Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. TÁRSADALMI VISZONYOK

5. TÁRSADALMI VISZONYOK

Magyarország népessége 1981 óta fokozatosan fogy. Akkor még 10,7 millió főt regisztráltak a statisztikák. Ez a szám 1990-re 10,37, 2008-ra pedig 10,04 millióra esett vissza. A fogyás részben az élve születések számának csökkenéséből adódott. 1000 lakosra az 1970-es években évente még 15-18 újszülött jutott. A rendszerváltás időszakára ez a szám 12-re, az új század elejére pedig 10 alá hanyatlott. Az uniós országok viszonylatában ez átlagosnak mondható.

A fogyás másik oka a magas halálozási arányszám. Az egészségügyi ellátás javulásának köszönhetően 1961-ig ez fokozatosan csökkent, azóta viszont nőtt. A negatív csúcspontnak számító 1993-ban ezer lakosra 14,6, az ezredforduló éveiben pedig 13,2-13,5 halálozás esett. Eltérően a régebbi időszakoktól, amikor nagy arányban haltak meg csecsemők és gyermekek, a halálozások súlypontja napjainkra a felnőtt-, illetve öregkorra tolódott át. A férfiak születéskor várható átlagos életkora 2000-ben 67, a nőké 76 év volt. Bár a 100 évvel korábbit ez 30, illetve 37 évvel meghaladta, korunk európai, illetve uniós átlagától jelentősen elmaradt.

A születések és a halálozások kedvezőtlen egyenlegéből adódó természetes népességfogyás 1990 és 2006 között elérte a félmilliót. A tényleges fogyás azonban ennek csak mintegy felére tehető. Ez annak köszönhető, hogy a be- és a kivándorlások pozitív egyenlegéből adódóan ugyanezen idő alatt mintegy 200 ezer fővel gyarapodott az ország lakossága. A bevándorlók döntő többsége Romániából, Ukrajnából és Jugoszlávia utódállamaiból érkezett, és zömmel 20 és 40 év közötti magyar nemzetiségű felnőtt volt.

Az évtizedek óta tartó kedvezőtlen demográfiai tendenciák miatt a lakosság – a legtöbb európai országhoz hasonlóan – elöregedett. Vagyis a 15 évesnél fiatalabb gyermeknépességhez viszonyítva az ennél idősebbek hányada jelentősen nőtt. A 65 év feletti lakosság 1990 és 2005 között 13%-ról 16,5%-ra emelkedett, miközben a 14 éven aluliak aránya 20%-ról 16,8%-ra csökkent. Ebből következőleg a népesség gazdasági aktivitásának mutatói is módosultak. A nemzeti jövedelem termelésében részt vevő aktív keresők száma a rendszerváltást kísérő gazdasági átalakulás következtében jelentősen csökkent. A munkából kiesők száma az 1989 utáni néhány évben meghaladta az 1 milliót, vagyis az aktív keresők száma közel 5 millióról 3,6 millióra esett vissza. Ezután lassú emelkedés kezdődött, és az ezredfordulóra 3,9 millió fő körül stabilizálódott. Az inaktívak – zömmel nyugdíjasok – száma viszont 3,4 millióra nőtt. A többiek tanulók (17%), egyéb eltartottak (7%) és munkanélküliek (2-3%) voltak. Ez azt jelenti, hogy egy aktív keresőre az utóbbi években már több mint egy eltartott és egyéb nem dolgozó személy jutott.

A népesség elöregedése mellett ehhez a kedvezőtlen fejleményhez az is hozzájárult, hogy a piacgazdaságra való áttérés folyamatában munkanélkülivé vált százezrek közül nagyon sokan leszázalékoltatták magukat, és rokkantnyugdíjasok lettek, illetve korkedvezménnyel vonultak nyugdíjba. 2004-ben több mint 800 ezer rokkantnyugdíjast tartottak nyilván, akik közül több mint 460 ezer még nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Az 1990-es évek közepén nyugdíjba vonultak több mint harmada az 50 év alattiak közé tartozott. A 15 és 64 év közötti lakosságnak mindezek következtében 2003-ban csak 57%-a állt alkalmazásban. Az EU 25 országának átlagától ez 6%-kal maradt el. Az új tagállamok közül ennél alacsonyabb foglalkoztatási szintet csak Lengyelországban és Máltán mértek.

A rendszerváltás után folytatódott a lakosság foglalkozási struktúrájának évtizedek óta tartó átalakulása. Ennek egyik legfőbb jellemzője a mezőgazdaságból élők számánakjelentős és az iparban foglalkoztatottak számának kismértékű csökkenése volt. A másik pedig a különböző szolgáltató ágazatokban dolgozók számának jelentékeny növekedése. Utóbbiak aránya 2000-re elérte a 60%-ot. Vagyis ipari társadalomból erre az időre a magyar is posztindusztriális társadalommá alakult át.

35. ábra. A nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők számának alakulása

A szolgáltató ágazatok súlyának növekedéséből adódóan a szellemi foglalkozásúak aránya az aktív keresők körében emelkedett, a fizikai foglalkozásúaké pedig csökkent. A gazdaság magánosítása következtében erőteljesen nőtt a vállalkozók aránya is: 1992 és 2000 között a férfiak körében 8%-ról 12%-ra, a nők körében pedig 4%-ról 7%-ra. A fizikai foglalkozásúakon belül csökkent a mezőgazdasági munkások aránya, míg a szakképzett és szakképzetlen ipari és egyéb nem mezőgazdasági munkások aránya érdemben nem változott. A férfiak körében az utóbbi két kategória adta a foglalkoztatottak mintegy 60, a nők körében pedig 40%-át.

A dolgozók foglalkozásszerkezeti megoszlását a családok osztályszerkezete is tükrözte. A társadalom talapzatát 2005-ben a fizikai munkából élők és a fizikai munkásként nyugdíjba vonult idős emberek alkották. Ok tették ki a családok csaknem 60%-át. Az alsó vezetői, csoportvezetői, művezetői, illetve egyéb szellemi, szolgáltatói és kereskedői munkát végző – nagyrészt érettségizett – családfők és családtagjaik együttesen mintegy 15%-os reprezentációt értek el. A középrétegek másik nagy csoportját az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági kisvállalkozók alkották. Ebbe a körbe a családok 10%-a tartozott. A felsőfokú végzettségű és középvezetőként vagy beosztottként dolgozó – részben már nyugdíjas – értelmiségi családok az összes háztartás 13%-át adták. A társadalmi piramis csúcsán a nagyvállalkozók, „topmenedzserek”, vezető értelmiségiek, továbbá a szabadfoglalkozású diplomások (ügyvédek, orvosok) krémje helyezkedett el. Ebbe a szűk elitcsoportba a családok 3-4%-a tartozott.

36. ábra. Reálkereset, reálnyugdíj, reáljövedelem (1989 = 100)

Nemzetiségi szempontból a magyar lakosság homogén, vallási szempontból azonban változatlanul heterogén képet mutatott. A 2001-es – önbevalláson alapuló – népszámlálás szerint a lakosság több mint fele katolikus, 16%-a református, 3%-a evangélikus volt. A hetente templomba járók, vagyis a vallásukat rendszeresen gyakorlók aránya azonban 10%-ra csökkent az 1990-ben mért 14%-ról. Ugyanilyen arányban – 9%-ról 4%-ra – esett vissza a havonta templomba járók aránya is. Az egyetlen egyházhoz sem tartozók (15%) nagyobb és a választ megtagadók (11%) egy része mögött a vallástalanokat sejthetjük.

Az 1989 utáni gazdasági válság elkerülhetetlenül maga után vonta a jövedelmek zuhanásszerű visszaesését. Ajövedelmek és a fogyasztás színvonala az 1990-es évek közepén olyan volt, mint az 1970-es évek második felében. Az egy keresőre jutó reálbér értéke 1989 és a mélypontnak számító 1997 között 24%-kal, a több mint 3 millió nyugdíjasé és járadékosé pedig 30-31%-kal csökkent. Ezután lassú emelkedés kezdődött, de a reáljövedelmek és a reálbérek egyaránt csak 2002-ben érték el az 1989-es szintet. Ebben fontos szerepe volt a minimálbérek felemelésének több mint kétszeresükre 2000-2001-ben, valamint a Med- gyessy-kormány által meghirdetett és nagyrészt valóra is váltott „jóléti rendszerváltásnak”. 2006-ban a reálbérek 24, a reáljövedelmek pedig közel ennyivel múlták felül az 1989-es szintet. A keresetek reálértéke 2000 és 2006 között összességében 44%-kal nőtt. Ez meghaladta a gazdasági növekedés ütemét, és így súlyos egyensúlytalanságokat idézett elő.

A nettó átlagkereset 2006-ban 110 ezer forintot tett ki. A fizikai foglalkozásúak ennél kevesebbet (81 ezer forint), a szellemi foglalkozásúak többet (144 ezer forint) vihettek haza. A társadalom alsó és felső csoportjai között ennél természetesen jóval nagyobbak voltak a különbségek. A társadalom felső egytizedére jutó jövedelem a Kádár-korszak utolsó évtizedében becslések szerint 4-5-szöröse volt az alsó egytizedbe esők egy főre jutó jövedelmének. Ez a különbség 1992-re 7-szeresre, 2003-ra pedig 8,4-szeresre emelkedett. Ezt követően kismértékű csökkenés következett be. Ez azt jelenti, hogy az ezredforduló éveiben az alul lévő egymillió az összes jövedelemnek mintegy 3%-át, a felül lévő egymillió pedig 25-26%-át mondhatta magáénak. Az uniós országok jövedelmi viszonyaihoz képest a magyarországi különbségek nem kirívóak, inkább átlagosak. A skandináv országokénál nagyobbak, a nyugat-európai országokénál azonban kisebbek.

A jövedelmi különbségek növekedése miatt a társadalom felső csoportjai nemcsakjóval többet kerestek az átlagosnál, hanem jövedelmük az átlaghoz képest fokozatosan emelkedett is. A középen elhelyezkedő átlagos jövedelműek – az összes népesség mintegy fele – nagyjából tartották az átlaghoz viszonyított helyzetüket, míg az átlagnál lényegesen alacsonyabb jövedelmű rétegek – az összlakosság mintegy 35-40%-a – gyorsuló ütemben szakadt le a középmezőnytől.

A legmagasabb jövedelműek közé a felső- és középvezetők, a sikeres új vállalkozók, az értelmiségi elit, valamint az alsóvezetők és a művezetők egy része tartozott. A középrétegeket az értelmiségiek többsége, az irodai foglalkozásúak, az önálló iparosok, kereskedők és szakmunkások, valamint a saját jogú öregségi nyugdíjasok alkották. A hivatalosan megállapított létminimum határán vagy az alatt a szakképzetlen munkások, parasztok és mezőgazdasági dolgozók, özvegyi és rokkantnyugdíjasok, valamint a munkanélküliek tengődtek. Utóbbiak száma az 1989-es 14 ezerről 1993-ra 600 ezer fölé emelkedett. A gazdaság élénkülésének köszönhetően ezt követően lassú csökkenés kezdődött, ám számuk még 2000-ben is elérte a 400 ezret, azaz a keresők 8%-át.

A foglalkozás és a munkaerő-piaci pozíció mellett a jövedelemkülönbségek alakulását az iskolázottság és a gyermekek száma is nagymértékben befolyásolta. A legszegényebbek, azaz az átlagos jövedelem felénél is kevesebbet keresők közé a három- vagy többgyermekes családok 71 s a cigányok 56%-a tartozott. A Kádár-korszak utolsó évtizedeiben a munkaképes

korú romák 62%-a dolgozott rendszeresen. 1993-ra ez az arány 22%-ra csökkent, s érdemben azóta sem változott. A munkahelyek tartós elvesztéséből és alulképzettségükből következett, hogy a cigány lakosság túlnyomó többsége tartósan a társadalom legszegényebb alsó harmadában, vagyis a másfél millióra tehető szegények csoportján belül helyezkedett el.

21. térkép. A magyarországi cigányság, 2003

37. ábra. Az egy főre jutó fogyasztás volumenének alakulása (1989 = 100)

A gyermekeket vállaló családok terheit az állam többféle módon törekedett enyhíteni. A gyermeknevelést segítő juttatások (családi pótlék, gyermekgondozási segély, illetve díj) igénybevételének többségére általában a gyermek 16 éves koráig, tovább tanuló gyermek esetében pedig 20 éves korig jogosultak a szülők. 1990 és 1995 között a családi pótlék gyermekszámtól függően alanyi jogon járt. A Horn-kormány ekkor rátért a rászorultsági elvre, vagyis jövedelemnagysághoz kötötte a juttatásokat. Az Orbán-kormány 1998 után ismét univerzálissá tette a juttatásokat, illetve ahhoz kötötte, hogy a gyermekek járjanak iskolába. 2005-ben a Gyurcsány-kormány által életbe léptetett „100 lépés program” ismét az úgynevezett rászorultakat részesítette előnyben. Vagyis a szükségletek szerinti elosztást preferálta az általános egyenlőség, illetve az érdem és teljesítmény elvével szemben.

A támogatási politika következetlensége ellenére a családok összességében minden ciklusban jelentős juttatásokban részesültek. Az 1990-es évek közepén 1,2 millió család részesült családi pótlékban 2,1 millió gyermek után. A támogatások évi összege 100 milliárd forint körül mozgott. Gyesre ugyanakkor közel 50 milliárd forintot fizettek ki. 2006-ban hasonló nagyságrendeket regisztráltak. Akkor 1,3 millió család kapott támogatást 2,1 millió gyermek után. A családi pótlék összege havonta 21 ezer forintot tett ki. A 27 ezer forintos havi gyermekgondozási segélyt ugyanekkor 167 ezren, a 63 ezer forintos gyermekgondozási díjat pedig 91 ezren vették igénybe. Ez is közrejátszott abban, hogy a szociális kiadások részesedése a nemzeti össztermékből Magyarországon minden kelet-európai országénál magasabb, 2006-ban csaknem 18%-os értéket ért el. Ez alig maradt el az Európai Unió 15 régi tagállamának az átlagától. A különböző juttatások ellenére a gyermeket nevelő családokban a fejenkénti jövedelem átlagosan jóval alacsonyabb volt a gyermektelen családok fejenkénti bevételénél.

A lakosság jövedelmi helyzetének és életkörülményeinek változásait a fogyasztás szerkezetének módosulásai, valamint a lakás- és az egészségügyi viszonyok is tükrözték. A lakosság kiadásainak szerkezete úgy változott, hogy a lakásfenntartásra fordított összegek aránya – alapvetően az energiaárak állami támogatásának fokozatos megszűnése miatt – megkétszereződött. Az élelmiszerre fordított kiadások hányada érdemben nem változott, a többi viszont (ruházat, tartós fogyasztási cikkek stb.) csökkent. Élelmiszerre 1996-ban a háztartások kiadásainak 42, lakásfenntartásra 21%-a jutott. Azóta az élelmiszerekre fordított kiadások hányada csökkent, a tartós fogyasztási cikkekre és a különböző szolgáltatásokra eső rész pedig nőtt.

Az egyes társadalmi csoportok fogyasztási lehetőségei és szokásai természetesen jelentősen különböztek. A felső jövedelemtizedbe tartozók húsfélékből 1995-ben több mint kétszeresét, friss zöldségekből közel háromszorosát, friss gyümölcsből ötszörösét fogyasztották a legalsó jövedelmi tized fogyasztásának. A ruházkodásban az eltérés 3,7-szeres, az egészségügyi és testápolási kiadásokban 4,5-szeres, a művelődési és szórakozási célú kiadásokban 6-7-szeres volt. A különbségek az utóbbi kategóriákban azóta tovább nőttek, ám az élelmiszerek esetében csökkentek.

A késő Kádár-korban és a rendszerváltás után Magyarország elvesztette döntően aprófalvas, kis- és nagyközséges, illetve mezővárosi jellegét. Az 1990-es években közel 100 nagyközséget nyilvánítottak várossá. Az ezredforduló magyar településhálózata 2898 községből, 214 városból, 22 megyei jogú városból és a fővárosból állt. A lakosság mint egy harmada 2000-ben a 100 ezer főnél népesebb nagyvárosokban, mintegy harmada az 5 ezer és 100 ezer fő közötti városokban és nagyközségekben, harmada pedig az ennél kisebb településeken lakott. A városiasodás terén az 1980-as évek közepe-vége óta új jelenség lépett fel. A nagyvárosok lakossága csökkenni kezdett. Ez részben az általános népességcsökkenéssel, döntően viszont a városokból való kiköltözéssel magyarázható. Ez a folyamat leginkább Budapesten volt érezhető, ahol 1990 és 2000 között a lakosság száma negyedmillióval csökkent.

93. Nyitásra várnak a pécsi Tesco áruház előtt. 2005. december 6.

Az új lakások építése már az 1980-as években mérséklődött. A rendszerváltozás után az építési kedv még inkább alábbhagyott. Az Orbán-kormány igen előnyös hitelkonstrukcióinak köszönhetően 2000-től élénkülés kezdődött, ami az évtized közepéig tartott. A lakások száma 1990 és 2006 között így 3,8 millióról 4,2 millióra nőtt. Ezért és a népességcsökkenés miatt az egy lakásra jutó személyek száma 2007-re 2,5-re, a 100 szobára jutó lakosok száma pedig 92-re csökkent. Átlagosan tehát minden magyar állampolgárnak külön szoba jutott. Ez az átlag természetesen ugyanolyan nagy különbségeket takart, mint az átlagbér vagy a fogyasztási szerkezet. A 2001-es adatok szerint több mint 200 ezer háromszobás lakásban csak egy-egy személy lakott. Közel ugyanennyi lakásban viszont egy szobára több mint két személy jutott. A roma lakosság körében ez utóbbi volt általános. Közüzemi vízzel, WC- vel, fürdő- vagy mosdóhelyiséggel a lakások 90%-a rendelkezett, és a háztartások 70%-a jutott vezetékes gázhoz. Közcsatorna-hálózatba a lakások kétharmada volt bekapcsolva. Budapesten ez az arány meghaladta a 90%-ot, míg a községekben az egyharmadot sem érte el. A semmiféle lakással nem rendelkező hajléktalanok száma több ezerre volt tehető. Zömük Budapesten élt, ahol közel 100 melegedőt és mintegy 40 népkonyhát tartottak fenn számukra. Ezek napi forgalma 2006 telén elérte a 4-5 ezer főt.

Az egészségügyi ellátás tárgyi és személyi feltételeinek évtizedek óta tartó javulása a rendszerváltás után is folytatódott. Bár a kórházi ágyak száma 1989 és 2005 között 20%-kal csökkent, az orvosok száma és az egészségügyi kiadások reálértéke nőtt. Az egészségügyi kiadások GDP-részesedése (8,4%) alapján 2003-ban Magyarország a legfejlettebb 27 állam (OECD) között a 15. helyet foglalta el. A csökkenés ellenére a 10 ezer főre jutó kórházi ágyak tekintetében (80) Magyarország még mindig jelentősen meghaladta az uniós átlagot (60 ágy).

A születéskor várható átlagos élettartam, ami a lakosság egészségi állapotának legátfogóbb mutatója, ennek ellenére változatlanul nagyon alacsony volt. A gazdaságilag közepesen fejlett országok között Magyarország az utolsó helyek egyikén állt. Ez azt jelezte, hogy a középkorú és idősebb felnőttek egészségi állapota igen rossz volt. Ez részben a magyar lakosság egészségtelen életmódjával, részben a különböző devianciákban megmutatkozó – történelmileg kialakult – pszichoszociális tulajdonságaival magyarázható. Ezek közül legkárosabbnak a dohányzás, az alkoholizmus és az öngyilkosságra való hajlam tekinthető.

A század végén a magyar lakosság egyharmada dohányzott. Ez nem sokkal volt magasabb az uniós átlagnál (29%). Az évi átlagos cigarettafogyasztás terén azonban 2000-ben Európában a 7.-ek, a világban pedig a 11.-ek voltunk. Az egy főre jutó éves alkoholfogyasztás az 1980-as években folyamatosan 11 és 12 liter tiszta szesz között ingadozott. 1991-ben ez lecsökkent 11 liter alá, és a továbbiakban ott is maradt. Az európai országok ranglistáján az ezredforduló éveiben ez 5-6. helyet biztosított számunkra. Borfogyasztás tekintetében világviszonylatban is az elsők közé tartoztunk, míg sörfogyasztásban a 22. helyen álltunk 2000-ben. Az alkoholisták és az alkoholfüggő betegek becsült száma tartósan 800-900 ezer körül mozgott az ezredfordulón. Ez az összlakosság 8-9%-átjelentette. A XX. század utolsó évtizedében e két szenvedélybetegség idézte elő a halálesetek 31%-át. A középkorú – 35 és 64 év közötti – férfiak esetében pedig több mint felét, 1999-ben például 60%-át.

A hagyományos szenvedélybetegségekhez már a rendszerváltás előtt járult egy új: a kábítószer-fogyasztás. A kábítószerfüggők száma a XX. század végén 30-50 ezerre, a rendszeres drogfogyasztóké 80-100 ezerre, a kábítószert kipróbálóké pedig 300-400 ezerre volt tehető.

Az öngyilkosságok gyakorisága az utóbbi években határozottan mérséklődött. A százezer lakosra számított öngyilkosságok száma 1987 és 1995 között 45-ről 35-re, majd 2003-ra 28-ra csökkent. Vagyis évente mintegy 3000-en vetettek véget életüknek önkezükkel. Ez olyan mértékű javulás, amilyenre nincs példa az öngyilkosságok 1867 utáni regisztrálása óta. A változás részben a depresszió elleni új gyógyszerek bevezetésével, részben minden bizonnyal a társadalmi-politikai környezet megváltozásával magyarázható. Más országokhoz viszonyítva azonban még ez a lecsökkent arány is magas. 2003-ban hatodikak voltunk az eurázsiai térség negatív ranglistáján. Szomszédjaink közül ennél magasabb arányt egyedül Szlovéniában mutattak ki.

Az életkörülmények romlása, illetve az életszínvonal-beli különbségek fokozódása a társadalom jelentős részét elkedvetlenítette, és kiábrándította a rendszerváltásból. Azonos szempontok alapján végzett szociológiai felvételek szerint 1991-ben az emberek 40, 1995-ben 54%-a gondolta úgy, hogy az új rendszer rosszabb a réginél. Azt viszont, hogy jobb, csak 31, illetve 27% állította. Ezek az arányok a csehországinál, szlovákiainál, lengyelországinál és a „kelet-németországinál” egyaránt nagyobb fokú csalódottságról árulkodtak. A valóságos társadalmi helyzetnek megfelelően legelkeseredettebbek a segéd- és betanított munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók voltak, akiknek 1995-ben 65%-a ítélte rosszabbnak az akkori rendszert az 1990 előttinél. Legelégedettebben pedig a vállalkozók és a vezető értelmiségiek nyilatkoztak, akik közül csak 29% vélekedett így. A pillanatnyi helyzetükkel való elégedetlenség mellett az emberek jelentős része a jövőbe vetett hitét is elvesztette, és sokukban erős nosztalgia alakult ki a Kádár-kor iránt. Ferge Zsuzsa 1991 és 1994 közötti vizsgálatai szerint – 7 pontos skálát használva – az új rendszer 3,11 pontot kapott, miközben a késői 70-es és a korai 80-as évek 3,79 pontot. Ugyanezen vizsgálat szerint a Horthy-korszak teljesítményét az emberek 3,09-ra, az 50-es évekét pedig 2,79-ra értékelték. A Rákosi-kornál rosszabb minősítést – 2,76 pontot – csak a jövő kapott.

Az 1990-es évek utolsó harmadától javuló életkörülmények következtében az emberek véleménye a közelmúltról, a jelenről és a jövőről az elmúlt években módosult. A különböző közvélemény-kutatások eredményei szerint csökkent a Kádár-kor iránti nosztalgia, és nőtt a demokrácia és a jövő iránti bizalom. Arra az állításra például, hogy „Bármennyi problémával is jár a demokrácia, ez a legjobb kormányzati forma”, a megkérdezetteknek 1995-ben 57, 2001-ben viszont 69%-a válaszolt igennel. Kádár János nimbusza azonban még az ezredfordulón is jelentős volt; a megkérdezettek relatív többsége – mintegy 40%-a – még 1999-ben is őt tartotta az elmúlt század legrokonszenvesebb politikusának. A társadalom egyes csoportjaiban meglévő frusztrációkat jelezték a 2006-2007-es megemlékezéseket és jogszerű tüntetéseket kísérő utcai zavargások is.

A szociális és politikai problémák mellett a tüntetők és a velük rokonszenvezők közül sokan azt is nehezményezték, hogy elmaradt a Kádár-rendszerrel való „szembenézés”, illetve az „igazságtétel”. Ennek követelése már 1990 tavaszán felmerült. A választásokat megelőző kampányban az SZDSZ azt ígérte, hogy győzelme esetén azonnal felelősségre vonja „a múlt rendszer törvénysértésben elmarasztalható személyiségeit”, és „megvonja a kiemelt nyugdíjakat”. A választások után viszont az addig „nyugodt erőnek” mutatkozó MDF-ben erősödtek fel az „igazságtételt” követelő hangok. Az 1990 nyarára elkészült úgynevezett Justitia-terv, amelyet néhány MDF-es képviselő dolgozott ki, az 1956 utáni gazdasági, politikai és kulturális elit teljes körű „átvilágítását” javasolta azzal a céllal, hogy „induljon felelősségre vonás és büntetőeljárás az ország katasztrofális helyzetéért felelős személyekkel szemben”.

A Nemzeti Kerekasztal mellett született megállapodások szellemével és a jogállamiság elveivel is összeegyeztethetetlen tervvel nemcsak az MSZP fordult szembe, hanem a Fidesz és az SZDSZ többséget adó liberálisai, sőt egy-két kormánypárti képviselő is. Az SZDSZ ezért azt javasolta, hogy csak a belső elhárítás, az úgynevezett IIiyiII-as ügyosztály tisztjeit és ügynökeit zárják ki a közéletből.

Antall József egyikjavaslatot sem támogatta. Környezetével együtt úgy vélte, hogy mindkét megoldás – és azok különféle kombinációi – a demokráciába vetett társadalmi bizalmat rendíthetnék meg. A Justitia-terv elfogadása esetén ugyanis az MSZP egész vezérkarát a vádlottak padjára kellett volna ültetni, a titkos ügynökök nevének nyilvánosságra hozatala pedig a kormánykoalíció parlamenti többségét veszélyeztette volna. Akkori becslések szerint ugyanis az új képviselők között is közel félszáz egykori hálózati személy akadt, s ezek többsége a kormánykoalíció pártjainak színeiben lett honatya. A kormány ezért csak a politikai indítékból adományozott kitüntetésekkel járó nyugdíj-kiegészítések megvonását rendelte el, illetve egy-két, számára kellemetlenné vált politikust próbált megzsarolni a rendelkezésére álló többletinformációval.

A nyugdíj-kiegészítések megvonása és a kezdődő kárpótlások az MDF radikálisait nem elégítették ki. Csurka István, Lezsák Sándor és más MDF-es vezetők támogatásával 1991 őszére ezért új törvényjavaslat készült. A Zétényi Zsolt és Takács Péter által jegyzett előterjesztés azt célozta, hogy „büntethetővé váljék az elmúlt diktatórikus rendszerben politikai okokból nem üldözött emberölés, gyilkosság, hazaárulás, illetve hűtlenség bűntette”. Bár Antall ezt sem karolta fel, a kormánykoalíció mögött álló parlamenti többség november 4-én elfogadta. Törvény mégsem lett belőle. A köztársasági elnök – Göncz Árpád – ugyanis alkotmánybírósági vizsgálatot kért, és a taláros testület 1992. március 5-én egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította a tervezetet. Az Alkotmánybíróság döntésébe az igazságtétel szószólói nem nyugodtak bele. 1992 őszén ezért újabb törvényjavaslatot készítettek és fogadtattak el a parlamenttel az utólagos ítélkezés lehetőségéről. Az Alkotmánybíróság azonban 1993. június 30-ai hatállyal ezt is elutasította.

Az igazságtétellel kapcsolatos sok tanácskozás, vita és jogi hercehurca eredménye végül két törvény lett. Az egyik, az 1993. október 22-én elfogadott XC. törvény azoknak az úgynevezett háborús és emberiség elleni bűntetteknek az üldözéséről intézkedett, amelyek a Magyarország által is aláírt 1949-es genfi egyezmények értelmében soha nem évülhettek el. A másik, az 1994. március 8-án elfogadott XXIII. törvény a „fontos állami tisztségeket betöltő személyek” (képviselők, miniszterek, államtitkárok stb.) múltjának „átvilágításáról” intézkedett. Ha a nevezett személyekről bebizonyosodott, hogy a BM III/III. ügyosztályának tisztjei vagy ügynökei voltak, továbbá ha ezen ügyosztály döntéseiről tájékoztatást kaptak, illetve ha karhatalmi szolgálatot teljesítettek 1956-1957-ben vagy annak idején beléptek a Nyilaskeresztes Pártba, akkor a vizsgálatot végző külön bírói testület lemondásra szólította fel őket. Ha ennek engedelmeskedtek, akkor múltjuk nem került nyilvánosságra. Ha nem, akkor a testület közzétette megállapításait a Magyar Közlönyben. Az első demokratikusan választott törvényhozó testület tekintélyének védelme miatt a törvény csak az Országgyűlés mandátumának lejárta után lépett életbe.

Az 1993. évi XC. törvény alapján az ügyészség összesen hét ügyben indított eljárást 28 vádlottal szemben. Ezek a vádlottak az 1956-os forradalom alatti és utáni sortüzekért felelős parancsnokok, illetve beosztott katonák vagy karhatalmisták közül kerültek ki. A perek – számos alkotmányossági felülvizsgálat és fellebbezés jogi útvesztőjén át – évekig tartottak. Az utolsó jogerős ítélet 2003-ban született. A legtöbb per felmentéssel végződött, néhány vádlott időközben meghalt, más vádlottak szabadságvesztését vagy annak végrehajtását pedig közkegyelem vagy az ítélkező bíróság felfüggesztő rendelkezése miatt nem kellett végrehajtani. Ez alól három kivétel volt: a salgótarjáni ügy két és a tatai ügy egy vádlottja, illetve elítéltje. Ok két-három évet töltöttek börtönben.

Az 1994. évi XXIII. törvény alkalmazása ugyancsak sovány eredménnyel járt. Mivel a törvény hatálya csak a jelenleg is vezető posztot betöltő politikusokra terjedt ki, s a politikusi pályát elhagyókra, valamint az üzleti, a szellemi és az egyházi elit tagjaira nem vonatkozott, a közélet teljes megtisztulását eleve nem vonhatta maga után. A 10 éven át, 2005 végéig „átvilágított” 11 ezer személy közül így csak valamivel több mint 200, tehát kevesebb mint 2% találtatott érintettnek. Az 1997-ben felállított Történeti Hivatal – ahová az állambiztonsági iratok egy része került – anyagai alapján ugyanakkor egyre több közismert egyházi vezetőről, sportolóról, művészről, tudósról és újságíróról derült ki, hogy valamilyen formában kapcsolatban álltak a belbiztonsági erőkkel. Más – pontosan máig tisztázatlan – forrásokból ugyancsak kerültek elő ügynöklisták, illetve egy-egy személyt leleplező dokumentumok. Az évek folyamán ebből számos politikai és közéleti botrány kerekedett. A legnagyobb a 2002-es választások után. Ekkor az új miniszterelnökről, Medgyessy Péterről tudhatta meg mindenki, hogy pénzügyi szakemberként néhány évig szigorúan titkos tisztként a kémelhárításnak is dolgozott. A botrányt követően felállított bizottság számos volt miniszterről és államtitkárról állapított meg hasonló gyanút. Ennek hatása alatt felmerült egy új és a korábbinál jóval átfogóbb átvilágítási vagy ügynöktörvény meghozatalának az igénye. Ennek elfogadását azonban ezúttal is megakadályozta a pártok közötti egyetértés hiánya. Ezt sokan a rendszerváltás legnagyobb és feltétlenül orvoslásra váró hiányosságának tartják, míg mások az egész ügyet feledni és feledtetni szeretnék.