Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. OKTATÁSÜGY ÉS TUDOMÁNYOS KUTATÁS

3. OKTATÁSÜGY ÉS TUDOMÁNYOS KUTATÁS

Az 1956 és 1990 közötti iskolarendszer tartalmi és formai szempontból egyaránt az 1945 és 1950 között bevezetett oktatásügyi reformokon alapult. Az alapképzés 8 osztályossá tételét, az iskolák államosítását és a vallásoktatás felváltását marxizmus-leninizmussal, továbbá a nappali képzés kiegészítését az esti és levelező oktatással a Kádár-korszak oktatáspolitikája magától értetődően vállalta, és ezek fenntartásához mindvégig ragaszkodott. Kisebb-nagyobb módosításokra, az 1948 és 1950 között kialakított rendszer – olykor indokolt, olykor indokolatlan vagy egyenesen hibás – toldozgatására-foldozgatására azonban minden évtizedben sor került. Ezek közül kiemelkedett az 1961-es oktatási törvény (III. tv.) (Szgy. II/248-254.), az MSZMP KB 1972-es oktatáspolitikai határozata (Szgy. II/307-314.) és az 1985-ös új oktatási törvény (I. tv.). Az ezek alapján végrehajtott részben strukturális, részben tartalmi korrekciók, valamint a társadalmi-gazdasági modernizáció követelményeihez való alkalmazkodás következtében az iskolarendszer egyes szintjeinekjelentősége és egymáshoz való viszonyuk, valamint az oktatás szerkezete az évek folyamán jelentős fejlődésen mentek át.

A rendszer strukturális változásai közül legfontosabbnak az általános iskolát megelőző óvodai nevelés és képzés általánossá válása tekinthető. Az óvoda intézménye régi múltra tekint vissza. Az első magyarországi „kisdedóvót” Brunszvik Terézia állította fel Budán 1828-ban; az első állami óvoda pedig 1872-ben létesült Liptószentmiklóson. Az 1891-es óvodai törvény után számos állami és magánóvodát alapítottak. Ezek azonban a 3-6 éves korosztálynak csak töredékét fogadták be, s oktatási feladatokat sem vállaltak magukra. A két világháború között érdemi változás e téren nem történt. Az óvodák száma 1920 és 1938 között 767-ről mindössze 1140-re emelkedett, s a tanítás, illetve az iskolai munkára való felkészítés továbbra is kívül esett tevékenységi körükön. Az 1950-es évektől viszont mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt korszakos változások következtek be. A nők nagyarányú munkavállalása és a hagyományos nagycsaládok felbomlása elkerülhetetlenné tette a 3-6 évesek egyre nagyobb tömegének óvodai ellátását. Növekvő ráfordításokkal ezért 1960 és az 1980-as évek eleje között több mint 2000 új óvoda létesült, s a férőhelyek száma több mint megháromszorozódott. 1950-ben a 3-6 éves korú gyermekeknek 23%-a, 1960-ban 34%-a, s 1986-ban 92%-a részesült óvodai ellátásban Az intézményhálózat kiépítettségére jellemző, hogy 1982-ben minden városban és a községek kétharmadában működött óvoda. Az óvodával nem rendelkező települések zöme a 800 főnél kisebb lélekszámú települések közé tartozott. Az óvodás korú gyermekekkel 1950-ben 2400, 1960-ban 8500, s 1985-ben 33 500 óvónő foglalkozott. 1950-ben egy óvónőre még 44, 1985-ben viszont már csak 13 gyermekjutott. Ez lehetővé tette az óvoda feladatának kibővítését. A szellemi foglalkozások előtérbe kerülésével az 1980-as évekre az óvoda olyan oktatási intézménnyé vált, amelyben szakképzett óvónők kötelező nevelési terv szerint az iskolai oktatásra készítették fel a 3-6 éves korosztályt. Fontos változást jelentett az étkeztetés és pihentetés, tehát a napközis forma általánossá válása is, a korábbi félnapos forma helyett. Az általános és középiskolától eltérően az óvoda ezért nem volt teljesen ingyenes; a költségek kisebb részét – szociális helyzetüktől függően – a szülőknek kellett téríteni.

A 8 osztályos általános iskolát az 1950-es évek végétől a 6-13 éves korosztály több mint 98%-a látogatta. A 8 osztályt sikeresen el is végzők aránya azonban ennél sokáig jóval alacsonyabb volt. 1955-ben 37, 1960-ban 24, s még 1970-ben is 10%-ot tett ki azoknak a fiataloknak a hányada, akik 16 éves korukig nem szereztek általános iskolai végbizonyítványt. Ez az arány az 1980-as években 5% alá csökkent. A javulást legnagyobbrészt az 1961-es oktatási törvény azon intézkedésére lehetett visszavezetni, amely a tankötelezettség időtartamát 8-ról 10 tanévre, a tankötelesek életkorát pedig 16 évre emelte.

Az általános iskolai oktatás az 1960-as évek elejéig nagyjából ugyanolyan keretek között folyt, mint 1956 előtt. Az osztályokra bontott, szakrendszerű oktatás mellett tehát igen sok volt az osztatlan vagy részben osztott kisiskola. Az 1961-es oktatási törvény hatálybalépését követően azonban, amely kívánalomként fogalmazta meg a szakrendszerű oktatás kiterjesztését a falusi iskolákra, gyors átalakulás kezdődött. Az úgynevezett iskolakörzetesítés következtében, amelynek keretében a kisiskolák többségét fokozatosan felszámolták, az iskolák száma 1960 és 1980 között csaknem felére, 6300-ról mintegy 3500-ra esett vissza. A nagyobb települések iskoláit ugyanakkor bővítették. A rendelkezésre álló osztálytermek száma így nem csökkent, hanem egyharmaddal nőtt. Az egy teremre jutó diákok száma ennek következtében 46-ról 30-ra mérséklődött. A körzetesítés ennél is pozitívabb következménye lett, hogy a szakrendszerű, tehát a teljesen osztott oktatást nyújtó iskolák aránya 1960 és 1980 között 37%-ról 75%-ra emelkedett. Az 1970-es évektől a felső tagozatosok több mint 90%-a, az 1980-as években pedig néhány tized százalék híján 100%-a szakrendszerű oktatásban részesült, s összevont tanulócsoportokban az egész országban már csak 2-3 ezren tanultak. Az alsó tagozatosok között ez az arány azonban még ekkor is jóval magasabb volt, s ma is az. Azoknak a kisiskoláknak a száma, amelyekben egy tanulócsoportban oktatták az alsósokat, még 1985-ben is elérte a 248-at.

Az iskolakörzetesítés feltételezte, hogy a falusi diákok jó része – az 1980-as évek elején 75 ezer – naponta ingázott. Kisebb részük, közel 10 ezer pedig diákotthonokban lakott, s hetente járt haza. A javuló közlekedési viszonyok, elsősorban a buszjáratok fejlődése, illetve külön iskolabuszok igénybevétele következtében ez egyre kevésbé jelentett hátrányt vagy említésre méltó külön megterhelést. Az összevonásokat tehát lényegében pozitív fejleménynek tarthatjuk, amelyek nélkül a falusi és városi iskolák közötti nagy különbségek továbbra sem szűntek volna meg. Ugyanakkor negatív következményekkel is járt. Az iskolák bezárását lassan követte a pedagógusok elköltözése, akik a falvak szellemi életében hagyományosan irányító szerepet töltöttek be. Más tényezők – például a téeszek összevonása – mellett ez is hozzájárult az aprófalvak elnéptelenedéséhez.

Az iskolakörzetesítés mellett a tanerők létszámnövekedése és a jobban kvalifikált tanárok arányának fokozatos emelkedése is javította az általános iskolai oktatás feltételeit. 1982- ben kétötöddel több pedagógus tanított az általános iskolákban, mint 1960-ban. Ezért és a gyermeklétszám visszaesése miatt az egy tanerőre jutó nappali tanulók száma 24-ről 15-re csökkent. A tanári és tanítói képesítésűek megoszlása ugyanakkor 39-58%-ról 54-43%-ra változott, miközben a szakképzetlenek aránya 1970-től sohasem haladta meg a 3-6%-ot. Ez tette lehetővé, hogy a szaktárgyi órák 89%-át 1982-ben már képesített szaktanárok oktatták, míg 20 évvel korábban csak 58%-át.

Az 1961-es törvényt követően kidolgozott és 1962-ben életbe léptetett új tanterv az általános iskolák alapvető célját az addigi tantervekhez hasonlóan abban határozta meg, hogy „megalapozza a kommunista ember személyiségének kialakítását”. Az 1950-es évek első felére jellemző durva egyoldalúságokkal, sematizmussal és üres frazeológiával azonban elég határozottan szakított: jobban tekintetbe vette az életkori sajátosságokat, növelte a szakmai, így például a természettudományos tantárgyak szerepét, s a pedagógusellátottságtól függően fakultatív tárgyként engedélyezte második idegen nyelv oktatását. Az általános iskolai oktatás tartalmi kérdéseiben az 1972-es oktatáspolitikai határozat alapján 1978-ra kidolgozott új tanterv és tankönyvek további javulást hoztak. Ekkortól honosodott meg a kötelező törzsanyag és az alternatív kiegészítő anyag megkülönböztetése, vált lehetővé a kísérletezés, s kezdett terjedni a nyugati nyelvek oktatása a felső tagozaton, sőt néhány iskolában már harmadik osztálytól kezdve. Az 1985-ös oktatási törvény, amely deklarálta a pedagógiai intézmények szakmai autonómiáját, legalizálta ezeket a liberális tendenciákat. A tantervi irányelvek keretei között a tanárok ettől kezdve maguk választhatták meg a konkrét tananyagot és a módszereket, s a történelemoktatáshoz kapcsolva lehetővé vált a Bibliának mint kultúrtörténeti forrásnak a tanítása.

23. ábra. A tanulók (nappali, esti és levelező tagozatosak együtt) számának alakulása, 1950-1994

Az általános iskolai oktatás viszonylag kiegyensúlyozott fejlődéséhez képest a középfokú oktatásnak jóval több elhibázott fejlesztési koncepció és strukturális átalakulás következményeit kellett elviselni. Az 1961-es oktatási törvény egyik legfontosabb célkitűzése a középiskola általánossá tétele, azaz a tankötelezettség kiterjesztése volt 18 éves életkorig. A középiskolák száma, amely 1950 és 1960 között lényegében nem változott, 1960 és 1965 között közel 50%-kal emelkedett, s ezzel megközelítette a 600-at. E fél évtized alatt közel 200 kisvárosi vagy nagyközségi kisgimnáziumot szerveztek – zömmel megfelelő tárgyi és személyi feltételek nélkül. Ugyanezen idő alatt a nappali tagozatos hallgatók száma is meredeken – 1955 és 1965 között 119 ezerről 236 ezerre – nőtt. Az anyagi és kulturális háttér elmaradottsága, valamint a gazdaság munkaerő-szükségletével szembesülve a Politikai Bizottság már 1965-ben felismerte tévedését, s feladta a középfokú oktatás általánossá tételével kapcsolatos 1961-es elképzelést. A középiskolák és a középiskolások száma ezért ezt követően csökkent, s a diáklétszám csak 1985-ben érte el ismét az 1965-ös szintet. A 8 osztályos alapképzés időbeli megnövelése azonban továbbra is kísértett. Az 1960-as évek végétől két évtizeden át a 10 osztályos általános iskola megteremtése napirenden szerepelt. Az előfeltételek hiánya miatt ez sem vált azonban valóra; néhány kísérlettől eltekintve maradt az addigi struktúra.

Az 1961-es reform másik tévedésének az 5 + 1-es gimnáziumi rendszer bevezetése tekinthető. Ez azt jelentette, hogy a hét 6 napja közül a hatodikon nem elméleti, hanem

gyakorlati oktatásban részesültek a diákok. Ezzel olyan szakmai előképzettséggel kívánták felvértezni a gimnazistákat, amely az érettségi után a termelőmunkában való közvetlen részvételre is alkalmassá tette volna őket. A valóságban viszont az történt, hogy az iskolák jó részében csellengéssel, illetve látszattevékenységgel töltötték a diákok és a tanárok körében egyaránt népszerűtlen 6. napot. 1965-ben ezért ezt is megszüntették, s a továbbtanulásra való jobb felkészítés érdekében a gimnáziumokon belül tagozatos (nyelvi, matematikai stb.) osztályokat hoztak létre. A specializáció irányába tett újabb lépésként az 1970-es évek végén bevezették a fakultációt, azaz a diák érdeklődésének megfelelő többletórák rendszerét. Ezzel lényegében az 1945 előtti specializációhoz tértek vissza. A különbség az volt, hogy akkor intézmények között, most pedig egy intézményen belül érvényesült a szakosodás.

24. ábra. Egy oktatóra jutó tanulók (nappali, esti és levelező tagozatosak együtt) számának alakulása, 1950-1994

A gimnáziumokban folyó oktatás feltételei az 1960-as évekhez képest folyamatosan javultak. Egy osztályteremben a korszak elején még 35-40 diák tanult, az 1980-as években viszont – a gyermeklétszám ingadozásától függően – már csak 28-32. Az egy tanerőre jutó nappali tagozatos tanulók száma ugyanezen idő alatt 18-ról 13-ra csökkent. A javuló átlagok mögött a valóságban persze igen különböző szintek és eredmények húzódtak meg. Miközben néhány fővárosi és nagyvárosi „elit”-gimnázium – például a budapesti Fazekas, Apáczai, Radnóti vagy a miskolci Földes – rendkívül magas színvonalon oktatott, aközben a kisvárosi és községi gimnáziumok jelentős része meg sem közelítette a régi nívót. Az igen nagy színvonalbeli különbségekre utalt, hogy miközben a legjobb gimnáziumok 80-90%-os felsőoktatási beiskolázási arányt értek el, addig több tucat vidéki iskola csak 10% alattit. A gimnáziumi oktatás eltömegesedésével szükségszerűen együttjáró színvonalcsökkenés és a nagy különbségek ellenére nem kétséges, hogy az átlag magyar érettségiző tudásanyaga az utóbbi években nemcsak elérte, hanem sokak tapasztalata szerint meg is haladta a nyugat-európai vagy amerikai 18 évesek ismeretszintjét.

Az 1950-1951-ben létrehozott technikumok, amelyek érettségivel rendelkező középszintű gazdasági vezetőket képeztek, ugyancsak nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A 18-20 éves fiatalok – különösen a leányok – a legritkább esetben állták meg helyüket műszak- vagy brigádvezetőként. 1961-től ezért ezeket fokozatosan visszafejlesztették. Az utolsó kezdő évfolyamokat 1968-1969-ben iskolázták be. Ezek helyett és részben bázisán hozták létre a szakközépiskolákat, amelyek a technikumoktól eltérően nem középszintű gazdasági vezetőket, hanem a gimnáziumi szintet megközelítő műveltséggel rendelkező szakmunkásokat képeztek. Bár nem adott automatikusan szakmunkás-bizonyítványt, biztosította a lehetőséget annak megszerzésére. A szakközépiskolák száma gyorsan nőtt: 1960 és 1970 között 0-ról 161-re, majd 1980-ig 367-re. A gimnáziumok száma ugyanezen idő alatt 258-ról 167-re csökkent. Az 1970-es évek közepétől 20-30 ezerrel tanultak többen a szakközépiskolákban, mint a gimnáziumokban. A kínálat fokozatos bővülésével az 1980-as évek elején elvileg 76 szakmát, illetve szakirányt tanítottak a szakközépiskolákban.

A gimnáziumok és a szakközépiskolák közötti különbség részben a közismereti tárgyak oktatására fordított óraszámban, részben maguknak a közismereti tárgyaknak a meglétében vagy hiányában mutatkozott meg. Az 5 + 1-es forma felszámolása után a gimnáziumok közismereti tárgyainak óraszáma fokozatosan nőtt, s az 1980-as évek elején 4 évre számítva elérte a 4484 órát. A szakközépiskolákban ugyanekkor csak 2307 óra jutott közismereti tárgyakra. További különbséget jelentett, hogy a szakközépiskolákban második idegen nyelvet nem, s oroszt, magyart és történelmet is csak alacsonyabb óraszámban tanítottak. Hiányzott az ének-zene és a művészettörténet oktatása is. A matematikára viszont több idő jutott, mint a gimnáziumokban. A középiskola e két típusa közötti különbség ennyiben a régi gimnáziumok és reáliskolák közötti munkamegosztásra emlékeztetett.

Az 1950-es évek közepéig stagnáló szakmunkásképző iskolák 1956 után gyors fejlődésnek indultak. A forradalom utáni egy évtizedben ezeknek az iskoláknak a száma megkétszereződött, a tanulóké pedig megháromszorozódott. Ezt követően sem az iskola-, sem a tanulólétszám nem nőtt jelentősen. Az egyes intézetek tanműhelyekkel való ellátottsága viszont javult. A közel 300 iskolához az 1980-as évek elején több mint 15 ezer tanműhely tartozott, ami több mint 100 mesterség alapjainak elsajátítását tette lehetővé. A szakmunkások mintegy kétharmada ipari mesterséget tanult. A gazdaság és az infrastruktúra változásait követve leggyorsabban a motor- és autószerelők, valamint az elektronikai műszerészek száma nőtt.

A szakmunkásképzést az 1969. évi VI. tv. szabályozta átfogóan. A tanítás eszerint ugyanúgy ingyenes volt, mint a többi középfokú iskolában, viszont a diákok meghatározott elvek szerint differenciált ösztöndíjban részesültek. A képzési idő a szakmák nagy többségében továbbra is 3 év maradt, amelyből 3-4 napot töltöttek a műhelyben és az üzemekben, 2-3 napot pedig az iskolában. A szakközépiskolásokhoz, s különösen a gimnazistákhoz képest a szakmunkások ennek következtében jóval kevesebb és alacsonyabb szintű műveltséganyagot sajátítottak el. A három középfokú iskolatípus közötti különbséget jól mutatja, hogy míg a közismereti tárgyak tanítására az 1980-as évek elején a gimnáziumokban összesen 4484 órát fordítottak, a szakközépiskolákban pedig 2307-et, addig a szakmunkásképzőkben csak 924-et. Fontos különbség volt az is, hogy a szakmunkások semmilyen idegen nyelvet nem tanultak. Az oktatás feltételei ugyancsak sok kívánnivalót hagytak maguk után. Egy tanteremre még az 1980-as években is 58-60 diákjutott, amely a gimnáziumi és szakközépiskolai létszámnak egyaránt a kétszeresét tette ki. Mindennek következtében ez az iskolatípus a rendszer ahhoz hasonló zsákutcája volt, mint korábban a polgári. Szakmunkásképzőből egyetemre kerülni gyakorlatilag lehetetlen volt. Az 1970-es években, a reformellenes erők átmeneti győzelme idején ezt úgy próbálták áthidalni, hogy kampányt indítottak néhány száz jó eredményeket felmutató szakmunkás évenkénti leérettségiztetése és felsőfokú beiskolázása érdekében. A mozgalom beindult, ám néhány év alatt kifulladt, és a 70-es évek végére elhalt. (Szgy. II/335-337.)

E három középfokú oktatási intézményben az általános iskolát elvégzett diákoknak az 1960-as években több mint 70%-a, 1970 és 1975 között több mint 80%-a, s 1975-től 90-93%-a tanult tovább. A 14-18 éves korosztályból a korszak elején majdnem annyian (29%) tanultak gimnáziumban, mint szakiskolában (32%), miközben a technikumokban csak jóval kevesebben (14%). Az 1970-es évek végére a tendenciák úgy változtak, hogy a gimnazisták aránya lecsökkent 20%-ra, a szakmunkások aránya pedig 43-44%-ra emelkedett. A szakközépiskolások aránya ugyanekkor 25-26%-ot tett ki.

Az 1960-as évek a középiskolai oktatáshoz hasonlóan a felsőfokú oktatásban is gyors, ám gyakran átgondolatlan mennyiségi növekedést hoztak. A felsőoktatási intézmények száma 1960 és 1965 között 43-ról 92-re emelkedett. Ez elsősorban abból adódott, hogy a tanító- és óvónőképző intézeteket, valamint a volt középfokú technikumokjelentős hányadát felsőfokú intézménnyé minősítették. A felsőoktatás színvonala ezáltal tovább csökkent, s hosszú idő kellett viszonylagos regenerálódásához. Középfokú intézmények felsőfokúvá minősítése mellett néhány új felsőfokú iskola is létesült. Ilyenek voltak például az 1967-ben megszüntetett Egyesített Tiszti Iskola helyébe lépő katonai főiskolák és néhány műszaki főiskola. Az 1965 és 1975 közötti átszervezések és összevonások következtében a felsőfokú technikumok egy része megszűnt, másik része igazi főiskolává vált, és integrálódott a felsőoktatás szerkezetébe. A felsőoktatási intézmények száma ennek következtében 1975- re 56-ra csökkent, s ez a szám érdemben az 1980-as évek végéig nem változott. Ezeknek közel fele – 24 – minősült egyetemnek, illetve egyetemi jellegű főiskolának. A négy régi „universitas” és a Budapesti Műszaki Egyetem mellett nagyobb diáklétszámú és rangos intézménnyé nőtte ki magát az 1945-ben létesített Gödöllői Agrártudományi Egyetem, az 1948-ban önállósított Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, az 1949-ben alapított miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem és az 1951-ben önállósított orvostudományi egyetemek. A főiskolák közül jó hírnévnek örvendett a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola (1962), a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola (1968), a budapesti Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola (1969), az ugyancsak budapesti Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola (1969), valamint a Pénzügyi és Számviteli Főiskola (1970). A pedagógusképzésről – a tudományegyetemek mellett – 4 tanárképző főiskola, 9 tanítóképző főiskola és 4 óvónőképző, a politikai elit utánpótlásáról pedig az 1968-ban egyetemi rangra emelt régi pártfőiskola, az MSZMP Politikai Főiskolája gondoskodott.

A középiskolák nappali tagozatán az 1960-as években évi átlagban 41 ezren, később 47-48 ezren érettségiztek. Ezeknek 1960-ban 18, 1970-ben 24, s 1980-ban 35%-uk tanult tovább valamely felsőfokú intézményben. A generációs ingadozás és a középiskolások számának 1965 utáni csökkenése miatt az egyetemisták és a főiskolások abszolút számának alakulása egészen más görbét mutat. Az 1960 és 1965 közötti „nagy ugrás” után, amikor a nappalis hallgatói létszám 29 ezerről 51 ezerre emelkedett, a növekedés lelassult, és 1975 után 63-64 ezer fő körül stabilizálódott. A felsőfokú tanulmányok folytatása iránti társadalmi igény ezt jóval meghaladta. Az 1970-es évek közepéig a felvehető létszámnak két és fél-, háromszorosa szeretett volna továbbtanulni. Legnagyobb, több mint 6-7-szeres volt a túljelentkezés a művészeti főiskolákra, legkisebb, másfélszeres a műszaki egyetemekre és főiskolákra. A szelekció – az ideológiai szempontok mellett – részben a középiskolai eredményekre, részben a felvételi vizsgán nyújtott teljesítményre alapult. A származás szerinti differenciálást, azaz a munkás- és parasztszármazású fiatalok felvételi előjogait 1962-ben megszüntették. Előnyt a továbbiakban csak az azonos pontszámot elértek kategóriáján belül élveztek. (Szgy. II/218-220., 271-272.) Továbbra is megmaradt azonban a magas állami és pártkitüntetésben (Szocialista Hazáért stb.) részesített szülők, tehát lényegében a nómenklatúra gyermekeinek privilegizált helyzete. Az ő felvételükhöz a minimálisan megkívánt pontszám elérése is elegendő volt.

A diszkrimináció megszüntetése, illetve mérséklése következtében csökkent a munkás- és parasztszármazású hallgatók aránya. Ezek hányada 1956-1957-ben 55%, 1966-1967-ben 42%, 1970-1971-ben 38%, s 1983-1984-ben 37%-ot tett ki. Mivel azonban ugyanezen idő alatt a fizikai dolgozók össztársadalmon belüli aránya ugyancsak csökkent, az egyetemi férőhelyek száma pedig 1975-ig szaporodott, a munkás- és parasztcsaládokból érkező hallgatók abszolút száma és saját társadalmi kategóriájukon belüli relatív aránya emelkedett. 1960-ban a mezőgazdasági fizikai dolgozók ezer 18-24 éves gyermeke közül 14, a nem mezőgazdasági fizikai dolgozók gyermekei közül 19 tanult valamely felsőoktatási intézményben. 1980-ra ezek a számok 20-ra, illetve 33-ra módosultak. Az 1950-es évekre nagyban mérséklődött esélyegyenlőtlenségek tehát nem, illetve csak kismértékben nőttek a Kádár-korszakban. A változás inkább abban mutatkozott meg, hogy a szellemi foglalkozásúként, illetve vezetőként, irányítóként nyilvántartott szülőket ebben az időben már egyre kevésbé lehetett kapcsolatba hozni a régi elittel és középosztállyal. Zömük az 1945 utáni társadalmi átrendeződés következtében státust cserélt első generációs értelmiségi volt.

A diplomások szakmák szerinti összetételének módosulása folytatódott. Ajogászok régi túlsúlya – 1938-ban még a diplomások 33%-át tették ki – megszűnt. Arányuk 1960 és 1982 között 4% és 6% között ingadozott. A diplomások meghatározó csoportjává a mérnökök váltak, akiknek az aránya évente 27% és 37% között váltakozott. Az általános iskolai tanárok aránya 11-14%-ot, az agrármérnököké 6-10%-ot tett ki.

Az oktatók és a hallgatók aránya a felsőoktatásban mindvégig igen kedvezően alakult. Egy oktatóra az 1960-as és 1970-es években 5-6, 1980-tól 4-5 nappalis diákjutott. A világban szokásos számnak ez alig harmadát-negyedét tette ki. Az oktatói gárda felkészültsége ugyanakkor nem érte el a világszínvonalat, sőt egyes mutatók szerint mélyen alatta maradt annak. Az 1950-es évek kontraszelektív, a politikai megbízhatóságot előtérbe állító szempontjai következtében, amelyek csökkenő súllyal ugyan, de még az 1960-as, sőt az

  1. es években is szerepetjátszottak, a tanári kar felhígult. Nagy tudású és iskolateremtő professzorok oktattak együtt politikai érdemek miatt kinevezett tanárokkal. A kontraszelekció elsősorban a társadalomtudományi karokon érvényesült; az orvosok és mérnökök között jóval kevésbé lehetett a rátermettséget és a szakmai felkészültséget semmibe venni. Különösen az idegennyelv-tudás színvonala és a nemzetközi tájékozottság csökkent aggasztóan. Ez részben a középfokú képzés hiányosságaiból és az 50-es években nagyon gyors előrejutási lehetőségekből, részben az ország 1960-ig igen erős elzártságából adódott. Ezen kívánt segíteni a kétnyelvű gimnáziumok hagyományának felélesztése az 1980-as évek közepén, amelyet Köpeczi Béla, akkori művelődési miniszter kezdeményezett. A posztgraduális képzésben a két világháború között oly fontos szerepet játszó, s 1948-1949-ben felszámolt vagy bezárt külföldi magyar intézetek közül kettő indult újra: a Római Magyar Akadémia 1959-ben s a bécsi Collegium Hungaricum 1963-ban. Ezekhez a későbbiekben mintegy tucatnyi külföldi magyar intézet, magyar ház és kulturális központ csatlakozott. A két világháború közötti gyakorlattól eltérően azonban az új intézetek posztgraduális képzéssel nem, hanem csak a kulturális kapcsolatok ápolásával foglalkoztak.

Az 1950-es évek első felében elterjedt esti és levelező oktatás a Kádár-korszakban tömegessé vált. A tanulók iskolatípusonkénti megoszlása viszont gyökeresen átalakult. A többséget kezdetben az általános iskolai felnőttoktatásban részt vevők adták, akiknek a száma 1960-ban közel 100 ezer fővel tetőzött. A középiskolák esti és levelező tagozatán közel ugyanennyien, több mint 80 ezren tanultak, míg a felsőoktatásban csak 15 ezren. Ez azt jelenti, hogy az összes diáknak alapszinten közel 7, közép- és felsőszinten pedig 35-35%-át tették ki. A társadalom generációs cseréje következtében az általános iskolai felnőttoktatás iránt érdeklődők száma 1960-tól fokozatosan csökkent, s az 1980-as évek első felében 10-11 ezerre mérseklődött. A középiskolákban tanulók száma az 1970-es évek közepére ugyanakkor 175 ezerre emelkedett, s csak az 1980-as évek középére esett vissza az 1960-as szintre. A felsőfokú intézményekben tanulók száma az általános és középfokú oktatásban részt vevők számának alakulásától egyaránt eltérve folyamatosan nőtt, s az 1980-as évek elején 37 ezer fővel tetőzött. Az esti és levelező tagozaton tanulók ezekben az években az összes diáknak alapszinten kevesebb mint 1%-át, középszinten 28-32%-át, felsőfokon pedig 36-37%-át tették ki.

Az iskolai felnőttoktatás szerepe és feladatai tehát a 3 évtized alatt alapvetően megváltoztak. Míg kezdetben elsősorban azok az idősebb dolgozók vették igénybe, akik társadalmi helyzetük, anyagi lehetőségeik miatt korábban alapfokon sem tanulhattak, az 1970-es évektől az általános iskolát, sőt részben a középiskolát is elvégzett fiatalabb generációk pályakorrekciós igényeit szolgálta a rendszer. Ezt bizonyítja, hogy a felső szinten esti és levelező oktatásban részesülők 60%-a 1982-ben a 30 év alatti fiatalok közül került ki. Ebből egy igen súlyos ellentmondás keletkezett. A nappali tagozaton csak azok a fiatalok tanulhattak, akik a középiskolákban tartósan jó eredményt értek el, és a felvételi vizsgán is a legjobbak közé tartoztak. Az esti és levelező tagozatra viszont felvételi nélkül és gyenge tanulmányi eredménnyel is be lehetett jutni, feltéve, ha a munkahely támogatta a továbbtanulást. A végzős nappalisok így számos esetben azért nem tudtak megfelelő munkahelyet találni, mert képzettség nélküli leendő esti vagy levelező tagozatosok töltöttek be diplomához kötött munkaköröket. A felnőttoktatás sajátos intézményei voltak a megyeszékhelyeken működő marxista-leninista esti egyetemek, közkeletű nevükön a foxi-maxik. Bár az általuk kibocsátott diploma nem számított egyetemi vagy főiskolai rangúnak, a személyzetisek szemében, s így a karrierépítésben egészen az 1980-as évek közepéig előnyt jelentett.

Az iskolarendszerű szervezett felnőttoktatás mellett hatalmas méreteket öltött az iskolán kívüli, úgynevezett tanfolyami szakoktatás. Ennek részben át-, részben továbbképzés volt a feladata. 1982-ben közel félmillióan, azaz az aktív keresők 9%-a vett részt szakmai tanfolyami oktatásban. Ezeknek egyharmada valamilyen képesítést is szerzett, s a képesítések több mint fele szellemi – számviteli, ügyviteli, igazgatási, kereskedelmi – munkakörök ellátására jogosított. A fizikai foglalkozásokra képző tanfolyamokon végzettek többsége valamely betanító jellegű kurzuson vett részt, 20%-uk pedig szakmunkásvizsgára felkészítő tanfolyamon.

Az iskolán kívüli tanfolyamok közül különleges jelentősége volt a nyelvtanulásnak. Az ország nyitottságának növekedésével párhuzamosan nőtt azoknak a száma, akik az iskolai nyelvoktatás hiányosságait érzékelve különutakon próbálták meg egy vagy több idegen nyelv alapjainak az elsajátítását. Az 1960-as években évente két-háromezren, az 1970-es

években négy-ötezren, s az 1980-as években öt-hatezren tettek alap-, közép- vagy felsőfokú állami nyelvvizsgát. Az egyes nyelvek közül legnagyobb népszerűségnek 1970-ig a német, azt követően pedig az angol örvendett, melyekhez képest az orosz és a francia nyelv iránti érdeklődés mérsékeltnek volt mondható. 1982-ben két és félszer többen tettek eredményes vizsgát angolból, mint oroszból, s ötször többen, mint franciából.

7.13. táblázat - 51. táblázat. A 7 évesnél idősebb népesség legmagasabb iskolai végzettsége, 1930-1990 (%)

Év

Általános iskola

Befejezett

0

1-3

4-5

6-7

8

szakmunkás-

közép-

felsőfokú

osztály

iskola

1930

9,0

15,5

26,0

38,5

7,4

-

2,6

1,1

1949

5,7

12,0

19,9

44,4

13,6

-

3,3

1,2

1960

4,0

10,9

16,5

39,9

21,7

-

5,1

1,9

1970

2,4

8,0

12,2

31,6

28,5

4,8

9,4

3,2

1980

1,7

7,1

9,2

23,0

29,7

9,5

14,5

5,1

1990

2,0

5,6

6,9

16,7

32,0

12,6

16,2

7,6


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 182.

A minden szinten bővülő oktatási kapacitások és az egyre hosszabb idejű iskolába járás következtében a lakosság iskolázottsági mutatói nagymértékben javultak. 8 általános iskolai végzettséggel 1960-ban a 15 évesnél idősebb népesség egyharmada, 1984-ben több mint kétharmada rendelkezett. A 7 vagy kevesebb osztályt végzettek 86%-a 45 éves vagy ennél idősebb korosztályból került ki. A középiskolai végzettségűek aránya ugyanezen idő alatt 6,2%-ról 18,5%-ra, a felsőfokú diplomával rendelkezőké pedig 2,3%-ról 7%-ra emelkedett. Ugyanebben az időben alap- és középfokon – a szakmunkásképzőket is beszámítva – a megfelelő korú népesség 93%-a, felsőfokon 14,7%-a tanult. Az általános és középfokú képzésben részt vevők aránya szempontjából Magyarország az európai középmezőnyben foglalt helyet, nagyjából egy szinten Lengyelországgal és az NDK-val, s megelőzve Csehszlovákiát (76%), az NSZK-t (78%), Ausztriát (81%), Portugáliát (82%), Olaszországot (85%), Jugoszláviát (88%), Romániát (87%), valamint Nagy-Britanniát és Svédországot (9191%). A felsőfokon tanulók számának szempontjából viszont sokkal kedvezőtlenebb képet mutattak a statisztikák. E tekintetben Csehszlovákiával álltunk egy szinten, s az európai országok közül mögöttünk már csak Portugália ( 11,4%) és Románia (11,8%) következett. Az ebből a szempontból élen járó skandináv országokban a 20-24 éves korosztály több mint 30%-a, a nyugat-európai államokban pedig 20-30%-a tanult egyetemeken és főiskolákon.

A nemzeti jövedelemnek az 1960-as és 1970-es években több mint 3, 1980-tól több mint 4, s 1985-ben már 5,37%-át fordították az oktatásra. Ez az 5% körüli ráfordítás a dél- és délkelet-európai országok hasonló célú kiadásainak arányosan a kétszeresét, a legmagasabb skandináviai arányoknak pedig körülbelül kétharmadát tette ki.

A tudósképzés és a tudományos kutatás fellegvárai 1945 előtt az egyetemi tanszékek voltak. A tudományos élet 1949-1950-es átszervezésével ezek súlypontja részben a Magyar Tudományos Akadémiára helyeződött át. Az Akadémia az egész országban folyó kutatások legfelsőbb irányító szervévé vált, s egyben saját kutatóintézeti hálózatot is kifejlesztett 1951-ben, az átszervezést követően még csak 10 kutatóintézet tartozott a felügyelete alá, 1956-ban 23, 1960-ban 34, s 1970-ben 43. A ma is működő intézetek közül az 1950-es években alakult a Központi Kémiai Kutatóintézet (1952), a Mezőgazdasági Üzemtani Intézet (1957) és a Filozófiai Intézet (1957), amelyekhez az 1960-as években többek között a Szociológiai Kutatócsoport (1963), a Mikrobiológiai Kutatócsoport (1963), a Pszichológiai Intézet (1965), a Néprajzi Kutatócsoport (1967) és a Szegedi Biológiai Központ (1971) csatlakozott. Az ezekben dolgozó kutatók száma ugyanezen idő alatt 44-ről 1600 fölé, az Akadémia központi apparátusának száma pedig 1948 és 1970 között 37-ről 223-ra emelkedett. A növekedés üteme ezt követően mérséklődött, majd a fokozódó gazdasági nehézségek következtében az 1980-as években megállt. A nem akadémiai – vállalati, minisztériumi és egyetemi – kutatóhelyeket is beszámítva a kutatással foglalkozó intézmények száma 1984- ben 1279-re, dolgozóik száma pedig 78 ezerre rúgott. Utóbbiak közül 37 ezren tartoztak a kutatói állományhoz, akik közül több mint ezren rendelkeztek nagydoktori, s közel 7 ezren kandidátusi fokozattal. A kutatók szakmák szerinti megoszlása a modernizálódó gazdaság igényeit tükrözte. Az 1970-es évektől mintegy 50%-uk a műszaki tudományokat művelte, s a társadalomkutatók aránya nem érte el a 20%-ot. A természettudósok 13, az orvosok 10, s az agrármérnökök 8-9%-kal képviseltették magukat.

A kutatók szakmai irányításával és a kutatás koordinálásával legfelsőbb szinten az Akadémia osztályai foglalkoztak. Ezek száma 1951-ben 8-ra, 1965-ben 10-re emelkedett. Az Akadémia elnöke 1970-ig Rusznyák István, 1970 és 1976 között Erdey-Grúz Tibor elektrokémikus, 1976-tól 1985-ig Szentágothai János agysebész, majd 1985 és 1990 között Berend T Iván gazdaságtörténész volt. A kutatások finanszírozása az 1980-as évek közepéig kizárólag az intézményeken keresztül történt. 1986-tól azonban az intézményfinanszírozás megtartása mellett bevezették az úgynevezett témafinanszírozás, azaz a kutatási pályázatok rendszerét. Ezek támogatására és szervezésére hozták létre az Országos Tudományos Kutatási Alapot, azaz az OTKA-t.

Az emberi tudás kitágulása és az egyes tudományterületek növekvő ütemű felaprózó- dása következtében a tudományos kutatás évszázadokon át individuális jellege az elmúlt évtizedekben megváltozott. Egyre nagyobb jelentőségre tett szert a csoportmunka és a nemzetközi kooperáció. Az egyes tudományágak jelentős eredményei ezért gyakran nem egyetlen személyhez kötődnek, hanem – különösen a nagy szintézisek és összefoglalások – sokak munkáját dicsérik. A társadalomtudományok terén ezek közé a kollektív eredmények közé tartoznak például az egyes szakmák nagy kézikönyvei. Ezek sorát A magyar nyelv értelmező szótárának 7 kötete (főszerk. Bárczi Géza és Országh László) nyitotta meg 1959 és 1962 között. A 6 kötetes A magyar irodalom története (főszerk. Sőtér István), amelyet színe után mindenki csak Spenótnak nevezett, 1964-1965-ben jelent meg. A Magyar Néprajzi Lexikon öt kötete (főszerk. Ortutay Gyula) 1977 és 1982 között, a torzóban maradt Magyarország története tíz kötetben (főszerk. Pach Zsigmond Pál) kötetei 1976-tól, A magyarországi művészet történetének 7+2 kötete (főszerk. Fülep Lajos, majd Aradi Nóra) 1961 és 1985 között látott napvilágot. A kor utolsó nagy társadalomtudományi teljesítménye a háromkötetes Erdély története (főszerk. Köpeczi Béla) volt, amely 1986-ban jelent meg. Ezeket és a kor többi összefoglalását bizonyos mértékben természetesen elkerülhetetlenül marxista – dialektikus materialista, illetve történelmi materialista – szellemben írták és szerkesztették. Míg azonban a korai vállalkozásokat erőteljesen áthatották az 50-es évekre emlékeztető primitív propagandaszempontok, a későbbiekben előtérbe került a tudományosság. A kor talán legfontosabb vállalkozása, a 6 kötetes Új Magyar Lexikon első kiadása (főszerk. Berei Andor) sajnos túl korán, már 1960-ban megjelent. Ezért már az 1970-es évek végén megkezdődtek egy új nagylexikon szerkesztésének az előkészületei. A kísérlet azonban megfeneklett; a kor színvonalán álló új Pallast vagy akár Révait a Kádár-korszak tudományos élete nem tudta kitermelni. Az így keletkezett hiányt használták fel ügyes vállalkozók arra, hogy a háromnegyed évszázaddal korábbi Révait az 1980-as évek második felében minden változtatás nélkül újrakiadják.

A tervutasításos gazdaságirányítási rendszer s annak szakaszosan ismétlődő reformjai miatt a közgazdaság-tudomány kitüntetett helyet foglalt el a társadalomtudományokon belül. Érdekes módon e szakágban a jelentős eredmények nem csoportok, illetve intézetek teammunkáját, hanem egyes közgazdászok kreativitását, szellemi bátorságát és módszerességét dicsérik. Ezek közül a jelentős egyéni teljesítmények közül Jánossy Ferenc elemzései emelkednek ki a gazdasági növekedés alapjainak és szakaszainak általános természetéről, illetve a fejlettség mérhetőségéről (A gazdasági fejlettség mérhetősége és új mérési módszere. Budapest, 1963; A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Budapest, 1966), valamint Kornai Jánosé a tervutasításos gazdasági rendszer jellegzetességeiről (Antiequi- librium. Budapest, 1971; A hiány. Budapest, 1980).

A filozófiában Lukács György és tanítványai – az úgynevezett Budapesti Iskola – nyújtottak világszerte figyelmet keltő teljesítményt. A romániai internálásból hazatérve Lukács ismét visszavonult a politikától, s főleg esztétikai kérdésekkel foglalkozott. Monumentális, ám modernnek a legkevésbé sem nevezhető rendszerezése, Az esztétikum sajátossága németül 1963-ban (Die Eigenart des Asthetischen), magyarul 1965-ben jelent meg. Ezt követően figyelme az etika és az ontológia felé fordult (A társadalmi lét ontológiájához. Budapest, 1976). Bár 1967-ben ismét párttag lett, fenntartásai a szovjet politikával és ennek kelet-európai követésével szemben megmaradtak. Tanítványai, mindenekelőtt Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály, valamint a hozzájuk kapcsolódó Márkus György, s a fiatalok közül Kis János és Bence György a marxista filozófián belüli pluralizmus és a szabad vita jogát igényelték. 1968-ban néhányan közülük mesterükhöz hasonlóan tiltakoztak Csehszlovákia inváziója ellen. Ezért és a kritikai szellem miatt, amit képviseltek, 1973-ban, a reformellenes erőknek tett engedményként nyilvános kritikában részesültek. Néhányukat kizárták a pártból, másokat pedig a munkahelyükről is eltávolítottak. (Szgy. II/328-335.) A csoport ezt követően dezintegrálódott: az idősebbek 1977-ben kivándoroltak, és különböző nyugati egyetemeken helyezkedtek el, a fiatalabbak pedig marginalizálódtak. Maga Lukács, aki 1971-ben halt meg, ezt már nem érte meg. Tőlük és mindenki mástól függetlenül írta egészen a legutóbbi évekig kéziratban maradt esszéit, esszéregényeit és egyéb műveit a XX. századi magyar társadalomtudományos gondolkodás egyik legkülönösebb – vallásos és a felvilágosodás racionalizmusával is szembeforduló – képviselője, Hamvas Béla, aki a Fővárosi Könyvtárból való 1948-as elbocsátásától 1968-as haláláig fizikai munkásként kereste kenyerét.

A filozófiai gondolkodást jellemző „marxista reneszánsz” elsősorban a „burzsoá áltudományként” 1956 előtt „betiltott” s most újraéledő szociológiát stimulálta. Az egykori miniszterelnök, Hegedüs András 1967-ben amellett érvelt, hogy az egypártrendszer körülményei között az ellenzék, a kritika szerepét a társadalomtudományoknak, elsősorban a szociológiának lehetne és kellene átvenni. Ezzel egy időben bírálta az irányítás és a döntéshozatal bürokratizmusát, valamint a fogyasztói társadalom első jeleit (A szociológiáról. Egy tudomány lehetőségei és korlátai. Budapest, 1966; Bürokrácia és szocializmus. Budapest, 1976). A „kritikai szociológia” másik figyelmet keltő alakja Kemény István volt. 1969 és 1972 között irányításával készültek az első szociológiai felmérések a szegényekről, a cigányokról és a gazdasági vezetőkről. Mindkettejük sorsa a filozófusokéhoz hasonlóan alakult. Hegedüs, akit már 1968-ban elmozdítottak a Szociológiai Kutatócsoport éléről, itthon maradt, de elszigetelődött. Kemény, akinek 1972-ben a munkaviszonyát is megszüntették, 1977-ben Párizsba távozott. Hegedüs és Kemény munkássága mellett Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a szocialista tervgazdálkodást a racionális redisztribúció fogalmával leíró, s azt az ugyancsak redisztributív jellegű ázsiai termelési mód hagyományaiból levezető történelem- és szocializmusértelmezése emelkedik ki a kor elméleti igényű és rendszeralkotó szociológiai terméséből. A kézirat 1974-re készült el. A szerzőket még ugyanebben az évben letartóztatták, majd 1975-ben kivándorló-útlevéllel látták el őket. Szelényi kint maradt, s idővel a kaliforniai UCLA tanszékvezető professzora lett. Konrád viszont hazatért, s az 1969-es nagy sikerű A látogató után megírta és publikálta A városalapító (Budapest, 1977) című regényét. Ezt követő esszéfüzére (Az autonómia kísértése) és más munkái azonban már csak külföldön jelenhettek meg. Tőlük eltérően az „osztályidegen” Andorka Rudolf, aki pályáját 1945 után munkásként kezdte, majd kitelepítettként és 1957-től elítéltként folytatta, s aki szabadulása után esti egyetemen fejezte be a tanulmányait, itthon teljesítette ki munkásságát. Az egykori horthysta tiszt fia elsősorban a társadalmi mobilitás kutatása terén alkotott kiemelkedőt (A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, 1982).

A természettudósok közül továbbra is nagy nemzetközi tekintélynek örvendtek a magyar matematikusok. A magyar matematikai kutatásokat megalapozó Kőnig Gyula örökségét Fejér Lipót, Reisz Frigyes és tanítványai teljesítették ki. Utóbbiak közül többek között Rényi Alfréd, a valószínűség-elmélet modern irányzatának meghonosítója, Szőkefalvi-Nagy Béla, a funkcionálanalízis világszerte elismert kutatója, valamint Kalmár László, a hazai számítástudomány megteremtője emelkedett ki. Az elméleti fizika terén Novobátzky Károly tűnt ki, a magfizika terén pedig az Akadémia Kristályfizikai Kutatólaboratóriumának munkatársai a részecskedetektorok és a hozzájuk kapcsolódó regisztrálóberendezések kifejlesztésével. Winkler Lajos tanítványai közül Schulek Elemér és Erdey László az analitikai kémia terén nyújtottak kiemelkedőt. Az irányításukkal folytatott műszeres kutatások megközelítették a világszínvonalat. A gyógyszerkutatás a pszichofarmakonok és az új típusú fájdalomcsillapítók (Frenolon, Trioxazin stb.) kutatásában ért el jó eredményeket, a martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézet pedig a cukorrépa- és a kukoricanemesítés terén. Az 50-es években kikísérletezett hibridek 15-20%-kal termettek többet, s elterjesztésük is hozzájárult a magyar mezőgazdaság későbbi eredményeihez. Az Európai Közösség 1990-es felmérése szerint Magyarország emellett kiváló eredményeket ért el az operációkutatásban, az élelmiszer-tudományban, a zoológiában és az állatgyógyászat terén. A számítástechnikában viszont nem tartottak olyan jónak bennünket, mint amilyennek mi magunkat itthon véltük.

A kétségtelen eredmények ellenére olyan világraszóló és korszakalkotó felfedezésekkel, mint amilyennel hazai földön utoljára Szent-Györgyi Albert, külföldön pedig az ugyancsak Nobel-díjas Hevesy György (1961), Békésy György (1961), Wigner Jenő (1963), Gábor Dénes (1971), valamint legújabban Harsányi János (1994) és Oláh György (1994), illetve az ehhez hasonló teljesítményeket felmutató Bay Zoltán, Neumann János, Selye János, Teller Ede és Szára István értek el, a hazai tudományosság nem büszkélkedhetett. Világraszóló, ám korántsem korszakalkotó sikert az utóbbi évtizedekben egyetlen magyar feltaláló ért el: Rubik Ernő. 1980-as találmánya, az úgynevezett bűvös kocka ugyan szellemes játék, ám a magyar gazdaság leromlott versenypozícióit jottányit sem javította.

7.14. táblázat - 52. táblázat. A népesség száma és tényleges szaporodása, 1900-1996

Év

A népesség száma (1000 fő)

Tényleges szaporodás, fogyás az előző népszámláláshoz viszonyítva

Átlagos évenkénti szaporodás, fogyás (%)

(%)

(1000 fő)

1900*

6 854,4

113,2

794,4

1,25

1910*

7 612,1

111,1

757,7

1,05

1920

7 986,9

104,9

374,8

0,48

1930

8 685,1

108,7

698,2

0,84

1941*

9 316,1

107,3

630,9

0,70

1949

9 204,8

98,8

-111,3

-0,15

1960

9 961,0

108,2

756,2

0,72

1970

10 322,1

103,6

361,1

0,36

1980

10 709,5

103,8

387,4

0,37

1990

10 374,8

96,9

-334,6

-0,32

1996

10 212,3

98,4

-162,5

-0,26


Forrás: Magyarország a XX. században. 2. kötet. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, 1997, Babits Kiadó, 147.

* Mai országterületre számolva.