Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. A PIACGAZDASÁG KIALAKULÁSA ÉS MŰKÖDÉSE

4. A PIACGAZDASÁG KIALAKULÁSA ÉS MŰKÖDÉSE

A politikai élet látványos eseményei sokak előtt elfedték a gazdasági szférában zajló mélyreható átalakulást. Ennek legfontosabb összetevője az állami tulajdon magánosítása volt, amely az 1988. évi VI. és az 1989. évi XIII. törvények alapján már a köztársaság kikiáltása előtt megkezdődött. (Szgy. II/461-467.) E spontán, azaz vállalati döntéseken alapuló átalakulás keretében a privatizálható állami vagyon (kb. 2600 milliárd forint) mintegy 2-2,5%-a 0 más becslések szerint ennél valamivel nagyobb, mintegy 5%-ra tehető része – került magánkézbe. Az áron aluli adásvételek és egyéb korrupciós ügyek miatt a korabeli fekete humor ezt a folyamatot „osztogatásnak” és „fosztogatásnak”, magát a rendszerváltást pedig „gengszterváltásnak” nevezte.

Programbeszédében Antall József a tulajdonviszonyok átalakításának rendezettebb – „társadalmilag ellenőrizhető és igazságos” – folytatását ígérte. Ennek egyik legfőbb eszköze a Németh-kormány által létrehozott Állami Vagyonügynökség volt. 1990 nyarán a kormány ezt saját felügyelete alá vonta, és széles körű ellenőrzési jogkörrel ruházta fel. Ezzel és az átalakulási törvény módosításával a spontán privatizáció lehetősége 1990 őszére megszűnt. Állami vállalatot magánosítani a továbbiakban csak az értékesítendő vagyon értékének külső szakértők általi értékbecslése, illetve nyilvános pályáztatás és versenytárgyalás útján lehetett. Az ÁVÜ által meghatározott kikiáltási ár alatt semmit sem lehetett eladni. Az eladások értékének már korábban előírt 20%-át a szervezet automatikusan elvonta. Az így képződött haszon a költségvetés bevételeit növelte. A privatizáció ennek ellenére a korrupció melegágya maradt, csupán a korrumpálók és a korrumpáltak személyi köre vált nehezebben meghatározhatóvá.

A vételi ajánlatok versenyeztetése mint eladási elv mellett az Antall- és a Boross-kormány arra törekedett, hogy a hazai befektetőket részesítse előnyben. Ezzel egy új magyar vállalkozói-tulajdonosi réteg kialakulását kívánták elősegíteni. Ennek érdekében különböző hitelkonstrukciókat dolgoztak ki, és a privatizációs bevételek maximalizálása helyett inkább olcsó vásárlási lehetőségeket igyekeztek biztosítani. Ilyen keresletösztönző privatizációs technika volt az úgynevezett E-hitel, vagyis egzisztenciahitel. Ennek révén 15 éves futamidővel és 7%-os kamatra lehetett több tízmilliós kölcsönökhöz jutni egy olyan időszakban, amikor az éves infláció 20 és 35% között mozgott, és a banki kamatok meghaladták a 30%-ot. Egy másik keresletösztönző privatizációs technika kifejezetten az eladandó vállalat dolgozóit kívánta kedvezményes formában tulajdonhoz juttatni. Ezt Munkavállalói Résztulajdonos Programnak (MRP) nevezték. Ez 10 éves futamidővel, 2 éves türelmi idővel és ugyancsak 7%-os kamatra biztosított hitelt a dolgozóknak saját vállalatuk vagyonrészeinek megvásárlásához. Ezzel a lehetőséggel 1992 és 1994 között 45 ezer munkavállaló élt.

A magyar lakosság tőkeszegénysége és vállalkozói kedvének hiánya miatt a magánosítás folyamata a nagyon előnyös feltételek ellenére viszonylag lassan haladt előre. 1990 és 1994 között a privatizációs szervezetek mindössze 310 milliárd forintnyi állami vagyont magá- nosítottak. A bevétel 55%-a külföldi, 45%-a belföldi befektetőktől származott.

92. Eladásra kínált gyár

A Horn-kormány 1994-1998-as privatizációs stratégiájának lényege az átalakulás piaci módszerek szerinti felgyorsítása volt. Ennek érdekében egyszerűsítették az eladási eljárást, és nagyobb arányban vonták be a külföldi tőkét. A magánosításban részt vevők köre ennek következtében szűkült, a külföldi tőke szerepe pedig erősödött. A magánosítás folyamata viszont felgyorsult. Az 1994 és 1998 közötti privatizációs bevételek elérték az 1100 milliárd forintot, ami a korábbi ciklus bevételeinek több mint háromszorosát tette ki.

Az Orbán-kormány időszakában a magánosítás folyamata csaknem leállt. 1998 és 2002 között a privatizációs bevételek éves összege 110 milliárd forintról 10 milliárd forintra csökkent. Ennek hátterében a még meglévő állami vagyon megőrzésének a szándéka állt. A szocialista-liberális koalíció kormányzása alatt azonban újrakezdődött a nagyobb ütemű magánosítás. A Medgyessy-kormány három éve alatt például 430 milliárd forint privatizációs bevétel folyt be a költségvetésbe. Bár az állami vagyon aránya erre az időre már lecsökkent közel 10%-ra, a magánosítás a Gyurcsány-kormány időszakában is folytatódott.

A magánosítás ügyével szorosan összefüggött a kárpótlás kérdése, ami az 1990-es évek elején éles vitákra adott okot. Az egyik szélső álláspontot a kormányon lévő Kisgazdapárt képviselte, amely privatizáció helyett – legalábbis a mezőgazdaságban – reprivatizációt követelt. Ez az 1945-ös földreform után kialakult tulajdonviszonyok helyreállításátjelentette volna. Az MSZP és a Fidesz viszont – más-más érveléssel – a kárpótlás minden formáját elvetette. Az ádáz viták – döntően az MDF-nek köszönhetően – kompromisszummal végződtek. Az 1991-1992-ben elfogadott kárpótlási törvények az eredeti vagyontárgyak visszaadása (reprivatizáció) helyett a tulajdonra (földre, lakásra és részvényre) váltható értékpapírokkal történő részleges kártalanítás elvét mondták ki. Az 1939 és 1990 között okozott tulajdoni károkat tehát nem alanyi jogon és teljes körűen, hanem méltányosságból és részlegesen orvosolták. Bekapcsolták a kárpótoltak körébe az 1939 után politikai és egyéb okokból üldözötteket is. (Szgy. II/516-521.) Összesen 1,8 millióan jelentkeztek jóvátételért, akik között mintegy 250-300 milliárd forintot érő állami vagyont osztottak szét kárpótlási jegyek formájában. A kárpótlás mértékét degresszív kulcs szerint állapították meg. A kisajátított vagyon után 200 ezer forintig teljes kárpótlásban részesültek a jogosultak, e felett viszont csak erősen csökkenő mértékben. A kárpótlás felső határát tulajdoni tárgyanként, illetve személyenként 5 millió forintban állapították meg.

A kárpótlási jegyekért saját tulajdonú lakást lehetett vásárolni, átválthatók voltak életjáradékra, az állami vagyonból tulajdonrészhez (részvényekhez) lehetett velük jutni, s mód nyílt földvásárlásokra is. Ez utóbbi érdekében a termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak földalapokat kellett kijelölniük, amelyeket árverések útján adtak el az igénylőknek. A privatizáció és a földtulajdonszerzéssel egybekötött kárpótlás következtében a mezőgazdaság tulajdonviszonyai gyökeresen átalakultak. A termelőszövetkezetek száma 1989 és 2000 között több mint 5000-ről alig több mint 1000-re, birtokállományuk pedig az összes föld 65%-áról annak 16%-ára csökkent. A gazdasági társulások és vállalkozások kezén lévő földterület ugyanezen idő alatt 26%-ról 32%-ra, az egyéni gazdaságoké pedig 11%-ról 52%-ra emelkedett. 1997-ben 1,7 millió család (az összes háztartás több mint 40%-a) rendelkezett földtulajdonnal. A családok mintegy 80%-a azonban 1 hektár alatti, 17%-a pedig 1 és 10 hektár közötti földterületen gazdálkodott. Az élet- és versenyképes farmergazdaságok száma nem haladta meg a néhány ezret. Az azóta eltelt időben az 1 hektár alatti törpebirtokok száma csökkent, a nagyobb gazdaságoké pedig jelentős mértékben nőtt. Az egyéni gazdaságok átlagos területe mindazonáltal az új évezred küszöbön sem érte el a 3 hektárt. A társulásokat és a megmaradt termelőszövetkezeteket is beszámítva, 2000-ben az átlagos birtokméret Magyarországon 8,3 hektár volt. A nyugat- és észak-európai országokban viszont 16 és 70 hektár között mozgott az átlagos birtoknagyság.

8.1. táblázat - 66. táblázat. Az egyéni agrárgazdaságok megoszlása a használatukban levő föld nagysága szerint 1994 októberében

Birtoknagyság

(hektár)

Gazdaságok száma

%

Gazdaságok területe

%

0- 1

978 264

81,4

231 674

16,8

1- 5

173 185

14,4

378 924

27,5

5- 10

28 721

2,4

198 287

14,3

10- 30

16 336

1,4

261 929

18,9

30- 50

2 586

0,2

97 659

7,1

50-100

1 500

0,1

101 201

7,3

100-300

514

-

76 365

5,5

300 felett

73

-

36 171

2,6

Összesen

1 201 179

100,0

1 382 210

100,0


Forrás: Takács József: A tulajdonváltás és a falu társadalma. Társadalmi Szemle, 1998/1. 41.

A kárpótlás célja a kommunizmus és az azt megelőző rezsim által okozott sérelmek orvoslása volt. A valóságban azonban inkább a feltörekvő vállalkozói réteg vagyonosodá- sát szolgálta. A kárpótoltak zöme ugyanis olyan idős ember és külföldön élő polgár volt, akiknek a többsége nem akart és nem is tudott már vállalkozni. Ok ezért olcsó áron eladták kárpótlási jegyeiket, melyeket tőkeerős vállalkozók vettek meg. Mivel az állam a piaci értékénél jóval magasabb áron fogadta el a kárpótlási jegyeket, az úgynevezett másodlagos kárpótlásijegy-tulajdonosok egy-két éves várakozás után rendkívül előnyösen tudtak állami vagyont vásárolni. Átlagos nyereségük 100 és 150% között mozgott.

A reprivatizációt egyetlen esetben, az egyházakat ért sérelmek orvoslása esetében fogadta el a parlament és az Alkotmánybíróság. Ezt az egyházak közhasznú tevékenységével indokolták. Az 1991. július 22-én hatályba lépett XXXII. törvény kimondta, hogy az egyházaknak 10 éven belül meg kell kapniuk az oktatási, nevelési, egészségügyi, szociális, ifjúságvédelmi és kulturális céljaik megvalósításához szükséges egykori ingatlanjaikat. (Szgy. II/521—523.) A későbbiekben, a Horn-kormány alatt ezt a határidőt meghosszabbították 2011-ig. A kárpótlásban érintett 12 egyház összesen több ezer ingatlanigénytjelentett be. Az egymást követő kormányok ezeket folyamatosan elégítették ki. A katolikus egyház, amelyet a legnagyobb anyagi kár ért, 1992 és 2002 között természetben vagy anyagi kompenzáció formájában több mint 1200 ingatlant kapott vissza 31 milliárd forintos értékben. További 1200 ingatlan visszaigényléséről az egyház lemondott. A Szentszékkel kötött 1997-es megállapodásában a Horn-kormány ennek fejében vállalta, hogy az 1200 ingatlan 42 milliárd forintra becsült értékéből éves járadékot fizet az egyháznak. Ugyanebben az egyezményben a magyar kormány azt is vállalta, hogy az egyház által fenntartott oktatási intézmények után a fenntartók ugyanolyan mértékű állami támogatást kapnak, mint az állami és az önkormányzati iskolák. (Szgy. II/549-553.) A többi egyház kárpótlását a katolikushoz hasonlóan rendezték. Az 1999-re összeállított jegyzékek alapján a református egyház ösz- szesen 800, az evangélikus 220, az izraelita pedig 10 ingatlant igényelt vissza természetben.

A magánosítás következtében a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezete gyökeresen átalakult. 1989-ben a GDP 80%-át még a köztulajdonban lévő vállalatok adták, és a magántulajdon hozzájárulása csak 20%-ot tett ki. Az 1990-es évek végére a köztulajdon részesedése lecsökkent 30%-ra, a magántulajdon részesedése pedig 70%-ra emelkedett. Ezek az arányok érdemben az utóbbi években sem változtak. A közösségi tulajdonban maradt szervezeteken belül meghatározó szerepe van a nem piaci szolgáltatásokat végző ágazatoknak (közigazgatás, védelem, oktatás, egészségügy).

A magánszektor termelésén belül a külföldi tulajdonban lévő vállalatok részesedése az évezred elején mintegy 20-22%-ot tett ki. A külföldi befektetők között élen járt az 1990-ben egyesült Németország, amely 1996 végéig az összes külföldi tőke 28%-át hozta az országba. Németországot az Egyesült Államok követte 26%-kal, amely után Ausztria és Franciaország következett. Az 1990-es évek első felében a régióban jelen lévő külföldi működő tőke több mint fele Magyarországra jutott. Bár ez az arány 2005-re 15% alá süly- lyedt, az egy főre jutó befektetett külföldi tőke összege a posztszocialista államok körében 2006 végén is Magyarországon volt a legmagasabb (6170 euró). Több fontos iparág teljesen a külföldi tőke kezébe került, s a magyar áruexport mintegy kétharmadát évek óta a legalább részben külföldi érdekeltségű vállalkozások adják. A multinacionális vállalatok termelésben és exportban játszott szerepét tekintve Magyarországé a világ egyik leginkább „globalizált” gazdasága.

A különböző típusú cégek által foglalkoztatottak számának változása ugyancsak a tulajdonosi szerkezet forradalmi jellegű átalakulásáról tanúskodott. Az állami szektorban dolgozók aránya az aktív keresők között 1992 és 1997 között 33%-ról 7%-ra, a termelőszövetkezetekben dolgozóké pedig 7%-ról 2,7%-ra csökkent. A részben vagy egészben magántulajdonban lévő társaságok által foglalkoztatottak aránya eközben 22%-ról 41%-ra, a magánvállalkozók és alkalmazottaik részesedése pedig 9,5%-ról 13,5%-ra emelkedett.

A 2000 végén nyilvántartott vállalkozások száma meghaladta az 1 milliót, amelyből ténylegesen mintegy 800 ezer működött. Ezek száma azóta alig emelkedett. A XX. század végére tehát Magyarország olyan vegyes tulajdonú piacgazdasággá alakult át, amelyben meghatározó szerepe ismét a magántulajdonnak volt.

A gazdasági átalakulás nem járt együtt olyan radikális elitváltással, mint amilyen a politikai szférában az 1990-es évek elején lezajlott. Az államszocializmus késői szakaszában kialakult sikeres vállalkozói és menedzserréteg mintegy négyötöde megőrizte pozícióját. Az új milliárdosok többsége – például Demján Sándor és Széles Gábor – nem a rendszerváltás után, hanem az 1980-as években kezdte megalapozni vagyonát.

A magánosítás hosszan elnyúló folyamatát végigkísérték a botrányok és a panamák. Az 1980-as évek végén az MSZMP és társszervezetei vagyonának a „káeftésítése” botrán- koztatta meg a közvéleményt, 1990 után pedig az új politikai elit klientúraépítéssel egybekapcsolt és részben önfinanszírozó privatizációs politikája. Ennek volt egyik eklatáns jele Tocsik Márta 800 millió forintos ügyvédi sikerdíja, amelynek nagyrészt az MSZP-hez és az SZDSZ-hez közeli társaságok számláin kellett volna landolnia. Ezen az 1996-os skandalumon is túltett az 1998-as Postabank-botrány. A pártok, sportegyesületek és a művészetek támogatására fordított összegekből a Princz Gábor által vezetett bank erre az időre sokmilliárdos – a becslések 30 és 150 milliárd forint között mozognak – veszteséget halmozott fel. A hiányt a költségvetés, vagyis a magyar adófizetők fedezték. 2003-ban a K & H Bank „csodabrókerét”, Kulcsár Attilát kapták „kreatív” könyvelésen és pénzkezelésen. A jogtalan haszonszerzés összege, melyet Kulcsár kliensei kaptak, ugyancsak több tíz milliárd forintra rúgott. Ezek és számos más kétes ügylet több vezető politikusra, illetve pártra is sötét árnyékot vetettek.

A múltból örökölt problémák, az átalakulással járó nehézségek és a külgazdasági feltételek megváltozása következtében a magyar gazdaság 1990 után mély válságba került. Az ipari termelés 1989 és 1993 között több mint 20%-kal, a mezőgazdasági termelés 35%-kal csökkent. A bruttó hazai termék (GDP) összességében 1993-ban 18%-kal maradt el az 1989- estől. Ez nagyobb mértékű visszaesés volt, mint ami 1929 és 1933 között, a nagy gazdasági válság idején következett be Magyarországon (12-13%). Bár az infláció éves mértékét az

  1. es 35%-ról 1994-re sikerült 20% alá szorítani, minden más mutató hanyatlástjelzett. A munkanélküliek aránya a gazdaságilag aktív népességhez viszonyítva 1992-re 10% fölé emelkedett, és a következő fél évtizedben ott is maradt. Közben 10%-kal visszaesett az aktív keresők és 20%-kal nőtt a nyugdíjasok és járadékosok létszáma. A munkanélkülivé vált emberek jelentős része tehát az idő előtti nyugdíjazásban keresett menedéket. Az export eközben visszaesett, az import pedig nőtt. 1994-ben a behozatal 27%-kal volt magasabb, mint 1989-ben, miközben a kivitel volumene 7%-kal alacsonyabb szinten állt. A választások előtti hónapokban ezért a Boross-kormány is külföldi hitelek felvételéhez folyamodott. Az ország nettó külföldi adóssága, amely 1993-ig nem emelkedett, így 1994-ben felszökött 19 milliárd dollárra. Az államháztartás adóssága 1993-1994-ben a GDP volumenéhez viszonyítva 90%-hoz, egyenlege pedig -9%-hoz közelített. Bár 1993 végén lassú élénkülés kezdődött, a súlyos egyensúlyi problémákat csak drasztikus megszorító intézkedésekke lehetett orvosolni. Ezek meghozatalára – több hónapos habozás után – a Horn-kormány vállalkozott 1995 tavaszán.

31. ábra. A GDP, valamint az ipari és a mezőgazdasági termelés alakulása (1989 = 100)

32. ábra. A nettó külföldi adósságállomány alakulása (az év végén)

A megszorító intézkedéseket Bokros Lajos, a kabinet pénzügyminisztere által vezetett szakértői gárda dolgozta ki. A stabilizációs program a fizetésképtelenség és az adósságspirál felpörgésének veszélyét a költségvetési kiadások lefaragásával, központi áremelésekkel és vámpótlékok bevezetésével kívánta elhárítani. Ennek következtében a GDP éves növekedése, amely négyéves csökkenés után 1994-ben már 3,2%-kal emelkedett, 1995-1996-ban visszaesett 1,5%-ra. Ismét növekedni kezdett az infláció is. A pénzromlás mértéke 1994 és 1995 között 18%-ról 28%-ra ugrott. Mindezek következtében a reálbérek drasztikusan csökkentek: 1995-1996-ban 20, illetve 24%-kal maradtak el az 1989-es szinttől. A nyugdíjak értéke ennél is mélyebbre, az 1989-es szint 70%-ára süllyedt.

A megszorító intézkedésektől Bokros azt remélte, hogy a belföldi kereslet átmenetileg visszaesik, és a felszabaduló források az exportképes vállalkozások felé áramlanak. A siker másik zálogának a növekvő privatizációs bevételeket tekintette, melyeket a külső adósság törlesztésére fordított. A pénzügyminiszter elgondolása – bár egyes lépéseinek szükségességét a közgazdászok egy része azóta is vitatja – egészében helyesnek bizonyult. A megszorításoknak és a privatizációs bevételeknek köszönhetően a nemzetgazdaság nettó adósságállománya 1997-re 11,8 milliárd dollárra, az államháztartás GDP-arányos adóssága pedig 64%-ra mérséklődött. Közben ismét növekedésnek indult a gazdaság. A GDP 1997- től 2000-ig minden évben több mint 4%-kal nőtt. Ugyanezen idő alatt az inflációs ráta fokozatosan csökkent, és – 1987 óta először – 2000-ben már 10% alatt állt. A bruttó hazai termék volumene 2000-ben elérte, illetve 4%-kal már meg is haladta az 1989-es szintet. Az elért eredmények alapján 1996 és 2001 között – több lépcsőben – a magyar valuta ismét konvertibilissé vált. A reálbérek azonban mindezek ellenére még az új évezred küszöbén is elmaradtak 10-15%-kal az 1989-es szinttől.

A gazdaság főágazatai közül az ipari termelés nőtt látványosan. Az 1993-as mélypont utáni években a fejlődés lényegében töretlen volt. A termelés volumene 1997-re érte el az 1989-es szintet. 10 év múlva, 2006-ban pedig már annak több mint 200%-át tette ki. Az ipar hozzájárulása a nemzeti össztermékhez 2007-ben 32%-ot tett ki. Legfontosabb húzóágazatnak a gépipar bizonyult, amelynek megsokszorozódott a termelése. Ebben az idetelepült nagy multinacionális cégek (Audi, Suzuki, Samsung stb.) játszottak döntő szerepet. 2000-ben a gépipari termelés egyharmadát különböző járművek, egyharmadát híradás-technikai termékek és egyharmadát számítógépek adták. A termelés jelentős részét exportálták.

Rendkívül látványos fejlődés vette kezdetét a rendszerváltás előtt nagyon elmaradott infrastruktúra terén is. Több százezer fővonal kiépítésével a távbeszélő-főállomások száma 1989-hez képest az évtized végére megnégyszereződött. Az ország telefonellátottsága ezzel közel került az európai átlagszinthez. A rádiótelefonok ennél is gyorsabban terjedtek.

1989-ben még csak 5 ezer mobiltelefon-előfizetőt tartottak nyilván. Számuk 2000 végére meghaladta a 3 milliót, majd 2008-ra a 10 milliót. Az ország személygépkocsi-állománya 1989-hez képest több mint egymillióval nőtt, és 2008-ra 3 millió fölé emelkedett. Közben a gépkocsik típusa is átalakult. Az elavult és részben kétütemű keleti kocsikat (Trabant, Wartburg, Lada) egyre inkább kiszorították a modernebb, biztonságosabb és környezetkímélő nyugati márkák. A növekvő forgalmat kiszolgáló autópályák hossza 1989 és 1996 között 218 kilométerről 336 kilométerre nőtt. Ezt követően csökkent az építkezés üteme, majd 2002-től ismét felgyorsult. A gyorsforgalmi úthálózat (autópályák és autóutak) hossza 2005-re elérte a 700 kilométert. A vasúti közlekedésben megjelentek a Budapest és a vidéki nagyvárosok között közlekedő, az átlagos európai színvonalat és sebességet megközelítő Inter City-vonatok. A légi közlekedés ugyancsak gyorsan fejlődött. A Ferihegyi repülőteret bővítették és korszerűsítették. Budapest légikikötője 2006-ban a világ különböző légitársaságainak 127 ezer járatát fogadta, illetve indította. Az utasok száma meghaladta a 8 milliót.

33. ábra. A vezetékes vonalak, a mobiltelefon- és az internet-előfizetések száma

A rendszerváltás előtti években megjelent számítógépek használata az 1990-es évek végéig alig, azt követően viszont gyorsan terjedt. 2004-ben a háztartások közel harmada rendelkezett PC-vel, ami azonban nemzetközi összehasonlításban még mindig nem mondható magasnak. Az internet csak a legutóbbi években terjedt el. A felhasználók köre 2004 és 2006 között mintegy megkétszereződött. Az uniós átlaghoz viszonyított lemaradásunk ezáltal mérséklődött. 2006-ban Magyarországon a háztartások 32%-a rendelkezett otthon internetes kapcsolattal, miközben az Európai Unióban 51%-uk.

A gazdasági főágazatok közül legmélyebb válságon a mezőgazdaság esett át. A mezőgazdasági termelés értéke 1993-ban alig 65%-át tette ki az 1989-esnek, s a rendszerváltás előtti szintet a későbbiekben sem érte el. Az időjárásnak is köszönhetően 2004-ben a termelés volumene ugyan felemelkedett az 1989-es szint 86%-ára, ám 2006-ban ismét lesüllyedt 77%-ra. Az ingadozást alapvetően a gabonafélék hozamának változásai okozták. 1970-ben a mezőgazdaság a bruttó hazai terméknek 18%-át, s még 1990-ben is 12%-át adta. 2000-ben és azóta viszont már csak 3-4%-át, miközben az összes foglalkoztatott mintegy 5%-ának adott munkát. A növénytermesztés mellett jelentősen csökkent az ország állatállománya is.

A magyar gazdaság teljesítményét – mint a szűk belső piaccal rendelkező gazdaságokét általában – döntően befolyásolja a külső kereslet, vagyis az export alakulása. A rendszerváltozást követően a bruttó nemzeti termék meredek csökkenését igen nagy mértékben az export visszaesése okozta. A KGST összeomlása, majd 1991-es megszűnése nagyarányú piacvesztést eredményezett. Ez nemcsak az addigi exportőröket, hanem azok beszállítóinak többségét is tönkretette. A 90-es évtized második felében kibontakozó fellendülés hajtóerejét ugyancsak az export szolgáltatta. A kivitel volumene először 1995-ben érte el az 1989-es szintet. Azt követően éveken át nőtt; 2006-ban már négy és félszerese volt az 1989-esnek.

Az ország legfontosabb külkereskedelmi partnere a rendszerváltás előtt a Szovjetunió volt. Az 1970-es években a magyar export-import forgalom több mint 35, az 1980-as években 30%-a bonyolódott ezzel az egyetlen országgal. A Szovjetunió és utódállamainak részesedése a magyar külkereskedelmi forgalomból 1989-től rohamosan csökkent, s néhány év alatt 10% alá süllyedt. A nyugati országok, elsősorban az Európai Unió részesedése viszont folyamatosan nőtt. Az ország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé – az 1930-as évekhez hasonlóan – az egyesült Németország vált. Az ezredforduló elején ide irányult kivitelünk közel 40%-a, míg a behozatalunk 30%-át biztosították német vállalatok. Később ez valamelyest csökkent, de még 2007-ben is megközelítette a 30-30%-ot. A Németországgal bonyolított külkereskedelmünk értéke nem sokkal maradt el a Nyu- gat-Európa többi országával folytatott forgalmunk értékétől. Összességében ez azt jelentette, hogy 2003-2004-ben kivitelünknek mintegy 80%-a irányult Nyugat-Európába, míg behozatalunknak közel 70%-a származott ugyanonnan.

A külkereskedelmi termékforgalom áruszerkezetét az ipari termékek túlsúlya, azon belül pedig a gépipar dominanciája jellemezte. A gépek és szállítóeszközök a magyar kivitelben tartósan 60% fölötti arányt képviseltek. Ezek döntő hányadát öt termékcsoport adta: a híradástechnikai eszközök, a villamos gépek és műszerek, az energiafejlesztő gépek és berendezések, a közúti járművek, valamint az irodai és gépi adatfeldolgozó berendezések. Jelentős volt még a gyógyszeripari és a vegyipari export is, míg a valaha oly jelentős élelmiszerexport a teljes kivitelnek 5%-ára esett vissza. A behozatal áruszerkezete az exportéhoz hasonló képet mutatott, de valamivel magasabb volt az alacsonyabb feldolgozottságú termékek aránya. Az energiahordozók (kőolaj és földgáz) a teljes behozatal 11%-át tették ki, míg az élelmiszerek részaránya 4% körül mozgott.

A különböző ágazatok együttes teljesítményét tükröző bruttó hazai termék értéke 2006- ban 32%-kal haladta meg az 1989-es szintet. Közben persze a világ országainak túlnyomó többsége is fejlődött. A vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó magyarországi GDP 2006-ban az Európai Unió régi 15 tagállamában mértnek ugyanúgy 60%-át tette ki, mint 1989-ben. Az USA-hoz képest érdemben ugyancsak nem változott a pozíciónk. 1989-ben 39,5, 2000-ben 35,2 és 2006-ban 40,7%-os eredményt értünk el. Az Európai Unió 25 tagállama között az 1990-es évek közepe óta Magyarország sokáig a 20. helyet foglalta el. A posztszocialista országok közül évek, sőt történelmi távlatban nézve évtizedek óta előttünk haladt Szlovénia és Csehország. Am 2006-ra megelőzött bennünket a dinamikusan fejlődő Észtország is. Ezzel a 21. helyre csúsztunk vissza. Az elmúlt években szorosan mögénk zárkózott Szlovákia és a két másik balti állam, míg az EU-15-höz viszonyított 50% alatti eredményével Lengyelország továbbra is mögöttünk lépegetett. Még nagyobb a lemaradása a 2007-ben csatlakozott Romániának és Bulgáriának. E két ország egy főre jutó nemzeti jövedelme 2006-ban az EU-15 átlagának 35%-át sem érte el.

A kedvező folyamatok és az érzékelhető eredmények ellenére 2001-2002-től ismét aggasztó egyensúlytalanságok jelei kezdtek mutatkozni a gazdaságban. Bár kisebb-na- gyobb ingadozásokkal 2006-ig a GDP dinamikusan nőtt, az évtized közepére mégis sú-

34. ábra. Az államháztartás adóssága a GDP százalékában, 1990-2009

lyos költségvetési válság alakult ki. Ez részben a 2002-es választások előtti indokolatlanul magas bérkiáramlásokkal, döntően pedig a Medgyessy-kormány választási ígéreteinek 2002-2003-as beváltásával magyarázható. A közalkalmazottak és köztisztviselők 50%-os béremelésének, a minimálbér adómentesítésének, a családi pótlékok növelésének és a 13. havi nyugdíj bevezetésének köszönhetően a reálbérek 2002-re végre elérték, 2006-ra pedig 24%-kal meg is haladták az 1989-es szintet. Jelentősen nőttek a különböző oktatási, egészségügyi és szociális kiadások is. Ezeknek és a gyorsuló ütemű autópálya-építéseknek a belső fedezete azonban hiányzott. A költségvetés növekvő deficitjét az Orbán-, de különösen a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány a régi mintát követve, ismét külföldi hitelekből pótolta. Az ország nettó adósságállománya 2000-től így újból emelkedni kezdett, és 2006- ra elérte a 38 milliárd eurót. 1999-hez képest ez közel négyszeres növekedést jelentett. Ha csak a kormány és a Magyar Nemzeti Bank adósságállományát nézzük, akkor az 1999 és 2006 közötti növekedés még nagyobb, mintegy ötszörös volt (1999: 2,7 milliárd euró, 2006: 13,9 millió euró). Az államháztartás GDP-hez viszonyított adóssága a pozitív csúcsnak számító 2001 és 2006 közötti 52%-ról 66,5%-ra, egyenlege pedig -3,5-ről -9,2%-ra nőtt. Ezek a mutatók majdnem olyan rosszak voltak, mint az addig mélypontnak számító 1992-1994-es időszakban.

A megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében a második Gyurcsány-kormány 2006 őszén és 2007-ben számos megszorító intézkedést léptetett életbe. Ezek következtében a költségvetés hiánya 2008-ra 3,3%-ra mérséklődött. Egyébként azonban a legtöbb makrogazdasági mutató romlott. A bruttó hazai termék növekedése az évi 4% körüli értékről 2007-ben 1,1, 2008-ban pedig 0,5%-ra esett vissza. A reálbérek 2007-ben csaknem 5%-kal csökkentek és 2008-ban csak kevesebb, mint 1%-kal nőttek. A GDP-arányos bruttó államadósság eközben ismét 70% fölé ugrott, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 10%-ot. A 2008 őszétől érezhető nemzetközi gazdasági válság ezeket a bajokat tovább fokozta. A 2006-2008-as utcai megmozdulások és zavargások egyik oka – az éles politikai ellentétek mellett – nyilvánvalóan ez a szociális helyzet volt.