Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

6. KÜLPOLITIKA ÉS KÜLFÖLDI MAGYARSÁG

6. KÜLPOLITIKA ÉS KÜLFÖLDI MAGYARSÁG

Az ENSZ és Magyarország kapcsolatának 1963-as normalizálása előtt a Kádár-rezsim nagyfokú nemzetközi elszigeteltségtől szenvedett. Ezen az elszigeteltségen Kádár két módon igyekezett enyhíteni: a szomszédos szocialista országok bizalmának elnyerésével és kapcsolatok kiépítésével a harmadik világ szovjetbarát, illetve el nem kötelezett országaihoz.

A szomszédos országok támogatásának megszerzését szolgálta Kádár látogatása Romániában 1958 februárjában és Münnich Ferenc miniszterelnöké Csehszlovákiában 1958 decemberében. Tárgyalásaik során a magyar vezetők nemcsak arról biztosították román és csehszlovák partnereiket, hogy Magyarországnak semmiféle területi követelése nincs velük szemben, hanem arról is, hogy a román, illetve a csehszlovák nemzetiségi politikát megfelelőnek tartják, és hogy az ottani magyarság helyzetének ügyét Magyarország a két ország belügyének tekinti. Ennek következménye mindkét országban a magyar kisebbség helyzetének romlása lett. Az oktatás „szocialista patriotizmusának” erősítésére hivatkozva Csehszlovákiában ezt követően kezdték összevonni a magyar és a szlovák tannyelvű iskolákat, Romániában pedig 1959 márciusában egyesítették a magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Egyetemet a román tannyelvű Babe§ Egyetemmel. Az 1960-ban életbe léptetett új csehszlovák alkotmány számos más magyarellenes diszkriminációnak is a jogi alapjává vált. A szlovákiai közigazgatási egységeket ennek alapján alakították át úgy, hogy a magyarok egy-két körzettől eltekintve mindenütt kisebbségbe kerültek, és ugyancsak erre hivatkozva váltották fel a nemzetiségeket kollektívumként felfogó addigi politikát az egyéni jogokat hangsúlyozó megközelítéssel.

A harmadik világ iránti nyitás jegyében 1957 nyarán külügyminiszter-helyettesi szintű delegáció járt Indiában, Burmában, Indonéziában, Nepálban, Ceylonban, Szíriában, Egyiptomban és Szudánban. Ennél jóval fontosabb volt, hogy 1960-ban Sukarno indonéz, 1961-ben pedig Nkrumah ghánai elnök látogatott Budapestre. A sajtó mindkét eseményt jelentőségét meghaladó módon és terjedelemben tálalta. Nagy publicitást kapott a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok helyreállítása is 1960-ban.

A szomszédos szocialista országok és néhány harmadik világbeli állam rokonszenvénél természetesen sokkal fontosabb volt a Szovjetunió bizalma és támogatása, amelynek Kádár a hatalmát köszönhette, és amelytől a jövője is függött. 1957 novemberében Kádár részt vett Moszkvában a világ kommunista és munkáspártjainak kongresszusán. Hruscsov ezt többek között azért hívta össze, hogy a magyarországi intervenció miatt megromlott megítélésén javítson. A rendezvény fontos eleme volt Kádár beszéde, amely igazolta a szovjet beavatkozást. A következő évben, 1958 áprilisában Hruscsov látogatott Magyarországra. A szovjet pártvezér és kísérete keresztül-kasul járta az országot, és beszédeiben mindenütt azt hangsúlyozta, hogy a szovjet hadsereg nem azért avatkozott be az „eseményekbe” 1956-ban, hogy Magyarországot meghódítsa, hanem azért, hogy „megsegítse”. Emellett elismeréssel szólt a gazdaság gyors helyreállításáról, és dicsérte vendéglátóját.

A személyes kapcsolat Hruscsov és Kádár között a továbbiakban is szívélyes maradt. Kádár egyetlen lehetőséget sem hagyott ki „Magyarország nagy barátja”, Hruscsov érdemeinek a méltatására, és a szovjet vezető is jól érezte magát magyar választottjának a társaságában. 1959-ben Hruscsov kétszer is járt Magyarországon, majd 1960-ban a Baltika fedélzetén együtt utazott Kádárral New Yorkba az ENSZ ülésszakára. Legközelebb 1963 júliusában, a nyugati világ elismerésének kezdetétjelentő nevezetes ENSZ-határozat után találkoztak, amikor Kádár hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. Ott-tartózkodása alatt jelent meg a Kreml „Nyílt levél a kínai elvtársakhoz” című dokumentuma, amely a két ország közötti régi ellentét elmélyülését és nyíltabbá válását jelezte. A szocialista államok vezetői közül Kádár ezt elsőként kommentálta, és ahogy várható volt, megbélyegezte a kínaiakat. A Kína és Magyarország közötti kereskedelmi kapcsolatok ezt követően minimálisra szűkültek, és az ösztöndíjas diákokat 1966-ban kölcsönösen hazahívták. Kádár János feltétlen lojalitását Hruscsov 1964 tavaszán, amikor ismét Magyarországra látogatott, azzal ismerte el, hogy a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést adományozta a magyar vezetőnek.

Hruscsov 1964. október 14-ei elmozdításával Kádár elveszítette legfőbb patrónu- sát. A Szovjetunió iránti lojalitás és a szovjet irányvonalhoz való feltétlen alkalmazkodás azonban ezt követően is külpolitikájának alapelve maradt. Ez fejeződött ki többek között abban, hogy 1967-ben, az izraeli-arab úgynevezett hatnapos háború idején Magyarország – Romániától eltérően – a Szovjetunióval és a tömb többi országával együtt megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. 1968-ban Kádár újabb bizonyítékát adta lojalitásának. Bár rokonszenvezett a reformkommunista csehszlovák vezetőkkel, sőt még a Prága és Moszkva közötti közvetítéssel is megpróbálkozott, végső döntése – ismét a román vezetőktől eltérően – a Csehszlovákia elleni intervencióhoz való csatlakozás lett. Fontosabb volt számára az éppen megkezdett gazdasági reform, valamint a kulturális liberalizmus, amelyeket az 1973-1974-es „megingás” ellenére lényegében sikeresen védett meg. Ebből az 1970-es évekre egy sajátos ellentmondás keletkezett. Magyarország, amely gazdasági és kulturális téren legmesszebb jutott a szovjet modelltől, külpolitikai téren továbbra is a blokk legszervilisebb államai közé tartozott.

78. Brezsnyev és Podgornij magyarországi látogatásuk alkalmával vadászaton Kádár Jánossal. 1965. január

A feltétlen szovjet barátság és a külpolitikai önállótlanság időszakának legitimációs ideológiája egy olyan történelemszemlélet volt, amely az ideológiai fő veszélyt a nacionalizmusban jelölte meg. Az 1959-ben elfogadott A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról című pártállásfoglalásnak ez volt a legfőbb üzenete. (Szgy. II/223-227.) A következő években ennek alapján tág teret kaptak az olyan megközelítések, amelyek a nemzeti büszkeség és önérzet számos megnyilvánulását „nacionalista maradványnak” bélyegezték, a magyar történelmet az osztályharcok történetére szűkítették, és a „hungarocentrizmus- tól”, valamint a „provincializmustól” mentes új nemzetfogalom szerepét abban jelölték meg, hogy – amint ez egy 1966-os vitában megfogalmazódott – „magát a nemzeti formát a szocialista népek barátságának és testvéri közeledésének, végső soron egybeolvadásának az eszközévé tegye” [89].23 A konkrétumok síkján ennek felelt meg a magyar történelemben oly nagy szerepetjátszó és 1956-tal közvetlen összefüggésbe hozható függetlenségi harcok nimbuszának az aláásása, valamint a nemzetek feletti gazdasági és politikai integráció történelmi előképeként felmutatható Habsburg Monarchia felértékelése. A történészek közül ennek a megközelítésnek a legfőbb zászlóvivője Molnár Erik, az Akadémia Történettudományi Intézetének akkori vezetője volt, a publicisták közül pedig mindenekelőtt Faragó Vilmos népszerűsítette. 1967-ben megjelent Kicsi ország című cikkében Faragó a nemzeti büszkeség minden megnyilvánulását károsnak nevezte, mivel az „magában hordozza az elkülönülés, a »magyar specifikumok« abszolutizálása, s más nemzetek iránti ellenszenv veszélyét”. Ez az „osztályharcos” szemlélet a táboron belül is csaknem egyedülálló jelenség volt. Hasonló megközelítések csak a keletnémet történetírást és zsurnalizmustjellemezték. A többi országban, beleértve a Szovjetuniót is, a nemzet mint olyan és a nemzeti szabadságért folytatott függetlenségi harcok sokkal pozitívabb megvilágítást kaptak, s valamilyen módon beépültek a kommunista pártok által vállalt történelmi hagyományok közé. Magyarországon viszont éppen ezek jelentősége kérdőjeleződött meg.

A „nacionalizmus maradványai” elleni ideológiai harc kiegészült a dunai népek összefogásának különösen 1964-1965-ben, majd 1966-1967-ben hangoztatott politikai jelszavával. „A népek a Duna-medencében sorsközösségben élnek, vagy együtt boldogulunk, vagy együtt pusztulunk. Más út a Duna-medence népei számára nincs” – jelentette ki Kádár 1964 decemberében, a KISZ kongresszusán.[90] Péter János, aki egykori tiszántúli református püspökből lett külügyminiszter 1961-ben, és töltötte be ezt a tisztet 1973-ig, ugyancsak tett ilyen értelmű nyilatkozatokat. Ezt a pontosan sohasem körvonalazott, de Magyarország mellett valószínűleg Csehszlovákiára, Jugoszláviára, sőt Ausztriára is kiterjedő regionális együttműködést a magyar vezetők a nemzeti ellentétek feloldása, illetve maguknak a régi értelemben vett nemzeteknek az eltűnése alapján képzelték el, és a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzetét problémamentesnek tekintették. „Pozsonyi, ungvári és szabadkai magyarok között járva vagy éppen a Román Szocialista Köztársaság új alkotmányát olvasva nagyon megnyugtató érzés tölti el az embert: történelmileg közel az idő, amikor ezek az egykor oly sok fájdalmat okozó sebek végképp begyógyulnak” – olvashatjuk az egyik ezzel kapcsolatos 1967-es sajtóközleményben.[91] A fentieknek látszólag ellentmond, hogy az 1960-as évek utolsó harmadától a kádári vezetés kezdett fellépni az erdélyi magyarság érdekében. Ennek legelső jele Dobozy Imrének, az Írószövetség elnökének néhány 1967-1968-as nyilatkozata volt, amelyek az addig szokásos megközelítésekkel polemizálva azt hangsúlyozták, hogy a határokon túli magyarokért érzett felelősséget nem lehet nacionalizmusnak tartani; valamint azt, hogy nyelvük és nemzeti kultúrájuk megőrzése a magyar kisebbségek elvitathatatlan joga. A következő egy-két évben számos hasonló szellemű cikkjelent meg, elsősorban az Írószövetség lapjában, az Élet és Irodalomban. Ezek a cikkek növekvő nyíltsággal beszéltek arról, hogy „egyes szocialista országokban” asszimilációs tendenciák léptek fel az 50-es évek óta, amelyek a kisebbségi jogok fokozatos felszámolásában, iskoláik és egyetemeik bezárásában nyilvánulnak meg.

Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A magyar politika hirtelen feléledt érdeklődése az erdélyi magyarság helyzete iránt a román külpolitika különutasságával függött össze, amelyet a Szovjetunió rossz néven vett, és nem bánta, ha a budapesti vezetés fellépései révén indirekt figyelmeztetésekben részesíthette. A szovjet vezetés ezt annál is inkább indokoltnak tartotta, mert 1964-től kezdődően a román történetírás és publicisztika félreérthetetlen utalásokat tett Besszarábia román jellegére, amivel a régió Szovjetunióhoz tartozásának problematikusságát kívánta jelezni. Az „el nem kötelezett”, „semlegességre” törekvő román külpolitikát a magyar vezetők – például Kállai Gyula – ezért már 1964-től kezdődően burkolt bírálatokban részesítették. Ezek közül a bírálatok közül nemzetközi figyelmet is kiváltott Kádár Jánosnak a Pravda 1967. szeptember 17-ei számában közzétett egész oldalas cikke.

A román különutasság és ennek örve alatt a román nemzetiségpolitika bírálata az 1960-as évek végéig nem járt együtt a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság helyzetének kritikus szemléletével. 1964-ben, amikor Tito Budapestre látogatott, a kiadott közös nyilatkozatok a nemzetiségek híd szerepét hangsúlyozták, és semmiféle problémáról nem tettek említést. Mivel a jugoszláv föderalizmusnak köszönhetően a vajdasági magyarok valóban sokkal jobb helyzetben voltak a többi magyar kisebbségnél – a vajdasági autonóm tartomány öt hivatalos nyelve közül az egyik a magyar volt, az általános iskolás korú magyar gyermekek több mint 80%-a anyanyelvén tanult, az újvidéki egyetemen és a szabadkai pedagógiai főiskolán magyar tanszékek működtek, a helység- és utcaneveket az adott településben élő nemzetiségek nyelvén írták ki stb. -, a nemzetiségek hídszerepére és a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére való utalások rendelkeztek némi realitással. Ezt látszott igazolni, hogy 1966-ban megszűnt a két ország közötti vízumkényszer, és ezt követően nemcsak élénk kishatárforgalom alakult ki, hanem a turizmus is fellendült. A másik két ország viszonylatában azonban semmi, vagy csak sokkal kevesebb alapja volt az optimizmusnak. Csehszlovákiában például az 1960-as évek közepén a magyar gyermekeknek 25-30%-a szlovák vagy cseh tannyelvű iskolákba járt, és a középiskolát végzett magyar diákoknak csak 36%-a tanult tovább egyetemen vagy főiskolán, miközben a szlovák diákoknak 60%-a. 1967 októberében, amikor Prágába látogatott, Kádár ennek ellenére azt állította nyilatkozataiban, hogy a korábbi problémákat megoldották, és a csehszlovákiai magyarok helyzete teljes mértékben kielégítő.

A magyar kisebbségek helyzetével szembeni közömbösséget, illetve „szelektív”, csak a romániai magyarokkal szemben megnyilvánuló figyelmet, valamint az ideológiai szinten ezt alátámasztó antinacionalista „proletár internacionalizmust” az 1960-as évek végétől a nemzetnek mint létező kulturális és politikai realitásnak a tudomásulvétele és a világ magyarságát összekapcsoló kulturális kötelékeknek az erősítése váltotta fel. A gazdaságpolitikai reformokhoz és a kulturális liberalizmushoz hasonlóan ez a váltás is Kádár és a kádári vezetés pragmatizmusával és bizonyos mértékű önkorrekciós képességével magyarázható. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez a módosítás növelni fogja a rendszer bázisát a nemzeti szempontból elkötelezett közvélemény-formáló értelmiség köreiben, és a nyugati magyarság egyes csoportjainak aktivizálása révén külföldi megítélését is kedvezően befolyásolhatja.

Az új politika egyik első jele egy bizottság felállítása volt 1968-ban a Hazafias Népfront kebelén belül azzal a céllal, hogy megvizsgálja a szomszédos országokban élő magyarok helyzetét. Az Írószövetség ugyanebben az évben a környező országok magyar nyelvű kultúrájának a problémáit tűzte napirendre. Az ezzel párhuzamosan megjelenő sajtóközlemények egyértelművé tették, hogy Magyarország szakítani készül a nemzetek elhalását és a nemzetiségek gyors asszimilálódását hangoztató korábbi álláspontjával, és hogy az új irányvonal lényege a nemzetiségek asszimilálásának elítélése, illetve a magyar kisebbségek etnikai és kulturális azonosságuk megőrzéséért folytatott erőfeszítéseinek a támogatása lesz. Ennek elősegítése érdekében indult meg – Illyés Gyula, Lőrincze Lajos és mások kezdeményezésére – az úgynevezett anyanyelvi mozgalom, amely 1970-ben tartotta első konferenciáját. Az ettől kezdve 3-4 évente megrendezett összejövetelek a magyarság kulturális összetartozását demonstrálták. Ezeken a rendezvényeken eleinte csak a nyugati és a magyarországi magyarság képviselői jelentek meg. Az 1977-es harmadik konferenciára azonban már a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarok küldöttei is eljöttek, és egyedül a romániai magyarok képviselői hiányoztak.

A nemzeti-nemzetiségi kérdés új megközelítésének elvi alapjait az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség 1974. szeptemberi, A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései című állásfoglalása tartalmazta. Az 1959-es állásfoglalástól eltérően a nemzeti hagyomány ebben mint a „szocialista hazafiság eleven tényezője, integráns része” jelent meg, s a leküzdendő, káros ideológiai jelenségek sora kiegészült a „kozmopolitizmussal”. Fontos változás volt az is, hogy a vállalható nemzeti hagyomány – addig főleg a munkásmozgalom és az antifeudális jobbágy-paraszti küzdelmek tartoztak ide – kiegészült a „paraszti demokratizmus” és a „polgári progresszió” irányzataival.[92]

A nemzeti kérdés új megközelítését és a szomszédos országokkal szemben követendő differenciált magyar külpolitikát Kádár több nyilatkozatában hitelesítette. Ezek közül legnagyobb visszhangot az 1975-ös helsinki konferencián elmondott beszéde váltott ki, amelyben életében először utalt Magyarország első világháború utáni területi veszteségeire, és először szólt büszkeséggel arról a hosszú állami múltról, amelyre a magyarság visszatekinthet. „Mi annak a magyar népnek a küldötteiként veszünk részt ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson, amely államot alapítva 1100 éve él a Duna-Tisza táján, Európa közepén, így múltunk és jövőnk egyaránt az itt élő népek sorsához kötődik. Meggyőződésünk, hogy Európa minden népének legfőbb kívánsága a béke. Ha lehetséges, még fokozottabban így van ez a magyar nép esetében, amely évszázadokon át a hadak útjának kereszteződési pontján élt és mérhetetlen véráldozatokat hozott, hogy fennmaradhasson és megőrizze államát a fenyegető pusztulással szemben. Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban, urai bűnéből a rossz oldalon vérezve, elvesztette felnőtt lakosságának 8%-át, és az ország romhalmazzá vált” – mondotta kül- és belföldön egyaránt jelentős figyelmet kiváltva.[93] (Szgy. II/343-346.) A helsinki konferencia záródokumentumát egyébként Magyarország és szomszédai egyaránt megelégedéssel fogadták. A szomszédok azért, mert rögzítette a határok erőszakos megváltoztatásának tilalmát, s ezzel újabb garanciát kaptak határaik sérthetetlenségére; Magyarország pedig azért, mert az eszmék szabad áramlásával foglalkozó úgynevezett harmadik kosár alapján jogalapot kapott az anyaország és a határokon kívüli magyarság közötti kulturális kötelékeknek az erősítésére. A Helsinkit követő nemzetközi konferenciákon, így például 1977-ben Belgrádban, 1980- ban Madridban és 1983-ban Ottawában a magyar delegáció mindig igen aktív magatartást tanúsított a kisebbségi és emberi jogi problémákkal kapcsolatban.

A külföldi magyarság megítélésének megváltozásával egyidejűleg a hazai nemzetiségek kezelése is módosult. A korábban érvényesülő úgynevezett automatizmust, amely a nemzetiségek gyors beolvadásával számolt, az 1960-as évek végétől a nemzetiségi kultúrák fokozott támogatása váltotta fel. Az 1972-ben módosított alkotmány elismerte a kisebbségeket kollektívumokként, s rögzítette jogukat anyanyelvük ápolásához és nemzeti kultúrájuk megőrzéséhez. A nemzetiségek intézményrendszere ennek alapján gyors fejlődésnek indult. A nemzetiségi iskolák száma – az oktatási szinttől függően – 1979-1980-ra megkétszereződött, illetve megháromszorozódott. Jelentős fellendülés mutatkozott a kisebbségek általános kulturális lehetőségei terén is: elterjedtek a színházi és tánccsoportok, művelődési körök, kórusok, bővültek a nemzetiségi könyvtárak és múzeumok gyűjteményei. Nem kétséges, hogy ezzel a megváltozott belső politikával a párt példát akart mutatni a szomszédos országoknak, amelyektől hasonló bánásmódot várt el az ottani magyarokkal szemben. Az 1980-as XII. kongresszuson Kádár ezt teljes nyíltsággal ki is mondta: „...nálunk, Magyarországon a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is.”29

A magyar példamutatás Jugoszlávia kivételével nem talált viszonzásra. A magyarok helyzete különösen Romániában adott okot panaszokra, ahol az 1965-ben hatalomra került Ceau§escu uralma alatt egyre súlyosabb diszkriminációkat szenvedtek el. 1968-ban felszámolták a Magyar Autonóm Tartományt. Ezt követően különböző burkolt és nyílt intézkedésekkel folyamatosan csökkentették a magyar nyelvű osztályok és a magyar tanárok számát; papírhiányra hivatkozva magyar lapokat szüntettek meg vagy korlátozták terjedelmüket; 1974-ben megtiltották, hogy külföldi turisták – kivéve a legszűkebb rokonságot – magánházaknál éjszakázzanak, és a romániai magyarok Magyarországra utazását minden elképzelhető eszközzel akadályozták. Mindez abba az 1972-ben elfogadott „nemzeti homo- genizációs programba” illeszkedett, amelynek végső célja a magyarok – és általában a nemzetiségek – teljes asszimilálása és az etnikailag-nyelvileg homogén román nemzetállam létrehozása volt. A diszkriminációk mérséklése, illetve megszüntetése érdekében a magyar vezetés többször interveniált. 1977-ben Kádár – Debrecenben és Nagyváradon – személyesen is találkozott Ceau§escuval. 1982-ben Aczél György látogatott Bukarestbe ugyanilyen céllal. A magyar vezetők intervencióit azonban nem koronázta siker. A románosítási politika csúcspontjaként 1988-ban bejelentették az úgynevezett szisztematizálási tervet, melynek keretében az ország 13 ezer falujából 7 ezret egyszerűen le akartak rombolni, és azt tervezték, hogy az ott lakókat nagy agrár-ipari centrumokba tömörítik. Mindezek miatt az 1970-es évek végétől Románia és Magyarország között igen feszült viszony alakult ki, és az 1980-as évek második felében több tízezer erdélyi magyar menekült Magyarországra, illetve Magyarországon át Nyugatra.

Nem csökkent a szlovákiai magyarokra nehezedő nyomás sem, sőt inkább fokozódott. Az 1968-ban kért autonómiát nem kapták meg, és nem állították vissza a nyelvi határokhoz jobban igazodó régi járás-, illetve körzethatárokat sem. A magyar nyelvű oktatás és kultu- rálódás visszaszorulása folytatódott. Míg az 1960-as évek közepén 496 magyar tannyelvű általános iskola működött Szlovákiában, addig 1977-ben már csak 376, és a magyarul tanuló diákok száma is lecsökkent 90-100 ezerről 70 ezerre. Nem volt jobb a helyzet Kárpátalján sem, és Tito 1980-as halála után a jugoszláviai, különösen a vajdasági magyarság sorsa is rosszabbra fordult. Mindezek következtében a szomszédos országokban élő magyarok helyzete az 1980-as évek elejétől a magyar értelmiséget egyik leginkább foglalkoztató és nyugtalanító kérdéssé vált. Ezzel függött össze, hogy többéves halogatás után a pártvezetés 1985-ben végül hozzájárult egy olyan kutatócsoport (Magyarságkutató Intézet) megszervezéséhez, amelynek legfontosabb feladata a határokon kívüli magyarokkal kapcsolatos adatok gyűjtése és feldolgozása lett.

A magyar kisebbségek sorsa iránti fokozódó kötelezettségvállalás fontos, de nem egyetlen új eleme volt az 1960-as évek végétől formálódó önállóbb magyar külpolitikának. Nagy jelentőséggel bírt az is, hogy ugyanezekben az években Magyarország a nyugati világ irányába is nyitott. Bár a Szovjetunió érdekeinek tiszteletben tartása és a mindenkori szovjet irányvonal követése továbbra is fontos alapelv maradt, ezek mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a nemzeti szempontból előnyös vagy előnyösnek látszó egyéb kapcsolatokra, s a mozgástér fokozatos tágítására is. Az ennek érdekében folytatott erőfeszítések egyik legfontosabb motívuma a gazdaság modernizálásának, illetve hatékonyabb működtetésének szempontjából nélkülözhetetlen fejlettebb technológiákhoz való hozzájutás lehetősége, illetve általában a modern világgazdasági folyamatokhoz való csatlakozás igénye volt.

Az ország első partnere a két katonai tömb között elhelyezkedő két semleges ország: Ausztria és Finnország lett. A harmadik világ néhány államfőjének, illetve a szocialista tábor vezetőinek rituális látogatásai után 1967-ben Josef Klaus osztrák kancellár, 1969-ben pedig Urho Kekkonen finn elnök töltött néhány napot Magyarországon, és tárgyalt Kádárral. A nagy publicitást kapott találkozók politikai üzenete a különböző társadalmi rendszerek közötti baráti kapcsolatok lehetőségének, valamint az évszázados történelmi, illetve kulturális kapcsolatok fontosságának hangsúlyozása volt. A kereskedelmi és kulturális kapcsolatok ezt követően mindkét országgal fellendültek. A nem szocialista országok közül Ausztria volt az első, ahová vízum nélkül utazhattak a magyar állampolgárok. A vízumkényszer kölcsönös eltörléséről szóló egyezmény 1979. január 1-jén lépett életbe.

Ausztria és Finnország után az NSZK irányába nyitott a magyar külpolitika. Eltérően a két semleges országhoz történő közeledéstől a párt- és állami vezetés konzervatív-dogmatikus erői ezt nyíltan ellenezték, és próbálták megakadályozni. Szószólójuk, Korom Mihály igazságügy-miniszter – az új szovjet pártfőtitkár, Brezsnyev álláspontját visszhangozva – azt hangoztatta, hogy a nyugati országokkal kialakítandó szorosabb kapcsolat meggyengíti, illetve „fellazítja” a szocialista rendszert. A dogmatikusok ellenállása nyilvánult meg abban is, hogy amikor 1964-ben megkönnyítették a nyugati állampolgárok beutazását Magyarországra, a konzervatívok diszkriminálni akarták az NSZK állampolgárait, megtagadva tőlük a vízumszerzés lehetőségét a határállomásokon. A párt liberálisai, Fock Jenő, Nyers Rezső és maga Kádár is azonban ellenálltak, és nem engedtek az államvédelem állítólagos érdekeit hangoztató csoportnak. Az NSZK fő ellenségként való kezelése alól húzta ki a talajt az is, hogy 1966-ban olyan nagykoalíciós kormány alakult Bonnban, amelynek külügyminiszteri posztját a szociáldemokrata Willy Brandt töltötte be. Az új kormány által kezdeményezett úgynevezett Ostpolitik, amely a status quo elismerése alapján megegyezést akart a keleti tömb országaival, és végső céljának a Kelet és Nyugat között megszakadt történelmi kötelékek újraszövését tartotta, jó alapot teremtett a magyar vezetés közeledési szándékának megvalósításához. A diplomáciai kapcsolatok felvételéről már 1967-ben megkezdett tárgyalások 1973-ra vezettek eredményre. A hivatalos okmányt ez év december 21-én írták alá az 1969 óta kormányzó szociáldemokrata-szabaddemokrata kormánnyal, amelyet szövetségi kancellárként ekkor már Brandt irányított. Az NSZK és Magyarország közötti kulturális, tudományos és gazdasági kapcsolatok ezt követően gyors fejlődésnek indultak. Az 1970-es évek közepétől több magyar ösztöndíjas jutott el az NSZK-ba, mint az NDK-ba, és az 1980-as évek közepére Magyarország második legfontosabb külkereskedelmi partnere a Német Szövetségi Köztársaság lett. 1985-ben a magyar exportból 11%-kal, az importból pedig csaknem 8%-kal részesedett az NSZK, miközben az NDK csak 6,6%-kal, Ausztria pedig 6, illetve 5%-kal.

A magyar-finn, magyar-osztrák és magyar-NSZK kapcsolatok elmélyülésével egyidejűleg folytatódott a Magyarország és a Vatikán közötti viszony normalizálódása. Az utolsó akadályt e téren Mindszenty budapesti jelenléte s az ebből adódó tisztázatlan helyzet jelentette. A Szentszék, a magyar vezetés és az Egyesült Államok között folytatott titkos tárgyalások eredményeként kötött kompromisszumos megállapodás értelmében az Elnöki Tanács 1971-ben végül kegyelemben részesítette a bíborost. Ez előfeltétele volt az országból való távozásának. A pápa ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy 1972-ben, amikor 80 éves lesz, lemondásra bírja Mindszentyt, és ezzel lehetővé teszi a hercegprímási méltóság kölcsönösen elfogadható betöltését. E megállapodás alapján Mindszenty 1971. szeptember 28-án elhagyta Magyarországot, és rövid római tartózkodás, illetve amerikai és kanadai előadó körút után Bécsben telepedett le. Érseki tisztéről azonban VI. Pál pápa minden unszolása ellenére sem akart lemondani, sőt előadásaiban és nyilatkozataiban az egész világ lelkiismeretére apellálva igyekezett az enyhülés folyamatát morálisan aláaknázni. Híven ígéretéhez, a pápa ezt követően egyoldalúan nyugállományba helyezte a hajthatatlan magyar főpapot, és 1973 végén üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. Röviddel ezután, 1974 februárjában Lékai László címzetes püspököt, veszprémi apostoli adminisztrátort esztergomi apostoli kormányzóvá nevezte ki. Mindszenty alig több mint egy évvel élte túl megaláztatását. Miután 1975. május 6-án elhunyt, az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával a pápa 1976. február 10-én esztergomi érsekké, majd még ugyanebben az évben bíborossá nevezte ki Lékait. Több mint negyedszázados hiátus után ezzel ismét teljessé vált a magyar katolikus egyház hierarchiája. Lékai – Mindszentytől eltérően – az egyházat nem politikai-hatalmi tényezőnek, hanem vallási funkciók ellátására szorítkozó szervezetnek tekintette, és jelmondatát – „a megnyesett fa kizöldül” – úgy értelmezte, hogy a „zöldellő fa” nem kívánja, de nem is kívánhatja vissza a „metszés” előtti állapotát. Ezzel új fejezetet nyitott a katolikus egyház és a pártállam kapcsolatában. A Szentszék és Budapest közötti jó viszony jeleként Kádár János 1977-ben látogatást tehetett a Vatikánban. A találkozót, melynek néhány részletét a televízió is közvetítette, a magyar hívők százezrei nézték – néhányan méltatlankodva, többségük azonban meghatódva, a rendszer liberalizmusának és Kádár magyar nemzeti politikussá válásának újabb jeleként értékelve az eseményt.

Az Egyesült Államokkal egy ideig az 1965-ben kezdődött vietnami háború akadályozta a szorosabb és szívélyesebb kapcsolatok kiépítését. Észak-Vietnam amerikai bombázását a magyar kormány a Szovjetunióval és a szovjet blokk többi országával együtt élesen elítélte, és folyamatosan bírálta. Lyndon Johnson 1964-ben meghirdetett „hídépítési” politikájának köszönhetően, amely a nyugatnémet Ostpolitikhoz hasonlóan elismerte a szovjet tömböt létező realitásnak, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok ennek ellenére már 1967- 1968-ban nagyköveti szintre emelkedtek. Az amerikai javak háború utáni kisajátításából adódó vitás kérdések rendezésére azonban csak hosszú tárgyalások után, 1973-ban került sor. Az ez év márciusában aláírt egyezményben Magyarország 18,9 millió dollár összegű kártérítés fizetését vállalta húsz év alatt. Az amerikai-magyar kapcsolatok ezt követően fokozatosan javultak. Ez mindenekelőtt abban fejeződött ki, hogy Carter elnök döntése alapján 1978. január 6-án Magyarország visszakapta az addig hadizsákmányként az Egyesült Államok egyik katonai bázisán őrzött Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. A döntést megelőzően az amerikai kormány a magyar emigráció számos vezetőjével konzultált, akiknek a többsége – közöttük Nagy Ferenc volt miniszterelnök és Király Béla tábornok, az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka – a korona visszaadását javasolta. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egykori főtitkára ekkor jelentette ki egy – később megjelent – interjúban, hogy bár Magyarország még nem az az ország, ahová visszatelepülni szeretne, de már nem is az az ország, amelyet – ha otthon élne – elhagyni akarna. Ugyanebben az évben az Egyesült Államok és Magyarország megállapodott a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének kölcsönös alkalmazásáról, és Nagy Ferencet csak váratlan halála akadályozta meg abban, hogy a Hazafias Népfront vendégeként hazalátogasson. Bár az ország külkereskedelmi partnereinek sorában 2-3%-os részesedésével az Egyesült Államok még az 1980-as évek közepén is csak a 9. helyet foglalta el, az onnan érkező importcikkek általában a legmagasabb technológiai szintet képviselték. A bővülő kulturális kapcsolatok keretében a bloomingtoni Indiana Egyetemen 1979-ben Magyar Tanszék létesült, amelyet magyar tanulmányok (Hungarian Studies) tárgyból magiszteri és PhD-fokozat-adományo- zási joggal egyaránt felruháztak.

A nyugati országokkal való intenzívebb kapcsolattartás mellett Magyarország a világ kommunista, szociáldemokrata és munkáspártjai közötti viszonyrendszer újragondolásában is progresszív szerepet játszott. Ez a vita lényegében a Szovjetunió irányító szerepét és a szovjet modell általános érvényét elfogadó – főleg kelet-európai – pártok, valamint a szocializmushoz vezető egészen különböző utak álláspontját valló nyugat-európai – elsősorban olasz és spanyol – pártok között zajlott az 1970-es évek második felében. A magántulajdont, a piacgazdaságot és a pluralista politikai demokráciát elfogadó úgynevezett eurokommunista álláspontot a szovjet és a legtöbb kelet-európai párt vezetése mereven elutasította. A magyar keményvonalasok, akiknek a szószólója ebben a kérdésben Nemes Dezső, a Politikai Főiskola ekkori főigazgatója, illetve rektora volt, osztotta ezt a véleményt. Kádár viszont – noha a rá annyira jellemző módon mindig hangoztatta a Szovjetunió elméleti és gyakorlati tapasztalatainak a „megkülönböztetett jelentőségét” – tagadta a szovjet modell mechanikus másolásának helyességét, és azt hangsúlyozta, hogy az egyes pártoknak joguk van a nekik leginkább megfelelő út megválasztásához. Bár Magyarországon – jelentette ki 1977-ben – a „történelmi fejlődés eredményeképpen” egypártrendszer alakult ki, ez nem jelenti, hogy a szocializmus és a többpártrendszer összeegyeztethetetlen. „Véleményünk szerint a szocializmus építésének az egy- vagy többpártrendszer nem elvi kérdése. A szocializmus, ahogy erre több példa is van, többpártrendszerben is épülhet. A döntő a szocializmus mellett elkötelezett haladó erők harci egysége, politikai összefogása.”[94]

Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején Kádár óvatosan önállósodó külpolitikája különleges jelentőségre tett szert. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ezekben az években ismét feszültebbé vált a viszony. Jimmy Carter 1977 és 1980 közötti emberjogi aktivitása, majd az 1981-ben hivatalba lépett Ronald Reagan csillagháborús tervei a szovjet vezetést egyaránt ingerelték, és nyugtalansággal töltötték el. Represszív belpolitikája miatt Románia erre az időre kezdte elveszíteni a nyugati világ korábban kivívott rokonszenvét; Lengyelországban 1981-ben kihirdették a szükségállapotot, amit Jaruzelski katonai diktatúrája követett; Bulgáriában, Csehszlovákiában és az NDK-ban pedig évek óta merev és szolgaian szovjetbarát rezsimek uralkodtak. Magyarország ugyanakkor változatlanul, sőt egyre nyíltabban kiállt a két rendszer békés egymás mellett élésének lehetősége, sőt szükségessége mellett, és a szovjet blokkon belül belsőleg is példátlan mértékű gazdasági és kulturális liberalizmust valósított meg. Mindezek következtében az a Kádár János, akivel nemzetközi fórumokon negyedszázada még szóba sem igen akartak állni, az 1980-as évek elejére az egész világban a keleti blokk szívesen látott államférfia és tisztelettel övezett „nagy öregje” lett. 1976-ban Ausztriában, 1977-ben Olaszországban, az NSZK-ban és Jugoszláviában, 1978-ban Franciaországban, 1982-ben ismét az NSZK-ban, 1985-ben Nagy-Britanniában fogadták a legmagasabb szinten. Ugyanebben az időben Magyarországon is nagy volt a vendégjárás. Raymond Barre francia miniszterelnök 1977-ben, Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár 1979-ben, Agostino Casaroli bíboros, vatikáni államtitkár 1980-ban, Francois Mitterrand francia államelnök 1982-ben, George Bush amerikai al- elnök 1983-ban, Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Helmut Kohl nyugatnémet kancellár 1984-ben látogatott Budapestre.

Kádár és a nyugati világ vezetőinek rendszeressé váló kapcsolattartása egybeesett a rendszer gazdasági problémáinak akuttá válásával és az életszínvonal hanyatlásának a kezdetével. Ebből egy olyan sajátos helyzet keletkezett, hogy miközben Kádár magyarországi népszerűségének hagyományos forrásai már elapadóban voltak, aközben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szinte fenntartás nélküli megbecsülés övezte, sőt az 1980-as évek első felében csillaga még egyre emelkedett. A rendszer propagandagépezete ezekben az években ezért arra törekedett, hogy a rezsim, és személy szerint Kádár addigi, főleg az életszínvonal állandó emelkedéséből származó legitimitását ezzel a külföldi elismeréssel helyettesítse. A tömegtájékoztatás eme törekvése néhány évig sikeres volt. 1982-ben, amikor a gazdasági problémák már sokak számára érzékelhetők voltak, Kádár, aki ekkor ünnepelte 70. születésnapját, a magyar társadalom többsége számára még mindig a lehetőségeken belüli optimumnak, sok egyszerű ember szemében pedig egyenesen „Kádár apánknak” tűnt, aki személyében látszott garanciának arra, hogy „ennél rosszabb nem lesz”.



[89] Élet és Irodalom, 1967. január 9. 12. [Faragó Vilmos: Kicsi ország.]

[90] Népszabadság, 1964. december 13. 1. [Ijúságunk megtanult kommunista módon dolgozni.]

[91] Csongrád megyei Hírlap, 1966. január 19. 5. [Varga József: Tanultunk a történelemből.]

[92] A dokumentumot közli: Társadalmi Szemle, 1974/10. 32-47.

[93] KádárJános: A szocializmus megújulása Magyarországon. Válogatott beszédek és cikkek 1957—1986. Budapest, 1986, Kossuth, 252-253.

[94] 30 KádárJános: A szocializmus megújulása Magyarországon. Válogatott beszédek és cikkek 1957—1986. Budapest, 1986, Kossuth, 261.