Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

7. fejezet - VII. FEJEZET │ A KÁDÁR-KORSZAK

7. fejezet - VII. FEJEZET │ A KÁDÁR-KORSZAK

67. Kádár János beszél Kisújszálláson, 1957. augusztus 20-án

A XX. századi magyar politikusok közül Kádár János maradt legtovább hatalmon. 1956 novemberétől, amikor az élre került, 1988 májusáig, amikor onnan elmozdították, 32 esztendő telt el. Ez alatt az emberöltőnyi idő alatt Kádár mindvégig a rendszer egyetlen pártjának, a Magyar Szocialista Munkáspártnak első számú vezetője – előbb az Ideiglenes Intéző Bizottság elnöke, majd 1957-től 1985-ig a Központi Bizottság első titkára, illetve 1985 és 1988 között főtitkára -, valamint 1956-1958-ban és 1961-1965-ben a Minisztertanács elnöke volt. Hatása, befolyása a legújabb kori magyar történelemre, amelynek a kutatása még éppen csak elkezdődött, ezért rendkívüli, csak a legnagyobbakéhoz mérhető. Azt, hogy neve már életében korának és rendszerének szinonimájává vált – a Kádár-korszak mellett a kádárizmus és a Kádár-rendszer is meggyökeresedett fogalmak -, mindennél jobban mutatja ezt.

A Kádár-korszak két nagy szakaszra osztható. Az elsőt, amely névadójának hatalomra kerülésétől 1962-1963-ig tartott, a forradalmárokkal való véres leszámolás, a diktatúra intézményrendszerének restaurálása, Kádár személyi hatalmának a megszilárdulása és végül a rendszer nemzetközi elismertetése jellemezték. Ezenközben egyértelművé vált, hogy 1956 alapvető céljai – a függetlenség és a demokrácia – nem valósulhatnak meg, ám egyben az is, hogy az 1956 előtti sztalinista politikához nincs visszatérés; Rákosi, Gerő és társaik nem juthatnak többé szerephez Magyarországon.

A második nagy szakasz, amely alatt az elméletileg egyébként mindvégig kidolgozatlan, s zárt logikai konstrukció helyett sokkal inkább pragmatista gyakorlatként értelmezhető „kádárizmus” stabilizálódott, és megkülönböztető jegyei karakterisztikussá váltak, az 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig, a rendszer bukásáig tartott. A szocializmus „magyar modelljének” legfontosabb jellegzetességei a diktatúra totális jellegének autoriterré válása, tehát represszív jellegének enyhülése; a társadalom alrendszereinek – gazdaság, oktatás, tudomány, kultúra stb. – bizonyos mértékű önállósulása, s ezen belül mindenekelőtt az állami tulajdonra épülő tervgazdaság racionalizálása, valamint a pártállami ideológia hegemóniájának a megszűnése; továbbá a mindennapi élet depolitizálása és a társadalom fogyasztási-modernizálódási igényeinek a kielégítésére való törekvés voltak. A liberalizálódás áthághatatlan korlátait az egypártrendszer, illetve az MSZMP vezető szerepének megkérdőjelezhetetlensége, valamint a Szovjetunió külpolitikájához és az általa irányított katonai szövetséghez (Varsói Szerződés) való feltétlen hűség jelentették.

Az önmagában negyedszázadnyi második szakaszon belül természetesen több kisebb alperiódus különböztethető meg. Az egyik legfontosabb szakaszhatár közismerten 1968, az új gazdasági mechanizmus bevezetésének az éve. Az, ami a kádárizmusból jó volt, és amit az emberek szerettek, jórészt ezzel függött össze. Az 1968-as nekilendülést 1972 és 1974 között reformellenes intézkedések fékezték le. Ugyanekkor a marxista reformértelmiséggel szemben is retorziókat alkalmaztak. Posztsztalinista fordulatra, a társadalom különböző szegmenseivel megkötött kompromisszumok visszavonására azonban nem került sor. Sőt ekkortól vette kezdetét a nemzeti múlthoz való – addig rendkívül kritikus és kirekesztő – viszony újragondolása, a szomszédos országokban élő magyar kisebbség sorsának alakulására való nagyobb odafigyelés, és a szovjet elvárásoknak addig szolgai módon megfelelni igyekvő külpolitika felváltása egy olyan diplomáciával, amely a nemzeti érdekekre nagyobb súlyt helyezve az ország mozgásterének állandó tágítására törekedett. A kibontakozó gazdasági válságtól is sarkallva az 1970-es és 1980-as évek fordulóján ismét felülkerekedett a reformszellem, amelynek eredményeként az 1980-as évek közepére egy újabb modellváltás körvonalai rajzolódtak ki. A gazdaság a magántulajdont részben rehabilitáló vegyes tulajdonú és a piaci mechanizmusoknak egyre nagyobb szerepet biztosító vegyes rendszerű irányítás felé haladt; a politikai rendszer az érdekek artikulálását az egy- pártrendszer keretei között biztosító struktúrák kialakításával kísérletezett; a szellemi élet szabadságát korlátozó tabuk és tilalomfák köre minimálisra szűkült.

Kádár viszonya az újabb modellváltáshoz ambivalens volt. Miután más kiút a maga és rendszere megrendült legitimitásának helyreállításához nem látszott, nem akadályozta, legfeljebb néha fékezte a radikális reformokat, noha helyességükről nem mindig volt meggyőződve. Az 1985 után kialakult új nemzetközi helyzetben lehetővé vált rendszerváltozás – a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a függetlenség és a többpárti demokrácia perspektívája – azonban elfogadhatatlan volt számára. A sors egyrészt kegyetlen volt hozzá: élete végén előbb saját elvtársai fosztották meg hatalmától, majd arra kényszerült, hogy végignézze Nagy Imre és társai újratemetését. A sors másrészt kegyes volt hozzá: Nagy Imre hivatalos rehabilitálásának a napján meghalt, és a rendszerváltozást magát már nem élte meg.

A Kádár-korszak része annak a közel fél évszázadnak, amely alatt Magyarország a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozott, szuverenitása korlátozott volt, és a magyar nép többsége által kezdetben élesen elutasított, múltjától, hagyományaitól nagyrészt idegen gazdasági, társadalmi és politikai keretek között fejlődött. Nem kétséges tehát, hogy a korai 50-es évekkel együtt maga is a XX. századi magyar történelem államszocialista, pártállami fejezetéhez tartozik. A Rákosi-korszaktól eltérően ugyanakkor számos területen elérte vagy megközelítette az adott kereteken belül lehetséges és elérhető optimumot, miáltal a magyar társadalom jelentős része fogadta el lélekben is sajátjaként. Bár részletes történetének a megírása még várat magára, legfontosabb jellegzetességei már ma is ismeretesek. Eddig követett módszerünkhöz hasonlóan ezeket a jellegzetességeket ezúttal is tematikus elrendezésben, a politikai rendszer, a gazdaság, az oktatás, a társadalmi viszonyok, a kultúra és a külpolitika aspektusából mutatjuk be.

1. MEGTORLÁS ES POLITIKAI KONSZOLIDÁCIO

Bár a fegyveres ellenállás gócait 1956. november 10-11-ére a szovjet hadsereg felszámolta, az új hatalommal szembeni társadalmi ellenállás folytatódott. (Szgy. II/147-153.) A forradalom szelleme mindenekelőtt a különböző értelmiségi szervezetekben – Írószövetség, Magyar Újságírók Szövetsége, diákbizottságok – élt tovább. Az ő képviselőikből (Déry Tibor, Keresztury Dezső, Bessenyei Ferenc, Pais Dezső stb.) alakult meg november 21- én a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, amely Kodály Zoltánt választotta elnökévé.

Felhívásukban követelték az ország szuverenitásának helyreállítását, a szovjet csapatok kivonását, reprezentatív kormány alakítását a „legszélesebb nemzeti alapon” és minden erő egyesítését „az ország szocialista és demokratikus alapon való újjáépítésére”.[72] Ezt és más szervezetek kiáltványait fiatalok százai másolták, sokszorosították és ragasztották a főváros szabad falfelületeire.

A társadalmi ellenállás másik szervezeti bázisává a forradalom alatt megalakult munkástanácsok váltak. (Szgy. II/146.) Ezek képviselőiből alakult meg november 14-én a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amely Rácz Sándor 23 éves szerszámkészítőt választotta elnökévé. A szervezet az értelmiségi csoportokhoz hasonlóan követelte a szovjet csapatok kivonását, a Kádár-kormány felváltását a Nagy Imre-kormánnyal és politikai demokrácia intézményes biztosítását. Ugyanakkor elítélt mindenféle restaurációs törekvést, és hitet tett a szocializmus alapelvei, így például az állami és a társadalmi tulajdon fenntartása mellett.

A politikai ellenállás egyszemélyes intézménye volt Bibó István, aki a Nagy Imre-kor- mány tagjai közül egyedül maradt november 4-e után is a Parlamentben. Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című, november 6-ai javaslatában, mely kézről kézre terjedt, Bibó a kibontakozás szovjetek számára is elfogadható formáját körvonalazta. Ennek egyik meghatározó vonása „a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus)” (közösségi tulajdonban maradó gyárak, munkásigazgatás, önkéntes szövetkezetek mellett 20-40 hold alatti paraszti magángazdaságok fennmaradásának lehetősége stb.), a másik a „népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia” volt. Külpolitikai szempontból garantálni kívánta a szovjet biztonsági érdekeket, viszont követelte a szovjet csapatok fokozatos kivonását.[73] Bibó Tervezetének hatása szinte minden más, ezekben a napokban született programjavaslatban fellelhető.

Az értelmiségi csoportosulásoktól és a munkástanácsoktól függetlenül, de ugyancsak ellenállásra biztatott az amerikai követségre menekült s a magyar katolikus egyház fejeként onnan utasításokat kiadó Mindszenty József. Ebbéli tevékenységében a Vatikán is támogatta. 1956. november 5-én kiadott Datis nuperrime kezdetű enciklikájában a pápa elítélte a magyar felkelés véres leverését, majd november 10-ei rádióbeszédében ismételten tiltakozott a szovjet hadsereg beavatkozása ellen. A Szentszék és Mindszenty 1957 januárjára mindazokat a helynököket és irodaigazgatókat elmozdította állásukból, akik 1951-től részt vettek a papi békemozgalomban. A későbbiekben kiközösítés terhe mellett megtiltották, hogy katolikus papok az új rendszerben bármilyen politikai szerepet vállaljanak, beleértve az országgyűlési képviselőséget is.

A munkástanácsok és az értelmiségi szervezetek több alkalommal kezdeményeztek tiltakozó tömegakciókat. Ilyen volt a nagyobb gyárak november 21-22-ei sztrájkja, a 23-ai néma tüntetés az egész fővárosban, amikor délután 2 és 3 között minden leállt, és szinte elnéptelenedtek az utcák, s végül a december 4-ei asszonytüntetés a Hősök terén. Ezek az akciók a fővárosiakjelentős részének szolidaritásáról tanúskodtak. Ugyanakkor nőtt azoknak a száma, akik az ellenállás kilátástalanságára következtettek az események egymásutánjából. Közéjük tartozott Fekete Sándor, aki november végén kezdte fogalmazni később híressé vált tanulmányát. „Még új és új sztrájkok robbannak ki, a falakon új és új forradalmi jelszavak, időnként még a fegyverek is megszólalnak. De ez csak a felszín utógyűrűzése: a forradalom sorsa eldőlt akkor, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak. Ma már a konszolidáció alapjait rakják le, s ez a konszolidáció sikerülni fog. Nem lesz végleges, nem lesz teljes, amolyan vegetatív konszolidáció lesz, de feltartani nem lehet és nincs is értelme. [...] a forradalom, legalábbis egy időre, véget ért” – rögzítette a kiábrándító valóságot a Hungaricus álnevet használó újságíró.[74]

A Budapestre érkezését követő első hetekben Kádár semmiféle tekintéllyel és hatalommal nem rendelkezett. Gyűlölet övezte itthon és ellenszenv külföldön. Megítélése hasonlított ahhoz, mint amiben a háború alatt Quislingnek vagy Sztójaynak volt része. Ezt Kádár egyik bizalmasa, s a későbbiekben legfőbb munkatársa, Aczél György is így látta. „Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében”, „.a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs”, a minisztereket „muszkavezetőknek hívják” – jelentette ki a párt újjászerveződő vezetésének november 11-ei ülésén.[75] Az új hatalom elszigeteltségét fokozta, hogy a vezető nyugati országok sem ismerték el, és az ENSZ, amely november 4-én végre napirendjére tűzte a magyarkérdést, a hazai ellenállás szervezeteihez hasonlóan szabad választásokat követelt és azt, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot. A nemzetközi szervezet arra vonatkozó kérését, hogy vezető tisztviselői vagy elfogulatlan megfigyelők beutazhassanak Magyarországra, a magyar bábkormány ismételten visszautasította.

A kibontakozás konkrét formájáról Kádár egyelőre nem rendelkezett határozott elképzeléssel. Ezzel magyarázható, hogy december elejéig nemcsak egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett, hanem az ellenállás vezetőivel – így például a Központi Munkástanács képviselőivel – is tárgyalásokba bocsátkozott. Egy ilyen megbeszélés során kijelentette: „Feladjuk a párt monopolhelyzetét, többpártrendszert, tiszta, becsületes választásokat akarunk.”[76] Nem zárta ki a megegyezés lehetőségét a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imrével és csoportjával sem. Ezenközben energikusan dolgozott hatalmi bázisának kiépítésén. Legfontosabbnak saját fegyveres erő felállítását tartotta. Feltétlenül megbízható tisztekből, pártfunkcionáriusokból, valamint egykori görög és jugoszláv partizánokból kezdték szervezni a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, amelynek tagjait röviden csak karhatalmistáknak, illetve – a szovjet hadseregben rendszeresített meleg vattakabátok után – pufajkásoknak hívta a népnyelv. Az első ezred november 10-én alakult meg, amelyet a hónap végéig még másik kettő követett. November végétől, december elejétől ezek a Horthy különítményeire emlékeztető rendcsináló, illetve megtorló alakulatok kezdték átvenni a szovjet hadsereg addigi szerepkörét: az utcai járőrözést, igazoltatást és razziákat.

1957 elejétől fontos szerep hárult egy másik új fegyveres testületre: a Munkásőrségre is. Ez az új hatalom félkatonai védelmi testülete volt. Egységei nem a hadsereg, hanem közvetlenül a pártszervek, legfelsőbb szinten a Központi Bizottság fennhatósága alá tartoztak, s tagjait otthon tartható kézifegyverekkel látták el. Az első munkásőrzászlóalj 1957 februárjában alakult meg Kőbányán. Bevetésükre sem ekkor, sem a későbbiekben nem volt szükség, s így erre nem is került sor. A szürke egyenruhás és géppisztolyokkal felszerelt egységek, melyek összlétszáma rövidesen elérte a 60 ezer főt, nagyobb tömegrendezvények esetén a későbbiekben a rendőrséggel együtt rendfenntartó feladatokat láttak el. (Szgy. II/168.)

A lakosság által gyűlölt ÁVH-t nem szervezték újjá. Arra viszont megvolt a lehetőség, hogy a volt ÁVH-sok az új fegyveres testületekbe, köztük az újjászerveződő rendőrségbe jelentkezzenek. Ezzel sokan közülük éltek is.

A hatalom megszilárdulásának, s egyben politikai irányvonala egyértelműsödésének első jele az Országos Munkástanács megalakulásának megakadályozása volt november 21-én a Sportcsarnokban. Az akciót a karhatalmisták hajtották végre. Ezt november 22-én Nagy Imrének és társainak elrablása és Romániába szállításuk követte, akik Kádár ígéretében bízva hagyták el a jugoszláv követség épületét. A forradalom kommunista vezetőit és családtagjaikat egy szovjet katonai alakulat ejtette foglyul – a jugoszlávok tudtával és Kádár beleegyezésével.

Az elmúlt hetek eseményeinek első értékelésére 1956. december 2-5-én került sor, a magát továbbra is MSZMP-nek nevező kommunista párt Ideiglenes Központi Bizottságának kibővített értekezletén. (Szgy. II/155-163.) Kádár és mások érvelését elfogadva a testület ellenforradalomnak bélyegezte az októberi felkelést, amelynek kitörését négy tényezőre vezette vissza. Ezek a következők voltak: 1. a „Rákosi-Gerő-klikk” tagjainak „antileninis- ta”, „szektás és dogmatikus politikája”, amely „figyelmen kívül hagyta az ország gazdasági adottságait”, és „haladó hagyományaink és nemzeti érdekeink lebecsülésével” sértette a „magyar nép nemzeti és hazafias érzéseit”; 2. Nagy Imre és „csoportjának” tevékenysége, amely „a hibák kijavításához pozitív programot nem adott, egyoldalúan csak a pártot támadta, s egyidejűleg a reakciótól nem határolta el magát”; 3. „a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”, amely az „októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt”; s végül 4. a „nemzetközi imperializmus”, amely propagandaeszközeit a „ténylegesen meglévő hibákat mértéktelenül eltúlozva a rendszer elleni uszításra” használta fel.[77] Ez a dokumentum a Kádár nevével fémjelzett rendszerre és politikájára később olyannyira jellemző centrizmus, illetve „kétfrontos harc” első világos megfogalmazása volt. E kritika célpontjai – a külső és a belső „ellenség” mellett – a párton belüli bal- és jobboldali elhajlók, azaz az úgynevezett dogmatisták és a revizionisták voltak.

A december eleji értekezletet követően felgyorsult a „rendcsinálás” folyamata. December 5-én feloszlatták a különböző forradalmi bizottságokat. 9-én rajtaütöttek a Központi Munkástanács székházán, és mintegy 200 vezetőjét és aktivistáját letartóztatták. Az üzemi munkástanácsok egyelőre – 1957. november 17-éig – tovább működhettek. December 11-én betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, bevezették a statáriumot és a rögtönítélő bíráskodást, megkezdték a gyári munkásőrségek lefegyverzését. (Szgy. II/163-164.) Ugyanezekben a napokban ismét sortüzek dördültek: december 8-án Salgótarjánban, 10-én Miskolcon, 11-én Egerben lőttek a felvonuló tömegbe a karhatalmisták. A halálos áldozatok száma megközelítette a 100-at. 1957. január 18-án felfüggesztették az Írószövetség, majd két nap múlva a Magyar Újságírók Szövetségének működését. (Szgy. II/164-166.) Közben egyre-másra tartóztatták le a forradalom résztvevőit és az ellenállás szervezőit. Ügyeik tárgyalására ismét népbíróságokat alakítottak, és január 15-én – ebben is az 1919-1920-as fehérterrorra emlékeztetve – bevezették a gyorsított bűnvádi eljárást. A népbíróságok gyakorlatában a forradalomban való részvétel hűtlenségnek, lázadásnak, illetve a népi demokrácia elleni összeesküvésnek minősült, amelyért rendkívül súlyos büntetéseket lehetett kiróni. Decemberben és januárban már halálos ítéleteket is hoztak.

Az újjászerveződő hatalom képviselői közül néhányan helytelenítették a kibontakozó megtorlást. Mások viszont még keményebb fellépést követeltek. Utóbbiak zászlóvivőjévé, vezérévé egyre inkább Révai Józsefvált, aki 1957januáijában tért haza Moszkvából. Maga mögött tudva a Kreml „keményvonalasait”, Molotovot és Kaganovicsot, nyíltan támadta Kádárt, és mentegette Rákosit és Gerőt. Révaival és a mögötte felsorakozó sztalinistákkal szemben Kádár Hruscsovra támaszkodott. Március végi moszkvai látogatása során biztosítékot kapott arra, hogy Révai nem a szovjet álláspontot képviseli, s hogy Rákosi és Gerő nem fognak hazatérni. Ennek fejében Kádár ígéretet tett a megtorlás könyörtelen folytatására. Ugyanekkor állapodtak meg a szovjet hadsereg alakulatainak „ideiglenes” jellegű magyarországi állomá- soztatásában is, amely az 1957. május 27-én aláírt magyar-szovjet szerződésben öltött jogi formát. (Szgy. II/175—178.) A szovjet csapatok kivonását Kádár sem ekkor, sem a későbbiekben nem kezdeményezte. Tartós magyarországi állomásoztatásukban hatalmának olyan végső biztosítékát látta, amelyhez ekkor és a későbbiekben is megingathatatlanul ragaszkodott.

1956 novemberétől 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. Az újból életre hívott népbíróságok közülük mintegy 22 ezret ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre és 229-et halálra. A kivégzettek száma elérte a 350-et. Emellett 13 ezer embert jogerős bírósági ítélet nélkül internáltak, sőt néhány százat a Szovjetunióba deportáltak. A megtorlások elől 211 ezren külföldre menekültek, és mintegy 170 ezren nem is tértek vissza. Ezek kisebb része fegyveres harcos volt, aki az életét mentette, nagyobb része pedig szabadság és jobb élet után vágyakozó fiatal diák vagy munkás, illetve 1948 után itthon rekedt családtag. A XX. században ez volt a negyedik nagy magyar kirajzási hullám a világba, amely – mint eddig mindig – elsősorban az értelmiség sorait tizedelte meg, és a potenciális szellemi elit utánpótlási bázisát gyengítette. Az írók és költők közül ekkor hagyta el az országot Faludy György, Határ Győző és Ignotus fia, Ignotus Pál; a zenészek közül Cziffra György, Vásáry Tamás és Ligeti György; a kutatók közül Pap Endre növénynemesítő, s a színészek közül Szörényi Éva és a később visszatért Szabó Sándor. Nem tért haza a mel- bourne-i olimpiai játékokra kiutazott válogatott számos tagja sem, köztük Puskás Öcsi, a legendás aranycsapat csatára.

Eltérően az 1956 előtti terrortól, amely egész társadalmi osztályok ellen irányult és százezreket sújtott, az 1956 utáni megtorláshullám szelektívebb elveket érvényesített, és racionálisabb alapokon nyugodott. Célpontjaivá nem társadalmi osztályok, hanem olyan egyének váltak, akik bizonyították veszélyességüket a hatalomra. Ilyennek minősültek azok a fiatal munkások, ipari tanulók és vagányok, akik fegyvert fogtak, és életüket kockáztatva harcoltak valamiért. Rájuk általában halál várt. A második kategóriába azok az egy-egy kisebb közösségen – falun, kerületen, egyetemen vagy üzemen – belül tekintélynek örvendő személyek kerültek, akikben környezetük bízott, s akik sokakat tudtak véleményükkel befolyásolni. Ezeket a helyi vezetésre alkalmas és a forradalom alatt gyakran vezetővé is választott értelmiségieket, munkásokat és parasztokat vagy internálták, vagy néhány éves börtönbüntetésre ítélték. A társadalom ezáltal természetes vezetőitől fosztatott meg. S végül a harmadik kategóriába a forradalom országos vezetői tartoztak, akik szimbólumokká váltak, és nem akartak megalkudni. Az ő büntetésük halál vagy hosszú börtönbüntetés lett. Az 1957-1958-ban, illetve részben ezután elítélt ismertebb személyiségek között volt Bibó István, Göncz Árpád, Déry Tibor, Fekete Sándor, Eörsi István, Zelk Zoltán, Kosáry Domokos, Litván György, Mérei Ferenc, Ádám György, Mensáros László és Darvas Iván.

68. A Nagy Imre-per vádlottai az ítéletet hallgatják. Balról az első sorban Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós. A második sorban Maléter Pál, Kopácsi Sándor, a harmadik sorban Vásárhelyi Miklós. 1958. június 15.

A perek közül legnagyobb jelentőséggel természetesen Nagy Imrének és „társainak” az ügye bírt, akiket 1957 áprilisában hoztak vissza Romániából. Az eljárás 1958 februárjában kezdődött a legnagyobb titoktartás közepette, és ugyanezen év júniusára fejeződött be. A vád „a népi demokratikus rend megdöntésére” irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének fikciójára épült. Ahhoz hasonló koncepciós per volt tehát, mint az 1956 előttiek, amelyeket Kádár mint akkori belügyminiszter, majd áldozat is jól ismert. A vádlottak közül Kopácsi Sándor, a felkelők mellé állt budapesti rendőrfőkapitány életfogytiglani, a „márciusi frontos”, kommunista Donáth Ferenc 12 évi, Tildy Zoltán 6 évi, Vásárhelyi Miklós, Nagy Imre sajtófőnöke 5 évi börtönbüntetést kapott. Három vádlottat – Nagy Imrét, Maléter Pált és az ellenállást szervező Gimes Miklóst – halálra ítéltek, s az ítéleteket június 16-án végrehajtották. (Szilágyi Józsefet már korábban kivégezték, Losonczy Géza pedig mesterséges táplálás közben halt meg.) (Szgy. II/195-201.) A szigorú és kései ítéletek háttere ma sem ismeretes pontosan. Talán Hruscsov döntött így, hogy példát statuáljon a többi csatlós ország számára, és mindenkinek megmutassa, hogy mi történik azokkal, akik a Szovjetunió ellen lázadnak. Az is lehet, hogy ajustizmord Kádár Moszkva iránti lojalitásának volt bizonyítéka – megtetézve Nagy Imrétől mint potenciális riválistól való személyes félelemmel. Bárkinek is tulajdonítható azonban a kezdeményező szerep, bizonyos, hogy a kivégzésekhez Hruscsov beleegyezése szükségeltetett.

A forradalomban vagy az ellenállásban részt vevő aktív kisebbséggel szembeni kemény ítéletekkel egy időben Kádár kezdettől törekedett a passzív többség megnyerésére.

Összevetve az 1956 előtti politikával, amikor az egész társadalomtól áldozatvállalást vártak el, ez merőben új jelenség volt. Kádár tudta és credóként vallotta, hogy „A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes meg- oldása.”7ó[78] E pragmatista megközelítéssel magyarázható, hogy a hatalomra kerülését követő hetekben-hónapokban szinte minden társadalmi réteg jelentős anyagi kedvezményekben részesült.

Az ipari munkásoknak, bányászoknak és a pedagógusoknak tett gesztusok közül kiemelkedett a bérek 10 és 30% között váltakozó – átlagosan 18%-os – emelése 1956. november 10-étől kezdődően. 1957 elején bevezették a nyereségrészesedést, majd 1957. július 20-án a teljesítménybérezést. (Szgy. II/179-182.) A munka, az erőbefektetés és az eredmény kezdte visszanyerni becsületét. Ugyanezen idő alatt az árak érdemben nem változtak. A munkásság így néhány hónap alatt jelentős reálbér-növekedést könyvelhetett el.

A parasztság szempontjából az agrárpolitika módosulásának két eleme bizonyult döntőnek: a téeszek feloszlásának tudomásulvétele és a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatásának ismételt eltörlése. Ez utóbbit már 1956. november 12-én elrendelték. A következő évben növelték a felvásárlási árakat, és bevezették az állam és a termelő közötti szerződések rendszerét. Ajó előre megkötött megállapodásokkal az állam igényeinek megfelelően befolyásolta a termelés szerkezetét, a paraszt pedig garanciát kapott terményeinek elfogadható áron történő átvételére. A parasztság megnyerését szolgálta az is, hogy engedélyezték a földek 5 holdig terjedő szabad adásvételét. Ezzel egy korlátozott ingatlanpiac alakult ki. A fenti intézkedések mellett eltörölték a kötelező tűz- és jégbiztosítást, megszüntették a mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetését, s az addig évenként emelt általános jövedelemadó mértékén nem változtattak. (Szgy. II/153-154.)

A kisiparosok és a kiskereskedők rokonszenvét az adókulcsok mérséklésével igyekezett megnyerni az új hatalom. A magánkisipar addig érvényes adókulcsai 1957. január 26-án 20%-kal csökkentek. (Szgy. II/166—167.) Egy hónappal később ezt az adócsökkentést a kiskereskedőkre és az önálló szellemi foglalkozásúakra is kiterjesztették. Csökkent a magánmunkáltatókra érvényes társadalombiztosítási járulék mértéke, és megszűnt a kisiparosok és kiskereskedők által foglalkoztatott alkalmazottak után fizetendő külön jövedelemadó. A magántevékenység ösztönzése érdekében született a kormány 1957-es döntése az állami boltok és vendéglátó-ipari egységek egy részének bérbeadásáról. A bérlők, azaz az úgynevezett gebinesek – a fogalom a német Gewinn, azaz nyereség szóból származik – szabadkasszás, azaz egyszerűsített elszámolású rendszerben dolgoztak, miáltal – némi „ügyeskedéssel” – addig elképzelhetetlen jövedelmekre tettek szert. Mindezek következtében az állami szektoron kívüli szolgáltatóegységekben dolgozók száma néhány hónap alatt mintegy 20-25%-kal emelkedett.

A gyermektelenségi adó eltörlése a legényembereknek tett gesztus volt (1956. december 24.); a Horthy-kor itthon maradt idős közalkalmazottainak ellenszenvét az 1948 után megvont vagy drasztikusan csökkentett nyugdíjak rendezésével (1956. december 8.) igyekeztek mérsékelni. Minden dolgozó érdekét szolgálta a szabad munkavállalás engedélyezése (1956. november 15.), ami az 1950-es évek elején szűnt meg. A különböző mértékű vasúti kedvezmények bevezetése, illetve visszaállítása (1957.január 8.) a diákokat, ingázó munkásokat, közalkalmazottakat érintette. 1957-ben a vasút összes utaskilométer-teljesítményéből csaknem 15% a teljesen díjmentesen utazókra esett, s a teljes árú menetjeggyel utazók az összes utaskilométer-teljesítménynek csak 27%-át vették igénybe. Az egyéb közérzetjavító és bizalomerősítő intézkedések közül kiemelkedett néhány hagyományos egyházi ünnep – húsvéthétfő, karácsony másnapja – munkaszüneti nappá nyilvánítása (1956. december 19.). Bár március 15-e továbbra sem lett piros betűs ünnep, 1957. március 10-én iskola- szüneti nappá nyilvánították. A külföldre menekültek közül azokat, akik 1957. január 31-éig hagyták el az országot és március 31-éig bejelentették hazatérési szándékukat, nem vonták felelősségre tiltott határátlépés miatt. Az ezt követően visszatérők egyéni elbírálás alapján mentesülhettek a büntetőeljárás alól. Az év közepéig mintegy 35-40 ezren éltek ezzel a lehetőséggel. Az amnesztia természetesen nem vonatkozott a fegyveres felkelőkre. Őket, ha hazatértek, bíróság elé állították.

S végül meg kell említeni, hogy a sok száz forradalmár és ellenálló mellett 1957 tavaszán és nyarán az 1956 előtti törvénysértések néhány prominens alakját is – immár másodszor – bíróság elé állították és elítélték. Farkas Mihályra 16, Péter Gáborra 14 évi börtönbüntetést mértek. Halálbüntetésben a régi rend emberei közül senki sem részesült, a főbűnösök – Rákosi, Gerő és Révai – felelősségre vonása pedig fel sem merült.

A forradalompárti aktív kisebbséggel szembeni megtorlások és a passzív többség megnyerésére tett intézkedések megtették hatásukat. A társadalom többsége kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. A Nagy-budapesti Munkástanács által 1956. december 11-12-ére meghirdetett kétnapos tiltakozó sztrájk lényegében még eredményes volt. Csak néhány gyár nem csatlakozott. A felkelés megismétlésére vonatkozó 1957 eleji felhívásoknak – MUK, azaz Márciusban Újra Kezdjük – azonban már senki sem engedelmeskedett. Ennek hatására oldotta fel a belügyminiszter 1957. április 13-án az éjszakai kijárási tilalmat Budapesten. Mindezek után került sor az új rendszer első nagy erődemonstrációjára: az 1957. május 1-jei tömeggyűlésre a Sztálin-szobor nélküli Felvonulási téren és környékén. Nem kétséges, hogy a kormányzat nagy erőfeszítéseket tett a siker érdekében. Az embereknek üzemenként, intézményenként kellett gyülekezni, miáltal ellenőrizhetők voltak. Gondoskodtak arról is, hogy a felvonulást a régi majálisokra emlékeztető oldott hangulatú együttlét kövesse – ingyenvirslivel és -sörrel megtetézve. A több százezer ember megjelenése s a híradófilmeken megörökített bizakodó hangulat mindamellett arról tanúskodnak, hogy a főváros lakossága – mint a XX. század folyamán oly sokszor – néhány hónap alatt ismét katartikus erejű belső változásokon esett át. 1956 nyarán és őszén a többség Nagy Imrére tekintett, tőle várt útmutatást, és őt követte. 1957 tavaszától viszont, egy véres két héttel, kétszeri szovjet beavatkozással és a Nyugat passzivitásának kiábrándító tapasztalatával a háta mögött az egyszerű budapesti megtapsolta, s még talán hitte is, mert hinni akarta, amit Kádár állított és ígért neki ezen a napon. Azt, hogy a „mindenféle kizsákmányolástól mentes szocialista Magyarország” igenis felépíthető, s hogy az ő vezetésével, „a jó tapasztalatokat felhasználva, a múlt hibáit gondosan elkerülve” ez fel is fog épülni.8 A felvonulók tömegei persze továbbra sem reprezentálták az egész társadalmat, s ezt maga Kádár is jól tudta. „Tudnunk kell, hogy ha április 4-én vagy május elsején 700 000-800 000-900 000 ember tüntet céljaink és elveink mellett, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan tömegek az országban, amelyek még az ellenség ideológiai, politikai befolyása alatt vannak. Csak ma nem annyira aktívak és nem annyira láthatók” – figyelmeztette vezetőtársait 1957 júniusában.9

A rendszer megszilárdulása szempontjából nagy jelentőséggel bírt, hogy 1957 nyarára befejeződött a párt és a legfontosabb állami szervek újjászervezése. Az MSZMP taglétszáma eleinte gyorsan növekedett. 1956 decemberében még csak 37 ezren tartoztak soraiba. 1957 elején már 125 ezren, az év végén pedig 400 ezren. Ez csaknem fele volt az MDP 1956. augusztusi létszámának. A jelentkezők többsége régi párttag volt, akik között „keményvonalas” sztalinisták éppúgy akadtak, mint a Kádár híveinek számító „középutasok” és a Nagy Imre örökségét részben vagy egészben vállaló reformkommunisták. A későbbiekben a taglétszám növekedése mérséklődött, viszont a növekedés szinte kizárólag újonnan jelentkezőkből adódott. Az 1970-ben nyilvántartott 662 ezer párttagnak így már több mint fele 1956 után csatlakozott. Az 1980-as évekre, amikor a taglétszám 800 ezer fölé emelkedett, még inkább az „új párttagok” javára tolódott el az arány.

Az új párt 1957. június 27-29-én tartotta első országos gyűlését. Legitimációs problémái miatt – az MDP feloszlatásáról 1956. október végén nem a kongresszus, hanem a Központi Vezetőségnél is szűkebb informális felső vezetői kör döntött – ezt nem kongresszusnak, hanem értekezletnek nevezték. A 348 küldött 15%-a volt fizikai munkás és 68%-a pártfunkcionárius. Eredeti foglalkozásuk szerint viszont 78%-uk tartozott az ipari munkássághoz, 10% az értelmiséghez és 7% a parasztsághoz. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az új párt szilárd magját az 1945 után vezető pozícióba került volt ipari munkások alkották. A parasztság reprezentációja, amely az ország összlakosságának még mindig 40%-át tette ki, viszont a torzító faktorokat (önbevallás stb.) beszámítva is rendkívül alacsony volt, nem kevésbé a paraszti származású kádereké.

A párttagság összetétele ugyanilyen megoszlást mutatott. A legnagyobb homogén csoportot kezdetben a párt- és állami funkcionáriusok alkották. A munkások aránya 1957 nyarán még csak 30%-ot tett ki. Az új párttagok körében jelentős volt a pozíció reményében belépő alsóértelmiségiek aránya. A pártszervezés káderszempontjainak az eredményeként a fizikai dolgozók – a munkások és a parasztok – aránya a későbbiekben nőtt, és 1962-re elérte az 59%-ot. Ettől kezdve azonban megállíthatatlanul csökkent: 1970-re 38, 1985-re pedig 32%-ra. Az MSZMP tehát a munkások pártja helyett egyre inkább a „fehérgallérosok”, főleg az értelmiségiek és alkalmazottak pártjává vált. Az eredeti foglalkozásuk szerint munkás párttagok aránya ugyanakkor még 1985-ben is 62%-ot tett ki, ami arra utalt, hogy a párt a felfelé irányuló intragenerációs társadalmi mobilitás egyik legfontosabb csatornájaként működött. A pályájukat parasztként kezdők esetében viszont, akik az 1985-ös párttagságnak a hivatalos adatok szerint csak 9%-át reprezentálták, ez a mobilitás valószínűleg csak jóval korlátozottabban érvényesült. (Szgy. II/320-326.)

Az 1957. június 27-29-ei értekezlet megerősítette Kádár centrista irányvonalát, és új vezető testületeket választott. Kádár, Münnich, Marosán és Rónai mellett ekkor tűnt fel a PB-tagok között a hazai kommunisták 1945 után háttérbe szorított és 1956-ban nem kompromittálódott vezetői közül Kállai Gyula, Fehér Lajos, FockJenő és Somogyi Miklós. A néhány évvel idősebb Somogyi kivételével ők Kádárhoz hasonlóan az 1910-es években születtek. Fock és Kállai – Kádár, Marosán és Kiss Károly mellett – az 5 fős Titkárságnak is tagjai lettek. A moszkvaiakat a Titkárságban senki, a Politikai Bizottságban pedig csak a Rajkhoz hasonlóan „spanyolos” Münnich, s póttagként Nemes Dezső képviselte. Az új vezető testületeket tehát a Kádárhoz közeli úgynevezett hazai kommunisták dominálták, akikhez képest a volt szociáldemokraták – Marosán és Rónai – is csak törpe kisebbséget alkottak. A vezető testületek összetételében bekövetkezett másik fontos változás a zsidó származásúak arányának jelentős csökkenése volt. Ez alapvetően a moszkoviták kompro- mittálódásából és háttérbe szorulásukból következett, amit azonban a magát széles körökkel elfogadtatni akaró, ám antiszemitizmussal nem vádolható Kádár pragmatista megfontolásai is hangsúlyosabbá tettek.

A párt régi ifjúsági szervezete, a DISZ nem szerveződött újjá. A 14 éven felüli fiatalok új, kommunista tömegszervezete a KISZ, azaz hivatalos nevén a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség lett, amely 1957. március 21-én alakult meg. Feladata általában véve a DISZ-hez hasonlóan az ifjúság marxista-leninista szellemű nevelése, s ezáltal a párt utánpótlásának a biztosítása volt. (Szgy. II/169-171.) Közvetlenül a megalakulás után azonban előtérben álltak a politikai konszolidáció konkrét feladatai: a fegyelem megszilárdítása és a tanulás újrakezdéséhez szükséges feltételek megteremtése, mivel – mint egy korabeli dokumentum panaszkodott – „A középiskolás ifjúság egy része az ellenforradalom lezajlása után nehezen higgadt le.”[79] A csatlakozók létszáma 1957 nyarára elérte a 110 ezer főt, amely a 14 és 26 év közötti korosztálynak mintegy 5%-át tette ki. A KISZ-tagok száma az 1960-as évek közepére 750 ezer főre emelkedett, majd ezt követően a párttagság létszámához hasonlóan 800-900 ezer fő között ingadozott. Ez a KISZ-es korosztály 30-40%-ának felelt meg. A KISZ-tagság a párttagságnál is kevésbé jelentett feltétlen ideológiai elkötelezettséget. Inkább a karrierépítéshez tartozott hozzá, s a konformizmus jele volt. Erre utalt, hogy miközben az egyetemistáknak és a középiskolásoknak igen nagy, mintegy 70-80%-a tartozott a szervezethez, addig a dolgozó fiataloknak csak kevesebb mint 30%-a.

Az Úttörőszövetség, illetve az úttörő- és a kisdobosmozgalom megmaradt, és változatlan célokkal működött tovább. Létszáma azonban alaposan megcsappant. Az 1956 előtti 1 millió főből 1957 tavaszáig csak mintegy 300 ezren kötötték fel a vörös nyakkendőt ismét. A konszolidáció előrehaladtával számuk gyorsan nőtt; 1966-ban már 1 millió 200 ezer pajtást regisztráltak. A növekedés két tényezővel magyarázható. Egyrészt a nem durván, de mégis félreérthetetlenül jelzett iskolai elvárásokkal, másrészt a mozgalom stílusváltásával. Az 1956 előtti úttörőmunkával szemben, amelynek középpontjában a tanulás, illetve a minél jobb iskolai eredmények elérése állt, előtérbe kerültek a gyermekek életkori sajátosságainak jobban megfelelő tevékenységformák: a tanítás utáni és iskolán kívüli közös játékok, sportversenyek, vetélkedők, próbák, őrsi búvóhelyek készítése és nyári táborozások. Az egész ország serdülőit megmozgatták az úgynevezett Pajtás Kupa-versenyek és az 1963-ban kezdődő úttörő-olimpiák. A diákok romantika iránti igényének kielégítése miatt a keményvonalas, sztálinista beállítottságú pedagógusvezetők az 1960-as évek elején a két világháború közötti cserkészmozgalom hagyományainak felélesztésével vádolták a szervezet új vezetőit.

A Hazafias Népfront – megfosztva a Nagy Imre által neki szánt szereptől – 1957. október 21-22-én alakult újjá. (Szgy. II/182-188.) Elnöke egy hazai, de a keményvonalas dogmatikusokhoz húzó kommunista, az eredetileg szobafestő Apró Antal, főtitkára pedig a valamikori kisgazda néprajzkutató, Ortutay Gyula lett. Feladatát a párt céljainak közvetítésében jelölték meg a társadalom felé és támogatók szerzésében a pártonkívüliek között.

1970-ben közel 4000 népfrontbizottság működött az országban mintegy 120 ezer taggal. A szakszervezeteket ugyancsak eredeti funkciójuktól, a dolgozók hatékony érdekvédelmének ellátásától megfosztva reorganizálták. Ehelyett abban jelölték meg a szervezet feladatát, hogy az üzemi vezetőségek döntéseit elfogadva és népszerűsítve „segítse a termelést”. A sztrájk jogát, mint eddig, ezután is megtagadta tőlük a hatalom. A termelőeszközök társadalmi tulajdona és a munkáshatalom körülményei között – hangoztatták a vezetők – sztrájkra többé nincs szükség. A szakszervezetek kezdetben az ipari munkások és az alkalmazottak egy részét, néhány év múltán viszont az aktív keresők összességét magukban foglalták. 1970-ben 3,4 millióan, 1985-ben 4,4 millióan (a keresők 96%-a) „fizették a bélyeget”.

A hadsereg újjászervezése 1956 decemberében kezdődött és 1958 tavaszáig tartott. A felkelőkhöz állt tiszteket bíróság elé állították, a megbízhatatlanokat elbocsátották. A régi tisztikar 80%-a esküdött fel az új hatalomra; 20% lemondott rangjáról, és visszatért a polgári életbe. Az új hadsereg létszámát 63-64 ezer főben állapították meg, amely a régi létszám 45%-át tette ki. 1957januárjában azonban még mindig csak 43 ezren tartózkodtak a laktanyákban, s közülük csak 19 ezer volt sorkatona, a többi tiszt és tiszthelyettes. Az első sorozásokra májusban került sor. A korábbi 8 hadosztály helyett ekkor 3-at állítottak fel, amelyek mellé 1958-ban még egy negyediket is szerveztek. A hadsereg létszáma 1959-ben 84 ezer főt tett ki. A katonai szolgálat ideje lecsökkent 2 évre; a feleslegessé vált tiszti iskolákat egyetlen intézménnyé (Egyesített Tiszti Iskola) vonták össze, s a két hadiakadémiából ugyancsak egyet (Zrínyi Miklós Katonai Akadémia) szerveztek. Bár az újjászervezést szovjet szakértők felügyelték, s a magyar hadsereg továbbra is a Varsói Szerződés integrált katonai erejének része maradt, hivatalosan deklarált célja nem a „szocializmus”, s nem is a nemzetközi munkásmozgalom, hanem a szocialista Magyarország védelme lett.

Az 1960-as évek első felében a hadseregfejlesztés fő célja a honi légvédelem korszerűsítése volt. Ennek keretében a löveges légvédelmi tüzéregységeket modern légvédelmi rakétarendszerekkel, a régi vadászrepülőket pedig MIG-21-es típusú szovjet repülőgépekkel váltották fel. Ez tette lehetővé, hogy az ország légterének védelme 1962-ben a szovjet Déli Hadseregcsoporttól átkerült a magyar katonai szervek alárendeltségébe. Az 1960-as évek második felében elsősorban a lövészcsapatokat szerelték fel páncélozott szállító harcjárművekkel, valamint megkezdték a szárazföldi csapatokhoz kapcsolódó helikopterek rendszerbe állítását. A hadsereg legjobban felszerelt elitalakulatai zömmel az ország nyugati részein állomásoztak, s esetleges háború esetén a deklarált védelmi feladatok helyett ausztriai, illetve észak-olaszországi célpontokat kellett volna elérniük.

A hadsereg élén mint honvédelmi miniszter 1957-től 1960-ig Révész Géza, 1960-tól 1984-ig Czinege Lajos állt. A honvédelmi miniszter folyamatosan a Központi Bizottság tagja, a hadsereg legmagasabb rangú tisztje, s egyben a hadsereg főparancsnoka volt. Hivatalosan és elvileg csak a Minisztertanácsnak és a Politikai Bizottságnak tartozott felelősséggel, nem hivatalosan és gyakorlatilag azonban a különböző szovjet katonai szerveknek is. Ezek közül legfontosabb a Varsói Szerződés főparancsnoksága, valamint a Déli Hadseregcsoport „ideiglenesen hazánkban állomásozó” alakulatainak – mintegy 60-70 ezer fő – a főparancsnoksága volt. Utóbbiak feladata háború esetén a dunántúli magyar egységekkel együtt a délnyugati hadszíntér harcaiba való bekapcsolódás volt. Bár a szovjet hadsereg fegyelme jóval magasabb szinten állt, mint a magyaré, s katonái is jobb kiképzésben részesültek, harci morálja az évek folyamán fokozatosan csökkent.

Az Országgyűlés 1957. május 9-én gyűlt össze először. Ez a Kádár-korszakmány minden addigi intézkedését helybenhagyta, s megerősítette Kádárt kormányfői tisztségében.

  1. ig, amikor Münnichnek adta át posztját, Kádár ily módon nemcsak a pártnak, hanem a kormánynak a munkáját is irányította. Az addig hozott intézkedés mellett a parlament új nemzeti szimbólumokat fogadott el. Állami zászlóvá a háromszínű, minden díszítés nélküli sima trikolór vált, állami címerré pedig a pajzsos és kettős keresztes Kossuth-címernek – a forradalom jelvényének – és az 1956 előtti Rákosi-címernek egy olyan kombinációja, amelyből kikerült a kalapács és a sarló, valamint kisebbé vált a vörös csillag. „ Javasolt új címerünkben a nemzetiszínű pajzs kifejezi a dolgozó magyar népnek a nemzeti hagyományokat tiszteletben tartó hazafias érzelmeit. Ezek a hazafias érzelmek harmonikus egységben vannak a nemzetközi proletárszolidaritás eszméivel, és ezt kifejezi a pajzs felett elhelyezett ötágú vörös csillag. A nemzetiszínű és vörös szalagokkal átkötött búzakoszorú további magyar sajátosságot kölcsönöz, és kidomborítja címerünk népi jellegét” – indokolta a változtatást Kádár a maga pragmatista módján.11

Az első parlamenti és tanácsi választásokat csak 1958. november 16-án, két évvel a forradalom leverése után tartották meg. A választások menete és módszerei az 1956 előtti látszatválasztások metódusainak feleltek meg. A választók mindenütt csak egy listára szavazhattak, s jelölteket csak a Hazafias Népfront állíthatott. A 338 jelöltet, akiknek 18%-a (62 fő) volt pártonkívüli, így aztán minimális ellenszavazattal és tartózkodással megválasztották. A hivatalos adatok szerint a 6,6 millió szavazó (az összlakosság 67%-a) 98,5%-a járult az urnákhoz, s ezek közül mindössze 28 ezren (0,4%) szavaztak nemmel és 33 ezren (0,5%) érvénytelenül. A képviselők viszonylag nagy hányada, 46%-a ekkor került be először a Házba. A képviselők szociális háttere viszont csak kismértékben módosult. Az eredeti foglalkozásuk szerint munkások aránya 43%-ról 50%-ra emelkedett, a volt parasztok aránya pedig 30%-ról 22%-ra csökkent.

A párt, a parlament és a kormányszervek közötti viszony és munkamegosztás ugyancsak a régi maradt. Az Országgyűlés évente kétszer-háromszor ült össze 6-10 napra; az interpellációk száma évente 3, az elfogadott törvények száma pedig 4-5 körül mozgott. A törvényerejű rendeletek kibocsátására jogosult Elnöki Tanács szerepe formailag ily módon továbbra is igen jelentős volt, s ezért annak elnöke csak abszolút megbízható báb lehetett. 1967-ig ezt a szerepet továbbra is Dobi István játszotta nagy rutinnal, aki 1959-ben az MSZMP-be is belépett, majd 1967-től egészen 1987-ig egy 1945 utáni barcsi kommunista újgazda: Losonczi Pál töltötte be ezt a tisztet. A testület másik 20 tagjának többsége különböző társadalmi csoportokat és intézményeket – szakszervezetek, nemzetiségek, Hazafias Népfront, Magyar Tudományos Akadémia stb. – reprezentált, s egyben a párt legfelsőbb szerveinek is tagja volt. Folyamatosan a testület tagjai közé tartozott Kádár és szakszervezeti vezetőként Gáspár Sándor, valamint hosszú időn át Kállai Gyula.

A párt- és a kormányzati elithez tartozók különleges privilégiumai mérséklődtek. Bár a lakás- és autókiutalások, valamint más hiánycikkek beszerzése terén továbbra is soronkívüliséget élveztek, valamint elegáns nyaralók és vadászházak sora állt rendelkezésükre, a külön szabóságok és élelmiszerboltok ingyenes juttatásainak rendszere megszűnt. Vége szakadt a párt első emberét övező személyi kultusznak is. Bár vadászni nagyon szeretett, s hódolt is eme kedvtelésének, Kádár minden más szempontból puritán ember volt. Háromszobás, az átlagosnál alig valamivel nagyobb villalakásban élt, ahol esténként sakkozott, kártyázott vagy olvasott. A tömjénezést vagy az otrombán hízelgő szavakat nemcsak nem igényelte, hanem kifejezetten visszautasította az alantas emberi természet eme megnyilvánulásait. Annak tükrében, hogy vezetőtársai közül Todor Zsivkovnak hatalmas szobra állt szülőfalujában, Hruscsov és Brezsnyev életéről könyveket írtak és filmeket forgattak, Tito szerényebb dél-amerikai diktátor módjára töltötte a nyarakat Brioni szigetén, a román pártvezető, Nicolae Ceau§escu pedig Sztálinon és Rákosin is túltéve már-már az isteneknek kijáró hódolatot követelt meg magának, ez a visszafogottság sokak szemében rokonszenvessé tette.

Az 1956 előtti politikai rendszer helyreállítása 1958-ra befejeződött. Az intézményi restauráció, a megtorlások és a társadalom megnyerését célzó részben szimbolikus, részben nagyon is materiális intézkedések következtében az ellenforradalmi hatalom jelentősen megerősödött. Ez a megszilárdulás azonban egyelőre még korántsem volt teljes. A magyar társadalom három jól körülhatárolható csoportjának a megnyerése és/vagy megtörése még váratott magára. Ezt a három – számban nagyon különböző, de egyformán fontos – társadalmi csoportot a következők alkották: 1. a katolikus papok és legmeggyőződésesebb híveik, akiknek a passzív ellenállása folytatódott; 2. a szellemi, elsősorban az irodalmi életnek azok az iránymutató képviselői, akiket aktív forradalmi részvétel vádjával nem lehetett letartóztatni, de akik háttérbe húzódásukkal és hallgatásukkal most némán tüntettek a rendszer ellen; s 3. a parasztság, amelynek a rendszer iránti gyűlöletét ugyan sikerült csillapítani, de amelynek a tagjai mint magántulajdonosok a puszta létükkel is kihívást jelentettek az állami, illetve társadalmi tulajdon kizárólagosságát valló kommunizmusra. S végül az új rendszer konszolidációjához nélkülözhetetlen volt annak nemzetközi elismertsége is. Ez egyelőre ugyancsak hiányzott. Az ENSZ 1957. január 8-án felállított 5 tagú vizsgálóbi- zottságánakjelentését, mely szerint Magyarországon spontán népfelkelés kezdődött 1956. október 23-án az addigi zsarnoksággal szemben, s a Kádár-kormány a szovjet hadsereg jogtalan beavatkozása révén hatalomra került bábkormány, a szervezet közgyűlése 1957. szeptember 14-én 60 szavazattal 10 ellenében és 10 tartózkodással elfogadta. A jelentés ellen csak a Szovjetunió és a szovjet szövetségi rendszerbe kényszerített államok szavaztak. Az ENSZ megfelelő bizottságai 1958 és 1961 között ismételten visszautasították Magyarország – egyébként jelen lévő – képviselőinek akkreditálását. Ezzel azt kívánták jelezni, hogy az új rendszert nem tekintik sem reprezentatívnak, sem törvényesnek.

A szervezett megtorlást és az intézményi restaurációt követő négy évben, 1958-tól

  1. ig a Kádár-rendszer energiáinak jelentős részét ezek a bel- és külpolitikai feladatok kötötték le.

1957 első felében a katolikus egyház ellenállása még töretlen volt. A papi békemozgalom a forradalom alatt szétzilálódott, vezetőiket a Vatikán és Mindszenty 1957 elején eltávolították; a klérus többsége nem a politikai hatalom, hanem a Szentszék és az egyházi főhatóságok iránt mutatott lojalitást. A katolikus egyház és az állam közötti feszült viszony normalizálására irányuló tárgyalások 1957 februárjában kezdődtek. Ezek eredményeként alakult meg 1957 májusában az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, az Opus Pacis, amely a korábbi papi békemozgalomhoz hasonlóan, azzal szervezetileg is egyesülve vállalta az általános békegondolat képviseletét. A bizottság elnöke Hamvas Endre csanádi püspök lett, aki a főpapok közül a legtöbb készséget mutatta az együttműködésre. A püspöki kar nyilatkozatban helytelenítette, hogy az ENSZ az ötös bizottság elítélő jelentése alapján tárgyalja a magyar kérdést. Az elmozdított békepapok hivatalba való visszahelyezése azonban továbbra is váratott magára, néhány állami funkciót vállalt vezetőjüket pedig – fenyegetését beváltva – a Zsinati Szent Kongregáció 1958. február 2-án kiközösítette.

69. Dobi István köszönti Grősz József kalocsai érseket a katolikus főpapok eskütétele alkalmából. 1959. április 24.

A holtpontról való újbóli elmozdulás az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1958.július 22-ei határozatával kezdődött. (Szgy. II/206-211.) Szakítva az addigi alapelvekkel és gyakorlattal, ez a stratégiai jelentőségű döntés világos különbséget tett a vallásos világnézet elleni ideológiai harc és a politikai szembenállás elleni küzdelem között. Míg utóbbival szemben minden politikai és adminisztratív eszközt megengedhetőnek nyilvánított, előbbivel szemben a „felvilágosító és nevelő munka eszközeire” helyezte a hangsúlyt. Kimondta, hogy „A vallásos világnézet elleni eszmei harc nem sértheti a hívők vallásos érzületét, és nem korlátozhatja a vallásgyakorlás szabadságát”.[80] Erre válaszolt a püspöki kar 1958. október 17-ei pásztorlevele, amelyet a novemberi választások előtt olvastak fel a templomokban. A modus vivendi keresésén túlmenően ebben már az aktív együttműködés lehetősége is felmerült. „Mi, püspökök és papok – hallhatták a hívők —, elsősorban a lelkekért dolgozunk, mert hiszen lelkészek vagyunk. Az állam viszont természetes hivatásánál fogva a nép földi jólétét munkálja. [...] Szívesen helyeseljük tehát és támogatjuk az Országgyűlés és a helyi tanácsok minden olyan munkáját, amely az emberek gondjainak és bajainak enyhítését és az állampolgárok javát szolgálja.”[81]

A kölcsönös közeledés 1959-re az egyház és állam kapcsolatának normalizálódásához vezetett. Megállapodtak az egyháznak nyújtandó állami támogatás mértékében, szabályozták a vallásoktatás rendjét, és 1951 óta először új püspököket neveztek ki. A továbbiakban minden általános iskolában és gimnáziumban tarthattak hitoktatást, éspedig heti két órában a rendes tanítási időn kívül. Az új püspökök, akiket a magyar állam, illetve az Elnöki Tanács előzetes beleegyezésével a Vatikán nevezett ki, 1959. április 24-én esküdtek fel az alkotmányra. Csak ekkor tette le az esküt Grősz József kalocsai érsek is, aki az 1951-es eskütétel idején börtönben volt. Az egyházzal való kapcsolattartás céljából 1959. június 2-án újjáalakult a kompetenciáját tekintve miniszteriális szintű Állami Egyházügyi Hivatal.

A megállapodások nem töltöttek el mindenkit örömmel. Mindszenty a püspökök gyengeségének jelét látta bennük, s úgy ítélte meg, hogy az egyház helyzete rosszabb lett, mint 1956 előtt volt. A Hittudományi Akadémia szeminaristái kollektíve bojkottálták az 1959-1960-as tanév második félévét, mivel néhány társukat a kormány kérésére kizárták az iskolából. 1961. február elején a belügyi szervek papokból álló államellenes szervezkedést lepleztek le. Mindezek azonban csak utórezgései voltak a katolikus egyház másfél évtizedes szívós ellenállásának. A papok többsége megbékélt vagy legalábbis megalkudott alávetett helyzetével. A szembenállás feladásának és az együttműködésnek a szükségességét húzta alá az is, hogy 1961. október 3-án elhunyt Grősz József kalocsai érsek, akit a püspöki kari konferencia élén Hamvas Endre csanádi püspök váltott fel. Az egyház és a papi békemozgalom irányítása ezzel egy kézbe került. Partnerét, a kiközösített Beresztóczy Miklós békepapot 1962 őszén a parlament alelnökévé választották. A kialakult helyzetet a Vatikán is tudomásul vette, s ezt a magyar kormánnyal kötött 1964. szeptember 16-ai Részmegállapodásban okmányszerűen is elismerte. A megállapodás legfontosabb eleme a Szentszék kinevezési jogának elismerése, tehát a főkegyúri jogról való lemondás volt.

A forradalom szellemi előkészítésében és a vereség utáni ellenállás szervezésében az írók, éspedig elsősorban a kommunista írók kiemelkedő szerepet vállaltak. Ezzel magyarázható, hogy a vereség után többen – az említetteken kívül például az 1953 után Nagy Imre oldalára állt Méray Tibor és Aczél Tamás – külföldre menekültek, azok közül pedig, akik maradtak, 1957-ben sokat letartóztattak és elítéltek. Az Írószövetség működését, mint már utaltunk rá, 1957. január 17-én felfüggesztették. A megtorlás azonban ez esetben is csak egyik eleme volt a kádári politikának. A többéves börtönbüntetések kiszabásával egy időben azonnal megkezdődtek a nem vagy kevésbé kompromittáltak megnyerésére irányuló törekvések is. Ezt a célt szolgálta az Élet és Irodalom című hetilap megindítása 1957. március 15-én a megszűnt, illetve később Párizsban kiadott Irodalmi Újság helyett (Szgy. II/171—173.); a Kortárs kiadása 1957 szeptemberétől az ugyancsak megszűnt Csillag helyett; az először 1956-ban megjelent Nagyvilág publikálásának folytatása; s mindenekelőtt az addig mellőzött Németh László és Szabó Lőrinc, valamint Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Fülep Lajos, Medgyessy Ferenc és Borsos Miklós Kossuth-díjjal jutalmazása 1957. március 15-én. A gesztusok azonban nem hozták meg a remélt eredményt. Az új lapokat igen szűk szerkesztői és szerzői gárda tartotta életben Bölöni György, Mesterházi Lajos, Darvas József és Tolnai Gábor irányításával. Az írótársadalom irányadó személyiségei, mindenekelőtt nemzetibb jelleget öltő kádári kommunizmus iránt fogékony Illyés Gyula és Németh László hallgattak, vagy csakjellegtelen írásokkal jelentkeztek, s szolidaritást vállaltak bebörtönzött társaikkal. Bár 1957 őszén — a püspökökhöz hasonlóan — aláírták az ENSZ-jelentés ellen tiltakozó nyilatkozatot, amikor kiderült, hogy a bebörtönzöttek reményeikre rácáfolva nem kerülnek szabadlábra, ismét hallgatásba burkolóztak.

70. Óvodások köszöntik Kodály Zoltánt 75. születésnapján. 1957. december

A hatalom 1958 nyarán kínálta fel ismét a kompromisszum lehetőségét. Ennek lényegét két pártdokumentum tartalmazta: a népi írókkal foglalkozó júniusi állásfoglalás és a párt augusztusban publikált művelődéspolitikai irányelvei. (Szgy. II/201—206., 211—216.) Az előbbi szigorú bírálatban részesítette a népi mozgalom íróit a nemzeti sajátosságok „túlhangsúlyozásáért”, az „osztályszempontok és az internacionalizmus” elhanyagolásáért, a paraszti életforma idealizálásáért, az értelmiség vezető szerepének hangoztatásáért s a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok helytelen megítéléséért. Ugyanakkor a befejezésben azt is leszögezte, hogy „A »népiek« történelmi és ideológiai felelősségének felvetése nem mond ellent annak, hogy a párt és a kormány nagyrabecsüli írói tehetségüket, népünk közkincsének tekinti legjobb alkotásaikat; iskolai nevelésünkben, kulturális munkánkban, irodalmi közvéleményünk formálásában továbbra is ott a helye ezeknek a könyveknek, színpadjainkon darabjaiknak. Személyüket nagy megbecsülésben, írói rangjuknak megfelelő értékelésben részesíti, alkotómunkájuk zavartalanságához minden segítséget megad.”[82]

A másik dokumentum a párt általános művelődéspolitikai irányelveit tartalmazta. A szocialista realizmus kizárólagos támogatása helyett ez szót emelt minden más humanista törekvés, így a népi mozgalom, valamint a polgári és vallásos irányzat létjogosultsága mellett, és a korábbi harcos attitűddel és a hatalmi döntésekkel szemben a türelem és a meggyőzés fontosságát hangoztatta. Ennek felelt meg, hogy az 1958 végén megjelent Tűz-tánc című antológia néhány szerzőjének harcos kommunizmusát és a nem kommunistákkal szembeni agresszív indulatait a kultúrpolitika új irányítói – többek között Köpeczi Béla és Szabolcsi Miklós – nem engedték érvényesülni.

A hatalom és az írók megbékélésének, illetve körvonalazódó alkujának egyik első jele az Írószövetség 1959. szeptember 25-ei újjáalakulása volt. Bár Illyés Gyula, Németh László és Weöres Sándor még mindig távol maradtak, az írók többsége már megjelent. Az oldódást jelezte az addig elhallgattatásra ítélt vagy némaságot fogadott szerzők műveinek sorozatos megjelenése is. Az Újhold-as Ottlik klasszikus műve, az Iskola a határon és Pilinszky Harmadnapon című kötete az Apokriffal egyaránt 1959-ben; Kassák, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Vas István, Kodolányi és Juhász Ferenc egy-egy kötete pedig már 1957-1958-ban megjelent. Nagy jelentőséggel bírt, hogy elfogadva a Szovjet Írószövetség meghívását Németh László 1959 szeptemberében Moszkvába látogatott, s ott önkritikus elemeket sem nélkülöző beszédet mondott az orosz kultúra nagyszerűségéről és a szocializmus perspektívájáról. Néhány hónap múlva, 1960 márciusában Illyés törte meg hallgatását egy kiprovokált interjúval, amely ugyancsak a szocializmus mellett tett hitet. „Magyarországot a kommunista párt vezeti a szocializmus felé. Szocialista vagyok – ezt műveim bizonyítják” – nyilatkozta.[83] Néhány nappal megszólalása után, 1960. április 1-jén az Elnöki Tanács közkegyelemben részesítette a 6 évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélt 56-osokat; június 30-ai hatálybalépéssel feloszlatta az internálótáborokat és eltörölte az internálás intézményét; s Déry Tibor, akit 9 évre ítéltek, Donáth Ferenccel együtt ugyanekkor egyéni kegyelemben részesült. A katolikus egyház után ezzel a vezető írók is elfogadták a felkínált kompromisszumot, s a kialakult helyzetet megváltoztathatatlannak ítélve a továbbiakban az „ahogy lehet” elvét alkalmazva próbálták képviselni politikai nézeteiket és erkölcsi meggyőződésüket.

A parasztság rendszerellenességének mérséklése érdekében 1956-1957-ben az új hatalom számos olyan intézkedést vezetett be, amelyek az egyéni gazdálkodás feltételeit javították. A végcél azonban továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt. Ezt részben a nagyüzemi gazdálkodás fölényébe vetett régi szocialista hit és a magántulajdonon alapuló paraszti autonómiától való idegenkedés, részben pedig Hruscsov határozott kívánsága motiválta. Ugyanakkor világos volt az is, hogy a parasztság önként sohasem fog tömeges méretekben termelőszövetkezeteket alakítani. Az 1956 előtt jórészt erőszakkal létrehozott téeszek több mint fele a forradalom hetei alatt felbomlott; a tagok közel kétharmada kilépett, s a termelőszövetkezetek földterülete felére esett vissza. 1956 végén az összparasztságnak alig 6%-a volt téesztag, s a téeszek tulajdonában a művelhető föld alig 10-12%-a maradt. A szovjet blokk többi országai közül Bulgáriában ugyanekkor a föld 92, Csehszlovákiában 75 és Romániában 55%-a tartozott a téeszekhez. A paraszti magántulajdon Magyarország mellett csak Lengyelországban és Jugoszláviában maradt meg. Kádár, aki a parasztokkal mint kétlelkű, részben munkás, részben „tőkés” mentalitású emberekkel szemben maga is bizalmatlanságot táplált, a kollektivizálást támogatta.

71. Belépési nyilatkozat aláírása a termelőszövetkezet megalakulásakor. Mérgespuszta, 1957. január 31.

Az MSZMP Központi Bizottságának a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos határozatát 1957 júliusában tették közzé. A feltételezhető paraszti ellenállás miatt ez egy több évre elnyújtott, hosszú átmeneti periódussal számolt, és a korai 50-es évekből ismert erőszakos módszerek helyett a meggyőzésre, az „agitálásra” helyezte a hangsúlyt. A békés eszközök azonban csak mérsékelt eredménnyel jártak; a téeszek és a tagok száma 1958 végéig csak szerény mértékben emelkedett. A pártvezetés 1958 decemberében ezért a folyamat felgyorsítása és az eszköztár kibővítése mellett döntött. (Szgy. II/216—217.) Az ezt követő három év telén pártfunkcionáriusokból, gyári munkásokból és értelmiségiekből álló agitáló brigádok lepték el a falvakat, amelyek házról házra járva győzködték a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit belátni vonakodó s földjükhöz ragaszkodó parasztokat. A korábbi gyakorlattól eltérően elsősorban nem a szegényparasztokat, hanem a falu legtekintélyesebb gazdáit igyekeztek megnyerni — adóelengedést, vezető pozíciókat és mindenféle más kedvezményt ígérve nekik. Az ígéretek között szerepelt a társadalombiztosítás — a baleset- és betegbiztosítás, valamint a nyugdíj — kiterjesztése is minden téesztagra.

7.1. táblázat - 41. táblázat. A mezőgazdaság szövetkezetesítése, 1949-1980

Év

A szövetkezetek száma

A szövetkezeti tagok száma (1000 fő)

A szövetkezetek földterülete (1000 hektár)

1949

584

13

55

1949

1367

36

182

1950

2185

120

444

1951

4625

311

1002

1952

5110

369

1501

1953

4536

250

1143

1954

4381

230

1082

1955

4816

306

1213

1956

2089

119

597

1957

3394

156

820

1958

3507

169

958

1959

4489

565

2620

1960

4576

960

3941

1961

4681

1 221

4539

1975

1833

1 006

4738

1980

1415

931

5300


Forrás: Fazekas Béla: Mezőgazdaságunk afelszabadulás után. Bp., 1967, Mezőgazdasági Kiadó, 65—137., 293—294. Csizmadia Ernő: Az MSZMP agrárpolitikája és a magyar mezőgazdaság. Bp., 1984, Kossuth Kiadó, 94.

Ezt kezdte valóra váltani az Elnöki Tanács 1957. december 28-ai, 65. sz. törvényerejű rendelete (Szgy. II/189—195.), valamint a 6/1960. sz. kormányrendelet, amelyek havi 260 Ft-ban állapították meg a termelőszövetkezeti tagok munkaképtelenségi, valamint öregségi — férfiaknál 70, nőknél 65 év után esedékes — járadékát. Bár ez az összeg akkoriban is igen szerény volt, azok számára, akik korábban soha ilyenben nem részesültek, valóságos égi ajándéknak tűnt a havi rendszerességgel érkező pénz. S persze ha kellett, fenyegetőztek is az agitátorok — adóemeléssel, adóhátralék esetén árveréssel, s a gimnáziumban vagy netán egyetemen, főiskolán tanuló gyermek kizárásával és hazaküldésével. Mindezek együtt, s ezek mellett a 1956 bukásából, a Nyugat passzivitásából, Nagy Imre kivégzéséből, az egyházak és az írók behódolásából levonható tanulságok végül megtették a maguk hatását. A parasztság, amely a katolikus egyházhoz hasonlóan immár egy évtizede állt ellen a kommunista akaratnak, végül beadta a derekát. 1958 és 1961 decembere között a téesztagok száma megnyolcszorozódott, a téeszek területállománya pedig csaknem megötszöröződött. 1961 végén a magyar parasztság 75%-a volt tsz-tag, 19%-a állami gazdasági dolgozó, s magángazdálkodó már csak 6,5%. „Nemgyőztük az angolokat várni, várni / Be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni” — énekelték utóbb a földjeiktől, eszközeiktől, s különösen állataiktól gyakran könnyezve megváló falusiak. Az új helyzettel megbékélni nem tudók közül sokan örökre hátat fordítottak a mezőgazdaságnak, és az iparban kerestek munkát. A mezőgazdaságban foglalkoztatott keresők száma 1959 és 1963 között drasztikusan, 41%-ról 30%-ra csökkent. Az 1949 és 1953 közötti nagy elvándorlás után ez volt a magyar társadalom foglalkozási struktúrájának második lökésszerű átalakulása. (Szgy. II/243-246.)

A katolikus egyházzal és az írókkal kötött kompromisszum, valamint a parasztság térdre kényszerítés után Kádár a Nyugat elismerésének megszerzésével tette teljessé rendszerének konszolidációját. A legfontosabb ebből a szempontból az ENSZ magatartásának a megváltozása volt. Magyarország mindaddig nem tekinthette magát a nemzetközi közösség teljes jogú tagjának, amíg a magyar delegáció mandátumát az 1957-től évről évre megtartott szavazások alapján függőben tartották. Kádár első nyugati útja ezért New Yorkba vezetett. Hruscsov társaságában érkezett 1960. szeptember végén. Október 3-ai beszéde a nemzetközi szervezet kiengesztelésére irányult. (Szgy. II/237-243.) Felhívta a figyelmet a tavaszi amnesztiára, és azt hangoztatta, hogy Magyarország tiszteletben tartja az ENSZ emberjogi alapelveit. Bár beszéde alatt több delegáció kivonult a teremből, New York-i fellépése mégis új szakasz kezdetét jelezte. Hazautazását követően tárgyalások kezdődtek Magyarország és az Egyesült Államok között a magyar kérdés levételéről az ENSZ napirendjéről és Magyarország teljes körű ENSZ-tagságának helyreállításáról. Ennek fejében Kádár általános amnesztiát helyezett kilátásba a még börtönben sínylődő politikai foglyok számára. Ígéretének hitelt adva 1962 végén az Egyesült Államok delegációja javasolta a magyar kérdésről folytatott vita lezárását, amit a közgyűlés – jelentős tartózkodás mellett – szótöbbséggel elfogadott. 1963. január 8-án a szervezet illetékes bizottsága elfogadta a magyar küldöttek megbízóleveleit. Ugyanebben az évben, 1963. március 22-én közkegyelemben részesültek a még börtönben lévő politikai foglyok, beleértve a hatalmukkal visszaélő 1956 előtti törvénysértőket is. (Szgy. II/221-222., 268-270.) Nem terjedt azonban ki az amnesztia a gyilkossággal vádolt és hűtlenségért elítélt 56-osokra, azaz a fegyveres harcosokra. Ok – összesen néhány százan – továbbra is börtönben maradtak. Érdekükben az ekkor szabadult Bibó István emelt szót, ez azonban nem talált meghallgatásra. U Thant, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára a magyar kormány meghívására 1963. július 1-3-án hivatalos látogatást tett Magyarországon. Ez a rendszer nagy sikere volt. A nemzetközi elszigeteltség végét és a rezsim külföldi elismerését jelezte az is, hogy 1963-ban Anglia, Franciaország és Belgium, 1964-ben pedig Svédország, Olaszország, Svájc és Kanada emelte nagyköveti szintre a Magyarországgal fenntartott diplomáciai kapcsolatát.

A bel- és külpolitikai konszolidáció révén tekintélyt szerzett Kádár 1962 nyarán elérkezettnek látta az időt arra, hogy lavírozó és a rákosista terrorrendszer alkalmazása helyett a társadalom megbékítésére törekvő politikájával elégedetlen keményvonalas dogmatistákkal végleg leszámoljon. Ezzel állt kapcsolatban a Központi Bizottság 1962. június 14-15-ei határozata, amely elítélte az 1956 előtti személyi kultuszt és koncepciós pereket, s azokért a „Rákosi-klikket” tette felelőssé. Rákosit, Gerőt és még további 17 személyt, köztük ügyészeket és bírókat, kizártak a pártból. A koncepciós perek munkásmozgalmi áldozatait ezzel egyidejűleg rehabilitálták. (Szgy. II/255-257.) A „nem munkásmozgalmi emberek” ügyeinek perújrafelvétele azonban elmaradt; ők továbbra sem kaptak elégtételt. Azokat a belügyi és igazságügyi vezetőket, akik túlzottan kompromittálták magukat 1956 előtt, elbocsátották állásukból. Nyilvánvaló, hogy ezekre az intézkedésekre Hruscsovjóváhagyásával került sor. A szovjet pártvezér az elmúlt években többször találkozott Kádárral, két alkalommal Magyarországon is járt, s az együttlétek alatt bizalmába fogadta választottját. Bár két különböző természetű emberről volt szó, a kommunista diktatúra működésének modernizálásáról, hatékonyabbá tételéről vallott nézeteik lényegében megegyeztek. Hruscsov számára sok szempontból Magyarország volt a mintaország, amely legmesszebb jutott a desztalinizációban, s néhány évvel az „ellenforradalom” után politikai stabilitást teremtett. A szovjetjóváhagyásra utal az is, hogy alig egy hónappal a magyar KB határozata után az addig gyakran Moszkvában kilincselő, s még mindig a visszatérés lehetőségében reménykedő Rákosit a szovjet szervek Krasznodarból egy isten háta mögötti kirgiz faluba, Tokmakba telepítették. A sztálinisták kiseprűzésével egyidejűleg Kádár személyes riválisától, Marosán Györgytől is megszabadult. A Központi Bizottság a párt politikai egységének megbontására irányuló tevékenység vádjával 1962. október 12-én hívta vissza a Politikai Bizottságból, mentette fel titkári tisztsége alól, és zárta ki a KB tagjai közül. 1965-ben Marosán erre azzal vágott vissza, hogy kilépett a pártból.

A rákosista erőkkel való leszámolás után, 1962. november 20—24-én tartotta újabb (VIII.) kongresszusát az MSZMP Ezt a kongresszust akkor és még sokáig azért tartották fordulópontnak, mert a mezőgazdaság kollektivizálásának sikeres befejezésével — úgymond — „befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása”, megszűntek a „kizsákmányoló osztályok”, s a magyar nép ezzel „a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett”. Utólag visszatekintve ugyanilyen fontosnak, ha nem fontosabbnak tűnik azonban a kongresszus „békülékeny”, az osztályharc állandó „éleződését” tagadó szelleme. (Szgy. II/257—267.) Ennek lényegét beszámoló előadásában Kádár így foglalta össze: „A szocialista nemzeti egység politikája alapján egyesíteni kell mindenkit, aki a szocializmus és a béke ügyéért tevékenykedik. Össze kell fogni a kommunistákat és a pártonkívülieket, a rendszer politikailag aktív támogatóit és a ma még ingadozókat, közömbösöket, a materialista világnézet híveit és a vallásos érzületű embereket egyaránt. A szocialista társadalom felépítése az egész nemzet ügye.”[84] Vagyis — mint Méray Tibor a londoni Irodalmi Újságban írta, s a forrás említése nélkül utóbb Kádár és mások is oly gyakran mondogatták —: Aki nincs ellenünk, az velünk van.

A rákosista terrorrendszer fél évtizede, a szabadság néhány napos mámora, s a „kenyér és korbács” ugyancsak fél évtizedes politikája után a magyar nép fellélegezhetett. Nem várták tőle, hogy lelkesedjen, csak azt, hogy hallgasson. A Rajnától nyugatra, szerencsésebb és diktátoraival szemben sikeresebb nyugat-európai népek számára az engedményeknek ez a foka valószínűleg kevés lett volna. Magyarországon azonban, ahol az aktív politizálás és a demokrácia hagyományai szerényebbek voltak, elegendőnek bizonyult a politikai hatalmat kézben tartó illegitim elit és a társadalom békés egymás mellett élésének a megalapozásához. „Két kegyetlen évtized különféle kollektív szenvedései, gyötrődései, félelmei, szorongásai után mintha valamiféle fellélegzés, több-kevesebb kollektív biztonság, kiszámíthatóság, nyugalom, szerény gyarapodás reménysége sejlett volna fel a 60-as évek elején-közepén az ország, úgy lehet, nagyobbik felének” — emlékezett vissza 1995-ben erre az időszakra a kádárizmus iránti részrehajlással aligha vádolható volt NÉKOSZ-osok egyike, Vekerdi László.[85] A nyugati világ ugyancsak honorálta Kádár ésszerűbb és toleránsabb politikáját. 1963–1964-től még a rendszerrel szemben korábban leginkább kritikus amerikai vezetés is úgy ítélte meg, hogy „Magyarország feltehetően bármelyik más csatlósnál messzebb jutott a kommunista rendszer desztalinizálásában”.[86]

Két évvel az MSZMP VIII. kongresszusa után, 1964 októberében megbukott Hruscsov, Kádár legfőbb patrónusa. A magyar vezető ekkor éppen Varsóban tartózkodott, s a pesti fekete humor kajánul azonnal azt kezdte latolgatni, hogy vajon ki ér előbb haza: Kádár Lengyelországból vagy Rákosi a Szovjetunióból. Az addigi gyakorlattól eltérően ezúttal mégsem következett be vezetőcsere Budapesten. Kádár eredményei a hruscsovi liberalizálást soknak tartó szovjet vezetők új feje, a konzervatív Leonyid Brezsnyev számára is fontosak voltak. Ezzel magyarázható, hogy az 1960-as évek elejére kialakult liberálisabb szellem nemcsak megmaradt, hanem az évtized második felében még markánsabbá is vált.

A rendszer intézményi struktúrájának működtetése terén az 1966. évi III. tv. jelentette az első említésre méltó változást. Ez megszüntette az 1945-től általános lajstromos szavazást, s helyébe az 1920 előtt kizárólagosan, 1922 és 1939 között pedig részlegesen alkalmazott egyéni választási rendszert léptette. Ez azt jelentette, hogy a továbbiakban valamennyi képviselőt – számuk 1967 és 1980 között 340 és 352 között váltakozott – egy-egy választókerület delegálta. (Szgy. II/285-286.) Ezt egészítette ki az 1970. évi III. tv., amely a képviselők jelölési eljárását módosította. Ettől fogva nemcsak a Hazafias Népfront állíthatott képviselőjelöltet, hanem minden állampolgár, s az állampolgárok jelölőgyűlése szavazott afelől, hogy a javasolt személy felkerülhetett-e a képviselőjelöltek listájára.

Noha a választójog 1966-1970-es – a szocialista országokban egyedülálló – módosítása elvileg jelentős politikai változtatásokra adott lehetőséget, a pártállami keretek között a gyakorlatban ez szinte semmiféle következménnyel nem járt. Bár a két jelöltet indító körzetek száma az 1967-es 9-ről (2,5%) 1971-ben 49-re (13,9%) emelkedett, 1975-ben ez a szám 34-re (9,6%), majd 1980-ban 15-re (4,3%) csökkent. A képviselők kerületenkénti versengése tehát nem terjedt el. Az Országgyűlés évi átlagban továbbra is csak 6-7 napot ülésezett; az évente elfogadott törvények száma (4-5) eltörpült az Elnöki Tanács által kibocsátott törvényerejű rendeletek száma (30-40) mellett; s az interpellációk száma sohasem érte el az évi 10-et. Az Országgyűlés merőben díszlet-, kirakatjellegét ennél is jobban mutatta azonban a vita és az ellenvélemény csaknem teljes hiánya. Az 1960-as években benyújtott 86 interpellációval kapcsolatos szavazások során 7 esetben fordult elő tartózkodás vagy ellenszavazat, s mindössze kétszer esett meg, hogy sem a képviselő, sem a testület nem fogadta el a miniszteri választ. Az 1970-es évek 76 interpellációja közül is csak 8 esetben merült fel valamilyen „probléma”, vagyis került sor tartózkodásokra és/vagy ellenszavazatokra.

A politikai reformok sorát az 1972-es alkotmánymódosítás zárta le. Eltérően az 1949-es- től, amely legnagyobbrészt az 1936-os szovjet alkotmány fordítása volt, az 1972. évi I. tv. a „több mint ezeréves” magyar történelem betetőzéseként értékelte a szocializmus rendszerét, s a korábban kitüntetett szerepű „munkások” terminust az „állampolgárok” fogalmával váltotta fel. Ebben a történelmi folyamatosság és a társadalom minden rétegét átfogó „szocialista nemzeti egység” megteremtésének igénye tükröződött. A politikai rendszer pártállami jellege ugyanakkor nem változott. Az Országgyűlés által egyhangúlag elfogadott alaptörvény deklarálta az egypártrendszert, és kimondta azt is, hogy a Magyar Népköztársaság olyan „szocialista állam”, amelyben a „munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Az MSZMP tehát a továbbiakban is különleges küldetéstudattól áthatott és közhatalmi feladatokat ellátó állampártként működött. (Szgy. II/296-306.)

A rákosista időkből örökölt, s csak kismértékben módosított intézményi struktúra ellenére az 1960-as és az 1970-es évek politikai klímája gyökeresen különbözött az 1956 előttitől. A változás egyik legfontosabb komponense a párt- és állami szervek, mindenekelőtt a rendőrség részben felülről bátorított, részben helyi túlkapásokból táplálkozó önkényeskedéseinek, azaz a terrorrendszernek a megszűnése, valamint a magánélet depolitizálása volt. A rákosista időkhöz és a szovjet típusú rendszerek normáihoz képest az 1960-as évektől a magyar lakosság pontosan ugyan nem kodifikált, de mégis elég jól kiszámítható, állandó és elviselhető jogi szabályok között élt. Ha valaki lemondott a párt irányvonalának nyílt bírálatáról, azaz az ellenzéki politizálásról, akkor családi életét úgy rendezhette be, és magánkapcsolatait úgy alakíthatta, ahogy akarta. A kommunista szombatokból, a kötelező jellegű munkatáborokból, a felülről szervezett nagy tömegmegmozdulásokból és általában a rendszerrel való nyilvános azonosulás kényszeréből alig maradt valami. Az újraszerveződő baráti, szakmai és lakóhelyi kisközösségek autonómiáját a politikai hatalom általában eltűrte, sőt egy idő után még ajus murmurandi ősi jogát gyakorló elszigetelt békétlenkedőkkel szemben sem lépett fel erélyesen. Azért, mert a saját lakásában „ellenséges” rádióadókat hallgatott, többé senkit sem büntettek meg, s az 1970-es években már azért sem igen, ha strandon vagy KISZ-táborban hallgatta a müncheni Szabad Európa Rádió műsorait. A párttagok és esetenként a pedagógusok kivételével retorziók nélkül lehetett templomba járni és egyházi szertartásokon részt venni. A rendszerellenes izgatásért elítéltek száma minimálisra csökkent; az internálás intézményét nem állították vissza. Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy a Kádár-korszak állama ugyanúgy egyetlen politikai párt diktatúrájára épült fel, mint az 1956 előtti rákosista pártállam, ám jellegének, működési elveinek és a társadalommal szembeni viselkedésének totális, illetve „keményen” represszív jellegzetességei autoriterré, illetve „puhává” mérséklődtek.

A magánélet mindenki által nagyra becsült autonómiájának fontos része volt az 1960-tól biztosított relatív utazási szabadság. Először Csehszlovákia és Lengyelország, majd Bulgária, Románia és az NDK határai nyíltak meg a magyar turisták előtt. Az úgynevezett piros útlevéllel „keletre” — kivéve a Szovjetuniót — az 1960-as évek elejétől vízummentesen lehetett utazni. Jugoszláviával szemben 1966-ban szűnt meg a vízumkényszer. A nyugati országokba — az úgynevezett kék útlevéllel — turisztikai célból három-, rokonlátogatásra kétévenként lehetett kiutazási engedélyt kérni — nem számítva a szervezett turistautakat. Bár az egy alkalommal kiváltható valutamennyiség minimális volt, a külföldre utazó magyarok száma évről évre nőtt. 1960-ban még csak 300 ezren, 1970-ben 1 millióan, s 1980-ban 5,2 millióan léptek ki az országból. Többségük a szomszédos szocialista országokba, illetve Jugoszláviába látogatott, de gyorsan nőtt a Nyugatra utazók száma is (1958: 28 ezer, 1962: 65 ezer, 1963: 120 ezer, 1986: 708 ezer).

A rendszerrel szemben felgyülemlett bizalmatlanság oldódásához a káderpolitika szempontjainak átalakulása is hozzájárult. A korábban szinte kizárólagos szerepetjátszó származás és politikai megbízhatóság mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a szakértelemre és a vezetői rátermettségre. „A szocializmus építésének kérdései bonyolultabbak, sokrétűbbek lettek. Ezért a vezető állások betöltésében egyre inkább elengedhetetlen követelmény a hozzáértés, a szakismeret, az általános felkészültség” — nyilatkozta ezzel kapcsolatban Kádár már 1962-ben.19 Bár az Országgyűlésben a párttagok aránya egyetlenegyszer sem csökkent 70% alá, a termelővállalatok és közintézmények élén nőtt a pártonkívüli szakemberek aránya. Azt, hogy a legmagasabb vezetői posztokra ki alkalmas, természetesen továbbra is a párt legfelsőbb testületei, a KB, a PB és a Titkárság döntötték el. Az 1960-as és 1970-es években 1500 és 3000 között ingadozott azoknak a vezetői posztoknak a száma, amelyek betöltéséről a központi pártszervek határoztak. Közéjük tartoztak a parlamenti képviselők, a miniszterek és miniszterhelyettesek, a tábornokok, nagykövetek és követek, a megyei tanácsok elnökei, a legnagyobb társadalmi szervezetek (Hazafias Népfront, SZOT, TIT stb.) elnökei és főtitkárai, az egyetemi rektorok, rektorhelyettesek és dékánok, a Magyar Tudományos Akadémia vezetői az osztálytitkárok szintjéig, a Magyar Nemzeti Bank, a Legfelsőbb Bíróság és az Írószövetség elnökei, a legfőbb ügyész, valamint a napi- és hetilapok s a fontosabb folyóiratok főszerkesztői. Ok alkották az úgynevezett nómenklatúrát. Az alsóbb szintű pártszervek emellett mintegy 80-100 ezer, sőt egyes becslések szerint ennél is több vezetői állás betöltéséről mondtak véleményt, illetve adtak javaslatot.

A kommunista pártállami keretek között érvényesülő viszonylagos jogbiztonság és apró szabadságok rendszere, azaz az „élni és élni hagyni” mérsékelt politikája Kádárt és totalitariánus vonásaitól megszabaduló, ám a Horthy-rendszernél továbbra is zártabb és hegemonisztikusabb autoriter rendszerét már az 1960-as években széles tömegek számára elfogadhatóvá tette. Minden, ami kicsit is jobb volt, mint a gyűlölt Rákosi-rendszerben, olyan ajándéknak tűnt a társadalom szemében, amiért érdemesnek látszott hallgatni, és a párt hegemóniáját elfogadva a politikaivélemény-formálás és érdekérvényesítés jogáról lemondani. A magyarság, amely az elmúlt évszázadokban oly sokjelét adta szabadságszeretetének és annak, hogy ezért a szabadságért harcolni is hajlandó, némi fáziskéséssel megfogadni látszott Szekfű Gyula 1947-es tanácsát, és az újabb „hódoltság” perspektívájába beletörődve túlélésre rendezkedett be.



[72] Hegedűs B. András: Egy értelmiségi alternatíva: A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának alapító nyilatkozata. Világosság, 1989/4. 279-281.

[73] Közli Bibó István Összegyűjtött Munkái. Szerk. Kemény István és Sárközi Mátyás. 3. köt. Bern, 1983, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 881-884.

[74] Hungaricus: Az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól. Budapest, 1989, Kossuth, 12—13.

[75] A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinekjegyzőkönyvei. 1. köt. Szerk. Balogh Sándor, Némethné Vágyi Karola és Sipos Levente. Budapest, 1993, Intera, 41.

[76] Népszabadság, 1956. november 15. 1. [Szilárd népi hatalom: független Magyarország.]

[77] A határozatot és annak vitáját közli A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei. 1. köt. Szerk. Balogh Sándor, Némethné Vágyi Karola, Sipos Levente. Budapest, 1993, Intera, 139-236.

[78] Kádár János: Válogatott beszédek és cikkek, 1957-1974. Budapest, 19752, Kossuth, 78.

[79] Idézi Dobos László: Nevelőmunka középiskolás ifjúsági szervezeteinkben. In Nevelésügyünk húsz éve 1945-1964. Szerk. Simon Gyula. Budapest, 1965, Tankönyvkiadó, 262.

[80] A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956—1962. Szerk. Vass Henrik és Ságvári Ágnes. Budapest, 19732, Kossuth, 238.

[81] 13 Idézi Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1944-1971. Budapest, 1985, Kossuth, 164.

[82] A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. Szerk. Vass Henrik és Ságvári Ágnes. Budapest, 19732, Kossuth, 210-235. Idézet a 234. oldalon.

[83] Idézi Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956-1963. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 448.

[84] Kádár János: Válogatott beszédek és cikkek 1957-1974. Budapest, 19752, Kossuth, 171.

[85] Vekerdi László: „Egyszer csak kezdték mondani, hogy ha Valóság, akkor az Kőrösig”. In KőrösiJózsef Emlékkönyv. Budapest, 1998, Scholastica, 235—236.

[86] Idézi Békés Csaba: A kádári külpolitika 1956—1968. Rubicon, 1998/1. 21.