Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

8. fejezet - VIII. FEJEZET │ A HARMADIK MAGYAR KÖZTÁRSASÁG

8. fejezet - VIII. FEJEZET │ A HARMADIK MAGYAR KÖZTÁRSASÁG

86. Antall József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök és Szabad György, az Országgyűlés elnöke koszorúznak az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak tiszteletére tartott ünnepségen, a Nemzeti Sírkert 21-es parcellájában. 1992. november 4.

A világtörténelem legtöbb nagy fordulatához hasonlóan az 1989-1991-es kelet-európai és ezen belül magyarországi átalakulást is több külső és belső tényező összetalálkozása és ezek egymásra hatása idézte elő. Alapvetőnek a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése, vagyis a második világháború vége óta tartó szovjet-amerikai rivalizálás amerikai győzelemmel történő befejeződése tekinthető. A Szovjetunió vereségének előjelei már az 1980-as évek közepén mutatkoztak. Teljesen nyilvánvalóvá és bizonyossá azonban csak 1989-re vált, hogy az „orosz medve” alulmaradt a küzdelemben. A külpolitikai erőtér átrendeződése mellett fontos szerepet játszott az állami és társadalmi tulajdonon alapuló központi tervgazdálkodás történelmi veresége is a magántulajdonra és a piaci mechanizmusok automatizmusára épülő kapitalizmussal szemben. Ezek a tényezők az 1980-as évek végére mindegyik kelet-európai államban válságos helyzetet idéztek elő. S végül nem maradhatnak említés nélkül azok az egyéni kezdeményezések és belső társadalmi mozgalmak sem, amelyek – a kínálkozó lehetőségeket kihasználva, sőt azokat olykor megteremtve – belülről bomlasztva és/vagy reformálva járultak hozzá a történelmi jelentőségű változásokhoz. Ezt az egész forradalmi jelentőségű átalakulási folyamatot rendszerváltozásnak, illetve – a folyamat hirtelen és akaratlagos jellegét hangsúlyozva – rendszerváltásnak vagy rendszerváltoztatásnak nevezzük.

A rendszerváltozás egyes országokban gyorsan és esetenként fegyveres harcoktól kísérve, másutt lassabban és alapvetően békés formában zajlott le. Magyarország a kelet-európai államok utóbbi csoportjába tartozott. Az átalakulás formáját és ütemét a hatalmon lévő állampárt (MSZMP) és az 1987-1988-ban megalakult ellenzéki szervezetek közösen állapították meg. Az úgynevezett Nemzeti Kerekasztalnál folyó tárgyalások keretében elfogadott megállapodások alapján került sor 1989. október 23-án a köztársaság kikiáltására, majd a köztársaság alkotmányos alapjainak a megteremtésére.

Az azóta eltelt két évtizedben Magyarország minden tekintetben sokat változott. A pártállami struktúrákat olyan demokratikus intézményrendszer váltotta fel, amelyben minden korlátozás nélkül érvényesül a választók szabad akarata, s megvalósult a hatalmi ágak szétválasztása. Kulturális téren ugyancsak plurális viszonyok alakultak ki. Eközben az ország visszanyerte szuverenitását, s a Szovjetunió által felügyelt integrációs szervezetek helyett a NATO és az Európai Unió tagja lett. Mélyreható változások zajlottak le a gazdaságban és a társadalomban is. Az állami és közösségi tulajdon dominanciáját a magántulajdon túlsúlya váltotta fel; az állami tervezés helyébe a piaci szabályozók rendszere lépett. Az átalakulás súlyos gazdasági és szociális válsággal járt együtt, amelyből csak az ezredfordulóra sikerült kilábolni. Eközben módosult a társadalom tulajdonosi és foglalkozási szerkezete, s megnőttek a vagyoni és jövedelmi különbségek. A kiéleződött politikai ellentétek és a szociális nehézségek vezettek oda, hogy 2006-2007-ben Budapesten utcai zavargásokra került sor. A 2008 őszétől kibontakozó gazdasági világválság hatásai tovább súlyosbították a gazdasági és társadalmi problémákat. A rendszerváltozás 20 éves évfordulójáról 2009-ben ezért egy végletesen megosztott magyar elit és egy súlyosan frusztrált magyar társadalom emlékezett meg, ha megemlékezett egyáltalán.

1. ALKOTMÁNYOS ALAPOK ÉS A DEMOKRATIKUS ÁTMENET BEFEJEZŐDÉSE

A harmadik Magyar Köztársaság létrejöttét Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke jelentette be 1989. október 23-án, az 1956-os forradalom 33. évfordulóján. Jogi értelemben ezzel véget ért a hivatalosan „népköztársaságnak” nevezett pártállami diktatúra 40 esztendős – 1949-től tartó – időszaka. A régi rend intézményeinek a többsége azonban még működött, s az újak felállítására csak ezt követően került sor. Ezek törvényi feltételeiről a Nemzeti Kerekasztalnál született megállapodások értelmében a régi, 1985-ben megválasztott parlament gondoskodott 1989 októberében és novemberében.

Az úgynevezett sarkalatos törvények legfontosabbika az 1949-es Alkotmányt módosító XXXI. törvény volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke iránti tiszteletjeleként ez ugyancsak 1989. október 23-án lépett életbe. Magyarország eszerint népköztársaságból olyan köztársasággá alakult, amelyben egyaránt érvényesülnek a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus elvei. A törvény tiltotta a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló magatartást, törölte a „munkásosztály marxista-leninista pártjának” vezető szerepére vonatkozó megállapítást, deklarálta a többpártrendszert, és kimondta, hogy egyetlen párt sem gyakorolhatja a közhatalmat. Gazdasági szempontból a „tervezés előnyeit is felhasználó” olyan piacgazdaságként definiálta az ország gazdaságát, amelyben „a köztulajdon és a magántulajdon egyenrangú, és egyenlő védelemben részesül”, s amely „elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és szabadságát”. (Szgy. II/481-499.)

Az új alkotmány az Országgyűlést a Magyar Köztársaság két – egy téli és egy nyári – megszakítással állandóan ülésező, legfelsőbb államhatalmi és nép-képviseleti szerveként határozta meg. A megfelelő díjazásban részesülő képviselőket a választópolgárok négyévi időtartamra választhatták meg. A törvényalkotás mellett az Országgyűlés kizárólagos hatáskörébe kerültek a legfontosabb személyi döntések, így a kormány tagjainak és más fontos állami szervek vezetőinek a megválasztása. Különlegesen veszélyes külső vagy belső helyzet esetére az Országgyűlés kapott jogot a hadiállapot kinyilvánítására és a békekötésre, továbbá szükségállapot kihirdetésére és a fegyveres erő országon kívüli és belüli alkalmazására.

A törvény értelmében az Elnöki Tanács megszűnt, és köztársasági elnöki poszt létesült. A köztársasági elnök, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka is, kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Bár személye sérthetetlen, törvényszegés esetén tisztségétől megfosztható. Ehhez a döntéshez a képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Az államfő hatáskörére vonatkozólag az alkotmánymódosítás az 1946. évi I. törvény rendelkezéseit vette alapul. Az Országgyűléssel szemben eszerint korlátozott vétójog és korlátozott feloszlatási jog illette meg. A korlátozott vétójog értelmében egyet nem értés esetén az elnök egy ízben megfontolás végett visszaküldheti az aláírására váró törvényt. Ebben az esetben az Országgyűlés a törvényt köteles újratárgyalni, ám döntését követően az elnöknek öt napon belül ki kell hirdetnie az ismét elfogadott törvényt. Az államfői vétó másik lehetséges formája úgynevezett előzetes normakontroll kezdeményezése egy új közjogi testületnél, az Alkotmánybíróságnál. Az alkotmánybírák álláspontjától függően az államfő a törvényt vagy visszaküldheti az Országgyűlésnek módosításra, vagy köteles azt kihirdetni. Az Országgyűlés feloszlatására csak rendkívüli körülmények esetén és új választások kiírásának kötelezettsége mellett, elnapolására pedig legfeljebb 30 napos időterjedelemmel kapott jogot.

A köztársaság ideiglenes elnöke Szűrös Mátyás lett. A végleges megoldást illetően a pártok megosztottak voltak. Az elnökválasztás módjával (közvetlen, nép általi vagy közvetett, parlament általi) és időpontjával (az első demokratikus országgyűlési választások előtt vagy után) kapcsolatban a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során nem alakult ki egyetértés. A nézetek különbözősége miatt a törvény főszabályként rögzítette a köztársasági elnök közvetett, parlament általi választását. A különleges, átmeneti helyzetre való tekintettel ugyanakkor azt is kimondta, hogy ha az államfői tisztség betöltésére a Nemzeti Kerekasztal többségi álláspontjának megfelelően az új Országgyűlés megválasztása előtt kerülne sor, akkor a köztársasági elnököt ezen egy alkalommal a választópolgárok közvetlen és titkos népszavazással maguk fogják megválasztani. Az SZDSZ-t és a Fideszt azonban ez sem elégítette ki. A köztársasági elnök parlament általi választása érdekében ezért népszavazást kezdeményeztek.

A Nemzeti Kerekasztal megállapodásainak értelmében október 23-a után folytatódott az alkotmányozási folyamat és ezzel a köztársaság intézményrendszerének teljessé tétele. Október 30-án hirdették ki a XXXII. törvényt, amely az Alkotmánybíróság felállításáról intézkedett. Ez a magyar államéletből korábban mindig hiányzó testület, amelynek a tagjait az Országgyűlés választotta 9 évre, igen széles jogkört kapott. Feladatai közé tartozott a jogszabályok előzetes és utólagos vizsgálata, az alkotmányban biztosított jogok megsértése miatt benyújtott panaszok elbírálása, az alkotmány értelmezése, valamint az állami szervek és az önkormányzatok között felmerülő hatásköri összeütközések megszüntetése. Az alkotmány és a jogállamiság védelmében bármely alkotmányba ütköző törvényt és törvényeket sértő kormányzati intézkedést megsemmisíthetett. Az Alkotmánybíróság ezáltal az új közjogi intézményrendszer egyik legfontosabb szervévé vált, és kiemelkedő helyet kapott a parlamenti többséggel és a kormánnyal szembeni ellensúlyok rendszerében. Sólyom László jogászprofesszor, az MDF egyik szakértője vezetésével a testület 1990. január 1-jén kezdte meg működését.

Ugyancsak október 30-án emelkedettjogerőre az országgyűlési képviselők választásával foglalkozó XXXIV törvény. Ez egy rendkívül bonyolult választási rendszert vezetett be. A parlament összesen 386 képviselője közül 176 fő egyéni jelöltként egy-egy választókerületből, 152 a területi (megyei és fővárosi) pártlistákra leadott szavazatok alapján, 58 pedig az országos pártlistákról, az egyéni kerületi és területi pártlistás ágon képződött maradék szavazatokra épített és az arányosság elvén alapuló kompenzációs rendszer révén kerülhetett a Tisztelt Házba. A választási rendszer vegyes jellegéből eredően minden választópolgár két szavazattal rendelkezett. Az egyiket a lakóhelye szerinti egyéni választókerület jelöltjeire, a másikat a pártok területi listáira adhatta le. Az egyéni kerületekben a választás kétfordulós volt. Ha az első fordulóban egyik jelölt sem tudta megszerezni a szavazatok több mint 50%-át, akkor a második fordulóban már az egyszerű többség is elégséges volt. A második fordulóban az első forduló első három helyezettje, illetve a legalább 15%-os szavazatarányt elért jelöltek indulhattak.

Az átgondolatlan pártalakítások elkerülése és a parlament működőképességének biztosítása érdekében a választójogi törvény erős szelektivitást érvényesített a nagyobb, illetve befolyásosabb pártok és jelöltek javára. Ennek egyik eszköze a jelöltállítás feltételekhez kötése volt. Az egyéni kerületekben 750 úgynevezett kopogtatócédula, azaz névre szóló és névvel vállalt állampolgári ajánlás szükségeltetett egyjelölt indulásához. Területi listát csak az a párt állíthatott, amely az adott körzet egyéni választókerületeinek legalább negyedében képesnek bizonyultjelöltállításra, vagyis jelöltenként 750 kopogtatócédula összegyűjtésére. Országos pártlista állításának, azaz a töredék szavazatokból való részesedésnek pedig az volt a feltétele, hogy a párt minimálisan 7 érvényes területi listával rendelkezzék a maximálisan elérhető 20-ból. A szelektivitás fentieknél is szigorúbb elemének bizonyult az úgynevezett küszöbhatár, amelyet a törvény 4%-ban állapított meg. Ha egy párt területi listákon szerzett szavazatai nem érték el az országos szavazatszámnak ezt a hányadát, akkor az a párt nem kaphatott területi, illetve országos listán alapuló mandátumot. A választójogosultságot a törvény mindössze két alapfeltételhez kötötte: magyar állampolgársághoz és a 18. életév betöltéséhez. (Szgy. II/499-503.)

A november 1-jén elfogadott XXXV törvény a köztársasági elnök választását szabályozta. A referendum időpontjaként 1990. január 7-ét határozták meg a honatyák. November 26-ára ugyanakkor kitűzték az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás lebonyolítását is, amely az államfőválasztás elhalasztását célozta az országgyűlési választások utáni időre. (Szgy. II/503-505.)

Az Országgyűlés 1989-ben összesen 58 törvényt fogadott el, több mint tízszeresét az 1950 és 1985 közötti éves átlagnak, és az 1988-as számnak is több mint kétszeresét. A jogállamiság kereteinek megteremtésével az 1985-ben megválasztott – döntően párttag – képviselők ily módon megtették azt, amit a rendkívüli körülmények megköveteltek tőlük. A testület 1989. december 21-én döntött úgy, hogy 1990. március 16-ai hatállyal kimondja feloszlását.

1989-1990-ben nemcsak a magyar, hanem a többi kelet-európai kommunista rendszer is összeomlott. A világtörténelmi jelentőségű átalakulás nemzetközi feltételeit Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és George Bush amerikai elnök 1989. december 2-ai máltai megállapodása biztosította. Egyezségük lényege a szabad és többpárti választások támogatása, valamint a belügyekbe való be nem avatkozás elvének elfogadása volt.

1989 végétől 1990 tavaszáig, vagyis az első szabad választásokig két síkon futottak az események. Az egyik a pártellenőrzéstől megszabadult Németh-kormány tevékenysége volt, amely saját hatáskörében számos konkrét intézkedéssel vitte előbbre a rendszerváltás ügyét. Ezek közé tartozott a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásának szorgalmazása, ez ügyben 1990. március 9-én sikerült megállapodásra jutni a szovjet vezetéssel. A kivonulás befejezésének határidejét 1991.június 30-ában állapították meg. (Szgy. II/506-508.) Az 1990. január 24-én elfogadott IV törvény hatálytalanította a Szentszékkel kötött 1964. évi Részmegállapodást. A magyar állam előzetes hozzájárulási joga a pápától függő egyházi állások betöltésénél ezzel megszűnt. (Szgy. II/505-506.) Ezt követően érvénytelenítették az egyházakra nézve sérelmes, 1948 és 1950 közötti egyezményeket is.

  1. március 1-jén megkezdte működését az Országgyűlés alá rendelt Állami Vagyonügynökség. Ennek az volt a feladata, hogy az 1988-as társulási és az 1989-es átalakulási törvény alapján megindult privatizációs folyamatokat felügyelje. Ugyancsak március 1-jén fogadta el a parlament az 1990. évi XXIII. törvényt, amely felszámolta az állam kizárólagos iskolaalapítási és -fenntartási jogát, egyúttal lehetővé tette a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok szervezését. Az orosz nyelv kötelező tanítását Glatz Ferenc miniszter már ezt megelőzően, 1989. június 8-án eltörölte.

A Németh-kormány rendszerváltó intézkedéseivel párhuzamosan zajlott az 1990 tavaszára kiírt választásokra és az államfőválasztással kapcsolatos referendumra való felkészülés. Az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás négy kérdése a Munkásőrség feloszlatására, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésére, az MSZMP vagyoni elszámoltatására és az államfő parlamenti választások utáni megválasztására vonatkozott. Mivel az első három kérdés erre az időre lényegében már elintéződött, igazi tétje csak a negyediknek volt, amely így szólt: „Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?”

Az 1989. november 26-án megrendezett úgynevezett négyigenes népszavazáson a választók közel 60%-a vett részt. A Munkásőrség és a munkahelyi pártszervezetek feloszlatására, valamint az MSZMP utódpártjának elszámoltatására vonatkozó kérdésekre a szavazók 95%-a igennel válaszolt. A köztársasági elnök megválasztásának időpontjával kapcsolatban azonban eltértek a vélemények: 50,07% szavazott igennel, és 49,93% nemmel. A hatezer szavazatos különbség értékét tovább csökkentette, hogy a referendumot manipulációként értékelő MDF bojkottra szólította fel az ország lakosságát. Az MDF tagjai és szimpatizánsai ezért nem vettek részt a szavazáson. A referendum mindenesetre így is érvényes volt, és a népszavazást kezdeményező pártok elérték céljukat. Az Országgyűlés visszavonta a köztársasági elnök 1990. január 7-ei közvetlen választásáról szóló határozatát, és megállapította, hogy elnökválasztásra az országgyűlési választásokig nem kerülhet sor. Ezzel lényegében az MSZP, illetve közismert és népszerű elnökjelöltje, Pozsgay Imre szenvedett vereséget. A szocialisták ezen úgy próbáltak változtatni, hogy a parlamenttel újabb törvényt hozattak. Az 1990. március 1-jén elfogadott XVI. törvény kimondta, hogy a köztársasági elnököt első alkalommal az egész ország lakosságának kell megválasztania az országgyűlési választásokat követő hat hónapon belül.

Az MSZP és az ellenzék közötti harc azonban csak egyik dimenziója volt a választási előkészületeknek. A hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben az MDF és az SZDSZ ellentétei is kiéleződtek. Az egyre durvuló választási kampányban az SZDSZ radikális rendszerváltó, élesen antikommunista és modern szellemű européer pártnak, az MDF pedig konzervatív-nemzeti jellegű és a magyar múltban gyökerező „nyugodt erőnek” mutatta magát. A két ellenzéki párt rivalizálásával összefüggésben hosszú évek után ismét megjelent a közéletben a politikai antiszemitizmus.

A választások március 25-ei első fordulóján 12 párt indult. A 4%-os küszöbhatár miatt 6 párt az első fordulóban kiesett. A 386 mandátumból így végül 164-et (43%) az MDF, 94-et (24%) az SZDSZ, 44-et (11%) a Kisgazdapárt, 33-at (9%) az MSZP 22-t (5%) a Fidesz és 21-et (5%) a KDNP szerzett meg. A független képviselők száma 8 (3%) volt. Az 1985-1990-es régi parlamenthez képest az új Országgyűlés összetétele radikálisan átalakult. A képviselők 95%-ban kicserélődtek. Ez a változás szociális háttér és politikai orientáció szempontjából egyaránt csaknem teljes elitcserét takart. A volt párttagok aránya 75%-ról 13%-ra, a volt párttitkárok és más MSZMP- és tanácsi funkcionáriusok hányada pedig 15%-ról 1-2%-ra csökkent. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya 59%-ról 89%-ra emelkedett. Az új politikai elit legjelentősebb kibocsátó rétege a független szakértelmiség, közülük is elsősorban a humán értelmiség volt.

87. Antall József, a Magyar Demokrata Fórum elnöke nemzetközi sajtótájékoztatón jelenti be a választási győzelmet. Jobb szélen Csoóri Sándor. 1990. április 9.

Kormányalakításra a relatív többséghez jutott MDF szerzettjogot. Az abszolút parlamenti többség megszerzése érdekében a párt miniszterelnök-jelöltje, Antall József ezt koalíciós alapon, a Kisgazdapárttal és Kereszténydemokrata Néppárttal együttműködve képzelte el. A hatékony kormányzás feltételeinek biztosítása érdekében ugyanakkor szükségesnek látta, hogy az SZDSZ-szel is megtalálja a modus vivendit. Ezt a célt szolgálta az MDF elnökségének előzetes tájékoztatása nélkül kötött, április 29-ei pártközi megállapodás. Ez három fő kérdést érintett: a kormány alkotmányos jogállását, amelyet az 1989. évi XXXI. törvény nem szabályozott részletesen; a köztársasági elnök választásának a módját, amelynek ügyében a régi Országgyűlés megpróbált kész helyzetet teremteni; s végül azoknak a törvényeknek a körét, amelyekhez az alkotmány értelmében kétharmados többség, azaz a leendő parlamenti ellenzék támogatása szükségeltetett. (Szgy II/508-510.) A megállapodás értelmében Antall ígéretet kapott miniszterelnöki pozíciójának a parlamenttel szembeni körülbástyázására és a kétharmados törvények körének szűkítésére. Ennek fejében hozzájárult ahhoz, hogy a házelnöki és az ideiglenes köztársasági elnöki posztot, amely egyébként az MDF-et illette volna, az SZDSZ országos tanácsának egyik tagja, Göncz Árpád töltse be. A két fél emellett kötelezettséget vállalt arra is, hogy a régi parlament 1990. március 1-jei döntésével szemben az alkotmányt úgy fogják módosítani, hogy a köztársasági elnököt mégse a nép, hanem a parlament válassza, s hogy a megválasztandó személy Göncz Árpád lesz, akit a házelnöki székben Szabad György történész-akadémikus, az MDF országos elnökségének tagja fog felváltani.

Az Országgyűlés május 2-án ült össze. Az április 29-ei megállapodás értelmében a képviselők május 9-én elfogadták az első alkotmánymódosító törvényt (XXIX. tv.). Eszerint az Országgyűlés csak a miniszterelnököt választja, a kormány többi tagját a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. Antall május 23-án mutatta be 60%-os parlamenti többséggel rendelkező, hárompárti kormányát. A 13 szakminiszter és a 3 tárca nélküli miniszter közül 8 az MDF-et, 4 a Kisgazdapártot és 1 a KDNP-t képviselte. Hárman egyik párthoz sem tartoztak. A legfontosabb tárcákat, így a külügyit (Jeszenszky Géza), a belügyit (Horváth Balázs), a honvédelmit (Für Lajos), az igazságügyit (Balsai István), az ipar és kereskedelmit (Bod Péter Ákos), valamint a művelődés és közoktatásügyit (And- rásfalvy Bertalan) MDF-es politikusok kapták. A pénzügyminiszter (Rabár Ferenc) és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere (Kádár Béla) egyik párthoz sem tartozott. A kereszténydemokraták a népjóléti tárcát (Surján László) kapták, míg a kisgazdák stratégiai tárcájának a földművelésügyi (Nagy Ferenc József) számított.

Az új miniszterelnök május 22-én ismertette kormányzati elképzeléseit a parlamentben. Ennek írott változata a Nemzeti megújhodás programja címet viselte. Az új kormány – kezdte beszédét Antall – a szabadság, a nép, a gazdasági fordulat és az Európához való újracsatlakozás kormánya lesz. Részletezve ezeket az elveket elmondta, hogy a kabinet gazdaság- és társadalompolitikájának alapvető célja egy olyan „szociális piacgazdaság” kialakítása, amely rövid időn belül képes lehet a társadalom szociális, egészségügyi és egyéb elvárásainak európai szintű kielégítésére. A nemzeti megújhodáshoz – folytatta gondolatmenetét – „kiművelt emberfőkre van szükségünk”. Ezért a közoktatásügyben is jelentős átalakításokat helyezett kilátásba. Ennek részeként említette a központi irányítás leépítését, az önkormányzatok fenntartói szerepének növelését, iskolaszékek felállítását és alternatív struktúrák kialakítását az iskolarendszerben. Az állam és az egyház viszonyáról szólva hangsúlyozta a teljes és valóságos szétválasztás fontosságát, egyben ígéretet tett az egyházak autonóm működési feltételeinek a biztosítására.

Áttérve a kormány gazdasági elképzeléseire, Antall először a súlyos örökségről szólt, amelyet alapvetően az idézett elő, hogy az elmúlt negyven évben az ország „fordított világban” élt. Ezt egy olyan „egészséges gazdasági renddel” kell felváltani, amely „a magántulajdon és a magánvállalkozás elsődlegességére”, valamint a „piac, a verseny és a kockázatvállalás” elveire épül. Az állami tulajdon „alapvető leszorítására” Antall három évet szánt. A spontán privatizáció visszásságait ugyanakkor helytelenítette. Ígéretet tett a „társadalmilag ellenőrizhető és igazságos” privatizáció programjának a kidolgozására, amely részvények formájában az alkalmazottak tulajdonhoz jutását is biztosítani fogja. Hangsúlyozta, hogy a piaci elveket a mezőgazdaságban is érvényesíteni kell. Az állami gazdaságok és a szövetkezetek egy része megmaradhat, ám az 1947-es földtulajdonlási viszonyok visszaállítása a kormány egyik fő célkitűzése.

A jövőbeli külpolitikáról szólva leszögezte: a továbbiakban kizárólag a nemzeti érdekek vezérelhetik a magyar diplomáciát. A nemzetközi feltételek ehhez adottak, „valamennyi nagyhatalom elfogadja, illetve támogatja a végbement politikai átalakulást és szuverenitásunk teljes körű megvalósítását”. Bejelentette, hogy ennek érdekében a kormány törekedni fog arra, hogy a szovjet csapatok minél előbb, de legkésőbb a június 30-ában megállapított szerződéses határidőig elhagyják Magyarországot. A Varsói Szerződéshez való tartozás – hangsúlyozta – ellentmond Magyarország érdekeinek, sőt maga a szervezet is „szükségtelen”. Ezekről a kérdésekről a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szervezet tagállamaival. A Szovjetunióval a továbbiakban a nemzeti érdekek alapján kell törekedni „kiegyensúlyozott és korrekt” kapcsolatokra. „Földrészünk mesterséges megosztottságának megszűnésével – hangsúlyozta – Magyarország külpolitikájának legjelentősebb területe [...] Európa lesz.” A szovjetorientáció európai orientációval való felváltása mellett az új magyar külpolitika két másik fontos szempontja – mutatott rá Antall – a regionalizmus és a magyar kisebbségek védelme, támogatása lesz.

Az április 29-ei paktumot végrehajtó második alkotmánymódosító törvényt (XL. tv.) június 19-én fogadta el a Ház. Ez kimondta, hogy a Magyar Köztársaság „független, demokratikus jogállam”, ahol a gazdaságban a piac-, illetve versenygazdaság szabályai – a „tervezés előnyeire” való utalást törölték – érvényesülnek. A „demokratikus szocializmus értékeire” való hivatkozás, amelyet az októberi alkotmány még tartalmazott, ugyancsak kimaradt az új alaptörvényből. (Szgy. II/510-516.)

Az alkotmányrevízió bevezette az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét is. Ez azt jelentette, hogy a miniszterelnöktől csak a képviselők legalább egyötödének kezdeményezésére a képviselőknek csak több mint fele vonhatja meg a bizalmat. Ám még ők is csak akkor, ha az új miniszterelnököt indítványuk benyújtásával egyidejűleg megnevezték. Az egyes miniszterekkel szemben a módosítás kizárta a bizalmatlansági indítvány lehetőségét. Az 1989-ben megalapozott új magyar demokratikus rendszer ezzel olyan – lényegében az NSZK alkotmányos gyakorlatából átvett – elemmel egészült ki, amely a kormányválságok lehetőségét erőteljesen csökkentette, s a mindenkori kormányfő jogállását a parlamenttel és a kormánytagokkal szemben is erősítette (kancellárdemokrácia).

88. Göncz Árpád a parlament előtt köztársasági elnökké választásakor. 1990 augusztus 3.

A köztársasági elnökkel kapcsolatban a módosítás kimondta, hogy az államfőt az Országgyűlés fogja választani, éspedig nem 4, hanem 5 évre. Röviddel ezután, 1990. július 3-án új állami címert fogadott el a Ház. A köztársaság címere nem az 56-ra és a függetlenségi hagyományra utaló Kossuth-címer, hanem a történelmi folytonosságot szimbolizáló régi koronás címer lett. Ugyanez fejeződött ki a képviselők azon későbbi döntésében is, amellyel – október 23-a vagy március 15-e helyett, amelyek nemzeti ünnepek lettek – augusztus 20-át nyilvánították első számú állami ünnepnek.

Az alkotmánymódosítás elnökválasztással kapcsolatos passzusát az MSZP és az MDF képviselőinek egy része nem fogadta el, és népszavazást kezdeményezett a közvetlen államfőválasztás érdekében. A kialakuló politikai apátia miatt a kísérlet kudarcba fulladt. Mivel a július 29-ei referendumon a választásra jogosultaknak csak 14%-a vett részt, a népszavazás érvénytelennek minősült. Ezt követően, 1990. augusztus 3-án az Országgyűlés Göncz Árpád írót és szabaddemokrata politikust köztársasági elnökké választotta.

Az 1989 októberében elkezdődött alkotmányozási folyamat záróaktusának az önkormányzati törvények 1990. augusztusi elfogadása tekinthető. Ezek felszámolták az 1950-ben kialakított tanácsrendszert, és az ország minden településének visszaadták helyi önkormányzatát. Az önkormányzat első embere a polgármester, a szakapparátus vezetője pedig a jegyző lett. Az első helyhatósági választásokat 1990 őszén tartották.

Az augusztusban elfogadott önkormányzati törvények három választókerületi rendszerbe osztották az ország településeit. A 10 ezer lakosnál kisebb községekben és városokban a polgárok a lakosságszámhoz igazodva, úgynevezett név szerinti kislistán, tehát közvetlenül választhattak képviselőket és polgármestert. A 10 ezernél népesebb városokban viszont egyéni választókerületi jelöltekre és kerületi pártlistákra lehetett szavazni. Ezeken a településeken a polgármester személyéről nem a lakosság, hanem a képviselő-testület döntött. A fővárosi kerületekben minden választópolgár három szavazólapot kapott, amelyekkel közvetlenül szavazhatott az egyéni kerületi jelöltekre, a kerületi pártlistákra és a fővárosi közgyűlés pártlistájára. A kerületi polgármestereket és Budapest főpolgármesterét az önkormányzati képviselő-testületek választották.

A 25 ezer képviselő-testületi helyre és a 2931 polgármesteri tisztségre összesen 88 ezer jelölt pályázott. A részvételi arány viszonylag alacsony volt, ámbár jóval magasabb, mint júliusban. Az első fordulóban a választójoggal rendelkezők 40, a másodikban 29%-a járult az urnákhoz. A leadott szavazatok eredményeként a vidéki Magyarországon döntően nem pártpolitikai alapon álló önkormányzatok alakultak. A kislistás településeken a polgármestereknek 83%-át, a képviselőknek pedig 71%-át adták pártokhoz közvetlenül nem kötődő úgynevezett függetlenek. A városokban és a fővárosban viszont jellemzően pártalapú ön- kormányzatokjöttek létre. A pártelkötelezett helyi képviselők többsége ugyanakkor nem a kormánypártok, hanem az ellenzéki pártok soraiba tartozott. A vidéki városok képviselőinek 45 és a fővárosi képviselőknek 65%-át adták ellenzékiek, miközben a kormánypártok csak 30, illetve 35%-os reprezentációt értek el. Ez a változás részben a választók még kialakulatlan, bizonytalan pártpreferenciáival, részben a lakosság hangulatának romlásával és a kormány népszerűségének a csökkenésével magyarázható. A főváros mindig liberálisabb szelleme mellett ez a hangulatváltozás is közrejátszott abban, hogy Budapest főpolgármestere nem kormányzati politikus, hanem Demszky Gábor, az egyik első szamizdat kiadvány szerkesztője, az SZDSZ egyik frontembere lett.

A választók tavaszi magatartásához képest fontos változás volt az is, hogy a polgárok alig büntették a korábbi vezetőket, illetve tanácstagokat. A kislistán, név szerinti szavazással megválasztott polgármesterek 55, s a nagyobb települések közvetve választott polgármestereinek 18%-a volt korábban tanácstag. Több helyen újraválasztották a régi tanácselnököt, illetve párttitkárt is. Helyi szinten tehát sokkal kisebb arányú volt az elitcsere, mint az országos irányító szervek élén. Ez részben az alternatív elit hiányával, részben az átláthatóbb kisközösségek azon értékrendjével magyarázható, amely a helyi „beágyazottságot”, ismertséget, tapasztalatot és népszerűséget többre értékelte a pártszempontoknál.

Az 1990-es őszi önkormányzati választásokkal befejeződött az 1988-ban kezdődött,

  1. ben felgyorsult és 1990 tavaszán-nyarán véglegesedett – alapvetően jogi-politikai jellegű – átalakulási folyamat, amelynek során az egypárti diktatúrát többpárti demokrácia váltotta fel. Az átalakulás jelentőségét, tartalmát tekintve forradalmi, formája, módszerei szempontjából viszont békés, erőszakmentes volt. Az 1990-ben hatalomra került új politikai elit arra törekedett, hogy a rendszerváltást az élet más területein, mindenekelőtt a gazdaságban, a kultúrában és a külpolitikában is teljessé tegye. 1993. decemberi haláláig ezt a munkát miniszterelnökként Antall József irányította. Halála után az addigi belügyminiszter, Boross Péter lépett a helyére, aki mindenben „az antalli örökség folytatójának” tekintette magát.