Az uralkodó forma mindazonáltal továbbra is a 8 évfolyamos általános iskola és a 4 évfolyamos középiskola maradt.

A tartalmi változások ugyancsak megkezdődtek 1989-1990-ben. Az 1985-ös közoktatási törvényt módosító 1990. évi XXIII. törvény törölte a pártállami, szocialista rendszerre utaló rendelkezéseket és nevelési elveket. Az oktatás célja az ifjúság demokratikus, humanista szellemű nevelése lett az addigi „szocialista” helyett. A korábban kötelező marxista szemlélet ennek következtében mindegyik ideológiahordozó tantárgy (történelem, irodalom) rendezőelvei közül kiiktatódott.

Az 1990 nyarán hivatalba lépett Antall-kormány a szabadon választható, de tanrendbe illesztett vallásoktatással akarta kiegészíteni az átalakuló közoktatást. A kormány és az egyházak közötti megállapodás értelmében a hitoktatók minden iskolában a tanári kar tagjaivá váltak volna, és fizetésüket az iskoláknak kellett volna biztosítani. Mivel a világnézeti semlegesség elvének érvényesítését szorgalmazó SZDSZ és az MSZP hevesen tiltakozott a terv ellen, a kormány végül visszavonulót fújt. A kölcsönösen elfogadott kompromisz- szum szerint a hitoktatók nem a tantestület tagjai, hanem a tanárok „pedagógiai partnerei” lettek, és bérükről a kormánynak kellett gondoskodni. A vallásoktatásban való részvételről az egyházak külön okmányt állíthattak ki, de a tanulók bizonyítványába erre vonatkozó utalás nem kerülhetett. Az 1990 nyarán nagy hullámokat vető vita későbbi elcsitulásához nagyban hozzájárult, hogy szeptemberre kiderült: a tanulóknak mindössze 15%-a kívánt élni a fakultatív vallásoktatás lehetőségével.

Az ilyen és ehhez hasonló ideológiai viták miatt az 1990-es évek elején meglehetős zavar és bizonytalanság uralkodott az iskolák jelentős részében. Ez különösen a magyar- és a tör- ténelemoktatástjellemezte, amelyeket legközvetlenebbül érintettek a változások. Az MDF vezette koalíció ezen az 1994-ben kibocsátott Tantervi alapelvek című kormányrendelettel kívánt segíteni. Ezek az irányelvek „az európai kultúra antik-keresztény hagyományaiból” következő konzervatívabb értékeket preferálták, és nagy hangsúlyt helyeztek a nemzeti hagyományok ápolására, illetve a nemzeti azonosságtudat fejlesztésére. Emellett szorgalmazták a vallásoktatás fakultatív tárgyként való széles körű oktatását is. A szociálliberális ellenzék ezeket a célokat helytelenítette, és ezért hatalomra kerülése után visszavonta a Tantervi alapelveket. E helyett jelent meg 1995-ben a Nemzeti alaptanterv. Ez az „európai polgári fejlődésben kiérlelt értékrend” és a „tudományos-technikai haladásban [...] megjelenő értékek” fontosságát húzta alá, és ezen belül első helyre a „demokrácia értékeit” helyezte. A NAT újítása volt az is, hogy a hagyományos tantárgyi struktúrát részben megszüntetve, olyan „új műveltségi területeket” (ember és társadalom, ember és természet stb.) vezetett be, amelyek több régi tantárgy integrált oktatását célozták. Ezek pontos tartalmát és óraszámát ugyanakkor nem írta elő, hanem az egyes iskolák szaktanári munkaközösségeire hárította a tantervek és a tanmenetek összeállítását.

A jobb- és baloldal nevelési és oktatási koncepciója közötti különbségek a továbbiakban is megmaradtak, és 2002-ig minden kormányváltás után kisebb-nagyobb változásokhoz és hangsúlyeltolódásokhoz vezettek. Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány például a NAT és a helyi tantervek közötti szabályozási formaként bevezette az úgynevezett keret- tanterveket, amelyeket a Medgyessy-kormány már 2002-ben megszüntetett. Nyilvánvaló, hogy ezek a részben szakmailag, részben politikailag és ideológiailag motivált négyévenkénti változások sem az oktatás színvonalának nem tettek jót, sem a tanárok közérzetét nem javították.

A diáklétszám alakulása terén ellentétes tendenciák bontakoztak ki. Az 1980-as években kezdődött demográfiai hullámvölgy következtében az általános iskolai tanulók száma 1989 és 2006 között 1,2 millióról 850 ezerre esett vissza. Az egy osztályteremre jutó tanulók száma ennek következtében 25-ről 20-ra, az egy pedagógusra jutó tanulók száma pedig 14-ről 10-re csökkent. Az arányszámok ilyen mértékű javulása az általános iskolai oktatást páratlanul költségessé tette. A középfokon tanulók száma ugyanakkor csaknem megduplázódott: 250 ezerről (1988/1989) 440 ezerre (2005/2006) nőtt. Az érdeklődés a továbbtanulásra felkészítő gimnáziumok és különösen az ugyancsak érettségit adó szakközépiskolák iránt nyilvánult meg. A szakmunkásképző intézetek iránti igény ugyanakkor szembeszökően mérséklődött. A rendszerváltás kezdetekor még több mint 200 ezren vettek részt ilyen jellegű képzésben. 2005-2006-ban azonban már csak 130 ezren. Ez részben a nagyüzemek átalakulásával, pontosabban a gyakorlati képzéshez korábban általuk biztosított támogatások (tanműhelyek) drasztikus leépülésével magyarázható, részben pedig a továbbtanulás, vagyis a diploma felértékelődésével. Ez utóbbi annak a felismerésén nyugodott, hogy a rendszerváltást követően minél magasabb képzettségű volt valaki, annál kisebb volt a valószínűsége annak, hogy elveszítette az állását.

Az oktatás különböző szintjei közül leglátványosabb változáson a felsőoktatás esett át. Alapítványi és magánfőiskolák létrejöttével, illetve a teológiai jellegű intézmények számának növekedésével a felsőoktatási intézmények száma az 1990-es években 57-ről 90-re emelkedett. A rendszerváltás kezdetekor megfogalmazódott „eurokonform” koncepció viszont, amely a szakmák teljes vertikumát oktató, universitas típusú nagy intézmények létrehozását szorgalmazta, csak 1999-től kezdett megvalósulni. A felsőoktatási intézmények száma ezt követően 60-ra csökkent. A 2002-es kormányváltás után azonban újabb emelkedés kezdődött, és 2006-ban már ismét több mint 70 felsőfokú intézmény működött az országban. A sok új létesítmény közül az elsők között jött létre a mozgássérültek képzésével foglalkozó Pető Intézet (1990), a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem (1992), a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola (1992), a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem (1993) és a budapesti Közép-Európa Egyetem (1994). A későbbiekben új egyetemek és főiskolák alakultak a legtöbb olyan vidéki nagyvárosban is, ahol korábban ilyenek sohasem működtek.

38. ábra. A felsőoktatásban részt vevők számának alakulása

Az új felsőoktatási intézményeknek és a régiek bővítésének köszönhetően a nappali tagozatú egyetemisták és főiskolások száma 1990 és 2006 között 70 ezerről 217 ezerre, az esti és levelező tagozaton tanulókat is beszámítva pedig 100 ezerről közel 380 ezerre emelkedett. 1990-ben a nappali tagozaton érettségizetteknek 20%-a tanult tovább, az új évezred elején viszont már több mint 45%-uk. A felsőoktatás eltömegesedése a világ fejlett régióiban, így például Nyugat-Európában már korábban, az 1960-as évektől kezdődően végbement. A régi uniós országokban a 100 ezer lakosra jutó egyetemisták és főiskolások száma az 1980-as években 1000 és 3000, az 1990-es években 3000 és 5000 között mozgott. Magyarország az évezred elejére zárkózott fel ehhez a szinthez. A diáklétszám növekedésével ugyanakkor sem az oktatói létszám növekedése, sem az infrastrukturális fejlesztések nem tartottak lépést. Az oktatás színvonala ennek következtében romlott. További problémát jelent, hogy a magyar gazdaság a végzett diplomásoknak csak mintegy felét igényli, s hogy a képzési szerkezet is torz. A bölcsészek, jogászok és pedagógusok száma túlontúl magas, a mérnököké pedig alacsony.

Az egyetem utáni továbbképzés struktúráját illetően az úgynevezett egyetemi doktori fokozat eltörlése, valamint az angolszász rendszerből átvett PhD (Doctor of Philosophy) bevezetése hozott változást. Utóbbi egyben az addigi kandidátusi fokozat helyébe is lépett, amelyet kiiktattak a tudományos élet minősítési rendszeréből. A PhD fokozatra pályázó végzett diákok oktatása céljából 1993 után az egyetemeken belül külön doktori iskolák alakultak. A doktori képzés általában három évig tart. A fokozat megszerzése vizsgákhoz, nyelvismerethez és egy tudományos értekezés elkészítéséhez, valamint annak sikeres megvédéséhez kötött. Az akadémiai doktori vagy nagydoktori cím, amelyet a kandidátusi fokozathoz hasonlóan 1950-ben vezettek be, ugyanakkor megmaradt. A kétlépcsős minősítési rendszert bonyolítja, hogy az 1993-as felsőoktatási törvény a második világháború előtti habilitációs rendszert is visszaállította. Egyetemi tanárrá, sőt docenssé ettől kezdve csak azt lehetett kinevezni, aki ezen a minősítési eljáráson átesett. Az elérhető legmagasabb magyar tudományos rang továbbra is az akadémiai tagság maradt. Utóbbiból 2005-ben 344-et, akadémiai doktorokból, vagyis úgynevezett nagydoktorokból pedig 2600-at tartottak nyilván.

A szerkezeti átalakulás és az ismételt tartalmi módosítások mellett az oktatást az elhúzódó gazdasági válság is sújtotta. A nemzeti összterméknek az 1990-es években kisebb-nagyobb ingadozásokkal mindössze 4-5%-át fordították oktatásra. Ennek túlnyomó részét a közoktatás kapta, a felsőoktatás részesedése 1% körül mozgott. Mivel a nemzeti jövedelem az 1990-es évek közepéig csökkent, s az 1989-es ráfordítási szintet csak 2000-re érte el, az oktatási intézmények többsége folyamatosan súlyos finanszírozási nehézségekkel küzdött. Ez annak ellenére is így alakult, hogy a felsőoktatásban a diákok egyre nagyobb része – a 2005-2006-os tanévben már közel fele – járult hozzá maga is a képzéséhez. Az 1997-es mélypont (Bokros-csomag) után az oktatás részesedése a GDP-ből lassan nőni kezdett, és 2002-2003-ra elérte a 6,5%-ot. A növekedés túlnyomó része a tanárok átlagosan 50%- os béremelésére fordítódott. Az infrastrukturális jellegű fejlesztések közül az általános és középiskolák számítógépekkel, majd internettel történő felszerelése tekinthető. Ez a program (Sulinet) Magyar Bálint minisztersége alatt kezdődött az 1990-es évek közepén, és ugyancsak az ő minisztersége alatt fejeződött be 2002 után. Az utóbbi évekre jellemző 6-7%-os oktatási ráfordítások nemzetközi összehasonlításban átlagosnak tarthatók. Abszolút összegben azonban továbbra is nagyon alacsony az oktatás részesedése. Az egy diákra jutó 2007-es kiadás összege (4300 US-dollár) az OECD-tagországok átlagának csak 61%-át tette ki. A magyar oktatási rendszer egyre romló teljesítményének, amelyről a nemzetközi felmérések tanúskodnak, több más tényező (iskolai szerkezet, tananyagok, tanári munka stb.) mellett minden bizonnyal ez is az egyik oka.

A Magyar Tudományos Akadémia és kutatóintézeti hálózata a közoktatásnál és a felsőoktatásnál is jobban megérezte a gazdasági átalakulással járó válságot. Az anyagi támogatások csökkenését lényegében a három rendszerváltás utáni elnök – Kosáry Domokos (1990-1996), Glatz Ferenc (1996-2002) és Vizi E. Szilveszter (2002-2008) – egyike sem tudta megakadályozni. Kutatásra és fejlesztésre az 1980-as évek első kétharmadában még a GDP 2-3%-át fordították. 1990-re ez lecsökkent 1,6%-ra, majd a 90-es évek közepén már a 0,6%-ot is alig haladta meg. Az 1%-os szintet csak 2002-ben érte el ismét, és ki- sebb-nagyobb ingadozással azóta is akörül mozog. Az uniós átlag 2005-ben ugyanakkor megközelítette a 2%-ot, az Egyesült Államoké a 3%-ot, az élen járó Svédországé pedig a 4%-ot. Abszolút összegekben természetesen még sokkal nagyobbak voltak a különbségek. Magyarország 2005-ben közel 1 milliárd eurót fordított kutatásokra. A velünk azonos lakosságú Ausztria, Belgium és Dánia, de még a jóval kisebb lakosságú Finnország is viszont több mint 5 milliárdot, Japán pedig 125 és az Egyesült Államok 250 milliárdot. A magyar tudomány versenyképessége ilyen arányú és volumenű ráfordítások mellett elkerülhetetlenül korlátozott. Jelentős eredmények – elsősorban a korlátozott eszközigényeket kívánó ágazatokban – ennek ellenére az utóbbi években is születtek. A nemzetközileg is magas szinten elismert magyar tudósok közül említhető a matematikus Lovász László, az agykutató Freund Tamás, valamint a közgazdász Kornai János. Idézettségi mutatói alapján a magyar tudomány 2007-ben a 30. helyen állt a világ országainak rangsorában.

A kulturális szféra más területein ugyancsak a köztársaság kikiáltása előtt kezdődtek a korszakos változások. Ennek egyik első kézzelfogható jele a Hitel című irodalmi és közéleti lap első számának megjelenése volt 1988 novemberében. A Csoóri Sándor és más MDF- vezetők által szerkesztett laphoz a későbbiekben számos más független újság, hetilap és folyóirat csatlakozott. 1989-ben, amikor már engedélyért sem kellett folyamodni, több mint 500 lap kérte nyilvántartásba vételét. Az irodalmi lapok közül ekkor jelent meg először a 2000 és a Holmi, a képes történelmi folyóiratok közül a Rubicon, a közéleti hetilapok közül a 168 óra és a Magyar Narancs, és a vicclapok közül a Hócipő. S persze legálissá váltak a régi szamizdat újságok, köztük a Beszélő is.

A korábbi illegális vagy Nyugatról becsempészett kiadások után 1989-től váltak széles körök számára hozzáférhetővé Orwell és Szolzsenyicin, valamint Bibó István, Konrád György, Márai Sándor és Wass Albert addig tiltott művei is. E szerzőkről az ifjabb nemzedékek addig jószerével semmit sem tudtak. Az olvasók jelentős része azonban nemcsak a politikai okokból tiltott igényes irodalomra, hanem a szórakoztató olvasmányok addig ugyancsak nélkülözött, igénytelenebb válfajaira is ki volt éhezve. Ez az igény és az állami támogatás csökkentése, illetve átalakulása az egész könyvkiadás számára új feltételeket teremtett. Bár a cenzúra nélküli új helyzetben több tucat magánkiadó alakult, és a kiadott könyvek száma is nőtt, a könyvek példányszáma 1989 és 2004 között mintegy negyedére esett vissza. 1989-ben 7500 könyv jelent meg közel 120 milliós példányban. 2004-ben viszont közel 12 ezer könyv alig 32 milliós példányszámban.

A tabuk megszűnése és az értékek sokfélesége minden művészeti ágra felszabadítólag hatott. Korábban született és íróasztalfiókban tartott remekmű azonban egyetlenegy sem került elő. Az írók közül legnagyobb elismerésben Kertész Imre részesült 2002-ben, amikor a holokauszt borzalmait új módon elbeszélő 1975-ös regényéért (Sorstalanság) Nobel-díjjal jutalmazták. Kertész az első magyar író, aki ezt a díjat megkapta. Ugyancsak nagy hazai és nemzetközi visszhangot váltott ki Esterházy Péter új nagyregénye, a Harmonia caelestis, amely a szerző korábbi műveinél is markánsabban kapcsolódik a világirodalom posztmodern áramlataihoz. Ehhez hasonló, a világ megismerhetetlenségét, az igazság bonyolultságát és a nyelv megbízhatatlanságát tudatosító magatartás jellemzi Tandori Dezső líráját és prózáját is. Mások viszont, például Szabó Magda, a prózairodalom hagyományos eszköztárát alkalmazva vívtak ki maguknak nagy hazai és nemzetközi elismertséget.

A jövedelmek csökkenése és a kulturális szféra piacosítása jelentősen átalakította az emberek művelődési szokásait. A drágább és értékesebb könyveket egyre kevesebben tudták megvenni. Az olcsó krimik, melodrámák és erotikus történetek – a régi ponyva mai megfelelői – viszont nagy példányszámban találtak gazdára. Átrendeződött a sajtópiac is. A fénykorában mintegy 700 ezres vásárlókörrel rendelkező Népszabadság példányszáma, amely továbbra is szocialista, illetve baloldali napilapként jelent meg, az évszázad végére napi 200 ezer alá zuhant. A régi bulvársajtó hagyományait követő új napilapokat (Blikk, Mai Nap stb.) ugyanakkor egyre többen vásárolták. A jobboldalivá alakult Magyar Nemzet olvasótábora 100-120 ezerről előbb 50 ezer alá csökkent, majd 2005-re megközelítette a 100 ezret. Az új hetilapok közül a 90-es évek közepén a Csurka István által szerkesztett jobboldali radikális Magyar Fórumot 45 ezres példányszámban adták ki. A későbbiekben olvasótábora jelentősen visszaesett, és részben átpártolt az 1994-ben-ben indult Demokratához. Ajobboldali értelmiség mérsékeltebb és igényesebb csoportjainak kedvenc hetilapjává a 2001-ben indult Heti Válasz vált, amely 2006-ban 20-25 ezres példányszámban jelent meg. A baloldali értelmiség hétvégi olvasmánya változatlanul az 1957 óta megjelenő Élet és Irodalom, valamint a 168 óra, a vidéki embereké pedig az 1945-től megjelenő és 2007-ben 130 ezer körüli példányban eladott Szabad Föld volt.

94. Érdeklődők a Szépművészeti Múzeum előtt a Múzeumok éjszakája rendezvényen. 2006. június

A mozihálózat privatizációja következtében drasztikusan visszaesett a korábban államilag támogatott mozik és mozilátogatók száma. 1989-ben még a települések 56%-ában vetítettek filmeket, 1995-ben már csak 13%-ukban. Gyakorlatilag minden falusi mozi bezárt. Az 1980-as években egy magyar állampolgárra évi átlagban 6-7 mozilátogatás jutott. 1990-ben viszont már csak 4, 2000-ben pedig csak 1. A színházak és az egyéb kulturális intézmények hasonló problémákkal küzdöttek. Bár a színházak száma a rendszerváltás óta nőtt, és az előadások száma is emelkedett, a színházlátogatók száma csökkent. 1990-ben egy főre 0,48, 2000-ben 0,39 látogatás jutott.

A hagyományos kulturális javak iránti kereslet visszaesése részben a fizetőképes kereslet csökkenésével magyarázható, részben viszont az emberek művelődési szokásainak az átalakulásával. A könyv, az újság, a mozi és a színház helyébe egyre inkább a sokcsatornás – kábel- vagy műholdas – tévé és a videó lépett. A videó-, majd DVD-kölcsönzők, amelyek az 1980-as évek legvégén jelentek meg Magyarországon, az 1990-es években ahhoz hasonló ütemben terjedtek el, mint az 1950-es években a mozik és a könyvtárak. Az ezredfordulóra általánossá vált a kábeltévézés lehetősége is. A tévézéssel töltött idő a rendszerváltás utáni évtizedben napi egy órával nőtt. Az ezredfordulón így átlagosan napi két és fél órát tévéztek a magyarok. Az Európai Unión belül ez volt a legmagasabb. A szórakozás más formái (újságolvasás, társas élet, sport) terén viszont a sereghajtók közé tartoztunk.

A tévézés és a videózás mellett terjedt a „számítógépezés”, illetve legújabban az „internetezés”. A háztartások számítógéppel való felszereltsége 1998-ig alacsony szintű volt.

Az ekkor indult különböző programoknak köszönhetően ezt követően jelentős javulás következett be. Az ezredforduló után a családok mintegy harmada, vagyis 100 emberből 10 rendelkezett PC-vel. Nemzetközi összehasonlításban azonban ez sem adott okot büszkeségre. Az élen járó államokban ugyanis 2000-ben már minden második ember rendelkezett számítógéppel, s Ausztriában és Szlovéniában is csaknem minden harmadik. Az internethasználatban még nagyobb volt a lemaradás. E téren csak a legutóbbi években, 2004 és 2006 között következett be jelentős előrelépés. 2006-ban már a háztartások 32%-a rendelkezett internetes hozzáféréssel, míg az Európai Unióban 51%-uk. A lakosság digitális írástudása szempontjából más kelet-európai országokkal (Lengyelország, Románia, Bulgária) együtt utolsók vagyunk az Európai Unió tagállamai között.

A rendszerváltást követő évek kulturális vitái közül legnagyobb hullámokat az úgynevezett médiaháború vetette, amely a közvélemény-formáló elektronikus média politikai ellenőrzéséért folyt. A konfliktus abból eredt, hogy az akkor még konkurencia nélküli Magyar Rádió és Televízió által sugárzott műsorok többsége nem felelt meg az Antall- kormány politikai ízlésének. A konfliktusnak, amely az 1994-es választások előtti és utáni – egyaránt politikailag motivált – elbocsátásokkal érte el csúcspontját, az 1996-os médiatörvény próbált véget vetni. Ennek értelmében a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és az ugyancsak költségvetésből finanszírozott Duna Televízió részvénytársaságokká alakultak, amelyek elnökét a továbbiakban nem a kormány, hanem a politikai pártok által delegált tagokból összetevődő kuratórium nevezte ki. A gyakorlat és az 1998 és 2002 között kiújult viták azonban azt bizonyították, hogy az elfogulatlan közszolgálatiságot ez a forma sem szavatolta.

A részvénytársaságokká alakult közszolgálati médiumok működési elveinek a szabályozása mellett a törvény szabad utat nyitott a magukat döntően reklámbevételekből fenntartó kereskedelmi jellegű rádióadóknak és tévécsatornáknak. A kereskedelmi tévécsatornák közül legsikeresebbnek az 1997-ben indult RTL Klub és TV 2 bizonyult, amelyek nézettsége a 18-49 évesek körében 2006-ban meghaladta az 50%-ot. A közszolgálati M1 és M2 nézettsége viszont a 10%-ot is alig érte el. Ez elsősorban az új csatornák bulvárjellegű szórakoztató műsoraival magyarázható. Az új rádióadók közül nagy hallgatottságnak örvendtek a különböző könnyűzenei csatornák (Danubius, Sláger, Sztár stb.), valamint a hírműsorai miatt kedvelt Info Rádió és az igényes kulturális műsorokkal is jelentkező Klub Rádió. A különböző nem államilag finanszírozott tévé- és rádiócsatornák száma az ezredforduló utáni évekre megtöbbszöröződött. Markáns politikai profiljuk miatt kitűnik ezek közül az ezredforduló után indult jobboldali irányultságú Hír TV és Echo TV, valamint a politikai műsorait tekintve balra húzó ATV A politikai élet pluralizmusa tehát nemcsak az írott, hanem az elektronikus sajtóban is leképeződött.