Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

6. fejezet - VI. FEJEZET │ AZ 1956-OS FORRADAOM ÉS SZABADSÁGHARC

6. fejezet - VI. FEJEZET │ AZ 1956-OS FORRADAOM ÉS SZABADSÁGHARC

63. Egyetemisták felvonulása a Tanács (ma: Károly) körúton 1956. október 23-án

Rajk László október 6-ai újratemetését követően felgyorsultak az események. Október 13-án rehabilitálták Nagy Imrét. Október 16-án a szegedi egyetemisták gyűlése kimondta, hogy kiválnak a DISZ-ből, s Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) néven saját rétegszervezetet alakítanak. A következő napokban a többi nagy egyetem hallgatósága is hasonló határozatokat hozott, s egyben több más követelésüknek is hangot adtak. Ezek közül a budapesti Műegyetem diákjainak október 22-én éjszaka megfogalmazott 10, illetve 16 pontja vált a legismertebbé. (Szgy. II/103-104.) A követelések négy csoportot alkottak. A külpolitikával foglalkozók elsősorban a szovjet-magyar kapcsolatok új, kölcsönösségi alapokra helyezését, s ezen belül a külkereskedelmi szerződések nyilvánosságra hozatalát, valamint a Pécs mellett feltárt urániumkincs világpiaci értékesítését kívánták. Emellett érintették a jugoszláv-magyar kapcsolatok normalizálásának szükségességét, s mindenekelőtt – az első pontban – azt, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról. A legtöbb kívánság az ország politikai rendszerének megújítására vonatkozott. A diákok új kormányt akartak Nagy Imre vezetésével, s mielőbbi választásokat általános, titkos és egyenlő választójog alapján, több párt részvételével. A sajtó-, a szólás- és a vallásszabadság ugyancsak szerepelt a követelések között. A koncepciós perekkel kapcsolatban a felelősök, név szerint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály népbíróság elé állításának szükségességét hangsúlyozták. A gazdaság- és társadalompolitika terén a tervgazdálkodás magyar feltételeknek megfelelő revízióját, a normák, bérek és árak újrarendezését, a beszolgáltatások mérséklését s a magánparasztok elleni diszkriminációk megszüntetését követelték. Az államosítások érvénytelenítése vagy a működő szövetkezetek feloszlatása nem szerepelt a pontok között. A követelések negyedik csoportja a nemzeti szimbólumokkal és ünnepekkel foglalkozott. A diákok azt kívánták, hogy a vörös csillaggal ékesített 1949-es címert váltsák fel a nemzeti színek által dominált s a kettős keresztet is tartalmazó úgynevezett Kossuth-címerrel; hogy a Felvonulási téren magasodó hatalmas Sztálin-szobrot bontsák le, s helyén az 1848-1849-es hősöknek és mártíroknak állítsanak emléket; hogy március 15-e legyen nemzeti ünnep és munkaszüneti nap; s hogy a honvédség szovjet mintájú egyenruháját váltsák fel a magyar tradícióknak megfelelő uniformissal. Az elmúlt évek hamis, de minden szinten terjesztett forradalom- és szabadságharckultusza, s ezen belül 1848-1849 szimbolikája („Lobogónk Petőfi”) tehát a diákok értelmezésében rendszerellenes tartalommal töltődött fel, s ezáltal visszanyerte eredeti jelentését: a zsarnokság ellen, a szabadságért folytatott harc becsületét és dicsőségét. A műegyetemisták végül elfogadták azt a korábbi és mások által is támogatott elképzelést, hogy másnap délután békés felvonulás formájában adnak nyomatékot követeléseiknek, és fejezik ki rokonszenvüket a lengyelországi változások iránt.

19. térkép. Az 1956-os forradalom fontosabb budapesti színhelyei

Az MDP vezetői és a kormány tagjai, akik közül Gerő, Hegedüs és mások éppen Belgrádban tárgyaltak a magyar-jugoszláv kapcsolatok normalizálásáról, bizonytalankodtak. Előbb betiltották a tüntetést, majd később mégis engedélyezték. Sőt a pártvezetés felszólította budapesti szervezeteit, hogy maguk is vegyenek részt a demonstráción, s ha szükségessé válna, akadályozzák meg annak elfajulását.

A tüntetés délután 3 órakor kezdődött a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának épületétől pár lépésre fekvő Március 15. téren, Petőfi Sándor szobránál. Egy fiatal színész, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, s a 10-15 ezer fős – főleg diákokból és tanárokból álló – tömeg saját bátorságától megrészegülve zúgta a refrént: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk / Hogy rabok tovább nem leszünk!” A Kiskörúton át innen a Bem térre vonultak, ahol Veres Péter, az Írószövetség elnöke készült beszédet mondani. Útközben a mindenki által jól ismert forradalmi dalokat énekelték, s az ekkor vagy az elmúlt órákban született jelszavakat skandálták: „Bem apó és Kossuth népe / Együtt megyünk kéz a kézbe!”; „Nagy Imrét a kormányba /Rákosit a Dunába!”; „Munkás-parasztgyerekek /Együtt megyünk veletek!”; „Szabadságra szavazunk /Kossuth-címert akarunk!”; „Azt kérdezik Pesten-Budán /Hová lett a magyar urán?”. S egyre gyakrabban és egyre erősebben: „Ruszkik haza /Ruszkik haza!”, illetve „Aki magyar, velünk tart!” A házak ormára időközben zászlók kerültek, amelyek közepéből kezdték kivágni a „Rákosi-címert”. A járókelők és a Nyugati pályaudvar környékén a délelőtti műszakból hazaigyekvő munkások közül sokan beálltak a menetbe. A korabeli rendőrségi jelentés szerint a Bem-szobornál már 50 ezren tolongtak, és a tüntetők száma percről percre szaporodott. Amikor megfordultak és a kora esti órákban a közeli hidakon át a Parlament felé hömpölyögtek, már közel 200 ezren lehettek. „Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. Legtöbbje 25 éven aluli, lányok, fiúk, ifjúmunkások, egyenruhások és pár katona is. Voltak idősebbek is. Tanárok, tanárnők, orvosok, mérnökök, postások, bányászok és munkások. A nép fiai, akiket bábokká, gépekké akartak tenni. Diákotthonok árva gyerekei az ország minden részéből. Hamis jelszavak zuhatagában áztatott gyerekek. Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetők kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagát, amelynek ősi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait, amely akarni tud. Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész. Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, hogy minél előbb meghalhassak, egyszerre úgy éreztem, hogy élni szeretnék még 20-30 évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amit ezek a fiatalok fognak megteremteni” – jegyezte fel e mámorító órákról az egyik „osztályidegen”, az 1867-ben koronázó Andrássy Gyula unokája, Pallavicini-Andrássy Borbála.[70]

Este 6-7 órától az események irányíthatatlanná váltak, és a főváros három pontján folytatódtak. Legtöbben a Parlament előtti téren szorongtak, ahol Nagy Imrét akarták hallani. Az emberek hangulatára jellemző, hogy amikor az „Öreg” nagy sokára előkerült, s színtelen, az 1953-as célokat újrafogalmazó beszédéhez a szokásos „Elvtársak!” megszólítással hozzákezdett, a tömegből többen közbekiabáltak: „Nem vagyunk mi elvtársak / Nem vagyunk mi elvtársak!”. A Városliget mellett összeverődött tömeg az 1951-ben felavatott Sztálin- szobrot döntötte le, majd darabolta fel – lángvágókkal. Azon túl, hogy Sztálin Rákosival együtt minden rossz szimbólumává vált, az embereket irritálta az is, hogy a 10 méter magas talapzaton álló 8 méteres bronzszobor alapanyagát Tisza István, Andrássy Gyula, Görgey Artúr és mások szobrainak a beolvasztásából nyerték. A testétől megfosztott hatalmas fejet aztán teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház közelébe vontatták, ahol valaki egy zsákutcát szimbolizáló útjelző táblát helyezett rá. A tüntetők harmadik csoportja a Bródy Sándor utcába, a Rádió épületéhez vonult, hogy az előző este megfogalmazott s a tömeg által jelszavasított követeléseiket bemondassák. A Rádió vezetői ezt nem engedélyezték. Este 8 órakor ehelyett a 23-án reggel hazaérkezett Gerő beszédét sugározták, amely „nacionalista tüntetésnek” bélyegezte a felvonulást, és kemény retorziókat helyezett kilátásba. Az addig békés tömegmegmozdulás itt és ezután kezdett átalakulni fegyveres felkeléssé. A Rádió védői közül valaki a tüntetők közé lőtt, akik az erősítésként küldött katonáktól kapott és zsákmányolt, illetve a közeli gyárak raktáraiból szerzett fegyverekkel hamarosan ostromolni kezdték az épületet. A harc este 11 felé kezdődött, s reggelre a felkelők győzelmével végződött. Közben a város számos más pontján, többek között a Széna téren, a Corvin közben és a Baross téren is fegyveres csoportok szerveződtek, amelyek felvették a harcot a hajnali óráktól megjelenő szovjet páncélosokkal. A főváros körüli szovjet csapatok beavatkozását, amelyek egyébként maguktól is készültek erre, Gerő Ernő kérte telefonon, amelyet utólag, 26-án Hegedüs András mint volt miniszterelnök antedatálva írt alá. Magát a döntést az SZKP Elnöksége hozta meg 23-án este 9 órakor, Hruscsov kezdeményezésére.

64. Felkelők a Múzeum körúton. 1956. október

A szovjet tankokkal szembeszálló fegyveresek zöme fiatal munkás vagy ipari tanuló volt, akik a szovjet háborús filmeken és partizánregényeken nőttek fel, s most ugyanolyan eszeveszett bátorsággal közelítették meg a szovjet és az őket támogató magyar katonai és

ÁVH-egységeket és dobták maguk fabrikálta benzines palackjaikat – a Molotov-kokté- lokat – a páncélosokra, mint regénybeli hőseik. A gyakran tizenéves „pesti srácokhoz” a társadalom más rétegeiből, volt frontkatonák, altisztek, tisztviselők, munkások és az egyetemisták közül is csatlakoztak, ám csak jóval kisebb számban. S persze feltűntek az alvilág és az éjszakai élet „vagányai” is, akik semmilyen „balhéból” nem maradhattak ki. A harcosok együttes száma nem sokkal haladta meg a néhány ezret, viszont őket támogatta a lakosság többsége. 24-26-án számos gyárba hatoltak be fegyverért, lőszerért, üzemanyagért és teherautóért, sőt megtámadtak laktanyákat és rendőrkapitányságokat is. A küzdelem a városi gerillaharc formáját öltötte. Frontális ütközetekre nem került sor; a felkelők lesből ütöttek rajta kisebb alakulatokon, semmisítettek meg szűk utcákba szorult tankokat, s ostromoltak meg néhány középületet. A szovjet tankok pedig célpont hiányában vaktában lövöldöztek – mozgó alakokra s épületekre, ahol felkelőket sejtettek. A helyismerettel rendelkező magyar honvéd- és BM-alakulatok ugyanakkor több száz fegyverest foglyul ejtettek.

65. Harckocsik az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. Háttérben a Kilián laktanya szétlőtt sarka. 1956. október 28. körül

Egységes vagy akárcsak jól körülhatárolható ideológiával a felkelők nem rendelkeztek. Kommunisták és antikommunisták egyaránt akadtak közöttük; a pillanatnyi célokon túlmutató közös nevező a nemzeti függetlenség visszaszerzése és a diktatúra lerombolása volt. Erre utal, hogy a forradalom alatt rádión leadott és külföldön regisztrált 225 ismétlődő követelés közül 78 (35%) a függetlenségre, 69 (31%) a politikai rendszer reformjára, 63 (28%) a gazdasági reformokra, 15 ( 6%) pedig a sajtó- és a vallásszabadságra vonatkozott. Az egyetemisták pontjaihoz hasonlóan e követelések között sem akadtak olyanok, amelyek a háború előtti politikai rendszert kívánták volna visszaállítani vagy az államosításokat akarták volna érvényteleníteni. Nem merült fel a határrevízió, sőt még a kisebbségi jogok kérdése sem.

Október 24-25-én a 23-ai budapestihez hasonló tömegdemonstrációkra került sor számos nagy ipari és/vagy egyetemi városban, sőt alkalmanként kisvárosokban és községekben is. Ezek általában a régi vezetők leváltásával s új irányító testületek – nemzeti tanácsok, forradalmi bizottságok – megalakításával végződtek. A tüntető tömeg és a helyi fegyveres erők között számos esetben került sor kisebb-nagyobb összecsapásra, amely több fegyvertelen tüntető és a tömegszenvedély célpontjává vált ávós tiszt életét követelte. A mosonmagyaróvári határőrlaktanya előtti sortűz például több mint félszáz ártatlan ember életét oltotta ki. Bizonyára fekvése, a Nyugathoz való közelsége miatt a vidék forradalmának egyik központjává Győr, míg a másikká a legnagyobb ipari város, Miskolc vált. A falvak többsége viszonylag nyugodt maradt. A téeszek jó része ugyan feloszlott, a leggyűlöltebb emberek ablakait beverték, s a párttitkároknak és a tanácselnököknek gyakran menekülniük kellett a népharag elől. Harcokra, lincselésekre azonban csak ritkán került sor. Kisebb antiszemita atrocitásokat összesen 16 településről jelentettek. Budapest, ahol a legtöbb zsidó lakott, néhány antiszemita jelszó felröppentésétől eltekintve, amit a tüntetők nem vettek át, mentes maradt mindenfajta zsidóellenes megnyilvánulástól.

A még két-három nappal korábban is mindenhatónak gondolt párt- és állami vezetés tehetetlenül állt a fejlemények előtt. Október 23-án éjjel Nagy Imrét visszavették a Politikai Bizottságba, s a Központi Vezetőség határozata alapján az Elnöki Tanács miniszterelnökké nevezte ki. Újjáalakult a Titkárság, amelynek tagjai a börtönviselt „hazaiak”, Kádár János, Kállai Gyula és Donáth Ferenc lettek. Gerő azonban továbbra is helyén maradt, s egyelőre Nagy Imre és Kádár is az események után kullogtak. (Szgy. II/104—108.) Az új kormány október 24-én reggel kijárási tilalmat rendelt el, statáriumot hirdetett, s a rádió ismételten „fasiszta és reakciós elemeknek”, illetve „ellenforradalmároknak” bélyegezte a felkelőket. Eleinte nemcsak Gerő és Kádár, hanem Nagy Imre is ezt a frazeológiát használta. Ezekben az órákban a rádió volt az egyetlen összekötő kapocs a vezetés és a felkelők között. Miután senki sem tette le a fegyvert, s a kijárási tilalmat sem tartották be, az ablakba tett rádiókészülékek újabb és újabb határidőket közöltek – tovább csökkentve a pártvezetés és a kormány hitelét. A pártközpontban október 24-én alakult Katonai Bizottság – Münnich Ferenc, Nógrádi Sándor, Fehér Lajos, Mező Imre stb. – s a megbízhatónak tartott ÁVH-s egységekből és volt kommunista ellenállókból általa szervezett fegyveres osztagok határozott ellencsapásra készültek. Nagy Imre azonban ingadozott, s az éjszaka folyamán a kijárási tilalom feloldása mellett döntött. A rádió hajnali 5 órától azt próbálta elhitetni, hogy „az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk”, s arra szólította fel a fővárosiakat, hogy vegyék fel a munkát. A kijárási tilalom csak éjszakára, este hattól reggel hatig maradt érvényben.

Élve a lehetőséggel október 25-én délelőtt a 23-ainál is hatalmasabb tömegek lepték el a belvárosi utcákat. Spontán tüntetőoszlopok képződtek, amelyek többsége a Parlament felé hömpölygött. És ekkor újabb tragédia történt: a fegyvertelen tömegen sortűz kaszált végig, amelynek közel száz halálos és rengeteg sebesült áldozata lett. A gyilkos provokátorok kiléte pontosan még ma sem ismeretes. Valószínű, hogy a kormánynegyed védelmére vidékről felrendelt és a teret övező épületek tetején elhelyezett ÁVH-alakulatok nyitottak tüzet. A véres esemény mindenesetre olaj volt a tűzre. A már lankadni látszó fegyveres harc új erőre kapott, és a népharag brutális erővel fordult az addig is gyűlölt kék parolisok ellen. Ezután öltött nagyobb méreteket az ávósok utáni hajtóvadászat, és kezdődtek a kegyetlen utcai lincselések. A forradalom két hete alatt önkényesen kivégzett vagy halálra kínzott 28 fő közül 23 tartozott az ÁVH kötelékébe. Az indulatok leginkább a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházának október 30-ai ostroma alatt és után szabadultak el. A támadásra részben azért került sor, mert az épületet védő karhatalmisták környékbeli őrjárataik során többször felkelőket ejtettek foglyul, részben pedig azért, mert az emberek titkos föld alatti börtönöket feltételeztek a tér, illetve az épület alatt. A többórás tűzharc után a magukat megadó védők közül mintegy 20-at lőttek agyon vagy kínoztak halálra.

A Parlament előtti vérengzést követően Nagy Imre és a 24-én Budapestre érkezett szovjet tanácsadók – Mikojan és Szuszlov – kezdeményezésére menesztették Gerőt és a régi vezetés néhány más tagját. Az MDP új első titkára Kádár János lett. A felkelés megítélése azonban nem változott. Rádiónyilatkozataikban egyelőre Kádár is és Nagy Imre is „ellenforradalmárokról” beszélt. (Szgy. II/109.) A harc folytatódott.

A rendelkezésre álló dokumentumok szerint Nagy Imrében 26-ára tudatosult, hogy a kormánynak két lehetősége van: a Katonai Bizottság javaslatait elfogadva és a szovjet csapatokra támaszkodva kíméletlenül leverni a felkelést, vagy pedig átértékelve azt, és elfogadva a diákok és a felkelők követeléseit, az események élére állni. Súlyos lelki tusa közepette – október 27-én eszméletvesztéssel együtt járó kisebb szívroham is érte – Nagy az utóbbi mellett döntött, s ezzel átlépte a Rubicont. A változás és az események átértékelésének első jele a kormány átalakítása volt október 27-én reggelre. Az új kabinetben helyet kapott több nem vagy kevésbé kompromittált kommunista, például Lukács György, valamint a Kisgazdapárt egykori vezetői közül Tildy Zoltán s a Szovjetunióból néhány hónapja hazaengedett Kovács Béla. Ennél is fontosabb volt, hogy addigi álláspontját feladva a Központi Vezetőség október 28-án újraértékelte az eseményeket, s „ellenforradalom” helyett „nemzeti demokratikus mozgalomnak” minősítette a történteket. (Szgy. II/110-111.) E határozat alapján a kormány leállította az általános támadás előkészületeit, s tűzszünetet rendelt el. Délutáni rádióbeszédében Nagy további fontos bejelentéseket tett. Közölte, hogy a szovjet katonai alakulatok rövidesen elhagyják Budapestet, s idővel egész Magyarországról kivonulnak. Elismerte a felkelés alatt vagy eredményeként létrejött forradalmi szervezeteket, s ígéretet tett ezek integrálására az állami intézményrendszerbe. A harcosok számára teljes amnesztiát helyezett kilátásba. Bejelentette, hogy az ÁVH-t feloszlatják, hogy március 15-e ismét nemzeti ünnep lesz, s hogy visszaállítják a Kossuth-címert. Szólt arról is, hogy a kormány általános bér- és normarendezést fog előterjeszteni, s hogy az erőszakos téeszesítéseknek véget vetve az új agrárpolitika támogatni fogja a magánparasztokat.

66. Újságárus az Attila utcában. 1956. október

Nagy Imre október 28-ai bejelentéseivel a kormány összhangba került a diákok és a tüntetők eredeti követeléseivel. Az ezen az alapon megkezdett tárgyalások eredményeként október 30-ára megalakult a Nemzetőrség, amely a rendőri alakulatok mellett a felkelők csoportjaira épült. A testület főparancsnoka Király Béla lett. A szovjet csapatok ugyanezen a napon megkezdték a kivonulást Budapestről. Az MDP feloszlott, s Magyar Szocialista Munkáspárt néven alakult újjá. Szervezői között ott volt Kádár, Nagy Imre, Lukács György, Donáth Ferenc és Losonczy Géza. Ezzel egyidejűleg a régi koalíciós pártok is újjáalakultak. A Független Kisgazdapárt október 30-án Kovács Béla vezetésével, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt pedig október 31-én Kéthly Anna, illetve Farkas Ferenc irányítása alatt. (Szgy. II/112-115., 125-128.) A „társutasok” egyetlen párt vezető testületében sem kaptak helyet. Október 31-én megjelent a fővárosban a mindaddig házi őrizetben tartott hercegprímás, Mindszenty József, akit egy páncélos alakulat szabadított ki és hozott a fővárosba, miközben a kormány is elrendelte szabadlábra helyezését. A forradalom különleges hatalmi szervei voltak a munkástanácsok, amelyek teljesen spontán módon jöttek létre az egyes üzemekben.

Az egypártrendszer felváltása többpártrendszerrel megegyezett Nagy Imre és az MSZMP vezetőinek jövőre vonatkozó elképzeléseivel. A november 2-án újjáalakult kormányban a kommunistákat Nagy Imrén kívül már csak két fő, Kádár és Losonczy képviselte, a kisgazdákat és a szociáldemokratákat viszont három-három és a parasztpártiakat is kettő. Az utóbbiak egyike Bibó István volt. Honvédelmi miniszter Maléter Pál ezredes lett, aki a Kilián laktanya felmentésére kirendelve október 25-26-án még a felkelők ellen harcolt, ezt követően azonban katonáival együtt a szabadságharcosok oldalára állt. (Szgy. II/133-134.) Október utolsó napjaiban úgy látszott, hogy Moszkva is elfogadja a kibontakozásnak ezt az útját. A kormány egyes lépéseire minden esetben a Budapesten tartózkodó szovjet tanácsadókkal, illetve Andropov nagykövettel való egyeztetés után került sor. Október 30-án a szovjet kormány olyan nyilatkozatot adott ki, amelyben kinyilvánította készségét a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának megtárgyalására. Ebből Magyarország blokkon belüli státusának újragondolására lehetett következtetni. A Szovjetunióval jó viszonyt fenntartó, de belpolitikailag Finnországhoz, illetve Jugoszláviához hasonlóan önálló Magyarország víziója a kormánytagok, a pártvezetők és a felkelők túlnyomó többségét egyaránt bizakodással töltötte el. November 3-ai nyilatkozatában – az egyház jogainak helyreállítása és a „bukott rendszer örököseinek” felelőssége mellett – maga Mindszenty is arról beszélt, hogy „.. .demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúr-nacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni”, s hogy „.mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt”.2 (Szgy. II/134-136.) Ám a szabadság mámorító délibábja rövidesen eltűnt a horizontról. Bár a szovjet vezetésen belül felvetődött Magyarország „finlandizálásának” lehetősége, az SZKP elnöksége október 31-én nagyobb vita nélkül a felkelés leverése, s Magyarország szatellit státusának helyreállítása mellett döntött. (Szgy. II/118-123.)

Végső döntésük meghozatalában a Kreml urait – a magyar forradalom radikalizálódása mint alapvető ok mellett – két külső körülmény is motiválta: a szuezi válság és az Egyesült Államok magatartása. A szuezi válság azzal kezdődött, hogy a Szovjetunió támogatását élvező egyiptomi elnök, Nasszer 1956 nyarán felmondta a csatorna használatára vonatkozó brit koncessziót, s bejelentette szándékát a Földközi-tenger és a Vörös-tenger közötti összeköttetést biztosító hajóút államosítására. Nagy-Britannia számára ez elfogadhatatlan volt. A magyar forradalom következtében keletkezett zavart kihasználva október 29-én Izrael megtámadta Egyiptomot, s a támadáshoz rövidesen Nagy-Britannia és Franciaország is csatlakozott. A Szovjetunió nem vállalta a konfrontációt, hanem tanácsadóit és nehézfegyvereit visszavonva sorsára hagyta Egyiptomot. Ennek fejében viszont elvárta, hogy Kelet-Európában, azaz Magyarországon a Nyugat tanúsítson passzív magatartást. Bár rokonszenvtüntetésekre a nyugati világ legtöbb nagyvárosában sor került, az egyes kormányoktól, illetve a NATO-tól távol állt katonai eszközök alkalmazása a Szovjetunióval szemben. Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete október 30-án, tehát az izraeli támadás másnapján ezt hivatalos jegyzékben is a Kreml tudomására hozta. John Foster Dulles külügyminiszter ebben leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális katonai szövetségesének a kelet-európai államokat, köztük Magyarországot. Más szóval: nem fog beavatkozni. (Szgy. II/116—118.) A magyar forradalom sorsát megpecsételő döntés ezt követően született meg. Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka október 31-én kapta meg a parancsot a magyarországi „ellenforradalom” leverésére és a „rend” helyreállítására. A beavatkozáshoz utólag, november 1-2-án a „baráti szocialista országok” vezetői is beleegyezésüket adták.

A szovjet csapatmozgásokról kapott tájékoztatók alapján Nagy Imre már október 31-én érzékelte, hogy a Szovjetunió megváltoztatta álláspontját. November 1-jén ezért magához kérette Andropov nagykövetet, aki azonban tagadta, hogy a szovjet hadsereg támadást készítene elő Magyarország ellen. A nap folyamán szaporodtak a szovjet csapatmozgásokkal kapcsolatos aggasztó hírek. Nagy Imre ezek hatása alatt s a szovjetek kétszínűségére rádöbbenve jelentette be délután 6 órai rádióbeszédében, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semleges állammá alakul. (Szgy. II/124.) Ezzel egyidejűleg, s másnap ismét közölte ezt az Egyesült Nemzetek főtitkárával, Dag Hammarskjölddel is. Üzeneteiben kérte, hogy az ENSZ és a nagyhatalmak ismerjék el Magyarország semlegességét, s a Biztonsági Tanács tűzze napirendre a magyarkérdést. Segélykéréseire válasz nem érkezett. Az ENSZ és a nagyhatalmak a szuezi válsággal voltak elfoglalva.

A szovjet csapatok november 4-én, vasárnap hajnalban kezdték meg Forgószél hadműveletnek nevezett támadásukat Budapest ellen. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást. A honvédelmi miniszter, Maléter Pál, akit mint a magyar fegyverszüneti delegáció vezetőjét a szovjetek már korábban tőrbe csaltak és letartóztattak, nem szólíthatott fel erre. Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Budapest katonai parancsnoka ugyancsak nem adott ki ilyen parancsot. Az ellenállást reménytelennek ítélve törzsével együtt a budai hegyekbe, majd onnan Ausztria felé vonult vissza. Ezzel magyarázható, hogy a szovjet páncélosok meglehetős gyorsasággal keresztülrobogtak a városon, s reggel 8 órára elérték a Parlamentet. A vezető politikusok közül ott addigra már csak Bibó István maradt. (Szgy. II/137—138.) A kommunisták – mintegy negyvenen – a jugoszláv követségtől kértek és kaptak menedéket, Mindszenty pedig az amerikaitól. Tildy a brit követségre akart menni, de menedékjog iránti kérelmét visszautasították.

A valóságos helyzetnek meglehetősen ellentmondott Nagy Imre rövid rádiónyilatkozata, amely így hangzott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”[71] (Szgy. II/137.) A közleményt először fél 6 körül sugározta a Szabad Kossuth Rádió, majd 8 óra 7 percig, többször megismételte, aztán örökre elnémult. Kezdetben talán ezért is, de később már nyilvánvalóan büszkeségből, dacból, fanatizmusból és a „szabad világ” segítségében bízva a felkelők nem tették le a fegyvert, hanem ismét szembeszálltak a szovjet túlerővel. A Kilián laktanya november 5-én, a Citadella 7-én esett el. Az újpesti és a csepeli ellenállási gócokat november 10-11-ére számolták fel. Súlyos harcok folytak Dunapenteléért, ahol a felkelők által üzemeltetett rádió adásaiból szinte óráról órára lehetett követni az élelmiszer-, lőszer- és kötszerhiánytól szenvedő harcosok ellenállásának felmorzsolását, valamint más bánya- és iparvidékeken, így például Dorog, Tatabánya és Pécs környékén. November 10-11-e után a hegyekbe húzódtak vissza a szabadságharcosok, ám néhány nap múltán onnan is kiszorultak. (Szgy. II/138-140.)

A november eleji ellenállók nagyjából ugyanazok voltak, mint a 24-25-ei felkelők. Erre utal, hogy az október 23-a és 1957 januárja között elesett mintegy két és fél ezer személy 44%-a a 25 éven aluliak, s 58%-a a fizikai dolgozók közül került ki. A halálesetek túlnyomó többsége – 78%-a – Budapesten történt. A harci cselekményekben megsérültek többsége – a mintegy 20 ezer fő 77%-a – ugyancsak budapesti, s csaknem fele 30 éven aluli volt. A harcok tehát igen nagy mértékben a fővárosra koncentrálódtak, s tipikus, jellegadó résztvevői fiatal munkások voltak.

A Szabad Kossuth Rádió által ismételt kétségbeesett segélykérésekkel csaknem egy időben november 4-én reggel egy másik rádiónyilatkozat is elhangzott. Ezt a szovjetek által ellenőrzött szolnoki rádió hullámhosszán, de Munkácsról sugározták. Ez arról tájékoztatott, hogy Kádár János vezetésével, valamint Marosán György és Münnich Ferenc részvételével „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” alakult. A közlemény arról is szólt, hogy a szovjet hadsereg segítségével az új kormány harcot hirdetett az „ellenforradalom” ellen. (Szgy. II/143—145.) A bejelentés hátteréről akkor még semmit sem lehetett tudni. Azóta fény derült rá, hogy Kádárt ugyanúgy a szovjet vezetők választották ki, mint előtte Nagy Imrét, Gerőt és Rákosit is. Miután október 31-én meghozták a sorsdöntő határozatot a beavatkozásról, felvették a kapcsolatot vele, s november 1-jén éjszaka repülővel Moszkvába szállították. Kádár vállalta a ráosztott szerepet. (Szgy. II/128-133.) Ot és héttagú kormányát szovjet páncélosok hozták a fővárosba november 7-én. Az ellenállás ekkor még tartott, s a remény, hogy a forradalmi vívmányok megmaradnak, még élt. Hetek, hónapok teltek el, mire mindenki megértette: sem az ENSZ nem segít, sem Amerika; Magyarország továbbra is a szovjet blokk része marad, s kibontakozásra, ha egyáltalán, csak a Szovjetunió által megszabott keretek között kerülhet sor.

Előre sejthető bukása ellenére a magyar forradalom vízválasztónak bizonyult az ország második világháború utáni történetében. A magyarokat reálisabb önszemléletre és arra tanította meg, hogy függetlenségi harcukban nem számíthatnak hatékony külső támogatásra. A Szovjetuniót pedig arra, hogy a magyarokat nem lehet büntetlenül saját népükhöz hasonló alávetettségben tartani. E kölcsönös felismerés, s Kádár János erre alapuló megfontolt pragmatizmusának eredményeként alakult ki idővel az a sokak által „magyar modellnek” nevezett politika, amely a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek és a pártállamiság alapjainak veszélyeztetése nélkül teremtett olyan viszonyokat, amelyeket a magyarok közül ugyan csak kevesen szerettek, de lehetséges optimumként szinte mindenki elfogadott. Ebben az értelemben az 1956-os forradalom és szabadságharc nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz és 1848-1849-hez hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította.



[70] 1 Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója. Budapest, 1990, Gondolat, 232.

[71] Aforradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.—november 9. Szerk. Kenedi János. Budapest, 1989, Századvég-Nyilvánosság Klub, 487.