Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. TÁRSADALMI VISZONYOK ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEK

4. TÁRSADALMI VISZONYOK ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEK

Magyarország lakosságának száma az 1949-es 9,2 millióról 1980-ra 10,7 millióra nőtt, majd 1990-re 10,3 millióra csökkent. A művi vetélések 1953 és 1956 közötti adminisztratív korlátozása (Ratkó-korszak) következtében az 1950-es évek első felében az élveszületések aránya (22-23 ezrelék) még megközelítette a két világháború közöttit. A halandósági viszo- nyokjavulása következtében a tényleges évi szaporodás ezért a két világháború közötti 7-8 ezrelékről ezekben az években 12 ezrelékre növekedett. A korlátozás feloldását követően az 1960-as évek első felében az élveszületési arány 13-14 ezrelékre esett vissza, amely csak 2-4 ezrelékes természetes szaporodást tett lehetővé. E tendencia megállítása, illetve visszafordítása érdekében a kormányzat 1967-ben új családtámogatási formát léptetett életbe. Az addig is létező szülési segély és az 1953-tól 1966-ig a három- vagy többgyermekesek, 1966-tól pedig a két- vagy többgyermekesek számára biztosított családi pótlék mellett bevezették az úgynevezett gyest, vagyis a gyermekgondozási segélyt. Erre a kezdetben havi

5-600 Ft-os támogatásra 2 és fél, majd 1969-től három éven át tarthattak igényt azok az anyák, akik a szülést megelőző másfél évben munkaviszonnyal rendelkeztek. Ennek és a rendszer 1973-as továbbfejlesztésének köszönhetően az 1970-es évek közepére a születési arányszám felemelkedett 16-18 ezrelékre, ami átmenetileg biztosította az egyszerű népességreprodukciót. 1975-től a születési arányszám ismét csökkenni kezdett, s az 1980- as évek közepére 12 ezrelék alá esett vissza. Ezzel egy időben az addig javuló halandósági mutatók is romlani kezdtek. A halálozási ráta, amely a XX. század eleji magas, 25 ezrelékes szintről 1930-ra 15 ezrelékre, 1958-ra pedig 10 ezrelékre süllyedt, 1975-re 12,4 ezrelékre, majd 1986-ra 13,8 ezrelékre emelkedett. Ezt elsősorban a magyar társadalom fokozatos elöregedése idézte elő. A 60 éven felüliek aránya 1949 és 1990 között 12%-ról 19%-ra emelkedett, a 14 éven aluliaké pedig 25%-ról 21%-ra csökkent. A halandósági viszonyok romlásának másik oka a 35 és 65 év közötti férfiak magas halálozási arányszáma volt, amely az 1980-as évek óta a legrosszabbak közé tartozik a világon. (A férfiak születéskor várható élettartama 1965-ben még elérte a 67,5 évet. 1965 és 1985 között viszont 65,1 évre csökkent, miközben a nőké 72 évről 74-re emelkedett.) E tényezők együttesen idézték elő, hogy a magyar népesség száma 1980 óta nem nőtt, hanem fogyott. Bár hasonló jelenségek a világ számos más országában is felléptek – a fejlett jóléti társadalmakra általában minimális népességnövekedés vagy egyenesen stagnálás jellemző -, a magyar mutatók még ezekhez képest is rosszak. (Szgy. II/383-387.)

A statisztikák szerint nemzetiségi szempontból az ország homogén jellege erősödött 1956 után. A nem magyar anyanyelvűek száma 1960 és 1980 között 175 ezerről 130 ezerre, azaz az össznépesség 1,8%-ról 1,2%-ra csökkent. A valóságban viszont a számuk és arányuk is nőtt. Megalapozott becslések szerint a nemzetiségi lakosság száma az 1980-as évek elején elérte a 800 ezer főt, azaz az összlakosság 8%-át. Ez a nagy eltérés elsősorban a magát zömmel magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek valló cigánylakosság különválasztásából és a nemzetiségi csoportok közé sorolásából adódik. Másodsorban pedig a kétnyelvű és két- kultúrájú, tehát kisebb vagy nagyobb mértékben már asszimilálódott németek, szlovákok, románok és délszlávok nemzetiségként való kezeléséből.

Az első cigányösszeírást 1893-ban tartották Magyarországon. Mai országterületre vetítve számuk akkor még 65 ezer fő, tehát az összlakosság kevesebb mint 1%-a körül mozgott. A két világháború között csak mérsékelten, a második világháború után azonban rohamosan szaporodtak. Számukat 1930-ban 100 ezerre, 1962-ben 222 ezerre, az 1970-es évek végén 325 ezerre, az 1980-as évek végén minimálisan 400 ezerre, tehát az összlakosság mintegy 4%-ára becsülték. Eltérően az ország többi nemzetiségétől a romák elsősorban nem saját kultúrájukkal – bár annak elemeivel is rendelkeznek -, hanem feltűnő antropológiai jegyeikkel és erős etnikai tudatukkal különültek el a magyarságtól. Viszonylag nagy, négy-nyolcszoros az eltérés a statisztikák szerint német anyanyelvűek és a becslések szerint német nemzetiségűek között is. Ez utóbbiak szerint a németek száma az 1980-as évek végén elérte a 200 ezer főt, vagyis az összlakosság 2%-át. A többi nemzetiség száma azonban még a becslések szerint is csak néhány tízezerre – a szlovákoké 110, a délszlávoké 50 és a románoké 20 ezerre – volt tehető. Ez utóbbiak az össznépességnek együttesen is kevesebb mint 2%-át tették ki 1980-ban. (Szgy. II/337-343., 363-367.)

A népesség vallási megoszlásáról utoljára 1992-ben, azt megelőzően viszont csak 1949- ben készült statisztika. A lakosság több mint kétharmada a háború után római katolikusnak, 22%-a reformátusnak, s 5%-a evangélikusnak vallotta magát. A holocaust következtében az izraeliták száma 134 ezerre, arányuk pedig 1,5%-ra csökkent. Ezek több mint fele a fővárosban élt. A csaknem 250 ezres (2,7%) görög katolikus lakosság hagyományosan az ország északkeleti megyéire koncentrálódott. A 36 ezres (0,4%) ortodox közösség többsége román volt, s a Tiszántúl délkeleti szegletében élt. Az 1992-es reprezentatív felmérés eredményei ehhez képest alig mutatnak eltolódást. Római és görög katolikusnak (unitus- nak) ekkor 68%, reformátusnak 21% és evangélikusnak 4% vallotta magát. Az egyetlen lényeges változás, hogy a felekezeten kívüliek aránya 1949-hez képest 0,1%-ról 4,8%-ra emelkedett. Ennél jóval nagyobb arányban nőtt a megkeresztelt, de tudatos ateisták és a templomba nem vagy csak ritkán járók száma. Az 1992-es vizsgálat szerint a rendszeresen templomba járó hívők aránya mindössze 12,7%-ot, a ritkán templomba járóké pedig 20, 6%-ot tett ki. A többiek vagy a „maguk módján” gyakorolták vallásukat (10%), vagy nem gyakorolták, ámbár hívőnek tartották magukat (29% ) vagy ateisták voltak (23,6%). Ez részben a modern életformával az egész világon együtt terjedő vallástalansággal, részben az eszközeiben finomodó, de céljaiban következetesen ateista állami politikával magyarázható. Az egyházak szerepének háttérbe szorulását mutatta a klerikusok csökkenő száma is. A legnagyobb egyház, a római katolikus szolgálatában például 1950-ben még 3583 pap és 11 ezer szerzetes állt. 1986-ra a papok száma 2600-ra, a szerzeteseké pedig 250-re csökkent.

A társadalom elöregedése ellenére a munkavállaló korú népesség száma 1949 és 1980 között 5,6 millióról 6,2 millióra nőtt, az aktív keresők száma pedig 4 millióról 5 millióra. Az eltartottak és a keresők aránya tehát jelentősen módosult. A keresők aránya az össz- népesség 47%-áról 69%-ára emelkedett, az eltartottaké pedig 53%-ról 31%-ra csökkent. A keresők abszolút számának és arányának növekedése részben a nyugdíjasok és az egyéb inaktív keresők számának növekedésével, részben a nők nagyarányú munkába állásával magyarázható. A nyugdíjasok és járadékosok száma 1960 és 1983 között 759 ezerről 2,2 millióra nőtt, s ezzel elérte a népesség 20,3%-át. Az 1940-es évek végén a férfiak hányada az aktív keresők között még 71%-ot tett ki. Az 1980-as évekre ez a hányad lecsökkent 55- 56%-ra, a nőké pedig 44-45%-ra emelkedett. Az 1980-as évek utolsó harmadában mintegy 2,2 millió nő, azaz a munkaképes korúaknak több mint 65%-a rendelkezett munkahellyel, illetve rendszeres saját bevétellel. A század elején ez az arány még alig érte el a 20%-ot, és

  1. ben is 30% alatt maradt. Ettől kezdve viszont meredeken emelkedni kezdett, és a növekedés csak 1980-tól mérséklődött. A hagyományos egykeresős családokat így fokozatosan kétkeresős családok váltották fel. Ez és a családonkénti gyermekszám csökkenése az 1970-es, 1980-as évekre egy egészen új családmodellt alakított ki Magyarországon is. Tipikus családnak ettől kezdve nem az apa által eltartott 2-3 gyermekes, hanem az apa és az anya által eltartott 1-2 gyermekes családok számítottak. 1949-ben száz családra még 340 családtag és ezen belül 150 gyermekjutott, az 1980-as években viszont már kevesebb mint 300, illetve 110. Az 1980-as években két gyermeket a családok 27%-a és 1 gyermeket 34%-a nevelt. A gyermek nélkül élő családok aránya 32% és 34% között ingadozott. A magyar társadalom korfája ennek következtében meglehetősen nagy aránytalanságokat mutatott.

A népesség osztály- és rétegszerkezetének 1945 után megkezdődött radikális átalakulása folytatódott. Az évszázad utolsó harmadára így egy olyan gyökeresen új magyar társadalom alakult ki, amely az 1945 előtti magyar társadalomra már semmiben sem emlékeztetett. Az 1945 és 1956 közötti változások – elitcsere, az úri földbirtokosok, valamint a közép- és nagypolgárság felszámolása, iparosítás – mellett ezen átalakulásnak három fontos eleme volt: 1. a magántulajdonosok arányának jelentéktelenné válása; 2. a foglalkozásszerkezeti struktúra átalakulásának folytatódása; s végül 3. az urbanizáció.

A magántulajdon felszámolása 1945-től több lépcsőben következett be. Ennek befejező szakasza a paraszti kisgazdaságok kollektivizálása volt 1959 és 1961 között. 1958-ban, a szövetkezetesítés befejezésének megkezdése előtt az összes mezőgazdasági foglalkoztatottnak 79%-a még a magángazdaságban dolgozott, azaz saját földtulajdonnal rendelkező kistermelő volt. 1962-re arányuk 6,5%-ra, s később még tovább csökkent. 1970-ben és 1980-ban a magángazdák segítő családtagjaikkal együtt is alig számláltak többet 80, illetve 60 ezer főnél, azaz az összes kereső 1,6-1,2%-ánál. Az 1980-as évek elejéig nagyjából ugyanennyit, 80 ezret, illetve 1,6%-ot tett ki a kisiparosok és a kiskereskedők száma és aránya is. Utóbbiak többsége szabó, kőműves, cipész, asztalos, autószerelő és órás, illetv zöldséges, lángossütő vagy vendéglős volt. Ez azt jelenti, hogy az 1980-as évek legelején a magánszektorban az aktív keresőknek csak kevesebb mint 3%-a dolgozott, a többiek a szövetkezeti vagy az állami szektorban. A kisvállalkozások bátorításának köszönhetően az 1980-as évek elejétől ez az arány módosulni kezdett. A nem mezőgazdasági kisárutermelők száma 1980 és 1990 között több mint 50%-kal nőtt, s ezzel megközelítette az 1948-1949- es szintet. Az állami és szövetkezeti tulajdonformák túlsúlya mindazonáltal továbbra is megmaradt. Az önálló kisiparosok és kiskereskedők az aktív keresőknek még 1990-ben is csak 4,2%-át tették ki, miközben az egyénileg gazdálkodó parasztok és segítő családtagjaik aránya 1,1%-ra csökkent. A társadalom saját tulajdonú termelőeszközöktől való megfosztása tehát nagymértékben sikerült, és ez döntő módon befolyásolta az emberek, elsősorban a felnövekvő új generációk beállítottságát, mentalitását. Bár a szerzésvágy, ez a valószínűleg örök emberi tulajdonság nem tűnt el, a tulajdonosi tudat és szemlélet nagymértékben elfelejtődött. A téesztagok éppúgy nem tekintették sajátjuknak a termelőszövetkezeti vagyont, ahogy a munkások sem a gyárakat. Tiéd a gyár, magadnak építed! – állította a hivatalos jelszó. A valóságban viszont hatalmas méreteket öltött a közös vagyon dézsmálása. A többség szemében ez nem számított bűnnek; sokan kifejezetten virtusként fogták fel a kapusok, éjjeliőrök, erdőkerülők és mezőrendőrök éberségének kijátszását.

7.15. táblázat - 53. táblázat. Az aktív kereső népesség megoszlása a gazdaságfő ágazati között, 1949-1990 (%)

Év

Ipar

Építőipar

Mezőgazdaság és erdőgazdálkodás

Egyéb ágazatok

1949

19,4

2,2

53,8

24,6

1960

27,9

6,1

38,4

27,5

1970

36,3

7,4

24,7

31,9

1980

34,0

8,1

18,9

39,3

1990

31,0

6,9

15,4

46,8


Forrás: Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Bp., 1996, KSH, 88.

A népesség foglalkozásszerkezeti átalakulásának legfontosabb eleme a mezőgazdaságból élő lakosság gyors és folyamatos csökkenése, valamint ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak kezdetben ugyancsak gyors, ám később lelassult növekedése volt. A mezőgazdaságból iparba irányuló áramlás első nagy hulláma az 1950-es években zajlott le. Ennek következtében a mezőgazdasági dolgozók aránya 53%-ról 38%-ra csökkent, az iparból élőké pedig 21,6%-ról 34%-ra nőtt. Az 1960-as években ugyanilyen ütemben folytatódott ez a folyamat. A mezőgazdasági dolgozók aránya 1970-re 24%-ra csökkent, az ipariaké 44%-ra nőtt. Agrár-ipari országból Magyarország ezzel két évtized alatt ipari országgá vált. Ettől kezdve az átalakulás gyorsasága mérséklődött, és részben irányt is változtatott. Bár a mezőgazdasági lakosság fogyása folytatódott – 1980-ban az összes kereső 19, 1990-ben 15%-át tették ki -, az iparból élők arányának növekedése megállt, majd 1980 és 1990 között 42%-ról 38%-ra esett vissza. Ezzel egy időben felgyorsult viszont a szolgáltatói szférában, az úgynevezett tercier szektorban foglalkoztatottak számának növekedése. Három évtized alatt, 1960 és 1990 között arányuk az aktív keresők 27%-áról 47%-ára ugrott, s ezzel a legnépesebb nemzetgazdasági ágazattá vált. Leggyorsabban az egészségügyben és az oktatásban foglalkoztatottak száma, utánuk pedig a kereskedelmi dolgozóké nőtt. Előbbieké a három évtized alatt csaknem megháromszorozódott, az utóbbiaké több mint megkétszereződött.

7.16. táblázat - 54. táblázat. Az aktív keresők megoszlása tevékenységük jellege szerint, 1900-1990 (%)

Év

Fizikai

Szellemi

Önálló segítő családtag

1900*

55,0

3,9

41,1

1910*

54,8

5,1

40,1

1920

51,9

6,2

41,9

1930

50,3

6,8

42,9

1941*

50,7

7,0

42,3

1949

35,5

9,6

54,9

1960

59,4

17,2

23,4

1970

70,1

24,6

5,3

1980

66,3

29,7

4,0

1990

61,7

33,0

5,3


Forrás: Magyarország a XX. században. 2. kötet. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, 1997, Babits Kiadó, 163.

* Mai országterületre számolva.

A népesség foglalkozási viszonyaiban bekövetkezett másik fontos változás a fizikai és a szellemi munka arányának a módosulása volt. A diplomás értelmiségiek és a szellemi foglalkozásúak, azaz a legszélesebb értelemben vett „fehérgallérosok” 1941-ben az összes kereső 7%-át, 1949-ben 9%-át tették ki. A közép- és felsőfokú oktatás kiterjedésének köszönhetően, illetve a modernizálódó gazdaság igényeit kielégítve arányuk 1960-ra 17, majd 1970-re 25%-ra nőtt. A növekedés üteme ezt követően mérséklődött. Számarányuk így 1980-ra 29, 1990-re pedig 33%-ra emelkedett. Az 1960-as évekig leggyorsabban az úgynevezett irodisták, tehát a különböző szintű adminisztrátorok száma nőtt, az utóbbi évtizedekben pedig az úgynevezett szakalkalmazottaké, tehát a mérnököké és a technikusoké. A „fehérgallérosok” túlnyomó többsége felsőfokú diplomával vagy érettségivel rendelkezett. A korszak elejére jellemző gyors elitcsere, majd a későbbi gyors létszámnövekedés miatt ugyanakkor meglehetősen nagymérvű felhígulás is végbement. Erre utal, hogy az úgynevezett szellemi dolgozóknak 17,6%-a még 1980-ban is csak 8 általános osztályt végzett.

A magyar társadalom foglalkozásszerkezeti átalakulása a gazdasági modernizáció természetes következménye volt, és alapvetően megfelelt a nemzetközi tendenciáknak. A világ más, nem szocialista országaiban lejátszódó folyamatokhoz képest ugyanakkor két fontos különbség is mutatkozott. Az egyik a gyorsaság volt, a másik a fáziskésés. A tradicionális agrártársadalom átalakulása ipari társadalommá, ami Nyugat-Európában a századforduló körül gyorsult fel és 60-80 év alatt zajlott le, Magyarországon és a többi szocialista országban a második világháború utáni 2-3 évtizedben ment végbe. Az ország történelmi lemaradása ezzel jelentősen mérséklődött, ám teljesen továbbra sem szűnt meg. A legfejlettebb országokkal szembeni különbség részben abban mutatkozott meg, hogy a szolgáltatásban foglalkoztatottak számának növekedése Magyarországon egy-két évtizedes késéssel indult meg. Részben pedig abban, hogy a szellemi dolgozók 35%-os össznépességen belüli részesedését, ami 1980 körül a fejlett országokat jellemezte, Magyarország 1990-re sem érte el.

7.17. táblázat - 55. táblázat. A nemzedékek közötti mobilitás alakulása a kereső népesség körében az 1983-as mobilitásfelvétel szerint (%)

A megkérdezett 1983. évi társadalmi csoportja

Az apa társadalmi csoportja (a megkérdezett 14-18 éves korában)

Összesen

vezető

értelmiségi

egyéb szellemi

szakmunkás

betanított munkás

segédmunkás

mezőgazdasági, fizikai

kisáru-termelő, kisker.

Az apa társadalmi csoportja szerint

Vezető

4,7

7,2

12,6

23,4

11,7

3,6

27,4

10,1

100,0

Értelmiségi

5,9

19,2

18,8

21,7

10,8

3,3

14,0

6,3

100,0

Egyéb szellemi

2,7

4,1

13,7

26,5

17,3

5,7

22,4

7,6

100,0

Szakmunkás

1,3

1,9

6,5

24,8

22,1

6,4

30,8

6,2

100,0

Betanított munkás

0,6

0,9

3,3

13,1

21,0

7,6

47,6

5,9

100,0

Segédmunkás

0,5

0,8

2,9

11,6

17,6

11,9

48,6

6,1

100,0

Mezőgazdasági, fizikai

0,3

0,1

1,3

2,9

9,9

2,6

80,2

3,6

100,0

Kisárutermelő, kiskereskedő

0,9

1,4

7,6

20,3

18,1

7,0

28,3

16,4

100,0

Összesen

1,6

3,2

7,4

18,5

17,8

6,2

39,0

6,3

100,0

A megkérdezettek társadalmi csoportja szerint

Vezető

5,0

4,8

3,6

2,7

1,4

1,2

1,5

3,3

2,1

Értelmiségi

24,9

43,0

18,0

8,3

4,3

3,8

2,5

7,0

7,1

Egyéb szellemi

35,2

27,3

39,3

30,5

20,6

19,5

12,2

25,4

21,2

Szakmunkás

20,6

14,8

22,0

33,8

31,2

25,9

19,9

24,8

25,2

Betanított munkás

8,9

7,0

10,4

16,5

27,5

28,7

28,5

21,6

23,4

Segédmunkás

2,3

1,8

2,9

4,6

7,3

14,1

9,2

7,1

7,3

Mezőgazdasági, fizikai

2,3

0,6

2,2

1,9

6,1

5,1

25,1

6,9

12,2

Kisárutermelő, kiskereskedő

0,8

0,7

1,6

1,7

1,6

1,7

1,1

3,9

1,5

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0


Forrás: Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja 1945-1985. Bp., 1986, Kossuth Könyvkiadó, 246.

Az elért 30% körüli arány közepes fejlettségi szintnek felelt meg. A magyar gazdaság fejlettségéhez képest – egyes elemzések szerint – azonban valószínűleg még ez az arány is túl magas volt, azaz a termelés és a termelésirányítás túlzottan bürokratizálódott.

Az 1945 utáni politikai fordulattal együtt járó elitcsere, a tulajdonviszonyok változása és a foglalkozásszerkezeti átalakulás rendkívül gyors társadalmi mobilitást eredményezett. A korszak elején ez elsősorban még intragenerációs, tehát nemzedéken belüli, később egyre inkább intergenerációs, tehát nemzedékek közötti és tanulással megszerzett jelleget öltött. Ennek méreteire jellemző, hogy a mobil személyek aránya a férfiak esetében az 1930-as 37%-ról 1962-1964-re 59%-ra, 1981-re pedig 70%-ra, a nők esetében pedig 48%-ról 59%-ra, illetve 73%-ra ugrott. Ez a nagymérvű mobilitás igen jelentős mértékben megváltoztatta az egyes társadalmi csoportok származási összetételét. Az 1960-as évek első felében a vezető és értelmiségi réteg (11%) kétharmad részben fizikai foglalkozású családok – felerészben munkás- és parasztszármazásúak – gyermekeiből tevődött össze. A középszintű szellemi és egyszerű irodai dolgozók között még nagyobb volt az arányuk. A nem mezőgazdasági munkásoknak ugyanekkor mintegy fele származott a mezőgazdaságból. Ezek az arányok az 1970-es években is megmaradtak. Ez azt jelenti, hogy a háború előtti esélyegyenlőtlenségek lényegesen mérséklődtek. Míg akkor egy értelmiségi származású férfinak közel százszor akkora esélye volt az értelmiségivé válásra, mint egy parasztszármazásúnak, az 1970-es évekre ez a különbség hússzorosra mérséklődött. A szakmunkás-származásúakhoz viszonyítva az értelmiségi háttérrel rendelkezők előnye negyvenszeresről hatszorosra esett vissza. A közép- és felsőfokú oktatási kapacitások bővülése következtében az esélyegyenlőtlenségeknek ez a csökkenése ugyanakkor nem járt együtt az értelmiségi származásúak továbbtanulási esélyeinek romlásával. Eltérően az 1948 és 1956 közötti kismértékű visszaeséstől, amit tudatos diszkrimináció okozott, az 1960-as évektől kezdve a vezető- és értelmiségi származásúak esélye az apjukhoz hasonló életpálya elérésére javult, és nagyjából ugyanakkora volt, mint a háború előtt. Más szóval a szocialista társadalmi viszonyok – a közhiedelemmel ellentétben – nem idézték elő a hajdani privilegizált rétegek megtorlásokat túlélt és itthon maradt tagjainak nagyobb fokú és tartós deklasszálódását. A magyar társadalomnak ez a nagyfokú, de korántsem egyedülálló, sőt sok fejlett kapitalista országban is megfigyelhető nyitottsága az 1980-as évek elejéig maradt meg. Ekkortól kezdve a mobilitási arányok nem nőttek. Ennek hátterében a társadalom strukturális átalakulásának általános lelassulása állt. A felfelé irányuló – úgynevezett cirkuláris – mobilitás esélyegyenlőtlenségei ugyanakkor nem változtak. A vezető és értelmiségi rétegbe való bejutás esélyei nem váltak sem egyenlőbbekké, sem egyenlőtlenebbekké. A magyar társadalom intergenerációs mobilitása tehát megmaradt.

A magántulajdonosi rétegek felszámolása és a népesség foglalkozásszerkezeti átalakulása következtében a magyar társadalom nagymértékben homogenizálódott. Az 1960-as évek végétől lényegében három nagy társadalmi tömb alakult ki: a nem mezőgazdasági (ipari, közlekedési, kereskedelmi stb.) munkásoké, a mezőgazdasági dolgozóké (téesztagok és az állami gazdaságok munkásai) és a szellemi foglalkozásúaké. Ezeken belül természetesen számos további alcsoport különült el. A főkategóriákon belüli csoportképződés egyik legfontosabb kritériumának a szakképzettség tekinthető, amely 1960 és 1980 között minden ágazatban jelentősen nőtt. A szakmunkások aránya e két évtized alatt a fizikai foglalkoztatottak egyharmadáról azok közel felére emelkedett. A betanított dolgozók száma ugyanezen idő alatt átlépte az egyharmados szintet, míg a segédmunkások részaránya közel 40%-ról a fizikai dolgozók 15%-ára esett vissza. A javulás részben a szakmunkásképzés kiterjesztéséből, részben a betanított munkások vállalati hatáskörön belüli szakmunkássá minősítéséből adódott. Az egyes foglalkozási kategóriák közül legjobb kvalifikációs mutatókkal az építőipar, a szállítás és a hírközlés, valamint a kereskedelem rendelkezett. Ezekben az ágazatokban 1980-ban a fizikai foglalkozásúak kicsit több mint 50%-a minősült szakmunkásnak. A nem mezőgazdasági ágazatokban együttesen 46,6%-ra rúgott a szakmunkások aránya. A szövetkezeti parasztság körében kezdetben nemcsak a szakmunkások, hanem a nyolcosztályos általános iskolát végzettek aránya is alacsony volt. Az oktatás kiterjesztése és a generációs változások következtében azonban az 1970-es évekre e téren is jelentős javulás állt be. 1980-ban az agrárszektor fizikai dolgozói közül már 37,7% minősült szakmunkásnak, miközben segédmunkásnak csak 20,5%. A mezőgazdasági szakmunkások zömmel traktorosok, állatgondozók, kertészek és növényvédelmi szakemberek voltak.

7.18. táblázat - 56. táblázat. A települések megoszlása, 1949-1990

Népességszám-kategória

A városok

száma

népességszáma

részesedése

a településállományból

a népességből

1949

1990

1949

1990

1949

1990

1949

1990

Budapest

1

1

1 590 316

2016774

0,0

0,0

17,3

19,4

100 000 felett

3

8

335 518

1 208 981

0,1

0,3

3,6

11,7

50 001 – 100 000

4

12

277 062

784 933

0,1

0,4

3,0

7,6

25 001 – 50 000

22

27

768 578

899 235

0,7

0,9

8,3

8,7

10 001 – 25 000

22

76

407 884

1 202 318

0,7

2,4

4,4

11,6

5 001 – 10 000

2

37

18 063

284 149

0,1

1,2

0,2

2,7

5 000 alatt

-

5

-

20 883

-

0,2

-

0,2

Együtt

54

165

3 397 421

6 417 273

1,7

5,4

36,8

61,9


7.19. táblázat -

Népességszám-kategória

A községek

száma

népességszáma

részesedése

a településállományból

a népességből

1949

1990

1949

1990

1949

1990

1949

1990

20 000 felett

3

-

75 794

-

0,1

-

0,8

-

10 001 – 20 000

50

16

644 073

211 600

1,5

0,5

7,0

2,0

5 001 – 10 000

150

92

1 030 100

604 566

4,6

3,0

11,2

5,8

2 001 – 5 000

644

481

1 979 036

1 424 010

19,7

15,7

21,5

13,7

1 001 – 2 000

860

652

1 213 392

932 296

26,3

21,2

13,2

9,0

501 – 1 000

901

713

663 458

519 349

27,6

23,2

7,2

5,0

500 alatt

603

950

209 011

265 729

18,5

30,9

2,3

2,6

Együtt

3211

2904

5 814 864

3 957 550

98,3

94,5

63,2

38,1


Forrás: Magyarország a XX. században. 2. kötet. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, 1997, Babits Kiadó, 236-238.

Az értelmiségen és a szellemi foglalkozásúakon belül a képzettségi szint igen jelentő-

sen eltért. 1980-ban e réteg 29%-a rendelkezett felsőfokú diplomával, 53%-a érettségivel vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal és 18%-a csak a 8 osztályos általános iskolát végezte el. A képzettségi szint és a beosztás között szoros, de nem feltétlen kongruencia állt fenn. A vezetők és irányítók között, akik 1980-ban az összes szellemi foglalkozású 22%-át adták, a diplomások aránya 45%-ot tett ki, a beosztott ügyviteli dolgozók, tehát főleg előadók és adminisztrátorok körében viszont csak 4%-ot. A közbülső kategóriák esetében a diplomások aránya 37%-os szintet ért el. Az iskolázottsági mutatók általános javulása ellenére a különböző irányító elitcsoportok képzettsége még 1980-ban is kívánnivalókat hagyott maga után. A szövetkezeti vezetőknek ekkor 41, az államigazgatás és a tanácsi igazgatás vezetőinek 59, a vállalatok és intézmények vezetőinek 65, a műszaki igazgatóknak és vállalati főmérnököknek 72%-a rendelkezett diplomával

7.20. táblázat - 57. táblázat. A legnépesebb magyar városok, 1980-1990

Város

Lélekszám

Változás (%)

1980

1990

Budapest

2 059 347

2016132

- 2,1

Debrecen

198 195

212 247

+ 7,1

Miskolc

208 103

196 449

- 5,6

Szeged

170 794

175 338

+2,7

Pécs

169 134

170 119

+ 0,6

Győr

124 147

129 356

+ 4,2

Nyíregyháza

108 235

114 166

+ 5,5

Székesfehérvár

103 571

108 990

+ 5,2

Kecskemét

96 828

102 528

+ 5,9

Szombathely

82 828

85 418

+ 3,1

Szolnok

75 372

78 333

+ 3,9

Tatabánya

75 971

74 271

- 2,2

Kaposvár

72 377

71 793

- 0,8

Békéscsaba

68 612

67 661

- 0,4

Veszprém

57 249

63 902

+ 11,6


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdaságiföldrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 556.

. Az 1945 utáni hirtelen és igen radikális elitcsere negatív következményei tehát még ekkor is éreztették hatásukat. Ha a diplomaszerzés módját – esti és levelező oktatás versus nappali képzés – is beszámítanánk, amelyről azonban ebben az összefüggésben a statisztikák nem informálnak, akkor valószínűleg még lehangolóbb arányokat kapnánk.

A nagyarányú foglalkozásszerkezeti átrétegződés a településszerkezet nagymérvű átalakulásával járt együtt. A városok és a városi lakosság száma jelentősen megnőtt, a falvak és tanyák lakóinak száma pedig csökkent. A század második felében bekövetkezett társadalmi átalakulásnak ez volt a harmadik nagy összetevője.

A két világháború közötti 3643 településsel szemben az 1949-es statisztika már csak 3265 települést regisztrált. Ezek közül 54 minősült városnak és 3211 községnek. Az 54 városban az össznépesség 37%-a lakott, tehát nagyjából ugyanannyi, mint a háború előtt. Az 54 város közül Budapest lakossága erre az időre meghaladta a másfél milliót, amely az ország összlakosságának 17%-át tette ki. A 100 ezer főn felüli lakossággal rendelkező városok száma 2-ről 3-ra nőtt. A Szegedhez és Debrecenhez felzárkózó harmadik nagyváros Miskolc volt. 30 és 100 ezer fő közötti lakossággal 19, 30 ezer alattival (átlagban 20 ezerrel) 31 rendelkezett. A falvak több mint fele 1000 és 5000 fő közötti lakosságnak adott otthont, a többiben ennél kevesebben vagy többen laktak.

Az 1950 utáni évtizedekre jellemző városiasodás két forrásból táplálkozott: a régi városok lakosságának növekedéséből és új városok kialakulásából. A városok száma 1980-ra 96-ra, a 100 ezer főn felülieké 7-re emelkedett. A bűvös határt erre az időre Pécs, Győr, Nyíregyháza és Székesfehérvár is átlépte. A városlakók aránya ugyanezen idő alatt 37%-ról 53%-ra emelkedett. Az 1950-es évtizedben mintegy félmillió, 1960 és 1975 között pedig több mint hárommillió ember vált városlakóvá. A két világháború közötti tendenciától eltérően, amikor dinamikusan csak a főváros lakosságának a száma nőtt, a városi lakosság felduzzadása most elsősorban a vidéki városok népességének a gyors növekedéséből adódott. Míg utóbbiak lakossága 1949 és 1980 között 20%-ról 34%-ra ugrott, addig Budapesté 17%-ról csak 19%-ra. A fővárosi lakosok számának meglepően mérsékelt növekedése adminisztratív intézkedésekkel, a beköltözés külön engedélyekhez kötésével magyarázható. Budapest szívó hatása ugyanakkor továbbra is érvényesült. Ennek következtében a főváros közigazgatási határára tapadva nagy lélekszámú agglomeráció alakult ki. A főváros körüli „alvófalvak” legabnormálisabb esetének sokáig Érd számított, amely 1979-es várossá nyilvánítása előtt 40 ezer lakosával Európa legnépesebb községi jogállású települése volt.

25. ábra. A fogyasztói árak, valamint a munkások és alkalmazottak reáljövedelmének és reálbérének alakulása, 1950-1990

1980 és 1990 között folytatódott a városiasodás folyamata. A városi lakosság aránya egy évtized alatt 6,4 millióra, azaz az össznépesség 62%-ára emelkedett. A gyors növekedés alapvető oka azonban ebben az évtizedben már nem a falusi lakosság városba áramlása, hanem a községek felgyorsult ütemű várossá nyilvánítása volt. Míg 1950 és 1980 között a városok száma csak 43-mal nőtt, addig 1980 és 1990 között, tehát egyharmadnyi idő alatt 69-cel. Az új városok jelentős része nem felelt, és ma sem felel meg a városokkal szemben támasztható funkcionális, építészeti és egyéb kritériumoknak. Infrastrukturális ellátottságuk gyakran fejletlen, közép- és felsőfokú intézményekben szegényesek, külső megjelenésük falusias. A valódi városlakók száma tehát a két világháború közötti helyzethez hasonlóan alacsonyabb volt a hivatalosan kimutatottnál.

Miközben a városok száma nőtt, a településeké 3069-re csökkent. Ez azt jelenti, hogy 1950 és 1990 között több mint 200 kistelepülés közigazgatási értelemben – és részben valóságosan is – megszűnt. Az egyes falutípusok arányai ugyancsak módosultak. Az 5 ezer fő feletti nagyfalvak száma és lakossága a várossá nyilvánítások következtében drasztikusan, a 2 és 5 ezer fő közötti közepes nagyságú falvaké pedig mérsékelten csökkent. Az 500-nál kevesebb embernek otthont adó aprófalvak száma ugyanakkor jelentősen, sőt valamelyest lakosságuk is növekedett. Az aprófalvasodás alapvető oka, miként egyébként a várossá nyilvánításoké is, az 1971-ben elfogadott országos településhálózat-fejlesztési koncepció azon eleme volt, amely a községi fejlesztéseket a településnagyságtól, illetve központilag megállapított hierarchikus besorolásuktól tette függővé. Ennek értelmében a kisfalvakban új közintézményeket nem hoztak létre, sőt a régieket is megszüntették, aminek következtében a fiatalok közül sokan beköltöztek a szomszédos nagyobb községekbe. (Szgy. II/291—295.) Az 1000 fő alatti kis- és törpefalvakban az 1980-as években az összlakosság 8%-a élt. A kis- és aprófalvakkal, sőt a nagyvárosokhoz képest a kisvárosokkal szemben is diszkriminatív koncepció 1984-ig volt érvényben.

A hagyományos magyar településszerkezet átalakulásának további fontos eleme volt a tanyai és pusztai lakosság nagy hányadának kihalása, illetve beköltözése a városokba és a falvakba. A külterületi népesség száma 1949-ben még mindig 1,6 milliót tett ki, tehát ugyanannyi volt, mint a háború előtt. Az iparosítás, kollektivizálás és körzetesítés következtében – az állami politika hosszú időn át úgynevezett tanyaközségek létrehozását szorgalmazta a külterületi lakott helyek sűrűsödési pontjain – az 1950-es évektől azonban rohamos csökkenés kezdődött. A külterületi népesség száma 1970-re 700, 1980-ra 500 ezer főre mérséklődött. A körzetesítési kampány az 1970-es évek közepére alábbhagyott, majd 1986-ban feloldották az építési tilalmat a fejlődőképes tanyai vidékeken.

A gyors ütemű városiasodás ellenére a falvakból való elvándorlás korántsem tartott lépést az iparosodás ütemével. Ez az inkongruencia hatalmas méretű ingázás kialakulását

eredményezte. 1960-ban az aktív keresők 13%-a, 1970-ben 20%-a és 1980-ban 24%-a (1,2 millió fő) „bumlizott” napi gyakorisággal lakó- és munkahelye között. A kiemelkedően legnagyobb ingázóközpont Budapest volt, amely közel 200 ezer fő bejárót fogadott naponta. Budapest mellett Miskolc, Debrecen, Győr és Székesfehérvár adott munkát sok vidékinek. A napi ingázók mellettjelentős – az 1980-as években közel 300 ezer fő – volt az úgynevezett távolsági ingázók száma. A munka- és lakóhelyük közötti nagy távolság miatt ők hét közben munkásszállásokon laktak, és családjukkal csak hetente vagy kéthetente találkoztak. Az ingázók nagy számából következett, hogy a községekjó részének egyoldalú agrárjellege 1960 és 1980 között megszűnt. A kifejezetten ipari jellegű falvak (Nagybátony, Beremend, Bélapátfalva stb.) mellett kialakultak az olyan községek, amelyek lakossága megoszlott a három nemzetgazdasági főágazat között. Erre utaló adat, hogy a községek összlakosságának 1980-ban már csak 27,5%-a kapta főjövedelmét a mezőgazdaságból. A nem mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya ugyanekkor 52%-ot, a szellemi foglalkozásúaké pedig 17%-ot tett ki a községi lakosságon belül. A gazdasági-társadalmi modernizáció két-három évtizedes folyamatában tehát a hagyományos magyar falu a hagyományos magyar parasztsággal együtt felszámolódott, eltűnt.

A társadalmi struktúra és a településszerkezet átalakulása az életkörülmények viharos gyorsaságú és forradalmian radikális átformálódásával járt együtt. A nemzeti jövedelem folyamatos emelkedése, valamint a fejlesztés és a fogyasztás ésszerűbb arányainak kialakítása a lakosság életszínvonalának jelentős és tartós javulását vonta maga után. Az életszínvonal javulásának alapja és egyben egyik legfontosabb mutatója az egy főre eső reáljövedelem alakulása. Ez 1960 és 1980 között több mint megkétszereződött, 1950 és 1990 között pedig csaknem megnégyszereződött. Leggyorsabb – évi átlagban 6,5%-os – volt a növekedés 1966 és 1970 között, és ezt megközelítő – 4,5%-os – 1971 és 1976 között. Az 1970-es évek végétől az emelkedés üteme lelassult, majd az 1980-as évek utolsó harmadában megállt. Az egy főre jutó reáljövedelem 1989-ben, az egy főre jutó fogyasztás 1987-ben érte el csúcspontját. A munkabérek és a fogyasztói árak változásait tükröző egy főre eső reálbérek ugyancsak az 1970-es évek végéig emelkedtek. Ekkor megtorpantak, és enyhén csökkenni kezdtek. Így miközben a reáljövedelmek 1990-ben csak 2%-kal maradtak el az 1989-es csúcsértéktől, a reálbérek az 1978-as csúcsértéknek már csak 86%-át tették ki.

Erre a reáljövedelem- és reálbér-növekedésre úgy került sor, hogy közben a munkaidő fokozatosan csökkent. A kötelező heti munkaidő rövidítéséről először 1967-ben döntött a kormány. (Szgy. II/289-291.) Az általános heti 48 óránál rövidebb munkaidőben addig mintegy 350 ezren dolgoztak – főleg az egészségre különösen ártalmas munkát végző bányászok és vegyészek. 1968-1969-ben 1 millió 700 ezer dolgozó munkaidejét csökkentették heti 44 órára, majd a termelőszövetkezeti tagok kivételével 1978-ig ezt kiterjesztették szinte minden kategóriára. 1979-ben 3,6 millió ember, azaz a téesztagok nélkül a keresők 92%-a dolgozott 44 órás vagy ennél rövidebb munkaidőben. 1981-ben újabb munkaidő-csökkentés következett. (Szgy. II/377-378.) Az iparban és az államigazgatásban, majd később más területeken is 42 órásra csökkent a munkahét. A munkaidő-csökkenés együtt járt a munkarend megváltozásával. Az 1970-es évek közepétől terjedt a kéthetenkénti szabad szombat biztosítása, amelyet az 1980-as években a hetenkénti szabad szombat váltott fel. A szezonális csúcsok miatt a mezőgazdaságban ezt a munkarendet természetesen nem, illetve csak részlegesen lehetett bevezetni, és az ipari munkások közül is sokan túlóráztak. Az 1970-es évek közepén az összes fizikai dolgozó egyharmada végzett rendszeres túlmunkát. Ha ehhez a háztájikban és a kisegítő gazdaságokban végzett munkát is hozzáadjuk, akkor azt a lehangoló eredményt kapjuk, hogy csak a főmunkahelyen töltött idő csökkent 1970 és 1990 között. A ténylegesen munkával töltött idő viszont valószínűleg nőtt, de legalábbis nem változott. Erre utaló adat, hogy a 15 és 69 év közötti férfiak napi időmérlegében a második gazdaságban végzettjövedelemkiegészítő munka időtartama (98 perc) 1986-1987-ben majdnem elérte a főfoglalkozású munka időtartamának a felét (231 perc). A nők esetében napi 58, illetve 150 percet tett ki ugyanez az időráfordítás.

7.21. táblázat - 58. táblázat. A fontosabb élelmiszerek egy főre jutófogyasztása, 1934-1990 (kg)

Élelmiszer

1934-38

1950

1960

1970

1980

1990

Hús összesen

34,0

34,9

49,1

60,4

73,9

75,8

Zsiradék összesen

17,0

18,7

23,5

27,7

30,5

38,6

Tej, tejtermék

102,0

99,0

114,0

109,6

166,2

169,9

Tojás (db)

93,0

85,0

160,0

247,0

317,0

389,0

Zöldség, gyümölcs

95,0

100,0

139,4

155,7

154,6

155,6

Liszt és rizs

147,0

142,1

136,2

129,2

115,2

110,4

Burgonya

130,0

108,7

97,6

75,1

61,2

61,0

Cukor

11,0

16,3

26,6

33,5

37,9

38,2


Forrás: Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Bp., 1996, KSH, 200.

7.22. táblázat - 59. táblázat. Afontosabb tartós fogyasztási cikkek 100 háztartásra jutó száma, 1952-1994

1960

1970

1980

1983

1994

Hűtőgép

1

35

87

97

103

Mosógép

19

70

91

95

103

Porszívó

4

38

76

82

91

Személygépkocsi

0

6

26

32

36

Motorkerékpár

7

16

21

20

11

Rádió

73

101

142

154

194

Televízió

5

66

99

105[a]

113[b]

Lemezjátszó

5

15

29

34

19

Magnetofon

2

9

37

47

12

[a] ebből: 12 színes

[b] ebből: 79 színes


Forrás: Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja 1945-1986. Bp., 1986, Kossuth Könyvkiadó, 264.; Magyarország népessége ésgazda- sága. Múlt és jelen. Bp., 1996, KSH, 203.

Megnövekedett jövedelmeinek legnagyobb részét a lakosság fogyasztásra költötte. Ezen belül legnagyobb tételt az élelmiszer-fogyasztás képviselt. 1950 és 1980 között az egy főre eső hús- és a cukorfogyasztás több mint megkétszereződött, a tojásfogyasztás csaknem megnégyszereződött, a zsír-, tej- és tejtermékfogyasztás másfélszeresére, a gyümölcsfogyasztás csaknem kétszeresére nőtt. A népélelmezés két legfontosabb alapanyaga, a liszt és a burgonya fogyasztása ugyanakkor csökkent. Ez azt jelenti, hogy a magyar élelmiszerfogyasztás nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is közelített a gazdag országok táplálkozási szokásaihoz. A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 közöttjutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és primer szükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot. A „gulyáskommunizmus” mint a Kádár-korszak egyik minősítő szinonimája ennyiben teljes mértékben indokolt. Ugyanakkor tévhit az a feltevés, hogy a magyar társadalom élelmiszer-fogyasztása világszínvonalon állt volna. Több mint 3000 kalórián felüli napi fogyasztásával a magyarság az energiafelvétel szempontjából ugyan az élbolyhoz tartozott, ám ez jórészt magas zsiradékfogyasztásának volt köszönhető. Magyarország ebben – a tojásfogyasztáshoz hasonlóan – a világranglista élén állt. Átlagon felül fogyasztott a lakosság cereáliákat is. Az egy főre eső zöldség-, valamint tej – és tejtermékfogyasztás terén viszont nemcsak a fejlett kapitalista országok előzték meg Magyarországot, hanem a legtöbb szocialista ország is.

75. Fiatal házaspár otthonában. 1970

A felvett kalóriák növekvő mennyisége ellenére az élelmiszerek aránya 1960 és 1980 között 41%-ról 29%-ra csökkent a lakossági fogyasztás egészén belül. Az élvezeti és a tartós

fogyasztási cikkekre fordított hányad ezzel arányosan növekedett. A magyar háztartások zömét ebben a két évtizedben gépesítették. A rádiókészülékek mellett, amelyek száma már csak mérsékelten emelkedett, ekkor vált tömegessé a porszívó, a mosógép és a hűtőszekrény, valamint a televízió, a lemezjátszó és a magnetofon használata. Ezek száma a két évtized alatt tíz-hússzorozódott, sőt a hűtőszekrényeké kilencvenszereződött (frizsiderszocializmus). A háztartások gépesítettsége, így például az 1000 lakosrajutó tévékészülékek terén Magyarország a legtöbb szocialista, sőt dél-európai országot megelőzte. A szocialista országok közül Magyarország előtt ebből a szempontból két ország járt: Csehszlovákia és az NDK. A modern életmód eme tartozékainak elterjedése alapjaiban alakította át a háztartások élet- és munkarendjét.

7.23. táblázat - 60. táblázat. A lakások száma, nagysága és laksűrűsége, 1920-1990

Év

Lakások száma összesen (1000 db)

Növekedés az előző összeírási időszakhoz képest (%)

Aránya (%)

100 lakásra jutó népesség

egy

kettő

három és több

szobás

1920

1827

430

1930

2182

19,5

392

1941

2398

9,9

382

1949

2467

2,9

70,5

24,6

4,9

366

1960

2758

11,8

62,7

32,6

4,7

343

1970

3122

13,2

46,1

43,2

10,7

318

1980

3542

13,5

27,5

48,6

23,9

292

1990

3853

8,7

-

-

-

263


Forrás: Magyarország a XX. században. 2. kötet. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, 1997, Babits Kiadó, 265.; Magyarország népessége és gazdasága. Múlt ésjelen. Bp., 1996, KSH, 216.

A modern fogyasztói társadalmakra jellemző javak megszerzésére a magyar társadalom igen nagy energiákat fordított. A túlórákból, a háztájikból, majd a „géemkázásból” és a „végéemkázásból” származó többletjövedelmek jó részét igen sokan erre, azaz a Lajtától nyugatra megcsodált, s gyakran státusszimbólumként is kezelt termékeknek a megvásárlására fordították. Az ezek birtoklása érdekében végzett többletmunka méreteire jellemző, hogy egy automata mosógépért 1985-ben az Egyesült Államokban már csak 50, Olaszországban pedig 67 munkaórát kellett teljesíteni. Magyarországon viszont 407-et! Az ekkor még igen modern és leginkább kurrens videomagnóért ugyanekkor az Egyesült Államokban 52, Ausztriában 193, s Magyarországon 2133 órát dolgoztak az emberek.

A lakosság pénzjövedelmeinek 1960-ban 6%-át, 1970-ben 12%-át és 1980-ban 14%-át takarította meg. Ennek nagy részét – eleinte kétharmadát, később felét – lakásvásárlásra vagy -építésre fordította. A lakásépítést a kormányzat is kiemelt fontosságú szociálpolitikai kérdésként kezelte. Bár az ingyenes lakásjuttatás elvét az 1960-as évek közepén feladták, a kedvező hitelkonstrukciók és a viszonylag alacsony árak sokak számára tették lehetővé az új és komfortosabb lakásba költözést. Az 1958-ban hozott párthatározatok az 1961 és 1975 közötti másfél évtizedre 1 millió lakás felépítését irányozták elő. (Szgy. II/233-236.) Ezt mintegy 50 ezerrel teljesítette túl az építőipar. 1976 és 1980 között folytatódott ez a gyors

ütemű építkezés. Öt év alatt 453 ezer új lakás épült fel. A gazdaság problémái és az általános növekedés lelassulása következtében a lakásépítések tempója ezt követően lelassult. Míg 1975- ben – a lakásépítések csúcsévében – ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, addig 1990-ben már csak 3,9. Az új lakások mintegy fele eleinte kétszobás, több mint harmada pedig egyvagy másfél szobás volt. A kislakások száma később csökkent, és a kétszobásnál nagyobbak száma az 1970-es évek második felében már megközelítette a 40%-ot. Az összes lakásnak így 1980-ban 27%-a volt 1 szobás, 49%-a kétszobás és 24%-a három- vagy több szobás.

26. ábra. A lakások komfort-felszereltségének a változása, 1960-1990

A lakásépítés lassuló, de egészében mégis gyors tempója következtében a lakosság lakásviszonyai jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1970-ben 200, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A lakások számának növekedése mellett azok minősége

is hatalmasat javult. Az 1980-ban összeírt 3,6 millió lakás közel fele 1960 után épült. Ezek túlnyomó többségét teljes komforttal látták el. Fürdőszoba vagy mosdófülke 1949-ben a lakások 10%-ához, 1990-ben 77%-ához tartozott. Vízöblítéses vécé 1949-ben a lakások 13%-ában, 1990-ben 74%-ában volt. 1949-ben a lakóépületek 40%-ának a falazata még vályogból, sárból vagy vert földből készült, 1990-ben viszont már csak a lakások 9%-a tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakásokkal szemben támasztható legnagyobb minőségi kifogás a viszonylag piciny alapterület és a viszonylag alacsony szobaszám volt. A magyar lakások alapterülete 1980-ban a dán lakások alapterületének mindössze 36%-át érte el. Hasonló volt a lemaradásunk a többi fejlett nyugat-európai országhoz képest is. Az új lakások átlagos szobaszáma és alapterülete a lengyel és a csehszlovák szintnek felelt meg, és csak a sorrend végén álló balkáni (bolgár, jugoszláv, görög) mutatóknál volt jobb.

76. Az óbudai lakótelep. 1972

Az új lakások többségét a paneltechnikára alapozott házgyárak produkálták. Az első ilyet 1966 nyarán avatták fel Budapesten. Ezt követően a legtöbb nagyváros megépítette a maga egy vagy több 4-10 emeletes panelházakból álló lakótelepét. Az ország 408 lakótelepének 518 ezer lakásában 1985-ben 1,6 millió ember élt. Az 1960-as és 1970-es években egy-egy ilyen lakás kiutalása nagyon nagy örömet szerzett a lakás nélküli fiatal házasoknak és az addig komfort nélküli körülmények között tengődő családoknak. A későbbiekben azonban egyre inkább kitűntek a lakótelepi életforma árnyoldalai: a zsúfoltság, a monotónia és a sivárság. Az 1980-as években ezért megkezdődött a kiköltözés a lakótelepekről. Aki tehette, zöldövezeti villát vagy lakrészt vásárolt magának, és a panellakásokban csak a kevésbé tehetős családok maradtak. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházak helyén „sátortetővel” ellátott új „kockaházak” épültek, és a megmaradt régi házakat is ilyenné alakították („meggörbítették”). Ezek a két-három szobás, és egyre gyakrabban fürdőszobával is ellátott egyenházak szakítottak a hagyományos parasztház kettős – gazdasági és otthont adó – funkciójával, és hangsúlyozottan vállalták a lakóépület jelleget. Az állatoknak otthont adó ólak és istállók a telek távolabbi pontjára kerültek; a lakóház döngölt földpadlóját a városi házakból ismert parketta, kő vagy szőnyegpadló váltotta fel; a piciny „kukucskálók” helyére nagy „ikerablakok” kerültek. Az 1960-as évek elejére befejeződött a települések villamosítása; 1963-ban az utolsó faluban is kigyulladt a villany. Petróleummal és gyertyával ezt követően már csak a közutaktól távoli tanyákon világítottak. Lakáskörülményeit és a háztartások felszereltségét tekintve a magyar falu az 1970-es években érkezett meg a XX. századba. A városi és a falusi lakások közötti komfortbeli különbségek mindazonáltal korántsem tűntek el teljesen, csupán mérséklődtek. Erre utaló adat, hogy az 1970-es évek végén, amikor a budapesti lakások 71%-a, a vidéki városi lakások pedig 64%-a rendelkezett fürdőszobával és vízöblítéses vécével, akkor a községi lakásoknak még csak negyede, a tanyai lakásoknak pedig csak néhány százaléka. A városi és a falusi lakásépítési aktivitás között lényeges különbségetjelentett az is, hogy míg a falusi lakások szinte kizárólag magánerőből (hitellel vagy hitel nélkül) épültek, a városi lakások között nagyon magas volt az államilag vagy a vállalatok által kiemelten szubvencionált úgynevezett tanácsi kiutalású vagy szövetkezeti lakások aránya.

A pénzjövedelem mellett az életszínvonal alakulásának fontos tényezői voltak az úgynevezett természetbeni szociálpolitikai juttatások vagy társadalmi szolgáltatások, amelyek alanyi jogon illették meg az állampolgárokat. Az ingyenes oktatás és a lakásépítés támogatása mellett ezek közé tartozott a nyugdíjellátás és az ugyancsak ingyenes egészségügyi szolgáltatás, amelyek a lakosság összjövedelmének átlagosan 12-13%-át tették ki.

A kötelező társadalombiztosításba bevont és nyugdíjjogosult lakosság aránya 1950-ben még nem haladta meg a 4,4 millió főt, azaz az összlakosság felét. A mezőgazdaság 1958 és 1961 közötti kollektivizálása során, amikor a rendszert az új termelőszövetkezeti tagokra is kiterjesztették, a biztosítottak és nyugdíjjogosultak aránya 85%-ra emelkedett. 1972-től bevonták a rendszerbe a magántulajdonos kisiparosokat, kiskereskedőket és egyéni gazdákat is. Ezt követően a kötelező társadalombiztosítás gyakorlatilag mindenkire kiterjedt. A kategóriánként különböző szabályokat az 1975-ös társadalombiztosítási törvény (II. tv.) egységesítette. Ettől kezdve mindenki azonos nyugdíjfeltételekkel rendelkezett. A nyug- díjkorhatárt a férfiak esetében 60, a nők esetében 55 évben állapították meg, és a nyugdíj összegét a szolgálati időtől és az utolsó három év keresetétől tették függővé. A nyugdíjasok száma és a nyugdíjak összege mindezek következtében rendkívül gyorsan nőtt. 1960 és 1980 között a nyugdíjasok száma több mint megkétszereződött, és arányuk ezzel az össznépesség 8%-áról 17%-ára nőtt. A kifizetett nyugdíjak összege ugyanezen idő alatt évi 4,4 milliárd Ft-ról 26,8 milliárdra emelkedett, tehát meghatszorozódott. A nyugdíjak 29%-át 1980-ban a munkavállalók által fizetett nyugdíjjárulék fedezte. A többit az állami költségvetés biztosította.

7.24. táblázat - 61. táblázat. A nyugdíjasok és járadékosok száma és aránya, 1952-1994

Év

Évi átlagos létszám (1000 fő)

A népesség

Az aktív keresők

%-ában

1952

552

5,8

12,8

1960

759

7,6

16,2

1970

1415

13,7

28,3

1980

2058

19,2

40,6

1990

2520

24,3

52,6

1994

2972

29,0

80,3


Forrás: Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Bp., 1996, KSH, 197.

Az egészségügyi ellátás színvonala szempontjából kiemelkedő eredménynek tartható, hogy az ezer lakosra jutó orvosok száma 1960 és 1980 között 150-ről 280-ra emelkedett, tehát csaknem megduplázódott. Ezt megelőzően, 1950 és 1960 között fele ilyen gyors volt a növekedés, 1938 és 1950 között pedig nem mutatkozott fejlődés. E tekintetben Magyarország – néhány másik szocialista országgal együtt – világviszonylatban is kiemelkedő szintet ért el, jobbat, mint az Egyesült Államok és a legfejlettebb nyugat-európai országok. Az ezer főre számított kórházi ágyak száma viszont, amely 70-ről 90-re nőtt, nem számított túlzottan jónak. E mutató szerint csak az európai középmezőnyt érte el Magyarország, és a háború előtti szinthez képest kevesebb mint 100%-os javulás mutatkozott. A kisvárosi kórházak és rendelőintézetek építésének köszönhetően a főváros és a vidék közötti színvonalkülönbség mérséklődött, de teljesen továbbra sem szűnt meg. Míg 1960-ban 10 ezer lakosra a fővárosban 37 és vidéken 11 orvos jutott, addig 1980-ban 54, illetve 22. A beteggondozásban részesülő úgynevezett táppénzesek napi átlagos száma kétszeresre, a kifizetett táppénzek összege többszörösre nőtt. A „táppénzcsalás” az állami vagy szövetkezeti vagyon eltulajdonításához hasonlóan bocsánatos bűnnek számított, amelyhez az orvosok egy része is asszisztált.

Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bevezetett családpolitikai intézkedések következtében, amelyek a népességfogyás elkerülését célozták, megnőtt a különböző családtámogatásban részesülők száma, s az erre a célra fordított összegek nagysága. (Szgy. II/326-328.) A gyermekszám után fizetett családi pótlékban 1960-ban valamivel több mint félmillió, 1980-ban 1,1 millió család, azaz az összes 36%-a részesült. A családi pótlékok összege ekkor 13,6 milliárd forintot tett ki. A gyermekgondozási segélyként (gyes) kifizetett összegek 1967 és 1980 között 64 millióról 3,9 milliárdra nőttek. 1980-ban ezt 254 ezren vették igénybe, havi 1250 Ft-os átlagtámogatásként.

A kiterjesztett szolgáltatások következtében a társadalombiztosítási kiadások megtöbbszöröződtek. Összegük 1950 és 1980 között negyvenszeresre, 1960 és 1980 között nyolcszorosra ugrott. Ha pedig a megtermelt nemzeti jövedelemhez viszonyítjuk a társadalombiztosítási terheket, akkor 1950-hez képest háromszoros, 1960-hoz képest kétszeres volt az aránynövekedés. 1980-ban a nemzeti jövedelem 14%-át, 1985-ben 16%-át tették ki az ilyen jellegű kiadások. A legfejlettebb jóléti társadalmak – például a svéd, a holland vagy a nyugatnémet – ugyanezekben az években a GDP 20-30%-át fordították társadalombiztosításra. Az Egyesült Államok azonban nem több mint 10, s Nagy-Britannia és Svájc is csak mintegy 15%-át. Az 1980-as évek közepére kialakult magyarországi válsághoz nyilvánvalóan ezek a viszonylag magas társadalombiztosítási kiadások is hozzájárultak. Az egyre növekvő szociális terheket a stagnáló, illetve csökkenő termelés és nemzeti jövedelem mellett másként mint külső hitelek felvételével aligha lehetett volna fedezni.

Az egyes foglalkozási főkategóriák és az ezeken belüli kisebb csoportok pontos jövedelmi viszonyait a társadalmi juttatások különbözősége és a második gazdaságból származó bevételek mérési nehézségei miatt lehetetlen pontosan megállapítani. A legalapvetőbb tendenciák megragadására azonban elegendő fogódzót nyújtanak a rendelkezésre álló statisztikák és szociológiai elemzések. Az 1956 utáni jövedelemmegoszlások változásának legmeghatározóbb vonása ezek szerint az volt, hogy számottevően nőtt a magasabb jövedelműek, és közben gyorsan csökkent az alacsony jövedelműek száma. Erre utal, hogy – 1977-es árszínvonalon számítva – a havi 1000 Ft alatti jövedelműek 1962-ben még 52%-os aránya 1977-re 3%-ra esett vissza. A 2000 Ft-on felüliek aránya ugyanezen idő alatt 3,5%-ról 59%-ra emelkedett. A két világháború közötti időszakra és az 1950-es évekre is jellemző nagymérvű szegénység tehát az 1970-es évek végére lényegében megszűnt. A társadalom legjobban kereső felső 10%-a és a legalacsonyabb jövedelmű alsó decilise közti különbségek – a közhiedelemmel ellentétben – ugyanakkor nem nőttek, hanem bizonyos ingadozással csökkentek. A kettő közötti arányszám 1962 és 1982 között 5,8-ről 3,8-re mérséklődött. A fejlett tőkés országokban ugyanekkor 6-, 10-, sőt 12-szeres volt a két szélső tized közötti jövedelemkülönbség, a fejlődő országokban pedig ennél is magasabb. Ez a mindennapi tapasztalatnak ellentmondó tény részben az egy-két százaléknyi csúcs és az egy-két százaléknyi legalsó jövedelmi csoportok közötti jóval nagyobb – az 1980-as évek elején kilenc-tízszeres – különbségekkel magyarázható. Részben pedig azzal, hogy az 1970-es évektől a jövedelmi különbségek jóval látványosabb fogyasztási javakban – gépkocsi, hétvégi ház, külföldi üdülés – nyilvánultak meg, mint korábban, amikor elsősorban a táplálkozási szokások, illetve a lakások nagysága és felszereltsége közötti eltérésben mutatkoztak meg.

A jövedelmek viszonylagos kiegyenlítettsége az 1980-as évek elejéig tartott. Az ekkor kezdeményezett gazdaságpolitikai reformok következtében a különbségek ezután növekedni kezdtek. Az évtized utolsó harmadában ez a tendencia különösképpen felgyorsult. A két szélső decilis közötti különbség 1987-re 4,6-re, 1988-ban 5,8-re, majd 1990-ben

  1. ra emelkedett.

Az egyes foglalkozási kategóriák átlagjövedelmei között az 1970-es évek végén közel kétszeres eltérés mutatkozott. A vezetők 92%-kal, a szakmunkások 29%-kal tettek szert több jövedelemre, mint a segédmunkások. A fizikai munkásokon belül megszűnt a parasztok, illetve a mezőgazdasági dolgozók hátrányos helyzete, amely az 1945 előtti időszakot és az 1950-es éveket egyaránt jellemezte. Az 1950-es évek második felében kimutatott 25%-os különbség az 1960-as évek közepére 10% alá csökkent, majd 1968-tól megszűnt, és ettől kezdve a termelőszövetkezeti tagság javára mutatkozott 2-4%-os többletjövedelem. A falusiak ezt nemcsak lakáskörülményeik modernizálására, hanem ruhatáruk kicserélésére is felhasználták. Néhány zárványszerű néprajzi szigettől eltekintve az 1960-as és az 1970-es évek folyamán nemcsak a férfiak, hanem a nők is „kivetkőztek”, azaz a régi népviseletet szinte mindenütt a városi népesség által használt uniformizált konfekció váltotta fel. A „fecskék” e téren azok az ingázó falusiak voltak, akik városi munkatársaikhoz ebből a szempontból is hasonulni akartak.

77. Putri a cigánysoron. Rábapaty, 1962

A jövedelmi eltérésekből következett, hogy az egyes foglalkozási kategóriák fogyasztási javakkal való ellátottsága különbözött. Személygépkocsival, háztartási gépekkel és kommunikációs eszközökkel egyaránt a vezetők és értelmiségiek voltak legjobban ellátva, és legkevésbé a nyugdíjasok, illetve a szövetkezeti parasztok. Ezek a különbségek ugyanakkor nem voltak túlzottan jelentősek. Minden foglalkozási kategórián belül éltek gazdagabbak és szegényebbek. Egy jó szakmunkás előbb tudott autót vásárolni magának, mint egy középiskolai vagy akár egy átlagos egyetemi tanár, és persze hétvégi házát is előbb és jobb helyen építette fel. Az egyetemi tanárral elvileg egy társadalmi kategóriába tartozó sikeres filmrendező, színész vagy énekes viszont a gebinessel, lángossütővel, fóliázó zöldségessel és természetesen a vezető káderekkel együtt bármelyik jó szakmunkást „lekörözte”. A foglalkozási kategóriánál ebből a szempontból sokkal jobban differenciált a gyermekek száma, akiknek a nevelési költségeit a különböző szociálpolitikai juttatások távolról sem ellensúlyozták. Ezt bizonyítja, hogy miközben az egy családon belüli kereső-eltartott arány a jövedelmi különbségeknek 1972-ben 38, 1977-ben pedig 44%-át idézte elő, aközben a kereseti különbségek csak 12-15%-át. Ebből következőleg az alacsony jövedelmű családok túlnyomó többsége vagy a nyugdíjas, vagy a többgyermekes családok közül került ki. Az utóbbiakon belül igen magas volt a cigánycsaládok száma, amelyek nőtagjai átlagosan 5 gyermeknek adtak életet, miközben az országos átlag alig haladta meg a 2-t. A romák jövedelmi viszonyait ezen kívül rendkívül alacsony iskolázottsági fokuk és részben ebből következő foglalkoztatottságuk – többségük a legrosszabbul fizetett segéd- és betanított munkások közé tartozott – is hátrányosan befolyásolta. A legtöbb cigánycsalád mindezek következtében a halmozottan hátrányos helyzetű családok közé tartozott. A szegények másik nagy csoportját – mint Kemény István kimutatta – azok a parasztból lett városi segédmunkások alkották, akik a falu társadalmából ugyan kiszakadtak, ám új közegükbe csak felemás módon tudtak beilleszkedni, és így tartósan versenyképtelennek bizonyultak.

27. ábra. A magyar társadalom az 1960-as években

28. ábra. Az első és második társadalom szerkezetének modellje az 1980-as években

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely és a jövedelmi viszonyok különbözősége alapján Ferge Zsuzsa az 1960-as évek végén olyan hierarchikus piramisként ábrázolta a magyar társadalmat, amelynek csúcsán a hatalmi és a tudáselit képviselői, azaz a vezetők és az értelmiség krémje helyezkedett el, az alján pedig a hatalmi befolyás nélküli, aluliskolázott és viszonylag szerényen fizetett segédmunkások, a parasztok egy része, és a szakképesítés nélküli ügyviteli, adminisztratív dolgozók foglaltak helyet. Andorka Rudolf és munkatársai valamivel később arra a következtetésre jutottak, hogy a magyar társadalmon belül két nagy választóvonal húzható. Az egyik a vezetők és az értelmiségiek, illetve a társadalom többi része között, a másik pedig a szakképzett és a szakképzetlen munkások között. Ugyanebben az időben Szelényi Iván olyan kettős, de egymással érintkező hierarchiaként írta le az 1968 utáni magyar társadalmat, amelynek nagyobbik felét a hagyományos redisztributív-bürokratikus, a kisebbik felét viszont a nyereségorientált piaci viszonyok dominanciája jellemezte. Ennek megfelelően a nagyobbik piramis csúcsán a bürokratikus vezető réteg, azaz a kommunista vagy társutas „káderelit”, a kisebbikén pedig a második gazdaság új vállalkozói rétege trónolt, és mindkettő rendelkezett saját középosztállyal és munkássággal.

Az 1980-as évek elején Kolosi Tamás a késői Kádár-korszak társadalmának olyan leírására tett kísérletet, amely a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely figyelembevétele mellett a különböző típusú egyenlőtlenségek (településtípus, lakás, fogyasztási javakkal való ellátottság, iskolai végzettség és kulturális életminőség, fogyasztási szint és szerkezet, érdekérvényesítési képesség) dimenziói mentén határozta meg a főbb „státuscsoportokat”. A hierarchia csúcsán helyet foglaló elithez a felnőtt népesség 5,6%-át sorolta. Ezt a belsőleg tovább differenciálható kategóriát mindenekelőtt az igen magas színvonalú kulturális és intellektuális fogyasztás különböztette meg a többi csoporttól. Több mint háromnegyedük igen sokat járt színházba, hangversenyre, kiállításra; sokat és rendszeresen olvastak; magas színvonalon és gyakran üdültek külföldön; kiterjedt társasági kapcsolatokkal rendelkeztek, és legfőképpen magas intellektuális követelményeket támasztó munkát végeztek. A csoport közel fele magyar mércével mérve igen jó anyagi életkörülményeket tudhatott magáénak, s csak mintegy harmada élt átlagos vagy nem kiemelkedően jó materiális viszonyok között. Utóbbiak főleg fiatal értelmiségiek voltak. A státuscsoportok alján az „enyhén depriváltak” vagy perifériára szorultak és a „depriváltak” helyezkedtek el, akik az összlakosságnak 11,4, illetve 9,2%-át reprezentálták. A rossz anyagi körülmények, a megélhetési nehézségek-

kel való permanens és mindennapi küzdelem, a „robotolás” mellett e kategóriák életét a szabadidő tartalmas eltöltésének teljes hiányából adódó kulturális „sivárság” jellemezte. A két szélső pólus között Kolosi még másik 9 státuscsoportot különböztetett meg.

29. ábra. A magyar társadalom státuscsoportjai és hierarchiájuk a havi keresetek szerint az 1980-as évek elején

A Kádár-korszak társadalmán belül számos kisebb-nagyobb réteg- vagy csoportellentétet lehetett érzékelni. Az egyik legáltalánosabb a párttagok és a tudatosan pártonkívüliek

– jelentős részben vallásos meggyőződésűek – között lappangó ellentét volt. Erről nyíltan természetesen senki sem beszélt, ám egy faluban éppúgy érzékelni lehetett, mint egy kutatóintézetben. Vezető állások betöltéséhez a párttagsági könyv a Kádár-korszak második felében önmagában már egyre kevésbé volt elegendő. Kétségtelen azonban, hogy a karrierépítésben mindvégig előnyt jelentett, kiváltképp a szellemi pályákon. A párttagság így sokak szemében a karrierizmus, illetve a számító pragmatizmus szinonimájává vált, ami az esetek nagy részében igaz is volt. A párttagok és pártonkívüliek közötti választóvonalat ugyanakkor olyan sok más lojalitás – azonos származás, azonos munkahely, foglalkozás és jövedelmi státus, továbbá rokoni kapcsolatok, sportbarátságok stb. – keresztezték, hogy ennek a különbségnek a konfliktuspotenciálja a rendszerváltásig minimális volt. A probléma a mindennapi élet gyakorlatában elintéződött azzal a gyakran hallható relativizálással, hogy párton kívül és belül egyaránt vannak „rendes emberek” és „gazemberek”, továbbá azzal, hogy az 1970-es évek végétől a párttagok gyakran nyíltabban és keményebben kritizálták a párt- és állami vezetők politikáját, mint a pártonkívüliek. Az „egyszerű emberek” (párttagok és pártonkívüliek) körében ezen az alapon egy olyan gyakran hallható nézet alakult ki, amely vezetők („fejesek”) és vezetettek szembenállására egyszerűsítette le a társadalmi ellentétek bonyolult rendszerét.

A vezetők és vezetettek primitív sémájához hasonlított a társadalom gazdagokra és szegényekre osztása. Széles körű ellenérzés eleinte a „maszekok” és a „gebinesek” tevékenységét és életvitelét („kispolgáriság”) övezte, amit alkalmanként az állami propaganda is bátorított. Később ez kiterjedt az „újgazdagok” más kategóriáira is, kivéve az ismert művészeket, akiknek kiemelkedően jó életkörülményeit a társadalom természetesnek találta.

A párttagok és pártonkívüliek ellentétéhez képest, amely a társadalom minden szintjén jelen volt, a zsidók és nem zsidók régi múltra visszatekintő ellentétét csak az értelmiség, és elsősorban a fővárosi elit értelmiség köreiben lehetett érzékelni. Ennek oka részben az volt, hogy a holocaust következtében a zsidóság a vidék életéből csaknem teljesen kiiktatódott, s még a nagyvárosokban is néhány értelmiségi szakmába húzódott vissza. A másik pedig az, hogy a kádári hatalom – mint ezt Lengyel László is megfigyelte – sok tekintetben visszaállította a zsidótörvények, sőt a Tanácsköztársaság előtti egyensúlyi állapotot. Miközben a politikai vezetésben és az erőszakszervezetekben folyamatosan érvényesült egy kimondatlan numerus clausus, aközben az oktatás révén a zsidó származásúak éppen úgy építhették karrierjüket, mint a nem zsidó származásúak. Az antiszemita érzelmek semmiféle hivatalosnak nevezhető támogatást nem kaptak. Mindezek következtében a két világháború között felszított és 1956-ig érzékelhető népi antiszemitizmus csaknem teljesen megszűnt; a kisemberek mindennapi életében a zsidó mint mitikus figura és ellenségkép elveszítette bűnbak funkcióját. Az elit értelmiségen belül azonban – jóllehet sokáig elfojtva – megmaradt ez az ellentét, s mint régen, lényegében a Kádárkorszakban is pozícióharcot és kulturális különbségeket fejezett ki. Különösen a nemzeti kérdés, a magyar múlt, a magyar kisebbségek és általában az úgynevezett sorskérdések megítélésében alakultak ki szignifikáns véleménykülönbségek. Lappangó antiszemitizmus tehát folyamatosan létezett a Kádár-korszakban, de a Fradi és az MTK drukkereinek jelszóháborújától eltekintve ez felszínre sohasem jutott, és a társadalom 1-2%-ánál többet sohasem befolyásolt.

Jóval nagyobb tömegeket jellemzett a cigányellenesség. A cigánylakosság dinamikus demográfiai növekedése, kiemelkedésük faluszéli, megtűrt helyzetükből, amelyben a háború előtt éltek, valamint megjelenésük az iskolákban, a gyárakban és szórakozóhelyeken sokakban ébresztett fel ellenszenvet. Ennek erejét növelte a cigánybűnözők magas száma, s integráltságuk befejezetlenségéből adódó számos kulturális és viselkedésbeli különbség. Mindezek következtében a romák sokak szemében ahhoz hasonló bűnbakká vagy egyszerűen csak ellenszenves figurákká váltak, mint amilyenek évszázadokon át a zsidók voltak. A cigányellenesség irracionalizmusára jellemző, hogy az a bűnözőkkel, a sikeres üzletemberekkel és a rosszul öltözött koldusokkal, kéregetőkkel szemben egyaránt megnyilvánult. Olyasfajta szegregáltságtól és megkülönböztetéstől, mint az amerikai feketék vagy indiánok, mindazonáltal sohasem szenvedtek; integrálásukra számos erőfeszítés történt; cigányellenes pogromok egyszer sem fordultak elő. (Szgy. II/337-343.)

7.25. táblázat - 62. táblázat. Az öngyilkosságok és a májbetegségek okozta halálesetek 100 ezer lakosra jutó száma, 1901-1992

Év

Öngyilkosságok

Májbetegségek

1901-1905

19,2

1906-1910

19,9

1911-1915

20,1

1920

24,5

1930

31,0

1940

24,6

7,4*

1950

22,2

5,0

1955

20,5

1960

26,0

8,4

1965

29,8

1970

34,6

12,9

1975

38,1

1980

44,9

27,7

1985

44,4

43,1

1986

45,3

42,8

1987

45,1

44,2

1988

41,3

43,9

1989

41,6

51,8

1990

39,9

52,6

1991

38,6

56,9

1992

38,7

56,2


Forrás: Devianciák Magyarországon. Szerk. Münnich Iván, Maksony Ferenc. Bp., 1994, Közélet Kiadó, 20-23.

63. táblázat. Az egy főre jutó szeszesital-fogyasztás, 1934-1992 (liter)

7.26. táblázat -

Év

Bor

Sör

Égetett szeszes ital*

Szeszes ital összesen**

1934-38

32,1

3,1

3,3

5,5

1950

33,0

8,3

1,5

4,9

1960

29,9

36,8

2,8

6,1

1970

37,7

59,4

5,4

9,1

1980

34,8

86,0

9,3

11,7

1985

24,8

92,4

10,9

11,5

1990

27,7

105,3

8,5

11,0

1992

29,8

98,1

7,4

10,5


Forrás: Devianciák Magyarországon. Szerk. Münnich Iván, Maksony Ferenc. Bp., 1994, Közélet Kiadó, 22.

* 50%-os alkoholra átszámolva.

** 100%-os alkoholra átszámolva.

A magyar társadalmon belül létező kisebb-nagyobb feszültségek alacsony konfliktuspotenciálja számos tényezővel magyarázható. Az egyik legfontosabbnak a politikai rendszer jellege, azaz az ellentétek szervezett artikulálásának tilalma tekinthető. Ugyanilyen fontosnak tarthatjuk azonban a kádárizmusra jellemző állandó konszenzuskeresést, az egymással szemben álló érdekek konfliktusából eredő feszültségek folyamatos minimalizálását is. Jelentős konfliktuscsökkentő potenciállal rendelkezett a jövedelmi különbségek sokáig alacsony szintje, továbbá az intragenerációs mobilitás lehetőségének megléte, amely elvileg mindenki számára biztosította a felfelé irányuló pozíciócserét. Ez utóbbiból adódott, hogy az 1960-as és 1970-es évekbeli tipikus magyar család három generációjának tagjai között a falusi, illetve szövetkezeti parasztság, az ingázó vagy városi munkásság, továbbá a fizikai munka világából kitört értelmiség – sokszor párttag- és olykor káderértelmiség – képviselői egyaránt megtalálhatók voltak. A társadalmi ellentétek ily módon gyakran a családokon belüli viták keretében oldódtak fel. Ezek a tényezők együttesen idézték elő, hogy a Kádár-korszak magyar társadalma nem politikai akciókkal vagy utcai demonstrációkkal, hanem politikailag indifferens devianciákkal reagált az őt ért sérelmekre és az érdekeivel ellentétes vagy annak vélt tendenciákra.

Az egészségügyi ellátás kétségtelen fejlődése és a különböző szociálpolitikai juttatások kiterjedt rendszere ellenére a magyar társadalom egészségi állapota és közérzete némely szempontból nem javult, hanem romlott az 1956 utáni évtizedekben. A deviáns viselkedésformák legveszélyesebbike, az öngyilkosság az 1950-es évek közepétől folyamatosan terjedt, és 100 ezer főre számítva az 1980-as évek közepére elérte az évi 44-45-ot. Az egy főre eső hústermelés és tojásfogyasztás mellett sokáig ebben is világelső volt Magyarország. Hasonlóan gyors ütemben nőtt a fejenkénti alkoholfogyasztás és ennek következtében a májzsugorban elhunytak száma. Az 1950-es évek közepén a magyar lakosság évi átlagban még csak 5 liter 100%-os alkoholnak megfelelő italmennyiséget fogyasztott. Az 1980-as évek közepén viszont már csaknem 12 litert. Ezen belül leggyorsabban az égetett szeszes italok fogyasztása nőtt, azután a söré, miközben a borfogyasztás stagnált, majd csökkent.

Az egészségre legártalmasabb égetett szeszes italok fogyasztása – 4,8 liter tiszta alkoholnak megfelelő mennyiség – 1986-ban a második legmagasabb volt a világon. A magyaroknál több alkoholt fogyasztó népek – a franciák, spanyolok, olaszok és portugálok – az egészségre ártalmatlanabb könnyű borok élvezetével érték el elsőbbségüket. Az egy főre jutó alkoholfogyasztás 1984-ben érte el csúcspontját. Ettől kezdve mérsékelten csökkent. Az alkoholos eredetű májzsugorodásban meghaltak száma azonban, amely 5-10 éves késéssel tükrözi az alkoholizmus szintjét, tovább nőtt. Az összes májzsugorodás és májbetegség okozta halálesetek 100 ezer főre eső száma alapján az 1980-as évek közepén Magyarország ugyancsak világelső volt – több százalékponttal megelőzve Olaszországot, Portugáliát és Ausztriát. Ennek alapján az alkoholizmusban szenvedők száma az 1980-as évek közepén közel félmillióra, 1990-ben 588 ezerre volt tehető.

Az alkoholizmus és az öngyilkosság mellett veszélyesen gyorsan terjedtek a különböző lelki betegségek. 1988-ban a felnőtt népesség 17%-a szenvedett kevésbé súlyos, 15%-a pedig közepes és súlyos neurózistól. Enyhe depressziós tüneteket 17%, közepeseket 5% és súlyosakat 3% mutatott. A lelki egészség zavaraira utalnak azok a szociológiai felmérések is, amelyek a feszültségek megjelenési formáit vizsgálták. Ezek szerint 1978-ban álmatlanságról panaszkodott a megkérdezettek 42%-a, 1990-ben 40%-a. 1978-ban kimerültnek érezte magát 52%, 1990-ben 54%. 1990-ben gyakori lelki feszültségről számolt be 60%, fejfájásról 46%, szomorúságról, illetve levertségről 34%.

A deviáns viselkedés különböző formái nem a szocializmus vagy a Kádár-korszak termékei. Az öngyilkosságok gyakorisága a XIX. század vége óta magas Magyarországon, és egyes adatok szerint alkoholból is átlagon felül fogyasztottak a „boldog békeidők” magyarjai. Kétségtelen azonban, hogy az 1950-es évek közepétől olyan nagyarányú romlás következett be, amely mással, mint a társadalom igen gyors és radikális átalakulásával, a mindennapi élet átlagosnál több feszültségével, a nemzeti történelem és az egyének kudarcaival, és mindezekből adódóan egy széles körű értékválság demoralizáló hatásaival nemigen magyarázható. Ugyanez vonatkozik a stressz és a lelki betegségek különböző jeleire is, amelyek mindenütt a modern élet velejárói, ám csak ritkán olyan mértékben, mint Magyarországon. Az 1970-es és 1980-as években a magyar társadalom jobban élt, mint a legtöbb szocialista ország lakossága. Ezért a magasabb életszínvonalért azonban olyan árat fizetett, amelynek társadalompszichológiai következményei az ipari struktúra ésszerűtlen- ségéből és az 1980-as években kialakult adósságcsapdából adódó feladatokhoz hasonlóan egész nemzedékek jövőjét árnyékolhatják be.