Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

7. KÁDÁR BUKÁSA ÉS A DEMOKRATIKUS ÁTMENET

7. KÁDÁR BUKÁSA ÉS A DEMOKRATIKUS ÁTMENET

Az 1988. május 20-22-ére összehívott rendkívüli pártértekezleten a Magyar Szocialista Munkáspárt küldöttei Kádár Jánost elmozdították több mint 30 éve betöltött első titkári, illetve főtitkári posztjáról, és a szervezet valóságos hatalom nélküli elnökévé választották. Ezt a döntést és a szocialista rendszer 1989-ben bekövetkező bukását többéves átalakulási és válságfolyamat előzte meg. E folyamatnak négy fontos összetevője volt: 1. a gazdaság komplex válsága és az ebből adódó életszínvonal-csökkenés, valamint össztársadalmi méretű bizalomvesztés; 2. a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása; 3. a kommunista vezetés leváltására kész alternatív politikai elit kialakulása; és 4. az MSZMP-n belüli generációs és ideológiai harc.

7.28. táblázat - 65. táblázat. A magyar társadalom hangulatváltozása 1981 és 1988 között

A Nyugathoz viszonyítva Magyarország áll jobban (válaszolók %-ában)

1981

1986

1988

A gyermekek megfelelő felnevelésének lehetősége

98

87

42

A munkához való jog

96

93

80

A dolgozók érdekeinek védelme

93

89

46

Az egészségügyi ellátás színvonala

90

66

47

A társadalom erkölcsi színvonala

88

81

50

A családok kiegyensúlyozott élete

86

73

36

A kulturált emberi kapcsolatok

82

78

44

Egyenlő esélyek az érvényesülésre

78

69

38

A véleménynyilvánítás szabadsága

74

67

43

A pénz értékének állandósága

66

41

6

A lakáshoz jutás lehetősége

63

39

16

Szórakozási, pihenési lehetőségek

59

44

27

A szabadidő mennyisége

58

46

27

Az anyagi jólét

46

29

10

Az árubőség

44

34

18

Az emberek öltözködése

42

33

28

A lakások szép berendezése

38

31

18

A külföldi utazások lehetősége

29

27

33

A házi munka gépesítettsége

22

16

13


Forrás: Nagy Lajos Géza: A kettészakadt társadalom. Jel-Kép, 1989/4. 55.

A magyar gazdaság 1980-as évekre krónikussá vált strukturális és növekedési válságának súlyosságát a külföldi hitelek, amelyek nagyságrendjéről a társadalom mit sem tudott, éveken át elfedték. Sokan hittek abban is, hogy a második gazdaság kínálta különböző lehetőségek kihasználásával, azaz önkizsákmányolásuk fokozásával áthidalhatják a vágyaik és a valóság között tátongó szakadékot. Ezért és a rendszer kínálta „kis szabadságok”, például az utazási lehetőségek, a kulturális nyitottság, a vallás szabad gyakorlása, a külpolitikai sikerek, valamint a szocialista országokra jellemző még nagyobb szegénység és/vagy durva politikai represszió miatt, amelyeket a tömegkommunikáció tudatosan ki is hangsúlyozott, a kádárizmusba vetett össztársadalmi bizalom érezhetően és kimutathatóan csak az 1980-as évek második felében rendült meg. Vagyis akkor, amikor a reálbérek után a reáljövedelmek is csökkenni kezdtek, és az ingyenes szociális juttatások rendszere is omlásnak indult.

Arra a kérdésre, hogy a nyugati országokkal összevetve miben vezet és miben marad el

Magyarország, 1981-ben az emberek még meglehetősen optimista és a rendszer szempontjából rendkívül megnyugtató válaszokat adtak. A megkérdezetteknek ekkor több mint 90%-a gondolta úgy, hogy a gyermekek iskoláztatásának, az egészségügyi ellátásnak és a munkához való jognak a lehetőségei Magyarországon jobbak, és több mint 60% hitte, hogy Magyarországon a pénz értékállóbb, és könnyebb lakáshoz jutni. A válaszadók többsége az anyagi jólét és a külföldi utazások tekintetében ismerte el a nyugati országok fölényét, de többnyire ezt sem túlzottan maga arányban. Mérsékeltebben, mint 1981-ben, de a 19 összehasonlítási szempont közül 1986-ban 9-ben még mindig Magyarország vezetett, s csak 10-ben került a nyugati országok mögé. A drasztikus változások az emberek felfogásában 1986 és 1988 között következtek be. Ekkor már csak a munkához való jog szempontjából vezetett Magyarország, amely a teljes foglalkoztatottság lényegében még mindig érvényes elvével volt magyarázható. Minden egyéb tekintetben a nyugati országokban uralkodó viszonyokat tartottak jobbnak a megkérdezettek. Az emberek különösen nagymértékben veszítették el bizalmukat a forint értékállóságában, a megfelelő gyermeknevelés, illetve iskoláztatás lehetőségében, az egészségügyi rendszer színvonalában, valamint a mindenki számára egyenlő előrejutási esélyek biztosításában. Egy másik vizsgálat, amelyet a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai körében végeztek 1983-ban és 1988-ban, ugyanilyen eredménnyel járt. 1983-ban a diákok 61%-a hitte, hogy a kommunisták szabad választáson is többséget szereznének, és 70%-uk optimistán ítélte meg a szocializmus magyarországi jövőjét. 1988-ra ezek az arányok 25, illetve 37%-ra csökkentek.

A fenti adatok azt bizonyítják, hogy az 1980-as évek közepére a Kádár-rendszer legitimitása megrendült, az 1980-as évek harmadik harmadára pedig válságba került. A rendszerbe vetett társadalmi bizalom elvesztése ugyanakkor nem járt együtt a tömegelégedetlenség megnyilvánulásainak olyan szokásos formáival, mint amilyenek a sztrájkok, bérkövetelési mozgalmak és utcai demonstrációk voltak. Az emberek morogtak, elégedetlenkedtek, de az utcára nem mentek ki, és polgári engedetlenségi mozgalmakat nem kezdeményeztek. Ez azt bizonyítja, hogy a társadalmi elégedetlenség nem érte el sem a lengyelországi, sem a romániai vagy jugoszláviai szintet, ahol az emberek a magyarországihoz hasonló vagy annál is represszívebb elnyomó apparátus ellenére időnként nyíltan lázongtak. Kádár 1988- as leváltását és a rendszer 1989-es bukását tehát nem egy elementáris erejű, a gazdasági válság talaján kibontakozott tömegelégedetlenkedés kényszerítette ki, hanem a legtöbb XX. századi nagy politikai fordulatunkhoz hasonlóan alapvetően ezeket is a külső feltételek megváltozása okozta, illetve tette lehetővé.

A külső feltételek megváltozása részben az Egyesült Államok szovjet- és kelet-európai politikájának módosulásával, részben a Szovjetunió meggyengülésével függött össze. A két szuperhatalom között változó intenzitással és eszközökkel, de 1945 óta folyamatosan vívott harc az 1970-es és 1980-as évek fordulóján új szakaszhoz érkezett. Az 1970-es évek első felére jellemző enyhülést ekkortól ismét élesebb szembenállás és költséges fegyverkezési verseny váltotta fel. A szovjet SS-20-as rakéták kelet-európai telepítésére válaszul a NATO 1979-ben új közép-hatótávolságú nukleáris rakétákat állított hadrendbe Nyugat-Európá- ban, elfogadhatatlannak tartotta Afganisztán 1979-es szovjet invázióját, és az 1981-ben hivatalba lépett Reagan-kormányzat meghirdette úgynevezett csillagháborús programját. Washington célja ezzel bevallottan az volt, hogy a jóval kevésbé hatékony szovjet gazdaságot, illetve csak a fogyasztás tartós és drasztikus visszafogása révén versenyképes szovjet hadiipart teljesíthetetlen feladatok elé állítsa. „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert -jelentette be Ronald Reagan 1985-ben -, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót.”31 Ezzel összefüggésben már 1982-ben jelezte azt is, hogy Európa semmiféle megosztottságát nem hajlandó elismerni, és a helsinki záróokmány nem értelmezhető a defacto megosztottság szentesítéseként.

A fegyverkezési verseny és ezáltal a szovjet társadalomra nehezedő terhek fokozása mellett az amerikai kormányzat sok egyéb eszközt is bevetett a szovjet blokkon, illetve magán a Szovjetunión belüli eróziós és dezintegratív folyamatok erősítése és felgyorsítása érdekében. Ezek egyike az emberjogi mozgalmak Helsinki szellemében történő fokozottabb támogatása volt, amit nemzetbiztonsági tanácsadójára, a lengyel származású Zbigniew Brzezinskire hallgatva már Jimmy Carter elkezdett 1977 és 1980 között. 1983 decemberében kezdte meg munkáját a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (National Endowmentfor Democracy) elnevezésű szervezet. A Reagan-kormányzat ezt azzal a céllal létesítette, hogy elősegítse a pluralista rendszerek kialakulását Kelet-Európában és a világ más részein. Ez volt az a szervezet, amely a CIA-vel és a State Departmenttel együttműködve a kialakuló szovjet és kelet-európai ellenzéket tanácsokkal látta el, valamint anyagilag finanszírozta, és amelynek a Bécsbe, Münchenbe, Párizsba és Londonba eljutó magyar értelmiségiek oly sok ingyenkönyvet köszönhettek.

A szovjet vezetés az 1970-es évek végétől kezdte érzékelni történelmi vereségének előjeleit. Hatékony ellenlépések megtételére azonban – először az idős Brezsnyev tehetetlensége, majd Brezsnyev 1982-es halála után az úgyszintén beteg Jurij Andropov, valamint a betegségtől és öregségtől egyaránt szenvedő Konsztantyin Csernyenko igen rövid hivatali ideje (1982-1984, illetve 1984-1985) miatt – nem volt képes. A problémákkal való nyílt szembenézés így 1985 márciusáig váratott magára, amikor Mihail Gorbacsov személyében 54 éves, tehát szovjet mércével mérve igen fiatal és agilis személyiség került a Kreml élére. Gorbacsov törekvése kezdetben a nemzetközi konfrontáció csökkentésére és a szovjet gazdaság dinamizálására (uszkorenyije), illetve átalakítására (peresztrojka) irányult. Később ez kiegészült a nyilvánosság korlátainak a lebontásával (glasznoszty) és a rendszer egészének demokratizálási kísérletével.

Gorbacsov minden jel szerint őszintén hitt a szovjet rendszer megreformálhatóságá- ban, a reformkommunizmus vagy demokratikus szocializmus attraktív erejében, illetve a szovjet birodalom és blokk kohéziójában. Számítása azonban többszörösen tévesnek bizonyult. Mindenekelőtt azt hagyta figyelmen kívül, hogy sem a szovjet birodalom, sem a szovjet blokk nem önként társult népek és országok szövetsége, hanem egy olyan katonai erővel létrehozott és összetartott szervetlen integráció volt, amelynek centrifugális erői a demokratizálással elkerülhetetlenül együtt járó decentralizáció következtében szükségszerűen szét fogják feszíteni a létező állami és szövetségi kereteket. Ezt a tévedését drámai módon jelezte előre az a csaknem 300 etnikailag, vallásilag vagy nemzetileg motivált ki- sebb-nagyobb zavargás, demonstráció és összetűzés, amelyet 1987 januárja és 1988 nyara között jelentettek a szovjet belügyi szervek a birodalom nem orosz peremterületeiről. Az új pártfőtitkár másik tévedése magának a szovjet rendszernek a legitimációs tartalékaival és gazdasági teljesítőképességével függött össze, amelyeket szintén túlértékelt. Azt, hogy feltevései tévesek, Gorbacsov is, a világ is csak későn, az 1980-as évek legvégén ismerte fel. A két szuperhatalom közötti 1985 utáni diplomáciai kötélhúzás ezért sokáig többesélyesnek látszott, és azt, hogy ez a harc a Szovjetunió teljes vereségével és a nemzetközi erőegyensúly totális felborulásával fog végződni, csak kevesen sejtették.

Gorbacsov reformtörekvéseit a Reagan-kormányzat eleinte bizalmatlanul fogadta. Washington később módosította álláspontját, és – hitelt adva a peresztrojkának és a glasz- nosztynak – további radikális lépésekre, illetve Kelet-Európát illetően engedményekre buzdította a szovjet vezetést. 1987 folyamán Reagan ismételten arra szólította fel Gorbacsovot, hogy a Szovjetunió térjen vissza Jalta szelleméhez, és váltsa be azt, amire a Krímben írásos kötelezettséget vállalt, azaz engedélyezze szabad választások megtartását Kelet-Európá- ban. Bár ezekre a felszólításokra nyíltan igenlő válaszok Moszkvából sohasem érkeztek, visszautasítások viszont annál inkább, néhány 1988-as jelzésből arra lehetett következtetni, hogy a birodalom egyre súlyosbodó belső problémáival való hatékonyabb foglalkozás érdekében a szovjet vezetés hajlik kelet-európai hegemóniájának a feladására és a blokkon belüli kapcsolatok új alapokra helyezésére. E jelzéseket hitelesítette a szovjet pártfőtitkár 1988 decemberében, az ENSZ közgyűlésén elmondott beszédével. Ebben többek között bejelentette, hogy a Szovjetunió csökkenteni fogja csapatai számát Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon. Más szavakkal ez annyit jelentett, hogy az úgynevezett Brezsnyev-doktrína, amelynek értelmében válsághelyzetek esetén a Szovjetunió felhatalmazva érezte magát katonai beavatkozásra a szövetségi rendszeréhez tartozó országokban, érvényét vesztette. 1956-tól vagy 1968-tól eltérően a kelet-európai kommunista elitek a továbbiakban tehát nem számíthattak Moszkva fegyveres segítségére.

A Szovjetunió fokozódó belső nehézségeiből és a szovjet külpolitika átalakulásának különböző jeleiből az amerikai diplomácia már 1988 tavaszán-nyarán azt a következtetést vonta le, hogy Kelet-Európa mozgástere jelentősen megnőtt. Bár azt, hogy a blokk országai teljes mértékben önállósodhatnak, egyelőre még nem feltételezték, a belső viszonyok demokratizálását és legitim politikai rendszerek kialakulását már ekkor reálisan elérhető célnak tekintették. A kelet-európai mozgalmakat ebből következőleg még fokozottabb támogatásban részesítették. Magyarország esetében ennek egyik látható jele Mark Palmer amerikai nagykövet addig nem tapasztalt aktivitása és a kialakuló ellenzéki szervezetek rendezvényein való gyakori részvétele volt.

A növekvő belső elégedetlenség talaján és a megváltozott külső körülmények kínálta lehetőségeket kihasználva az 1980-as évek utolsó harmadára egy hatalomátvételre kész alternatív politikai elit alakult ki az országban. Ez az új értelmiségi ellenzék két fontos szempontból különbözött az 1968 körüli „másként gondolkodóktól”: korábbi marxizmusukat elhalványítva egyrészt egyre inkább teret nyert körükben a hagyományos európai liberalizmus és/vagy nacionalizmus, másrészt a közélet párt által dominált fórumai helyett autonóm civil szervezeteket igyekeztek létrehozni és befolyásuk alatt tartani. A magyar szellemi élet immár évszázados megosztottságát leképezve az ellenzéknek két nagy ága alakult ki: az úgynevezett demokratikus vagy urbánus és az úgynevezett nemzeti vagy népi. Előbbiek számára sokáig az általános emberi jogok és a civil szerveződés lehetőségeinek biztosítása, utóbbiak számára pedig a magyar kisebbségek hatékonyabb védelme és a társadalmi devianciák elleni küzdelem voltak a legfontosabb hívószavak. Az előbbiek a magyar irodalom és politikai gondolkodás polgári, urbánus hagyományához kötődtek, az utóbbiak a népi mozgalom örököseinek tartották magukat. Az előbbieken belül túlsúlyban voltak a zsidó származásúak, az utóbbiakon belül a paraszti eredetűek.

A demokratikus ellenzék kialakulásának gyökerei 1976-1977-ig nyúlnak vissza. Egy fiatal szociológus, Kovács András kezdeményezésére ekkor készült az a kéziratos gyűjtemény (Marx a negyedik évtizedben), amelyben 21 értelmiségi – köztük a Filozófiai Intézetből eltávolított Kis János és Bence György – Marx és a marxizmus relevanciájával kapcsolatos – többnyire negatív – véleményét fejtette ki. 1977-ben 34-en tiltakoztak a prágai ellenzéket (Charta 77) sújtó retorziók miatt. Nagyobb budapesti magánlakásokban 1978 szeptemberében megkezdődtek a hétfő esti úgynevezett repülőegyetemi előadások, amelyeken 100-200 főnyi – főleg egyetemistákból, fiatal kutatókból és középiskolásokból álló – hallgatóság vett részt. Az első előadást Szabó Miklós történész tartotta az ekkor még anatéma alatt álló és tabu témának számító Bibó Istvánról. Solt Ottilia kezdeményezésére 1979-ben megalakult az első független karitászszervezet, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap). Demszky Gábor és mások kiadásában 1980-1981-ben megjelentek az első gépiratos, majd stencilezett szamizdat kiadványok, amelyek közül legsikeresebbnek a kezdetben Kis János, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint és Szilágyi Sándor által szerkesztett Beszélő bizonyult. (Szgy. II/380-382.) 1981 októberétől 1989 végéig, amikor legális lappá vált, összesen 27 száma jelent meg. Az általában 1500-2500 példányban sokszorosított laphoz és az egyéb illegális kiadványokhoz részben az apja emléke miatt bizonyos fokú védettséget élvező ifjabb Rajk László lakásán (Rajk-butik), részben az aktív ellenzékiekkel kapcsolatot tartó, főleg egyetemi és kutatóintézeti értelmiség révén lehetett hozzájutni. A második gazdaság és a második társadalom után ezzel létrejött az úgynevezett második nyilvánosság, amely minden olyan kérdést napirenden tartott, amelyet a hivatalos nyilvánosság keretei között nem lehetett őszintén megvitatni.

79. Az illegális Beszélő szerkesztői. Ülnek: Solt Ottilia, Petri György, Haraszti Miklós. Állnak: Kőszeg Ferenc, Szilágyi Sándor, Kis János. 1980-as évek

A népi-nemzeti ellenzék megszerveződése, amelynek legfontosabb bázisa az Írószövetség volt, ugyancsak az 1970-es évek végére nyúlik vissza. A legfontosabb impulzusokat ehhez a magyar kisebbségek helyzetének romlása, illetve a magyar kormány ezzel kapcsolatos fellépéseinek eredménytelensége adták. A hatalom és a nemzeti ügyekre érzékeny írók közötti együttműködés megbomlását számos esemény jelezte. Ilyennek tekinthető Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című esszéjének publikálása 1977 és 1978 fordulóján a Magyar Nemzetben, amely a nemzetiségek – többek között a magyar kisebbségek – „létjogai” érdekében emelt szót, majd az író ugyanilyen tematikájú esszékötetének (Szellem és erőszak) betiltása 1978-ban. Az Illyéshez hasonló szellemben gondolkodó és vele jórészt szolidáris írók 1979-ben gyűltek össze először. A találkozó színhelye Lakitelek, házigazdája Lezsák Sándor helybéli tanár és költő volt. A következő botránykővé Duray Miklósnak, a csehszlovákiai magyar kisebbség egyik ellenzéki vezetőjének 1983-ban New Yorkban kiadott könyve (Kutyaszorító), pontosabban a Csoóri Sándor által ehhez írt bevezető vált. Az Illyés 1983-as halálát követően a népi-nemzeti ellenzék vezetőjévé vált író ebben erőteljesen bírálta a szocializmus „végiggondolatlan eszmerendszerét és gyakorlatát”, az egypártrendszer káros hatásait, a magántulajdon megszüntetését és az egyházak nemzetinemzetiségi szempontból is fontos autonómiájának a korlátozását. A magyar kisebbségek súlyosbodó helyzetének tematizálásában nagy szerepet vállalt az erdélyi Sütő András is, akinek drámai allegóriáit (A szuzai menyegző – 1981, Advent a Hargitán -1985) egy-egy vészkiáltásként értelmezték úgy Erdélyben, mint Magyarországon. Az urbánus ellenzéktől eltérően a népiek nem adtak ki sem illegális kiadványokat, sem illegális szervezeteket nem hoztak létre. Ehelyett néhány legális folyóirat, mindenekelőtt a szegedi Tiszatáj, a kecskeméti Forrás és az 1975 és 1980 között Veress Miklós, majd 1981-től 1983-ig Kulin Ferenc főszerkesztésében megjelenő budapesti Mozgó Világ hasábjain igyekeztek a közölhetőség korlátait tágítani. Emellett – sikertelenül – folyamatosan próbálkoztak egy új irodalmi-közéleti folyóirat megindításának az engedélyeztetésével. Az írók és a hatalom vitájában fontos eseménynek bizonyult az Írószövetség 1986. decemberi ülése, amikor a tagság a szervezet szinte valamennyi párt által támogatott vezetőjét kibuktatta a vezetésből, és a saját embereit delegálta a választmányba. A vesztesek – köztük Fekete Sándor, Juhász Ferenc, Király István, Köpeczi Béla, Moldova György és Nemeskürty István – ekkor külön Írószövetség szervezéséhez fogtak, ám a kísérlet hamvába holt.

Az ellenzék e két nagy áramlata mellett az 1980-as évek első felében számos más, eszmeileg kevésbé koherens, de ellenzéki jellegű tömörülés is megszerveződött, illetve meglévő szervezetek ellenzéki tartalommal töltődtek fel. Az egyetemisták körében ilyennek tekinthető a Jogász Szakkollégium (1983) – a későbbi Fidesz bölcsője -, amelynek vezető tagjai 1985-től Századvég címen a kimondhatóság határait tágító periodikumot adtak ki; a művészvilágban az 1970-es évek második felétől működő Fiatal Írók JózsefAttila Köre és az Inconnu csoport; a különböző klubok, melyek közül legismertebb és legtevékenyebb az úgynevezett Rakpart Klub (1982) volt; a bős-nagymarosi erőmű ellen létrejött Duna-kör (1984); valamint a különböző félig formális, félig informális társaságok, például a Szárszó Baráti Kör (1983), a Bajcsy-Zsilinszky Társaság (1985), valamint a határon túli magyarok támogatására szerveződött Bethlen Gábor Alapítvány (1985).

A hazai csoportosulások megszerveződése mellett az alternatív politikai elit kialakulásában fontos szerepet játszottak azok a nyugati emigráns körök is, amelyek egyrészt kapcsolatot jelentettek az ottani értelmiségi és politikai körökhöz, másrészt magyar nyelvű kiadványaikkal növelték az ellenzéki gondolatok hatékonyságát. Ezekhez a kiadványokhoz az 1980-as években már egyre könnyebb volt hozzájutni. A hivatalosan csak a könyvtárak zárt osztályain olvasható, de növekvő mértékben becsempészett külföldi magyar periodikák közül kiemelkedett a népiekhez közel álló müncheni Új Látóhatár, amely 1950 óta jelent meg, és amelyet éveken át Borbándi Gyula, a Szabad Európa Rádió magyar adásainak vezető munkatársa szerkesztett; valamint az 1978-tól Párizsban kiadott Magyar Füzetek, amelyet az 1956-os Kende Péter jegyzett. Utóbbit az urbánus ellenzékhez fűzték szorosabb kapcsolatok. Az ellenzéki nézetek terjesztésében nagy segítséget nyújtott maga a Szabad Európa Rádió, amelynek adásait immár minden kockázat nélkül lehetett hallgatni, s amely minden fontosabb ellenzéki megnyilatkozásnak fórumot biztosított. A magyar ellenzéket támogató külföldi szervezetek közül nagy jelentőségre tett szert továbbá a magyar származású amerikai üzletember, Soros György Nyitott Társadalom Alapítványa (Open Society Foundation), amely 1982 őszétől biztosított ösztöndíjakat prominens magyar és más kelet-európai ellenzékieknek.

Eltérő gyökereik, más-más eszmei forrásvidékük és különböző jövőképeik ellenére az egyes ellenzéki irányzatokat kezdetben korántsem a szembenállás, sokkal inkább az együttműködés és a hatalommal szembeni közös, antikommunista jellegű fellépés igénye jellemezte. Ennek az 1980-as évek első felében számos jele mutatkozott. 1980-1981-ben ilyen volt az úgynevezett Bibó-emlékkönyv, amelynek szerkesztőbizottságában Kis János és Csoóri Sándor egyaránt helyet foglalt, és amelynek 76 szerzője között népiek és urbánusok, antimarxisták és egyfajta demokratikus szocializmussal rokonszenvező revizionisták, állástalanok és vezető kutatóintézeti dolgozók egyaránt megtalálhatóak voltak. Vitathatatlan demokratizmusa, ám ugyanakkor a népi mozgalommal vállalt közössége és a szocialista eszmék iránti fogékonysága okán a közelmúlt politikai gondolkodói közül ebben az időben Bibó tűnt azon személyiségnek, akit a legtöbb ellenzéki el tudott fogadni közös minimumként, illetve zászlóra tűzhető szimbólumként. Jelképpé emelése mellett szóltak 1945 és 1947 közötti történetpolitikai tanulmányai is, amelyeket nemcsak az 1867-es kiegyezés, hanem áttételesen a Kádár-korszak kompromisszumainak a kritikájaként is lehetett olvasni, továbbá a börtönből való 1963-as szabadulása után tudatosan vállalt rendszeren kívülisége is, amellyel erkölcsi intaktságból szolgáltatott példát.

Az ellenzéki együttműködés másik fontos eseménye az 1985 nyarán, néhány hónappal Gorbacsov hatalomra jutása után Monoron megszervezett találkozó volt, amelynek előadói közül a demokratikus ellenzéket Kis János, Kenedi János és Szabó Miklós, a népieket Csoóri Sándor és Csurka István, az 56-osokat Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, a reformközgazdászokat pedig Bauer Tamás és Laki Mihály képviselte. Közös cselekvési program kimunkálásáig a találkozó résztvevői még nem jutottak el; a rendezvény jelentősége a válság súlyosságának konstatálásában és a közös kiútkeresés igényének megfogalmazásában állt. (Szgy. II/391.)

A rendszer belső elhárítási szervei természetesen részletes és meglehetősen pontos információkkal rendelkeztek az ellenzék különböző csoportjainak összetételéről, tevékenységükről és külső kapcsolataikról. Ha arra kaptak volna utasítást, néhány nap, ha nem néhány óra alatt szétzúzhatták volna az ellenzéki szervezeteket, mint ahogy a jóval kevésbé ellenséges értelmiségi csoportosulásokkal az 1970-es évek elején ezt meg is tették. A szigorú rendőri intézkedések azonban oly mértékben zavarták volna az ország időközben elmélyült nyugati kapcsolatait, és oly mértékben hiteltelenítették volna a rendszer liberalizmusáról kialakult nyugati képet, hogy a vezető pártszervek minden olyan alkalommal, amikor ennek a lehetősége felmerült, elvetették a kemény retorziók alkalmazásának politikáját. Kisebb rendőri zaklatások, házkutatások, szamizdat kiadványok lefoglalása, útlevélbevonások és kiutazási engedélyek megtagadása, írók szilenciummal sújtása persze időről időre előfordultak. Ilyen volt például a Rajk-butik felszámolása 1983-ban, Demszky Gábor inzultálása 1983 őszén és néhány hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélése 1984-ben, Kulin Ferenc és a Mozgó Világ egész szerkesztőségének elmozdítása 1983-ban, a tatabányai Új Forrás elleni retorziók Nagy Gáspár Nagy Imrére emlékező verse (Öröknyár: elmúltam 9 éves) miatt 1984-85-ben, továbbá a Tiszatáj megjelenésének felfüggesztése Nagy Gáspár egy másik ’56-ra emlékező verse miatt és Csurka István szilenciummal sújtása 1986-ban. Igazán komoly megtorló akciókra – tömeges letartóztatásokra, kirakatperekre, börtönbüntetések kirovására stb. – azonban egyszer sem került sor. Hogy miért, arról a Politikai Bizottság 1986. július 1-jei ülésén maga Kádár így nyilatkozott: „A rendszer és a politika kibírta és ki is kell bírnia, hogy itt-ott három tucat ember szájaskodik. És egyéb korlátaink is vannak. Fölmerültek a nemzetközi összefüggések, gazdasági kapcsolatok, kölcsönök. Ez létező kérdés, mert a Magyar Népköztársaság általános nemzetközi megítélésének ma része, hogy nincs különleges probléma az emberi jogokkal, hogy utazási szabadság van, hogy nincsenek hatósági repressziók derűre-borúra. Ez hozzátartozik a Magyar Népköztársaság általános nemzetközi megítéléséhez, és erre is valamelyest vigyázni kell. Itt hozzátehetem: a rendszer kibír egy kis szelepet is bizonyos kérdésekben.”[95] (Szgy. II/393-396.) Kádárnak annak ellenére ez volt, ez kellett hogy legyen a véleménye, hogy pontosan tudta: az ellenzéki akciók az évtized eleje óta átgondoltabbá váltak, működési körük szélesedett, fórumaik és külföldi kapcsolataik megszilárdultak, és a stagnáló, illetve romló életszínvonal miatt eszméik iránt nőtt a társadalom fogékonysága. Az aktív ellenzékiek kezdetben valóban alig több mint néhány tucatra tehető száma az 1980-as évek második harmadának végére több százra, sőt néhány ezerre nőtt.

A monori találkozót követően az ellenzék a terápia kidolgozását, azaz a programalkotást tekintette fő feladatának. Ezen belül egyre nagyobb hangsúllyal kerültek szóba a párt és az ellenzék közötti hatalommegosztás, azaz a politikai rendszer átalakításának kérdései. Az első részletes javaslattal (Fordulat és reform) a reformközgazdászok egy csoportja – Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György – jelentkeztek 1986-ban. (Szgy. II/396-402.) A gazdasági jellegű teendők mellett, amelyek a piacgazdaság követelményeit tartották szem előtt, az anyag politikai javaslatokat is tartalmazott. Szerzői a csoportérdekek intézményes artikulálásának biztosítását, azaz a monolit és autoriter rendszer korporatív jellegű pluralizálását és demokratizálását ajánlották. A következő év nyarán a Beszélő szerkesztői – Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia – tettek közzé részletes programot Társadalmi Szerződés címmel. (Szgy. II/403-408.) Bár a program szerzőinek politikai ideálja a pártok teljesen szabad versenyén alapuló nyugati típusú parlamentáris demokrácia volt, az adott helyzetben ezt még „távoli álomnak” tartották. Közvetlen célként ezért a jogállamiságnak és a politikai demokráciának olyan korlátozott formáját körvonalazták, amelyben a kommunista párt még élvezett volna bizonyos privilégiumokat. A program elsőként szögezte le határozottan, hogy ennek az átalakulásnak a lebonyolítására a jelenlegi pártvezetés nem alkalmas, és ezért „Kádárnak mennie kell!”. A harmadik részletes programot Bihari Mihály dolgozta ki Reform és demokrácia címmel. Az 1987 őszén elkészült munka ugyancsak az egypártrendszer keretei között mozgott. Legfontosabb javaslatai az MSZMP-n belüli platformszabadság biztosítása, valamint a hatalmi ágak különválasztása, és ennek keretében a parlament törvényhozói szerepének a visszaadása, továbbá a parlamentnek, s nem a pártnak felelős kormányzati tevékenység helyreállítása voltak. Az ellenzéki tevékenységjellege, amely addig civil szervezetek létrehozására irányult, ezekkel a programokkal alapvetően megváltozott. 1986—1987-től közvetlen céllá a párt kizárólagos hatalmának megtörése és a politikai hatalom megosztása vált.

A népi-nemzeti szárny nem állt elő saját politikai programmal. Elsőként hozta viszont létre a maga legális mozgalmát. A szervezet, amelyet Magyar Demokrata Fórumnak neveztek el, 1987. szeptember 27-én alakult meg Lakitelken, Lezsák Sándor házának udvarán. A szervezet felhívása hangsúlyozta, hogy „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott”, amelyből „csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával” vezet kiút. A magát „demokratikus és nemzeti szelleműnek” nevező szervezet ezért „különböző világnézetű és pártállású emberek” csatlakozására számított.[96] (Szgy. II/416-417.) A lakitelki rendezvényen több mint másfél százan vettek részt, köztük néhány reformkommunista is. A demokratikus ellenzék vezetői közül viszont – programjuk radikalizmusa miatt – csak ketten kaptak meghívót. 1988. május 1-jén ők ezért saját legális szervezetet alakítottak Szabad Kezdeményezések Hálózata névvel. Kezdetben abban bíztak, hogy valamennyi vagy legalábbis a legtöbb ellenzéki szervezet összefogására képesek lesznek. Később, amikor a kezdődő pártosodás jeleit érzékelve ennek kudarcára ráébredtek, Szabad Demokraták Szövetsége néven saját szervezet alakításához fogtak. Ugyanebben az évben, 1988. március 30-án alakult meg a harmadik protopárt, az egykori aktív szakkollégistákra támaszkodó Fiatal Demokraták Szövetsége. 1988-ban az ellenzék befolyása már nem ezrekre, hanem tízezrekre terjedt ki. Erről tanúskodott az 1988. március 15-ei budapesti tömegdemonstráció, amelyet a hatalom már nem mert feloszlatni, valamint a Magyar Demokrata Fórum taglétszáma, amely 1988 végére elérte a 10 ezer főt.

80. Lakitelek, 1987. szeptember 27. Lezsák Sándor üdvözli a találkozó részvevőit. A háttérben Fekete Gyula és Pozsgay Imre

Az 1987-1988-ban polarizálódni kezdődő ellenzék közel egy évtizedes tevékenysége alatt három fontos feladatot teljesített: 1. szakítva a közelmúlt kozmetikázott, tabukkal terhelt és így félrevezető értelmezésével, amely az oktatás különböző szintjei mellett a tömegkommunikációs eszközök tevékenységét is jellemezte, a fiatal értelmiség egyre szélesebb köreivel ismertette meg a „felszabadulás”, a „népi demokrácia” és az 1956-os „ellenforradalom” alternatív, s a hivatalosnál hihetőbb történetét; 2. radikális válságmenedzselő programokat dolgozott ki a gazdasági problémák orvoslására és a politikai rendszer demokratizálására, miáltal lépéskényszerbe hozta a hivatalos irányító szerveket, valamint lerombolta a párt addig érvényesülő paternalista nimbuszát; és végül 3. egymástól is elkülönülő szervezetek létrehozásával megteremtette egy jövőbeli többpártrendszer intézményes alapjait.

A kádárizmus hitelvesztésének, Kádár személyes bukásának és magának a rendszerváltozás kezdetének negyedik komponense a pártvezetésen belül kiéleződött – részben generációk, részben elkülönülő platformok közötti – ideológiai harc volt. A teljesen sohasem egységes, de az utóbbi évtizedekben egységesen irányított állampártot ez előbb elbizonytalanította, majd az adott külső és belső körülmények által is meghatározottan paralizálta, és végül dezintegrálta.

Az 1980-as évekre – ahogy ez minden merev, autoriter rendszerrel történni szokott – az irányító apparátusok káderállománya elöregedett és önállótlan fejbólintó Jánosokkal telítődött. A legfőbb irányító testület, a Politikai Bizottság tagjainak átlagos életkora például 1957 és 1988 között 49 évről 61 évre emelkedett. Ezzel párhuzamosan csökkent az önálló arculatú és Kádárnak ellentmondani merészelő vezetők száma. Az 1980-as évekre a régi csapatból jószerével egyetlen karakteres vezető maradt meg a Politikai Bizottságban: Aczél György. A fiatalabbak közül legfeljebb az 1980-ban taggá választott és a gazdaságpolitikáért felelős Havasi Ferenc rendelkezett markáns elképzelésekkel. A többiek, mindenekelőtt az 1920-as években született Lázár György, Németh Károly, Benke Valéria, Losonczi Pál (1919), Sarlós István, Óvári Miklós és a fiatalok közül Maróthy László azonban többé-ke- vésbé valamennyien Kádár arc nélküli kreatúrái voltak, akik mindig úgy szavaztak, ahogy azt az „Öreg” vagy a „Gazda”, ahogy Kádárt a háta mögött bizalmasan nevezték, megkívánta. Az érintettek közül többen, például Óvári Miklós és a PB-ből 1970-ben kikerült Kállai Gyula utóbb, az 1990-es évek elején ezt maguk is elismerték. „...a kádárizmus lényege – tanúskodott például Kállai – [az volt], hogy az ő tudta nélkül nem történhetett semmi, meg az ő egyetértése nélkül.”[97]

A csúcsvezetés pozícióit elfoglaló öregek alatti hierarchia szintjén – a minisztériumok élén, a Titkárság osztályvezetői pozícióiban és a megyei első titkárok között – ugyanakkor ott állt egy fiatalabb, tanultabb és energikusabb vezetői gárda, amely Kádár kontraszelektív káderpolitikája miatt nem tudott az élre jutni. Ebből a generációból ketten emelkedtek ki: Grósz Károly (1930) és Pozsgay Imre (1933). A munkásszármazású Grósz technokrata típusú gazdasági reformokat támogatott a politikai rendszer átalakításának igénye nélkül. A birtokos paraszti-kisnemesi ősöktől származó Pozsgay viszont a politikai rendszer demokratizálását és a rendszer nemzeti jellegének erősítését is korán felkarolta. Mint kulturális miniszter (1976-1982) emiatt ellentétbe került Aczél Györggyel. Ennek az lett a következménye, hogy 1982-ben Kádár a Hazafias Népfront élére „száműzte”. A rendszer eme teljesen formális szervezetét Pozsgay és munkatársai egy-két év alatt az autonóm és reformpárti társadalmi mozgalmak otthonává, illetve támogatójává formálták. A fiatalabbak mellett az 1980-as években aktivizálódott az 1970-es évek elején félreállított idősebb gazdasági reformer, Nyers Rezső is.

A gazdasági vezetők egy része, a párton belüli reformerek és az ellenzék által képviselt reformjavaslatokkal szemben Kádár még az 1980-as évek első felében is mutatott némi megértést. Ezt nemcsak a már érintett nagy jelentőségű gazdasági reformok (árreform, kisvállalkozások elindítása, csatlakozás az IMF-hez és a Világbankhoz) bizonyítják, hanem az addig érinthetetlennek gondolt politikai rendszer 1983-as reformja is. (Szgy. II/387-391.) Azzal a céllal, hogy enyhítse a választások formalizmusát, az 1983. évi III. tv. bevezette a kötelező kettősjelölt-állítást. Ugyanezen törvény alapján a választópolgárok 10%-a kezdeményezhette a megválasztott képviselők visszahívását. A magyar társadalom depolitizáltságát némiképp cáfolva az 1985-ös választásokon ez sokak számára meglepő eredményt hozott. Bár a kifejezetten ellenzéki jelöltek (Tamás Gáspár Miklós, Rajk László) indulását, illetve megválasztását különböző machinációkkal sikerült megakadályozni, a 78 érvényesnek elismert spontán jelölt közül 41-et mégis mandátumhoz juttattak a legális politikai akaratnyilvánítás lehetőségére ráébredő állampolgárok. A 387 tagú Országgyűlésnek 10,5%-át alkották ezek a független képviselők. Az 1983-as módosítás másik eleme az országos lista intézményének visszaállítása volt. A nagy társadalmi szervezetek, köztestületek és mozgalmak vezetői ezáltal úgy juthattak a parlamentbe, hogy mentesültek a „kampányolás” és a konkrét választókerületi munka alól. Mivel a törvény 30 ilyen személyiség megválasztását tette lehetővé, és a választókerületek száma is növekedett, a képviselői helyek száma 352-ről 386-ra emelkedett. A többes jelölés és a hivatalos jelöltek nagyobb fokú rotációja miatt az 1985-ös választás eredményezte a legnagyobb képviselői fluktuációt 1949 óta. A képviselők 63%-a ekkor került be először a törvényhozók közé. A parlament pártirányítása – miután a honatyák 75%-a változatlanul párttag volt – azonban továbbra sem került veszélybe.

81. Pozsgay Imre és Aczél György a parlamentben. 1988

Egy másik említésre méltó változás a vállalati tanácsok intézményének bevezetése volt 1985-ben. Az elképzelések szerint a vállalati vezetés a továbbiakban nem az illetékes minisztériumnak vagy más állami szervnek, hanem ennek a vállalati dolgozókat reprezentáló, választott testületnek tartozott volna felelősséggel. A rendszer szétesésének 1985 utáni felgyorsulása következtében ez a jugoszláv önigazgatási formára emlékeztető kísérlet embrionális állapotban maradt; működőképessége a gyakorlat próbájának végeredményben nem vettetett alá. Ugyancsak túl későn, 1986-tól próbálták meg a közvetlen demokrácia elvét érvényesíteni az iskolák vezetésében. Az 1985-ös oktatási törvény értelmében a tantestületek ekkortól vétójogukat érvényesíthették a kinevezendő igazgatóval szemben. Fontos változás volt a szakfelügyelet megszüntetése is, amely addig nemcsak szakmai, hanem politikai felügyeletet is gyakorolt az iskolák, illetve a pedagógusok felett.

Körülbelül ez volt az a határ, ameddig Kádár rugalmassága terjedt. Bár Gorbacsov hatalomra kerülése után lényegében bármiféle reform lehetővé vált, a peresztrojka és a glasznoszty perspektívái Kádárt inkább riasztották, semmint vonzották. A gorbacsovi politika sikerében Kádár vagy nem hitt, vagy sejtette, hogy az hova vezet. Emellett pontosan tudta azt is, hogy a tabuk teljes eltörlése elkerülhetetlenül fel fogja vetni saját 1949-es (Rajk kivégzése), 1956-os és 1958-as (Nagy Imre kivégzése) szerepét is. 1985 utáni politikájának vezérelve ezért az elért eredmények hangoztatása, a válság tagadása és a további reformok előli elzárkózás volt. Ebben a szellemben ülésezett és foglalt állást az 1985-ös pártkongresszus is. A rendszer pozitív szimbólumából Kádár így egyre inkább annak negatív jelképévé vált. A Társadalmi Szerződés merész jelszava – Kádárnak mennie kell! – egy idő után közhangulatot fejezett ki. Kádár azonban nem akart menni. Bár az ekkor már mindenhonnan érzékelhető tömegnyomásnak engedve 1987júliusában hozzájárult Grósz Károly miniszterelnökké történő kinevezéséhez, a bakon továbbra is ő ült, és a gyeplőt is ő akarta kézben tartani.

Grósz Károly 1987 nyara és 1988 novembere közötti miniszterelnöksége alatt a kormányzat döntéshozatali szerepe érzékelhetően megnőtt. Ez mindenekelőtt a gazdaságpolitika terén mutatkozott meg. (Szgy. II/408-416.) A kormány számos radikális, a piacgazdaság irányába mutató reformja közül kiemelkedett a fogyasztói árak állami szubvencionálásának teljes leépítése, a veszteséges nagyvállalatok támogatásának csökkentése és a személyi jövedelemadó bevezetése. A külpolitika terén Grósz folytatta Kádár többirányú orientációját, és ezt a magyar-izraeli kapcsolatok újrafelvételére irányuló tárgyalások megkezdésével (1987. szeptember), valamint Dél-Korea és Magyarország közötti diplomáciai viszony létesítésének (1989. február 1.) előkészítésével egészítette ki. Grósz gyakori külföldi útja közül az egyik legsikeresebb az 1987. október 7-ei volt az NSZK-ban, ahol egymilliárd márka szabad felhasználású hitelt kapott a magyar ipar korszerűsítésére. Magyarország Nyugatra nyitottságát az úgynevezett világútlevél 1987. november 27-ei bevezetése tette teljessé. Ez minden állampolgárnak alanyi jogon járt, és az ország elhagyása nem függött többé külön engedélytől és kvótáktól.

82. Kádár János és Grósz Károly az MSZMP országos pártértekezletén. 1988. május

A gazdasági reformfolyamat felgyorsításával és a külpolitika dinamizálásával egyidejűleg kiéleződött az utódlási harc. Grósz nem csinált titkot belőle, hogy Kádár helyére pályázik, és ennek érdekében minden rendelkezésére álló eszközt mozgósított. Nemcsak Gorbacsov bizalmát nyerte el, hanem a Nyugattal is elfogadtatta magát, és mindeközben a párt fiatal és középgenerációs technokratáit is maga mögé állította. Pozsgay ugyanezen idő alatt a párton belüli demokratikus reformellenzékkel és a párton kívüli népi-nemzeti értelmiséggel épített ki a korábbinál is szorosabb kapcsolatokat. Lényegében az ő támogatásával készült az 1986-os Fordulat és reform és az 1987-es Reform és demokrácia. Nagy feltűnést keltett, hogy 1987 szeptemberében Lakitelekre is elment. Ezzel igen nagy, a gorbacsovi reformokon is túlmutató lépést tett előre. Bár a két politikus perspektivikusan egymás riválisa volt, Kádárral szemben érdekazonosság kötötte össze őket. Hasonló volt a helyzete Nyers Rezsőnek, aki 1988 elején az 1953 és 1956 közötti reformkommunistákat, az 1968-as reformereket, valamint a fiatalabb reformközgazdászokat és reformpárti médiaértelmiséget próbálta közös táborba tömöríteni (Új Márciusi Front), és ezzel saját szervezeti hátterét megteremteni. Ugyanezekben a hónapokban országszerte alakultak a párton belüli úgynevezett reformkörök, amelyek a platformszabadság elvéből kiindulva próbáltak saját álláspontokat kialakítani.

Az erős és egységes központi irányítás hiányában szétesésnek indult pártot és az ellenzékiekkel gyakran együttműködő kritikus pártértelmiséget 1988 elején Kádár és a mögötte álló „régi gárda” több figyelmeztetésben részesítette. Lakitelki szereplése miatt 1988 februárjában pártvizsgálatot indítottak Pozsgay ellen; a Politikai Bizottság 1988. március 21-én elítélte Nyers kísérletét az Új Márciusi Front megalakítására; 1988. április 9-én négy elkötelezetten ellenzéki pártértelmiségit – Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Lengyel Lászlót és Király Zoltánt – kizárták a pártból. Ezek a figyelmeztetésnek szánt retorziók azonban szándékukkal ellentétes hatást váltottak ki. Az ekkor már jól érzékelhetően átalakuló nemzetközi feltételek közepette az aktív párttagok közül sokan nem Kádárékkal, hanem a megfenyegetett pártellenzékkel, sőt többen az ellenzék egyik vagy másik irányzatával rokonszenveztek. A lavinát többé nem lehetett megállítani.

A bomlás következő fázisát az 1988. május 20-22-ére összehívott rendkívüli pártértekezlet nyitotta meg, amit a pártellenzék erőszakolt ki. (Szgy. II/418-426.) Kádár azt remélte, hogy a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság egyharmadának kicserélésével és a Kreml által támogatott Grósz főtitkárrá választásával úgy elégítheti ki a pártellenzéket, hogy közben saját domináns befolyása nem rendül meg. A három évtizeden át sikeres taktika azonban ekkor már nem működött. Az előzetes megállapodást felrúgva Grósz Károly titokban olyan forgatókönyvet készített elő, és játszatott el a küldöttekkel, amelynek eredményeként a vezető testületek totális átalakítására került sor. A 13 addigi PB-tagból a küldöttek mindössze 3-at választottak újjá. Beválasztották viszont Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét, valamint Grósz közvetlen támogatói közül mintegy féltucatnyit. Az új Központi Bizottság, amely a Politikai Bizottsághoz hasonlóan radikális átalakuláson esett át, a párt főtitkárává Grószt választotta, a meglepett és megalázott Kádárnak pedig az ekkor létesített, valódi hatalom nélküli pártelnöki pozíciót adta.

A pártfőtitkári hatalom megszerzését követő hónapokban Grósz Károly arra törekedett, hogy a reformfolyamatokat egyrészt továbbvigye, másrészt a rendszer alapjaira veszélytelen keretek között tartsa. 1988. november 24-ig nemcsak a pártapparátus, hanem a kormány munkáját is ő irányította. A miniszterelnöki posztot ekkor Németh Miklósnak, egy alig 40 esztendős közgazdásznak és gazdaságpolitikusnak engedte át. Az első hónapokban Németh Grósz engedelmes követőjének látszott. 1989 tavaszától azonban egyre inkább a párt radikális reformereihez közeledett, majd rövidesen azok egyik vezéralakjává vált.

83. A parlament megszavazza Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését. 1988. november 4.

Az MSZMP KB 1988. július 13-14-ei tanácskozásán nézett szembe az egyre kilátástalanabb helyzettel. A testület beletörődött a teljes foglalkoztatottság feladásába, vagyis a munkanélküliség elkerülhetetlenségébe. Belátta azt is, hogy a tulajdonváltás, azaz az állami tulajdon legalább részleges magánosítása nélkül a termelékenység érdemben nem növelhető. 1988 októberében a parlament ennek alapján fogadta el az úgynevezett társasági törvényt (VI. tc.), amely engedélyezte az állami vállalatok magántársaságokká alakulását. (Szgy. II/432-437.) Ezzel visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a társadalmi tulajdon összeomlása és a magántulajdonon alapuló piac- és versenygazdaság kialakulása terén. Ez a spontán privatizációnak nevezett tulajdonváltás általában úgy zajlott, hogy a valós értékénél rendszerint kevesebbre becsült vállalati vagyont vagy annak leghasználhatóbb részeit a cég befolyásos vezetői a vállalati tanács egyetértésével megvették, vagy eladták külső beruházóknak.

A pártvezetés és a közvélemény által vitatott másik nagy kérdéskör a politikai intézményrendszer reformja, azaz a „szocialista pluralizmusnak” nevezett elképzelés pontos mibenlétének a tisztázása volt. Azt az ellenzéki követelést, hogy a pártot a társadalom, a kormányt pedig az Országgyűlés ellenőrzése alá kell helyezni, erre az időre a párt reformerei is elfogadták. Tisztázásra várt azonban, hogy a hatalommegosztásnak ez a formája és az érdekek nyílt artikulációja az egy- vagy a többpártrendszer keretei között valósuljon-e meg. Grósz és a párt körülötte tömörülő technokrata vezetői az egypártrendszeren belüli pluralizmus álláspontját képviselték. Pozsgay, Nyers és a párt velük tartó radikális reformerei viszont már ekkor többpártrendszerben gondolkodtak.

A Grósz-kormány Moszkva és a Nyugat támogatását egyaránt élvezte. A Német Szövetségi Köztársaság 1987 végén egymilliárd márkás hitellel fejezte ki rokonszenvét. 1988 júliusában, amikor mint pártfőtitkár Grósz Moszkvába látogatott, Gorbacsov is áldását adta a reformok folytatására. Washingtonban, ahol Nagy Ferenc 1946-os látogatása óta nem járt magyar kormányfő, ugyancsak szívélyesen fogadták. A Fehér Házban George Bush alelnök közölte vele: „Nagy, közös feladataink lesznek, hiszen a világ átrendeződik, s ebben a kölcsönös megértésnek óriási szerepe lesz”.[98] A kijelentés horderejét Grósz nem fogta fel, s amennyiben mégis, Gorbacsovval együtt abban bízott, hogy a folyamatok kézben tarthatók lesznek.

A Magyarország és a többi szocialista ország közötti viszony ugyanakkor romlott. Ke- let-Berlin, Prága, Szófia és Bukarest, ahol semmiféle irányváltás nem történt az elmúlt években, egyaránt bizalmatlanul fogadta a magyar fejleményeket. Nicolae Ceau§escu durván diszkriminatív nemzetiségi politikája miatt különösképpen feszült viszony alakult ki Románia és Magyarország között. A falurombolási terv a megvalósulás küszöbén állt; a Magyarországra látogató erdélyi magyarok közül 1988-ban több ezren nem kívántak visszatérni Romániába. 1988. augusztus 28-án Grósz ezért találkozott Ceau§escuval. A megbeszélés azonban kudarccal végződött. A találkozó a magyar nemzeti érdekek feladásának jelképévé vált, és Grósz számára jelentős presztízsveszteséget okozott. A hagyományosan jó jugoszláv-magyar kapcsolatokra a délszláv állam kezdődő dezintegrációja, illetve az erre válaszként adott belgrádi nagyszerb nacionalizmus vetett árnyékot. A szerb centralizációs törekvéseket ellenző koszovói és vajdasági tartományi vezetőket 1988 októberében a belgrádi vezetés lemondatta, majd 1989 márciusában mindkét tartomány autonómiáját korlátozta. Az elfogadott új alkotmány a Jugoszlávián belül egységes Szerb Köztársaság eszméjét öntötte jogi formába. Az egyetlen olyan szocialista ország, amely a magyar reformokat nem ellenezte, sőt politikai szempontból azok előtt járt, Lengyelország volt. 1986-tól, amikor a Szolidaritás bebörtönzött vezetőit szabadon engedték, Lech Walesa folyamatos tárgyalásokat folytatott a hatalommal. Ezek oda vezettek, hogy 1989. február 6-án Varsóban kerekasztal-tárgyalások kezdődtek a pártok, a kormány, a hivatalos szakszervezetek és a különböző ellenzéki irányzatok között a hatalom megosztásáról.

Az új magyar vezetés és az ellenzék viszonya ellentmondásos volt. A Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulójára emlékező 1988. június 16-i budapesti tüntetést, amelyen mintegy négyszázan vettek részt, a rendőrség durván feloszlatta. Az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó június 27-i tömeggyűlést, amelyen több tízezren jelentek meg, viszont engedélyezték a hatóságok. 1956 óta ez volt az első olyan nagy tömegmegmozdulás, amelyet nem a párt vagy szatellitszervezetei szerveztek. 1988. szeptember 12-én felvonulhattak a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen tiltakozók is, noha Grósz az erőmű építésének folytatását szorgalmazta, és ezt október 7-én az Országgyűléssel is elfogadtatta. Az október 23-ára tervezett budapesti ellenzéki megmozdulást a rendőrség nem engedélyezte, és a tiltás ellenére szervezkedő személyek közül ötöt előállított. Pozsgay Imre, aki nemcsak PB-tag, hanem júniustól a kormány államminisztere is volt, november 25-én bejelentette, hogy az MSZMP párbeszédet kezd az ellenzéki szervezetekkel. Röviddel ezután, november 29-én Grósz Károly viszont arról beszélt a budapesti Sportcsarnokban összegyűlt pártaktivisták és munkásőrparancsnokok előtt, hogy az MSZMP az egypártrendszer viszonyai között képzeli el a politikai pluralizmust, s hogy „fehérterror” réme fenyeget.

A pártvezetésen belüli megosztottságot tovább élezte Pozsgay Imre 1989. január 28-ai rádiónyilatkozata, melyben az 1956-os „ellenforradalmat” népfelkelésnek minősítette, és egyben a többpártrendszer bevezetése mellett is állást foglalt. A Központi Bizottsága február 10-11-ei ülésén vitatta meg a Pozsgay nyilatkozata által előtérbe állított kérdéseket. Késhegyig menő vita után a testület végül bizalmat szavazott a kommunista reformpolitika szimbólumává magasodott politikusnak. Az ülésről kiadott közlemény hangsúlyozta, hogy a népszuverenitás és a jogállamiság elvéből kiindulva, a Központi Bizottság folytatni kívánja a politikai intézményrendszer mélyreható reformját, s hogy a politikai rendszer pluralizálása az adott helyzetben a többpártrendszer keretei között valósítható meg. (Szgy. II/443-446.)

A közlemény megjelenésekor az egypártrendszer ténylegesen már a múlté volt. A Magyar Demokrata Fórum és a Fiatal Demokraták Szövetsége után 1988 végén és 1989 elején számos más pártszerű képződmény jött létre. A Szabad Kezdeményezések Hálózatából 1988. november 13-án megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége. Ezt november 18-án a Független Kisgazdapárt újjáalakulása követte. A Szociáldemokrata Párt 1989januárjában, a Nemzeti Parasztpárt – Magyar Néppárt néven – 1989 februárjában szerveződött újjá. Az úgynevezett történelmi pártok színrelépését a Kereszténydemokrata Néppárt április 2-ai újjáalakulása tette teljessé. A Nagy Imre és társainak rehabilitálását szorgalmazó Történelmi Igazságtétel Bizottság 1988 májusában, az ellenzéki szervezetek és a független országgyűlési képviselők segítésére szövetkezett Független Jogász Fórum 1988 novemberében alakult. A pártok száma 1989 nyarára 30, az év végére 60 fölé emelkedett.

A pártosodással párhuzamosan vált ismét sokszínűvé a sajtó, és lettek érdekesek a tévé és a rádió korábban unalmas politikai műsorai. Az első legálisan, tehát engedéllyel kiadott „alternatív” lap – a Hitel – első száma 1988. november 2-án jelent meg Csoóri Sándor és

az MDF más vezetőinek szerkesztésében. A következő évben, amikor az engedélyeztetés addigi kényszere megszűnt, ehhez számtalan új hetilap és folyóirat csatlakozott. S persze megjelentek a standokon a régi szamizdat újságok: a Beszélő és a Demokrata is. 1989-ben összesen 591 lap kérte nyilvántartásba vételét.

Az ellenzéki pártok és szervezetek 1989. február 17-ei nyilatkozatukban üdvözölték, hogy az MSZMP elfogadta a többpártrendszert mint a hatalomgyakorlás egyedül demokratikus formáját. Egyben – a lengyel példát szem előtt tartva – javasolták, hogy a párt és a kormány kezdjenek tárgyalásokat az ellenzékkel a hatalom megosztásáról és a demokráciába való békés átmenet módozatainak a kidolgozásáról. A hatékonyabb fellépés érdekében a legfontosabb nyolc ellenzéki szervezet 1989. március 22-én megalakította az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). Ezt megelőzően, 1989. március 15-én legalább százezren vettek részt az ellenzéki szervezetek immár senki által sem zavart megemlékezésein, miközben a hivatalos ünnepségen alig húszezren jelentek meg. Az ellenzéki megmozdulások csúcspontjaként Csengey Dénes, az MDF politikusa jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, Cserhalmi György színész pedig felolvasta a 12 pontba foglalt, 31 ellenzéki szervezet által aláírt követeléseket. A megemlékezéseket és az ünnepi eseményeket a televízió egyenes adásban közvetítette. A magyar nép nagy tömegei számára a rendszerváltás programja ekkor körvonalazódott először a maga konkrétságában.

84. Tüntetés 1989. március 15-én

1989 tavaszától lélegzetelállító ütemben peregtek az események, omlott össze a pártállam, és haladt előre az a folyamat, amely a modellváltáson túllépve, immár félreérthetetlenül a rendszerváltás irányába mutatott. Az előremenekülés politikáját választva, április 22-én feloszlott a KISZ. Május 8-án az ekkor már nagybeteg Kádár Jánost minden vezető beosztás alól felmentették. Ugyanezen a napon a Magyar Tudományos Akadémia rehabilitálta azokat a tudósokat, akiket politikai okokból az elmúlt évtizedekben megfosztottak akadémiai tagságuktól. Május 13-án a kormány felfüggesztette a negatív szimbólummá vált nagymarosi vízlépcső építését. Június 8-án Glatz Ferenc művelődési miniszter bejelentette az orosz nyelv kötelező oktatásának megszüntetését.

85. Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter jelképesen átvágják a műszaki határzárat Sopronnál. 1989. augusztus 27.

Az egész társadalmat megrázta Nagy Imre, Maléter Pál és társaik ünnepélyes újratemetése június 16-án. A kegyeleti aktus hatását fokozta, hogy július 6-án elhunyt Kádár János. E két szimbolikus tartalommal is rendelkező esemény félreérthetetlenül jelezte, hogy egy történelmi korszak a végéhez közeledett. A nyár végén a Magyarországon át az NSZK-ba menekülni akaró NDK-s turisták kiengedése lepte meg a magyar és a nemzetközi közvéleményt. Az első csoportok augusztus 19-én távozhattak egy „páneurópai piknik” keretében az osztrák határon át, majd szeptember 11-étől mindenki. Ezzel a lépésével a magyar kormány világpolitikai jelentőségű döntést hozott. Nemcsak a merev keletnémet rezsim összeomlását és a szovjet blokk egészének szétesését gyorsította meg, hanem a két német állam újraegyesülését is elősegítette.

A látványos eseményekkel párhuzamosan – 1989. június 13-ától szeptember 18-áig -, ám a nyilvánosság kizárásával folytak az Ellenzéki Kerekasztal, az MSZMP és az úgynevezett harmadik oldal (szakszervezetek, Hazafias Népfront stb.) tárgyalásai (Nemzeti Kerekasztal) a rendszerváltás alapkérdéseiről. Ezeken a tárgyalásokon tűnt fel Antall József múzeumigazgató, Antall Józsefvolt kisgazdapárti miniszter fia, aki az MDF-et képviselte. A tárgyalások lezárásáról született és szeptember 18-án bejelentett megállapodás szerint a felek hat sarkalatos törvényjavaslat alapelveiben egyeztek meg. (Szgy. II/467-470.) Ezek a következők voltak: az 1949-es Alkotmány módosítása, az alkotmányosságra felügyelő Alkotmánybíróság felállítása, a pártok működésének és gazdálkodásának szabályozása, az országgyűlési választások új rendjének kidolgozása, valamint a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosítása. Mivel néhány fontos kérdésben, mindenekelőtt az államfő megválasztásának idejében és módjában nem sikerült teljes konszenzusra jutni, az SZDSZ és a Fidesz nem írták alá a megállapodást. Ugyanakkor nem is vétózták meg, így az a többi tárgyalópartner aláírásával mégis érvénybe lépett.

Az 1989. szeptember 18-ai megállapodásokkal a demokratikus átmenet döntő szakaszához érkezett. Az átmenet következő kiemelkedő eseménye a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltása volt. Ezt az új, demokratikus intézményrendszer kiépülése követte. 1989 végén és 1990 elején a szovjet segítséggel kiépített államszocializmus rendszere minden ellenállás nélkül összeomlott és kimúlt.



[95] Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968—1988). Dokumentumok. Budapest, 1995, T-Twins, 293.

[96] A felhívást közli: Lakitelek 1987. A magyarság esélyei. Szerk. Agócs Sándor és Medvigy Endre. Budapest, Lakitelek, 1991, Antológia-Püski, 177-178.

[97] Idézi Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Budapest, 1998, Kossuth. 92.

[98] A puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Szerk. Bodzabán István, Szalay Antal. Budapest, 1994, Pelikán Kiadó, 105.