Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. A GAZDASÁG

2. A GAZDASÁG

Az októberi felkelés, az ezt követő harcok és sztrájkok, valamint a téeszek felbomlása és az őszi termés – kukorica, répa – késői betakarítása jelentős gazdasági veszteségeket okozott. A nemzeti jövedelem mintegy 20%-kal csökkent. Tartós és mély válság ennek ellenére nem alakult ki; a termelés gyorsan elérte a forradalom előtti szintet. A gyors regenerálódást nagyban segítették a Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia és a többi szocialista ország politikailag motivált, s ezért igen kedvező feltételek mellett és egyharmadrészt konvertibilis valutában nyújtott jelentős pénz- és áruhitelei. Ezeknek köszönhetően 1957-ben Magyarország 40%-kal többet importált exportjánál. A belső fogyasztás számára elérhető árualap 7-8%-kal nőtt.

A kiegyensúlyozottabb növekedés és a lakosság bizalmának megnyerése érdekében a gazdaságpolitika prioritásai 1957-től kezdve fokozatosan módosultak. Rákositól eltérően Kádár nem lemondást követelt a társadalomtól, hanem Franciaország forradalmak utáni miniszterelnökéhez, Guizot-hoz hasonlóan gazdagodást, jólétet ígért az embereknek. Az életszínvonal emelése természetesen megkövetelte a nemzeti jövedelem beruházásokra fordított hányadának csökkentését. Szemben az 1956 előtti gyakorlattal 1960-ig ez egyetlen évben sem érte el a 20%-ot. Később kissé 20% fölé emelkedett, de az 1953 előtti évekre jellemző 30% feletti arányt továbbra sem közelítette meg. A beruházások ágazati megoszlása ugyancsak módosult. Az ipar részesedése az 1950 és 1954 közötti 47%-ról az 1958 és 1970 közötti időszakban lecsökkent 35-38%-ra, a mezőgazdaságé pedig az

  1. es évek első harmadára jellemző 10-13%-ról az 1960-1965-ös évek átlagában 16, 1966—1970-ben pedig 18% fölé emelkedett. Ezen aránymódosulás jelentőségét növelte, hogy a gazdaság szerkezeti modernizálódása következtében a mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez az 1959 és 1968 közötti évtizedben 28%-ról 23%-ra csökkent. Az ipari beruházások szerkezete ugyancsak racionalizálódott. A bányászat és a villamosenergia-ipar részesedése 1958 és 1970 között több mint 30%-ról 20% alá esett vissza, az élelmiszeriparé pedig 6%-ról csaknem 10%-ra emelkedett. A nehézipar túlsúlya mindazonáltal megmaradt.

A gazdaságpolitikai prioritások újragondolása kiegészült a gazdaságirányítás mechanizmusának korrekciójával. 1957 elején e célból egy közgazdászokból álló reformbizottság kezdett munkához. Ezt Varga István közgazdászprofesszor, a Kisgazdapárt egykori gazdasági szakértője vezette. A bizottság előterjesztései a tervutasításos gazdasági rendszer radikális reformjára irányultak. Bár a politikai vezetés ezek bevezetésétől visszarettent, néhány kisebb jelentőségű, a racionalitás irányába mutató és hatékonyságnövelő intézkedést elfogadott. Ilyen volt a kormány által megszabott tervmutatók számának csökkentése, a munkaerő-gazdálkodás centralizáltságának enyhítése, azaz a központilag meghatározott létszámelőírások gyakorlatától való eltérés, a mennyiségcentrikus tervteljesítési és túlteljesítési elvárásokkal való részleges szakítás, s a bérezésben a nyereségrészesedési rendszer bevezetése. A szocialista magyar gazdaság ezekkel az intézkedésekkel lépett rá a merev tervutasításos irányítási rendszer rugalmasabbá válásának útjára.

Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején két újabb hatékonyságnövelő ésszerűsítésre került sor. A valóságtól elszakadt korábbi, 1951-ben bevezetett termelői árrendszer helyett 1959. január 1-jén egy valamivel racionálisabbat léptettek életbe. A változás legjelentősebb eleme a hazai termelésű alapanyagok dotációs árainak megszüntetése és tényleges önköltségi szintre emelésük volt. Ennek következtében az ipari alapanyagok ára két-háromszorosra, a búza, a rozs és a cukorrépa ára pedig másfélszeresre nőtt. Az intézkedés következtében csökkent az energia- és alapanyag-felhasználás terén addig tapasztalható irtózatos méretű pazarlás. A fix árak rendszere ugyanakkor megmaradt, s a termelői és a fogyasztói árak összekapcsolására sem történt kísérlet. Az árrendezés ezért csak részleges és átmeneti eredményeket hozhatott.

A másik korrekciós lépés a soklépcsős irányítási hierarchia egyszerűsítésére irányult. A minisztériumok és a vállalatok között elhelyezkedő iparigazgatóságokat az 1960-as évek első felében felszámolták. A széttagolt vállalati struktúrát ezzel egyidejűleg úgy módosították, hogy egy-egy ágazat termelőkapacitását lehetőleg egy, s ha ez nem sikerült, akkor két vagy három gyár egyesítse. Az 1962 végén elkezdett összevonások következtében az állami iparvállalatok száma az 1950. évi 1427-ről 1965-re 839-re csökkent. Az egy vállalatra jutó munkáslétszám ugyanakkor 336-ról 1183 főre ugrott. Az 1960-as évek közepétől 13 iparágban — így például az üveg-, a gumi- és a papírgyártásban — egy-egy nagyvállalat, azaz tröszt fogta egybe az ország teljes termelését. Más esetekben — például a bauxitbányászatban vagy a kozmetikai iparban — két-két cég alakult ki, néhány más ágazatban pedig három-három. Az átszervezés nem tervezett következményeként alakult ki az a nagyvállalati vezető réteg, amelynek egyes csoportjai különböző ágazati érdekérvényesítő lobbikként néhány év múltán a nagy gazdasági és politikai döntésekre egyaránt jelentős befolyást gyakoroltak.

Ugyanezekben az években jóval jelentősebb változások zajlottak le az agrárszektorban. A téeszesítés ismét dezorganizálta az 1956 után viszonylag gyorsan magához tért mezőgazdaságot. Elegendő gép, vezetési tapasztalat és a tagok érdekeltségének hiánya miatt az 1960-as évek elején a termés egy része ismét a földeken maradt; másik részét kivezényelt diákok és katonák takarították be. A kollektivizálás éveiben összesen csaknem 10%-kal csökkent a nettó mezőgazdasági termelés. Az ellátási zavarok enyhítése érdekében 1960- 1962-ben jelentős mennyiségű gabonát és kukoricát kellett importálni Kanadából és más országokból. Az ehhez szükséges hitelek jó részét a Szovjetunió biztosította, amely ilyen módon is igyekezett a restauráció és konszolidáció sikeréhez hozzájárulni.

A falvakban kialakult kaotikus állapotokat érzékelve az agrárgazdaság felelősei, mindenekelőtt Fehér Lajos és Erdei Ferenc számos olyan korrekciós lépést kezdeményeztek, amelyek eltértek a szovjet típusú kolhozrendszertől. Ezek legfontosabbika a háztáji gazdaságok szerepének felértékelése, s ezáltal a földhöz és a tulajdonhoz kötődő parasztság mentalitásához való alkalmazkodás volt. A téeszek alapszabályaiban megállapított munkamennyiség teljesítése esetén minden tag jogosult volt átlagosan közel 1 kat. hold saját művelésű földre. A családi állattartás korlátait fokozatosan feloldották; a háztájiban termelt és a közösből kapott terményeken az 1960-as évek közepétől egész kis állatfarmok hízhattak. Amellett, hogy a falusi lakosság élelmiszer-szükségletének nagy részét ezek a háztáji gazdaságok biztosították, az évtized második felében ők adták az államilag felvásárolt áruk 22%-át is.

Fontos újítás volt a részes művelési rendszer bevezetése és ehhez kapcsoltan a munkaegységre alapozott díjazási rendszer megváltoztatása is. Ez azt jelentette, hogy egy-egy család, rokonsági szervezet vagy brigád a közös területből saját művelésű – elsősorban kapásokkal bevetett – parcellákat vett ki „éves bérletbe”, amelyek műveléséért nemcsak a központilag meghatározott munkaegységértéket kapták meg, hanem a többlettermés 25-50%-át is. A téesztag ezáltal közvetlenül érdekeltté vált a termelés növelésében. A részes vagy családi művelés az 1960-as évek közepén a közös növénytermesztési munkáknak több mint harmadát tette ki. A gépesítés előrehaladtával szerepe később csökkent, de még 1970-ben is 27%-ra rúgott az aránya. Más munkafolyamatok esetében sok téeszben bevezették a pénzre vagy terményekre alapozott prémiumrendszert, amely ugyancsak a munkaegységekkel honorált tervelőirányzatok túlteljesítésétjutalmazta. Végül általánossá vált a havonta felvehető pénz- vagy terményelőlegek juttatása, amelyet aztán az év végi elosztáskor levontak a részesedésből.

A háztáji gazdálkodás és a részes művelés engedélyezése, valamint a díjazási rendszer rugalmasabbá tétele a terméseredmények gyors javulását és a magyar mezőgazdaság regenerálódását eredményezte. A mezőgazdasági beruházások volumen- és aránynövekedésének köszönhetően ezenközben nagy léptekkel haladt előre a gépesítés, amely a korszerű nagyüzemi gazdálkodás előfeltétele volt. 1958 végén az ország traktorállománya alig haladta meg a 26 ezer darabot, amely az 1950-es állománynak (13 ezer) éppen kétszerese, a két háború közöttinek pedig három-három és félszerese volt. 1962-re, tehát 3 év alatt a traktorok száma 44 ezerre nőtt, azaz csaknem megduplázódott, majd 1969-re elérte a 67 ezer darabot. Az egy traktorra jutó szántóterület ezáltal jelentősen csökkent, s a traktorok ily módon nemcsak pótolták a termelésből fokozatosan kivont igásállatokat, hanem növelték is a mezőgazdaság vonóerő-kapacitását. A régi típusú körmös és lánctalpas traktorokat fokozatosan kiszorították a gumikerekű univerzális traktorok. Ezekjó részét a Szovjetunióban gyártották. 1969-ben 1000 hektár mezőgazdasági területre Magyarországon 10 traktor jutott, ugyanannyi, mint Lengyelországban, s valamivel több, mint a dél- és délkelet-európai országokban (5-9). Nyugat- és Észak-Európához képest azonban, ahol 30 és 90 között váltakozott az ezerhektáronkénti traktorok száma, alig vagy egyáltalán nem csökkent lemaradásunk, s hagyományosan előttünk járt Csehszlovákia (19) is. A traktoroknál gyorsabban terjedtek a sorvető gépek, a fűkaszák, az arató-cséplő gépek, kultivátorok és az egyéb modern mezőgazdasági gépek. Az arató-cséplő gépek, azaz kombájnok száma, amelyek 1949-ben jelentek meg a magyar mezőgazdaságban, például 1955 és 1960 között 2,2 ezerről 4,2 ezerre, majd 1960 és 1970 között 4,2 ezerről 12 ezerre szökött. Hasonló mértékben nőtt a tehergépkocsik száma is: 1960 és 1970 között 3 ezerről 13 ezerre. A mezőgazdasági munkafolyamatok többségének gépesítettségi foka ezáltal néhány év leforgása alatt ugrásszerűen megnőtt. A második világháború előtt tulajdonképpen csak egyetlen művelet, a cséplés gépesítése volt megoldott. Az 1960-as évek végére lényegében befejeződött a talajművelés, s előrehaladt a szállítás és a betakarítás gépesítése is. A gabonabetakarítási munkáknak 1960-ban 42, 1970-ben 93%-a volt gépesítve, a cukorrépakiszedésnek 1960-ban 36, 1970-ben pedig 72%-a. A mezőgazdaság gépesítettségi szintje az 1960-as évek legvégén közepes európai színvonalon állt.

7.2. táblázat - 42. táblázat. A mezőgazdasággépesítettségi fokának alakulása 1958 és 1980 között a) A vonóerő szerkezetének átalakulása

Év

Lóállomány (db)

Igásökör-állomány (db)

Traktorállomány teljesítménye (kW)

1958

723 855

57 645

574 383

1961

462 756

16 081

1 140 164

1965

321 000

2 683

1 891381

1968

274 217

1 421

2 066 882

1970

231 486

915

2 278 298


Forrás: Pető Iván — Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 486.

7.3. táblázat - 42. táblázat. A mezőgazdasággépesítettségi fokának alakulása 1958 és 1980 között b) A géppark összetétele és a gépesítettség színvonala

Megnevezés

1960

1970

1980

Traktor összesen, 1000 db

41,0

67,0

55,4

Traktorok motorkapacitása, 1000 kW

992,0

2 278,0

3 031,0

Tehergépkocsi, 1000 db

3,0

13,0

28,7

Pótkocsi, 1000 db

27,5

74,0

92,0

Arató-cséplő gép, 1000 db

4,2

12,0

14,0

Az összes vonóerő gépesítettségi foka, gépi vonóerő aránya, %

50,2

97,4

99,0

Gépesítési fok, %

gabonabetakarításban

42,6

93,4

96,9

kukoricaszem-betakarításban

0,0

23,8

73,9

cukorrépa-kiszedésnél

35,8

72,0

94,8

burgonyakiszedésnél

12,2

24,0

35,8


Forrás: Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 223.

A téeszek gépigényeiről eleinte a gépállomások gondoskodtak. 1961-ben, a kollektivizálás befejezése körüli hónapokban még 235 gépállomás működött az országban, s a 44 ezer traktornak csupán negyede volt a téeszek kezén. A termelésirányítás hierarchizáltságának mérséklése érdekében 1964-ben döntést hoztak a gépállomások felszámolásáról és a téeszek önállóságának biztosításáról az eszközgazdálkodás terén. Az évtized végére a gépállomások, az 50-es éveknek ezek a tipikus mezőgazdasági szervezeti egységei így megszűntek, s a gépbeszerzés és -karbantartás ettől kezdve a téeszek feladatai közé tartozott. Ez újabb lépést jelentett a mezőgazdasági termelés racionalizálása és a termelést bénító bürokrácia leépítése terén.

72. Szovjet gyártmányú kombájnok csépelik a rendre vágott gabonát. 1961. július -

A mezőgazdasági termelés hozamnövelő ráfordításai közül nagyjelentőséggel bírt ezenkívül a talajjavítás, a műtrágya-felhasználás és az öntözés terjedése. A talajjavítás alá vont területek nagysága az 1950-es évek végétől az 1960-as évek végéig meredeken, évente mintegy 60 ezer hektárral nőtt, s így 1970-re elérte a 800 ezer hektárt. Ez sokszorosan múlta felül a két világháború között talajjavított földek – összesen 13 ezer hektár – nagyságát. A műtrágya-felhasználás ugyancsak gyors ütemben növekedett. Egy hektár termőterületre 1938-ban 2 kg, 1950-ben 6 kg, 1960-ban 31 kg, s 1968-ban 124 kg műtrágya-hatóanyag jutott. Ez két-háromszorosa volt a dél- és délkelet-európai országokban felhasznált műtrágya-hatóanyagoknak, s fele-harmada a legfejlettebb nyugat-európai országokban kiszórt mennyiségnek. Az öntözött területek nagysága az 1950-es évek közepétől az 1970-es évek közepéig folyamatosan nőtt, s az 1960-as évek második felében 100 ezer hektár körül állandósult. A növekedés 1950-hez képest 300, 1938-hoz képest több mint 700%-os volt.

Az öntözés ilyen nagymérvű kiterjesztését két nagy vízlépcső, illetve öntözőrendszer, a tiszalöki és a kiskörei megépítése (1954, illetve 1973) alapozta meg.

A gazdaságpolitikai prioritások módosításának, a merev tervutasításos rendszer rugalmasabbá tételének, a technikai korszerűsítésnek és nem utolsósorban a dolgozói érdekeltség elfogadásának köszönhetően az 1957 és 1968—1970 közötti egy-másfél évtizedben a magyar gazdaság viszonylag dinamikusan, s a korábbinál kiegyensúlyozottabban fejlődött. A gazdaság három fő szektora közül leggyorsabban továbbra is az ipar termelése nőtt. Új jelenség volt, hogy a korábbi stagnálás, sőt időnkénti visszaesések után látványos fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban. Bár a szolgáltatói ágazatok ugyancsak korszerűsödtek, a fejlődés üteme e téren maradt el leginkább a nemzetközi tempótól.

Az ipari termelés volumene az 1956-ot követő egy évtizedben évi átlagban 8,5%-kal, az 1960-as évek második felében 7%-kal nőtt. Ez jóval alacsonyabb volt az 1953 előtti, részben a hatalmas ráfordításokból, részben a helyreállítási periódus természetéből adódó igen gyors, mintegy 20%-os növekedésnél. Az 5-6%-os dualizmus kori s az ennél jóval mérsékeltebb két világháború közötti növekedési ütemet azonban még mindig jelentősen felülmúlta. Ugyancsak meghaladta a fejlett ipari országokra az 1960-as években jellemző 5-6%-os tempót, s megközelítette a KGST-országok 8% feletti átlagát. A fejlődés súlyos negatívuma volt viszont, hogy ez a növekedés elsősorban továbbra is az új munkaerő tömeges bevonásából, valamint a kapacitások nagyarányú és folyamatos bővítéséből, azaz a gazdaság makrostruktúrájának átalakulásából, s nem a termelékenység emelkedéséből táplálkozott. Erre utal, hogy miközben az iparban foglalkoztatottak létszáma az 1950-es és az 1960-as években átlagosan 5,5%-kal nőtt, addig az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték csak 4%-kal (az 1950-es években 3,1, az 1960-as években 5,3%-kal). Ugyanebben az időben a fejlett ipari országok többségében az ipari foglalkoztatottak létszáma alig emelkedett évente 0,5-1%-kal. Az egy foglalkoztatottra jutó termelés mégis 3-4%-os évi növekedést ért el. A 60-as évek közepén a magyar ipar termelékenységi szintjét a nyugat-európai országok általában kétszeresen haladták meg. Az ipari termelés hatékonysága terén tehát az ország lemaradása — az 1957 utáni javulás ellenére — nemzetközi mércével mérve nem csökkent, hanem inkább növekedett.

7.4. táblázat - 43. táblázat. Afontosabb ipari ágazatok termelésének alakulása, 1950-1980

Ágazat

1960

1970

1980

1950 = 100

Ipar összesen

267

523

843

Villamosenergia-ipar

277

627

1191

Kohászat

273

463

536

Gépipar

343

790

1352

Építőanyag-ipar

297

525

830

Vegyipar

454

1502

3433

Könnyűipar

261

442

646

Élelmiszeripar

218

393

476


Forrás: Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 164.

Az 1950-es, s bizonyos változtatásokkal az 1960-as évek fejlesztési politikája következtében a magyar ipar hagyományos ágazati szerkezete radikálisan átalakult. A főágazatok közül az élelmiszeripar háború előtti 30%-os részaránya 1965-re 19%-ra, a textiliparé több mint 15%-ról 7%-ra esett vissza. A nehézipar részaránya ugyanezen idő alatt 42%- ról 61%-ra nőtt.

A nehéziparon belül legdinamikusabban a gépipar fejlődött, amely az 1960-as évek közepén már az ipari termelés 25%-át adta. Az 1950-es években a gépipar termékszerkezetét az iparosításhoz szükséges termelési eszközök, mindenekelőtt a szerszámgépek és a közlekedési eszközök (autóbuszok, teherautók, traktorok) gyártása dominálta. Az 1960-as évek elejétől ezek mellett egyre nagyobb szerepre tettek szert a különböző fogyasztási javak, így például a kerékpárok, motorkerékpárok, porszívók, mosógépek, hűtőszekrények és híradástechnikai eszközök. Ebben az időszakban alakult ki a KGST-n belül az úgynevezett gyártmányszakosodás, amelynek következtében Magyarország személygépkocsit nem gyárthatott, autóbuszokat és kerékpárokat viszont a tagországok piacain is értékesíthetett. A magyar járműipar legsikeresebb termékeinek az autóbuszok bizonyultak, amelyek gyártásában a Magyar Vagon- és Gépgyár (Rába), a Csepel Autógyár, valamint az Ikarus Karosszéria és Járműgyár (Budapest—Székesfehérvár) vettek részt. Az első alumínium alapanyagú Ikarus 1965-ben gördült ki az egyik székesfehérvári üzemcsarnokból.

73. A Tiszai Vegyi Kombinát építése. 1962

A vegyipar az összes ipari termelésnek 1950-ben még csak 3,5%-át, 1970-ben viszont már 11%-át adta. Ezen belül kiemelkedő szerepet játszott a kőolaj-feldolgozás, a műtrágya- és növényvédőszer-gyártás, a gyógyszergyártás, valamint a műanyaggyártás. A nagy múltú, de lassan korszerűtlenné váló kőolaj-finomítókat az 1950-es években fokozatosan felszámolták, s helyettük újakat építettek. Az ország ma is legnagyobb finomítóját, a Dunai Finomítót 1965-ben helyezték üzembe. A műtrágya- és növényvédőszer-gyártás az 1950-es évek végétől vett lendületet. Az 1930-as évektől működő Péti Nitrogén Művek mellett ezekben az években létesült kazincbarcikai Borsodi Vegyi Kombinát és a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát, amelyek nitrogénműtrágyákat gyártottak, valamint több foszforműtrágyagyár. A nagy múltú gyógyszeripar felfutása ugyancsak az 1960-as években kezdődött. Előbb a meglévő gyárak, például a Chinoin és a Kőbányai — volt Richter Gedeon — Gyógyszergyár bővítésével, majd új üzemek, például a debreceni Biogal Gyógyszergyár létesítésével futtatták fel a termelést. Ezeknek köszönhető, hogy a gyógyszertermelés-világranglistán az 1980-as évekre Magyarország a 14—16., gyógyszerexportban pedig a 6—8. helyre került. A műanyaggyártás a világ élvonalához viszonyítva 10-20 éves késéssel csak az 1960-as évek elején kezdődött, s a fejlettebb országok egy főre jutó termelésének sokáig csak negye- dét-felét érte el. Az első nagy teljesítményű PVC-gyár, a Berentei Vegyiművek 1960-ban kezdett el termelni.

A nehézipar túlsúlyából elkerülhetetlenül következett a magyar gazdaság nagy nyersanyag- és energiahordozó-szükséglete. A bányászat, a kohászat és a villamosenergia-ipar termelése ezért az egész időszakban folyamatosan és nagy ütemben nőtt. A nemzetgazdaság egészén belül ezek az ágazatok a korai 50-es évekhez hasonlóan továbbra is kiemelkedő szerepet játszottak. A magyar energiagazdálkodás hagyományosan a szénre épült. A széntermelés mennyisége 1950 és 1964 között 13 millió tonnáról 31,5 millió tonnára emelkedett, s ezzel elérte eddigi maximumát.

Az 1960-as évek elején a szén adta a hazai energiafelhasználás több mint 70%-át. Ez alig volt alacsonyabb az 1938-as aránynál (82%) és a magyar energifogyasztási struktúra több évtizedes lemaradásáról tanúskodott. Ezt követően elég gyors ütemű strukturális átalakulás kezdődött. A szénhidrogének egyre növekvő szerephez jutottak. 1967-re a szén aránya az energiafogyasztás 58%-ára süllyedt, a földgázé és a kőolajé pedig 36% fölé emelkedett.

7.5. táblázat - 44. táblázat. A legfontosabb ipari nyersanyagok termelése, 1938-1990 (ezer tonna)

Termék

1938

1965

1990

Szén

9360

31 437

17 578

Kőolaj

43

1 803

1 974

Nyersacél

647

2 520

2 963

Cement

323

2 383

3 933


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdaságiföldrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 117.

Az 1960-as évek közepétől a szénbányákat – különösen a leggazdaságtalanabb mélyművelésűeket – egymás után zárták be; a bányászok száma 1965 és 1975 között 126 ezerről 56 ezerre csökkent. Ez az átstrukturálódás részben hazai bázison nyugodott. Az 1930-as évek végén megnyitott zalai kutak után az 1950-es évek végén jelentős földgázmezőket tártak fel Hajdúszoboszlón és Békés megyében, majd 1965-ben az ország mindmáig legnagyobb kőolaj- és földgázmezőjét Algyő térségében. A földgáztermelés 1939 és 1965 között 13 millió m3-ről 1 milliárd m3 fölé emelkedett, a kőolajtermelés pedig kevesebb mint 50 ezer tonnáról az 1970-es évek elejére 2 millió tonnára. A rendkívül nagyarányú növekedés ellenére az ipar energiaszükségleteit hazai forrásokból nem lehetett fedezni. Az 1960-as években ezért két kőolaj- és egy földgázvezetéket építettek ki a Szovjetunióba, amely korlátlan készletekkel rendelkezett. A szovjet energiaimport részaránya folyamatosan nőtt. 1960-ban az összes energiafelhasználásnak még csak 26%-át fedezte, 1980-ban viszont már több mint 50%-át. A hazai feltárásoknak és a szovjet importnak köszönhetően az 1960-as évek végére megszűntek az addig elég gyakori és nagy gazdasági károkat okozó áramkimaradások. A KGST-n belüli elszámolási rendszernek köszönhetően a szovjet olajhoz és földgázhoz Magyarország sokáig igen olcsón jutott hozzá. Nagy hátrányt jelentett viszont, hogy a gazdaság kiszolgáltatottsága, függősége ezáltal tovább növekedett.

Az ércbányászaton belül legnagyobb jelentősége a bauxitbányászatnak volt. Ebből – és csak ebből – Magyarország európai viszonylatban is jelentős készlettel rendelkezett. Hagyományosan problémát jelentett viszont a bauxitérc feldolgozása, amely rendkívül sok villamos energiát igényelt. A második világháború előtt és alatt ezen úgy segítettek, hogy a termelés nagy részét Németországba szállították. Németország helyébe most logikusan a Szovjetunió lépett. Az 1962-ben megkötött magyar-szovjet timföld-alumínium-egyez- mény keretében a Magyarországon termelt ércet itthon timfölddé dolgozták fel, majd kohó- sításra a Szovjetunióba szállították. Az átadott timföldért a Szovjetunió fémalumíniummal fizetett. Az 1970-es évektől a Szovjetunióban dolgozták fel a hazai timföldtermelés közel kétharmadát. Hasonló, de kisebb volumenű együttműködés alakult ki Magyarország és Lengyelország között is egy 1960-ban aláírt egyezmény alapján. A három hazai alumíniumkohó – az 1940-ben létesített tatabányai, az 1943-as ajkai és az 1950-es évek elején épített inotai – a timföldtermelés 20%-át sem volt képes feldolgozni.

Az alumíniumkohászattól eltérően a vaskohászat nagyrészt külföldi, s főleg szovjet nyersanyagbázisra épült. Az 1950-es években ennek ellenére a hazai igényeket lényegesen meghaladó vaskohászati kapacitások jöttek létre. A nyersvasgyártás az 1939. évi 0,3 millió tonnáról az 1960-as évek közepére 1,5 millióra, az acélgyártás 0,6 millió tonnáról 2,5 millió tonnára ugrott. Az iparág technikai korszerűsítése azonban nem tartott lépést a nemzetközi fejlesztésekkel. A hatalmas befektetésekből nagy összegeket emésztett fel az épít- kezek és a kiegészítő beruházások költsége, s a technológiai újításokra csak kevés jutott. A magyar vaskohászat és -öntészet így csak kevésbé feldolgozott, illetve közepes vagy rossz minőségű termékeket tudott előállítani, s ezeket is drágán.

A könnyűipar nemzetgazdaságon belüli szerepének csökkenése az 1956 utáni másfél évtizedben mérséklődött. Hozzájárulása az ipari nettó termeléshez az 1960-as évek második felében 20% körül stabilizálódott. A textil- és textilruházati ipar súlya ezen belül csökkent, a papír- és nyomdaipar pozíciója enyhén javult. A textil-, ruházati és bőripar termelése abszolút számokban természetesen nőtt, s az 1950-es évekhez képest a termékszerkezet is változatosabbá vált. Az 1960-as évek elején megjelentek az első magyar nejlon- és egyéb műanyag termékek. Az egyes ruhadarabok minősége azonban súlyos kívánnivalókat hagyott maga után. A jó minőségű és keresett nejlonharisnyák, -blúzok és az orkánnak nevezett esőkabátok ezért sokáig nyugati rokonok csomagjaiból és a külföldre utazó turisták révén, illetve csempészáruként kerültek be az országba.

Az élelmiszeripar részesedése az ipari termelésből a könyűiparénál is nagyobb mértékben esett vissza: 1960 és 1973 között 19%-ról 16%-ra csökkent. Legkevésbé a cukor-, a sütő- és a söripar fejlődött, leginkább az élelmiszer-tartósító ipar. Az utóbbi termelése az 1960-as évek végén kilencszeresen haladta meg az 1950-es szintet. A növekedés jelentős mértékben az úgynevezett mirelit, azaz mélyfagyasztott élelmiszerek terjedésével függött össze. Az élelmiszer-ipari termékek fő baja ugyanaz volt, mint a könnyűipari termékeké: a szerény minőség és a széles körű választék hiánya. A legjobb példa erre a valaha élvonalbeli sütőipar, amely erre az időre eljutott odáig, hogy kétfajta kenyeret, egyetlen fajta zsemlét és kétféle kiflit — sósat és vajasat — gyártott. Ezekből viszont — szemben a korai ötvenes évekkel — eleget és nagyon olcsón.

A mezőgazdasági termelés 1960 és 1970 között évi átlagban 2,5%-kal nőtt. Ez nemcsak a két világháború közötti, hanem a dualizmus kori tempónál is gyorsabb volt, és megfelelt az agrárfejlődés második világháború utáni átlagos nemzetközi ütemének. Az 1950-es évek stagnálásához, sőt olykor hanyatlásához viszonyítva különösen szembe tűnt a nekilendülés. Az agrárfejlődés felgyorsulásának jelentőségét fokozta, hogy arra tömeges munkaerő-elvándorlás és a mezőgazdasági terület csökkenése mellett került sor. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, amely 1949-ben még 54%-ot tett ki, 1960-ra 38, s 1970-re 25%-ra esett vissza. A növekedés tehát — eltérően az ipartól — alapvetően a termelés színvonalának, illetve hatékonyságának az emelkedéséből adódott. Emellett szerepetjátszott azonban a falusi és kisvárosi lakosság munkaidő előtti és utáni nagymérvű önkizsákmányolása is, amely a mezőgazdaságban már az 1960-as években meggyökeresedett. Ebből és az állami szektoron kívüli — munkaidő előtti, melletti és utáni — szolgáltatótevékenységből nőtt ki később az úgynevezett második gazdaság, amelyet ekkor még „fusizásnak” és „maszekolásnak” hívtak.

A mezőgazdasági termelés színvonal-emelkedésének néhány fontos forrásáról, a gépesítésről, az okszerű talajerő-gazdálkodásról és a kolhozrendszer rugalmas, az emberek érdekeltségére apelláló alkalmazásáról már szóltunk. A legfontosabb termények esetében mindeme tényezők jelentős hozamnövekedést eredményeztek. A háború előtti 5 év átlagához viszonyítva az 1963 és 1967 közötti fél évtized átlagában a búza, az árpa, a kukorica és a cukorrépa termésátlaga mintegy 50%-kal emelkedett. Ilyen mértékű ugrásra az elmúlt háromnegyed évszázadban ekkor került sor először. Az 1891—1895-ös években egy kat. hold szántóterület átlagos hozama 7,5 gabonaegység volt, s még 1946 és 1950 között is csak 7,8. Az 1960-as évek végére viszont ez a mutató hirtelen 13-ra szökött. Az európai országok rangsorában Magyarország ezzel visszakerült háború előtti helyére, a közepes termésátlagú államok közé.

A mezőgazdasági termelés színvonal-növekedésének másik fontos tényezője az exten- zív termelési szerkezet átalakulásának megindulása volt. A szántóföldi művelés, amely 1938-ban még 83%-kal részesedett a növénytermelés bruttó értékéből, 1966-ban már csak 75%-os részarányt ért el. A kertészet, a gyümölcs- és a szőlőművelés aránya viszont 12%-ról 22%-ra emelkedett. Ezen intenzívebb kultúrák bázisai mindvégig a háztáji és egyéb kistermelői gazdaságok voltak. Az 1970-es évek elején a kerteknek 92, a szőlőknek 56 s a gyümölcsösöknek 33%-át művelték kistermelők. A 26 és 50 ezer tonna közötti éves gyümölcstermés, amely az 1930-as éveket jellemezte, az 1970-es évek elejére 1 millió tonna fölé szökött. A hagyományos magyar gyümölcsfajták, az alma, a barack, a szilva, a körte, a meggy és a cseresznye mellett ezekben az években terjedt el a málna, a földieper és a ribizli. A zöldségtermelés évi 2 millió tonna körül mozgott, amely az 1930-as évek termésátlagának a háromszorosát tette ki.

A magyar mezőgazdaság intenzifikálódása mutatkozott meg abban is, hogy az egészében visszaszoruló szántóföldi termelésen belül a munkaigényesebb kapásnövények termelési értéke a háború előtti 27%-ról 1966-ra 40%-ra emelkedett, a kenyérgabona részesedése pedig 26%-ról 18%-ra mérséklődött. A szántóföldi növénytermesztés vezérnövénye mindazonáltal továbbra is a búza maradt, amelyet a szántóterületnek mintegy negyedén termesztettek. Csaknem ugyanekkora területet foglalt el a kukorica, amelynek termésmennyisége 1950 és 1970 között – anélkül, hogy a terület növekedett volna – több mint megkétszereződött.

A mezőgazdasági termelés intenzifikálódásának további fontos tényezője volt az állattenyésztés szerepének növekedése. Az 1950-es évek végétől az állattenyésztés termelési értéke évenként 3,4%-kal emelkedett, tehát lényegesen gyorsabban, mint a növénytermesztésé. A háború előtt az állattenyésztés a mezőgazdasági termelésnek 37%-át adta. Ez az arány 1960-ra 42, s 1970-re 48%-ra emelkedett.

Az állatállomány elsősorban a sertés és a baromfi révén szaporodott. A sertésállomány a háború előtti 5,2 millióról – alacsony szinten való hosszú stagnálás után – 1968-ra 6,6 millióra nőtt. A sertésállomány felfutása együttjárt a zsírsertések háttérbe szorulásával és a különböző hústermelő fajták előtérbe kerülésével. A baromfiállomány fejlődése ugyancsak az 1950-es évek végén kezdődött. 1950-ben a baromfiállomány még alig múlta felül az 1938-ast. 1960-ban viszont már 59, s 1970-ben 97%-kal volt több az akkorinál. A darabszám mellett növekedett a tojástermelés is, mégpedig 1950 és 1970 között tyúkonként 60%-kal. A sertés- és baromfiállomány fejlődése mellett figyelmet érdemel a juhállomány különösen gyors szaporodása. 1950-ben az állomány még csak 60%-át érte el az 1938-as szintnek. 1960-ra ez az arány 138, 1970-re pedig 142%-ra emelkedett. 1950-hez képest tehát több mint megkétszereződött a juhállomány. A régi magyar juhfajták (racka, cigája) tenyésztésével fokozatosan felhagytak; az állomány többségét egyre inkább az igénytelen, az Alföld száraz éghajlatához jól alkalmazkodó fésűsmerinók tették ki. A szarvasmarhaállomány – részben a nagyobb tenyésztési költségek és beruházások szükségessége, részben a megfelelő minőségű gyep hiánya miatt – az 1960-as években is stagnált, s alig néhány ezerrel emelkedett az 1938-as 1,8 millió fölé. Az egy tehénre jutó tejhozam ugyanakkor több mint 50%-kal nőtt, s így a rendelkezésre álló tejmennyiség mégis több lett.

Az állattenyésztés felfutásában a háztájik és a kisüzemek a zöldség- és gyümölcstermesztéshez hasonlóan fontos szerepet játszottak. Az 1970-es évek közepén a tyúkoknak 80 és a sertéseknek 50%-át nevelték kistermelők. A juhtenyésztés ugyanakkor 90%-ban, a szarvasmarha-tenyésztés pedig több mint 70%-ban a nagyüzemekre épült. A baromfitenyésztés terén új utat jelentett az ipari jellegű csirketermelés (brojlercsirke), amelyet Magyarországon Burgert Róbert honosított meg a Bábolnai Állami Gazdaságban az 1960- as évek közepén.

A gazdaság két fő ágazatához képest az infrastruktúra, ezen belül a közlekedés és a hírközlés az 50-es évekhez hasonlóan viszonylag kevés figyelemben részesült. A beruházásokból évente átlagosan 12%-kal részesedett. Ez 1-2%-kal volt magasabb az 1950 és 1956 közötti arányoknál, s több százalékkal alacsonyabb az élenjáró országokénál. A változás azonban ennek ellenére e téren is óriási – jelentőségében szinte csak a vasút dualizmus kori elterjedéséhez hasonlítható – volt. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a vasút mellett rohamosan nőtt a közúti közlekedés szerepe. A nagyobb arányú tehergépkocsi-, autóbusz- és személyautó-forgalom egyaránt az 1960-as években kezdődött Magyarországon. A tehergépkocsi-fuvarozás teljesítménye az 1955. évi 590 millió árutonna-kilométerről 1964-re 1,6 milliárdra nőtt. Bár vasúton ennek még mindig többszörösét – az 1960-as évek közepén mintegy tízszeresét – szállították, ez a szám 1970-ig csak alig emelkedett. A teherautón szállított áruk súlya viszont meredeken nőtt, 1965 és 1970 között ismét megkétszereződött. Az ország tehergépkocsi-állománya 1955 és 1967 között 3,4-szeresre nőtt. Az autóbuszpark ugyanezen idő alatt megkétszereződött, s ezzel elérte a 7000 db-ot.

17. ábra. Az országos közútigépjármű-állomány növekedése, 1950-1995

1955-ben összesen 111 millióan, 1960-ban 236 millióan, 1970-ben 474 millió-an utaztak autóbuszon. A vasúton utazók száma ugyanezen idő alatt 367 millióról csak 540 millióra emelkedett. Az 1960-as évek végétől az autóbuszok tehát ugyanolyan fontos szerepet töltöttek be a személyszállításban, mint a vonatok. 1970-ben az összes település 96%-át érték el a menetrendszerűen közlekedő Ikarusok.

Leglátványosabban a személygépkocsi-állomány nőtt. A személyautó 1956-ig feltűnő és — az orvosok tulajdonában lévők kivételével — gyanús „luxuscikknek” számított. Számuk ezért 9-10 ezer db körül stagnált. Ezekben az években személyautót lényegében még csak a felsővezető réteg használt hivatali gépkocsiként. A magángépkocsik száma 1955-ben nem érte el a 2 ezret. 1957-től azonban változott a helyzet. A magángépkocsi-használat az életforma engedélyezett részévé vált. A személygépkocsik száma ettől kezdődően évente 10-15 ezerrel nőtt, s 1965-re elérte a 100, 1970-re pedig a 240 ezret. Ezek túlnyomó többsége magángépkocsi volt. A motorkerékpárok száma, amelyekből az 1950-es évek elején 50 ezer futott az utakon, 1960-ra több mint 200 ezerre, 1970-re 610 ezerre nőtt. Motorkerékpárt elsősorban a fiatalabb városi munkások és a falusiak, személygépkocsit a városi értelmiség jobban fizetett része és a nómenklatúra tagjai vásároltak. A közúti forgalom gyorsuló motorizációja megkövetelte az úthálózat korszerűsítését. Az aszfaltburkolatú utak hossza 1955-ben még alig érte el a 700 km-t. 1965-re 2757 km-re növekedett hosszuk. Ugyanezen idő alatt a bitumennel kezelt burkolatú utak hossza 1351 km-ről 24 200 km-re változott. A földutak és a makadámburkolatú utak aránya tehát számottevően csökkent.

A közlekedés modernizálódásának másik fontos eleme a légi közlekedés terjedése volt. Az 1930-as években Magyarországon még csak 3-6 ezren közlekedtek repülővel. 1949-ben viszont már 33 ezren, 1960-ban 150 ezren és 1970-ben több mint 350 ezren szálltak repülőre Ferihegyen. Évről évre bővítve járatait az 1960-as évek végén a Malév 33 nemzetközi útvonalon indított gépeket. A kontinens nagy- és fővárosai mellett 1969-től indultak gépek Afrikába, Tuniszba is. A légi közlekedés elterjedésének köszönhetően a XX. század utolsó harmadától Európa nagy- és fővárosait gyorsabban el lehetett érni Budapestről, mint számos vidéki nagyvárost.

Az igen látványos átalakulás ellenére a nemzetközi motorizációs mutatók terén az ország elmaradása alig mérséklődött. A legfejlettebb európai országokban az 1960-as évek közepén tízezer lakosra 1520 személygépkocsi, 250 tehergépkocsi és 8 autóbusz jutott. Magyarországon ugyanebben az időben ugyanennyi emberre viszont csak 100 személygépkocsi, 46 tehergépkocsi és 6-7 autóbusz. Ez valamivel még az európai szocialista országok átlagánál (122, 60, 9) is alacsonyabb volt. Másik nagy negatívumnak a közlekedés modernizálódásának terén a valaha színvonalas géppark elöregedése és korszerűtlenné válása számított. A vasúti vontató járművek között még az 1960-as évek közepén is 80%-nál magasabb volt a gőzmozdonyok aránya, s a dízel- és villamos mozdonyok csak 19%-os részesedést értek el. A fejlett tőkés országokban viszont már ez utóbbiak alkották a mozdonyállomány 65—75%-át. A lassan cserélődő mozdonypark új darabjainakjelentős részét a Szovjetunióból importáltuk. A két világháború közötti úttörő jellegű eredmények (Ganz—Jendrassik-féle dízelmozdonyok, illetve a Kandó-féle villamos mozdonyok) ellenére a magyar járműgyártás képtelennek bizonyult nagy teljesítményű dízel- és villanyvonatok kifejlesztésére, illetve rendszeres üzemeltetésére. A járműpark korszerűtlenségének legnyilvánvalóbb jele azonban a kétütemű, papírlemezből készült, és ezért viszonylag olcsó Trabantok nagy száma volt, amelyeket az NDK-tól vásároltunk. A magyarországi személygépkocsi-állománynak az 1970-es évektől több mint 30%-át alkották kétütemű, tehát különösképpen környezetszennyező autók. A magyar gyártmányú 250 cm3-es Pannónia motorkerékpárok és az Ikarus autóbuszok viszont közelítettek a nemzetközi színvonalhoz.

A hírközlés nemzetközi összehasonlításban már a két világháború között is elmaradottabb volt, mint a termelő ágazatok. Az 1945 utáni negyedszázadban ez az elmaradás katasztrofális méretűvé nőtt. Bár a telefonállomások száma 1950 és 1970 között csaknem megnégyszereződött, s a helyi telefonforgalom közel megháromszorozódott, ez a tempó lényegesen elmaradt a világ legtöbb országában tapasztalható fejlődésnél. Az 1000 lakosra jutó telefon főállomások száma 1950 és 1967 között 12-ről 33-ra nőtt. Ugyanezen időszak alatt Bulgáriában 11-ről 41-re, Lengyelországban 11-ről 48-ra, Görögországban 11-ről 76-ra. A fejlett országokban jóval 100, a legfejlettebbekben pedig 4-500 körül mozgott az 1000 lakosra jutó főállomások száma. Magyarország telefonvonal-sűrűsége a harmadik világ elmaradott országainak, Venezuelának, Chilének és Kubának a telefonvonal-sűrűségével állt azonos szinten.

A kereskedelem jelentőségét a tervgazdaság körülményei közepette általában lebecsülték. Ezzel magyarázható, hogy a nemzeti jövedelemből való részesedéséhez (12-13%) képest a kereskedelmi jellegű beruházások igen alacsony, átlagban 3%-os szinten mozogtak. A rendszer életszínvonal-politikája miatt az 1950-es évek végétől ez az ágazat valamivel mégis több figyelmet kapott, mint a közlekedés vagy a hírközlés. Az állami és szövetkezeti üzletek száma 1957 és 1970 között 27%-kal nőtt. A szakosítatlan falusi vegyesboltok száma csökkent, az élelmiszer- és egyéb szakboltoké nőtt. Ekkor jelentek meg a korszerű élelmiszer-kereskedelemben nélkülözhetetlen mélyhűtők és hűtőpultok, valamint új árusítási formaként az önkiszolgáló üzletek. 1960-ban a boltok 8, 1967-ben 18%-a működött önkiszolgáló rendszerben. A kereskedelem „fellegvárainak” az úgynevezett nagyáruházak vagy általános áruházak számítottak, amelyekben elvileg mindent meg lehetett vásárolni. Számuk az 1960-as években elérte a 80-at. Ezek egy része Budapesten, a többi a vidéki nagyvárosokban épült. A modern nagyvárosi életforma tartozékaként 1964-ben megjelentek Budapesten az első utcai automaták. A községek közel felében ugyanakkor még csak egyetlen vegyesbolt, s 70%-ukban egyetlen vendéglátóhely, azaz italbolt működött. Az 50-es évekhez képest tehát javult a boltsűrűség, valamint a boltok minősége és felszereltsége. A világ fejlett országaiban tapasztalható fejlődéshez viszonyítva azonban, ahol ezekben az években alakultak ki a vásárlást a szabadidő eltöltésének legfontosabb tevékenységformájává avató úgynevezett fogyasztói társadalmak, hasonlítani sem igen lehet ezt a szerény előrelépést.

A magyar gazdaság 1920 után kialakult külkereskedelem-érzékenysége, illetve nyitott jellege a belső adottságokat negligáló iparosítás következtében fokozódott. Az export- és importforgalom volumene 1950 és 1966 között megötszöröződött. A külkereskedelem aránya a nemzeti jövedelemből 1959-ben még csak 25%-ot tett ki, 1967-ben viszont már 40%-ot. A behozatal legfőbb termékcsoportját hagyományosan az alapanyagok és félkész termékek tették ki. Arányuk a háború előtti 63%-ról az 1960-as évek végére 52%-ra csökkent, miközben volumenük természetesen jelentősen nőtt. A gépek és berendezések behozatala abszolút mértékben és arányaiban is növekedett. A háború előtt ezek az import 10, az 1960-as években viszont már 22-23%-át adták. Az export szerkezete sokkal radikálisabban alakult át. A háború előtti Magyarország kivitelének a mezőgazdasági cikkek és az élelmiszerek közel 60%-át tették ki. Az ipari késztermékek részesedése viszont alig múlta felül az összkivitel 10%-át. A bekövetkezett gazdasági átalakulás nyomán a mezőgazdasági export zuhanásszerűen visszaesett, s az 1960-as években már csak az összes kivitel 21-22%-át adta. A gépek és berendezések kivitele viszont megháromszorozódott: 9-10%-ról közel 30%-ra, sőt egyes években 30% fölé emelkedett.

18. ábra. Az export-import forgalom áruösszetétele 1981-ben

Az ország legfontosabb külkereskedelmi parnere folyamatosan a Szovjetunió volt. Részesedése a magyar összforgalomból az 1950-es évek első felében 20%, az 1960-as évek második felében 35-37% körül mozgott. A Szovjetunióból származó import több mint fele energiahordozó, kőolaj, földgáz és villamos energia volt. A szovjet import második legnagyobb tételét a katonai felszerelésekjelentették. A magyar hadsereget szinte kizárólag szovjet járművekkel és fegyverekkel látták el. A Szovjetunióból érkezett közlekedésiesz- köz-parkunk jelentős része is, többek között a Moszkvics, a Zsiguli és végül a Lada típusú személygépkocsik, amelyek a szocialista gyártmányú autók között a legjobbak voltak. A többi KGST-országgal külkereskedelmi forgalmunk körülbelül egyharmada bonyolódott. Ezek közül a legfontosabb az NDK, a második legfontosabb pedig Csehszlovákia volt, amelyekhez képest Románia és Jugoszlávia 2-3%-os részesedése nem sokat nyomott a latban. Ugyanezen a szinten állt a valaha legfontosabb partnerrel, Ausztriával folytatott export-import forgalmunk is.

A gazdaságpolitika irányítóit az 1960-as évek eleje óta foglalkoztatták a növekedés alapvetően extenzív fázisából az intenzív fázisra való áttérés feladatai, azaz a termelékenység, a hatékonyság javítása, s ezáltal a minőségi vagy piaci követelményekhez való alkalmazkodás. Tudni lehetett, hogy a mezőgazdaságból érkező embertömegek elapadásával ez elkerülhetetlenné fog válni. A Varga-féle bizottság 1957—1959-ben radikálisnak talált és ezért elvetett reformjavaslatai ennek tükrében 1963-tól, amikorra a politikai konszolidáció folyamata befejeződött, ismét előtérbe kerültek. A tervezési-irányítási mechanizmus reformjára vonatkozó munkát Nyers Rezső, egy nyomdászból lett szociáldemokrata, majd kommunista politikus irányította, aki 1957 óta tartozott az MSZMP Központi Bizottságának tagjai közé, s 1962-től a Központi Bizottság gazdaságpolitikai osztályát vezette titkárként. A Központi Bizottság 1966 májusában fogadta el a reform elvét, s a kormány végül 1968. január 1-jén vezette be. Az 1960-as évek elején hasonló elképzelések foglalkoztatták a cseh, a német és a bolgár vezetőket is. Ezekben az országokban azonban – részben Hruscsov 1964-es elmozdítása, s a konzervatív és reformellenes Leonyid Brezsnyev hatalomra kerülése miatt – végül nem került sor hasonló lépésekre. Jugoszláviát nem számítva a szovjet blokk országai közül így egyedül Magyarország tett kísérletet a tervgazdálkodás radikális átalakítására. (Szgy. II/274—284.)

19. ábra. A külkereskedelmi forgalom megoszlása országok szerint, 1938-1994 (%)

Az 1968. január 1-jén életbe léptetett reform – az új gazdasági mechanizmus – három területen hozott lényeges változást. Ezek a következők voltak: 1. a központi tervezés szerepének csökkentése és a vállalati önállóság növelése a termelés és a beruházások terén;

2. az árrendszer újabb, és ezúttal a fogyasztói árakra is kiterjedő reformja; s végül 3. a bér- és jövedelemszabályozás rendszerének módosítása.

Mit jelentettek ezek konkrétan a gyakorlatban? A tervezés terén a központi tervelőírások rendszere megszűnt. Éves és ötéves nemzetgazdasági tervek ugyan továbbra is készültek, de ezeket nem bontották le vállalati szintre, s főleg nem írták elő a vállalatok számára, hogy mit, miből és mennyit termeljenek. Központi direktívák helyett különböző közvetett eszközökkel, úgynevezett szabályzókkal és ösztönzőkkel — adók, hitelek, vissza nem térítendő dotációk stb. — igyekeztek befolyásolni a termelést. Egyebekben a vállalatok maguk dönthettek a profiljuknak és a keresletnek megfelelő termékek gyártásáról, valamint a piaci igények kielégítését szolgáló beruházásaikról, fejlesztéseikről. Makrogazdasági szinten tehát megmaradt a tervezésnek egy rugalmasabb változata, mikrogazdasági szinten viszont érvényesülhetett a vállalati önállóság.

Az új árrendszer, amely a termelői és a fogyasztói árakat egyaránt érintette, úgynevezett vegyes árrendszer volt, amelyben egymás mellett léteztek hatóságilag rögzített, hatóságilag megállapított korlátok között mozgó, valamint a piaci keresletnek megfelelően alakuló szabad árak. A termelői szférában a belföldi nyersanyagok és félkész termékek 70%-át — köztük az energiahordozókat — rögzített vagy maximált áron hozták forgalomba, s a szabadáras termékek aránya csak 30%-ot tett ki. A feldolgozóiparban gyökeresen más helyzet alakult ki. Itt a késztermékek csaknem 80%-át szabadpiaci áron értékesítették. A mezőgazdasági termékek közel 60%-át szigorúan kötött áron forgalmazták, s szabad piacra az összes terméknek csak 12%-a került. A reform bevezetését követő években a fenti arányok folyamatosan módosultak a szabadáras termékek javára. Az 1970-es évek közepén már csak a termékek egyharmadát árulták rögzített vagy maximált áron. A fogyasztói szférába kerülő termékek esetében 50%-ban állapították meg a rögzített és maximált árak arányát, s ez a következő fél évtizedben csak minimálisan változott. Az ellátás szempontjából alapvetőnek tekintett cikkek, mint például a kenyér, a tej, a sajt, a liszt, amelyek az összes cikk 20%-át tették ki, szigorúan kötött áron kerültek forgalomba, ugyanúgy mint a megelőző két évtizedben. A ruházati divatcikkek, a rövid- és bőrdíszműáruk, s az import fogyasztási cikkek nagy része, például a kávé vagy a tea viszont ettől kezdve szabadáras lett. Részleges, illetve felemás volta ellenére az árreform megteremtette a vállatok piaci vagy ahhoz hasonló tevékenységének minimális feltételeit.

A munkabérek vállalatok és szakmák szerinti központi meghatározását, amely addig általános volt, az új rendszerben átlagbér-szabályozás váltotta fel. A vállalatok elvileg szabadon differenciálhattak. A központi szervek által kivetett úgynevezett béradó miatt a valóságban mégis arra kényszerültek, hogy a magasabb bérek kifizetését alacsony fizetésűek alkalmazásával ellensúlyozzák. Ok voltak az úgynevezett vattaemberek vagy más néven a „kapun belüli munkanélküliek”, akiket a piaci viszonyok szabad érvényesülése esetén a nyereséges termelés érdekében a vállalatoknak el kellett volna bocsátaniuk. A kormányzat azonban, amely a teljes foglalkoztatottságot az egyik legfontosabb szociálpolitikai vívmánynak tartotta, ezt nem vállalta. Munkanélküliségtől így továbbra sem kellett tartani senkinek, viszont a bérek mégis mozoghattak. Az 1968-at követő években a szakmunkások mintegy egynegyeddel kerestek többet, mint a betanított munkások, s egyharmaddal többet, mint a segédmunkások. A műszakiak több mint másfélszeresét keresték a munkások átlagkeresetének, a vállalatok felső szintű vezetői pedig három—három és félszer kaptak többet beosztottaiknál.

Mindent egybevetve az 1968 utáni magyar gazdaság egy olyan társadalmi — állami és szövetkezeti — tulajdonra alapozott gazdaságnak tekinthető, amely a központi tervezés és a

piaci automatizmus elemeit egyesítette magában. A piacgazdaság hatékonyságát nem érte el, de az addigi és a szomszédos szocialista országokban továbbra is normának tekintett tervutasításos rendszerét felülmúlta.

7.6. táblázat - 31. táblázat. Az állatállomány alakulása, 1938-1949 (ezer db)

Év

Állatállomány (1000 db)

szarvasmarha

sertés

juh

baromfi

1938

1872

5224

1628

17 617

1950

2018

4782

990

18 181

1960

1963

6388

2250

26 844

1970

1911

7311

2316

35 097

1980

1918

8330

3090

42 764

1991

1420

5993

1808

28 912

1994

910

4356

947

33 665


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdaságiföldrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 267.

Az új gazdasági mechanizmusnak köszönhetően folytatódott a gazdaság dinamikusnak nevezhető növekedése. Az 1960-as évek első felében elért 4,1%-ot felülmúlva 1966 és 1970 között évi 6,8, majd 1971 és 1975 között évi 6,3%-kal nőtt a nemzeti jövedelem. Az egyes ágazatok közül leglátványosabb fejlődés a mezőgazdaságban ment végbe, amely az 1960-as évek végén és az 1970-es évek első felében évi 4-5% feletti, tehát a megelőzőnél kétszer gyorsabb növekedési rátát ért el. Az 1950-es termelést 100-nak véve az 1970-es években a bruttó termelés megduplázódott, és 1982-ben tetőzött 226-os indexszámmal. A felgyorsult ütemű növekedés okai részben ugyanazok voltak, mint korábban: a hozamnövelő tényezők, a motorizáció és az okszerű talajerő-gazdálkodás komolyan vétele. Bár a magyar mezőgazdaság gépesítettsége nemzetközi mércével mérve továbbra sem emelkedett közepes szint fölé, a termelésszerkezet jellegét is beszámítva ez jónak volt mondható. A talajmunkákat, a vetést, a növényápolást és a gabonabetakarítást teljesen, a szállítást 65%-ban, a rakodást 15-20%-ban gépesítették. A műtrágya-hatóanyag felhasználása az 1968-as hektáronkénti 124 kg-ról 1970-re 150, 1980-ra 225 kg-ra emelkedett. Magyarország ezzel közvetlenül a legtöbb műtrágyát felhasználó fejlett mezőgazdasági országok – Hollandia, Belgium, NSZK, NDK – mögé zárkózott fel, megelőzve nemcsak a dél- és délkelet-európai országokat, hanem Dániát és Franciaországot is.

7.7. táblázat - 46. táblázat. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek gazdálkodásának Jobb adatai, 1961-1980

1961

1970

1980

Index

1961 = 100

Gazdaságok száma, ezer

4204

2441

1338

31,8

Egy gazdaság átlagos területe, ha

1100

1985

3961

360,0

Egy tsz-re jutó bruttó termelés, millió Ft

4,7

27,4

91,0

1936,2

Állóeszközérték, millió Ft

2,0

24,2

142,0

7100,0

Munkaerő, fő

204,0

399,0

425,0

208,3

Közös és háztáji gazdaság összes területe, 1000 ha

5362

5603

5741

107,0

Ebből háztáji, 1000 ha

738

738

441

59,7

Termésátlagok, q/ha

búza

18,2

20,7

47,4

260,4

rozs

11,6

11,3

19,2

165,5

kukorica

17,9

34,0

55,8

311,7

cukorrépa

177,5

287,8

372,8

210,0

burgonya

65,9

114,2

177,5

269,3

Állatállomány 100 ha mezőgazdasági területre, db

szarvasmarha

31,1

29,7

28,9

92,9

sertés

93,7

73,1

89,5

95,5

juh

28,8

43,3

45,5

158,0

Egy állatra jutó termelés

tej, liter

1960

2410

3506

178,9

tojás, db

73

198

226

309,6

gyapjú, kg

3

4

4

133,3


Forrás: Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 94.

A mezőgazdaság gyors fejlődésének a fentiek mellett volt néhány olyan oka is, amely közvetlenül összefüggött az új mechanizmus rendelkezéseivel. Ilyennek tartható a kisüzemi, illetve családi állattartás minden addigi létszám- és egyéb korlátozásának a feloldása, valamint a háztájik földterületének további növelése azáltal, hogy a nyugdíjasoknak is adtak földet. Egy-egy többgenerációs nagycsalád kezén így akár 3-4 hold föld is felhalmozódhatott. A nagyüzemi gazdálkodás terén az iparszerű termelési rendszerek bevezetésére és elterjedésére, valamint a téeszek részben ezzel is összefüggő modern és szakszerűen irányított nagyüzemekké alakulása bizonyult fontosnak. Az iparszerű mezőgazdasági termelés hazai meghonosítója ugyanaz a Burgert Róbert volt, aki az 1960-as évek elején a nagyüzemi csirketenyésztést is bevezette. Ez és a röviddel ezután kipróbált iparszerű sertéstenyésztés tapasztalatai a bábolnaiakat arról győzték meg, hogy a hatékony állattenyésztés gazdaságosságának előfeltétele az iparszerű, azaz a terméseredmények lehetséges optimumát tudományos alapossággal kiszámító, s a hatóanyagok pontos adagolásával és az időoptimumok betartásával azt el is érő takarmánytermesztés. Az új mechanizmus kínálta lehetőséggel élve 1969-ben ezért megvásárolták, és a hazai viszonyokra adaptálták a zárt rendszerű amerikai kukoricatermesztés technológiáját. A kísérlet, amely 1970-ben indult, oly sikeresnek bizonyult, hogy az állami gazdaságok és a nagyobb téeszek egymással versengve csatlakoztak, és vették át a bábolnaiak által kipróbált módszereket. 1975-ben a szántóföldek 20%-án folyt rendszerszerű növénytermesztés. A kukoricának 56, a cukorrépának 40, a napraforgónak 37, s a búzának 7%-a került ki az ilyen módon művelt földekről.

7.8. táblázat - és néhány európai országban az 1976-80-as években (q/hektár)

Ország

Gabonafélék

összesen

Búza

Árpa

Kukorica

Burgonya

Cukorrépa

Magyarország

42,3

40,5

32,5

48,6

142

338

Hollandia

52,9

58,8

46,0

54,7

354

480

Nagy-Britannia

44,2

50,2

41,2

20,0

301

332

Franciaország

42,9

46,0

38,1

50,2

246

447

NSZK

42,0

47,0

41,7

55,7

278

467

Ausztria

41,8

39,6

37,5

66,5

241

471

Dánia

38,9

50,0

38,4

-

241

390

Csehszlovákia

38,4

40,4

37,3

44,6

166

331

NDK

35,8

41,8

37,8

39,1

176

269

Bulgária

35,5

38,1

31,7

40,3

107

289

Jugoszlávia

34,9

32,8

22,2

40,7

90

423

Olaszország

34,0

25,9

26,8

65,3

173

463

Románia

30,5

27,0

30,0

33,7

148

249

Görögország

27,9

25,3

24,0

51,4

159

567

Lengyelország

24,8

29,2

27,8

39,0

177

280

Spanyolország

20,5

17,4

20,5

44,4

151

343

Portugália

10,1

10,0

6,3

12,7

91

416


Forrás: A magyar mezőgazdaság európai összehasonlításban. Bp., 1985, KSH, 22-24.

A rendszerszerű növény- és állattenyésztés sikeres alkalmazása viszonylag nagy területekkel és beruházási kapacitásokkal rendelkező üzemeket feltételezett. Az 1960-as évek elején kialakult téeszstruktúra viszont rendkívül széttagolt volt. A legtöbb faluban két, sőt olykor három téesz is működött. Az új helyzetben ez a struktúra fokozatosan átalakult.

Előbb az egy falun belüli téeszek egyesültek, majd a szomszédos falvak téeszei. A termelőszövetkezetek száma így az 1961-es 4600-ról 1970-re 2400-ra, majd 1978-ra 1600-ra csökkent. Meglehetősen nagy és óriási károkat okozó vargabetűk után a magyar mezőgazdaság üzemstruktúrája ezzel ismét az 1945 előttihez vált hasonlóvá: egyik oldalon álltak a szemtermelésben verhetetlen nagyüzemek, a másik oldalon az intenzív gazdálkodásra képes kisüzemek, azaz a háztájik. Egyedül a kis- és középparaszti birtokok hiányoztak, amelyek az összes földnek 1945 előtt mintegy 35%-át tették ki.

Az összeolvadási folyamattal párhuzamosan radikálisan átalakult a téeszek vezető gárdája. A téeszszervezés fázisában elnökké vagy üzemegység- és brigádvezetővé tett jobb gazdák az évek során meghaltak, nyugdíjba vonultak vagy egyszerűen csak háttérbe szorultak. Helyükbe az agrárfőiskolákról és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemről időközben kikerült fiatal szakemberek léptek, akik a 68-as reform által kínált lehetőségeket magától értetődően és nagy rugalmassággal használták ki. A vezetőcsere méreteire jellemző, hogy 1970 és 1974 között a felsőfokú végzettséggel rendelkező elnökök aránya 18%-ról 43%- ra ugrott. A főagronómusok körében ugyanerre az időre 90%-ra emelkedett az egyetemi diplomával rendelkezők számaránya.

7.9. táblázat - 48. táblázat. A kisgazdaságok szerepe a mezőgazdasági termelésben, 1976-1981 a) A kistermelők által művelt terület és állatállományuk aránya az összeshez viszonyítva (%)

Megnevezés

1976

1981

Index (1976 = 100)

Összes terület

11,9

11,2

94,1

Szántóterület

11,8

9,4

79,7

Kert

92,0

83,3

95,9

Gyümölcsös

33,0

25,3

76,6

Szőlő

56,5

49,7

87,0

Szarvasmarha

28,6

23,2

81,1

ebből tehén

34,2

29,3

85,6

Sertés

50,6

51,6

101,9

ebből koca

49,9

50,3

100,8

Juh

10,1

14,6

144,5

Tyúk

79,7

75,9

95,2


Forrás: Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 138.

7.10. táblázat - 48. táblázat. A kisgazdaságok szerepe a mezőgazdasági termelésben, 1976-1981 b) A mezőgazdaság 1981. évi bruttó termelési értékének szektorok közötti megoszlása (%)

Megnevezés

%

Szövetkezeti mezőgazdaság

50,8

Kistermelő gazdaságok

32,8

ebből háztáji gazdaságok

18,2

kisegítő gazdaságok

14,6

Állami mezőgazdaság

16,4


Forrás: Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 71.

Mindeme tényezőknek köszönhetően az 1970-es évtizedben a magyar mezőgazdaság ismét – modern kori történetében másodszor – megközelítette, sőt több szempontból el is érte a világszínvonalat. A gabonafélék termésátlaga 1980-ban 4790 kg volt hektáronként. Ugyanebben az évben a világ országai átlagosan csak 2150, a KGST-tagországok 1800, a Közös Piac tagországai 4460, s az Egyesült Államok 3770 kg hektáronkénti termésátlagot értek el. Az európai országok közül mindössze három eredményei múlták felül a magyarországit: Hollandiáé (5690 kg), az Egyesült Királyságé (4950 kg) és Franciaországé (4850 kg). A holdankénti kukoricatermés ugyancsak gyors ütemben nőtt. A világ- és a KGST-átlagot az 1970-es évektől 40-50%-kal múltuk felül, s lemaradásunk a Közös Piac országaihoz viszonyítva 10% körüli értékre redukálódott. Jelentősen csökkent lemaradásunk a kukoricatermesztésben élenjáró Egyesült Államokhoz és Kanadához képest is. Az egy főre jutó hústermelésben 1980-ban az élenjáró Dánia után Hollandiával osztoztunk a második helyen, s az elsők közé tartoztunk az egy főre eső tojás-, zöldség- és gyümölcstermelés terén is. A mezőgazdasági termelés színvonalának szempontjából, amely a termésátlagok, a munkatermelékenység, a lakosság ellátottságának és a külkereskedelmi forgalomnak az aggregált mutatója, a 23 európai ország rangsorában Magyarország a két világháború között a 18. helyen állt. Az 1970-es évek elejére a 12. helyre ugrott, majd az 1974-1976-os évek átlagában a 11., s az 1979-1981-es évek átlagában a 9. helyre lépett elő. Ekkor a Benelux államok, Írország, NSZK, Franciaország, Anglia és Svédország jártak Magyarország előtt.

A mezőgazdaság kiugróan jó eredményeiben a háztáji és kisegítő gazdaságok, valamint az egyéb kistermelők továbbra is nagy szerepet játszottak. Relatív fontosságuk azonban csökkent. Erre utal, hogy a háztáji gazdaságok kezén lévő földterület 1970 és 1990 között 10%-ról 4%-ra, a magángazdaságoké pedig 3%-ról 1%-ra csökkent. 1970-ben még ezek a gazdaságok adták az összes mezőgazdasági termelés 40%-át. 1975-ben már csak 35, s 1986-ban 31%-át. A zöldségtermelés és a sertéstenyésztés terén megmaradt a kisgazdaságok fontossága, minden más területen azonban csökkent. Az 1980-as évek közepén ezekből az egyre intenzívebb családi üzemekből származott a zöldségtermés 75 és a gyümölcstermés 59%-a, valamint a sertésállomány 56 és a baromfiállomány 43%-a.

A hosszú időn át háttérbe szorított és ezért meglehetősen lemaradt infrastruktúra, illetve szolgáltatások ugyancsak figyelemre méltó fejlődésen mentek át az 1968 utáni évtizedben. A harmadik szektor éves növekedési üteme meghaladta a 8%-ot. A közlekedést érintő jelentősebb változások közül említhető az elavult gőzmozdonyok felváltása dízel- és villamos mozdonyokkal, amely az 1980-as évek elejére fejeződött be. A közúti közlekedéssel szemben a vasút szerepe – különösen a személyszállításban – megállíthatatlanul tovább csökkent. Részesedése a személyszállításból az 1968. évi 36%-ról 1980-ig 15%-ra esett vissza. A teljes visszaszorulásával kapcsolatos várakozások ugyanakkor nem teljesültek. A távolsági teher- és személyszállítás terén szerepe – különösen az energiaárak 1970-es években bekövetkezett drágulását követően – inkább stabilizálódott. Az áruszállítási teljesítményeknek 75%-át az 1970-es évek végén is a vasút nyújtotta. A gépjárműpark rohamos bővülése folytatódott, és belső struktúrája is átalakult. A motorkerékpárok abszolút többsége megszűnt; a személygépkocsikhoz viszonyított aránya évről évre csökkent. A személygépkocsik száma 1970 és 1980 között csaknem megnégyszereződött, s ezzel megközelítette az 1 milliót. Az ezer lakosra eső gépkocsik száma alapján Magyarország 1980-ra elérte a nemzetközi átlag 73, majd egy újabb gyors növekedés révén 1986-ra annak 102%-át. Magyarországon 1000 főre ekkor 135 gépkocsi jutott, a legfejlettebb országokban 4-500, Spanyolországban 240, Görögországban 127 és Lengyelországban 99. Az autóbuszok száma ugyanezen idő alatt csaknem 25 ezerre, azaz két és félszeresére nőtt.

A rohamosan növekvő gépkocsiforgalom elkerülhetetlenné tette a közúti hálózat további korszerűsítését. Ennek jegyében kezdődött az 1960-as évek végén a Balatonhoz vezető M7-es autópálya építése, amelynek második két sávját 1975-ben adták át. Ezt az M1-es Komárom és Győr közötti szakaszának megépítése (1977), majd az M3-as Budapest és Gödöllő (1978), illetve Gödöllő és Hatvan közötti szakaszának átadása (1980) követte. A Szeged felé vezető M5-ös első, Budapest és Ócsa közötti szakasza 1985-re készült el. 1975 és 1987 között összesen 162 km autópályát adtak át a forgalomnak. Az autópályák és autóutak fajlagos – a személygépkocsik számához viszonyított – hossza szempontjából Magyarország 1987-ben érte el azt az értéket, amit Ausztria 1974-ben.

A fővárosi tömegközlekedésben az autópályákhoz hasonló jelentőséggel bírt a földalattivonalak bővítése. Az 1950-es évek elején építeni kezdett, majd 1954-ben félbehagyott budapesti metró első szakaszán, a Deák tér és az Örs vezér tere között 1970-ben indult meg a közlekedés. A későbbiekben ehhez a Déli pályaudvar és a Deák tér, a Deák tér és a Nagyvárad tér, majd újabb és újabb szakaszok csatlakoztak. A pályahossz 1970 és 1990 között 6,5 km-ről 34,6 km-re nőtt. 1970-ben a metró a fővárosi tömegközlekedésnek 4%-át bonyolította. 1980-ban viszont már 19%-át. Az 1950 és 1960 közötti nagy ugrást követően mérsékeltebben, de 1990-ig folyamatosan nőtt az autóbuszok száma és utasforgalma is. A villamosok jelentősége ugyanakkor csökkent. 1950 és az 1980-as évek vége között részesedésük az összforgalomból 80%-ról 30%-ra esett vissza. A metró- és az autóbusz-forgalom mellett ugrásszerűen nőtt a taxiforgalom. Az 1950-es évek közepén a taxik teljesítménye éves szinten alig haladta meg az 50 millió utaskilométert. 1960-ra ez a szám 116 millióra, 1970-re közel 200 millióra, s 1977-re 413 millióra szökött. A vidéki városokban az autóbuszok játszották a főszerepet; villamosközlekedéssel csak négy város (Debrecen, Miskolc, Szeged és Szombathely) büszkélkedhetett. A légi közlekedést igénybe vevők száma 1980-ra elérte az 1, majd 1990-re az 1,5 milliót; a nemzetközi Malév-légi- vonalak száma pedig a 40-et. 1969-től a gépek kizárólag külföldre közlekedtek; a belföldi légi forgalom ekkor megszűnt. A megnövekedett utasforgalom igényeinek kielégítése céljából 1986-ban átadták a Ferihegy 2-t.

74. Átveszi tulajdonosa a 100ezredik Magyarországra érkező Trabantot 1975

A hírközlési rendszer korszerűsítése terén továbbra sem történt jelentős előrelépés. A lassú fejlesztés következtében 100 lakás közül 1979-ben Budapesten még mindig csak 33, vidéken pedig 4-5 rendelkezett telefonnal. Az európai országok közül ehhez fogha- tóan alacsony szinten csak Lengyelország és Albánia állt. Az 1970-es évek végén mintegy 250 ezer család várakozott telefonra – a fővonalak túlterheltsége és a modern központok hiánya miatt sokan közülük teljesen esélytelenül.

A kereskedelmi üzletek száma az 1970-es évek elején évi 1%-kal nőtt, majd később csökkent. Az üzleti alapterület ugyanakkor 4, majd 3%-kal emelkedett. Ez a különbség azzal magyarázható, hogy a beruházók a nagyobb alapterületű nagy áruházak, illetve többfunkciós – úgynevezett ABC – áruházak építését részesítették előnyben. Budapesten 1974-ben nyílt meg a Domus és 1976-ban a Skála Áruház. Ezt később a Sugár és a Flórián követte. A nagy alapterületű egységek létesítésével egyidejűleg kis üzletek százait zárták be. Ez sokak számára nagyban megnehezítette a napi cikkek beszerzését, néhány kis falu lakossága pedig teljesen bolt nélkül maradt.

A mezőgazdaság rendkívül gyors és a szolgáltató szféra egyenlőtlen, de egészében dinamikus fejlődéséhez képest az ipar teljesítménye mérsékeltnek volt mondható. Éves növekedése az 1970-es évek elején lecsökkent 6%-ra. Ezzel magyarázható, hogy miközben 1960 és 1970 között az ipar részesedése a nemzeti jövedelemből 36%-ról 43%-ra nőtt, addig 1970 és 1980 között csak 43%-ról 44%-ra. A termékszerkezet szélessége, azaz szelektálatlansága és korszerűtlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. Becslések szerint az 1970-es években gyártott termékeknek minőség és korszerűség szempontjából nem egészen egyötöde érte el a világszínvonalat. Közéjük tartoztak az autóbuszok, amelyekből évi 11-12 ezer darab készült; a Rába teherautói és traktorai, néhány gyógyszeripari termék, köztük az ekkor kifejlesztett Cavinton, valamint az orvosi röntgenberendezések. Viszonylag jó minőséget értek el az elektronikai termékek is, amelyek között egyre nagyobb számban kerültek le a futószalagról a székesfehérvári Videoton tévékészülékei. A termelés az 1970-es évek közepén érte el csúcspontját évi 400 ezer körüli darabbal. Ezek ekkor még szinte kizárólag fekete-fehér készülékek voltak; a színes készülékek száma 1975-ben nem haladta meg a 4 ezret. A darabszám a későbbiekben valamelyest visszaesett, viszont nőtt a színes készülékek száma. A részben hazai fejlesztés, részben licenc alapján gyártott hűtőszekrények mennyisége ugyancsak ugrásszerűen nőtt; a KGST-országok közül ebben is az élmezőnybe tartozott Magyarország.

7.11. táblázat - 49. táblázat. Magyarország és néhány más ország relatív gazdasági fejlettségének alakulása 1937 és 1980 között

Országok az 1937. évi sorrend szerint

Nemzeti jövedelem 1937 $/fő (USA = 100)

GDP $/fő (USA = 100)

1960

1970

1980

USA

100,0

100,0

100,0

100,0

Egyesült Királyság

77,2

58,3

59,0

57,7

Svédország

70,2

67,6

76,0

87,4

NSZK*

59,6

50,0

55,0

71,2

Dánia

59,6

51,0

60,0

60,2

Belgium és Lux.

57,9

47,9

53,0

70,3

Svájc

56,1

55,8

58,0

69,0

Hollandia

53,7

45,0

60,0

60,5

Norvégia

52,6

49,0

57,0

69,9

Franciaország

46,5

41,3

47,0

63,8

Finnország

37,5

37,6

47,0

73,4

Ausztria

33,3

38,8

45,0

60,4

Írország

31,6

27,3

35,0

36,3

Csehszlovákia

29,8

34,7

35,0

42,3

Olaszország

23,7

24,4

33,0

43,1

Japán

23,7

24,8

43,0

56,8

Magyarország

21,1

21,1

23,0

31,7

Szovjetunió

18,4

21,9

24,2

34,1

Lengyelország

17,5

20,7

21,0

27,3

Spanyolország

16,7

16,5

24,0

35,4

Portugália

16,3

14,0

16,0

19,6

Görögország

16,1

14,0

18,0

27,2

Románia

14,2

14,0

14,0

21,3

Jugoszlávia

14,0

13,6

15,0

21,9

Bulgária

13,2

17,1

18,0

29,9

NDK

-

35,1

39,0

45,9


Forrás: Ehrlich Éva: Országok versenye 1937-1986. Bp., 1991, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 69.

* 1937-ben Németország adata.

A könnyűiparban végrehajtott rekonstrukciók következtében megszűnt az addigi bútorhiány. A hagyományos szobabútorok mellett az 1970-es években terjedtek el a kislakásokban jól használható, modulelemekből összerakható és variálható berendezések. A textilipar igyekezett lépést tartani a nyugati divatirányzatokkal; a lemaradás 5-8 évre mérséklődött. Az élelmiszeripar termékei közül bővült a konzervek és a mélyhűtött áruk, valamint a tejtermékek, a sajtok és a túróféleségek választéka. A Magyarországhoz hasonló fejlettségű mezőgazdasági országok termékválasztékához képest azonban továbbra is jelentős volt a lemaradás. A verseny hiánya miatt különösen igénytelen volt az élelmiszeripar csomagolástechnikája. Miközben a nyugati világ új és új műanyag alapanyagú kiszereléstechnikákat honosított meg, Magyarországon a felvágott, a zsír, a gyümölcsíz és a fél kenyér hosszú éveken át egyaránt a barna színű és durva csomagolópapírba került.

Az ingadozások, egyenlőtlenségek, strukturális egyoldalúságok és irányítási anomáliák ellenére a magyar gazdaság 1960-as és 1970-es évekbeli teljesítménye világviszonylatban az átlagosnál gyorsabb, a szocialista országokon belül pedig átlagos volt. A világ legfejlettebb régióihoz viszonyított történelmi lemaradásunk – a szomszédos országokhoz hasonlóan – ez-

által csökkent. Az átlagosnál gyorsabb gazdasági növekedésnek köszönhetően Paul Bairoch többször idézett számításai szerint az egy főre jutó GNP 1973-ban elérte az európai átlag 89%-át, amely az 1913-as szintnél (69%) és a két világháború közötti csúcsnál (74%) egyaránt magasabb volt. A szocialista országok közül ennél jobb eredménnyel Csehszlovákia és az NDK (117-117%), a dél-európai országok közül pedig egyedül Olaszország (112%) büszkélkedhetett. Ehrlich Éva, aki a naturális mutatók módszerét alkalmazva végzett nemzetközi összehasonlításokat, ehhez hasonló eredményre jutott. Számításai szerint a magyar gazdaság fejlettségi szintje az Egyesült Államokénak 1937-ben és 1960-ban egyaránt 21,1%-át érte el. 1970-re ez az arány 23, 1980-ra pedig 31,7%-ra emelkedett. A mintába vett 34 ország közül Magyarország ekkor a 22. helyen állt, Csehszlovákia (42,3%) és az NDK (45,9%) kivételével valamennyi európai szocialista országot, valamint a dél-európai nem szocialista országok közül Görögországot (27,2%) és Portugáliát (19,6%) még mindig megelőzve. Ugyanakkor fontos felfigyelnünk arra is, hogy az ország történelmi lemaradása csak az európai átlaghoz, illetve az ekkor már törvényszerűen lassabban növekvő fejlett országok csoportjához – az Egyesült Államok mellett például a nyugat- és észak-európai országokhoz viszonyítva – csökkent. A kevésbé fejlett vagy fejletlen, s ezért hozzánk hasonlóan gyorsabb növekedési potenciállal rendelkező európai piacgazdaságokhoz képest a lemaradásunk nőtt, illetve előnyünk csökkent. Így például Ausztriához viszonyítva 1937 és 1980 között a különbség 1,58-szorosról 1,91-szorosra, Olaszországhoz viszonyítva 1,12-szorosról 1,36-ra, Spanyolországhoz viszonyítva 0,79-szorosról 1,12-szorosra, Görögországhoz viszonyítva pedig 0,76-szorosról 0,86-szorosra emelkedett. Ez részben a piacgazdaság tervgazdasággal szembeni fölényével, részben a Közös Piac KGST-hez viszonyított előnyeivel magyarázható.

7.12. táblázat - 50. táblázat. Magyarország gazdasági fejlettségének néhány piacgazdasághoz viszonyított relatív arányváltozásai 1937 és 1980 között

Országpárok

Nemzeti jövedelem $/fő

GDP

$/fő

1937

1960

1970

1980

USA/Magyarország

4,74

4,74

4,35

3,15

NSZK/Magyarország

2,82

2,37

2,39

2,25

Ausztria/Magyarország

1,58

1,80

1,96

1,91

Olaszország/Magyarország

1,12

1,16

1,43

1,36

Spanyolország/Magyarország

0,79

0,78

1,04

1,12

Görögország/Magyarország

0,76

0,67

0,76

0,86


Forrás: Ehrlich Éva: Országok versenye 1937-1986. Bp., 1991, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 70.

Maddison legfrissebb számításai azonban még ezt a mérsékelten dinamikus fejődési ívet sem igazolják. Az egy főre jutó bruttó hazai össztermék 1938 és 1973 között Maddison szerint ugyanis csak 110%-kal nőtt, míg az európai centrumországoké 150, az USA-é pedig 170%-kal. Magyarország pozíciója tehát nemcsak a világ gyorsabban fejlődő elmaradottabb országaihoz, hanem a legfejlettebb régiókhoz képest is romlott. Az egy főre jutó GDP az Egyesült Államokban mértnek 1973-ban így már csak 37%-át, a 12 nyugat- és észak-európai államénak pedig csak 48%-át érte el. Vagyis az 1938-as szinthez viszonyítva az USA-hoz képest 6, az európai centrumhoz képest pedig 11%-kal romlott a pozíciónk. A világ fejlett országaitól való lassú, de folyamatos távolodásunk tehát az 1945 utáni három évtizedben sem váltott át közeledésbe, sőt Maddison szerint felgyorsult a leszakadás üteme.

20. ábra. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedési üteme, 1950-1990 (%)

Az 1968 utáni gazdasági növekedés az 1970-es évek utolsó harmadában minden mutató és minden számítás szerint veszített lendületéből, majd az 1980-as években jelentősen lelassult. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1976 és 1980 között már csak évi 2,9%-os, 1981 és 1985 között pedig évi 1,6%-os ütemet ért el. Ez részben a politikai vezetés rossz döntéseire vezethető vissza, részben a külgazdasági feltételek megváltozására. A rossz döntések közül legnagyobb hordereje a 68-as reformszellem visszaszorításának, sőt számos reformellenes gazdaságpolitikai döntés meghozatalának volt az 1970-es évek első felében. Az intenzív növekedési pályára való átállás ezek miatt annyira sem sikerült, mint amennyire az adott körülmények között egyébként sikerülhetett volna. A külgazdasági feltételek megváltozása alapvetően az 1973-as olajárrobbanással függött össze.

Az 1968-as gazdasági reform bevezetésének kezdettől fogva jelentős ellenzéke volt. A politikusok és a kommunista szellemi elit egy része, valamint a népi írók közül például Veres Péter nagy fenntartásokkal fogadta a „szerzésvágy”, a „kispolgáriság”, az „individualizmus” széles körű megjelenését, s az addig hirdetett szocialista értékek, az egyenlőség és a kollektivizmus háttérbe szorulását. Ekkor születtek meg azok az ekkor még negatív értéktartalmakat hordozó jelzők – gulyáskommunizmus, illetve fridzsiderszocializmus -, amelyek a rendszer fogyasztói jellegét emelték ki. A reform ellenzői közé tartoztak a piaci versenyfeltételekhez hasonló kihívásoknak megfelelni képtelen veszteséges ipari nagyvállalatok, trösztök vezetői is. A különböző ellenérdekelt csoportok, amelyeket Biszku Béla, a pártapparátus második legerősebb embere, PB-tag és KB-titkár, valamint az ugyancsak PB-tag és KB-titkár Komócsin Zoltán vezetett, pártfogókra találtak Moszkvában, ahol a Hruscsov 1964-es megbuktatását követően felülkerekedett és megerősödött Leonyid I. Brezsnyev neosztálinista, konzervatív irányvonala. 1972 februárjában tett moszkvai látogatása során Kádár alapos fejmosásban részesült. Vendéglátói, köztük maga Brezsnyev, olyasmiket hánytak a szemére, hogy Magyarországon eluralkodtak a kispolgári nézetek, a mezőgazdaságban visszaálltak a kistőkés viszonyok, nem törődnek a társadalmi igazságossággal, s általában véve nem elég éberek. Ez volt az oka, hogy a reformellenes itthoni erőknek 1972 és 1974 között számos olyan intézkedést sikerült elfogadtatniuk Kádárral és környezetével, amelyek gazdaságilag megalapozatlanok vagy ésszerűtlenek voltak, s a 68-ban beindított folyamatok ellen hatottak. (Szgy. II/315-320.) A recentralizáció jegyében az 50 legnagyobb vállalatot 1972-ben ismét közvetlen állami irányítás alá helyezték, s rendszeresen kiegyenlítették veszteségeiket a nyereséges vállalatoktól elvont jövedelmekkel. Az állami beavatkozás – különösen a bányászatban és az energiaiparban – erősödött; újra felhatalmazták a minisztereket a vállalatok utasítására; a központi tervezés erősítésére 1973-ban felállították az Állami Tervbizottságot. 1972-ben az ipari munkások, 1973-ban a „fehérgalléros” állami alkalmazottak fizetését emelték fel központilag, a teljesítményelv figyelembevétele nélkül. A káderkiválasztás 1962-től érvényesített hármas elvét (politikai megbízhatóság, szakmai felkészültség és vezetői rátermettség) módosítva ismét hangsúlyozni kezdték a politikai megbízhatóság előbbrevalóságát, s a vezetők ezreit kezdték beiskolázni marxista-leninista esti iskolákba. A reformellenes erők átmeneti felülkerekedése személyi következményekkel is járt. 1974-1975-ben Nyers Rezsőt, Fehér Lajost és az ugyancsak reformpárti miniszterelnököt, Fock Jenőt elmozdították felelős irányító pozícióikból. Az 1975-ös (XI.) pártkongresszus kampányt hirdetett a kispolgári mentalitás és a „harácsolás” ellen. Ezek a változásokjelentősen csökkentették a magyar gazdaság rugalmasságát, illetve reagálóképességét, amely – bár a reform sokat javított rajta – a tiszta piaci viszonyok, illetve a teljes körű érdekeltség hiánya miatt egyébként is messze állt az optimálistól.

21. ábra. A külkereskedelmi árindexek és a cserearány alakulása, 1970-1982

Az 1973-as olajárrobbanás, amely néhány év leforgása alatt ötszörösére növelte az olaj világpiaci árát, ugyancsak katasztrofális következményekkel járt. Az olcsó tömegáru, amelyet a magyar ipar gyártott, a világpiacon leértékelődött, a nyersanyag- és energiaárak pedig felemelkedtek. Az 1973 utáni fél évtizedben ennek következtében a Magyarország által importált áruk árai átlagosan 70%-kal, a magyar exportcikkeké viszont csak 30-40%-kal emelkedtek. A cserearányok 20, majd 30%-os romlása a korábbi export-import egyensúlyt felborította, s a magyar külkereskedelmet deficitessé tette. A cserearányok romlásának fontos tétele volt a szovjet energiaimport, amely az ország szükségleteinek 1970-ben 37, 1980-ban 51%-át fedezte. A Szovjetunió ezt korábban alacsonyan megállapított fix árakon adta, az olajárrobbanást követően, az 1970-es évek közepétől viszont rátért a világpiaci árakat követő ötévenkénti ármegállapításra. Ennek jelentőségét jól mutatja, hogy egységnyi olajért az 1970-es évek végén, amikor az olajárak másodszor is megemelkedtek, nyolcszor annyi autóbuszt kellett szállítani, mint az évtized elején.

22. ábra. Az eladósodás folyamata, 1970-1996 (milliárd US $)

A világ piacgazdaságai erre a helyzetre az energiaigényes ágazatok leépítésével, innovációval, takarékossági intézkedésekkel, elbocsátásokkal és a bérek átmeneti befagyasztásával, sőt csökkentésével reagáltak. A teljes foglalkoztatottsághoz és az életszínvonal emeléséhez mint legitimációs eszközhöz ragaszkodó kádári vezetés számára azonban, amelyet a reformellenes erők is éppen ezekben az években támadtak sikeresen, mindeme módszerek elfogadhatatlanok voltak. Ehelyett kölcsönöket kezdtek felvenni a nyugati pénzpiacon, s az évről évre újratermelődő egyensúlytalanságokat ezekkel próbálták kiegyensúlyozni. Az ország adósságállománya 1970-ben 0,8 milliárd dollárt tett ki. 1975-re ez 3,1, 1980-ra pedig 9,1 milliárdra emelkedett, tehát több mint megtízszereződött. A felvett kölcsönöket részben új beruházásokra, részben a veszteséges iparvállalatok finanszírozására, részben közvetlenül az életszínvonal emelésére, majd szinten tartására használták fel. Az 1970 és 1980 között fogyasztásra és beruházásokra fordított összegek évi átlagban 2,2%-kal múlták felül azt, amit a gazdaság megtermelt. A deficit, illetve a túlköltekezés aránya 1978-ra 5%-ra szökött, s először fordult elő, hogy az exportbevételek már a felvett hitelek kamatterheit sem fedezték, s ennek következtében az adósságszolgálatokat is csak újabb hitelből lehetett fedezni. Az adósságspirál, amelyről a beavatottak szűk körét leszámítva a lakosság mit sem tudott, változó ütemben, de megállíthatatlanul kúszott felfelé.

Hibás döntésnek bizonyult a hazai szénkészletek hasznosítására kidolgozott 1976-os úgynevezett eocén- és liászprogram is, amely az energiaimport csökkentését célozta. A nagy költségek ellenére a széntermelést csak átmenetileg sikerült növelni, s a gazdaságtalanul kibányászott mennyiség nagy része gyenge minőségű volt. Ennél is nagyobb hibát követett el a kormányzat a dunai vízlépcső és vízi erőmű felépítésére vonatkozó szerződés aláírásával 1977 szeptemberében. (Szgy. II/349-353.) A Csehszlovákiával 50-50%-os megoszlásban 10 év alatt megépíteni tervezett gigantikus létesítménytől mintegy 880 megawattos teljesítményt vártak, amely harmincszorosa lett volna a kiskörei vízi erőmű teljesítményének. Nem vették azonban számításba a beruházással együttjáró ökológiai károkat, amelyek miatt a későbbiekben Magyarország végül visszalépett a terv rá eső részének megvalósításától. Helyes döntésnek tartható viszont a Paksi Atomerőmű felépítése, amely környezetkímélő, biztonságos és az 1980-as évek eleje óta 1840 megawatt villamos energiát termel. Ez a hazai villamosenergia-termelés több mint 40%-át teszi ki.

A hetvenes évek végére kialakult válsághelyzettel szembesülve a politikai vezetés drasztikus gazdaság- és szociálpolitikai változtatásokra kényszerült. Ennek egyik eleme az életszínvonal folyamatos emelésének feladása, a másik az 1968-asnál is radikálisabb, a piacgazdálkodás irányába mutató reformoknak a bevezetése volt. A gazdaságpolitikai fordulat – mint eddig mindig – személyi változásokkal járt együtt. A pozíciójában időközben megerősödött Kádár 1978-ban nyugdíjaztatta Biszku Bélát, s 1980-ban a Politikai Bizottságból is kirekesztette. Ezzel egy időben kikerült a PB-ből Apró Antal, s feltehetően ugyanez a sors várt volna Komócsin Zoltánra is, ha 1974-ben meg nem hal.

Az 1968-as szellemhez való visszakanyarodást a falvakban virágzó „második gazdaság” működési lehetőségeinek további bővítése vezette be 1977-1978-ban. Ekkortól vált lehetővé, hogy a téeszektől tartós bérletbe vett földek révén a vállalkozó szellemű és tőkeerős téesztagok az addig egy-két holdas háztáji gazdaságokat virágzó farmgazdaságokká bővítsék, valamint az is, hogy a tehenek, sertések, juhok és az apróállatok mellett lovakat is szabadon tarthassanak és tenyészthessenek. (Szgy. II/347-348.) Ugyanebben az időben került sor a kiskereskedők adóterheinek csökkentésére, amellyel a magántevékenységet kívánták bátorítani a szolgáltató ágazatokban. E lépéseket 1979-1980-ban egy radikális árreform követte. Ez a hazai és a világpiaci árak szinkronba hozatalát célozta. Ennek érdekében a fogyasztói termékek mintegy 70%-a szabadárassá vált, s a továbbiakban már csak a legalapvetőbb élelmiszercikkek árait próbálták alacsonyan tartani. A termelői árak folyamatos emelkedése és az addig igen lassú, lényegében érzékelhetetlen infláció felgyorsulása miatt ez sem sikerült azonban. Az 1950-es évek vége és 1980 között 1 kg kenyér 3, illetve 3,60 Ft-ba került. 1980 és 1990 között viszont 30 Ft fölé emelkedett. A pénzpolitika terén fontos változást jelentett az is, hogy 1981-ben megszüntették a forint kettős árfolyamát, vagyis a nemzeti valuta reális értékét tükröző kereskedelmi s az állam által szubvencionált turistaárfolyam közötti különbséget, ami 1945, sőt bizonyos szempontból 1931 óta érvényben volt. Egy USA-dollár a magyar árfolyam szerint ekkor 35 Ft-ot ért. Bár a forint itthon továbbra sem lett szabadon átváltható, az osztrák, majd a német bankok ezt követően – persze nyomott árfolyamon – beváltották a magyar turisták illegálisan kivitt megtakarításait.

Az ipari termelés feltételeit érintette a vállalatok közötti versenyt akadályozó nagyvállalati rendszer decentralizálása 1980-1981-ben, amely még az 1960-as évek elején jött létre. 1980 és 1984 között összesen 400 új állami cég alakult. Ezzel egy időben liberalizálták a külkereskedelmet. A nagyobb vállalatokjogot nyertek önálló külkereskedelmi tevékenység folytatására, és könnyebbé vált vegyes vállalatok alapítása nyugati cégekkel. Bár ezt már egy 1972-es kormányrendelet lehetővé tette, a feltételként szabott különböző előírások miatt 1977-ben még csak 3, s 1980-ban is csak 7 ilyen cég működött. Számuk most ugrásszerű emelkedésnek indult, s 1988-ra meghaladta a 100-at. Teljesen szabaddá vált a munkaerőpiac. Bárki felmondhatott és bárkit elküldhettek; a munkahely-változtatók megbélyegzése („vándormadarak”) és a törzsgárdatagság 1970-es évekre jellemző felértékelése megszűnt. Az ekkor még néhány száz főnyi munkanélküliek számára a kormány 1987-ben bevezette a közhasznú munka intézményét. 1982-ben – Románia és Vietnam után harmadikként a szovjet blokkból – Magyarországot felvették a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tagjai közé. Olcsó fejlesztési hitelek reményében Magyarország már 1968-ban csatlakozni akart ezekhez a nemzetközi szervezetekhez, ám a szovjetek akkor megtiltották ezt. Álláspontjuk 1981-ben valószínűleg ugyanez lett volna, éppen ezért a magyar vezetők a szovjetek előzetes informálása nélkül nyújtották be a felvételi kérelmet. Az akkori helyzetre – Magyarország mozgásterére – jellemző, hogy az előre elkészített anyagokat külföldön készenlétben álló futár vitte Washingtonba, aki abban a pillanatban indult, amikor Kádár előterjesztését a KB elfogadta. Így amikorra az információ Moszkvába befutott, a magyar futár is célba ért. 1982-ben vált lehetővé az is, hogy a magyar vállalatok – gyárak, téeszek, üzletek, pénzintézetek – részvényeket bocsássanak ki. Az 1980 és 1983 közötti reformlépések legfontosabbika azonban az addig felemás módon kezelt kisvállalkozási formák általános érvényű, az iparra is kiterjedő felkarolása és újak engedélyezése volt. A Központi Bizottság 1980. februári ülésén kimondta, hogy „a másodlagos gazdaságban általában hasznos tevékenység folyik, hiányt pótol”. (Szgy. II/373-374.) Ennek alapján az 1980-as évek elején ezrével alakultak új kereskedelmi és ipari kisvállalkozások, gazdasági munkaközösségek, illetve vállalaton belüli gazdasági társulások, amelyek minimális adminisztrációval, a megrendelők igényeihez azonnal és maximálisan alkalmazkodva, s persze a helyzet kuszaságából adódó kiskapukat is kihasználva viszonylag rövid idő alatt jelentős haszonra tudtak szert tenni. (Szgy. II/378-380.) 1985-ben 10 ezer gazdasági munkaközösség (gmk) és 20 ezer vállalaton belüli gazdasági munkaközösség (vgmk) működött az országban. A kisiparosok száma ugyanerre az időre 140 ezer fölé emelkedett, s ezzel megközelítette az 1948-as 170 ezer fős szintet. A kisvállalkozók külön csoportját alkották a magántaxisok, akik 1982-től működhettek. A kiskereskedelmi boltok és vendéglátó-ipari üzletek szerződéses üzemeltetéséről szóló kormányrendelet 1980-ban jelent meg. (Szgy. II/375-377.) A szabadkasszás vagy gebines forma, amelyben 1979-ben a vendéglátó-ipari egységek 78%-a működött, ezzel új szintre emelkedett. A szerződéses formában, tehát nyereségorientáltan és egyéni kockázattal működtetett boltok és vendéglátó-ipari egységek száma 1982-ben elérte az 5000-et. Az ipar és részben a kereskedelem ezekben az években zárkózott fel a mezőgazdaság mellé a tervgazdálkodástól a piacgazdálkodás felé vezető úton. Becslések szerint az 1980-as évek közepén a magyar családoknak kétharmada, maximálisan háromnegyede vett részt az úgynevezett második gazdaság – a háztájik, magánvállalkozások, gazdasági munkaközösségek, másod- és harmadállások – részben tisztázatlan, részben állandóan változó szabályok szerint folyó és ezért pontosan átláthatatlan rendszerű tevékenységében.

A szocialista táboron belül egyedülálló magyar gazdasági reformok bevezetését Moszkva vegyes érzelmekkel fogadta, de nem akadályozta meg. Brezsnyev ekkor már évek óta beteg,

s az 1980-as évek elején gyakorlatilag döntésképtelen volt. Ez a neosztálinista konzervatívok meggyengülésével s a reformpárti erők megerősödésével járt együtt. 1982-től, amikor Brezsnyev meghalt, s helyébe Jurij Andropov, a KGB addigi főnöke lépett, különösképpen megjavultak a magyar kísérlet feltételei. Andropov ugyanis, aki 1956-ban a Szovjetunió budapesti nagykövete volt,jól ismerte Kádárt. 1983 nyarán, amikor Kádár meglátogatta, Andropov áldását adta az addigi reformokra, s engedélyezte újak bevezetését. A Központi Bizottság ennek alapján 1984-ben a reformok folytatása mellett döntött. A határozat kimondta, hogy az elérendő cél a vegyes – állami, szövetkezeti és magán – tulajdonra épülő irányított piacgazdaság kialakulása. Ennek alapján kezdték el előkészíteni a piacgazdaság monetáris működtetésére alkalmas kétszintű, a nemzeti banki és az üzleti banki feladatokat szétválasztó bankrendszert, amelyet 1987-ben vezettek be. Ugyancsak 1987-ben fogadta el az Országgyűlés az új – a piacgazdaságokban szokásos – adórendszert, amelynek a személyi jövedelemadó is részét képezte. (Szgy. II/417—418.) Ezekre a még néhány évvel azelőtt is elképzelhetetlen új fejleményekre és az elmúlt negyven év vargabetűire reflektálva jutott a pesti humor arra a konklúzióra, hogy „A létező szocializmus nem működik, működő pedig nem létezik”. (A megállapítás variációi 1987—1988-ból: „Az M1-es, M3-as, M5-ös és az M7-es járható, a szocializmus lenini útja azonban járhatatlan”; „A szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető leghosszabb út”.[87])

Az 1980-as évek első felében hozott újabb reformintézkedések az adott körülmények között nem tudták a magyar gazdaságot újabb növekedési pályára állítani. A nemzeti jövedelem az 1981 és 1985 közötti 1,6%-os évi növekedés után 1986 és 1990 között már csak 0,3%-kal emelkedett. Ehrlich Éva idézett számításai szerint az Egyesült Államokhoz viszonyított fejlettségi szintünk az 1980-as 31,7%-ról 1986-ra 28,9%-ra esett vissza.

Maddison ehhez nagyon hasonló eredményre jutott: szerinte az egy főre jutó magyarországi GDP az amerikainak 1980-ban 34, 1986-ban 31,5 és 1989-ben kereken 30%-a volt. Bár a reálbérek ugyanezen idő alatt csökkentek, a reáljövedelmek – igaz, mérsékeltebben – egészen az 1980-as évek közepéig tovább emelkedtek, s évi 5-6%-kal nőttek a beruházásokra fordított összegek is. Ez természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy a kormány újabb nagy összegű hiteleket vett fel. Az ország adósságállománya 1980 és 1989 között ezáltal több mint megkétszereződött, s meghaladta a 20 milliárd dollárt. Az egy főre jutó adósságállomány az 1980-as évek végén az összes szocialista ország közül Magyarországon volt a legmagasabb. Ez fokozta a kibontakozó gazdasági válságot, és rendkívül súlyos örökséget hagyott az ezredforduló magyarságára.



[87] Lásd A helyzet reménytelen, de nem komoly. Politikai viccek 1945-től máig. Szerk. Katona Imre. Budapest, 1994, Móra, 217-221.