Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. A VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA

2. A VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA

A kommunista gazdaságpolitika két fő célt tűzött ki maga elé: az iparosítást, s ezen belül mindenekelőtt a nehézipar fejlesztését, valamint a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak megváltoztatását, azaz a szövetkezetesítést. (Szgy. II/39-45.) Alapvetően mindkettő a szovjet modell mechanikus másolásából következett. A nehézipar fejlesztését emellett az

Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1949-es megalakulását, valamint a koreai konfliktust (1950-1951) követően különösen valószínűnek látszó világháborúra való katonai felkészülés, illetve az ezzel összefüggésben célul kitűzött önellátás is megkövetelte. Mivel a kitűzött célokat minél előbb el akarták érni, a megtermelt nemzeti jövedelem rendkívül nagy hányadát, több mint 20, sőt egyes számítások szerint 35-36%-át fordították fejlesztésre. A két világháború között ugyanez az arány 4-5% körül mozgott, s még 1938-ban, a győri program meghirdetése után sem emelkedett 7% fölé.

Az irracionálisan magas felhalmozási rátának köszönhetően 1950 és 1954 között, az első ötéves terv időszakában összesen 67 milliárd forintot ruháztak be a gazdaságba. Ennek közel felét, 47%-át kapta az ipar, míg a mezőgazdaságnak meg kellett elégedni 14, a közlekedésnek pedig 13%-kal. A nehézipar szerepét abszolutizáló szovjet iparfejlesztést másolva, s egyben a hadseregfejlesztés követelményeit is szem előtt tartva az iparfejlesztésre fordított hatalmas összegeket úgyszólván teljes egészében két iparág használta fel: az alapanyaggyártás (bányászat, kohászat, elektromosenergia-, építőanyag- és vegyipar) és a gépipar. Magyarországot – mint Gerő Ernő, a gazdaságpolitika legfőbb felelőse hangoztatta – „a vas és acél országává” kell tenni, s ezért „ötéves tervünk alapkérdése a vas- és acéltermelésünk fejlesztése olyan ütemben, amelyre nincs példa a magyar ipar történetében”.[59] A nagy múltú élelmiszeripar és a könnyűipar fejlesztésére fordított összegek ugyanakkor az összberuházásoknak a 2-2, illetve a gyáripari beruházásoknak a 4-4%-át sem érték el.

A nagyarányú növekedés másik forrása az iparban foglalkoztatottak számának 400 ezres emelkedése volt. A munkanélküliség, amely 1948-ban még elérte a félmilliós nagyságrendet, az 1950-es évek elejére teljesen megszűnt, s az iparban dolgozó nők száma 1938-hoz képest megduplázódott (172 ezerről 371 ezerre emelkedett). Jelentősen hozzájárult a létszámnövekedéshez a mezőgazdaságból az iparba áramlók tömege is. 1949 és 1953 között a mezőgazdaságban dolgozók száma 257 ezerrel csökkent, s arányuk a keresők 55%-áról 44%-ára esett vissza. Az iparban foglalkoztatottaké ugyanakkor 20%-ról 28%-ra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyai öt év alatt többet változtak, mint az azt megelőző két és fél évtizedben.

5.1. táblázat - 32. táblázat. A gazdaság főágazatainak hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez, 1950-1956 (%)

Év

Ipar

Építőipar

Mezőgazdaság

Egyéb

1950

44,8

9,1

36,7

9,4

1951

45,0

10,6

37,4

7,0

1952

54,1

11,7

23,9

10,3

1953

53,2

11,1

29,5

6,2

1954

53,7

9,1

29,4

7,8

1955

55,0

9,4

31,3

4,3

1956

52,4

10,8

29,5

7,3


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 202.

A hatalmas arányú ráfordítások következtében az ipar rendkívül dinamikusan fejlődött. Éves növekedési üteme 1953-ig elérte a 20%-ot, szemben a két világháború közötti évi 2%-ra becsülhető növekedési ütemmel. 1938-hoz képest 1953-ra az ipari termelés így közel megháromszorozódott, s részesedése a nemzeti jövedelem termeléséből az 1939. évi 39%-ról, illetve az 1949-es 42%-ról 1954-re 54%-ra emelkedett. Ezekben az években épült, illetve kezdett termelni a sztálinvárosi (eredetileg dunapentelei, ma pedig dunaújvárosi) Sztálin Vas- és Acélművek, a balinkai szénbánya, az almásfüzitői timföldgyár, amely ajóvá- tétel fejében leszerelt régi üzemet pótolta, a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli nehézipari kombinát – a volt Weiss Manfréd Művek -, valamint a diósgyőri Lenin Kohászati Művek több üzeme. Az új gyárak mellett több esetben új városok nőttek ki a földből. Ilyen volt Inota-Várpalota, Kazincbarcika, Sztálinváros és Oroszlány.

Az első ötéves terv erőltetett fejlesztési stratégiája tartós károkat és torzulásokat okozott a magyar gazdaságban. Legfontosabb hibának az tekinthető, hogy az iparon belül olyan ágazatokat – kohászatot, acélgyártást – fejlesztettek hatalmas ráfordításokkal, amelyekhez hiányoztak a hazai nyersanyagforrások. A trianoni országterületen sem kokszolható feketeszenet, sem vasat nem lehetett bányászni nagyobb mennyiségben. A kiépített vaskohászati és az acélgyártási kapacitások tehát nagyarányú importra szorultak. Nagyrészt külföldi nyersanyagokra támaszkodva emelkedett a nyersvastermelés 1950 és 1954 között több mint kétszeresére, a hengerelt acél termelése közel kétszeresére, s az alumíniumkohóké háromszorosára. Ahhoz, hogy ezek a kapacitások működhessenek, két és félszeresére növelték az olajtermelést, s évente mintegy félmillió tonna szenet importáltak. A világ fejlettebb régióiban ugyanekkor már az autó- és műszeripar, illetve a híradástechnika és a műanyaggyártás tört az élre, s megkezdődött az automatizálás és az elektronika térhódítása. Ezeknek a technikai haladás, exportképesség és energiafelhasználás szempontjából egyaránt előnyösebb s részben hagyományokkal is rendelkező ágazatoknak a fejlesztését elhanyagolták. Az alapanyagokkal rendelkező könnyűipari ágazatok, közöttük a két világháború alatt kifejlődött textilipar ugyancsak stagnáltak vagy egyenesen visszaestek. Az előállított gyapjúszövet mennyisége például 1953-ban még mindig elmaradt 20%-kal az 1938-as szinttől, s 30%-kal az 1949-estől. 1938-ban 4400 tonna kötöttárut állítottak elő, 1953-ban 2861 tonnát; 1950-ben 666 ezer darab férfiöltönyt termeltek, 1956-ban 446 ezret. A könnyűipari cikkek választéka ugyancsak csökkent. A háború előtt 80-féle cipőt gyártottak az országban, az 1950-es évek elején 16-félét. Kellő választék hiányában ezekben az években vált tipikus viseletté a zöld lódenkabát, az impregnált vászonból készült csuklyás „viharkabát”, valamint az úgynevezett mici- és svájcisapka.

További súlyos következményekkel járó mulasztásként vehető számba, hogy az új és látványos építkezésekre koncentrálva nem fordítottak figyelmet a felújításokra és a karbantartásokra. A gyárak többségében, különösen a könnyű- és élelmiszeriparban gyakran valóságos gépmatuzsálemek dolgoztak. A valaha modern Goldberger-féle textilgyár gépeinek átlagos kora például 1954-ben már elérte a 70-80 évet, s néhányé a 100-at is meghaladta. A korszerűsítések elhanyagolása miatt gyakoriak voltak a géphibák, s ennek következtében a leállások, amelyekjelentős termeléskieséssel és minőségromlással jártak. Előfordult, hogy a rossz minőség miatt a külföldi megrendelők a leszállított áru 30-50%-át nem vették át. A minőség nem, csak a mennyiség, az országosan előírt és vállalatokra lebontott tervszámok elérése, sőt túlszárnyalása számított. A kötelező tervutasításokra épülő, maximálisan centralizált tervezés rendszere ezekben az években teljesedett ki. A tervezésnek ez a formája a piaci hatások olyan nagyfokú kiküszöbölésére épült, hogy a termelési és a fogyasztási áraknak immár alig volt közük egymáshoz. Az Országos Tervhivatal előírta, hogy miből mennyit kell termelni, meghatározva a termelés nyersanyagszükségleteit és egyéb feltételeit is. Az előállított termékek így azután a valóságos ráfordításokkal és értékviszonyokkal csak igen távoli kapcsolatban álló termelési árakon cseréltek gazdát, s a tervszámokat folyamatosan módosítgatták. Ennek a csak szavakban racionális rendszernek a működési elvét nevezte el a kortársi fekete humor – a szójáték kiötlője állítólag Kolozsvári Grandpierre Emil – hhh-törvénynek, amelynek a lényege abban állt, hogy hülyeség halmozódott hülyeségre.

A tervgazdálkodásra jellemző mennyiségi elv fejeződött ki a különböző versenymozgalmak elterjedésében. Ebben ismét a szovjet mintát utánozta az ország. Alekszej Sztahanov donyeci bányász példájára, aki 1935-től kezdődően munkatermelékenységének állandó emelésével ösztönözte társait többtermelésre, az 1940-es évek végétől Magyarországon is terjedni kezdtek a természetesen felülről ösztönzött munkaverseny-mozgalmak. Ezek keretében a munkások ellenszolgáltatás nélküli túlmunkákat vállaltak, újrahasznosították a kiselejtezett hulladék anyagokat, „szocialista megőrzésre” átvették gépeiket, és maguk gondoskodtak karbantartásukról, s mindenekelőtt állandóan emelték a maguk szabta normát. A legeredményesebb sztahanovisták, akiknek a keze alá gyakran másik két-három munkás dolgozott a kiugróan magas eredmények elérése érdekében, a korra jellemző elismerésekben részesültek. Könyveket, színházjegyet vagy üdülési beutalót kaptak jutalomként, és a legjobbak a Szovjetunióba utazhattak tanulmányútra. Am a legnagyobb megtiszteltetésben azoknak volt részük, akik magával Rákosi elvtárssal is találkozhattak. A kor egyik legismertebb sztahanovistája Pióker Ignác volt, az egyik „legfejlődőképesebb” pedig, aki később a győri Rába Művek vezérigazgatója lett: Horváth Ede.

Az erőltetett iparfejlesztési koncepcióból következett, hogy a gazdaság egyéb ágazatai stagnáltak vagy visszafejlődtek. Különösképpen elhanyagolták az infrastrukturális jellegű fejlesztéseket, amelyekre az összberuházások mintegy harmadát fordították a dualizmus kori közel 50, s a Nyugat-Európában ezekben az években általános 60%-kal szemben. Ennek egyik következménye a valaha nemzetközi színvonalú magyar vasút korszerűtlenné válása lett. Öt év alatt a vasút mindössze 31 új mozdonyt kapott, amelyek többsége technikailag elavult gőzmozdony volt. A villamos mozdonyok száma mindössze 5-tel nőtt, a motorvonatok száma pedig még csökkent is. A vasút vágányhálózatának folyamatos felújítása évi 40 ezer tonna új sínt igényelt volna. 1952-ig ehelyett évi 25 ezer, 1952-ben pedig már csak 8 ezer tonnát kapott. A személyszállító kocsik gyártása ugyancsak nem tudott lépést tartani a növekvő igényekkel. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy a személyszállításra használt tehervagonok számát 1950 és 1952 között 546-ról 890-re emelték. A budapesti tömegközlekedési eszközök ugyancsak túlzsúfolttá váltak. Miközben az utasok száma két és félszeresre ugrott, a villamosok és autóbuszok kapacitása csak 7,5%-kal nőtt. A vasút- és a villamoshálózat elöregedését részben ellensúlyozta a nagyobb arányú gépkocsi- és autóbusz-forgalom megindulása. Az autóbusz az 1950-es években kezdett a települések közötti közlekedés tömegesen igénybe vett eszközévé válni. A helyközi autóbusz-forgalom utaslétszáma 1955-ben meghaladta a 100 milliót. A közúti teheráru-fuvarozás ugyancsak ezekben az években lendült fel. A teherautókon szállított áruk súlya 1950 és 1955 között

  1. ezer tonnáról 36,7 ezer tonnára emelkedett.

Az első ötéves terv (1950-1954) legfontosabb agrárpolitikai célkitűzése a mezőgazdaság mindaddig eredménytelen kollektivizálásának végrehajtása volt. A földjéhez ragaszkodó parasztság téeszekbe kényszerítésének érdekében a politika változatos eszköztárát alakították ki és alkalmazták. Az egyik legfontosabb kényszerítő eszköz a magángazdaságok adóterheinek folyamatos emelése volt. Az egységnyi területre eső adóterhek 1949 és 1953 között több mint megháromszorozódtak. A növekvő adóknál is súlyosabb terhet jelentett a kötelező beszolgáltatási rendszer, a „beadás”. (Szgy. I/497-499.) Ez főleg az 5 hold feletti parasztokat sújtotta. A beszolgáltatandó termékek köre és mennyisége, amelyet ugyancsak központilag írtak elő és bontottak le megyékre, járásokra, falvakra, illetve végül egyénekre, fokozatosan nőtt. Az állami készleteknek 1950-ben még 22, 1951-ben 47, s 1952-ben 73%-a származott begyűjtésből. A beszolgáltatott termékekért kapott fizetség ugyanakkor egyre csökkent. Míg 1946 és 1956 között a szabadpiaci árak körülbelül meghétszereződtek, addig a beadási árak legfeljebb 150%-kal nőttek. A búzát például 60 Ft-ért vették át mázsánként, miközben önköltsége körülbelül 280 Ft, szabadpiaci ára pedig 300 Ft volt. S aki nem tudott fizetni, annak portáján – a helyi rendőrség, illetve olykor az ÁVO embereinek kíséretében – előbb vagy utóbb megjelentek az „elszámoltatási bizottságok”, amelyek az eldugott javak után kutatva padlástól a pincéig mindent felforgattak. Ha találtak valamit, akkor büntetés várt a „hátralékosra”, ha nem, akkor csak zálogolás vagy árverés. 1948 és 1955 között 400 ezer parasztot, az úgynevezett mezőgazdasági kistermelők, azaz birtokos parasztok egyharmadát marasztalták el „közellátási bűntettért”. A teljes kifosztástól és a büntetéstől való megmenekülés legbiztosabb útja a téeszbe való belépés volt. 1952-ben, amikor a kedvezőtlen időjárás is vámot szedett, a „végrehajtók” a szó szoros értelmében lesöpörték a padlásokat. 800 ezer gazdának, azaz az összes birtokos paraszt kétharmadának sem a teljes fejadag, sem a szükséges mennyiségű tavaszi vetőmag nem állt rendelkezésére.

57. Tojásbeszolgáltatás Kiskunlacházán. 1952. július

A parasztság megtörésének másik hatásos eszköze az úgynevezett tagosítás volt. (Szgy. II/ 23-24.) Arra hivatkozva, hogy a megalakuló szövetkezetek szerteszét heverő kisparcelláit a gazdaságos nagyüzemi termelés érdekében egyesíteni kell, a magánparasztokat ingatlanjaik cseréjére kötelezték. Ezeket az ingatlancseréket azután arra használták fel, hogy a téeszek kapják a jobb, s a magánparasztok a rosszabb és a határ távoli pontjain fekvő földeket. 1949 és 1953 között 2280 községben, tehát a települések több mint kétharmadában tagosítottak – sok helyt kétszer vagy többször is. Ennek során mintegy 4 millió hold, tehát az ország mezőgazdasági művelés alatt álló területének közel negyede cserélt gazdát. A föld tulajdonviszonyainak ilyen mérvű megbolygatása megingatta a tulajdon biztonságába vetett hitet, és elriasztott a talajerő-gazdálkodástól. Minek trágyázni, gazolni, mélyszántást végezni, ha jövőre esetleg már más fog ugyanabba a földbe vetni, netán a termést is másvalaki takarítja be? A magánparasztokra előnytelen és ismétlődő földcserék következménye számos esetben a belépési nyilatkozat aláírása lett, máskor a föld felajánlása az államnak és a gazdálkodással való felhagyás. Néha pedig öngyilkosság.

A parasztság sanyargatásából különösképpen kijutott az úgynevezett kulákoknak, azaz a 25 holdon felüli közép- és gazdagparasztoknak, akik a falu hagyományos vezetői s a növekvő terhek ellenére a legversenyképesebb gazdák voltak. „...amíg a paraszt azt látja – állapította meg Rákosi már 1948-ban -, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre.” A teendő ezért az – mutatott irányt -, hogy el kell venni a földjüket, házukat, gépeiket, s esetleg „külön kulák falvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban”.[60] E program jegyében 1948-1949-től újabb és újabb különadókat vetettek ki rájuk, hiteleket többé nem kaphattak, kizárták őket a képviselő- és tűzoltótestületekből, elvették nagygépeiket, gazdasági épületeiket, sőt egyesektől még lakóházaikat is, gyermekeik nem járhattak egyetemre, s olykor még középiskolába sem. Az újságok és a különböző brosúrák hovatovább ugyanolyan útszéli hangon uszítottak ellenük, mint az 1945 előtti szélsőjobboldali sajtó a zsidók, s az 1945 utáni szélsőbaloldali az úri középosztály, illetve a régi elit ellen. A kulákok – hivatalosan mintegy 71 ezer család – lettek a „falu népének veszett ellenségei”, báránybőrbe bújt farkasok, vérszopó, elvetemült gazemberek, akik iránt most már gyakran egykori cselédjeik és részeseik is részvétet éreztek.

A kegyetlen módszerek megtették hatásukat. A termelőszövetkezetek száma 1948 vége és 1953 nyara között 468-ról 5000 fölé, a tagok száma 13 ezerről 370 ezerre, a téeszek területe pedig 76 ezer holdról csaknem 2,5 millió holdra emelkedett. Az állami gazdaságok szántóterülete ugyanezen idő alatt alig 50 ezer holdról 1 millió 250 ezer holdra, a munkások száma pedig 32 ezerről 230 ezerre nőtt. 1953-ban a téeszek kezén volt az ország szántóterületének 21%-a, az állami gazdaságok kezén 13%-a. A kettő közötti különbség egyébként formálisnak tekinthető; mindkettő felett az állam, illetve az Országos Tervhivatal gyámkodott. Ugyanezen idő alatt a magángazdaságok száma mintegy 400 ezerrel csökkent. A magántulajdon részaránya a mezőgazdaságban kétharmadra esett vissza. A földjüktől megválók kisebb része vagy a téeszbe lépett, vagy az állami gazdaságba ment dolgozni. A többség, mintegy 360 ezer fő viszont a földműveléssel is felhagyott, s az iparban mutatkozó permanens munkaerőhiányt enyhítette. A kitelepítettek és a „reakciós osztályidegenek” mellett belőlük lettek a nagy építkezések segédmunkásai, akik hét közben sebtében összetákolt barakkokban laktak, kéthetente, havonta pedig a zsúfolt vonatokon „ingáztak” az otthon és a munkahely között.

A mezőgazdaság tulajdonviszonyainak újabb felforgatása és beruházási szükségleteinek figyelmen kívül hagyása katasztrofális következményekkel járt. A parlagon hagyott földek növekedése miatt a megművelt terület aránya évről évre csökkent: az 1938-as 9,6 millióról 1953-ra 9,4, 1956-ra 9,1 millió holdra. A csökkenő terület vetésszerkezete ugyanakkor úgy módosult, hogy miközben az ipari növényekkel – cukorrépa, napraforgó, len, kender és dohány – bevetett terület 1953-ig mintegy megötszöröződött, aközben a népélelmezés szempontjából legfontosabb termény, a búza vetésterülete a háború előttihez képest 21%- kal csökkent. A takarmánytermő terület ugyancsak alatta maradt a háború előttinek; 1949 és 1953 között csak egyszer haladta meg az 1938. évi 90%-át. A szőlőterület a földosztás után – mutatva a termelési és beruházási kedvet – csaknem 10%-kal nőtt, 1949 és 1953 között viszont ugyanennyivel csökkent. A vetésterület csökkenéséből és a vetésszerkezet átalakulásából adódó terméskiesést hozamnöveléssel lehetett volna ellensúlyozni. Ennek érdekében intenzív talajerő-gazdálkodásra, valamint jelentős technikai korszerűsítésre lett volna szükség. Erre azonban nem, illetve csak igen kis mértékben került sor. Az egy holdra jutó műtrágya-felhasználás 1950 és 1953 között 20 és 25 kg között mozgott, amely alig érte el a századelő 12 kg-os átlagának kétszeresét, s az 1920-as években átlagos 15 kg 175%-át. (A fejlett agrárországokban már az 1920-as években 1-3 q műtrágyát szórtak szét hektáronként.) Az új nagyüzemekre jellemző szakszerűtlen tárolás és kezelés következtében ugyanakkor a rendelkezésre álló szerves trágya tápértékének nagy része is veszendőbe ment. Felemás eredménnyel járt az elvileg rendkívül fontosnak tartott gépesítési program, amelyet a szovjet példa nyomán nemcsak hozamnövelő tényezőnek tekintettek, hanem a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés egyik elengedhetetlen eszközének is. 1945 nyarán 10 ezer traktort regisztráltak az országban. Számuk 1950-ben 13 ezerre, majd 1956-ban 25 ezerre emelkedett. Bár ez jelentős növekedés volt, nemzetközi összevetésben lemaradásunk nem csökkent. Egy traktorra Magyarországon ekkor 274 hektár területjutott, miközben Angliában csak 20, Hollandiában 35, Ausztriában 72, Franciaországban 85, Csehszlovákiában 108, s még Bulgáriában is csak 251. Ráadásul a magyar traktorok többsége, mintegy 80-85%-a még mindig csak szántásra, illetve állómunka végzésére alkalmas, úgynevezett körmös traktor, azaz régi típusú, vaskerekes Hofherr volt, amelyeket csak igen lassan váltottak fel a többfunkciós lánctalpas, illetve gumikerekű traktorok. Jelentős előrelépés így csak a talajmunkák terén történt, a többi munkafolyamat gépesítése még gyerekcipőben járt.

A mezőgazdaság szűkös gépparkjának racionális felhasználása céljából 1948-1950-ben a kormányzat országszerte gépállomásokat állított fel. Ezek kapták az új gépek többségét, s egyben a „kulákoktól” megszerzett eszközállományt is. Az 1950-es években ezek az állomások üzemeltették a traktorok közel felét, s az aratógépek, cséplőgépek és az ekkor megjelenő kombájnok túlnyomó részét. A papíron oly jól mutató racionalitás azonban a gyakorlatban ebben az esetben is irracionalitásba fordult. A gépkoncentráció nem járt együtt kellő mennyiségű fedett épület – gépszín és javítóműhely – megépítésével. Ezért, továbbá az alkatrészek és a szakképzett szerelők hiánya miatt a gépek sokat álltak, s gyakran éppen oda és akkor nem jutott belőlük, ahová és amikor a leginkább kellett volna. A többnyire minden műszaki előképzettség nélkül traktorosnak állt parasztfiúk – nem is beszélve a szocialista munka hőseiként idealizált traktoroslányokról – a legelemibb javítási munkákat sem tudták elvégezni, s ráadásul a munka minőségében és mennyiségében sem voltak érdekeltté téve.

58. Traktorista lányok oktatása a tiszafüredi gépállomáson. 1952. január

A talajerő-gazdálkodás elhanyagolása és a művelési technika szerény fejlődése miatt a terméshozamok csak mérsékelten emelkedtek. Az 1931 és 1938 közötti termésátlagokhoz viszonyítva 1949 és 1956 között a búza hozama 6, a rozsé 7, a kukoricáé 1,6%-kal nőtt. Nagyobb arányban, 20%-kal emelkedett a burgonya hozama. Más terményeké, köztük néhány különösen fontosnak tartott ipari növényé viszont még mindig nem érte el az 1930-as évek átlagát. A lucerna hozama például 8, a cukorrépáé 15%-kal maradt el az akkori szinttől. Ezen belül a jobb eredményekkel a magángazdaságok dicsekedhettek. A termelőszövetkezetek egységnyi területen mintegy 20-25%-kal termeltek kevesebbet, mint az egyéni gazdaságok. Hasonló volt a helyzet az állami gazdaságokban is, amelyek termelési értéke fele olyan ütemben nőtt, mint területük. Az új nagyüzemek termelékenysége tehát jóval alatta maradt az 1945 előtti nagybirtokokénak, amelyek hozamai a két világháború között 10-30%-kal múlták felül a kisüzemek eredményét. S ez annak ellenére alakult így, hogy a téeszek és az állami gazdaságok nemcsak több műtrágyát használtak fel, hanem a gépek elosztásakor és a tagosítások során is állandó előnyöket élveztek.

A „szocialista nagyüzem” igen szerény eredményeinek egyik legfontosabb oka a szakértelem hiánya volt. A régi agrárszakembereket az 1950-es évek közepére jószerével teljesen megfosztották állásaiktól, s helyükbe felkészültség nélküli szegényparasztokat vagy munkásokat állítottak. 1953 végén a 3307 tsz-elnökből egyetemi, akadémiai vagy technikumi végzettségről mindössze 144 tudott számot adni, 2203 pedig semmiféle szakirányú képesítéssel nem rendelkezett. Az állami gazdaságokban annyiban volt jobb a helyzet, hogy a vezető agronómusok több mint fele egyetemet végzett. Az igazgatóknak azonban itt is csak 12, és a főkönyvelőknek 16%-a. Az alacsony termelékenység másik okát abban kereshetjük, hogy a munkaegységekre alapozott érdekeltségi rendszer a téesztagok számára idegenül hatott, és nem rendelkezett elegendő motiváló erővel.

5.2. táblázat - 33. táblázat. A mezőgazdasági földterület megoszlása a tulajdonos szerint (ezer hold), 1949-1953

Év

Állami gazdaságok

Szövetkezetek

Parasztgazdaságok

1949

113

76

9381

1950

463

419

8662

1951

685

1253

7562

1952

1050

1795

6549

1953

1250

2478

5516


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 188.

A vetésterület és a termésátlagok alakulásának együttes következményeként a legfontosabb termények közül csupán az ipari növényekből állt rendelkezésre lényegesen több, mint a háború előtti években. 1951-től eltekintve, amikor különösen jó termést takarítottak be, a búzatermelés továbbra is elmaradt az 1930-as évek átlagától, éspedig 1952-ben és 1954-ben is több mint 20%-kal. Az ország lakossága ugyanakkor 6%-kal nőtt, s így előfordult, hogy a minimálisan szükséges kenyérgabona egy részét importálni kellett.

5.3. táblázat - 34. táblázat. Afontosabb mezőgazdasági termények átlaghozamai, 1931-1955 (q/kat. hold)

Termények

1931-40

1949

1950

1951

1952

1953

1954

1955

Búza

7,9

7,5

8,7

9,7

7,1

9,5

6,8

9,0

Rozs

6,5

6,8

7,4

7,9

6,1

7,4

5,9

7,0

Árpa

7,8

8,4

7,3

9,3

7,5

10,7

8,1

11,3

Zab

7,1

7,1

5,2

7,2

5,9

7,6

6,9

8,4

Rizs

-

8,8

19,3

14,3

14,0

14,0

9,4

4,6

Kukorica

10,8

8,5

9,0

14,1

6,4

12,9

12,1

13,0

Burgonya

39,5

38,1

27,8

58,1

30,0

55,0

48,6

61,7

Cukorrépa

117,1

66,7

84,0

132,0

67,0

116,0

106,0

114,0

Takarmányrépa

128,0

70,5

105,4

180,0

96,0

170,0

161,0

183,0

Napraforgó

5,4

5,0

4,9

6,7

4,4

6,8

6,1

6,5

Rostlen

14,7

10,5

8,5

10,0

7,0

10,0

11,2

11,4

Rostkender

26,9

22,4

20,0

26,9

15,0

22,0

20,6

21,0

Dohány

7,8

6,6

5,5

6,8

4,0

5,0

5,9

6,7

Lucerna

23,3

21,3

18,0

38,0

15,0

27,0

21,7

21,8

Vöröshere

18,7

18,4

16,0

34,1

20,0

19,7

26,9

22,7

Baltacim

15,7

12,4

13,9

24,0

13,0

17,0

16,5

12,9

Zabosbükköny

15,2

16,7

16,0

21,8

13,0

22,8

19,1

18,2

Csalamádé, silók

140,5

67,3

120,6

158,0

50,0

100,0

138,0

138,0


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 207.

1953-1954-re katasztrofálisan, a háború előttinek 54-56%-ára esett vissza a bortermelés is. A búzája és kenyere mellett valaha szőlőjére is oly büszke ország így aztán borból is behozatalra szorult – 1954-ben például közel 200 ezer hektoliterre. Ezzel függött össze a lakosság italfogyasztási szokásaiban bekövetkező újabb fordulat: a borfogyasztás mérséklődése fejenkénti és évi 35 literről (1934-1938) 28 literre (1950-1954), s az olcsóbb sör fogyasztásának növekedése 3 literről 14 literre.

Az állatállomány 1950-ben 7%-kal haladta meg az 1938-as szintet. 1951-ben visszaesett, majd 1954-ig 100 és 105% között ingadozott. A téeszesítés és a gépesítés miatt a lóállomány többé sohasem érte el a régi, 800 ezer feletti számot, a juhállomány viszont szerényen, a szarvasmarha-állomány pedig jelentősen növekedett. Az iparhoz hasonlóan az állattenyésztésben is a mennyiségi szemlélet érvényesült a minőségi követelmények rovására. Ez mutatkozott meg abban, hogy a begyűjtött sertések átlagsúlya 1950 és 1953 között 130 kg-ról 118 kg-ra csökkent, s hogy a gyapjútermelés 1954-ben még mindig elmaradt 35%-kal az 1938-as mögött, noha a juhok száma 15%-kal nőtt.

Az iparhoz képest nagyon alacsony beruházási arányok, a tulajdonviszonyok terén kialakult kaotikus állapotok, valamint a beruházások szinte egészét felemésztő nagyüzemek gazdaságtalan működése miatt a mezőgazdasági termelés bruttó értéke két évben, 1951- ben és 1955-ben haladta meg az 1938-ast. A növekedés mértéke először 4, majd 8%-ot tett ki. Egyébként azonban mindig alatta maradt az akkorinak. 1949-ben 16, 1950-ben 10, 1952-ben 21, 1953-ban 6, 1954-ben 4, s 1956-ban 5%-kal. A mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez ennek ellenére még mindig igen jelentősnek tekinthető. 1950 és 1956 között 37% és 24% között ingadozott, miközben az ipar részesedése az 1950-es 45%-ról 1953-ra 53, s 1955-re 55%-ra emelkedett.

Az egy főre számított nemzeti jövedelem 1950 és 1953 között nagymértékben, mintegy 30%-kal növekedett, s ezzel jelentősen túlszárnyalta a háború előtti szintet. Paul Bairoch becslése szerint az egy főre eső GNP már 1950-ben meghaladta 24%-kal az 1938-ast. Az európai átlagnak ez ugyanúgy 74%-a volt, mint 1929-ben. A korszerűbb számításokat végző Maddison szerint a növekedés lényegesen lassabb volt: az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP) 1950-ben még nem érte el az 1938-ast, és 1955-ben is csak 16%-kal haladta meg. A legfejlettebb nyugat- és észak-európai államok szintjének ez 49, a kelet-európai szocialista országokénak pedig 123%-át jelentette. Az igen magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal mindenesetre nem emelkedett, sőt csökkent. Az 1950-1954-es évek átlagában az egy lakosra jutó fogyasztás 1934-1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően (85%-kal). A lisztfogyasztás 2%-kal emelkedett, a húsfogyasztás viszont 5, a tejé és tejtermékeké 8, a tojásé 15, s a burgonyáé 17%-kal elmaradt az 1930-as évek szintjéhez képest. Ez még az úgynevezett feketevágásokat beszámítva is alacsonynak tekinthető. Az árualapok olyan szűkösek voltak, hogy 1951 elején ismét bevezették a néhány hónappal azelőtt, 1949-ben megszüntetett jegyrendszert. Cukorhoz, liszthez, kenyérhez, zsírhoz, húshoz és szappanhoz az év végéig, illetve 1952 elejéig ismét csak központilag szétosztott jegyekkel lehetett hozzájutni – vagy feketén. Cukorból a fejadagok havi 0,5-1,20 kg, finomlisztből havi 1,20-2,40 kg, s kenyérből napi 0,25-0,55 kg között ingadoztak. A magasabb fejadagok a nehéz fizikai munkát végzőket, valamint a vezetőket és a sztahanovistákat illették meg.

5.4. táblázat - 35. táblázat. A fontosabb élelmiszerek egy főre jutó fogyasztása, 1934-1954 (kg)

Megnevezés

1934-1938 évek átlaga

1950-1954 évek átlaga

Liszt

144,7

147,7

Rizs

2,3

1,7

Cukor

10,5

19,5

Burgonya

130,0

108,1

Sertéshús

15,0

16,4

Marhahús

5,8

5,5

Borjúhús

1,5

0,9

Lóhús

0,3

0,4

Juhhús

0,9

0,7

Belsőség

1,4

1,4

Baromfi

8,4

8,0

Tojás

5,2

4,4

Hal

0,7

0,6

Tej- és tejtermék

101,9

93,5

Sertészsír

13,0

14,7

Egyéb zsírok és olajok

4,0

4,4

Bor (liter)

34,8

28,1

Sör (liter)

3,1

14,0


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 231.

Mivel a jegyrendszer a hiányt nem tudta megszüntetni, 1951 végén és 1952 elején fokozatosan felszámolták. Ezzel egyidejűleg újabb általános ár- és bérrendezést hajtottak végre. A fogyasztói árak színvonala 1952-ben körülbelül 40%-kal volt magasabb, mint 1950-ben. (Az 1946-ban megállapított árakhoz képest 237%-ra rúgott az emelkedés.) A nominálbérek emelkedése viszont ennek felét sem érte el. A fizikai munkások bérét 21, a mezőgazdaságban dolgozókét 15, s a tisztviselőkét 15-18%-kal emelték. A fizetőképes kereslet visszafogását szolgálták az ismétlődő normarendezések, azaz -emelések, amelyeket a több száz, sőt ezerszázalékos többlettermelést elérő sztahanovisták eredményei „igazoltak”. A pénzelvonás és állami hitelfelvétel sajátos formája volt az úgynevezett terv- és békekölcsönök jegyeztetése a lakossággal. Tervkölcsönt először 1949 őszén bocsátottak ki 500 millió Ft névértékben. Az 5%-kal kamatozó s az ígéretek szerint 5 év alatt visszafizetendő kötvényeket ekkor még túljegyezték. Ebből kiindulva a következő évben úgynevezett békekölcsönt bocsátottak ki 750 millió Ft értékben, s a visszafizetés határidejét 10 évre emelték. A továbbiakban 1956-ig még négyszer bocsátottak ki ugyanilyen futamidejű állampapírokat, összesen – az első két jegyzést is beszámítva – 6,7 milliárd Ft értékben. Valódi kereslet ezek iránt már alig mutatkozott, ám a vezetőktől, párttagoktól, s általában a bérből és fizetésből élőktől elvárták, hogy jegyezzenek kisebb-nagyobb összegeket. Elvárt „normának” általában egyhavi fizetésnek megfelelő összeg számított, amit részletekben vontak le a bérkifizető helyek. Ezekkel a jegyzési kampányokkal a családok keresetének átlagosan mintegy 3-5%-át vonták el. Mivel a papírok visszavásárlására csak késleltetve, az 1960-as és 1970-es években került sor, s akkor is valorizálatlanul, a rövi- debbet ismét a lakosság húzta.

A nemzeti jövedelem fogyasztásra szánt részarányának leszorítása miatt a lakosságjelentős hányada szegénységben élt. Az akkori szakszervezeti számítások szerint egy felnőtt létfenntartásához 1954-ben 580 forint kellett. A munkás- és alkalmazotti családok negyedében azonban az 500 forintot sem érte el az egy főre jutó jövedelem. A családok harmadában 500-700 forint között mozgott a fejenkénti bevétel, 22%-uk esetében 700 és 900 között, s ennél magasabbat csak a családok 20%-a ért el. Az állami alkalmazásban állók (munkások, tisztviselők stb.) reálbérei a háború utáni mélypontról kiemelkedve 1948-ra elérték az 1938-as szint 90%-át. Ettől kezdve azonban folyamatosan csökkentek, s 1952-ben már csak 66%-ot értek el. Ez a csökkenés a vezetés tudatosan vállalt és hirdetett politikája volt, melyet a tartós növekedés elkerülhetetlenül áldozatokkal járó megalapozásával indokoltak. Mint az újonnan alakult ifjúsági szervezet, a DISZ 1950. június 17-ei alakuló kongresszusán maga Rákosi kifejtette: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk. [...] Minél több munkával, verejtékkel, áldozattal építjükjövőnket, annál tartósabb lesz, annál drágább lesz mindannyiunk számára.”3

Az általános szegénységen belül továbbra is érvényesült az egalitarianizmus. Az orvosok átlagosan körülbelül annyit (1873 Ft-ot) kerestek, mint a munkások között kiemelten bérezett vájárok (1792 Ft), s a középiskolai tanárok (1396 Ft) majdnem annyit, mint a géplakatosok (1405 Ft). A vállalati igazgatók 2649 Ft-os átlagfizetése 70%-kal haladta meg a bányászokét, s 300%-kal a legrosszabbul fizetett munkásokét. A legalacsonyabb béreket változatlanul a mezőgazdasági munkások kapták: 1955-ben átlagosan 890 Ft-ot. A munkások és alkalmazottak átlagos reálbérének a paraszti gazdálkodók mintegy 80-90%-át, a termelőszövetkezeti tagok 75-80%-át, s az állami gazdaságok munkásai 65-75%-át tudták megkeresni.

A reáljövedelem, s különösen az életszínvonal alakulását a reálbérek mellett természetesen más tényezők is befolyásolták. Ebből a szempontból kedvező fejleménynek számított, hogy a társadalombiztosításba bevontak száma gyors ütemben nőtt: az 1938-as 2,8 millióról 1949-re 3,8, 1953-ra 5,7, majd 1956-ra 6,3 millióra, azaz az összlakosság valamivel több mint 30%-áról 64%-ára. Betegség esetén a társadalom kétharmada részesült táppénzben, ingyenes orvosi ellátásban és kórházi kezelésben, továbbá olcsó gyógyszerekben. (Szgy. II/58—66.) Mivel a különböző egészségügyi létesítmények és berendezések fejlesztése nem tartott lépést a növekvő igényekkel, a kórházi kezelés átlagos időtartama folyamatosan csökkent, s az ágykihasználás meghaladta a 90%-ot. A fogászati rendelések a normának tekintett 19 perc helyett átlagosan 11 percig tartottak. A kezelésben részesülők száma tehát nőtt, a színvonal azonban csökkent. A főváros és a vidék közötti régi különbség megmaradt. Miközben Budapesten 1956-ban 10 ezer lakosra 148 kórházi ágy jutott, addig vidéken csak 49. A lakosság egészségügyi kondíciói egészében véve mindazonáltal nem romlottak, inkább javultak. Különösen jelentős volt a csecsemőhalandóság további csökkenése. Míg az 1930-as évek átlagában 1000 újszülöttből csak 856 maradt életben, 1955-ben már 940. A művi vetélések 1953-as drasztikus korlátozása (Ratkó-korszak) mellett ez is hozzájárult az 1950-es évek második harmadára jellemző jelentős népességgyarapodáshoz. A kötelező társadalombiztosítás előnyeiből a parasztság jelentős csoportjai – az egyéni gazdálkodók és az öregek – továbbra sem részesültek.

A lakáskörülmények általában véve romlottak. Mivel a lakásépítés nem tartott lépést a lakosságnövekedéssel, az 1 lakóhelyiségre jutó lakók száma az 1941-es 2,57-ról 1949-re 2,59-ra, majd 1955-re 2,64-ra nőtt. Ahhoz, hogy az egy szobára jutó laksűrűség a normának tekinthető 2 főre csökkenjen, 650 ezer kétszobás lakást kellett volna építeni. Az évi lakásszaporulat azonban a 14 ezret sem érte el. Bár az új lakások jelentős része az új iparvárosokban – Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Komlón – épült, a gyors lakosságnövekedés miatt Budapest és a többi ipari centrum mellett mégis ezeken a helyeken volt a legnagyobb a lakásínség. 1949 és 1954 között a társbérletben lakók száma 50, az albérletben lakóké pedig 40%-kal emelkedett a városokban. Ez azt jelentette, hogy társbérletben mintegy 300 ezren, albérletben pedig körülbelül 120 ezren laktak. A kisebb bérházak 1952-es kisajátításával a városi bérházak összessége állami kézbe került. (Szgy. II/67—68.) Az államilag megállapított lakbérek névlegesek voltak, a háború előttinek a töredékét sem tették ki. Ez kedvező változásnak tekinthető. Az épületek karbantartásáról ugyanakkor senki sem gondoskodott, s így azok állaga fokozatosan romlott. Egy 1954-es felmérés szerint a városi lakosság körülbelül ötöde lakott életveszélyes vagy teljes tatarozásra szoruló lakásban.

Az általános szegénység következtében minimálisra csökkent azoknak a köre, akik még mindig felemelkedésnek, előrelépésnek tartották ezt a korszakot. Nemcsak az átalakulás és a lefelé nivellálás vesztesei, a régi elit és középosztály háborgott magában, ami természetes volt, hanem az „úri világ” kimúlását és a földtulajdon újraelosztását annak idején örömmel fogadó parasztok, valamint az agyonsanyargatott egyéb kistulajdonosok, sőt már az egyszerű munkások körében is egyre nagyobb lett az elkeseredés és az elégedetlenség.

1950-1953-ban erről több vadsztrájk és úgynevezett izgatási ügy tanúskodott. A rendszer bázisa hovatovább a párthierarchiában, államigazgatásban, hadseregben, gyárakban, termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban vezető pozícióba került munkásokra, kispolgárokra és parasztfiatalokra, az úgynevezett káderekre, valamint azokra a megtévesztett egyszerű párttagokra szűkült, akik elhitték, hogy az a bizonyos tyúk néhány év múlva tényleg aranytojást fog tojni, s akkor végre valóban Kánaán lesz Magyarországon.



[59] Idézi Berend T. Iván és Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Budapest, 1972, Kossuth, Közgazdasági és Jogi, 247.

[60] Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János. Budapest, 19962, Aula, 548.

A Központi Vezetőség határozatát és az augusztus 30-ai megállapodást közli Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Szerk. Balogh Sándor. Budapest, 1986, Gondolat, 258-253. és 274-275.