Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. KÜLPOLITIKAI CÉLOK ÉS EREDMÉNYEK

3. KÜLPOLITIKAI CÉLOK ÉS EREDMÉNYEK

A magyarországi rendszerváltozással részben egyidejűleg, részben azt követően a nemzetközi életben is történelmi jelentőségű átalakulások mentek végbe. A két szuperhatalom ellentéte által meghatározott, úgynevezett bipoláris világrend összeomlott, és egy új korszak kezdődött. Ezt részben az Egyesült Államok egész világra érvényes dominanciája, részben új regionális hatalmi központok kialakulása (multipolaritás) jellemzi. E folyamat a Szovjetunió második világháború után kialakított nyugati befolyási övezetének 1990-es önállósulásával vette kezdetét. A kelet-európai országok függetlensége a Varsói Szerződés és a KGST felbomlásával teljesedett ki 1991-ben. E folyamat részeként 1990. október 3-án megszűnt Németország kettéosztottsága. Az egyesüléssel Németország gazdasági és demográfiai jelentősége még hangsúlyosabbá vált. Az új német állam ma nagyobb erőt jelent Európában, mint történelme során eddig bármikor. Az 1991-es maastrichti egyezmény 1993-as életbelépésével az Európai Gazdasági Közösség Európai Unióvá alakult. Ezzel megteremtődtek ajogi keretek az akkor még 12, majd 1995-től 15 tagállam szorosabb gazdasági és pénzügyi integrációjához. Az átrendeződést a Szovjetunió felbomlásának és tagállamai függetlenné válásának 1991. december 7-8-ai szentesítése tetőzte be. Magyarország keleti szomszédjává ezzel a Szovjetunió egyik utódállama, Ukrajna vált. Bár területénél, népességénél valamint nukleáris arzenáljánál és gazdasági erőforrásainál (kőolaj, földgáz) fogva Oroszország továbbra is a világpolitika jelentős erőtényezője maradt, Európa súlypontja ezzel még inkább a kontinens nyugati felére tevődött át.

A világpolitikai jelentőségű átalakulásokkal egyidejűleg Magyarország északi és déli határai mentén fontos regionális változások mentek végbe. Az 1919-1920-ban létrehozott és 1945-ben újrateremtett szomszédos államok közül Csehszlovákia 1993. január 1-jével kettévált egy cseh és egy szlovák államra. Az eseményt egyetlen puskalövés sem kísérte. A versailles-i rend másik pillérállama, a soknemzetiségű Jugoszlávia viszont egy 1991-től 1995-ig tartó véres háborúban bomlott fel alkotóelemeire. Az egykori Jugoszlávia helyén előbb 5 önálló állam – „Kis-Jugoszlávia” (Szerbia és Montenegró), Macedónia, Bosznia- Hercegovina, Horvátország és Szlovénia – jött létre. Montenegró 2006-os függetlenné válásával a jugoszláv utódállamok száma 6-ra nőtt, sőt 2007-ben az albánok lakta Koszovó tartomány is kivált Szerbiából. A dezintegrálódási folyamat következtében Magyarország szomszédjainak a száma 5-ről 7-re emelkedett.

Ezek a globális és regionális változások alapvetően átstrukturálták Magyarország helyét az európai politikában. A vasfüggöny leomlása következtében lehetővé vált a közeledés Európa nyugati feléhez, vagyis az integrálódás az úgynevezett euroatlanti szervezetekbe. A kontinens második világháború utáni kettéosztásából származó mesterséges ellentétek helyébe ugyanakkor olyan történelmileg meghatározott és alapvetően a szomszédos államokban élő magyar kisebbségekkel kapcsolatos feszültségek léptek, amelyek mindegyik rendszerváltás utáni kormánynak súlyos gondokat okoztak. Az új helyzetre reflektáló új magyar külpolitikai doktrína, amelyet a konzervatív-nemzeti koalíció fogalmazott meg 1989–1991-ben, három fő célt tűzött ki maga elé. Ezek a következők voltak: 1. a Szovjetunió meggyengült, de még létező befolyásától való megszabadulás és az euroatlanti szervezetekhez való mielőbbi csatlakozás; 2. a szovjet befolyástól mentes regionális gazdasági és politikai szervezetek munkájában való részvétel; és 3. a magyar kisebbségek támogatása és érdekeik hathatós védelme. Ezt az 1994 és 1998 közötti szociálliberális koalíció annyiban módosította, hogy az euroatlanti integrációtprimus interpares jelleggel ruházta fel, és ezzel a másik két célkitűzés elé helyezte. Az 1998 és 2002 közötti Fidesz-kisgazda koalíció viszont hangsúlyeltolódás nélkül vállalta az úgynevezett antalli örökséget.

A kitűzött célok közül először az ország szuverenitásának visszanyerése teljesült. Az 1990 március 10-én aláírt kormányközi megállapodás értelmében az utolsó szovjet alakulat 1991. június 19-én lépte át a határt. Összesen 50 ezer katona, 19 ezer polgári alkalmazott és 32 ezer családtag hagyta el az országot 27 ezer technikai eszközzel. A csapatkivonások befejezésének időpontjára a két szovjet irányítású integrációs szervezet is megszűnt. A Varsói Szerződés katonai szervezetét 1991 februárjában, magát a szervezetet pedig 1991. július 1-jén oszlatták fel. A KGST 1991. június 28-án szűnt meg.

A szuverenitás visszanyerésével elhárult az akadály az euroatlanti szervezetekhez való csatlakozás elől. Gazdasági és biztonságpolitikai megfontolások miatt a kormány és ellenzéke ezt egyaránt fontosnak tartotta. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nyugati szervezetek egy hosszan tartó csatlakozási folyamattal számolnak. Bár az Európa Tanács már 1990. november 6-án felvette tagjai közé Magyarországot, a NATO és az Európai Közösség különböző feltételeket támasztott. A NATO esetében késleltető tényezőt jelentett Oroszország magatartása is, amely eleinte biztonsága elleni fenyegetésként fogta fel a katonai szervezet nyugati irányú kiterjesztését. A NATO ezért csak 1994januárjában hirdette meg az érdemi együttműködés keretéül szolgáló, Partnerség a békéért elnevezésű programját, s végül csak 1999. március 12-én vette fel Magyarországot teljes jogú tagjai közé. A csatlakozást 1997 őszén népszavazás legitimálta. Bár a referendumon csak a választók 49%-a jelent meg, a megjelentek 85%-a támogatta a belépést.

90. Orbán Viktor miniszterelnök és Wesley Clark tábornok, a NATO Európai Haderők főparancsnoka. Mons, 1998. július 24.

Részben a politikai átalakulás következtében, részben a NATO-csatlakozásra való felkészülés jegyében a magyar hadsereg az elmúlt években jelentősen átalakult. 1990. március 15-én a hadsereg hivatalos neve – az addigi Néphadsereg helyett – Magyar Honvédség lett. Az új katonai doktrína – a Varsói Szerződésétől eltérően – védelmi jellegű lett. Ennek megfelelően módosult a honvédség hadrendje és a csapatok elhelyezése. Az 1993-ban elfogadott honvédelmi törvény (CX. tv.) értelmében a honvédség továbbra is általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg maradt, ám jóval kisebb létszámmal. Az általános haderő- és fegyverzetcsökkentés keretében a magyar haderő létszáma 1989 és 1994 között 105 ezerről 100 ezerre, majd a NATO szempontjait követő 1995-1997-es haderő-átalakítás folyamán 60 ezerre csökkent. A kötelező szolgálati időt ezzel összefüggésben 1990-ben 18 hónapról 12 hónapra, majd 1997-ben 9 hónapra szállították le.

A haderőreformok a honvédség szervezetét és fegyverzetét is érintették. Új típusú harckocsik, páncélozott szállító járművek, légvédelmi rakéták és egy új radarrendszer hadrendbe állításával a honvédség technikailag korszerűsödött. A légierő svéd vadászgépek (Gripenek) beszerzésével újult meg 2002 után. A teljes átalakulás talán legfontosabb lépése a kötelező katonai szolgálat eltörlése volt 2004-ben. Ezt egy 28 ezer fős új zsoldos hadsereg felállítása követte.

Csatlakozási szándékának komolyságát bizonyítandó a magyar kormány 1994 elején engedélyezte a magyar légtér igénybevételét a NATO gépei számára, valamint katonai bázisok létrehozását a Dél-Dunántúlon 1995-ben. Ezt 1996-ban egy magyar műszaki alegység Boszniába küldése követte. Az ottani NATO-erők kötelékében a magyar katonák a háborús károk helyreállításába kapcsolódtak be. 1999-ben Magyarország a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légi támadásaihoz nyújtott logisztikai támogatást. Az úgynevezett koszovói háborúba való bekapcsolódást a MIÉP kivételével a parlament összes pártja megszavazta. Az Irak elleni – ENSZ-felhatalmazás nélküli – 2003-as NATO-támadás viszont sokkal jobban megosztotta a politikai pártokat. A Fidesz és szövetségesei a magyar légtér használatát és békefenntartó magyar katonák Irakba küldését is csak vonakodva és a Medgyessy-kormányt folyamatosan bírálva szavazták meg. Az első évtizedre jellemző külpolitikai konszenzus erre az időre tehát megszűnt, de legalábbis megrendült. A baloldali pártok változatlanul atlantista irányvonalával szemben a jobboldalon körvonalazódott egy markánsan Ame- rika-ellenes álláspont, amely Washington elvárásainak csak feltételeket támasztva kívánt megfelelni. Az Egyesült Államokhoz való viszony ugyanezekben az években az Európai Unió tagállamait is megosztotta.

A célul kitűzött uniós tagság felé tett első lépésnek az Európai Közösséggel 1991. december 16-án aláírt társulási szerződés tekinthető. Ennek lényege a vámok és egyéb korlátok fokozatos leépítését szabályozó „menetrend” megállapítása volt az elkövetkezendő 10 évre, tehát 2001-ig. A társulási szerződést a csatlakozni kívánó államokkal szembeni egyéb konkrét feltételek meghirdetése követte 1993 nyarán. Ezek ismeretében Magyarország 1994 áprilisában nyújtotta be hivatalosan csatlakozási kérelmét a szervezethez. Erre és a volt szovjet blokk más országainak hasonló kérelmeire Brüsszel 1997-ben válaszolt. Az Agenda 2000 címet viselő dokumentum Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia mellett Magyarországot találta olyannak, amellyel 1998-ban megkezdődhettek a konkrét csatlakozási tárgyalások. Ezek ismét több évet vettek igénybe. A felvételre végül 2004. május 1-jén került sor. A NATO-csatlakozáshoz hasonlóan ezt ugyancsak népszavazás legitimálta. A 2003. április 12-én megrendezett referendumon a választásra jogosultak 45%-ajelent meg, akiknek 83%-a voksolt a csatlakozás mellett. Az alacsony részvételi arány az erre az időre széles körökben, de elsősorban a jobboldalon kialakult „euroszkepticizmussal”, illetve a magyar állami szuverenitás teljességéhez való ragaszkodással magyarázható.

91. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség európai parlamenti választási nagygyűlése. Nyíregyháza, 2009. június 4.

Magyarországgal együtt ugyanekkor vették fel a tagállamok közé Máltát, Ciprust és 7 másik posztszocialista államot, köztük Szlovákiát, Litvániát és Lettországot is. Az EU tagállamainak száma ezzel 25-re, majd Románia és Bulgária 2007-es felvételével 27-re bővült. A közel 500 milliós gazdasági és egyre inkább politikai integráció törvényhozó testületében, az Európai Parlamentben 2004 és 2009 között 24 különböző pártállású magyar képviselő foglalt helyet. A miniszteri posztnak megfelelő főbiztosi beosztások egyikét Kovács László, a szocialisták volt pártelnöke, valamint a Horn- és a Medgyessy-kormány külügyminisztere töltötte be. A magyar külpolitika még 1990-ben kimunkált hármas célrendszerének egyike – sokak szerint a legfontosabbika – ezzel teljesült. Az euroatlanti szervezetek csatlakozási feltételeihez való alkalmazkodási kényszert az azok munkájában való aktív részvétel váltotta fel.

A 2004-es csatlakozással Magyarország és a többi tagállam között minden vámkorlátozás megszűnt, és számos országban szabaddá vált a munkavállalás. 2007. december 21-én ezt az úgynevezett schengeni övezethez való csatlakozás követte, amely a tagállamok közötti határellenőrzés teljes megszüntetését jelentette.

Az 1990-ben kimunkált magyar külpolitikai doktrína második fontos eleme a regiona- lizmus, azaz a térség országai és népei közötti kooperáció előmozdítása volt. E téren két fontos kezdeményezés történt. Régebbi múltra az Olaszország, Ausztria, Magyarország és Jugoszlávia határ menti területei közötti együttműködés tekintett vissza. Ez Alpok-Adria Munkaközösség néven 1978 óta működött. 1989-ben az együttműködés államközi szintre emelkedett. A szervezet ezt követően folyamatosan bővült. 1990-ben Csehszlovákia, 1991- ben Lengyelország, majd 1992-1993-ban a jugoszláv utódállamok csatlakoztak. Az előbb Pentagonálénak, később Hexagonálénak, végül pedig Közép-európai Kezdeményezésnek nevezett együttműködés motorja Olaszország volt. Részben az elhúzódó délszláv válság és az olasz gazdaság gyengesége, részben a térség államainak eltérő érdekei következtében a szervezet az 1990-es évek közepére csendben kimúlt.

A másik fontos regionális együttműködés Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia közöttjött létre Václav Havel csehszlovák államelnök kezdeményezésére. Az alapszerződést 1991 február 15-én írták alá a visegrádi vár lovagtermében (Visegrádi Kezdeményezés). Ennek elmélyülését is több tényező akadályozta. Ezek egyikének a gazdasági komplementaritás hiánya tekinthető. Vagyis az, hogy mindhárom államnak tőkére és fejlett technológiákra volt szüksége, s ezt csak nyugati szomszédjaiktól, illetve a fejlett államoktól kaphatták meg. Emellett szerepet játszott a nemzeti önérdek és az ezen alapuló vetélkedés is. Ez különösen a későbbi cseh politikát jellemezte. Végül gátló tényezőt jelentett a tartós szlovák-magyar ellenségeskedés is. Ez részben abból adódott, hogy az Antall-kormány 1992-ben felmondta a dunai vízi erőmű közös felépítésére vonatkozó egyezményt. Részben pedig abból, hogy a szlovákiai magyar kisebbség elégedetlenkedett a helyzetével. Bár a Fidesz-kisgazda-kormány 1998 és 2002 között megkísérelte a visegrádi együttműködés újjáélesztését, törekvését nem koronázta siker. A közös érdekeket felülíró nemzeti szem-pontok elsőbbsége markánsan megmutatkozott az Európai Unióval folyatott tárgyalások utolsó, 2002 utáni szakaszában. Az együttesen kialakított csatlakozási politika képviselete helyett a két legerősebb állam, Lengyelország és Csehország egyaránt különalkukat kötött, ami a két gyengébb tagállam tárgyalási pozícióit jelentősen rontotta.

20. térkép. A szomszédos országokban élõ magyarság az ezredfordulón

A megújuló magyar külpolitika harmadik fontos szempontja a szomszédos országokban élő – együttesen mintegy 2,5 milliós – magyar kisebbségek fokozottabb védelme volt. Erre utalt Antall József kormányalakítása után tett kijelentése: Lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzem magam. A fokozottabb felelősségvállalás jegyében a szomszédos országokban létrejött magyar kisebbségi szervezetek a legsúlyosabb költségvetési egyensúlytalanságok időszakában is jelentős anyagi támogatásban részesültek. A kisebbségek támogatását szolgálta a Duna Televízió létrehozása is 1992-1993-ban. Ennek programjait kezdettől fellőtték az egyik műholdra, így elvileg a szomszédos országok legtávolabbi pontján is vehető volt. A kormány ezzel arra törekedett, hogy elősegítse a magyar kisebbségek anyanyelvi kultúrához való hozzáférését.

Antall idézett nyilatkozata és a kormány törekvései a szomszédos országokban ingerültséget, a magyar parlamenti ellenzék köreiben pedig nemtetszést váltottak ki. A kisebbségi magyar szervezetek viszont, amelyek a rendszerváltás időszakában jöttek létre, azért elégedetlenkedtek, mert az autonómia semmilyen formájában nem részesültek. A szlovák, román és szerb vezetés – lényegében pártkülönbség nélkül – folyamatosan elzárkózott a magyarokat kollektív államalkotó tényezőként felfogó és az önigazgatás elvét érvényesítő – svájci, belga, spanyol vagy finn jellegű – társnemzeti megoldások alkalmazásától. Az MDF vezette koalíció ezért a szomszédos államok közül csak a 150-180 ezer fős kárpátaljai magyarságnak jelentős kulturális és önigazgatási jogokat biztosító Ukrajnával kötött alapszerződést 1993-ban. A magyar kormány ebben ismételten megerősítette a határok megváltoztathatatlansága melletti elkötelezettségét, míg Ukrajna a nemzetközi normáknak megfelelő kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretet. A parlamenti ellenzék üdvözölte a kormány lépését, a kormánykoalíció egy része viszont bírálta.

Az egyik olyan terület, ahol az 1994-1998-as MSZP-SZDSZ-koalíció politikája markánsan különbözött elődjének irányvonalától, a magyar kisebbségek ügye volt. Ez részben a nemzeti kérdés eltérő megközelítéséből, részben a nyugati integrációs szervezetek határozott elvárásaival szembeni megfeleléskényszerből adódott. Ezzel magyarázható, hogy a Horn-kormány 1995-ben Szlovákiával, 1996-ban pedig Romániával is megállapodást kötött. Ebben a két országban él a magyar kisebbségek zöme – Szlovákiában mintegy félmillió, Romániában pedig több mint másfél millió. A magyar-ukrán alapszerződés mintájára Magyarország ezekben kötelezettséget vállalt a trianoni határok tiszteletben tartására, Románia és Szlovákia pedig ígéretet tett az európai normáknak megfelelő kisebbségi jogok biztosítására. A térség stabilitásának és Magyarország szomszédságpolitikájának szempontjából ezek eredménynek tekinthetők, ám a magyar kisebbségekjogainak kiterjesztése terén nem hoztak áttörést. A svájci vagy akár spanyolországi típusú autonómiát és önigazgatást egyik állam vezetői sem értették bele a kisebbségi jogok fogalomkörébe. Ilyen jogokban ezért azóta sem részesítették a magyarokat. A többé-kevésbé demokratikus viszonyoknak köszönhetően helyzetük ennek ellenére összehasonlíthatatlanul jobb, mint a rendszerváltás előtt volt. Pártokat, iskolákat és különféle más szervezeteket hozhattak létre, s az anyaországgal való kapcsolattartás elől is elhárult minden akadály.

A Szlovákia és Magyarország közötti viszonyt emellett a bős-nagymarosi erőmű körüli vita is mérgezte. Környezetvédelmi okokra hivatkozva ennek felépítésétől Magyarország – mint már utaltunk rá – még 1992-ben visszalépett. Szlovákia viszont felépítette a sajátját, és a Duna elterelésével 1992 végén üzembe is helyezte. A két kormány között ezután vízmegosztási tárgyalások kezdődtek, amelyek eredménytelensége miatt 1993-ban a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak. A Hágai Bíróság 1997-es ítélete érvényesnek mondta ki az 1977-es magyar-csehszlovák szerződést. Ennek alapján a két félre hárította az üzemeltetés környezeti szempontoknak megfelelő esetleges módosításának és a pénzügyi kérdéseknek a rendezését. Az ezzel kapcsolatos vita Szlovákia és Magyarország között azóta is tart.

Jugoszlávia utódállamai közül Szlovéniával és Horvátországgal Magyarország kapcsolatai valamennyi kormányzati ciklusban barátian alakultak. Ez azzal magyarázható, hogy a magyarok száma mindkét országban elenyésző, s így a nagyvonalúbb nemzetiségpolitika semmilyen veszélyt sem rejt magában. A Horvátországban élő 20 ezer fős magyarság széles körű kulturális jogokkal, a 6 ezer fős – zömmel muravidéki – szlovéniai magyarság pedig korlátozott területi autonómiával is rendelkezik. Jogállásukat a Szlovéniával 1992-ben, Horvátországgal pedig 1995-ben aláírt kisebbségvédelmi egyezmények is szavatolják.

Szerbiával viszont egészen az 1990-es évek végéig feszült maradt a viszony. A jugoszláv állam szétesése és a szerb kormány nacionalista politikája következtében a korábban széles körű autonómiát élvező vajdasági magyarság életfeltételei jelentősen romlottak. Szerb részről viszont azt nehezményezték, hogy 1990 végén egy budapesti cég a magyar kormány tudtával fegyvereket szállított Horvátországnak, majd azt, hogy Szerbia elleni nemzetközi szankciókhoz az 1990-es évek közepén és második felében Magyarország is csatlakozott. A szerb-magyar viszony normalizálása ezért csak az új évezredben kezdődött el. 2002-re ez odáig jutott, hogy a Medgyessy-kormány alapszerződés aláírását tervezte Szerbiával. Bár az ellenzék tiltakozása miatt ez meghiúsult, egy kisebbségvédelmi szerződés aláírására 2003 őszén mégis sor került. Ez megerősítette a 300 ezer fő körüli szerbiai – főleg vajdasági – magyarság kulturális autonómiára vonatkozó jogát.

Magyarország szomszédsági és kisebbségi politikájában az Orbán-kormány az úgynevezett státus- vagy kedvezménytörvény 2001-es elfogadásával hozott változást. Ez elsősorban azoknak a határon túli magyar családoknak biztosított különböző – részben anyagi – előnyöket, akik gyermekeiket magyar iskolákba járatták. Az úgynevezett magyar igazolványnyal rendelkezők emellett magyarországi utazási kedvezményekben is részesültek. Ezt az okmányt az ezredfordulóig több mint 900 ezren váltották ki. Az addigi támogatáspolitika keretein túllépve, a magyar állam és a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek között a kedvezménytörvénnyel olyan kapcsolat létesült, amely a kulturális értelemben felfogott magyar nemzet összetartozását demonstrálta és erősítette. Ugyancsak az Orbán- kormány hozta létre az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet (Sapientia), amely kizárólag magyar állami támogatásból működik.

A kedvezménytörvény és általában az Orbán-kormány aktívabb kisebbségi politikája miatt a Magyarország és szomszédjai közötti viszony átmenetileg ismét feszültebbé vált. A 2002-ben hatalomra került szocialista-liberális koalíció kormányzásának időszakában a kapcsolatok valamelyestjavultak, ám problémamentessé továbbra sem váltak. A francia-német típusú második világháború utáni megbékélést a környező államok nacionalista erői éppúgy akadályozzák, mint a Magyar Köztársaság nemzetpolitikájának tisztázatlansága. Ennek egyik legutóbbi megnyilvánulása a kettős állampolgárságról rendezett 2004. decemberi népszavazás volt, amely a szemben álló politikai erők ellentmondásos üzenetei, az alacsony részvétel és a szavazók megosztottsága miatt eredménytelen maradt. Egyik első intézkedésével, melyben a kettős állampolgárság kérdését szabályozta újra, ezt kívánta korrigálni a 2010. május 3-án megalakult Orbán-kormány. A május végén, sürgősséggel elfogadott törvény kimondja, hogy egyedi kérelem alapján gyorsított eljárásban honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek a felmenője magyar állampolgár volt, illetve Magyarországról származik, és/vagy igazolja magyar nyelvtudását.