Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. KULTÚRA, MŰVELŐDÉS, SZÓRAKOZÁS

5. KULTÚRA, MŰVELŐDÉS, SZÓRAKOZÁS

A Kádár-korszak nemcsak a gazdaság- és társadalompolitika, valamint az oktatás és a tudományos kutatás terén hozott javulást a rákosista diktatúrához képest, hanem a kulturális életben is. Bár a művészeti élet távolról sem lett teljesen szabad, az 50-es évekhez képest lényegesen szabadabbá vált. A „szocialista realizmus” és a „pártosság” megmaradtak mint kívánalmak, de nem voltak többé kötelezőek. Bizonyos tabuk, mindenekelőtt az 1956-os forradalom, a többpártrendszer és a Szovjetunió valós szerepének megkerülése fejében a stílusok, a módszerek, a témák, sőt még a felfogások terén is viszonylag tág tere nyílt az irányzatoknak és az alkotói kísérletező kedvnek. Ennek az új szellemnek az első hivatalos

megfogalmazását az 1958 augusztusában megjelent Művelődéspolitikai irányelvek tartalmazta. (Szgy. II/211-216.) Ez – szakítva a művészetek szocialista egységének voluntarista igényével és a nagyon szoros pártirányítással – kimondta, hogy az épülő szocializmus kulturális élete nemcsak megengedi, hanem igényli is a sokszínűséget. Az 1962-es pártkongresszus után, amelyet már az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” szelleme hatotta át, ez a művészeti politika még inkább teret nyert. Az 1962 és 1966 között folytatott intenzív filozófiai, irodalmi, történelmi, vallási és egyéb viták lezárásaként a IX., 1966-os pártkongresszus leszögezte: „Támogatásban részesítjük a nagy tömegekhez szóló szocialista és egyéb humanista alkotásokat, helyt adunk a politikailag, eszmeileg nem ellenséges törekvéseknek, viszont kirekesztjük kulturális életünkből a politikailag ellenséges, antihumanista vagy közerkölcsöt sértő megnyilvánulásokat.”[88]

Az új kulturális politika fő irányítója kezdetben Szirmai István, a KB agitációs és propagandaosztályának vezetője (1957-1959), majd egyre növekvő mértékben Aczél György KB-tag (1956-1989), művelődésügyi miniszterhelyettes (1957-1967), PB-tag (1970-1988), s 1967-től 1974-ig, majd 1981-től 1985-ig a KB kulturális ügyekért felelős titkára volt. Aczél 1917-ben született Appel Henrikként egy zsidó származású budapesti munkáscsaládban. 1935-ben csatlakozott a kommunista párthoz, s ettől kezdve pályája Kádáréhoz hasonlóan alakult. Részt vett a háború alatti illegális mozgalomban, 1949 és 1954 között börtönben ült, s némi habozás után 1956 novemberében csatlakozott az MSZMP vezérkarához. Bár magasabb iskolába ő sem járt – a négy elemi mellett a polgári első három osztályát végezte el -, mint autodidakta, amatőr színész, illetve munkásszínjátszó Kádártól és a kádárista vezetők többségétől eltérően kiterjedt, ámbár rendszertelen műveltségre tett szert. Ez, valamint kommunikatív készsége és érzéke az emberek manipulálásához tette alkalmassá arra, hogy az évek folyamán a rendszer egyik legfontosabb emberévé váljon, és a kulturális-művészeti ügyekben az 1960-as évek közepétől szinte teljhatalommal rendelkezzék. A „3 T” néven ismertté vált értelmiség-, illetve művészetpolitika, amely az alkotókat és a műveket három – „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” – kategóriába sorolta, és amely az érvényes művészetpolitikai elveket konkretizálta, elsősorban az ő nevéhez kötődött. Ezt a politikát Aczél 1957-től képviselte. Támogatott műnek a „pártos” és „szocialista realista”, tűrtnek a nem marxista, de a marxizmussal nyíltan nem polemizáló, és tiltottnak a politikailag félreérthetlenül antimarxista és rendszerellenes alkotások számítottak.

A nagyobb szabadságnak köszönhetően a Kádár-korszak kulturális életének egyik fő jellemvonása az irányzatok manifesztálódása lett. Megtizedelve bár és részben némaságra ítélve ezek a részben ideológiai, részben esztétikai áramlatok természetesen korábban is léteztek. Most azonban újjászerveződhettek, informális eszmei, nemzedéki vagy regionális csoportokat, iskolákat, illetve „táborokat” alkothattak, és az olvasókhoz is eljuthattak. Továbbra sem válhattak azonban saját anyagi alappal rendelkező, intézményesült és független szervezetekké.

Az irodalmi élet legtekintélyesebb és legbefolyásosabb „szekértábora” a népi írók tovább élő mozgalma volt. Első generációjuk legjelesebb alkotói nemzeti klasszikusokká váltak. Illyés Gyula, Veres Péter és Szabó Pál életműve a Szépirodalmi Kiadó, Kodolányi Jánosé a Magvető, Németh Lászlóé a Szépirodalmi és a Magvető, Erdei Ferencé az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg az 1970-es és az 1980-as években. A második és a harmadik generáció képviselői közül a paraszti élet ábrázolásától az illúzióit vesztett ember problémáinak egzisztencialista megközelítéséig eljutó Sarkadi Imre prózája (Oszlopos Simeon, 1960; Bolond és szörnyeteg, 1960; A gyáva, 1961), Nagy László népköltészettől ihletett és a legmagasabb fokú moralitással áthatott versei, valamint Csoóri Sándor társadalom- és történetpolitikai esszéi (Tudósítás a toronyból, 1963; Utazásfélálomban, 1974; Magyar Apokalipszis, 1980) váltották ki a legtöbb figyelmet. A határon túli magyar szerzők közül mindenekelőtt Sütő András sorolható ide, aki az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregényével (1970) vált szélesebb körökben is ismertté. A folyóiratok közül elsősorban a szegedi Tiszatáj, s emellett a debreceni Alföld, valamint a kecskeméti Forrás tartozott orgánumaik közé. Jórészt a népiekhez kötődő fiatalabb szerzők – Fekete Gyula, Kunszabó Ferenc, Végh Antal, Zám Tibor – írták azokat a szókimondásuk miatt gyakran vihart kavart szociográfiákat is, amelyek a két világháború közötti vállalkozás mintájára szervezett és 1968-ban útjára indított Magyarországfelfedezése című sorozatban jelentek meg. A népi irányzat korábban kitüntetett témája, a parasztság a kor elején még fontos volt, a régi parasztvilág eltűnésével azonban idővel egyre inkább elvesztette relevanciáját. Az 1970-es évektől ezért előtérbe került a szomszédos országokban élő, illetve a világban szétszórt magyarság problémája, valamint a különböző társadalmi devianciák jelensége. A népi írók és a hatalom viszonya persze továbbra sem volt problémamentes. Németh László életművének legfontosabb tanulmányai és esszéi – így például a Kisebbségben, a Magyarság és Európa vagy a Szárszói beszéd – csak 1989-ben jelenhettek meg ismét (Sorskérdések); Bibó István műveinek új kiadásáról pedig az 1980-as évek közepéig szó sem lehetett, s még ezután is csak az 1956-tal kapcsolatos írásai nélkül (Bibó István válogatott tanulmányai. 1-3. köt. 1986). Az 1961-ben indult Új Írás főszerkesztője, a népi hagyományoktól induló, majd az avantgárd és az amerikai beatköltők formanyelvének és a keleti mitológiák motívumkincsének elsajátításával a magyar költészet egész kifejezésrendszerét forradalmasító Juhász Ferenc viszont Aczél György legszorosabb baráti köréhez tartozott.

A Nyugat utolsó nemzedékének nagyjai közül Weöres Sándor Tűzkút című kötete először Párizsban jelent meg 1963-ban, s csak a következő évben – a tiltott és a tűrt határeseteként – Budapesten. Ezt követően viszont minden akadály nélkül publikálhatta páratlan formaművészeti képességéről tanúskodó, néhány soros játékverseket és nagylélegzetű filozófiai költeményeket egyaránt tartalmazó köteteit. Kortársa és a Nyugat nemzedékének másik jeles lírikusa, Vas István az 1960-as évek elejétől írt önéletrajzi prózájával (Nehéz szerelem, 1964; A félbeszakadt nyomozás, 1967; Miért vijjog a saskeselyű, 1981) költészetével egyenrangú értéket hozott létre. Vas munkásságát már 1962-ben, Weöresét 1970-ben jutalmazta a kultúrpolitika Kossuth-díjjal.

A par excellence prózaírók közül Ottlik Géza határkőnek bizonyult regénye, a lázadás és a behódolás erkölcsi dilemmáját a legmodernebb prózai technikával megjelenítő Iskola a határon – mint utaltunk rá – már 1959-ben megjelent.

A Nyugat polgári humanista hagyományaival rokon törekvéseket képviselő „újholdasok” közül elsősorban Pilinszky János keresztény-egzisztencialista ihletésű költészete magasodott ki. Harmadnapon című 1959-es kötetét az irodalomtörténet a XX. századi magyar költészet egyik csúcsaként értékeli. A létezés tragikumát megfogalmazó ekkori és későbbi versei egyszerre sugalltak szépséget, áhítatot és üdvözülést, s eközben fájdalmat, nyomorúságot és pusztulást. Nincs megnyugvás hit és Isten nélkül – üzente a költő. Pilinszky mellett, aki csak 1980-ban kapta meg a Kossuth-díjat, az 1960-as és 1970-es években ért be Mándy Iván Krúdyra emlékeztető nosztalgikus, lírai prózája, és teljesedett ki Mészöly Miklósnak a közönyös külvilágnak kiszolgáltatott, védelmet nem találó ember félelmeit megjelenítő művészete. A sokkal kevésbé filozofikus, s éppen ezért jóval ismertebb és népszerűbb Szabó Magda 1958-tól szinte évente jelentkezett regénnyel, színdarabbal, gyermekkönyvvel és tévéjátékkal. Ot 1978-ban jutalmazták Kossuth-díjjal. Az „újholdasok” tanítványai közé tartozik Tandori Dezső, aki az 1960-as évek végén tűnt fel elvont összefüggéseket kifejező és a hagyományos stílusformák mellett nyelven kívüli jeleket is alkalmazó költészetével. A Nyugat „utolsó mohikánjai” és az „újholdasok” nem köthetők úgy irodalmi lapokhoz, mint a népi írók. Leginkább mégis az 1958-tól megjelenő pécsi Jelenkor számított saját fórumuknak.

A szocializmushoz kötődő valamikori avantgárd írók közül Kassák Lajos, aki korábban annyi küzdelemben és vitában kényszerült megvédeni művészi elveit, és aki legtöbb írótársától eltérően tulajdonképpen sohasem alkudott meg, a Kádár-korszakban végre a magyar kultúra elismert, megbecsüléssel övezett és háborítatlanul publikáló alkotóegyénisége lett. A szellemi életbe 1956-os Válogatott verseivel tért vissza, amelyet követően 2-3 évenként jelentek meg kötetei. 1965-ben Kossuth-díjat kapott, 1970-ben kiadták Összegyűjtött verseit. Élete végére festői és grafikai munkássága is mind ismertebb lett, s külföldi kiállításokon is nagy sikerrel szerepelt. Fiatalabb társai közül azonban – nem meglepően – sokan elhagyták a „zászlót”. Déry Tibor börtönben és kiszabadulása után írt prózájának központi dilemmájává a rend és a szabadság viszonyának filozofikus kérdései váltak a korábban középpontba állított társadalmi problémák és „osztályharc” helyett. Változott stílusa is: a realista ábrázolást a parabolikus kifejezésmód váltotta fel (G. A. úrX-ben, 1964; Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, 1971). Lengyel József, aki 1930-tól Moszkvában, 1938-tól pedig szibériai száműzetésben élt, ahonnan csak 1955-ben térhetett haza, elsősorban az orosz lágeréletről számolt be elbeszéléseiben és kisregényeiben. Az emberi méltóságban, a szuverén egyén erkölcsi fölényébe vetett hitét megőrizte, a szocializmus hirdetett igazát és humanizmusát azonban nem támasztották alá írásai. Örkény István, aki eredetileg a Szép Szó köréhez tartozott, 1946-tól 1956-ig viszont a Kommunista Párt, illetve az MDP tagja volt, 1960-tól, amikortól ismét publikálhatott, abszurd „egyperceseivel”, valamint groteszk-ironikus drámai paraboláival és allegóriáival (Tóték, 1964; Pisti a vérzivatarban, 1969) ugyancsak az emberi élet nagy dilemmáival viaskodott, és körülbelül arra az álláspontra helyezkedett, hogy életben is maradni és morálisan intaktnak is lenni a XX. század körülményei közepette szinte lehetetlen. A régi munkásírók és -költők közül Benjámin László és különösen Mesterházi Lajos hitelüket vesztették; művészileg fontosat többé nem alkottak. Nagy és őszinte meggyőződéssel álltak ki viszont a szocializmus megújított, emberi és az örök erkölcsi normáknak is megfelelő formája mellett az 1959-es Tűz-tánc antológia szerzői: Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Baranyi Ferenc és a többiek. Hangsúlyozottan közéleti lírájuk esztétikai értékénél jóval nagyobb elismerésben részesült. Egy-egy művüket – például Garaitól az Artistákat vagy Vácitól a Még nem eléget – az 1960-as és 70-es években rendszeresen szavalták iskolai és különböző társadalmi rendezvényeken. A csoport tagjai közül Garai és Váci 1965-ben – Pilinszky, Örkény, Weöres és Nagy László előtt – kaptak Kossuth-díjat. Az 1980-as évekre művészetük anakronisztikussá vált, és minden relevanciáját elveszítette.

A régi, tulajdonképpen még az 1930-as évekre visszanyúló irányzatok újraéledése mellett az 1970-es években esztétikai és művészetfilozófiai szempontból egyaránt új törekvések jelentek meg az irodalomban, illetve általában a művészeti életben. Ezek képviselői azokhoz az ifjabb nemzedékekhez tartoztak, akik már 1945 után születtek, és jórészt 1956-ról is csak gyermekkori emlékekkel rendelkeztek. A kádárizmus számukra olyan adottság volt, amelyhez különbözőféleképpen lehetett viszonyulni, de amellyel együtt kellett élni, és amely helyett igen nehéz volt valami gyökeresen mást elképzelni. Ennek a direkt köz- életiségtől, a realizmustól és a súlyos filozófiai problémák hagyományos megközelítésétől való elfordulásnak lett eredménye az az ironikus, távolságtartó és játékos – „posztmodern” – attitűd, amelyre először a történelmi családból származó és az 1950-es években szüleivel és miniszterelnök nagyapjával együtt kitelepített Esterházy Péter szatirikus és groteszk elemekben bővelkedő Termelési-regényét (1979) kézbe véve figyelhettek fel az olvasók. A modern kísérletező próza másik, a lélektani ábrázolás, a szociológiai elemzés és a mitologikus látásmód újszerű kombinálásának lehetőségeit jelezte Nádas Péter prózája, mindenekelőtt az Egy családregény vége (1977), amely a Simon család legendáján keresztül a zsidóság tragédiákkal teli históriájába engedett bepillantást. A fiatalok első generációs fóruma az 1971-ben induló, 1975-től kéthavonta megjelenő és 1979-től karakteressé váló Mozgó Világ lett; szervezetük pedig az Írószövetség égisze alatt megszerveződő, és ugyancsak az 1970-es évek végén aktív politizálásba kezdő FIJAK, azaz a Fiatal Írók József Attila Köre.

Az irányzatok bizonyos mértékű tolerálása mellett a Kádár-korszak irodalmi életének fontos jellemzője volt az is, hogy ismét polgárjogot nyert a különösebben mély „eszmei mondanivaló” nélküli szórakoztató irodalom, azaz a lektűr. Ennek egyik legszínvonalasabb képviselője Moldova György volt, aki tabukhoz közelítő szokatlan témaválasztásaival – zsidóság és kommunizmus (Magányos pavilon, 1966, Malom a pokolban, 1968), a volt ÁVH-sok „összeesküvése” Kádár ellen a korai 60-as években (Az elbocsátott légió, 1969), az 1944-es budapesti gettó élete (Szent Imre-induló, 1975) – alapozta meg népszerűségét, majd később problémafeltáró szociográfiáival döbbentette meg olvasóit (Tisztelet Komlónak!, 1971; Az Őrség panasza, 1974; Akit a mozdony füstje megcsapott, 1977), Moldovánál igénytelenebb, éppen ezért még nagyobb népszerűségnek örvendő szerző volt Berkesi András, akinek regényei a „szocialista krimi” kategóriájába tartoznak; továbbá Szilvási Lajos, aki szerelmi és háborús történetekkel szerzett magának igen tekintélyes olvasótábort. Olvasottságban a magyar szerzők közül velük csak fi Howard, azaz Rejtő Jenő versenyezhetett, akinek légiós történetei az 1960-as évek elejétől jelenhettek meg ismét.

A lektűrnél igényesebb, de a hivatalos kultúrpolitika propagandatámogatása miatt a lektűrhöz hasonlóan széles körű olvasottságnak örvendtek az 1960-as években Fejes Endre Rozsdatemetője (1962), amely egy félproletár-kispolgár család történelmen kívüli életét mesélte el; Sánta Ferenc Húsz óra című kisregénye (1964), amely egyetemes érvényű kérdéseket is felvetve a magyar falu elmúlt két évtizedéről adott képet; valamint Cseres Tibor Hideg napok (1965) című kisregénye, amely az 1942-es újvidéki vérengzésről mondott ítéletet.

Az 1960-as és 1970-es évek irányzatainak elkülönülését természetesen hiba lenne abszolutizálni. Az egyes csoportok, irányzatok között a valóságban igen sok átjárási lehetőség létezett; sokan ide is, oda is kötődtek. A legtöbb író egyszerre publikált az Új Írásban és a Koríársban, a Tiszatájban és az Írószövetség hetilapjában, az Élet és Irodalomban. Ez a nem annyira irodalmi művei, mint inkább vitái miatt kedvelt lap – az És, ahogy még ma is hívják- az 1980-as évek közepéig a magyar értelmiség már-már kötelező szombat reggeli olvasmányának számított. Nyitottsága, frissessége és állandó vitakészsége okán sokáig egy ilyen szintetizáló fórumnak látszott a Valóság című folyóirat is, amely irodalmat ugyan nem, szociográfiákat és esszéket viszont nagy számban közölt, és az 1960-as, 1970-es évek legjobb magyar társadalomtudományi orgánuma volt. Különösen az ifjabb nemzedékek hitték, hogy európaiságnak és magyarságnak, modernségnek és hagyománynak azt a szintézisét, amelyet leginkább Bartók és Kodály életműve szimbolizált, urbánusok és népiek, hívők és ateisták, párttagok és pártonkívüliek egyaránt vállalhatják. Ennek a hitnek volt egyik érdekes terméke az az 1960-as évek elején kialakult értelmiségi társaság, az úgynevezett Belvárosi Kör, amelynek asztalánál a Belvárosi, illetve a Metropol Kávéházban még egymás mellett ült Konrád György és Csoóri Sándor, Jancsó Miklós és Csurka István, Gyurkó László és Kósa Ferenc, s a Valóság egész szerkesztősége. Ugyanebben az időben az „öregek” is megbékélni látszottak: Déry és Illyés, Németh László és Örkény kifejezetten jó viszonyt tartottak fenn egymással. Az évek folyamán azonban ismét szétváltak az utak, és mindazoknak, akik a régi ellentétek megszűnésében vagy áthidalhatóságában bíztak, az 1970-es évek közepétől-végétől keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy a régi ellentmondások tovább élnek, tovább hatnak, s a szabadabb légkörben ismét szekértáborokra szabdalják a magyar szellemi életet. „Pontosan érezni lehet, hogy az egyik szerkesztőségben (intézményben, tanszéken stb.) alig mondják ki a nemzet szót, ha kimondják, csikorog a szájuk, és rögtön hozzátesznek valami de-t, pedig-et, ámde-t, mindazonáltal-t (jelezvén, hogy ők nem úgy gondolják, nem nacionalisták, nem narodnyikok), azt a szót pedig, hogy magyar vagy magyarság, már tényleg csak véletlenül ejtik ki, mintha valami eleve rendelt bűn tapadna hozzá. [...] És akkor továbbmegy az ember, és elkerül a másik szerkesztőségbe (intézménybe, tanszékre, közösségbe), ahol viszont bőven lehet hallani nemcsak általában a nemzetről, hanem konkrétan a magyarságról is, de kevesebbet a munkásosztályról, marxizmusról, szocializmusról” – állította ki a látleletet az 1980-as évek elején a szekértáborok közötti „közvetítők” egyike.22 Az urbánus-népi ellentét újraéledését érzékelve és azt ellensúlyozandó indította meg Aczél és köre 1976-ban az Új Tükör című hetilapot, amelynek egyik szerkesztője, majd főszerkesztője az a Fekete Sándor lett, aki Hungaricusként 1956 végén az egyik első elemzést írta a forradalom okairól, jelentőségéről és a kibontakozásról, és aki ezért 4 évet töltött börtönben.

Az irodalompolitika három nagy kategóriájába való besorolásnak természetesen nem voltak állandó és egyértelmű kritériumai. Ezek a mindenkori politikai helyzet függvényében szigorodtak vagy enyhültek, amelyek érzékelése és érvényesítése elsősorban a szerkesztők feladatai közé tartozott. S ha ők sem bizonyultak elég ébernek, akkor a Művelődési Minisztérium vagy a pártközpont „illetékesei”, illetve legfelsőbb szinten maga „Aczél elvtárs” „jártak el”. Az első ilyen beavatkozásra a debreceni Alföld és a pécsiJelenkor ellen került sor 1963-1964-ben. Ezt 1966-1967-ben a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán formálódó újbaloldali-maoista csoportosulás elleni fellépés követte, amelynek egyik szenvedő alanyát, Dalos Györgyöt nemcsak a pártból zárták ki és az egyetemről távolították el, hanem felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélték. Ennél jóval nagyobb hullámokat vert az 1973-1974-es reformellenes politikai támadás keretében végrehajtott tisztogatás. Ennek egyik célpontja az újbaloldali nézetei és aktivitása miatt a budapesti tudományegyetem bölcsészkaráról Daloshoz hasonlóan már korábban eltávolított Haraszti Miklós volt. A kispesti Vörös Csillag – egykori Hofherr és Schrantz – Traktorgyárban segédmunkásként szerzett 1970-1971-es élményanyagát feldolgozó Darabbér című szociográfiájáért, amelyet a kiadók közölhetetlennek minősítettek, Harasztit 1973-ban perbe fogták, és 1974 elején felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A példastatuálás átmenetileg hatott. Az 1970-es évek végéig nem kellett újabb retorziókat alkalmazni. Ekkortól azonban egyre többen mondták fel az 1950-es évek végén kötött kompromisszumot, s írtak olyasmiről vagy úgy, ami a tiltott kategóriába tartozott. Az 1980-as évek elején ebből a szempontból új korszak kezdődött. A hatalom ettől kezdve szinte minden évben fellépett valaki vagy valami ellen, miközben a kimondhatóság keretei egyre tágultak és a tabuk köre egyre szűkült.

Az irodalomhoz hasonlóan a képzőművészetben is jelentős pezsgés kezdődött a 60-as években. A korábban megtört hagyomány helyreállt; az idősebb nemzedékek sok jeles képviselője megújult és kiforrott művészettel jelentkezett. Részben hozzájuk kapcsolódva, részben tőlük elkülönülve ugyanakkor újak törtek fel új mondanivalóval. A századelő izmusai, a Bauhaus, Kandinszkij és a második háború utáni pop-art és op-art hirtelen ismét polgárjogot nyertek, amiből rendkívül szerteágazó stílustendenciák bontakoztak ki.

Az európai hagyományokhoz mindig szorosan kötődő szentendrei mesterek közül főleg Barcsay Jenő konstruktivista művészete, valamint Korniss Dezső népi ihletésű szürrealizmusa és 1956 utáni akciófestészete (kalligráfiák) hatott a fiatalabbakra. Ez az örökség elsősorban Bálint Endre bonyolult szimbolikájú, a hétköznapok eldobott tárgyait és a múlt avítt formáit (patkó, lánc, csontdarabok) egyaránt esztétikai tartalommal felruházó művészetében élt tovább. Az 1970-es években számos kiállításon mutatta be újabb műveit, amelyekért 1985-ben Kossuth-díjban részesült. Az ugyancsak Szentendréhez kötődő, de Bálintnál jóval fiatalabb Deim Pál képei és kisplasztikái ugyanakkor végletes egyszerűségükkel és racionalizmusukkal hatottak. Az alföldi festészet hagyományait követő vásárhelyi iskola ugyancsak megújult. Kurucz D. István és mások paraszti tematikája és stilizáló hajlama a mexikói jellegű monumentalizmus és mikrorealizmus eszköztárával, valamint a geometriai absztrakció határát súroló konstruktív fegyelmezettséggel egészült ki. Kurucz

  1. művészetét ugyancsak 1985-ben ismerték el Kossuth-díjjal. E két nagy „történelmi” irányzat mellett bontakozott ki az úgynevezett pécsi műhely a konstruktivizmushoz közel álló Martyn Ferenc irányításával. Önálló grafikai kompozíciói mellett Martyn számos irodalmi művet illusztrált, és finomkerámiával is foglalkozott. 1973-ban kapott Kossuth-díjat. Egyik csoporthoz sem igen köthető viszont Kokas Ignác posztnagybányai festészetből kinövő expresszív piktúrája, s különösképpen nem Kondor Béla régi és új irányzatok között szintézist kereső, részben szürrealista, részben szimbolikus-figuratív grafikája és festészete, amelynek egyik legismertebb darabja az 1963-as Darázskirály. Az 1972-es öngyilkosságát megelőző években Kondor megrázó erejű fotókat is készített, valamint verseket is írt. Pi- linszkyhez és Nagy Lászlóhoz egyaránt bensőséges barátság fűzte.

A Rákosi-korszak sematikus eszmék kifejezésére törekvő és optimizmust sugárzó köztéri szobrászatát 1956 után az egyénnek mint történelmi-társadalmi lénynek a középpontba állítása váltotta fel. Ez gyakran egyfajta deheroizáló vagy annak tartott attitűddel párosult. Ez jellemezte Somogyi József hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-emlékművét (1965), valamint Varga Imre mohácsi Radnóti-szobrát (1969) és talán leginkább vitatott Parlament melletti Károlyi Mihály--szobrát (1975). A figuratív szobrászathoz vonzódó Varga Imre mellett, aki az említetteken kívül József Attilát, Bartókot, Lenint és Kun Bélát is bronzba öntötte, figyelemre méltó alkotásokat hozott létre Vilt Tibor, a magyar expresszionizmus legkiválóbb szobrásza (Kentaur, 1960; Merengő 1968), valamint Schaár Erzsébet, akinek a műveiben a pop-art és a lélektani realizmus törekvései találkoztak. Ez az épület és az alak összekapcsolásával, illetve a zárt tér és a benne élő ember együttes ábrázolásával a szobrászat műfajhatárait áttörő jellegzetes stílus, amely például az 1974-es Az utcát is jellemzi, számos követőre talált, és külföldön is elismerést aratott.

Az építészetet sokáig a paneltechnológián alapuló, egymástól megkülönböztethetetlen blokkházakból álló lakótelepek sorozatgyártása jellemezte. A Kádár-korszak városépítészetének ezek a magyar építészeti hagyományokhoz egyáltalán nem kötődő lakótelepek a legmaradandóbb emlékei. Az egysíkúság és a hagyománynélküliség, valamint helyenként történelmi városrészek lerombolása miatt az 1970-es években a lakótelep-építést, illetve a Bauhaus-stílust leegyszerűsítő blokkokat sok kritika érte. A dogmává merevedett konstruktivizmussal szemben Csete György és pécsi műhelyének tagjai Kós Károly örökségéhez fordultak vissza, és a századfordulós szecesszióra emlékeztető megoldások alkalmazásával (tulipános házak) kezdtek kísérletezni. Ezzel és egyéb megoldásaikkal az egykori paraszt- és polgárlakások közösségteremtő funkcióját kívánták új életre kelteni. Mások az organikus építészet, azaz a környező természetre ráhangolódó, s egyben a régi magyar építészeti stílus jellegzetességeit is felhasználó emberarcú épületek koncepcióját képviselték. Ez utóbbi irányzat legfigyelemreméltóbb alkotásai – például az 1980-as évek első felében épült sárospataki művelődési ház és gimnázium, valamint az 1990-ben átadott siófoki evangélikus templom – Makovecz Imre nevéhez fűződnek. Az új törekvések másik vitathatatlanul pozitív eredménye az autóforgalom kitiltása a régi városközpontokból, amelyeket sétálóterekké és -utcákká építettek át. A budapesti Váci utca mellett ilyeneket alakítottak ki Szegeden, Kecskeméten, Sopronban és Szombathelyen, majd idővel a legtöbb történelmi jellegű városban.

Az 1970-es években a képzőművészetekben is fellépett az a „békeviselt” vagy posztmodern generáció, amelynek egyik ága a valósághoz és a művészethez egyaránt Esterházyéhoz hasonítható iróniával közeledett (Kárpáti Tamás, Somogyi Győző stb.), a másik pedig az eszközeiben és a politikához való viszonyában egyaránt direktebb tagadás álláspontjára helyezkedett. Ez utóbbi irányzatot, amelynek Hajas Tibor és Jovánovics György voltak a legismertebb képviselői, „posztkonceptnek” vagy „antiművészetnek” nevezik a képzőművészet-történészek.

A zeneművészetben helyére került Bartók életműve, és az 50-es évek első felének bezártsága, középszerűsége után megnyíltak a kapuk a világáramlatok eredményeinek itthoni megismerése és adaptálása előtt. A fordulatot jelentő, nagy vihart kiváltó mű a Kodály-iskola legegyénibb tagjának, Szervánszky Endrének az 1959-es alkotása (Hat zenekari darab) volt, amelyet az újabb nemzedék számos modern, a XX. századi törekvésekkel rokon vállalkozása követett. Ezek közül Petrovics Emil C’est la guerre (1961) és Szokolay Sándor Vérnász (1964) című operája, valamint Szöllősy András, Durkó Zsolt, Kurtág György és Balassa Sándor néhány alkotása emelkedett ki. A legfiatalabb nemzedékek képviselői (Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László stb.) az 1970-es és 80-as években az Új Zenei Stúdió körül csoportosultak. Az 1970-es években pályára lépett előadók közül a Liszt- és Bartók-műveket virtuóz módon tolmácsoló Kocsis Zoltán vált legismertebbé.

A populáris zene hagyományos műfajai, az operett, a cigányzene és a magyar nóta – különösen az idősebb generációk és a kevésbé iskolázottak körében – megőrizték népszerűségüket. Erre utal, hogy az 1970-es évtized második legnagyobb filmsikere – a Fekete gyémántok után – a Csárdáskirálynő, az 1980-as évek elejének leglátogatottabb színházi produkciója pedig a János vitéz volt. Az operett, a cigányzene, a magyar nóta és az 50-es években tanult tömegdalok továbbélése mellett azonban két másik könnyűzenei műfaj is teret nyert. A Kodály-módszer szerint folytatott iskolai énektanításnak köszönhetően bővült azoknak a köre, akik megismerték és megszerették a régi típusú magyar népdalokat. A népdaléneklésnek és a néptáncnak az 1970-es években kisebb kultusza alakult ki, amely végül az erdélyi eredetű táncházmozgalomba torkollott. A hatalom ezt eleinte rossz szemmel nézte, s mint nacionalista-narodnyik érzelmek hordozóját tiltotta. Az 1970-es évek végére azonban nagyon bölcsen a „tűrt” kategóriába helyezte át. Ettől kezdve egy- re-másra jelentek meg a Sebő- és a Muzsikás együttes, valamint Budai Ilona és Sebestyén Márta lemezei, amelyek idővel nemzetközi figyelmet is kiváltottak. Ehhez hasonlóan járt egy másik új könnyűzenei jelenség, a beat is. Az 1960-as évek elején alakult első magyar beatzenekarok – az Illés, az Omega és a Metro -, valamint a velük koncertező hosszú hajú és farmeres rajongóik kezdetben gyakran kerültek összetűzésbe a rendőrséggel. A modern könnyűzenei irányzatok iránt érdeklődő magyar fiatalok az 1960-as évek végéig szinte kivétel nélkül a müncheni Szabad Európa Rádió Cseke, azaz Ekecs László által szerkesztett zenei műsorait (Délutáni randevú, Teenager Party) hallgatták. Az 1970-es évekre azonban a Beatles és a Rolling Stones típusú zene is teljes mértékben elfogadott lett, s a Magyar Rádió könnyűzenei műsorai (Csak fiataloknak!) kezdtek konkurenciát jelenteni Münchennek és a zenei műsorai miatt ugyancsak kedvelt Radio Luxemburgnak. Az első Táncdalfesztivált 1966-ban mutatta be a Magyar Televízió. A népzene, a rock és az opera elemeinek sajátos kombinálásával jött létre az első magyar rockopera, az István, a király 1983-ban, amelynek zenéjét az Illés egykori énekese, Szörényi Levente szerezte, szövegét pedig ugyanannak a zenekarnak a szövegírója, Bródy János írta. A darabon végigvonuló kurucos-lázadó, illetve realista-megalkuvó-építő hagyomány szembeállítása egyszerre reflektált a magyar történelem különböző interpretálási lehetőségeire – 1848 és 1867, Szekfű és Bibó -, és kérdezett rá – áttételesen – a kádári konszolidáció teljesítményére és a mögötte meghúzódó mély morális problémára.

A populáris zene új irányzatainak terjedése következtében a magyar társadalom zenei közízlése valamelyest átalakult. Bár a komolyzenét kedvelők aránya továbbra is alacsony maradt, a magyar nótát kedvelőké pedig vezette a rangsort, az operett, a dzsessz és az egyéb műfajok mellett növekedett a népzenét, a könnyűzenét, és ezen belül a popzenét (beat-rock-disco) kedvelők aránya. S mivel ez utóbbiak döntően fiatalok és városiak, az operett- és magyarnóta-kedvelők pedig szignifikánsan idősebbek és/vagy falusiak, néhány éven belül még radikálisabb ízlésmódosulással kell számolnunk. Ezt az ízlésmódosulást erősíti a műholdas televíziózás terjedése is, amely Magyarországon az 1980-as évek utolsó harmadában jelent meg. A Music TV-nek és a többi zenei csatornának köszönhetően a mai huszonévesek többsége ma már ugyanazt a zenei nyelvet beszéli, mint a világ bármely más országának fiatalsága. A szociológiai felmérések mellett a magyar társadalom zenei ízlésének módosulását tükrözi az is, hogy a cigányzenét szolgáltató szórakozóhelyek száma az 1940-es évek és az 1970-es évek között – a turizmus terjedése ellenére – 1000-ről 600-ra, 1989-re pedig 232-re csökkent.

A filmgyártás újabb jelentős alkotásokkal bizonyította, hogy a „mozinak” helye van a művészeti ágak között. 1960-tól évente mintegy 30 játékfilm készült a stúdiókban, amelyek kétharmadát a mozikban forgalmazták, egyharmadát pedig a televízióban mutatták be. A nagy játékfilmek mellett az 1980-as évek közepéig több mint 10 ezer híradó-, dokumentum- és egyéb kisfilm is készült. A játékfilmek túlnyomó többsége – 50-60%-a – a dráma, illetve a művészi igényű alkotások kategóriájába tartozott, s a nyugati világban szokásos arányokkal ellentétben a bűnügyi filmek hányada az összes alkotás 10%-át sem érte el. Viszonylag alacsony, 1975 után 10% alatti számarányban készültek vígjátékok és zenés filmek is. A magyar filmgyártásra korábban oly jellemző könnyed és humoros, de formailag, technikailag tökéletesen kivitelezett nagy sikerű közönségfilmek folyamatossága így megszűnt, s a mindenütt népszerű krimik és akciófilmek nívója sem közelítette meg a világszínvonalat. A művészfilmek terén viszont vitathatatlanul jelentős eredményeket értek el a magyar rendezők, színészek és operatőrök.

A már korábban sikeres idősebb rendezőgárda – Fábri Zoltán, Ranódy László, Bán Frigyes, Makk Károly stb. – mellett az 1960-as években kezdett alkotni az 1945-ös „fényes szelek” nemzedékéhez tartozó Jancsó Miklós és Kovács András, továbbá a náluk is fiatalabb Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc, Sára Sándor és Szabó István. A számos kitűnő és nemzetközi elismerésben is részesült alkotás közül az 1960-as évek terméséből Jancsó Miklós filmjei, többek között az 1965-ös Szegénylegények, az 1967-es Csillagosok, katonák, az 1968-as Fényes szelek, az 1970-es Égi bárány emelkednek ki. Egyén és tömeg, hatalom és manipuláció, forradalom és konszolidáció viszonyának teljesen egyéni formanyelvet teremtő parabolisztikus ábrázolásával Jancsó Miklós új fejezetet nyitott nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetben is. Az 1970-es évek nagy sikerei közül egyik legemlékezetesebb Bacsó Péter A tanú című szatírája (1969), amely a korai 50-es évekről mondott megsemmisítő kritikát. Bár mint a tiltott és a tűrt határán mozgó alkotást csak 1978-ban mutatták be, s még sokáig ezután is csak zártkörű klubokban és eldugott kis mozikban játszották, a Péter Gábor alakjából mintázott „Virág elvtárs” egyes mondatai – „A nemzetközi helyzet fokozódik”; „Az élet nem habostorta” – néhány év alatt össznépi szólásmondássá váltak. Ugyancsak emlékezetes a Krúdy Gyula világát szuverén módon, de mégis hitelesen megidéző Szindbád (1971), amelyet Huszárik Zoltán rendezett. Az 1980-as éveket Szabó István Mephisto című filmje vezette be, amely a művész és a hatalom kapcsolatának összetett problémáját ábrázolta a Harmadik Birodalom viszonyait díszletnek választva. A film minden korábbinál nagyobb nemzetközi sikert aratott: 1981-ben Cannes-ban a kritikusok nemzetközi díját, 1982-ben pedig a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat kapta. Az utóbbi évek számos kitűnő alkotása közül Mészáros Márta szociográfiai és életrajzi elemekben bővelkedő trilógiája – Napló gyermekeimnek (1982), Napló szerelmeimnek (1987) és Napló apámnak, anyának (1990) – emelkedik ki, amely az 50-es és 60-as évek világát egy Moszkvában nevelődött és 1946-ban hazatért kádercsaládból származó értelmiségi szemszögéből láttatja. Ezekben és az itt nem említett filmekben, valamint a színházi előadásokból magyar színészek tucatjait ismerte és szerette meg a közönség. A férfiak közül a legsokoldalúbb alakításokat Páger Antal, Pécsi Sándor, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán és Huszti Péter, a nők közül Dayka Margit, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Psota Irén, Tolnay Klári és Törőcsik Mari nyújtotta.

Az 1960-as évek második felében új irányzatként jelent meg a dokumentarizmus, amely a francia és olasz cinéma véritéhez, illetve cinéma directhez hasonlóan a tények látszólag szenvtelen bemutatásával tárta fel a társadalmi fonákságokat és a rejtett ellentmondásokat. Ezek sorát Sára Sándor cigányokról készített műve (Cigányok, 1962), valamint Kovács András két filmje, a Nehéz emberek (1964) és a Falak (1967) nyitotta meg, amelyeket az 1970-es években Schiffer Pál alkotása követett az ingázókról (Fekete vonat, 1970 ), valamint Dárday István (Jutalomutazás, 1974), Kósa Ferenc (Szembesítés, 1974; Küldetés, 1977) és Gazdag Gyula (Hosszúfutásodra mindig számíthatunk..., 1969; A bankett, 1979) számos változatos tematikájú műve. A műfaj egyik utolsó nagy sikerű alkotása, az 1982-es Pergőtűz, illetve Krónika – Sára Sándor, Csoóri Sándor és Hanák Gábor munkája – volt, amely a 2. magyar hadsereg doni katasztrófáját mutatta be a túlélőkkel készített interjúk alapján. Mint a magyar filmművészet oly sok más alkotása, ez is a tűrt és a tiltott határán helyezkedett el. A pártközpont utasításának engedelmeskedve az első részek bemutatása után a Magyar Televízió végül levette műsoráról. A kisfilmek kategóriájában

Rófusz Ferenc A légy című 1981-es rövid rajzfilmje kapta meg a legnagyobb nemzetközi elismerést: az Oscart.

A társadalom kulturális érdeklődését, művelődési viszonyait két tendencia tartós érvényesülése jellemezte. Egyrészt tovább nőtt a kultúra termékei iránti kereslet, amelynek eredményeként az 1980-as évekre lényegében mindenki a kultúra valamely ágának fogyasztójává vált. Másrészt átalakult az egyes ágazatok iránti érdeklődés. A művelődés közösségi formái és intézményei leértékelődtek; a kultúrafogyasztás színterévé növekvő mértékben az otthon vált. A kulturális termékek új fogyasztói köre elsősorban a falusiak, illetve a termelőszövetkezeti tagok közül került ki. Erre utaló adat, hogy miközben a munkások és a szellemi dolgozók kulturális kiadásainak összjövedelmükhöz viszonyított arányai 1960 és 1983 között alig változtak, a szövetkezeti parasztság ilyen célú kiadásai jövedelmeik 2,2%-áról 3,8%-ára emelkedtek. A kulturális aktivitás (könyvolvasás, tévénézés stb.) rétegenkénti vizsgálata ugyancsak azt bizonyítja, hogy a korábban leginkább elmaradott falusiak művelődési igénye nőtt a leggyorsabban. E téren tehát érvényesült bizonyos mértékű kiegyenlítődés. Az iskolai végzettségből, lakóhelyből, foglalkozásból és részben a tradícióból adódó különbségek azonban természetesen továbbra is megmaradtak, amelyek mind az idő- és pénzráfordítás, mind pedig a fogyasztott termékek színvonala terén megmutatkoztak. Az 1970-es évek végén kulturális cikkekre és szolgáltatásokra az úgynevezett vezetők és értelmiségiek évi átlagban kétszer annyit (2080 Ft) fordítottak, mint a munkások (968 Ft), és csaknem háromszor annyit, mint a szövetkezeti parasztság (698 Ft). Az úgynevezett magaskultúra rendszeres fogyasztói (az összlakosság mintegy 10%-a) szinte kizárólag az első kategóriából kerültek ki.

A könyvkiadás terén folytatódott a könyvek számának és példányszámának dinamikus növekedése. 1960 és 1985 között a kiadott könyvek és füzetek száma csaknem megkétszereződött, s ezzel 10 ezer fölé emelkedett. Mintegy 250%-os növekedést elérve a példányszám az 1980-as évek közepén meghaladta az évi 100 milliót. 1000 lakosra 1955-ben és 1960-ban egyaránt 53-53 könyv és füzet, 1984-ben viszont már 98 jutott. Ennek alapján az európai országok között Magyarország 1970 körül Franciaországgal, Belgiummal és Bulgáriával együtt a középmezőnyben; 1980 körül viszont Ausztriával, az NSZK-val, Finnországgal és Hollandiával együtt – a szocialista országok közül egyedül – az első egy- harmadban helyezkedett el.

A könyvkiadás mennyiségi eredményeinél is fontosabb volt azonban a propagandakiadványok számának csökkenése, valamint korábban ismeretlen vagy tiltott külföldi szerzők műveinek a lefordítása és olcsó áron való terjesztése. Az 1960-as évektől az amerikai, angol és francia szerzőktől kiadott szépirodalmi művek példányszáma egyre növekvő mértékben haladta meg a szovjet-orosz auktorok műveinek példányszámát. Gorkij, Solohov, Szimo- nov, Gajdar és Katajev művei után, illetve mellett így egyre többen olvastak Faulknert, Dreisert, Maugham-ot, Steinbecket, Feuchtwangert, Mauriacot, Moraviát és másokat. A külföldi írók 1960 és 1982 közötti „toplistáját” persze nem ők, hanem Agatha Christie (2,6 millió) és Robert Merle (2 millió) vezették. Igen fontos és figyelemre méltó azonban, hogy közvetlenül utánuk Thomas Mann (2 millió) következett, majd Georges Simenon (1,8 millió) után Hemingway (1,7 millió). Nemcsak az olvasó emberek száma növekedett tehát hatalmas iramban, hanem az igényes irodalmat olvasóké is. A nagy példányszámú klasszikusok és a sekélyes bestsellerek mellett 100 és 300 ezer közötti összpéldányszámban keltek el Proust, Joyce, Kafka, Camus, Sartre, Dürrenmatt, Beckett, Ionesco, sőt az amerikai úgynevezett beatnemzedék képviselői közül Salinger és Kerouac művei.

7.27. táblázat - 64. táblázat. A kultúra és művelődés néhány mutatója, 1950–1984

Év

Kiadott könyvek és füzetek

Időszaki sajtó termékek

Kulturális intézmények száma

A kulturális rendezvények látogatói (millióban)

száma

példányszáma (millió)

száma

példányszáma (millió)

Könyvtárak

Mozik

Színházak

Múzeumok*

Művelődési otthonok

Mozi

Színház

Múzeum

Ismeretterjesztő előadás

Műsoros estek

1950

4 219

61

334

475

4 333

1549

17

62

433

47,1

3,0

1,3

-

-

1960

5 335

42

590

705

9 773

4558

32

93

2770

140,1

6,4

3,6

-

-

1970

5 238

58

859

1101

9 251

3879

34

183

4656

79,6

5,6

7,2

4,7

6,8

1980

9 254

104

1648

1385

10 498

3624

33

487

2554

60,7

5,6

16,2

4,7

9,0

1984

10 421

116

1656

1433

9 580

3794

40

594

2505

71,0

6,2

19,2

4,3

8,7


Forrás: Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja 1945-1985. Bp., 1986, Kossuth Könyvkiadó, 210-215.

* Az 1970 utáni növekedést a számbavétel módszerének megváltozása okozta.

A magyar szerzők között – ami persze a kötelező iskolai olvasmányok listájával is összefüggött – változatlanul Jókai állt az élen. 1945 és 1982 között 435 kiadásban 15,8 millió példányban keltek el művei. Jókait Móricz, Mikszáth, Móra, Arany, Gárdonyi, Krúdy és Petőfi követte. A két háború közötti vagy 1918 előtti konzervatív-nemzeti irányzat szerzőit, például Herczeg Ferencet vagy Zilahy Lajost sokáig nem adták ki. Zilahy egyes művei az 1980-as évek elején, Herczeg Ferencé pedig 1985-ben jelenhettek meg ismét. 1983-ban látott napvilágot Hamvas Béla három régi, még az 1930-as években publikált esszéje is (A világválság). Szabó Dezső fő művei az egész Kádár-korszakban anatéma alatt álltak, és nem adták ki Márai Sándor írásait sem. A kortárs magyar írók közül legnagyobb, 0,5-1 milliós példányszámban Fekete István kitűnő gyermekregényei, a Bogáncs és a Tüskevár (1957), a Téli berek (1959) jelentek meg, amelyek az Egri csillagokkal, A kőszívű emberfiaival és A Pál utcai fiúkkal együtt az 1956 után szocializálódott nemzedékek irodalmi műveltségének alaprétegéhez tartoznak. Az 1970-es és 1980-as években ehhez hasonló sikert ért el gyermekregényeivel és meséivel Lázár Ervin. Fekete regényeit Szilvási Lajos, Berkesi András és Szabó Magda különböző esztétikai szinteket jelentő művei követték 0,3 és 0,5 millió közötti kötetenkénti példányszámmal. Németh László regényei ugyanebben az időben 200-250 ezer, a Képzelt riport... Déry Tibortól 178 ezer, és Örkény István Egyperces novellái 145 ezer példányban keltek el.

A közművelődési könyvtárak száma 1955-től nem növekedett, hanem 9-10 ezer körül stagnált. A könyvtári állomány viszont meghétszereződött, s ezzel 1985-re csaknem elérte az 50 milliót. Az országos szakkönyvtárakat és az iskolai könyvtárakat is beszámítva a könyvtárak száma 1982-ben 15 ezerre, a könyvtári könyvállomány pedig több mint 100 millió kötetre rúgott. A közművelődési könyvtárakból kölcsönözhető könyvek és a lakosságszám hányadosa alapján Magyarország 1970-ben és 1980-ban egyaránt az európai országok élcsoportjához tartozott – Dánia, Bulgária és Finnország után következve a sorban. A kölcsönzési forgalom ugyanakkor csak 1970-ig növekedett, akkortól kezdve enyhén csökkent, illetve stagnált. Az 1960-as évektől minden ötödik magyar állampolgár – összesen tehát 2 millió fő – iratkozott be tagnak valamelyik könyvtárba, s egy-egy olvasó az 1970-es évek közepéig évente 25, az 1980-as években pedig 22-23 könyvet kölcsönzött. Az olvasók túlnyomó többsége fiatal – 40% 14 éves vagy ennél fiatalabb, 17% pedig 15-18 éves diák – volt.

Az időszaki sajtótermékek száma 1960 és 1985 között kevesebb mint 600-ról közel 1700-ra, éves példányszámuk pedig 700 millióról 1,4 milliárdra nőtt. A címek számának növekedése elsősorban új folyóiratok indításából adódott, a példányszámé pedig az újságolvasás tömegessé válásából. Az ország több mint 20 napilapja 1960-ban 472 millió, 1985-ben 916 millió példányban jelent meg. A napilapok 1000 lakosra számított példányszáma alapján Magyarország Lengyelországgal, Csehszlovákiával együtt az európai országok középmezőnyében helyezkedett el, jóval megelőzve a balkáni és a dél-európai országokat. Egy reprezentatív felmérés tanúsága szerint 1981-ben a 10 évesnél idősebb népesség 87%-a vallotta magát rendszeres vagy esetenkénti újságolvasónak, s 76%-a folyóirat-olvasónak. Társadalmi rétegek szerint vizsgálva ezeket az eredményeket a kutatók azt állapították meg, hogy a szellemi foglalkozásúak kevés kivétellel valamennyien olvastak valamilyen sajtóterméket, a munkásoknak viszont csak valamivel több mint háromnegyede, s a szövetkezeti parasztoknak csak mintegy fele.

A hat országos napilap közül legnagyobb, 700 ezer körüli napi példányszámban az MSZMP napilapja, a Népszabadság jelent meg. Mivel ennek cikkeiből és kommentárjaiból lehetett leginkább nyomon követni a párt politikájának alakulását, a legtöbben ezt vásárolták, és persze a közintézmények is ezt rendelték meg elsősorban. Főszerkesztője mindig valamely magas rangú pártfunkcionárius, 1961-1965-ben például Komócsin Zoltán, 1978-1980-ban Nemes Dezső, 1982-1985-ben Berecz János volt. Ennél jóval kisebb, napi 200 és 300 ezer közötti példányban kelt el a Népszava, amely az 1948-as pártegyesülés óta a szakszervezetek lapjaként jelent meg, a régi bulvársajtó hagyományait követő Esti Hírlap, amelyet 1956-tól adtak ki, továbbá a sporteseményekről tudósító Népsport. A Hazafias Népfront orgánumaként megjelenő Magyar Nemzet, amelyet elsősorban a nemzeti beállítottságú értelmiség vásárolt, 1970 és 1985 között 100-120 ezer körüli példányszámot ért el, a kormány félhivatalos lapjának számító – 1968-tól kiadott – Magyar Hírlap pedig 50 ezer körülit.

A folyóiratok közül – a műsorközlő Rádió és Televízió Újságot nem számítva – legtöbben a sokféle információt közlő és nem kifejezetten igényes Nők Lapját olvasták, amely 1970 és 1980 között 600 ezerről 1 millió fölé emelte heti példányszámát. Ezt megközelítő népszerűségnek örvendett néhány vegyes családi lap, mint például a Családi Lap és a Képes Újság, valamint a rejtvényei és képregényei miatt kedvelt Füles. 1970 és 1985 között jelentősen, 373 ezerről 500 ezer fölé emelte heti példányszámát a Szabad Föld, ami ugyancsak a falusi lakosság olvasási kedvének növekedését jelezte. A valaha népszerű vicclap, a Ludas Matyi példányszáma ugyanezen idő alatt 600 ezerről 331 ezerre csökkent. Az Élet és Irodalmat 1970-ben mintegy 25 ezren, az 1980-as években viszont már több mint 50 ezren vásárolták. A havonta megjelenő folyóiratok közül jelentősen, 12 ezerről 24 ezerre növelte példányszámát a Valóság, míg az Új Írás példányszáma drasztikusan – 17 ezerről 7 ezerre -, a Kortársé pedig mérsékelten csökkent. 1980-tól mérséklődött az érdeklődés a párt hivatalos elméleti lapja, a Társadalmi Szemle iránt is, amelynek példányszáma 5 év alatt felére, 48 ezerről 24 ezerre esett vissza. Előfizetőinek többsége a közintézmények közül került ki.

A rádió helye és szerepe a tömegkommunikációs eszközök rendszerében alapvetően átalakult. A szabadidő-eltöltés modern eszközéből, amely még az 1950-es években is volt, a mindennapi élet természetes tartozékává vált. Bár az előfizetők száma 1960-ig még gyorsan, 1955-höz képest több mint 50%-kal nőtt, ettől kezdve alig emelkedett tovább. 1960-ban 2,2, 1979-ben 2,6 millió készüléket tartottak nyilván. Ez részben a piac telítettségére utalt, részben pedig arra, hogy a vezetékes rádiók mellett és helyett rohamosan terjedtek a tranzisztoros táska- és zsebrádiók, valamint az autórádiók, amelyeket nem kellett bejelenteni. A rádió-előfizetés rendszere ezért 1980-ban meg is szűnt. Erre az időre lényegében minden család rendelkezett rádióval, sőt a legtöbb család többel. Ezzel párhuzamosan a rádióhallgatás jellege is megváltozott. Míg korábban kulturális eseménynek számított egy-egy műsor meghallgatása, az 1970-es évektől egyre inkább a napi tevékenység olyan hangeffektusokkal járó tartozékává vált, amelyre külön időt és figyelmet csak ritkán fordítottak az emberek. Az olyan, korábban nagy hallgatottságnak örvendő műsorok, mint amilyen például az egész Kádár-korszakot végigkísérő, erősen propagandisztikus jellegű rádiójáték-sorozat, a Szabó család volt, elveszítette népszerűségét, a különböző információs és odafigyelést nem igénylő zenés műsorok viszont felértékelődtek.

A rádió szerepének megváltozása jelentős részben a televízió megjelenésének, illetve gyors elterjedésének következménye volt. A televízió, amelyet a két világháború között találták fel, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a háborút követő években terjedt el. Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti adások, és a rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult. A kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap sugárzott műsor heti átlagos időtartama ekkor még nem érte el a 20 órát, s az egész országban összesen még csak 16 ezer készüléket regisztráltak. Az emberek eleinte kultúrházakban, üzemi klubokban, téeszirodákban néztek tévét. A tévé-előfizetők száma az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig rendkívül gyorsan, ezután pedig mérsékeltebben nőtt, s ezzel 1985-re megközelítette a 3 milliót. 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82, 1970-ben 171, s 1980-ban 258 készülékjutott. Az európai országok rangsorában Magyarország ezzel 1970-ben a 13., 1980-ban pedig a 11. helyen állt – Ausztriával, Olaszországgal és Csehszlovákiával együtt a középmezőnyben. A készülékek társadalmi rétegenkénti eloszlása kiegyenlített volt. 1982-ben 100 háztartásra a munkásoknál 108, a parasztságnál 100, a szellemi dolgozóknál 118 készülék jutott. A készülékek számának növekedésével párhuzamosan az adásidő is folyamatosan emelkedett. Az első és az 1980-tól működni kezdő második csatorna heti átlagos műsorideje 1985-re megközelítette a 100 órát. A világ fejlettebb feléhez viszonyítva nagy lemaradás mutatkozott azonban a színes technika terén. A kísérleti színes adások – több évtizedes lemaradással – Magyarországon 1969- ben kezdődtek, és az összes műsoridőnek 1982-ben még csak 60%-át sugározták színes technikával. Ugyanebben az időben még a készülékek jelentős része is csak fekete-fehér adások vételére volt alkalmas. A színes televíziózás Magyarországon csak az 1980-as évek második felében terjedt el.

A televíziózás elterjedése jelentősen megváltoztatta az emberek szórakozási szokásait. A szabadidő-eltöltés közösségi formáinak háttérbe szorulásáért elsősorban a tévé volt felelős. A vacsora és a lefekvés közötti 2-3 órát a magyar családok túlnyomó többsége az 1970-es évektől saját otthonában, saját tévékészüléke előtt töltötte – lényegében a műsor jellegétől és színvonalától függetlenül. Ez a 2-3 óra általában az esti mesével kezdődött, a közvélemény-formálás szempontjából kitüntetett jelentőségű Híradóval folytatódott, s egy játékfilmmel fejeződött be. A tömegízlést befolyásoló szórakoztató műsorok közül több millióan nézték a Ki mit tud? címmel 1962-től megrendezett vetélkedőket, a Táncdalfesztiválokat és a Röpülj páva című népzenei és népi táncos fesztiválsorozatot. Az 1980-as évek utolsó harmadában, a műholdas adások megjelenésével a Magyar Televízió ízlés- és véleményformáló monopóliuma mérséklődött.

A tévénézés általánossá válásával egyidejűleg csökkent az érdeklődés a mozi iránt. A mozik száma 1965-ig növekedett. Ekkor a települések 96%-ában vetítettek filmeket rendszeresen. Ettől kezdve csökkenés kezdődött, amely az 1980-as évek elejéig tartott. Ebben az időben már csak a települések 77-78%-ában működött filmszínház. A nézők száma ennél sokkal drasztikusabban esett vissza. A csúcspontnak ebből a szempontból 1960 tekinthető, amikor 140 millió mozijegyet adtak el, tehát egy átlag magyar állampolgár ebben az évben 14 mozifilmet nézett meg. 1970-re, tehát egyetlen évtized alatt ez a szám 79 millióra, majd 1980-ra 60 millióra zuhant. Ezt követően enyhe emelkedés kezdődött, és az 1980-as évek első felében évi 70 millió körül stabilizálódott a nézőszám. Ez kicsit több volt, mint 1950-ben, de jóval kevesebb, mint 1955-ben. A mozik férőhelyeinek kihasználtsága ekkor 40%-os szinten mozgott.

A nézőszám enyhe emelkedése az 1980-as évek első felében valószínűleg a filmválaszték átalakulásával magyarázható. 1960 és 1982 között a jórészt még mindig politikai jellegű szovjet filmek száma évi 46-ról 32-re csökkent, a főleg kaland- és akciófilm kategóriába tartozó amerikai gyártmányú filmek bemutatóinak a száma pedig 8-ról 26-ra emelkedett. A szovjet filmeket 1960-ban 28, az amerikaiakat 12 millióan nézték. Ugyanezek a számok 1982-re 7, illetve 20 millióra változtak. 1982-ben legtöbben (2,6 millióan) a Ben Hurra, azután A Birodalom visszavágra, s ezt követően a Keresztapára voltak kíváncsiak. A magyar filmek, s ezen belül elsősorban a magyar művészfilmek iránt ugyancsak csökkent az érdeklődés. Az egyetlen kivételnek ez alól a Mephisto bizonyult, amelyre 1981—1982- ben közel 1,2 millióan váltottak jegyet – hozzávetőleg félannyian, mint a Csárdáskirálynőre

1971-ben.

A színházlátogatók száma ugyancsak csökkent, ámjóval kisebb mértékben, mint a moziba járóké. A nagy ugrás e téren 1950 és 1955 között következett be, amikor évi 3 millióról 6,7 millióra emelkedett a nézőszám. Ettől kezdve – kisebb-nagyobb ingadozással – 6 millió körül ingadozott a színházlátogatók száma. Ez részben a motorizáció terjedésének volt köszönhető (a vidéki és a budapesti színházak előadásai lényegében minden gépkocsi-tulajdonos számára könnyen elérhetővé váltak), részben pedig a szervezett iskolai színházlátogatásoknak. Ezek mellettjelentős szerepetjátszott a színházak igen nagymérvű, mintegy 70%-os állami szubvencionálása is. Ez tette lehetővé, hogy az 1980-as évek elején a lakosság átlagosan kevesebb mint 30 Ft-ot fizetett egy színházjegyért, alig többet, mint egy mozijegyért. A közönség leginkább a zenés vígjátékok, az operettek, a kabarék és – új jelenségként – a musicalek iránt érdeklődött. Az 1982-es bemutatókról készített statisztika szerint legtöbben – 85 ezren – a „Meddig lehet elmenni?” című kabarét nézték meg, amely a Kádár-korszakra oly jellemző módon tréfaként, viccként mondta el azt, amit a demokratikus országokban a politikai vitákban szoktak. Ezt aJános vitéz követte 84 ezer látogatóval, miközben Schaffer Amadeusára nagyjából annyian – 55 ezren – voltak kíváncsiak, mint a Marica grófnőre, a Bánk bánra és a Háry Jánosra. Miközben a színházi előadások iránti érdeklődés stagnált, a komolyzenei hangversenyekre járók száma 0,4 millióról 1,2 millióra nőtt, tehát megháromszorozódott. Ez elsősorban a zenei oktatás általánossá válásával és ezzel összefüggésben az ifjúsági bérleti előadások rendszeresítésével volt magyarázható. Egy hangversenyjegy 1982-ben átlagosan 26 Ft-ba került, amelyhez a költségvetés 36 Ft-ot tett hozzá.

A sport elveszítette azt a kitüntetett helyét, amelyet az 1950-es években élvezett a szabadidő-eltöltésben. A versenyeztetésen, a nagy rendezvényeken és a kampányszerűségen alapuló mozgalmak a politikailag és kulturálisan egyaránt új helyzetben talajukat és értelmüket vesztették. A központilag szervezett és részben militarista jellegű testedzést felváltották az individuális jellegű szabadidősportok: a tenisz, az úszás, a síelés, a széllovaglás, a kocogás, a kerékpározás, az aerobic és legújabban a body building, vagyis a testépítés. Bár az igazolt versenyzők száma szerint legnépszerűbb sportágnak változatlanul a labdarúgás számított, ezután pedig a kézilabda, a tömegérdeklődés határozottan csökkent a labdajátékok iránt. A sportolni vágyók érdeklődésének átalakulását egyrészt a teniszpályák, az úszómedencék, a fedett tornatermek és a kondicionálótermek számának rohamos növekedése, másrészt a foci- és röplabdapályák számának csökkenése jelezte.

A versenysportok vonzereje ugyancsak mérséklődött. Bár az igazolt versenyzők száma (300 ezer) 1955 óta érdemben nem változott, a sportegyesületek száma 1964 és 1980 között 4600-ról 3900-ra, a szakosztályok száma pedig 19 ezerről 11 ezerre esett vissza. A tömegsportok szerkezetének átalakulásával, a versenysportok vonzerejének csökkenésével, valamint az iskolai testnevelés leértékelődésével egyaránt összefügghet, hogy a magyar élsportolók teljesítményei egyre inkább elmaradtak a korábbiak mögött. Az 1952-es olimpiai csúcsot, amikor a magyar sportolók 16 aranyérmet szereztek, soha többé nem sikerült elérni. Bár az 1964-es és az 1968-as 10-10 aranyérem még jó eredménynek számított, a trend ettől kezdve lefelé haladt, és 1976-ban már csak négy aranyérmet szereztek a magyar sportolók, noha a versenykategóriák száma időközben nem csökkent, hanem nőtt. A legsikeresebb élsportolók ezekben az években az öttusázók, mindenekelőtt Balczó András, valamint a kard- és a párbajtőrvívók, köztük Kárpáti Rudolf és Kulcsár Győző volt. A vízilabdázók háromszor, 1956-ban, 1964-ben és 1976-ban, a labdarúgók kétszer, 1964-ben és 1968-ban értek el olimpiai első helyezést.

Az olvasás és a tévénézés mellett a magyar társadalom életmódjának szerves részévé vált a turizmus, s ezen belül elsősorban a nyaralás. Ennek egyik tipikusan szocialista formája az úgynevezett szociálturizmus, azaz az igen olcsó vállalati vagy szakszervezeti üdültetés volt. Egy-két hetes ingyenes vagy kedvezményes beutalóban 1960-ban félmillióan, az 1980-as évek közepén 1,5 millióan részesültek. Ezt kezdetben a társadalom minden rétege igénybe vette, később inkább az alsó és középső rétegek. A tehetősebb családok az 1970-es és 1980-as években jobbára saját hétvégi házat építettek vagy vásároltak maguknak valamelyik üdülőövezetben, s nyári szabadságuk jó részét és hétvégéiket a továbbiakban inkább ezekben töltötték. Az építkezési lázra jellemző, hogy csupán 1981 és 1987 között 30 ezer nyaraló épült fel. A motorizáció terjedésével párhuzamosan vált népszerűvé a nyaralásnak egy másik individuális és viszonylag olcsó formája: a kempingezés.

A belföldi üdülés általánossá válása mellett rohamosan nőtt azoknak a száma, akik szabadságuk alatt hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. 1956-ig erre gyakorlatilag nem volt lehetőség. Az 1960-as években viszont – amint erre már utaltunk – a tömeges méretű külföldi turizmus politikai és anyagi feltételei egyaránt megteremtődtek. 1960-ban még csak 300 ezren, 1970-ben viszont már 1 millióan, és 1980-ban 5,2 millióan léptek ki az országból. Többségük a szomszédos szocialista országokba, de igen sokan a félig Nyugatnak számító Jugoszláviába, amelynek csodálatos tengerpartját az 1970-es években fedezték fel a magyarok másodszor, s közel félmillióan kifejezetten Nyugatra.

Ez a viszonylagos, de a szocialista országokban páratlan utazási szabadság a kulturális pluralizmussal együtt ugyancsak a Kádár-korszak liberalizmusának volt jele. A magyarok – elsősorban a fiatalok és a szellemi foglalkozásúak – örültek ennek, és az egyre táguló szabadság jeleként értékelték. A magyar és a nyugati viszonyok összehasonlítása, amit minden Nyugatra utazó elvégzett magában, ugyanakkor – a megtűrt nem marxista irodalmi és egyéb művekhez hasonlóan – erodálta is a rendszer bázisát. A kulturális liberalizmus és a viszonylagos utazási szabadság ennyiben tehát nemcsak rendszerstabilizáló, hanem rendszerbomlasztó következményekkel is járt.



[88] A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusa. Budapest, 1966, Kossuth, 128.