Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. NAGY IMRE REFORMKÍSÉRLETE

4. NAGY IMRE REFORMKÍSÉRLETE

  1. március 5-én meghalt Sztálin. Az elmúlt évtizedekben kiépített korlátlan hatalmának birtoklásáért hosszú és ádáz harc kezdődött a potenciális utódok: Berija, Molotov, Malenkov, Bulganyin és Hruscsov között. Először úgy látszott, hogy Malenkov lesz a győztes, aki nemcsak titkári posztját őrizte meg a pártvezetés élén, hanem – Berijának, a belügyminiszternek és a titkosszolgálat főnökének támogatásával – a miniszterelnökséget is megszerezte. Néhány hét múltán azonban meg kellett osztania a hatalmát Hruscsovval, aki a pártvezetést igényelte, s szerezte meg magának. A két politikus és a mögöttük álló csoportok közötti küzdelem egészen 1957-ig tartott, amikor Malenkovot minden vezető posztjától megfosztották. A következő években Hruscsov stabilizálta hatalmát. Ez a hosszan elhúzódó hatalmi harc nemcsak a Szovjetunió, hanem a csatlós országok, így Magyarország politikájára is kihatott. A következő évek gyakori magyar személycseréi mögött szinte kivétel nélkül a Kreml falain belüli rivalizálás egy-egy fordulata húzódott meg.

A teljhatalomért folytatott harc egyik tartalmi eleme a szovjet külpolitika újragondolása volt. Az új vezetők egyik szárnya, amelyet Hruscsov és Malenkov egyaránt támogatott, úgy gondolta, hogy az 1940-es évek végétől követett hidegháborús politika nem folytatható, mert a Szovjetunió vereségével végződhet. Érzékelték, hogy a háborús készülődés az elmaradottabb szovjet tábortól jóval nagyobb erőfeszítéseket igényel, mint a Nyugattól, s ez perspektivikusan társadalmi robbanással fenyeget. Különösképpen ez volt a helyzet a magasabb életszínvonalhoz és szabadabb politikai légkörhöz szokott kelet-közép-európai csatlós országokban. 1953 júniusában Kelet-Berlinben és néhány más keletnémet városban az elégedetlenkedés már az utcára vitte a tömegeket. A megmozdulások népfelkeléssé válását a szovjet tankok megjelenése akadályozta meg. Néhány hét múlva a csehszlovákiai Pilsenből jelentettek tüntetéseket.

A fenti eseményekkel is összefüggésben az új moszkvai vezetés 1953 folyamán több szempontból módosítani kezdte az addigi szovjet politikát. A két blokk, a „háborús uszí- tókból” álló „imperialisták” és a Szovjetunió vezette „szocialista béketábor” közötti háború elkerülhetetlenségének elvétől távolodva néhányan hajlottak annak elfogadására, hogy lehetséges a két világrendszer közötti „békés egymás mellett élés”. A körvonalazódó új doktrína értelmében véget vetettek a Tito-ellenes kampánynak, s 1953. június 15-én helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszláviával. A következő hónapban elhallgattak a fegyverek Koreában. A fegyverszünetet, amely az ország kettéosztását vonta maga után, 1953. július 27-én írták alá. 1954-ben tárgyalások kezdődtek a két szuperhatalom és szövetségeseik közötti párbeszéd újrakezdéséről.

A békés egymás mellett élés elvéből logikusan következett a hadseregfejlesztés és a nehézipari kapacitások bővítésének mérséklése, valamint a mezőgazdasági és a könnyűipari beruházások emelése. Utóbbi közvetlen összefüggésben állt az életszínvonallal, amelynek emelését ugyancsak hangsúlyozták Sztálin utódai. S végül enyhíteni kívántak a Szovjetunióban immár évtizedes múltra visszatekintő terrorrendszeren is. Leállították a zsidó orvosok ellen még Sztálin életében előkészített eljárást; megkezdték a munkatáborok feloszlatását, amelyekben a Szovjetunióban nem néhány tízezer, hanem több millió ember szenvedett; s az 5 évnél alacsonyabb elzárásra ítélt foglyokat amnesztiában részesítették.

Rákosi, aki addig oly hűségesen teljesítette a szovjet elvárásokat, ezúttal nem reagált a változásokra. Valószínűleg azt gondolta, hogy a Kreml falai között dúló harc rövidesen befejeződik, s a győztes majd ugyanott folytatja, ahol Sztálin abbahagyta. Májusban, amikor Moszkvába hívták, és felszólították a módosított szovjet politika követésére, bólogatott és helyeselt, ám hazatérve semmi jelét sem adta változtatási szándékának. Ez volt az oka, hogy a párt- és az állami vezetés több más tagjával együtt rövidesen újabb meghívást kapott a szovjet fővárosba. Ajúnius 13-16-ai moszkvai tárgyalások során olyan megalázó és megszégyenítő bánásmódban volt része, mint még soha. Dobi, Nagy Imre, Gerő és mások jelenlétében mindazt – a túlzott iparosítást, a hadsereg felduzzasztását, az erőszakos téeszesítéseket, az életszínvonal csökkenését, az ellátási zavarokat, a koncepciós pereket, internálásokat és a személye körüli kultuszt – fejére olvasták, amit korábban Moszkva követelt tőle, vagy ami a szovjet gyakorlatot is jellemezte. Felszólították, hogy a miniszterelnökségről lemondva ossza meg hatalmát valaki mással, változtassanak a beruházási és életszínvonal-politikán, és tegyék lehetővé, hogy a termelőszövetkezetek, ha erőszakkal jöttek létre, feloszolhassanak. A kritika külön és hangsúlyos eleme volt a zsidó származásúak magas aránya a vezetésben. Ezt elsősorban a sztálini zsidóellenes politika vezéralakja, a Rákosival szemben különösen ellenséges Berija hangoztatta. Rákosi saját visszaemlékezése szerint a szovjet vezetők azt kívánták, hogy a Központi Vezetőség mondja ki, hogy a „pártban a zsidók elnyomták a nem zsidókat”, s hogy ezt a határozatot „kiáltvány formájában közöljék a magyar néppel”.[67] Malenkov e szempont figyelembevételével terjesztette elő miniszterelnöknek Nagy Imrét, amit a delegáció ellenvetés nélkül elfogadott.

Az MDP Központi Vezetőségénekjúnius 27-28-ai ülése mindenben a moszkvai „tanácsok” szellemében járt el. Határozatot hoztak az iparpolitika és a parasztsággal szembeni bánásmód módosításáról, beleértve a téeszek feloszlásának a lehetőségét és a magánparasztok terheinek csökkentését; az életszínvonal emeléséről, az internálótáborok feloszlatásáról, az ártatlanul börtönbe zártak szabadon bocsátásáról és a „káderpolitika” felülvizsgálatáról. Révai Józsefés Farkas Mihály, akik Gerővel és Rákosival együtt radikális önkritikát gyakoroltak, kikerültek a Politikai Bizottságból, és távoznia kellett a szellemi élet felkent pápájának, Horváth Mártonnak is. A testület „hozzájárult” Nagy Imre miniszterelnökségéhez. (Szgy. II/69—84.) E határozatok közzététele, vagy akárcsak megismertetésük a párttagokkal, azonban már elmaradt. Rákosi és köre ezt valószínűleg azért merte és tudta megtenni, mert a tanácskozás második napján Beriját letartóztatták, s ezzel a Nagy Imrét támogató Malenkov pozíciói meggyengültek.

62. Nagy Imre miniszterelnök a parlamentben ismerteti a kormányprogramot. 1953. július 4.

Az ország lakossága Nagy Imre 1953.július 4-ei kormányfői programbeszédéből értesült a fordulatról. A beszédet a rádió egyenes adásban közvetítette, amelyet néhol hangszórókkal is felerősítettek. A hatás – különösen a parasztok között – frenetikus volt. Néhány faluban ünneplőbe öltöztek, hordókat vertek csapra, táncmulatságba kezdtek, s boldogan adták hírül: „Megbukott a Rákosi-kormány.” Szatmárban egy volt csendőr régi, eldugott egyenruháját, kakastollas csákóját felöltve ment az emberek közé. A városi munkásság mérsékeltebben lelkesedett, és sokakon, így például a párttagokon, zavar lett úrrá. Még inkább megosztott volt az értelmiség, valamint az állami és pártbürokrácia több százezerre duzzadt serege. Az írók, művészek, tudósok, tanárok zöme örvendett a változásnak, s reményektől eltelve kezdett Nagy Imre mögé sorakozni. A megfelelő felkészültség nélküli káderértelmiségen viszont – egyéni karrierjüket féltve – aggodalom lett úrrá, s nem tudták, kire hallgassanak: a rehabilitált és miniszterelnökké lett Nagy Imrére, vagy a főtitkárból 1954-ben első titkárra lefokozott „bölcs [párt]vezérre”, Rákosira. Zavarukat fokozta, hogy miközben a volt kisgazdapárti és parasztpárti politikusok közül Bognár József, Erdei Ferenc és Darvas József továbbra is miniszter maradt, az addig nagy hatalmú honvédelmi minisztert, Farkast, s Révait, aki a kultúráért, illetve a „népművelésért” felelt, a kormányból is kitessékelték. Az „osztályellenség”, a deklasszálódott és részben kitelepített régi felső és középosztály bizalmatlan volt, s nemigen hitt a palotaforradalomszerű változás mélyreható jelentőségében. „Itt valami nagy becsapás van. [...] Vér nélkül itt nem lehet változás. [...] Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellettjátszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. Rákosi nyugdíjba vonul, Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változtak. Varázslat! De ki ez a Nagy Imre? Ez a varázsló?” – jegyezte naplójába a beszéd másnapján az egyik kitelepített, Pallavicini-Andrássy Borbála, az 1867-ben koronázó idősb gróf Andrássy Gyula unokája.[68]

5.9. táblázat - 40. táblázat. A beruházások megoszlása a gazdaság foágazatai szerint, 1953-1954 (%)

Megnevezés

1953

1954

Ipar

46,3

35,2

ebből: nehézipar

41,3

30,6

könnyűipar

1,4

1,7

elektromos ipar

2,2

1,8

építőipar

2,2

1,1

Mezőgazdaság

13,7

24,0

Közlekedés

13,1

9,1

Kereskedelem

1,8

2,6

Lakásépítés

6,2

11,1

Munkavédelem

1,3

2,3

Szociális, kulturális, kommunális beruházások

8,3

11,4

Tudomány, kutatás

0,8

0,8

Egyéb, tartalék

8,5

3,5

Összesen

100,0

100,0


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 249.

Nagy Imre 1953. július 4-étől 1955. március 28-áig állt a kormány élén. Ez alatt a közel két év alatt a gazdaság-, társadalom- és kulturális politika terén egyaránt számos korrekciós lépésre került sor. A moszkvai ajánlásoknak, a júniusi párthatározatnak és az ezeket tartalmazó kormányprogramnak megfelelően 1953 nyarán átértékelték a beruházási előirányzatokat. Az 1953. évi 16,8 milliárd Ft-ot 1954-re 11,8 milliárdra csökkentették. Ezen belül módosították a beruházások szerkezetét. Az ipar részesedése 46%-ról 35%-ra, a nehéziparé 41%-ról 31%-ra mérséklődött. A mezőgazdasági beruházások aránya ugyanakkor 13%-ról 24%-ra emelkedett, s a lakásépítésre fordított összegeké 6%-ról 11%-ra.[69]

Az új előirányzatoknak megfelelően számos nagyberuházást leállítottak, köztük a budapesti metró építését és a diósgyőri Lenin Kohászati Művek rekonstrukcióját.

A legjelentősebb változások az agrárpolitikában következtek be. Eltörölték a kuláklistá- kat, és csökkentették a magánparasztság adóterheit. Elengedték a felhalmozódott beadási hátralékokat, s 1954 januárjában új beszolgáltatási rendszert vezettek be. Ez egyrészt három évre előre megszabta a beszolgáltatási kötelezettségeket, amivel kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé tette a gazdálkodást, másrészt az egyéni gazdák esetében 10-15, a téeszek esetében pedig 20-25%-kal csökkentette az egységnyi területre eső kvótákat. A gépállomások szolgáltatásainak díjtételeit ugyanakkor csökkentették, az állami felvásárlási árakat pedig emelték. Mindezeknél fontosabb volt, hogy szabaddá vált a termelőszövetkezetekből való kilépés, sőt ha a tagság kétharmada úgy döntött, fel is lehetett oszlatni a téeszeket. 1953 nyara és 1954 vége között a téeszeknek 16%-a s a tagságnak 39%-a élt ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy a kilépőkkel igen méltánytalanul bántak, s javaiknak csak egy részét kaphatták vissza. A felbomlások és kilépések következtében a téeszek száma 5100-ról 4381-re, a taglétszám 370 ezerről 230 ezerre, s a földterület 2,5 millió holdról 1,6-millióra csökkent. A szövetkezeti tagok számára engedélyezték, hogy a maguk által művelt úgynevezett háztáji földek nagysága fél-háromnegyed hold helyett „akár” az egy holdat is elérje.

Számos intézkedés foglalkozott az ár- és bérrendszer kirívó aránytalanságainak korrigálásával. 1954 tavaszáig mintegy 10 ezer fogyasztási cikk árát csökkentették 5 és 40% közötti mértékben. A munkások és az alkalmazottak bérét ugyanakkor emelték – reálértéken számítva átlagosan mintegy 15%-kal. E kategóriák reálbére 1954-re így ismét elérte, majd 1955-ben mintegy 6%-kal már meg is haladta az 1949-es szintet. 1948-hoz képest azonban még továbbra is mintegy 6, 1938-hoz képest pedig 16%-os lemaradás mutatkozott. A parasztság helyzete valószínűleg ennél is nagyobb mértékben javult, ám ezt sokkal nehezebb pontos számokban megadni. A korabeli statisztikai adatok szerint a parasztság egy főre jutó fogyasztásának reálértéke az adó és az üzemi kiadások levonása nélkül 1949-hez képest 1954-re 111, 1955-re 124, s 1956-ra 131%-ra emelkedett. Javult a nyugdíjasok helyzete is. 1954. szeptember 23-án az alapnyugdíjak összegét egységesen a fizetések 50%-ában szabták meg, s ehhez az 1945 után eltöltött időre évenként 1% kiegészítés járt.

Nagyban javította az emberek közérzetét a terrorrendszer enyhülése. A 2 évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélt politikaiak közkegyelemben részesültek, az internálótáborokat feloszlatták, a kitelepítettek – ámbár házaikat nem kapták vissza – visszatérhettek régi lakóhelyükre, illetve a főváros környéki falvakba. Az ezzel kapcsolatos rendelkezések már 1953 júliusában megjelentek. A gyűlölt ÁVH rettegett vezetőjét, Péter Gábort, akit már korábban letartóztatták, állam- és népellenes bűncselekmények elkövetése miatt 1954. március 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Néhány beosztottját, illetve a koncepciós perekben részes igazságügyi minisztériumi tisztviselőket ugyancsak börtönbe zárták. Újabb törvénysértések elkerülése érdekében újjáalakították az ügyészi szervezetet. Az ügyészségek a továbbiakban a helyi államigazgatási szervektől függetlenül fejtették ki tevékenységüket, s a legfőbb ügyészt mint a törvényesség legfőbb őrét az Országgyűlés választotta. Az ÁVH ismét a Belügyminisztérium felügyelete alá került.

A szellemi, különösen az irodalmi életben ugyancsak „olvadás” kezdődött. A Nyugat, az Újhold és a népi mozgalom addig hallgatásra ítélt írói és költői ismét publikálhattak. Újra megjelent Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Erdélyi József, Kodolányi János, Tamási Áron és Féja Géza. A diktatúra kiszolgálói – Benjámin László, Zelk Zoltán és mások – önvizsgálatba kezdtek, önkritikát gyakoroltak. Mércévé és legfőbb értékké ismét az igazság és az igazmondás vált. Művek sora keletkezett ebben a szellemben. 1953 és 1956 között készült és jelent meg Kuczka Péter Nyírségi naplója, amely a parasztsággal szemben elkövetett bűnökre hívta fel a figyelmet; Sarkadi Imrétől az Elmaradt találkozás (1956) című novelláskötet, amelynek írásai a régi paraszti szokások és az új életmód konfliktusai mellett a korszak politikai torzulásairól szóltak, Juhász Ferenctől A tékozló ország (1954), amely az 1514-es parasztháború és Dózsa alakjának felidézésével az 1945 utáni „népforradalom” tragédiába torkollását vizionálta; s Nagy Lászlótól A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) című kötetek, amelyekben a költő korábban oly vidám hangja elkomorult, s a tavasz és a nyár motívumait a fagy, dér és zúzmara képei váltották fel. „Kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz” – foglalta össze saját és nemzedéktársai illúzióktól mentes megromlott közérzetét 1955-ben (Születésnapra). Igazmondásra törekvő realizmus jellemezte az Emberavatás (1955) című antológia fiatal szerzőinek, Sánta Ferencnek, Csurka Istvánnak, Galgóczi Erzsébetnek, Fejes Endrének és Moldova Györgynek a prózáját, s a háború után indult költőnemzedékből többek között Csoóri Sándor líráját. A valósággal való nyílt szembenézésre szólított fel Illyés is. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” – hangsúlyozta Bartók előtt tisztelgő 1954-es nagy versében. 1953-ban megjelent Tamási Áron 1949-ben írt önéletrajzi regénye (Bölcső és bagoly), s 1956 elején Németh László 1947-1948-tól kész nagyregénye, az Égető Eszter. Ismét játszani kezdték Az ember tragédiáját, s Bartókot rehabilitálva 1956 tavaszán színre vitték A csodálatos mandarint. 1955-ben Kodály megírta a Zrínyi szózatát, amely a Psalmus Hungaricushoz hasonlóan patrióta hitvallás volt a magyarság történelmi küldetése mellett, s egyben a levegőben lévő drámai feszültséget fejezte ki. A filmművészet megszabadulását az addig kötelező sematizmustól ugyancsak számos kitűnő alkotás jelezte. Ezek közül Fábri Zoltán mély humanizmussal áthatott filmjei, a Törőcsik Marival és Soós Imrével készült Körhinta (1954), s a Szabó Ernő főszereplésével játszott Hannibál tanár úr (1956) emelkedtek ki. De ekkor készült Makk Károly Liliomfija is Darvas Ivánnal és Krencsey Mariannal (1954), amely a két háború közötti vígjátékok hagyományait újította fel.

Nagy Imre húsz hónapos miniszterelnökségének társadalmi fogadtatására, azaz az ország 1953-1954-es hangulatára mi sem jellemzőbb, mint hogy az 1952-ben még 25 százezrelékes – a két világháború közötti arányokhoz képest egyébként alacsony – öngyilkossági ráta 1953-ban 21, 1954-ben pedig 18 százezrelék alá esett vissza. Ez megközelítette az 1938 és 1939 közötti csökkenés mértékét, s az első világháború előtti szintnek felelt meg.

A fellélegző és magát újra megtalálni akaró értelmiség egyik fóruma, szervezeti bázisa az Írószövetség lett, amely megválva addigi vezetőjétől, a kompromittált Darvas Józseftől, 1954. március 24-én Veres Pétert választotta elnökévé. Az Írószövetség lapja, az Irodalmi Újság, amelyet 1953 elejétől Illés Béla helyett a fiatal Molnár Miklós szerkesztett, lelkesen támogatta az új irányt. A párt napilapjának, a Szabad Népnek a szerkesztőségéből ugyancsak sokan – Fehér Lajos, Vásárhelyi Miklós, Kende Péter, Kornai János – tartoztak Nagy Imre hívei közé. A reformpárti fiatalok fóruma az 1955-ben alakult vitaklub, a Petőfi Kör lett. Bár hivatalosan a DISZ égisze alatt kezdte meg működését, hangadóinak jelentős része a volt NÉKOSZ-osok közül került ki.

A Nagy Imre-kormány fenti intézkedéseire a Rákosival és a káderek mögéje sorakozó pretoriánus gárdájával való állandó küzdelemben került sor. A rákosista-sztálinista és reformkommunista irányvonal közötti különbség különösen három kérdésben rajzolódott ki élesen. A koncepciós perek felülvizsgálatával kapcsolatban, amelynek valamennyire is következetes végigvitele mindenki számára nyilvánvalóvá tette volna Rákosi személyes felelősségét, amelyről egyelőre csak a felső vezetés tudott; a gazdaságpolitika módosításának mértékében és tempójában, amelyet Rákosiék túlzottnak és gyorsnak tartottak; s végül a párt úgynevezett szövetségi politikájának megítélésében, azaz a magánparasztokra és a városi kistulajdonosokra nehezedő terhek enyhítésének ügyében, amelyet a régi gárda ugyancsak erős fenntartásokkal fogadott. Ebben a harcban Moszkva eleinte Nagy Imrét támogatta. Így kerülhetett sor 1954 tavaszán Kádár János és az úgynevezett hazai kommunisták – Kállai Gyula, Losonczy Géza, Donáth Ferenc stb. – pereinek felülvizsgálatára, s ugyanezen év nyarán az elítéltek szabadon bocsátására, rehabilitálásukra, s egy részük visszavételébe a vezetés második vonalába.

A Rákosival szembeni harc feltételeinekjavítása érdekében Nagy elhatározta, hogy újjászervezi az elmúlt években elhalt régi Függetlenségi Népfrontot. Elképzelése az volt, hogy a különböző társadalmi szervezetek bevonásával olyan új, a lakosság széles köreit mozgósító tömegszervezetet hoz létre, amelyre támaszkodva eredményesen veheti fel a harcot Rákosival, az őt támogató pártfunkcionáriusokkal, illetve a részben manipulált és félrevezetett pártszervezetekkel szemben. Az új szervezet, amely 1954. október 23-24-én alakult meg, a Hazafias Népfront nevet vette fel. Elnöke Szabó Pál író lett, főtitkára pedig Nagy Imre veje, Jánosi Ferenc. Az alakuló ülésen mondott beszédében Nagy hangsúlyozta, hogy a „szocializmus építése” nem nélkülözheti az „értelmiség, kispolgárság és a nem proletár rétegek” aktív részvételét, sőt támogatását, s a Népfront ennek az együttműködésnek kíván lenni „széles” és „minden korábbinál demokratikusabb” szervezete. A szervezet hivatalos lapja a Magyar Nemzet lett, amelynek már a címe is sokat mondott.

Nagy Imre 1954 végéig, 1955 elejéig élvezte a szovjet vezetés támogatását. Ekkor újabb fordulat következett a Kreml magyar politikájában. Az 1955januárjában ismét Moszkvába rendelt magyar vezetőket, mindenekelőtt Nagy Imrét Hruscsov és társai éles bírálatban részesítették a reformok radikalizmusáért, és a „hibák” kijavítására szólították fel őket. Az irányvonal módosításának s Nagy „megrovásának” egyik oka valószínűleg Malenkov meggyengülése volt, akit röviddel e találkozó után a Hruscsovot támogató Bulganyin váltott fel a miniszterelnöki székben. A személyi változásoknál is fontosabbak lehettek azonban a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett s az enyhülést veszélyeztető fejlemények. 1954. október 23-án az Egyesült Államok kormánya a többi tagállammal egyetértésben a NATO soraiba invitálta a Német Szövetségi Köztársaságot. A Szovjetunió ezt ellene irányuló fenyegetésként fogta fel, s ezért a hadseregfejlesztés és az erős kéz politikája átmenetileg ismét legfőbb prioritássá vált. Miután 1955. május 5-én az NSZK a NATO tagja lett, a Szovjetunió felmondta az 1942-es szovjet-brit, s az 1944-es szovjet-francia szövetségi szerződést, amelyek mindaddig érvényben voltak. Ezt követően, 1955. május 14-én pedig létrehozta a NATO ellenpárját, a Varsói Szerződést, amelyhez a szovjet blokk másik hat államához hasonlóan Magyarország is azonnal csatlakozott. (Szgy. II/95-97.)

A kialakult helyzetet felhasználva 1955 tavaszán Rákosi sikeres ellentámadást indított Nagy Imre ellen, akit ismételten „jobboldali elhajlással”, illetve „revizionizmussal” vádolt. A Központi Vezetőség márciusi határozatai (Szgy. II/85-95.) alapján április 14-én Nagyot megfosztották PB-tagságától, majd 18-án felmentették miniszterelnöki tisztségéből. Utóda egy fiatal és a Györffy-kollégiumban kommunistává vált politikus, Hegedüs András lett, aki azonban csak báb volt Rákosi és Gerő kezében.

Az áprilisi személycseréket követően resztalinizációs folyamatok kezdődtek. A beszol- gáltatási kötelezettségeket – megszegve az 1953-as ígéreteket – felemelték. Folytatták az erőszakos kollektivizálást. A téeszek száma 1955 végére ismét megközelítette az 5000-et (4816), a tagok száma pedig 230 ezerről 306 ezerre nőtt. A Hazafias Népfront szervezését leállították, s a politikai foglyok rehabilitációját késleltették. Az ÁVH ugyanakkor ismét aktivizálódott. A börtönbe vetettek száma, amely 1952 és 1954 között 35 ezerről 23 ezerre csökkent, újból emelkedni kezdett, és 1955 végére elérte a 37 ezer főt. A Nagy Imrét támogató értelmiségieket mellőzték vagy elbocsátották, néhányukat a pártból is kizárták. E folyamatok mintegy betetőzéseként Nagy Imrét minden közéleti tisztségétől megfosztották, beszéd- és cikkgyűjteményét betiltották, és 1955. december 3-án végül a pártból is kizárták. Rákosi nyilvános önkritikára akarta kényszeríteni ellenfelét, aki azonban – szakítva a szokásos kommunista rituáléval – megtagadta azt. Budai házába visszavonulva ehelyett tanulmányokban és beadványokban fejtette ki reformkommunista eszméit – egy jobb, emberibb és nemzetibb szocializmus lehetőségében bízva.

Rákosi a két szuperhatalom ellentétének további éleződésével s ennek következtében a szovjet vezetés tartós megkeményedésével számolt. Ez azonban nem következett be. Az NSZK NATO-hoz való csatlakozása ellenére a Szovjetunió 1955 áprilisában végül kötelezettséget vállalt arra, hogy szovjet csapatok az év végéig elhagyják Ausztriát. A nyugati szövetségesek ennek fejében elfogadták az osztrák állam semlegességét. A „független és demokratikus” Ausztria újjászületését 1955. május 15-én deklarálták, amelyet követően az addig Ausztriában állomásoztatott szovjet különleges hadtestet Magyarországra vonták vissza. Bár a békeszerződés értelmében ezt követően Magyarországról is távozniuk kellett volna a szovjet alakulatoknak, ennek lehetősége még csak mérlegelés tárgyát sem képezte a szovjet és a magyar vezetők körében.

Az osztrák államszerződés megszületése mellett nagy jelentőséggel bírt az is, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezetői 1955. június 18-23-án – 1947 óta először – ismét közös tárgyalóasztalhoz ültek. A genfi tanácskozás jelentős enyhülést hozott az európai biztonság, a német helyzet, a leszerelés, s általában a két katonai tömb közötti viszony terén. Ennek köszönhetően 1955. december 14-én – több más állammal együtt – Magyarországot is felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Folytatódott a szovjet-jugoszláv viszony normalizálódása. 1955. május 26. és június 2. között megtörtént Hruscsov Canossa-járása Belgrádban, ahol formális bocsánatot kért Titótól a jugoszláv- ellenes sztálini politikáért. A tárgyalások során elismerte, hogy a szovjet modell követése nem kötelező, s hogy minden népnek joga van a neki leginkább megfelelő keretek között „építeni a szocializmust”. A látogatás után Hruscsov a konzekvenciák levonására szólította fel Rákosit is, akit Tito nyíltan támadott beszédeiben korábbi jugoszlávellenességéért és az ezzel összefüggésbe hozható koncepciós perekért. Az enyhülés és a desztalinizáció politikáját az SZKP 1956. február 14-25-ei XX. kongresszusa szentesítette. A szovjet vezetők ekkor hirdették meg a két társadalmi rendszer békés egymás mellett élésének az elvét, valamint mondták ki és fogadták el azt is, hogy a szocializmushoz többféle út vezet, s a szovjet modell mechanikus másolása hibákat eredményezhet. A kongresszusi felszólalások közül legnagyobb hatása Hruscsov zártkörű beszédének volt, aki élesen támadta a Sztálin és mások körül kialakult személyi kultuszt és az ezzel kapcsolatos törvénysértéseket. Az amerikai titkosszolgálat ezt a beszédet megszerezte, s a modern tömegkommunikációs eszközök – többek között a müncheni Szabad Európa Rádió – révén rövidesen az egész világ értesülhetett annak tartalmáról.

A XX. kongresszus az 1953-1954-es magyar reformpolitikát látszott igazolni. A kommunista reformértelmiség ismét mozgásba lendült. A Petőfi Kör március 17-én megtartotta első nagyobb rendezvényét. A szervezet tavaszi és kora nyári vitaülésein egyre többen vettek részt. A filozófusvita résztvevői között feltűnt Lukács György, a júniusi sajtóvitában pedig, amelyen már 6-7 ezren jelentek meg, Déry Tibor. A felszólalók heves bírálatokkal illették az elmúlt néhány év politikáját, s azt követelték, hogy a felelősök vonják le ezek konzekvenciáit. Az Irodalmi Újság példányszáma nyolcezerről hirtelen harmincezerre emelkedett, s csak azért nem magasabbra, mert nem kapott több papírt. Újabb koholt vádak alapján elítélt személyiségeket – köztük a szociáldemokratákat, azután Király Béla tábornokot, Grősz József kalocsai érseket stb. – engedtek ki a börtönből. A diktatúrával és a vezetéssel szembeni hangulat megtestesítőjévé, s a változás szimbólumává egyre inkább Nagy Imre vált, akit június 7-ei születésnapján mintegy félszázan kerestek fel otthonában. A köszöntők között volt többek között Kodály Zoltán, Illyés Gyula és Veres Péter. A poznani munkások június 28-ai felkelése, s a Gomulka nevéhez köthető lengyelországi változások további bátorítást adtak a reformerőknek.

Rákosi fontolgatta a lázadó értelmiség „megzabolázását”. A beavatottak a letartóztatandók állítólagos „négyszázas” listájáról suttogtak, amelynek élén Nagy Imre neve állt. Moszkva támogatásának hiányában azonban végül visszarettent a kemény kéz politikájának alkalmazásától. Óvatosságra intette az is, hogy néhányan – például Kádár János – a rehabilitált új vezetők közül is bírálták. A rá nehezedő nyomásnak engedve márciusban nyilvánosan beismerte, hogy Rajk Lászlót ártatlanul végezték ki. Májusban azt is bevallotta, hogy a gyilkosságért személy szerint is felelősség terheli.

Tekintettel a robbanásig feszült helyzetre a szovjet vezetők elszánták magukat Rákosi menesztésére. Instrukcióiknak megfelelően a Központi Vezetőség 1956. július 18-21-ei ülésén felmentette első titkári és politikai bizottsági tisztsége alól. (Szgy. II/97-98.) A felmentését követő napon Rákosi szovjet feleségével együtt elhagyta az országot. Különgép vitte a Szovjetunióba, ahonnan soha többé nem tért vissza. Helyére az addigi második ember, Gerő Ernő lépett. Előrelépett Kádár is, aki a börtönből alig kiszabadult szociáldemokrata Marosánnal együtt ismét PB-tag lett. Azon az áron, hogy önkritikát gyakorol, be akarták vonni Nagy Imrét is a vezetésbe. Az „Öreg”, ahogy egyre növekvő számú értelmiségi hívei nevezték, azonban erre továbbra sem volt hajlandó.

A viszonylag nyugodt augusztus után, amikor az értelmiség nyaralt, a diákok pedig vakációztak, szeptemberben újra pezsegni kezdett a szellemi és a politikai élet. Szeptember 17-én az Írószövetség valamennyi kompromittálódott rákosista írót kiszavazott az elnökségből, s a felszólalók Nagy Imre rehabilitálását követelték. Az Irodalmi Újság és a Művelt Nép cikkei a lejáratódott pártfunkcionáriusokat támadták. Ismét aktivizálódott a Petőfi Kör, s mozgolódni kezdett a vidéki egyetemi ifjúság. A reformerők első nagy demonstrációjává a rehabilitált Rajk László és társainak október 6-ai újratemetése vált. (Szgy. II/98-100.) A szertartáson több tízezren vettek részt, közöttük -jellegzetes esernyőjével a karján – Nagy Imre. Több kommunista vezető azonban távol tartotta magát az eseménytől. A Kerepesi temetőből kisebb-nagyobb csoportokban hazatérő emberek ajövőt latolgatták és néhányan közülük – félig maguknak, félig hangosan – skandálni kezdték: „Nem állunk meg félúton, sztalinizmus pusztuljon!”



[67] Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940-1956. Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Budapest, 1997, Napvilág. 2. köt. 917.

[68] Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója. Budapest, 1990, Gondolat, 180.

[69] A közölt adatokkal kapcsolatban megjegyezzük, hogy az egyes statisztikai tételek csoportosításából, illetve a tervszámok és a valóság közötti eltérésből adódóan a különböző kézikönyvek különböző számokat közölnek. A fenti adatok forrása: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. köt. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945-1968. Budapest, 1985, Közgazdasági és Jogi, 249.