Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. OKTATÁS, KULTÚRA, MŰVELŐDÉS

3. OKTATÁS, KULTÚRA, MŰVELŐDÉS

A politikai hatalom centralizálása, a terror intézményesítése és a tervgazdálkodás mellett a totalitariánus rendszerek fontos jellemzője a kulturális élet pluralizmusának megszüntetése, s a hatalmat kezében tartó párt vagy elitcsoport ideológiájának minden rendelkezésre álló eszközzel való terjesztése, és ezáltal a társadalom indoktrinálása. Az iskolák, könyvkiadók és mozik államosításával, valamint a többpárti sajtó felszámolásával ennek alapfeltételei Magyarországon 1949-re megteremtődtek. Röviddel az újév előtt, 1948. december 26-án börtönözték be a legnagyobb, és a rendszerrel szemben legtöbb ellenállást tanúsító római katolikus egyház vezetőjét: Mindszenty József hercegprímást. Az egyházak, illetve a vallások persze puszta létükkel is kihívást jelentettek a kommunista ideológia egyeduralmával szemben. A teljhatalmat szerzett kommunista vezetés ezért egyik legfontosabb teendőjének azt tartotta, hogy a vallásos emberek számát csökkentse, s az egyházak tevékenységét a maradék hívek hitéletének gondozására korlátozza.

Az iskolák államosítása mellett az egyházak befolyásának visszaszorítását szolgálta a fakultatív hitoktatás bevezetése. Erre a régen tervezett lépésre, mint már utaltunk rá, 1949. szeptember 6-án került sor. A hittan iránti érdeklődés ezt követően drasztikusan csökkent. Az általános iskolásoknak 1951-ben 43, 1952-ben 26%-ajelentkezett vallásoktatásra. A középiskolásoknak már 1951-ben is csak 10,5%-a tanult hittant. A vallásos ünnepek egy részét – pünkösd, húsvéthétfő – eltörölték, másik részét új tartalommal igyekeztek megtölteni. A Mikulásból így lett Télapó, a karácsonyból fenyőünnep, augusztus 20-ából, Szent István király és az ezeréves magyar államiság ünnepéből pedig az új kenyér és az alkotmány napja. Az állam elvárta azt is, hogy a lelkészek esküt tegyenek az 1949-es alkotmányra. A református és az evangélikus egyház püspökei ezt 1950januárjában megtették. A Mindszentyvel szolidáris katolikus püspöki kar azonban csak az állami fizetésben részesülő alsópapság számára engedélyezte az eskütételt. A Központi Vezetőség 1950 tavaszán ezért elrendelte az „imperialisták ötödik hadoszlopának szerepét játszó”, a „nagybirtokos és nagytőkés osztályok uralma visszaállítására” törekvő, s emellett „a mezőgazdaság szocialista átalakításával” szembeszegülő „kulákokat” is támogató „klerikális reakció elleni harc” fokozását. (Szgy. II/34-36.) Különböző eszközökkel – például a szerzetesek egy részének deportálásával, illetve az együttműködésre kész, s a pápa „hidegháborús politikáját” bíráló papok (úgynevezett békepapok) mozgalmának támogatásával – az állam végül rákényszerítette a püspököket a részleges behódolásra. Az 1950. augusztus 30-án aláírt megállapodásban, amelyre a Vatikán hozzájárulása nélkül és neheztelését kiváltva került sor, a katolikus felsőpapság kinyilvánította, hogy elismeri és támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét, hogy „nem engedi meg a hívők vallásos érzületének, valamint a katolikus egyháznak államellenes politikai célokra való felhasználását”, s hogy a papságot eltiltja a téeszesítéssel szembeni ellenállás támogatásától.4 (Szgy. II/37-38.)

A katolikus egyház és az állam közötti megállapodás értelmében 1950. szeptember 7-én az Elnöki Tanács megvonta a szerzetesrendek többségének működési engedélyét. (Szgy. II/39.) A ferencesek, a piaristák és a bencések tevékenykedését, akik az államosítások alól mentesített középiskolákban tanítottak, azonban továbbra is engedélyezte. A papi utánpótlás akadályozása érdekében az egyházmegyék szemináriumait összevonták, és a teológiai karokat leválasztották az egyetemekről. A katolikus papságjó része bizalmatlanul fogadta a megegyezést, és a püspöki kar eskütétele továbbra is váratott magára. A klérus ellenállásának megtörése céljából 1951 júniusában ezért koholt vádak alapján letartóztatták Grősz József kalocsai érseket, az 1950-es megállapodás aláíróját, akit 15 évi börtönbüntetésre ítéltek. A koncepciós per mellékvádlottjai 8-13 évig terjedő börtönbüntetést kaptak. E per hatása alatt 1951júliusában a katolikus püspöki kar letette az esküt az 1949-es alkotmányra, s ugyanerre szólította fel az alsópapságot, továbbá elfogadta, hogy a főpapokat a továbbiakban csak az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával lehet kinevezni. Egyben kinyilatkoztatta, hogy helyesli a katolikus békepapok mozgalmát. Ezzel egy időben a többi egyház vezetői is teljes támogatásukról biztosították az államot. Az állam és az egyházak közötti megállapodások lezárásaként a kormány 1951 szeptemberében Vallásfelekezeti Alapot létesített az egyházak kiadásainak fedezésére. Az állam és az egyházak közötti kapcsolattartás, illetve az egyházak irányításának állami szerve az 1951 májusában felállított Állami Egyházügyi Hivatal lett. (Szgy. II/50.)

Az 1950-1951-es megállapodások ellenére a diktatúra és a katolikus egyház közötti viszony továbbra is rendkívül feszült maradt. A papok többsége szolidáris volt Mind- szentyvel, illetve Grősszel, s a magyar történelemben oly nagy hagyománnyal rendelkező passzív rezisztencia politikáját alkalmazta. A vezető pozíciókba ültetett békepapokat bizalmatlanul fogadták; utasításaiknak nem, vagy csak ímmel-ámmal engedelmeskedtek. Számos főpásztori szék üresen maradt. Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt házi őrizetben tartották, Pétery József váci püspököt 1952-ben letartóztatták és internálták. A katolikus egyház többé nem tiltakozott nyíltan, de hallgatása maga is a tiltakozás egy formája volt, s ezt a hívek így is fogták fel.

5.5. táblázat - 36. táblázat. Az általános iskolai oktatás 1945 után és az 1950-es években

Tanév

Általános iskolák száma

Tanulók száma

Tanerők száma

Egy iskolára jutó tanuló

Egy iskolára jutó tanerő

Egy tanerőre jutó tanuló

1945/46*

7 440

1 096 650

24 724

147

5,3

44,3

1948/49

6 209

1 188 056

35 203

191

5,6

33,7

1954/55

6 168

1 207 455

45 955

195

7,4

26,2

1958/59

6 314

1 268 650

55 056

200

8,7

23,0


Forrás: Magyarország művelődési viszonyai 1945-1958. Szerk. Erdész Tiborné. Bp., 1960, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 234.

* Becsült adatok.

A vallásos ideológiák ki-, illetve háttérbe szorításával a társadalom kulturális átnevelé- sének első feltétele teljesült. A következő lépés az államideológia szintjére emelt marxiz- mus-leninizmus elfogadtatása volt a társadalom lehető legszélesebb köreivel. 1949-1950-től az iskolarendszer, a könyvkiadás, valamint a tömegkultúra rohamosan terjedő modern eszközei, a sajtó, a rádió és a mozi egyaránt ennek szolgálatában álltak. A siker érdekében erre jelentős anyagi eszközöket fordítottak. A kulturális élet mennyiségi mutatói terén ezért az 1950-es évek első felében jelentős fejlődés mutatkozott.

A közoktatásban az 1950-ben bevezetett új általános és középiskolai tantervek és tantervi utasítások gondoskodtak a vallásos világnézet és a koalíciós időkre jellemző demokratikus-humanista-nemzeti műveltségeszménynek a marxizmus-leninizmussal történő felváltásáról. Az MDP vezetésének ezzel kapcsolatos határozata alapkövetelményként állította minden iskolatípus elé a marxizmus-leninizmus „sugárzását”. Az általános iskolai tanterv és rendtartás ezt így konkretizálta: „Az általános iskola célja, hogy tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje. [.] Az általános iskola feladata, hogy megadja az általános műveltség alapjait, küzdjön a babonák, a reakciós előítéletek és minden maradi- ság ellen.” A gimnázium alapvető feladata ugyancsak ez volt, kiegészítve azzal, hogy az általános iskolában szerzett ismeretekre építve, és azokat továbbfejlesztve „érvényesítse a marxista-leninista világnézetet” és „harcoljon a reakciós, idealista szemlélet ellen”.[61] Ennek érdekében a gimnáziumokban nemcsak a természettudományos, hanem az úgynevezett ideo lógiahordozó tantárgyak – irodalom, történelem, földrajz – órakeretét is megemelték.

Az általános és középiskolákat egyaránt érintette, hogy megszűnt a választható idegen- nyelv-oktatás. Az orosz nyelv tanítása az általános iskola felső tagozatában és a középiskolákban egyaránt kötelezővé vált. Képzett orosztanárok ugyanakkor csak kis számban álltak rendelkezésre. Ezért, valamint a nyelv idegenszerűsége és tanításának kényszerjellege miatt az oroszoktatás hatékonysága meg sem közelítette a latin vagy a német nyelv tanításának régi hatékonyságát.

Az új tantervek bevezetésével egyidejűleg átalakították a középfokú oktatás szerkezetét. Az ipari, közgazdasági és mezőgazdasági szakemberek képzése céljából az 1950-1951-es tanévben létrehozták a középfokú technikumokat. Ezek feladatát abban állapították meg, hogy az egyes gazdasági területek számára elméletileg és gyakorlatilag egyaránt felkészült középkádereket képezzenek a 14-18 éves, tehát általános iskolát végzett korosztály egy részéből. A gimnáziumokat ugyanakkor egységesítették, s a specializálódásra annyi lehetőséget adtak, hogy egy-egy intézményen belül indítottak természettudományos (reál-), illetve nyelvi-történeti (humán) tagozatokat. A gimnáziumok feladata kizárólag a továbbtanulásra való felkészítés volt. Az 1950-es évek első felében a gimnáziumokba és a technikumokba egyaránt özönlöttek a diákok, éspedig elsősorban a munkás- és parasztszármazású fiatalok. Az 1948-1949-es és az 1954-1955-ös tanév között, tehát fél évtized alatt, a nappali tagozatos középiskolás diákok száma 72 ezerről 129 ezer fölé emelkedett, azaz közel megduplázódott, miközben a Horthy-kor 25 éve alatt csak alig több mint 20%-kal emelkedett. A diákok 67%-a munkás- és parasztcsaládból érkezett. Legdinamikusabban, 3-400%-kal az ipari és mezőgazdasági technikumba járók száma nőtt, míg a jóval magasabb szintről induló gimnazistáké csak közel 100%-kal. Ez a rendkívül gyors növekedés azonban sem az iskolák, sem a tanerők számának hasonló mértékű emelkedésével nem járt együtt. 1948–1949-ben egy tanárra így még 11, 1954-1955-ben viszont már 16 nappali tagozatos középiskolás diákjutott. Az iskolákjó részében ennek következtében „váltott műszakban”, délelőtt és délután is folyt az oktatás.

A csaknem korlátlan középiskolai továbbtanulási lehetőségek miatt csökkent az érdeklődés az újonnan felállított szakmunkásképző iskolák iránt. Az 1937-1938-as létszámnak (65 ezer) 1949-1950-ben 9%-a, 1953-1954-ben 70%-a tanult ebben az iskolatípusban. Az érettségizett középkáderektől és a 8 általános után azonnal munkába álló szakképzetlen segédmunkásoktól eltérően tehát a képzett szakmunkások száma csökkent. A csökkenés mérséklése érdekében 1951-1952-ben nagy számban (51%) vettek fel olyan fiatalokat szakmunkástanulónak, akik nem végezték el az általános iskola valamennyi felső osztályát.

Az egyetemi oktatás rendszerének radikális átalakítása ugyancsak 1950-ben kezdődött. Az ezzel kapcsolatos utasítások előírták az előadások és a gyakorlatok kötelező látogatását. A vizsgakövetelmények a pártszervek által felülvizsgált, s szükség esetén átírt vagy kiegészített jegyzetekre épültek. 1950 és 1952 között 175 új egyetemi tankönyv jelent meg, amelyek közül 86 szovjet tankönyvek fordítása volt. A megbízhatatlannak minősített „polgári” professzorok jó részét ugyanakkor eltávolították. Ekkor veszítette el katedráját Bibó István, a történész Hajnal István, Domanovszky Sándor és Kosáry Domokos, a közgazdász Navratil Ákos és Heller Farkas, a geográfus Prinz Gyula, valamint a geológus Papp Simon. Helyükbe ambiciózus fiatalok és kommunista értelmiségiek – Molnár Erik, Bognár József, Hanák Péter stb. – léptek. Az egyetemi oktatás színvonala – különösen egyes társadalomtudományi szakokon – mindezek következtében drasztikusan csökkent, és tudományos jellegét úgyszólván teljesen elveszítette. A Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke, Berend T. Iván, aki ebben az időben tanult közgazdaságtant és történelmet Budapesten, 1997-ben így emlékezett vissza erre: „Bölcsészkari tanulmányaink színvonala szégyenletesen alacsony volt. A történeti irodalomból úgyszólván semmit sem ismerhettünk meg. Egyetemes történeti »tankönyveink« a Szikra Könyvkiadó által publikált, felületes, hibáktól hemzsegő, üresen propagandisztikus világoskék szovjet pártfőiskolai füzetek voltak. [...] A szakmai könyvek jó része nemcsak az irodalomjegyzékből, hanem a hozzáférhető könyvtári állományokból is hiányzott. Az ideológiailag nemkívánatos, elavultan »polgári- nak« vagy »ellenségesnek« nyilvánított munkákat kiselejtezték, illetve külön olvasási engedélyhez kötött zárt állományba helyezték. [.] Nyugati könyvekhez, folyóiratokhoz nem lehetett hozzájutni, az újabb munkákról, vitákról, irányzatokról mit sem hallottunk. [.] Nyelvi követelmények nem voltak, egyedül az orosz volt kötelező, de az is [.] alacsony szinten.”6 Kivételek, melyek erősítették a szabályt, természetesen ekkor is akadtak. Ezek közé tartozott például a debreceni egyetem magyar történeti tanszéke, ahol tehetséges tanítványaiból – az ideológiai kötöttségeket megkerülve, és az állandó zaklatások ellenére – Szabó István számos jeles agrár- és társadalomtörténészt nevelt.

Kifejezetten a kommunista ideológia terjesztését szolgálták az 1950 és 1952 között minden egyetemen felállított marxizmus-leninizmus tanszékek, amelyek óráit valamennyi hallgatónak látogatni kellett. A „burzsoá tudománytalanság” kategóriájába sorolt szociológiai és pszichológiai tárgyaknak viszont még az oktatása is megszűnt. A pozícióikban meghagyott hagyományos egyetemi vezetők, a rektorok és a dékánok befolyása jelképessé vált; az igazi hatalom az egyetemi pártbizottságok és az újonnan szervezett tanulmányi, azaz káderosztályok vezetőinek a kezébe került. Határozataik alapján 1953-ig számos „ideológiailag megbízhatatlan” diákot zártak ki a felsőoktatási intézményekből.

A speciális szakegyetemek létrehozása folytatódott. A felsőoktatási intézmények száma 1949 és 1955 között 19-ről 36-ra emelkedett. Ezekben az években jött létre a Vegyipari Egyetem Veszprémben, a Közlekedési Műszaki Egyetem Szegeden, az Építőipari Műszaki Egyetem Szolnokon, s az 1949-ben megszüntetett jogakadémiák pótlására hivatott Államigazgatási Főiskola Budapesten. A Lenin Intézet, ahol orosztanárokat, fordítókat és tolmácsokat képeztek, 1949-ben, az Idegen Nyelvek Főiskolája pedig 1951-ben alakult. Az egyetemisták és főiskolások száma a középiskolásokéhoz hasonlóan addig elképzelhetetlenül gyors ütemben nőtt. A nappali tagozaton tanulóké 1954-1955-re 1937-1938-hoz képest megháromszorozódott, 1948-1949-hez képest pedig több mint 60%-kal nőtt. A két világháború közötti 18%-os növekedéssel ezt szinte össze sem lehet vetni. Az általános létszámemelésen belül az MDP felsőoktatás-politikája a hallgatók szociális összetételének radikális megváltoztatására, azaz a munkás- és parasztszármazású diákok arányának nagyarányú növelésére, illetve a régi elit és a középosztály gyermekeinek kiszorítására irányult. 1949 és 1956 között a munkás- és parasztszármazású diákok aránya mindig 50 és 55% között mozgott. Ezt a merőben új fejleményt részben mechanikus kategorizálással, részben az 1952-től intézményesített felvételi vizsgákkal érték el. (Szgy. II/68.) További fontos újdonság volt a hallgatók tudományszakok szerinti megoszlásának változása. Ajogászok hagyományosan magas, mintegy 40%-os részesedése már 1947-1948-ra 19%-ra csökkent, majd 1954-1955-re 5%-ra. A műszaki egyetemekre járó diákok száma viszont megsokszorozódott, és megközelítette az összes diák 40%-át.

A legnagyobb egyetem továbbra is a budapesti maradt, amelyet 1950-től nem Pázmány Péter, hanem Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek hívtak. E mellé rövidesen felzárkózott a Budapesti Műszaki Egyetem, a budapesti Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetem, az 1953-tól Marx Károlyról elnevezett budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, valamint több újonnan létesített vidéki műszaki egyetem. A megnövekedett diáklétszám miatt a felsőoktatási intézmények többségében szinte már elviselhetetlen túlzsúfoltság alakult ki. Kivételt képeztek ez alól az 1948-ban Tisza István helyett Kossuth Lajosról elnevezett debreceni, s a régi nevétől (Horthy Miklós, illetve Erzsébet királyné) megfosztott szegedi és pécsi egyetem, ahol a két világháború közötti szintet sem érte el a diáklétszám.

5.6. táblázat - 37. táblázat. A középiskolai oktatás 1945 után és az 1950-es években

Tanév

Iskolák száma

Tanulók száma*

Tanárok száma

Egy tanárra jutó tanuló

1946/47

372

72 059

5 615

12,8

1948/49

454

81 997

6 742

12,1

1954/55

442

162 461

7 535

21,5

1958/59

435

177 738

8 402

21,1


Forrás: Magyarország művelődési viszonyai 1945-1958. Szerk. Erdész Tiborné. Bp., 1960, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 249. * Nappali, esti és levelező tagozaton tanulók együtt.

5.7. táblázat - 38. táblázat. Az egyetemi és főiskolai hallgatólétszám alakulása tagozatonként, 1937-1959

Tanév

Nappali

Esti

Levelező

Összesen

szám

%

szám

%

szám

%

1937/38

11 846

100,0

-

-

-

-

11 846

1946/47

24 036

95,2

1216

4,8

-

-

25 252

1948/49

21 261

93,9

1384

6,1

-

-

22 645

1951/52

31 852

78,8

8079

20,0

500

1,2

40 431

1954/55

33 617

70,8

6007

12,7

7830

16,5

47 454

1958/59

23 429

75,2

357

1,1

7392

23,7

31 178


Forrás: Magyarország művelődési viszonyai 1945-1958. Szerk. Erdész Tiborné. Bp., 1960, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 268.

A hagyományos iskolarendszerben, életkori sajátosságaiknak megfelelő rendszeres oktatásban részesülő fiatalok mellett az 1950-es évek első felében hatalmasra duzzadt azoknak a fiataloknak és középkorú felnőtteknek a száma, akik az esti és levelező oktatás, illetve különböző gyorsított tanfolyamok hallgatóiként igyekeztek tudást, diplomát, s mindenekelőtt pozíciót szerezni. Az általános iskolák esti és levelező tagozatain 1948-ig 2-4 ezren, az 1950-es évek elején 10-20 ezren, s 1952-1954-ben már 40-50 ezren tanultak. A középiskolák esti tagozatán tanulók száma ugyanezen idő alatt 5 ezerről 25 ezerre, az 1950-ben kezdődő levelező tagozaton tanulóké pedig néhány százról 30 ezerre emelkedett. Őket is beszámítva 1953-1955-ben nem 120-130, hanem 160-170 ezren tanultak középiskolai fokon. A növekedés ez esetben akár a háború előtti, akár a háború utáni szinthez viszonyítva több mint 100%-os. Az egy főre eső tanulói létszám viszont kedvezőtlenebb, az oktatás színvonala és hatékonysága pedig minden bizonnyal még alacsonyabb. Az új és a valaha oly nívós régi gimnáziumok ezektől az évektől kezdődően bocsátották ki a félművelt vagy felületesen művelt átlagértelmiségiek ezreit. Különösképpen sok kívánnivalót hagyott maga után az úgynevezett szakérettségizettek felkészültsége. Ilyen érettségi bizonyítványt 1948 és 1955 között, amikor ez a tanfolyami forma megszűnt, 20 ezren kaptak. Az egyetemeken és a főiskolákon ugyancsak növekvő számban tanultak nem nappali tagozaton. Az esti tagozatos hallgatók száma 1948 és 1954 között ezerről 9 ezerre, a levelezőké pedig 1951 és 1955 között 500-ról 10 ezerre nőtt. Őket is beszámítva az 1950 évek első felében nem 30-35, hanem 45-50 ezren tanultak a felsőoktatásban, vagyis négyszer annyian, mint az 1930-as évek végén. Az ilyen módon képzett tanárok, könyvelők, mérnökök, agronómu- sok, katonatisztek és egyéb értelmiségiek szakmai és általános műveltségi szintje általában súlyos kívánnivalókat hagyott maga után, s olykor még évek múlva is kifejezetten botrányos volt. Azok az irodalomtanárok, akik a tanulók szöveggyűjteményeiben szereplő szemelvényeken és a kötelező irodalmi olvasmányokon kívül könyvet is alig vettek a kezükbe, s azok a főtisztek, akik még az 1970-es évek elején is szótagolva olvastak újságcikkeket, ennek a kornak a produktumai.

Az állami iskolarendszer minden formáján kívül – és felül – állt a Karolina úti Pártfőiskola, ahol néhány hónapos, esetleg egy-két éves bentlakásos tanfolyamok keretében oktatták az esetenként már egyetemet végzett, máskor viszont csak valamiért kiemelt és vezető beosztásokra kiszemelt kádereket. A legfontosabb tankönyv ebben az iskolában a 300 oldalas A Szovjetunió Kommunista Pártjának rövid története volt, amelyet mondatról mondatra feldolgoztak a hallgatók. Emellett tanultak marxista közgazdaságtant, dialektikus és történelmi materializmust, s persze magyar párttörténetet is. Utóbbit a Moszkvából hazatért Andics Erzsébet oktatta, aki az ugyancsak moszkvai Rudas Lászlóval együtt egyben az egész intézményt is igazgatta. A kötelező olvasmányok körébe – emlékezett utóbb Aczél Tamás és Méray Tibor, az intézmény két volt hallgatója – „kevés Marx, jóformán semmi Engelstől, sok Lenin és még több Sztálin” tartozott.7 Középiskolás fokon a városligeti Mak- szim Gorkij Magyar-Orosz Iskola felelt meg a pártfőiskolának. Ennek a kádergyermekek számára fenntartott intézménynek a struktúrája és szelleme egyaránt a szovjet iskolákéhoz igazodott. Nyolc helyett tíz osztályból állt, a magyar irodalmon kívül mindent oroszul tanítottak, a tornatanárt – Kovács István helyett – Sztyepan Sztyepanovicsnak hívták, s az iskola előcsarnokában Sztálin szobra állt. „Mindennap imádtuk a Szovjetuniót, zsebünkben eredeti szovjet selyem nyakkendőt simogattunk, és 1953 márciusában, amikor Sztálin meghalt, egész nap együtt zokogtunk tanárainkkal” – emlékezett e szellemre az egyik volt diák 1986-ban.[62]

A fiatalok iskolán kívüli világnézeti nevelésére a Rákosi-rendszer a Horthy-rendszerhez hasonlóan nagy gondot fordított. Ennek két szervezete volt: a Magyar Úttörők Szövetsége és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, azaz a DISZ.

A szovjet pionírmozgalmat másoló első úttörőszervezetek 1946-ban jöttek létre lakóterületi alapon. A szervezet hivatalosan 1946. június 2-án alakult meg; indulójának (Ej, haj, száll az ének, zeng az ének...) zenéjét Kodály Zoltán szerezte 1947-ben. 1947-től az iskolákban is alakulhattak szervezetei, 1949-től pedig az általános iskolák egyetlen engedélyezett gyermekszervezete lett. Az úttörőmozgalom jelképe a vörös nyakkendő, jelszava Előre!, célja pedig a 10-14 éves korosztály felkészítése volt az „ifjúkommunista életre”. A 6-9 éveseket, tehát az alsó tagozatosokat az úttörőszervezethez kapcsolódó úgynevezett pajtás-, illetve kisdobosmozgalom fogta össze, amelynek a kék nyakkendő lett a szimbóluma. Az úttörőmozgalom vonzóvá tételét és elterjesztését számos különleges, a diákok életkori sajátosságainak megfelelő és romantika iránti igényét kielégítő intézmény szolgálta. Ezek közé tartozott az 1948-ban átadott Csillebérci Úttörő Nagytábor, amely a központi rendezvények és a nyári táboroztatások legfontosabb színtere volt, a Margit-szigeti Úttörőstadion, amely 1949-ben nyílt meg, valamint a MÁV 1948-ban átadott Széchenyi-hegyi Úttörővasútja. Sajtóorgánumai közül legfontosabb volt a Pajtás, amely 1946-tóljelent meg hetente. Az alsó tagozatosoknak 1947-1949-ben Hüvelyk Matyi, majd 1952-től Kisdobos címen adtak ki havonta megjelenő, képekkel teli, színes meselapot. Az úttörőmozgalom dinamikusan fejlődött, s a szervezet tagjainak száma 1949-re 600 ezer, az 1950-es évek közepére pedig közel 1 millióra nőtt. Ez azt jelenti, hogy a mozgalom a 6-14 éves korosztály mintegy 80%-át átfogta. A mozgalomhoz tartozás természetesen nem minden esetben jelentett megingathatatlan ideológiai elkötelezettséget. Az úttörők közül – különösen a falvakban – számosan hitoktatásra is jártak; a katolikusok körében az első áldozáson és a bérmáláson való részvétel, a reformátusok körében pedig a konfirmálás továbbra is fontos szerepet játszott, s a vörös nyakkendő felkötését a szülők és a gyermekek jó része egyszerű pragmatista és formális aktusként fogta fel.

A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950. június 17-18-án alakult a különböző ifjúsági rétegszervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Népi Szövetségből. Céljának a 14 éven felüli ifjúság egységes, kommunista erkölcsi-politikai nevelését tartotta, és ennek érdekében a marxizmus-leninizmus eszméit hirdette. „A DISZ olyan életvidám, fizikailag erős, bátor ifjúságot nevel, amely erejének tudatában kész minden nehézséget leküzdeni a szocializmus győzelméért vívott harcban” – állapította meg az 1955-ben elfogadott szervezeti szabályzat.[63] Mintaképe a szovjet Komszomol volt. Elsősorban a főiskolások és egyetemisták körében alakultak szervezetei, másodsorban pedig az üzemekben. Legkevésbé a falvakban, a parasztfiatalok között tudott gyökeret verni. Központi lapja a Szabad Ifjúság, szervezeti közlönye az Ifjú Gárda volt. (Szgy. II/36-37.)

Az irodalmi, s általában a szellemi életet a mennyiségi mutatók terén a közoktatáshoz hasonlóan számottevő javulás, minőségi szempontból viszont nagyarányú színvonalcsökkenés és a marxizmus hegemóniája jellemezte. A „szocialista kulturális forradalom” legfőbb irányítója Révai József volt. Révai és „segédei”, mindenekelőtt Horváth Márton a polgári irányzatok, az avantgárd és a népi mozgalom ellen egyaránt harcot hirdettek, és egyetlen elfogadható stílussá az úgynevezett szocialista realizmust kiáltották ki. (Szgy. II/45-50.) 1949-től megkezdődött a könyvkiadók és a könyvesboltok anyagának ideológiai rostálása. A fasiszta írók után most Cocteau, Malraux, Sienkiewicz, Upton Sinclair, H. G. Wells és Stefan Zweig több műve is indexre kerül, s modernizmusuk miatt az egyébként szocialista Brecht és Éluard is kilógtak a kívánalomként megfogalmazott esztétikai modellből. A magyar irodalom remekművei közül Az ember tragédiáját mint pesszimista alkotást betiltották; Ady és József Attila munkásságát fenntartással kezelték. „Nacionalista”, „vallásos” vagy „kispolgári” szemlélete miatt bezúzásra ítélték, illetve kivonták a forgalomból Benedek Elek és Rejtő Jenő összes műveit, Grimm meséit, May Károly indiántörténeteit, valamint Dante, Dickens, Dumas, Kipling, Cervantes, s a magyar szerzők közül többek között Jókai, Gárdonyi, Krúdy, Mikszáth és Móra egy-egy művét. A kortárs magyar írók közül hallgatásra ítéltetett a „dekadens” Füst Milán, a „modernista” Kassák, a „kávéházi” Nagy Lajos, az „antirealista” Ottlik Géza, a „harmadikutas” Németh László, a „dekadens” Weöres Sándor, az egész Újhold-csoport és még igen sokan a második és a harmadik vonalból. A közérthető, forradalmi, szocialista és persze optimista stíluseszménynek, amelyet leginkább egy leegyszerűsített Petőfi-hagyománnyal azonosítottak, Lukács György nagyrealista ideálja és Déry árnyalatokat alkalmazó regényírói gyakorlata sem felelt meg. Ezért őket is elhallgattatták. Az úgynevezett Lukács-vita 1949-1950-ben, a Déry Felelet című regényéről folytatott vita pedig 1952-1953-ban zajlott.

A helyes irányvonal kijelölésében több irodalmi és kulturális lap segédkezett. Ilyen volt az 1947-ben indított s a koalíciós időket túlélő Csillag, amelyet előbb Király István, majd 1950-től Aczél Tamás szerkesztett; a szovjet Lityeraturnaja Gazeta mintájára 1950- től megjelenő Irodalmi Újság, amelynek Illés Béla, szovjet őrnagyként hazatért moszkvai magyar író lett a főszerkesztője; az 1950 és 1956 között megjelent Művelt Nép című kultúrpolitikai folyóirat, majd hetilap, amelyet többek között Darvas József és Mesterházi Lajos jegyzett, s az 1952 és 1956 között kiadott Új Hang, amely elsősorban a fiatal íróknak fórumot biztosítva kívánt részt venni „a szocialista ember kialakításában, a szocializmus építésében, a béke védelmében”.[64] Ez utóbbi az Írószövetség és a DISZ közös lapjaként jelent meg, amelyet többek között Benjámin László, Simon István és Bodnár György szerkesztett.

A szocialista realista stíluseszmény legfontosabb jellemzői Révai 1951-es iránymutatása szerint tematikailag a munkás-, paraszt- és értelmiségi problémák tárgyalása, tartalmilag pedig a hibák feltárása, az osztályellenség leleplezése, a pozitív hős előtérbe állítása s az optimista végkicsengés voltak. A prózában ennek leginkább a dolgozók serkentésére hivatott „termelési regények” feleltek meg. Ezek közé a ma már senki által sem olvasott művek közé tartozott Mesterházi Lajostól a Karacs Lajos sztahanovista betonszerelő élete és munkamódszere (1950), Sőtér Istvántól A szegedi textilkombinát (1951), továbbá Karinthy Ferenc, Örkény István és – falusi témákban – Sarkadi Imre, valamint Cseres Tibor egy-egy munkája. A prózairodalom másik tipikus szocialista realista műfaját a korokon és nemzedékeken átívelő osztályharcos nagyregények alkották. Ilyen volt Déry munkásregénye, a Felelet (1950-1952), továbbá a falusi környezetben játszódó Isten malmai (1949) Szabó Páltól és a Három nemzedék (1950-1952) Veres Pétertől.

Lírában a népdalokat utánzó primitív rigmusok, valamint a munkát és a két nagy vezért, Sztálint és Rákosit dicsőítő patetikus ódák tartoztak a közölhető művek kategóriájába. Az idősebbek közül ilyeneket főleg Benjámin László és Zelk Zoltán, a korszak vezető lírikusai gyártottak nagy számban, s mellettük többek között FöldeákJános, Devecseri Gábor és Kónya Lajos jeleskedtek. Utóbbitól tudjuk, hogy Rákosi elvtárs mosolya olyan energiát hordozott, amelytől a pohár bor fényleni kezdett, a dalnok pedig új erőre kapott, s a meddő múltba tekintés helyett „jövendőnk fényét” kezdte rímekbe szedni (Egy pohár bor). A dolgozók felemelkedéséről szóltak és változatlan optimizmust sugároztak Simon István, Juhász Ferenc és Nagy László 1950 és 1953 között született versei is. „Pártom te kardos / angyalom / öledben én sem / alhatom / tüzes csikódat / ellopom / kényesek kertjét / tipratom” – azonosult a társadalmi átalakulás radikalizmusával és a merész tervekkel például Nagy László (Tavaszi dal). Vagy ahogy Juhász Ferenc hirdette 1950-ben (Délnek húz a fecske, délnek):

Hiába húz a fecske délnek és sikolt az esti vadlúd-ének, hirdetvén jeget és havat. [...]

Nem a tél jön, itt tavasz van és mindörökre az marad.

Az íróasztalfiókokban maradt versek közül Illyés Egy mondat a zsarnokságról című vádirata emelkedik ki, amely 1950-ben íródott, de először csak 1956-ban jelent meg, továbbá Pilinszky János apokaliptikus látomása, az Apokrif amely 1950 és 1954 között készült, és 1959-ben látott először nyomdafestéket.

Az ideológiai elvárásoknak nem volt könnyű megfelelni. Ezért, valamint a ponyvairodalom és a lektűr indexre helyezése miatt a kiadott irodalmi munkák száma 1938-hoz képest nem nőtt, hanem csökkent. Az 1949 és 1953 között évente megjelent 4-500 cím alig felét tette ki a háború előttinek. Az egyes művek évi átlagos példányszáma ugyanakkor 6-7 ezerre, tehát az 1938-asnak kétszeresére emelkedett. Az élő szerzők közül legnagyobb – 1945 és 1957 között összesen több mint 1 milliós – példányszámban Illés Béla színvonaltalan regényeit adták ki. Nyomába sem érve következtek a 300 ezres összpéldányszámot elért kortárs szerzők: Illyés Gyula, Szabó Pál, Veres Péter, valamint Tersánszky Józsi Jenő. A régiek közül legnagyobb – csaknem 2 milliós – összpéldányszám- ban Móricz Zsigmond regényei jelentek meg. Őt Mikszáth Kálmán (1,4 millió) és Jókai Mór (1,3 millió) követte. A költők közül Arany János műveit 744 ezer, Petőfi Sándorét 679 ezer példányban adták ki.

5.8. táblázat - 39. táblázat. A kiadott művek számának és példányszámának megoszlása, 1938-1956

Összes kiadvány

Könyvek

Füzetek

Év

száma

példányszáma (ezer db)

száma

példányszáma (ezer db)

száma

példányszáma (ezer db)

1938

8 156

17 272

2438

9 160

3173

7 625

1945

1 609

6 075

644

3 163

713

2 129

1948

6 674

23 762

1684

10 677

2798

11 006

1950

6 441

62 323

1880

20 148

2339

40 465

1953

18 767

51 078

3071

17 092

5987

30 041

1956

13 961

43 361

2407

22 121

2177

8 136


Forrás: Magyarország művelődési viszonyai 1945-1958. Szerk. Erdész Tiborné. Bp., 1960, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 285.

A hivatalos értékrendet tükrözte az 1948-ban alapított Kossuth-díjjal kitüntetettek névsora is. 1949 és 1956 között ezt hatan kapták meg kétszer: Benjámin László, Illés Béla, Kónya Lajos, Szabó Pál, Veres Péter és Zelk Zoltán. Illyés Gyula az első Kossuth-díját 1948-ban, a másodikat 1953-ban kapta.

A magyar művek kiadása mellett jelentős volt a fordításirodalom. 1945 és 1957 között összesen több mint 1500 külföldi szépirodalmi munka jelent meg együttesen 25 milliós példányszámban. A lefordított művek nyelvek szerinti megoszlása a háború előttihez képest totálisan átalakult. Az összes cím kétharmadát orosz szerzőktől fordították, és az ő munkáikra esett az összpéldányszám több mint egyharmada. A külföldi szerzők rangsorát Makszim Gorkij vezette közel 1 milliós összpéldányszámmal. Nagy példányszámban jelentek meg jelentéktelen orosz szerzők sematikus partizánregényei, mint amilyen A volokalamszki országút vagy A szokolini fenyves titka volt, s az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig mellett ekkortól ismerkedhettek meg a magyar fiatalok Gajdar és Katajev ifjúsági regényeivel, a Timur és csapatával, illetve a Távolban egy fehér vitorlával. Az angolszász szerzők, akik a két háború között a rangsort vezették, cím (484) és példányszám (4 millió 894 ezer) szerint egyaránt jóval az orosz mögé szorultak. Közülük Mark Twain híres gyermekregényeit (Tom Sawyer, Huckleberry Finn) és Jack London könyveit adták ki legnagyobb, több mint félmilliós példányszámban. Az oroszokat és az angolszászokat a franciák követték. A több mint 4 milliós összpéldányszámból Verne Gyula, azaz Jules Verne romantikus gyermek- és kalandregényeire 846 ezer esett. Sok közülük az igénytelen külsejű, rossz minőségű papírra nyomott, de igen olcsó, kötetenként mindössze 1,50-2 Ft-os Olcsó Könyvtár című sorozatban jelent meg, amelyet 1954-ben indítottak.

A nem szépirodalmi, ismeretterjesztő, szakmai, illetve propagandajellegű munkák száma és példányszáma ugrásszerűen nőtt. A kiadott összes könyv ezért 1953-1954-ben cím szerint már kétszerese, példányszám szerint pedig háromszorosa volt a háború előttinek. A többlet tetemes részét a „marxizmus klasszikusainak” különböző írásai tették ki. Ezek kiadása 1949-ben tetőzött 3 millió feletti példányszámmal. Ettől kezdve csökkent, s 1953-ban már „csak” 1 millió 96 ezres példányszámot ért el. E kategórián belül „legkeresettebb” munkának A Szovjetunió Kommunista Pártjának rövid története számított, amelyet már 1950-ig 530 ezer példányban nyomtak ki. Ezt A Rákosi-per követte több mint negyedmilliós példányban.

59. Csomagolják Marx, Engels és Sztálin műveit. 1950

A sematizmus minden más művészeti ágban is eluralkodott. A komoly zenében Kodály és tanítványainak népzenére épülő klasszikus nemzeti irányát emelték hivatalos szintre. A népzene és a népviselet a közéleti események elengedhetetlen tartozékává vált. Ez a gyakorlat hívta életre 1950-ben a Magyar Állami Népi Együttest, amely néhány év múlva külföldön is nagy sikerrel szerepelt. A népdalnál és a népzenénél is jobban támogatták a propagandacélokat közvetlenül kiszolgáló forradalmi kórusműveket, himnuszokat. Ilyen volt Kadosa Pál Terjed a fény című kantátája, amelynek 221 szavas szövegéből 93 szó nem volt más, mint Sztálin nevének éneklése, illetve kiáltása. Bartók és az újító-kíséretező irányzatok zenéjét ugyanakkor a polgári dekadencia megnyilvánulásaiként értékelték. A csodálatos mandarint Az ember tragédiájához hasonlóan betiltották, és az Operaház repertoárjából a klasszikus zeneirodalom számos alkotását töröltették. A zenei életet ily módon a provincializmus és a középszerűség egyre erősebb hullámai árasztották el. A populáris zenei műfajok közül tiltották az irredenta dalokat, a leventeénekeket, a régi katonaindulókat, a dzsesszt, a rock and rollt, s mindazt, amit a nyugati országok ifjúsága ezekben az években kedvelt. Megtűrték viszont a múlt fonákságait és a régi vezető osztályok hibáit kifigurázó operetteket és az egyszerű emberek világát idealizáló zenés színműveket.

60. A hosszúpályi termelőszövetkezeti csoport énekkara. 1950

A kor tipikus populáris zenei műfaja az úgynevezett tömegdal vagy mozgalmi dal volt, amelyet felvonulásokon, gyűlések előtt és után, sőt baráti összejöveteleken egyaránt énekeltek. Ezek között akadtak régi forradalmi és munkásmozgalmi dalok (Internacionálé, Marseillaise, Carmagnole, Itt van újra május elseje, A Nemzetközi Brigád indulója, Nem ismerünk címet, rangot...), szovjet munkásmozgalmi, partizán- és egyéb énekek (Poljuska, Az amuri partizánok dala, Bunkócska, Ej uhnyem), más népek forradalmi dalai (Varsavjanka, Avanti Popolo, Geyer Flórián dala), a kuruc kor dalai (Csinom Palkó, Balogh Adám nótája), 1848-as dalok (Kossuth-nóta, Klapka-induló), újonnan szerzett „termelési énekek” (Győz a terv, Süss fel munka napja, Sződd a selymet, elvtárs, Zúgnak a traktorok) és persze népdalok. Egyik legnépszerűbb dallá a NÉKOSZ indulója (Sej, a mi lobogónkat) vált, amelynek szövegét Jankovich Ferenc írta 1947-ben egy csángó népdal dallamára. A Sztálinról, Rákosiról, sztahanovistákról és traktorosokról szerzett dalok szerényebb népszerűségnek örvendtek. Előfordult az is, hogy ismert énekek szövegét átköltve dalolták el – persze csak bizalmas körben – valódi véleményüket a fiatalok. Ilyen volt az úgynevezett Rákosi-dal, amelynek ismeretlen szerzője elég pontos látleletet állított ki az 1953 körüli helyzetről és társadalmi közhangulatról:

Hegyek között, völgyek között Bedöglött a vonat;

Kiszállnak az utasok és Tépik a hajukat.

Hajrá, kopasz, ne hagyd magad,

Mert kitépik a hajadat![65]

A forradalmiságot sugárzó tömegdalokat az iskolarendszer minden szintjén tanították. A felnőttek oktatásáról részben a rádió gondoskodott, amely 1949 és 1954 között rendszeresen sugárzott tömegdaltanító műsorokat (Dalolj velünk!), részben pedig a kórusmozgalom. A háború előtt 3-4 ezer munkás vett részt néhány tucat kórus munkájában. A különböző – üzemi, lakóhelyi, iskolai – kórusok és énekkarok száma most hirtelen megsokszorozódott: 1949 és 1951 között 776-ról 9584-re emelkedett. Ezeknek és a belőlük alakult „dalosbrigádoknak” feladatul szabták, hogy a tömegszervezeti összejövetelek során minden dolgozót tanítsanak meg legalább 4-5 dalra. Az eredményről azután az állami ünnepek – április 4., május 1., augusztus 20. és november 7. – alkalmából rendezett nagy felvonulásokon adtak számot – a hatalmas hangerejű hangszórókkal versenyre kelve.

A képzőművészetben ugyancsak az egyszerűsítő-sematikus-heroizáló tendenciák domináltak. A legmodernebbnek számító Európai Iskolát 1948-1949-ben szétzilálták, s a munkásokat, parasztokat, sztahanovistákat és győztes sportolókat ábrázoló táblaképeket és monumentális freskókat gyártó Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Bartha László idillizmussal és pátosszal társuló naturalizmusát emelték mércévé. A Népművelési Minisztérium a munka és a munkások optimizmust sugárzó ábrázolására írt ki pályázatokat. Az ilyen igényeket kielégítő festők és szobrászok mellett tovább alkothattak a posztnagybányai iskola időközben minden forradalmiságukat és eredetiségüket elveszítő nagy mesterei, mint Egry József, Szőnyi István és Bernáth Aurél, valamint az alföldi parasztélet helyzeteit és figuráit ugyancsak hagyományos eszközökkel ábrázoló hódmezővásárhelyi iskola fiatalabb festői, például Kohán György és Kurucz D. István. Derkovits művészete viszont Bartókéhoz és József Attiláéhoz hasonlóan elfogadhatatlan volt a szocreál stíluseszmény számára. Szobrászatban többnyire azok – Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál és Ferenczy Béni – maradtak meghatározó mesterek, akik alkotásaikkal már a háború előtt megbecsült nevet vívtak ki maguknak, ámbár viszonyuk a hatalomhoz korántsem volt problémamentes. Ferenczy Béni 1948-ban készített centenáriumi Petőfi-szobrát például nem fogadták el, s ezért azt csak jóval később, 1960-ban állíthatták fel Gyulán. A kor művészetének „sikerültebb” alkotásai között említhetjük Somogyi József Martinász című szobrát (1953), Domanovszky Endre sztálinvárosi freskóját (1953-1955), s mindenekelőtt Mikus Sándor 1951. december 16-án felavatott nyolcméteres Sztálin-szobrát, amelyet a Városliget szélén, az akkori Felvonulási téren helyeztek el, s amely sokak szemében az egész kor, illetve rendszer jelképévé vált. Azokat a régi köztéri alkotásokat, amelyeket összeegyeztethetetlennek ítéltek az új kor új szellemével vagy eltávolították, vagy újakkal és a középületek homlokzatán elhelyezett ötágú vörös csillagokkal ellensúlyozták. Egyebek mellett ígyjártak Aba Novák Vilmos első világháborús csatajeleneteket ábrázoló freskói a szegedi Hősök Kapuján, melyeket bevakoltak.

A sematizmusra hagyományainál és közönségénél fogva különösen hajlamos filmgyártásban két filmtípus vált jellegadóvá: a magyar történelem forradalmi-szabadságharcos vonulatának árnyalatok nélküli, patetikus-romantikus feldolgozása és a nevettető zenés vígjáték. Az 1953-as Rákóczi hadnagya (Bán Frigyes) és az 1848-1849-es időszakkal foglalkozó Föltámadott a tenger (Nádasdy Kálmán, Ranódy László) az első, az 1948-as Mágnás Miska (Keleti Márton), az 1950-es Dalolva szép az élet (Keleti Márton), az 1952-es Állami Aruház (Gertler Viktor) az utóbbi kategóriába tartozott. A sematikus, sőt néha bárgyú történeteken alapuló filmeket kitűnő színészek sora – a régiek közül többek között Kiss Manyi, Görbe János, Tolnay Klári és Gózon Gyula, a fiatalabbak közül Soós Imre, Mészáros Ági, s a nagy nevettető, Latabár Kálmán – varázsolta élvezhetővé. 1949 és 1956 között összesen 59 új magyar játékfilmet mutattak be. Ezek mellett igen nagy mennyiségben – hetente előbb egy-egy, majd 1954-től már két-két kiadásban – készültek a nézőket direkt eszközökkel orientáló híradófilmek, amelyeket 1948-tól minden moziban kötelezően vetítettek ajáték- film előtt. Ugyancsak nagy számban készültek különböző ismeretterjesztő és oktatófilmek. Művészi színvonal szempontjából ezek közül Homoki Nagy István természetfilmjei emelkedtek ki. A Gyöngyvirágtól lombhullásig 1953-ban elnyerte a velencei filmfesztivál legjobb népszerű tudományos filmnekjáró díját. Az addigi fekete-fehér technika után az 1950-es évek elején kezdtek színes filmeket gyártani. A magyar filmek mellett ugyanezen idő alatt bemutattak 206 szovjet játékfilmet, s ennél is többet a szocialista országokban készült filmek közül. Az egyéb országokban – beleértve az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát is – készült filmek száma viszont a másfél százat is alig érte el.

A Rákosi-kor fél évtizede alatt a moziba járás általánosan elterjedt tömegszórakozássá vált. Az egy lakosra jutó átlagos évi mozilátogatás az 1935-ös 2,1-ről 1949-re 4,6-ra, 1956- ra 12-re emelkedett. Az előadások és a látogatók száma legnagyobb arányban a falvakban, azután a városokban nőtt, s legkevésbé a fővárosban, amelynek a lakossága már a két háború között megszerette a moziba járást. 1948 szeptemberében, amikor az államosításokra sor került, összesen 862 mozi működött az országban. Ezek száma 1956-ig csaknem 4000- re nőtt, tehát több mint megnégyszereződött. Ezen belül a budapesti mozik száma alig emelkedett, a falusi moziké viszont meghétszereződött. 1950-ben minden 100 falu közül 42-ben volt mozi, 1958-ban 84-ben. A tömegkultúra eme vívmányát az 1950-es évek végén már csak a legkisebb falvak és a tanyás vidékek nélkülözték, ahol havi egy-két alkalommal vándormozik tartottak előadásokat.

A mozihoz hasonló látványos karriert futott be ezekben az években a rádió is. Bár a rádió-előfizetők száma a háború végére 1938-hoz képest kevesebb mint felére csökkent, s csak 1948-ra érte el az utolsó békeév szintjét, ezt követően gyors felfutásnak indult, és 1956-ig közel megnégyszereződött. 10 ezer lakosra 1938-ban 456, 1945-ben 198, 1950-ben 551, s 1957-ben 1806 rádió-előfizető jutott. A mozihoz hasonlóan elsősorban a rádiózás is a vidéki, s ezen belül a falusi lakosság körében terjedt. Az összes rádió-előfizetőnek 1950- ben még 51, 1956-ban viszont már csak 31%-a élt Budapesten. A vidéki városokban élő előfizetők aránya ugyanezen idő alatt 23%-ról 26%-ra, a falusiaké pedig 26%-ról 43%-ra nőtt. A régi típusú vezetékes rádiók mellett 1950-től jelentek meg és kezdtek terjedni a villanyhálózatra kötött és antennával ellátott önálló készülékek. A sem telefonnal, sem villannyal nem rendelkező kis falvakban és tanyákon ugyanakkor úgynevezett elemes – „fűtős és telepes” – rádiókat vásároltak az emberek. Az egyes készülékek ára típustól függően 600 és 3500 Ft között váltakozott. A legegyszerűbb készüléket tehát sokan megvásárolhatták, ha néhány hónapig takarékoskodtak.

61. Termelőszövetkezeti dolgozók Rákosi Mátyás beszédét hallgatják néprádión. 1951. december 1.

A sajtó a modern tömegkommunikációs eszközök terjedése ellenére megőrizte kitüntetett szerepét a hírközlésben és az emberek véleményalkotásának befolyásolásában. Sokszínűsége persze az irodaloméhoz hasonlóan tovatűnt. Az időszaki sajtótermékek száma nemcsak a háború utáni években maradt nagyságrendekkel az 1938-as szint alatt, hanem 1950 és 1956 között is csak annak negyede (4-500) körül mozgott. Ezen belül a napi- és a hetilapok száma is lecsökkent közel 400-ról 60-70-re. A lapok példányszáma viszont megtöbbszöröződött, s a két háború közötti 100-200 millióval szemben 1955-re megközelítette a 600 milliót. A 20-22 politikai napilap közül 4-et terjesztettek az egész országban. Legtöbben a Szabad Népet vették és olvasták, amelynek az ismerete – lévén az MDP pártlapja – sokak számára kötelező volt. A régi nagy napilapok közül kettő jelent meg ezekben az években is: a szakszervezetek lapjává vált Népszava és a Magyar Nemzet. A sportrajongókat a Nemzeti Sport helyett Népsport címmel megjelenő sportlap tájékoztatta. A központi napilapok mellett minden megyeközpontban, illetve megyei jogú városban is kiadtak egy-egy regionális napilapot. Politikai különbség az egyes lapok között nem mutatkozott, sőt még stílusuk, nyelvezetük sem ütött el egymástól. Az uniformizált nyelvhasználat tipikus kifejezéseit a hadsereg szókészletéből kölcsönözték. Az átalakulás szinonimája ebben a metanyelvben a „harc” vagy a „csata”, az átalakulás színteréé a „front”, a hibáé vagy tévedésé pedig az „ellenség támadása” volt, amelyet csakis a „párt tanítása” vagy „útmutatásai” alapján lehetett sikerrel „visszaverni”. Különbözni legfeljebb a párthatározatok és -direktívák alátámasztására citált példák és tanmesék milyenségében különböztek az egyes lapok.

A kormányzat jelentős összegeket fordított arra, hogy az irodalom, a mozi, a rádió és a sajtó által közvetített ideológia a címzettekhez jusson. A mozihálózat mellett ezért a könyvtárak és a művelődési házak számát is jelentősen növelték. A különböző – tanácsi, szakszervezeti stb. – könyvtárak száma 1950-1951-ben közel ugyanannyi – mintegy 4300 – volt, mint 1938-ban. Ez a szám 1955-1956-ra csaknem megduplázódott. 1953-tól minden községben, nagyobb üzemben vagy hivatalban működött kisebb-nagyobb könyvtár. A könyvállomány – a hivatalos statisztikák szerint – ezen idő alatt megötszöröződött, a beiratkozott olvasók száma megháromszorozódott, s a kölcsönzött könyvek száma megnégyszereződött. A közművelődési könyvtárakból 1954-ben 717 ezer olvasó 15 millió kötetet kölcsönzött ki, a szakszervezeti könyvtárakból 1955-ben 543 ezer olvasó közel 8 milliót. A többkevesebb rendszerességgel olvasók száma tehát jelentősen megnőtt. Az érettségizettek és a városi szakmunkások mellett már a falusi lakosság fiatal nemzedékeiből is sokan könyvet vettek a kezükbe. A gyermek- és ifjúsági irodalom mellett, amelyet legkönnyebb volt megérteniük, elsősorban azokat a szerzőket – Gárdonyit, Móriczot, Mórát és Tömörkényt – olvasták, akiknek a művei róluk, az ő világukról szóltak. A két világháború közötti polgári, konzervatív, nacionalista és vallásos szellemű irodalomhoz ha akartak volna, sem juthattak volna hozzá. Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Márai vagy Zilahy Lajos éppúgy hiányzott e könyvtárak anyagából, mint Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Erdős Renée vagy Rejtő Jenő. A könyvbeszerzés és -forgalmazás szabályozása mellett a totális pártállam más módon is törekedett az olvasók befolyásolására. Ezt a célt szolgálták az úgynevezett olvasóórák, amikor a legfrissebb politikai irodalom alkotásait olvasták fel és kommentálták a pártbizottságok munkatársai vagy az ideológiailag arra alkalmas könyvtárvezetők.

A művelődési házak vagy kultúrotthonok hálózata ugyancsak gyorsan fejlődött. Az 1930-as évek végén működő másfél ezer „népházból” a háború végét alig néhány száz érte meg. 1950-ben így még mindig csak 4-500 művelődési otthont tartottak nyilván.

  1. 1954-re azonban már 2000 fölé emelkedett a számuk. Ezek túlnyomó többsége lakóhelyi vagy területi jelleggel működött, mintegy 250-et pedig a szakszervezetek tartottak fenn az üzemekben. A művelődési házakban szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra. Ezek munkáját az 1951-ben alakult Népművelési Intézet igyekezett összefogni és irányítani. A kultúrházakban propagandával egybekötött és átideologizált ismeretterjesztő előadások ezreit (Szabad Föld Téli Esték) tartották: 1950- ben összesen 50, 1953-ban 123 ezret. Ezek látogatóinak száma évente 4 és 6 millió között mozgott. Ennél is többen, évente 9-14 millióan vettek részt az úgynevezett műsoros esteken, amelyek száma 36 és 62 ezer között ingadozott évente. Ezeken általában operetteket, zenés népszínműveket, kórusműveket és különböző könnyűzenei összeállításokat adtak elő. A vidéki előadások egy részét műkedvelő egyesületek tartották, másik részét az Állami Falu (később Déryné) Színház, továbbá a 15 vidéki és 13 fővárosi színház művészeiből alakult alkalmi csoportok mutatták be.

A városi emberek régi kedves találkozási helyei, a kávéházak viszont egyre-másra zártak be. „Az új otthont építők rohanó irama idején nemigen jut idő a kávéházi életre. [...] A napestig tartó üldögélésnek, a csacsogásnak, a kávéházi szellemi harisnyakötésnek örökre befellegzett” – konstatálta egy régi kávéházi ember, Heltai Jenő már 1948-ban.[66]

Még kevésbé virágozhattak a polgári lét eme intézményei abban a világban, amely a polgárságot mint olyat persona non gratának nyilvánította, s szellemét minden más alternatív ideológiával együtt a máglyára vetette. A régi kávéházak így azután vagy vendéglőkké, éttermekké és gyorsétkezdékké alakultak át, ahol ebédelni és vacsorázni lehetett, vagy pedig eszpresszókká, ahová csak néhány percre ültek be az új kor sietős emberei egy-egy frissen főzött szimplát vagy duplát felhajtani.

A sportolás, amely már az 1930-as években sokak kedvelt szórakozási és szabadidőeltöltési formájává vált, az olvasáshoz, a rádiózáshoz és a moziba járáshoz hasonlóan tömeges méretűvé vált, s a városi ifjúság után a falvak fiataljait is meghódította. A mezei futóversenyek, a falubajnokságok és a vasárnap délutáni mezítlábas focimeccsek általánossá váltak. Az 1930-as évek végén – a versenyzőket is beszámítva – mintegy 300 ezren űzték a szabadidős testedzés valamelyik formáját. E létszám 60%-a Budapestre összpontosult, és a középosztály fiataljaiból, valamint a szakmunkások egy részéből tevődött össze. 1955- re a sportköri tagok száma meghaladta a félmilliót, s a sportolóknak már csak 30%-a élt Budapesten. Megváltozott a sportolók nem szerinti összetétele is. A háború előtt a nők az összes sportoló tizedrészét sem tették ki. 1955-ben viszont már minden ötödik sportoló a nők közül került ki. A vidéki tömegsport elterjedésében nagy szerepet játszott az MHK, azaz a „Munkára Harcra Kész” mozgalom, amely a leventéhez hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt. Az úgynevezett MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320-520 ezren vettek részt.

Legnépszerűbb sportág továbbra is a labdarúgás volt, amelyet a sportköri, illetve szakosztályi tagok közel negyede űzött. 1955-ben 92 ezer igazolt játékost és több mint 2000 labdarúgópályát tartottak nyilván. A labdarúgó-mérkőzések látogatottsága három-négyszeresére nőtt; egy-egy bajnoki szezonban a nézők száma több százezerre rúgott. Az 1953. november 25-ei londoni angol-magyar rangadót, amelyen a híres „aranycsapat”, Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol válogatottat, szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett. A tény, hogy a magyar csapat megverte az angolt, nemzeti büszkeséggel töltötte el az országot, feledtette a mindennapok szűkösségét, s az egyszerű emberek szemében Rákosit és politikáját látszott igazolni: nincs lehetetlen, „határ a csillagos égbolt”. Népszerűségben az atlétika, a röplabda, az asztalitenisz, a torna és a kézilabda követte a focit. Ezek, valamint a korábban exkluzív vízi és teremsportok látogatottsága a labdarúgómeccsekénél is nagyobb mértékben nőtt. A valaha minden igényt kielégítő Sportuszoda úszóversenyek alkalmából kezdett szűknek bizonyulni, s a nagyobb birkózó-, ökölvívó- és tornaversenyek idején a Sportcsarnok befogadóképessége sem felelt már meg az igényeknek. Az új sportlétesítmények közül az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion emelkedett ki. Befogadóképessége megközelítette a 100 ezer főt; a labdarúgópálya mellett futó-, ugró-, dobó- és több más ügyességi pályával rendelkezett. 10-20 ezer fő befogadására alkalmas stadionok számos vidéki városban, többek között Ózdon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Salgótarjánban létesültek.

Az iskolarendszer minden szintjén kötelező testnevelésnek, a tömegsport terjedésének, a leventének és az MHK-nak köszönhetően a versenysportok terén Magyarország megőrizte előkelő helyét a világ nemzetei között. Az 1948-as londoni olimpián ugyanannyi – 10 – aranyérmet szerzett a magyar csapat, mint 1936-ban Berlinben. Négy év múlva, 1952-ben Helsinkiben pedig 16-ot, amit azóta sem sikerült túlszárnyalni. Ennek értékét növelte, hogy 1936 és 1956 között a versenyszámok alig növekedtek; 1936-ban 144, 1948-ban 150 és 1952- ben 149 aranyérmet adtak ki összesen. A labdarúgó-válogatott tagjai mellett ekkor jegyezte meg az ország a vívó Kárpáti Rudolf, Kovács Pál és Gerevich Aladár, valamint az ökölvívó Papp Laci nevét, aki 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban egyaránt aranyérmet szerzett.

A sport és a társadalom szoros kapcsolatára, illetve az élsportolók nemzetközi szerepléseinek nemzeti-politikai jelentőséggel való felruházására mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a diktatúrával szembeni tömegelégedetlenség első nyilvános jelére egy sportesemény szolgáltatta az apropót: az „aranycsapat” 3 : 2-es veresége az V labdarúgó-világbajnokság berni döntőjében, 1954. július 4-én az NSZK csapatától. A csalódás rendszerellenes tartalommal feltöltődött kisebb utcai tüntetéseket váltott ki a fővárosban. A spontán megmozdulásra olyan pillanatban került sor, amikor a diktatúrával joggal azonosított Rákosi hatalma átmenetileg megingott, és Nagy Imre személyében egy kevésbé kompromittált kommunista vezető került az élre.



[61] Idézi Simon Gyula-Szarka József: A magyar népi demokrácia nevelésügyének története. Budapest, 1965, Tankönyvkiadó, 119. és 136.

Aczél Tamás-Méray Tibor: Tisztító vihar. Adalékok egy korszak történetéhez. München, 19823, Griff, 52.

[62] Ötvenhatról nyolcvanhatban. Szerk. Hegedűs B. András. Budapest, 1992, Századvég – 1956-os Intézet, 292.

[63] Idézi Nevelésügyünk húsz éve 1945-1964. Szerk. Simon Gyula. Budapest, 1965, Tankönyvkiadó, 249.

[64] Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Szerk. Kókay György, Oltványi Ambrus, Vargha Kálmán. Budapest, 1978, Gondolat, 701.

[65] Tokaji András: Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon 1945-1956. Budapest, 1983, Zeneműkiadó, 124.

[66] A valóság vonzásában. Szociográfiai írások. 2. köt. Szerk. Gondos Ernő. Budapest, 1963, Szépirodalmi, 80-81.