Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. A KÖZTÁRSASÁG POLITIKAI ÉLETE ÉS SZEREPLŐI

2. A KÖZTÁRSASÁG POLITIKAI ÉLETE ÉS SZEREPLŐI

1990 óta ötször tartottak országgyűlési választásokat: 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006- ban és 2010-ben. A választási eredmények jelentősen különböztek, és 2006-tól eltekintve a választók mindig a hatalmon lévőket büntették, és az addigi ellenzéket jutalmazták.

Az 1994-es választások nyertese az 1990-ben negyedikként végzett MSZP lett a mandátumok 54%-ával. Az 1990-es győztes, az MDF parlamenti reprezentációja viszont 42,5%-ról 10%-ra zuhant vissza. Az SZDSZ mandátumainak aránya 24%-ról 18%-ra csökkent, míg a többi párt mandátumarányai érdemben nem változtak. Ezek az eredmények úgy születtek, hogy a szavazók valamivel nagyobb arányban járultak az urnákhoz, mint 1990-ben. Az első fordulóban a választásra jogosultaknak akkor 65, a második fordulóban pedig 46%-a élt alkotmányos jogával. 1994-ben viszont 69, illetve 55%. Az MSZP 1994-es szavazóbázisa ennek alapján mintegy 1,7 millióra, az SZDSZ-é 1 millióra, az MDF-é pedig 600-650 ezerre volt tehető.

Abszolút többsége ellenére az MSZP koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek, amely erre az időre feladta éles antikommunizmusát. A szocialista párt ezt részben azért tartotta szükségesnek, hogy a külföld számára egyértelművé tegye: semmiféle restaurációra nem kerül sor. Részben pedig azért, hogy a szellemi és kulturális életben befolyásos liberális értelmiség támogatását megszerezze. Az ajánlatot – éles vita után – az SZDSZ vezetése elfogadta. A Horn Gyula (MSZP) vezetésével megalakult koalíciós kabinet így a parlamenti helyek 72%-ával rendelkezett. A miniszteri tárcák többségét szocialista politikusok – Kovács László külügy, Békesi László pénzügy, Vastagh Pál igazságügy, Baja Ferenc környezetvédelmi stb. – kapták. Az SZDSZ három tárcát felügyelt. Ezek közül a belügyi (Kuncze Gábor), valamint a közoktatás- és művelődésügyi (Fodor Gábor, majd Magyar Bálint) rendelkezett nagyobb jelentőséggel.

Parlamenti programbeszédében Horn Gyula éles kritikával illette az elmúlt négy év-

ben elhatalmasodott „széthúzást”, „viszálykodást”, „feszültségkeltést”, „kirekesztést”, „gyűlölködést” és „uszítást”. Ennek folytatása helyett társadalmi megbékélésre és nemzeti összefogásra szólított fel. Ugyanakkor hitet tett a megkezdett átalakulás és a modernizáció folytatása, valamint a demokratikus jogállam intézményeinek és működési rendjének a megszilárdítása mellett.

30. ábra. Az országgyűlési választások mandátumarányai 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban és 2010-ben

1998 újabb meglepetést hozott. Ezúttal a Fidesz többszörözte meg támogatóinak a számát, amely 380 ezerről (1994) csaknem 1,3 millióra ugrott. Mandátumainak a száma – a választási rendszernek köszönhetően – még nagyobb arányban, 5%-ról 38%-ra nőtt. Ennek alapján a párt elnöke, a 35 éves Orbán Viktor alakíthatott kormányt a Kisgazdapárttal (12%) és az MDF-fel (4,4%) összefogva. Az addigi kormánykoalíciót alkotó MSZP mandátumainak az aránya 35%-ra, az SZDSZ-é pedig 6%-ra esett vissza. A választók a parlamentbe juttatták a jobboldali radikális és nacionalista beállítottságú Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP) is. Csurka István vezetésével ez a párt még 1993-ban alakult, döntően az MDF-ből kivált politikusokból. (Szgy. II/523-527.) 1994-ben nemjutott be a parlamentbe. 1998-ban viszont megszerezte a helyek 3,6%-át.

Az Orbán-kormány markáns arcéllel rendelkező miniszterei a Miniszterelnöki Hivatalt irányító Stumpf István, a földművelésügy és a vidékfejlesztés élére került kisgazda Torgyán József, valamint Martonyi János külügyminiszter, Pokorni Zoltán oktatási miniszter, Já- rai Zsigmond pénzügyminiszter és Dávid Ibolya (MDF) igazságügy-miniszter voltak. Az

Orbán-kormány programjának lényegét a miniszterelnök abban összegezte, hogy „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás”. Vagyis a megelőző négy évet olyan „kisiklásnak” fogta fel, amikor az Antall- és Boross-kormány alatt elkezdődött folyamatok megtorpantak, és a hatalomba visszatért „pártállami garnitúra” megszilárdította az egész társadalmat átszövő hálózatát. Kormányzásának négy éve alatt ezért nagy tudatossággal törekedett az „alvadt struktúrák” szétroncsolására, valamint a Fidesz gazdasági, társadalmi és kulturális hátországának a megteremtésére.

Az 1990 és 1998 közötti választások nagyban eltérő eredményei a választók pártpreferenciáinak ingatagságával magyarázhatók. A választók alapvetően mindig a hatalmon lévő és a gazdasági-szociális nehézségekért felelőssé tehető kormánypártokat büntették, míg a gyakran felelőtlenül is ígérgető ellenzéki pártokat jutalmazták. A választói bizonytalanság azonban maga is csak következmény volt, amelyet két tényezőre lehet visszavezetni. Ezek egyike az identitástípusú, stabil pártkötődések alacsony aránya volt. A másik pedig maguknak a pártoknak az ideológiai profilváltása. A rendszerváltó nagy ellenzéki pártok ideológiai és politikai profilja ugyanis az évek folyamán többször változott. Az MDF például, amely 1986–1988-ban a demokratikus szocializmus irányába is nyitott és a népi mozgalommal szoros rokonságot hirdető „harmadikutas” irányzatként szerveződött meg, Antall József elnöksége alatt 1989 őszétől konzervatív-nemzeti irányba tolódott el, miközben 1993-ig a jobboldali radikális nacionalista irányzatoknak is teret adott. Nem könnyítette a választók tisztánlátását az sem, hogy a korábban „nyugodt erőnek” mutatkozó párt 1990-es választási győzelme után olyan antikommunista propagandát folytatott, illetve tűrt el, amelyre támogatóinak jó része nem volt felkészülve. Ezzel is magyarázható, hogy a párt 1993 és 1996 között elemeire hullott, s az a frakció, amely az MDF nevet továbbvitte, 1998-ban már a parlamentbe is alig tudott bejutni, és a továbbiakban az egyik legkisebb parlamenti pártként tevékenykedett.

Az SZDSZ nem kevésbé következetlen üzeneteket küldött választóinak. Ugyanaz a szervezet, amely 1989-ben a kommunistákkal való együttműködés vádjával igyekezett hi- telteleníteni az MDF-et, 1992-től együttműködött az MSZP-vel (Demokratikus Charta), majd 1994-ben koalícióra lépett vele. Az összefüggés eközött és az 1998-as 6%-os választási eredmény között nyilvánvaló.

A harmadik rendszerváltó párt, a Fidesz 1989-1991-ben az SZDSZ-szel együtt balközépen, az ideológiai spektrum radikálliberális mezőjében helyezkedett el, miközben stílusában nagy tudatossággal alkalmazta a generációs pártra utaló és „polgárpukkasztó” elemeket. 1992-től a párt hagyománytisztelettel és a konzervatív-nemzeti értékek iránti elkötelezettséggel kezdett feltöltődni, szakított a generációs külsőségekkel, s nagy célzatossággal határozta meg helyét jobbközépen. A párt liberális balszárnya ezért 1993-1994-ben – az addigi második ember, Fodor Gábor vezetésével – az SZDSZ-hez csatlakozott. Nyilvánvaló, hogy az igen jelentős szavazattöbblet, amelyet a Fidesz 1998-ban elért, részben az MDF, részben az SZDSZ 1990-es és 1994-es szavazóinak „átállásából” adódott.

A pártpreferenciák nagyfokú ingadozása az 1990-es évek második felében mérséklődött; az egyes pártoknak kezdett kialakulni a ténylegesen választók kb. felét felölelő, többé-ke- vésbé jellegzetes vonásokkal rendelkező, stabil szavazóbázisa. Ezek között a jellegzetes vonások között nem a foglalkozás vagy a réteg-hovatartozás, hanem olyan kulturális tényezők játszottak meghatározó szerepet, mint a valláshoz való viszony, a múltszemlélet, a politikai és társadalmi integráltság foka a rendszerváltás előtt (párttag vagy pártonkívüli), valamint a lakóhely jellege (falu-város, vidék és Budapest törésvonalak). Az MSZP törzsszavazói nagyrészt egykori párttagok és hozzátartozóik – jelentős részben nyugdíjasok -, az MDF, a KDNP, a Kisgazdapárt és a magát átprofilírozó Fidesz szavazói pedig hagyománytisztelő, nemzetileg elkötelezett és jórészt vallásos értelmiségiek, alkalmazottak és kisvállalkozók voltak. Utóbbiakon belül a Kisgazdapárt szavazói adták a markánsan vidéki-agrárius színt. Az SZDSZ tipikus szavazójának a zömmel városi, liberális és nem vagy kevésbé vallásos vállalkozó, illetve kvalifikált – jelentős részben fővárosi – értelmiségi volt tekinthető.

1998 után folytatódott a választók tömbösödése jobb- és baloldali politikai táborokra. Az MSZP viszonylag stabil támogatóinak köre lényegében már az 1990-es évek második felére kialakult. Erre utal, hogy a párt az 1998-as választások első fordulójában alig 300 ezer szavazattal kapott kevesebbet, mint 1994-ben (1,5 millió az 1,78 millió helyett). A Fidesz 1998 után kezdte kialakítani a maga identitáspolitikai közösségét. A kormányzati pozíció előnyeit kihasználva, a párt eredményesen törekedett arra, hogy a bal-jobb megosztottság felerősödjék, s hogy az addigi ellentét érzelmileg is alátámasztott éles szembenállássá fokozódjék. A politikai mező ily módon egyre inkább kétpólusává vált. A kis pártok többsége (Kisgazdapárt, KDNP) felmorzsolódott; a szavazók nagy többsége a politikai életet uraló két domináns párt, az MSZP és a Fidesz elkötelezett hívévé vált.

A politikai közösség pártpreferenciáinak megszilárdulása először a 2002-es választások során mutatkozott meg markánsan. A választói részvétel minden korábbinál magasabb volt: az első fordulóban 70,5%, a másodikban 73,5%. Ez megfelel a portugáliai, spanyolországi és görögországi választók elmúlt évtizedekben mutatott aktivitásának. Az Európai Unió 15 tagállamának 1945 és 2003 közötti összesített választási átlagától (82%) azonban még mindig elmaradt. A két nagy párt – minimális különbséggel – mindkét fordulóban 2 millió fölötti szavazatot kapott. A Magyar Szocialista Párt a mandátumok 46%-át, a választási koalícióra lépett Fidesz és MDF pedig 42,5, illetve 6,2, összesen tehát 48,7%-át kapta. Rajtuk kívül csak az SZDSZ jutott be a parlamentbe. 20 képviselőjével az összes hely 5%-át mondhatta magáénak. A MIÉP és az újonnan alakult, balközép jellegű Centrum Párt egyetlen jelöltje sem futott be. A mandátumarányok alapján Medgyessy Péter, a szocialisták pártonkívüli miniszterelnök-jelöltje alakíthatott kormányt.

A 2002. május 27-én megalakult Medgyessy-kormány erős emberei Kovács László (MSZP) külügyminiszter, Lamperth Mónika (MSZP) belügyminiszter, Magyar Bálint (SZDSZ) oktatási miniszter és – 2003-tól – Hiller István, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere voltak. Eltérően az 1994 és 1998 közötti közös kormányzástól, a szocialista és liberális kormánykoalíció nem töltötte ki hivatali idejét. Mivel 2004 augusztusában az SZDSZ megvonta bizalmát a kormányfőtől, Medgyessy Péter lemondott. Helyébe korábbi gyermek-, ifjúsági és sportminisztere, Gyurcsány Ferenc (MSZP) lépett. A részben átalakult kormány új miniszterei közé tartozott Veres János (MSZP) pénzügyminiszter, Kóka János (SZDSZ) gazdasági és közlekedési miniszter, valamint Gráf József (MSZP) földművelésügyi miniszter.

Medgyessy választási propagandájának és kormányprogramjának egyik legfontosabb kulcsszava a „nemzeti közép” kifejezés volt. Ezzel a két politikai tábor addigra kialakult éles szembenállását kívánta meghaladni. Ennek érdekében a hagyományos szociáldemokrata ideológiát olyan liberális, konzervatív és nemzeti értékekkel kívánta párosítani, amelyek addig hiányoztak az MSZP és részben az SZDSZ szemléletéből is. Emellett nagy hangsúlyt helyezett a társadalom alsóbb néprétegeinek, a szegényeknek és a lecsúszottaknak a támogatására. Ennek érdekében meghirdette a „jóléti rendszerváltásnak” nevezett szociális programját.

A Medgyessy-kormány békülékeny és az „árkok betemetésének” szándékára utaló gesztusai ellenére a jobb- és a baloldal közötti éles ideológiai harc folytatódott. A hatalom átadására kényszerült Fidesz kétségbe vonta a választások tisztaságát, és addig nem tapasztalt hevességgel támadta az új kormányt. 2002júniusától erre külön oka is volt. Máig tisztázatlan forrásból kiderült, hogy a rendszerváltás előtt Medgyessy Péter gazdasági szakemberként a titkosszolgálatoknak is dolgozott. Ez mintegy igazolta a Fidesz radikálisainak és a parlamenten kívüli szélsőjobboldalnak azon állítását, hogy tulajdonképpen nem történt igazi rendszerváltás: továbbra is a pártállam kiszolgálói irányítják az országot.

A 2002-esnél alacsonyabb, de viszonylag még mindig magas részvétel (68, illetve 64%) mellett a 2006-os választások is szoros eredményt hoztak. Ismét 2 millión felüli szavazatszámmal az MSZP a mandátumok 49%-át, a Fidesz pedig, amely ezúttal a KDNP-vel alkotott választási koalíciót, a mandátumok 42,5%-át szerezte meg. Vagyis a két nagy párt lényegében megtartotta és sikeresen mozgósította négy évvel korábbi szavazótáborát. Ok kapták a szavazatok 85%-át, s a rájuk leadott szavazatok aránya minden korábbinál magasabb volt. Rajtuk kívül az SZDSZ (5%) és az ezúttal önállóan indult MDF (3%) jutott még be a parlamentbe. A mandátumarányok alapján a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Gyurcsány Ferenc alakított kormányt.

A második Gyurcsány-kormányban az MSZP-t többek között Veres János pénzügyminiszter, Hiller István oktatási és kulturális miniszter, Szekeres Imre honvédelmi miniszter, valamint a különböző tárcákat irányító Kiss Péter és Lamperth Mónika, az SZDSZ-t pedig Kóka János gazdasági miniszter és Molnár Lajos, majd Horváth Ágnes egészségügyi miniszter képviselte. A külügyi tárcát a pártonkívüli Göncz Kinga kapta.

A 2006-os választások előtt, alatt és után folytatódott a két politikai tábor éles konfrontációja. A miniszterelnök Balatonőszödön, párttársai előtt elmondott beszédének nyilvánosságra kerülése után az ellentét még élesebbé vált. Gyurcsány ebben az államigazgatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás és az oktatás 1990 óta halogatott átfogó reformjának szükségességéről igyekezett meggyőzni párttársait – indulatosan és obszcén szavakat, kifejezéseket is használva. Erre, valamint a választási ígéretek és a kormányprogram közötti ellentmondásra hivatkozva, az ellenzék Gyurcsány távozását és új választások kiírását követelte. Ennek kikényszerítése érdekében olyan utcai demonstrációkat is szervezett vagy támogatott, amelyek addig hiányoztak a politika eszköztárából. A konfrontáció 2006 őszén a fővárosban több alkalommal a tüntetők és a rendőrség közötti összecsapásokhoz vezetett. Az összecsapások halálos áldozatot nem követeltek, ám a súlyosan sebesültek száma több tucatra rúgott. Jelentős volt az anyagi kár (felgyújtott autók, megrongált épületek) is. A szocialista-liberális parlamenti többség ennek ellenére bizalmáról biztosította a miniszterelnököt, s a kormány így 2009 tavaszáig a helyén maradt. Ekkor azonban – a belső problémákat súlyosbító nemzetközi gazdasági válság következményeként – mégis lemondásra kényszerült. 2009 áprilisában Gyurcsány Ferenc szocialista-liberális kormányát Bajnai Gordon válságkezelésre vállalkozó úgynevezett szakértői kormánya váltotta fel.

A felhalmozódott problémák 2010-re az addigi pártpolitikai erőviszonyok teljes átalakulásához vezettek. Az egyik nagy rendszerváltó párt, az SZDSZ már a tavaszi választások előtt elemeire hullott. Ugyanez lett a sorsa az MDF-nek, amely a választásokon ugyan még indult, ám egyetlen képviselőt sem sikerült a parlamentbe juttatnia. Csúfosan szerepelt az MSZP is, amely a területi listákon 20%-os támogatást ért el, ám a képviselői helyeknek csak 15%-át tudta megszerezni. Jó eredményt ért el viszont a 2003-ban alakult Jobbik Magyarországért Mozgalom, amely a MIÉP örökébe lépve, a pártpolitikai spektrum szélsőjobboldalán helyezkedik el. A másik új párt, a liberális jellegű Lehet Más a Politika (LMP) viszont csak 4%-os parlamenti reprezentációt tudott felmutatni. A választások abszolút győztese a Fidesz-KDNP pártszövetség lett, amely a területi listákon 52,7%-os támogatottságot ért el. Ezzel és az egyéni kerületekben kivívott nagy fölényével a parlamenti helyek 68%-át szerezte meg. Ilyen nagy győzelmet a rendszerváltás óta egyetlen más párt sem ért el. A 2010 nyarán megalakult új kormány – melyet az 1998 és 2002 közötti ciklushoz hasonlóan ismét Orbán Viktor vezet – belső mozgásterét ez igen jelentős mértékben megnövelte.

Önkormányzati választásokat négyszer tartottak 1990 vége és 2010 szeptembere között. Ezekre mindig a parlamenti választások évében és azok után néhány hónappal került sor.

A helyhatósági választások 1990-ben kialakított jogi alapjait – élve kétharmados többségével – a szocialista-liberális koalíció1994 szeptemberében érdemben módosította. A módosítás célja az volt, hogy a választási eljárás egyszerűbbé és olcsóbbá váljon, s hogy a testületek jobban kifejezzék a választói akaratot. Vagyis a rendszer legyen arányosabb. Ezek érdekében a kétfordulós választás helyett bevezették az egyfordulóst, és eltörölték a részvételi érvényességi küszöböt. Ennek alapján az egyéni kerületekjelöltjeinek megválasztásához a relatív többség is elég volt, függetlenül attól, hogy hányan mentek el szavazni. (A korábbiakban az első fordulóban a választók legalább 40, a másodikban legalább 25%-ának kellett véleményt nyilvánítania ahhoz, hogy a választás érvényes legyen.) Az arányosság biztosítása érdekében a 10 ezer főnél népesebb településeken megszűnt a kétszavazásos (egyéni kerületi és pártlistás területi) rendszer. A továbbiakban mindenütt csak egyéni jelöltekre szavaztak, s a mandátumhoz nem jutott jelölteket állító pártok a töredékszavazatok összesítése alapján juthattak képviselői helyekhez. További változást jelentett, hogy a polgármestereket ettől kezdve nemcsak a kis településeken, hanem mindenütt közvetlenül választották a polgárok. Fontos újítás volt továbbá, hogy az országgyűlési képviselők ekkortól lehettek polgármesterek, s a polgármesterek képviselők. Ezzel megszűnt a két funkció közötti összeférhetetlenség. Az ellenzéki pártok a reform számos elemét támadták, és a parlamenti végszavazáskor kivonultak a teremből. Az Alkotmánybíróság azonban valamennyi módosítást lehetségesnek, vagyis alkotmányba nem ütközőnek találta, s így azok már az 1994. decemberi önkormányzati választások előtt érvénybe léptek.

A módosítások ellenére az önkormányzati választások egyik legfontosabb 1990-es jellemzője nem változott. A kistelepülések független jelöltjei 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban egyaránt „taroltak”. Hasonlóan az 1990-es eredményekhez, a közel 3000 kistelepülés polgármestereinek és képviselőinek több mint 80%-át minden alkalommal ők adták. A falvak életének sajátos belső viszonyai mellett ennek az is oka volt, hogy a pártok nem tudtak a kistelepüléseket is felölelő országos hálózatot kiépíteni.

A 10 ezer főn felüli 162 településen és a megyékben viszont a pártokjelöltjei szerezték meg a polgármesteri és a képviselői helyek túlnyomó – ugyancsak 80, sőt alkalmanként 90% fölötti – részét. A sok alkalmi koalíció és a civil szerveződések miatt a pártok pontos rangsorát lehetetlen megállapítani. Az azonban világosan kirajzolódott, hogy 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben egyaránt az MSZP és az SZDSZ szerezte meg a helyek relatív többségét. A 2006-os választásokon viszont a Fidesz és szövetségesei arattak elsöprő győzelmet. Kivétel ez alól a főváros, ahol minden alkalommal az MSZP és az SZDSZ szerzett többséget, s főpolgármesterré mindig a liberális Demszky Gábort választották.

Bár Magyarország lakosságának 98-99%-a 1949 óta mindig magyar anyanyelvűnek vallotta magát, a jelentős részben kettős identitású cigány lakosság száma az ezredfordulóra meghaladta a félmilliót, vagyis az összlakosság 5%-át. A történelmi nemzetiségek közül viszonylag jelentős – néhány tízezer fős – volt a német anyanyelvűek közössége is. A parlament 1993-ban 96%-os szavazati aránnyal ezért törvényt fogadott el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. A törvény közösségi jogként definiálta a kisebbségek jogát önazonosságuk megőrzésére, ápolására és átörökítésére. Ennek érdekében valamennyi Magyarországon honos kisebbség számára biztosította a személyi elvű (perszonális) autonómiát. Ennek részeként a kisebbségek saját önkormányzatokat hozhatnak létre települési, megyei és országos szinten egyaránt. A helyi kisebbségi önkormányzatok a kisebbség helyzetét érintő bármely kérdésben megkereséssel fordulhatnak az illetékes közigazgatási szervhez, s döntéseket vagy döntések megváltoztatást, illetve visszavonását kezdeményezhetik. Emellett saját vagyonnal és intézményekkel rendelkezhetnek, különösen a közoktatás, a hagyományápolás és a közművelődés terén. A többségi települési önkormányzatok a helyi közoktatás, média és nyelvhasználat kérdéskörében csak a kisebbségi önkormányzat egyetértésével hozhatnak határozatot.

Az első kisebbségi választásokat 1994-ben tartották az önkormányzati választásokkal egy időben. Ez azóta is így történik. Az 1990-es évek második harmadában közel 800 helyi kisebbségi önkormányzat működött az országban. Ebből mintegy 450-et a cigány és 163-at a német lakosság hozott létre. Országos szinten 11 kisebbségi önkormányzat alakult, és a 2 legnagyobb (a cigány és a német) megkezdte a megyei hálózatok kiépítését is.

Az 1989-1990-es alaptörvények a történelmi hagyományoknak megfelelően nem föderális, hanem centrális kormányzati rendszert hoztak létre. A kommunista időszak felülről irányított tanácsrendszerének ellenhatásaként ugyanakkor igen szétaprózott és széles jogkörrel felruházott decentralizált területi önkormányzati rendszert állítottak fel. A megyék által képviselt középszint jelentőségét viszont csökkentették. A megyei irányítást sem pénzzel, sem hatáskörrel nem ruházták fel. Hamarosan kiderült azonban, hogy a több mint 3000 alsó szintű közigazgatási egység nem nélkülözheti a központi koordinációt. Ezért megkezdődött a megyei közigazgatási hivatalok szerepének a felértékelődése, s különösen a központi államigazgatás területi szerveinek az erősítése. Az Orbán-kormány emellett az úgynevezett kistérségi megbízottak rendszerének a kiépítését szorgalmazta, míg a 2002 utáni szocialista-liberális koalíció a megyéknél nagyobb régiók létrehozását pártolta. Ezekből összesen 7 alakult.

A területi és kisebbségi önkormányzatok mellett az 1990-es évek elején más típusú önkormányzatok is alakultak. Ezek közül a nyugdíj- és az egészségbiztosítás intézményrendszerének és működésének önkormányzati kézbe adása volt a legjelentősebb. Az 1994-es választások idején az MSZP a társadalombiztosítási önkormányzatokjogkörének bővítését és azt ígérte, hogy az Egészségbiztosítási Alapotjelentős vagyonhoz juttatja. Ez azonban nem következett be. A folyamatos pénzügyi és működési zavarokkal küzdő önkormányzatokat a Horn-kormány egyre inkább saját ellenőrzése alá vonta. Az ellenzéki pártok ugyancsak bírálták az önkormányzatok működését. Röviddel megalakulása után az Orbán-kormány ezért a tb-önkormányzatok megszüntetéséről fogadtatott el törvényt a parlamenttel. A társadalombiztosítási alapok irányítása ezzel ismét visszakerült a kormány hatáskörébe. A társadalombiztosítás régi rendszerével szemben a Gyurcsány-kormány radikális reformokat hirdetett meg. A „több pénztáras” és a magántőke bevonására épülő új rendszer azonban végül hamvába hullt. A Fidesz által kezdeményezett és 2008-ban megrendezett népszavazás során az állampolgárok többsége a kormány más reformelképzeléseihez hasonlóan erre is nemet mondott.

Az 1989-1990-ben kialakított alkotmányos rend értelmében Magyarország olyan parlamentáris köztársaság lett, amelyben a végrehajtó hatalom a kormány, illetve az azt vezető miniszterelnök kezében összpontosul. A vele szembeni ellensúlyok közül legfontosabb a parlament, illetve a parlamenti ellenzék és az Alkotmánybíróság. Az államfő – kivéve a rendkívüli állapotot – ugyanakkor csak szimbolikus és reprezentatív jogokat kapott. Ez az elvileg egyértelmű jogállás 1990-1992-ben mégis éles viták tárgyává vált. A viták abból adódtak, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök és liberális támogatói köre kiterjesztően értelmezte az államfői jogkört. Vagyis az elnök és a mögötte felsorakozott ellenzék a parlamenti többséggel és a kormányhatalommal szembeni alkotmányos ellensúlyként fogta fel az államfő szerepét. Ennek megfelelően az elnök a hadsereg és az országos intézmények vezetőinek a kinevezési ügyeiben vétójogot gyakorolt. Vagyis megtagadta Antall József előterjesztéseinek az aláírását.

Az államfő és a kormányfő között kialakult konfliktust az Alkotmánybíróság 1991-1992- ben több határozatával igyekezett tisztázni és feloldani. Ezek a határozatok megerősítették, hogy „a végrehajtó hatalom kizárólagos letéteményese” a kormány, s hogy a „köztársasági elnök kívül áll a végrehajtó hatalmon”. Ennek megfelelően az államfő csak akkor utasíthatja el a kormány kinevezési javaslatait, ha azok súlyosan zavarnák „az államszervezet demokratikus működését”. Mivel Göncz és támogatói a kormány számos lépését az utóbbi kategóriába sorolták, a kormány és az államfő közötti konfliktus az alkotmánybírósági határozatok után is folytatódott. Az 1990 és 1994 közötti időszakban az elnök összesen 7 kinevezési vagy felmentési javaslatot és 5 törvényt vétózott meg. Élete utolsó hónapjaiban Antall József ezért érintkezni is alig akart Göncz Árpáddal.

Az 1994-es szocialista-liberális választási győzelem után a kormány és az államfő közötti feszültség megszűnt. 2005-ben – kétharmados többségükkel élve – a kormánykoalíció pártjai újabb öt évre Göncz Árpádot választották köztársasági elnökké az ellenzék jelöltjével, Mádl Ferenc jogászprofesszorral szemben. Az új kormányfő, Horn Gyula és Göncz Árpád viszonya mindvégig harmonikusan alakult. Ez az elnök aktivizmusának csökkenésében is megmutatkozott. Törvényjavaslatot a köztársasági elnök 1998-ig nem kezdeményezett, és egyetlen kinevezési vagy felmentési javaslatot sem vétózott meg.

Ugyancsak harmonikusan alakult a 2000-ben államfővé választott Mádl Ferenc és az Orbán-kormány viszonya. A 2002-es szocialista-liberális győzelem után viszont ismét sor került kisebb súrlódásokra. 2002-ben például az elnök megtagadta a Medgyessy-kormány Horn Gyula kitüntetésére vonatkozó előterjesztését. Ezért a baloldal neheztelt meg rá. A 2004-es kormányválság idején viszont a jobboldal egy részének okozott csalódást, amely az Országgyűlés feloszlatását és új választások kiírását várta tőle. Az alkotmány szelleméhez ragaszkodva Mádl Ferenc azonban olyan személyt kért fel miniszterelnöknek – Gyurcsány Ferencet -, akit a parlamenti többség támogatott, s akinek ezért biztos esélye volt kormányalakításra.

A szocialista-liberális parlamenti többség ellenére 2005-ben ajobboldal támogatottja lett köztársasági elnök. Sólyom László megválasztására azért kerülhetett sor, mert az MSZP és az SZDSZ nem tudott közös jelöltben megállapodni. Első nyilatkozataival az új elnök a nemzeti egységet megjelenítő, pártok fölötti szerepben lépett fel. A 2006-tól végletesen kiéleződött politikai légkörben azonban egyre inkább szembekerült a kormánykoalícióval és személy szerint Gyurcsány Ferenccel. O sem írta alá Horn Gyula kitüntetését, a kitüntettek közül pedig kettővel – pártállami múltjuk miatt – nem fogott kezet. Emellett többször megszólalt és állást foglalt politikai kérdésekben, melyek során általában a kormánypolitikát, illetve a miniszterelnököt bírálta. Ehhez járult, hogy különböző kinevezési javaslatait ismételten úgy tette meg, hogy a kormánnyal, illetve a parlamenti pártokkal előzetesen nem konzultált, illetve a parlamenti többség véleményét nem vette kellően figyelembe. Mindezek miatt népszerűsége csökkent, és baloldali részről ismételten éles bírálatokban részesült. Ugyanakkor elveszítette a Fidesz vezetőinek bizalmát is. Új köztársasági elnökké ezért nem őt, hanem Schmitt Pál sportvezetőt, európai parlamenti képviselőt, a Fidesz egyik alelnökét választotta köztársasági elnökké az új országgyűlési többség. Schmitt Pál 2010. augusztus 5-én vette át hivatalát Sólyom Lászlótól.

Eltérően a köztársasági elnök „gyenge” jogállásától, a miniszterelnök közjogi állását az 1989–1990-ben kialakított alkotmányos alapszerkezet kifejezetten erőssé tette. Ez elsősorban az NSZK-ból átvett konstruktív bizalmatlansági indítványnak volt köszönhető. A miniszterelnök alkotmányjogilag körülbástyázott pozíciója az évek során még erősebbé és meghatározóbbá vált. Ez különösen három területen volt megfigyelhető: 1. a miniszterelnök befolyásának egyre markánsabbá válása minisztereivel szemben; 2. a kormányfői hatalom fokozódó önállósodása a parlamenti többséget biztosító pártháttértől; és 3. a politika és ezen belül elsősorban a választási kampányok eltolódása a programok ütköztetésétől a miniszterelnök és kihívója közötti személyes versengés irányába.

A miniszterekkel szembeni kormányfői hatalom erősödésének legfőbb eszközévé a Miniszterelnöki Hivatal vált. Antall József kormánya még olyan régi típusú kabinetként működött, amelyben érdemi viták folytak, és a miniszterek szava általában nagy súllyal esett latba. A kormányülések, melyeken valódi döntés-előkészítés folyt, rendszerint a késő éjszakai órákba nyúltak. A Miniszterelnöki Hivatal szakreferenseinek a munkáját egyetlen államtitkár fogta össze. Ez lényegében a Horn-kormány alatt is így maradt. 1998 és 2002 között viszont a „kancellária” lett a kormányzati munka zászlóshajója. A hivatal létszáma megnőtt, több államtitkárság létesült, és az egész szervezet élére külön miniszter került. A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány alatt tovább folytatódott a Miniszterelnöki Hivatal megerősödése és csúcsminisztériummá válása. A szervezet létszáma az 1999-es 383 főről 2002-re 654-re, majd 2003-ra 780-ra nőtt. A politikai államtitkárok száma 2005-ben már elérte a 7-et. A kormányülések ugyanakkor kezdtek formálissá válni. Az érdemi döntéseket általában másutt hozták, ezeket a kormányüléseken csak tudomásul vették. Az Or- bán-kormány még az ülések pontos jegyzőkönyvezését, illetve hangfelvételek készítését is megszüntetette.

A miniszterelnökök párthátterüktől való függetlenedése ugyancsak Orbán Viktor kormányzása alatt kezdődött. Antall József még számos fontos kérdésben pártjának és a Kisgazdapártnak a foglya volt. A különböző pártfrakciókkal vívott küzdelme 1993-ra csaknem parlamenti többségének elvesztéséhez vezetett. Horn Gyula ügyes taktikázással hidalta át a pártja különböző csoportjai és koalíciós partnere közötti ellentéteket. Orbán Viktor ereje és mozgástere viszont már alig függött attól, hogy elnökként éppen ki állt a párt élén. Hatalmát növelte, hogy a 2002-es vereség után a Fidesztől független mozgalmat (polgári körök) szervezett, és azt hangoztatta, hogy a „pártok felett eljárt az idő”. A 2005-ös „nemzeti konzultációt” ugyancsak pártok feletti intézmény, a Nemzeti Konzultációs Testület szervezte. Orbán már miniszterelnökként is, később, az ellenzék vezéreként pedig még inkább igyekezett a pártok fölötti, az egész nemzetet képviselő államférfi szerepében fellépni.

Orbán utóda, Medgyessy Péter úgy lett miniszterelnök, hogy az őt jelölő pártba be sem lépett. A választási kampányban külön kampánystábbal dolgozott, és tanácsadói köre, kormányfői kabinetjének későbbi kulcsemberei csak lazán kapcsolódtak az MSZP veze-téséhez. Később előszeretettel tekintette magát a „köztársaság”, s nem a kormánypártok miniszterelnökének. Medgyessytől eltérően Gyurcsány Ferenc belépett az MSZP-be, de miniszterelnök 2004-ben a párt vezetőinek akarata ellenére és jelöltjükkel, Kiss Péterrel szemben lett. Bár 2006-os győzelme után a párt elnökévé választották, nehéz és megrendült helyzete ellenére 2009 tavaszáig inkább ő kényszerítette akaratát a pártra, s nem a párt őrá. Ekkor azonban miniszterelnökként és pártelnökként is megbukott.

89. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor politikai vitája a Parlament Munkácsy Termében. 2005. július 8.

A politikai verseny és propaganda nagyon erősen személyekre, és nem programokra fókuszáló jellege a rendszerváltás óta sajátja a magyar közéletnek. Az MDF „nyugodt erőt” sugározni akaró 1990-es kampányát a mindig nyakkendős, öltönyös, jól fésült és komoly Antall József, az SZDSZ „Tudjuk, merjük, tesszük” radikalizmusát és magabiztosságát pedig három lezseren öltözött, mosolygó és részben kócos fiatalember – ifj. Rajk László, Pető Iván és Magyar Bálint – jelenítette meg. A politikai események – köztük a parlamenti viták – közvetítése az elektronikus médiában még inkább aláhúzta a személyek fontosságát. Ez különösen a választások előtti kampányok időszakában mutatkozott meg. Ezek csúcseseményének 1998-tól a mindenkori miniszterelnök-jelöltek tévévitája bizonyult. Az elmúlt választásokon nemcsak pártok győztek és veszítettek, hanem a miniszterelnök-jelöltek is. 1998-ban Orbán Viktor győzött Horn Gyulával szemben, 2002-ben és 2006-ban pedig Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorral szemben. A politikai közösség jobb- és baloldalának szembenállása 2006 és 2009 között sokak szemében egyenesen a két pártvezér: Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor párharcára egyszerűsödött le. A Fidesz hatalmas választási győzelmével ebből a küzdelemből 2010-ben Orbán Viktor került ki győztesen.