Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. fejezet - V. FEJEZET │ A RÁKOSISTA DIKTATÚRA

5. fejezet - V. FEJEZET │ A RÁKOSISTA DIKTATÚRA

53. Rákosi Mátyás Zalában az új termést vizsgálja. 1947. június

Az utóbbi évek politológiai irodalma a modern állam három típusát különbözteti meg. A parlamentáris demokráciát, amelynek lényege az érdekek és a vélemények minden mesterséges korlát nélküli artikulálásának a lehetősége és a politikai hatalomért folytatott szabad verseny intézményes biztosítása; az autoriter rendszert, amelyben a demokráciákra jellemzőjogok kisebb-nagyobb mértékben sérülnek és az érdekérvényesítési mechanizmusok többé vagy kevésbé korlátozottak; s végül a totalitarianizmust, amelynek legfontosabb ismertetőjegyei az egypártrendszer, a hierarchikusan felépített tömegpártnak alárendelt államélet, az emberi élet minden szféráját szabályozni kívánó hivatalos ideológia és a társadalmat permanens rettegésben tartó terrorrendszer.

Nem kétséges, hogy az 1949-re kialakult magyar rendszer megfelel az utóbbi kritériumoknak, és így kimeríti a totalitarianizmus fogalmát. Az olasz fasizmustól és a német nácizmustól, amelyek szintén totalitarianizmusok voltak, formai szempontból egyedül a tulajdoni viszonyok kezelésében különbözött lényegesen. Míg előbbiek ismeretes módon nem törekedtek a magántulajdon teljes megszüntetésére, addig a magyar és általában a szovjet típusú totalitarianizmusok társadalmi és gazdasági céljaik eléréséhez előfeltételnek tartották a minél teljesebb körű államosításokat. Tartalmi, ideológiai szempontból természetesen további fontos különbségek állapíthatók meg. A nácizmus és a fasizmus szélsőségesen nacionalista vonásokat mutattak, és a történelmet a fajok harcaként értelmezték. A sztalinizmus és ennek kelet-európai variánsai viszont a marxizmusnak és a szocialista munkásmozgalom hagyományainak megfelelően internacionalizmust hirdettek, és a történelem motorjának az osztályok harcát tartották. Az előbbiek adottnak és megváltoztathatatlannak vették az emberek és a nemzetek közötti különbségeket, az utóbbiakat egalitarianizmus vezérelte, és végső célként az osztályok nélküli társadalom lebegett a szemük előtt.

Külpolitikai szempontból a Rákosi-rendszer szinte semmiféle mozgástérrel nem rendelkezett; egyetlen lehetősége a „tábor” többi csatlós államához hasonlóan a szovjet irányvonal követése volt. Az 1950-es évek elejére a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti viszony pattanásig feszült; mindkét oldal a fegyveres konfrontáció lehetőségével számolt. Magyarország számára ebből a hadsereg és a hadsereg felszereléséhez szükséges nehézipari ágak olyan mértékű fejlesztése következett, amely a racionalitás legtöbb szempontjának ellentmondott, és a lakosság fogyasztását az elviselhetőség határait túllépve drasztikusan visszafogta.

Ezt az 1949-re felépített és a modern kori magyar történelemből az 1919-es Tanácsköztársasággal rokonítható rendszert, amelynek diktátora Rákosi Mátyás volt, 1953 és 1955 között egy másik kommunista, Nagy Imre próbálta meg elviselhetőbbé és hatékonyabbá tenni. Kísérletét a Sztálin 1953-as halálát követően kezdődött szovjet desztalinizációs folyamatok tették lehetővé, és azt, hogy nem sikerült, ezeknek a folyamatoknak az átmeneti lefékeződése befolyásolta. A magyar nép válasza erre és az azt megelőző rémuralomra 1956 őszén egy néhány nap alatt vérbe fojtott, de jelentőségében – rövidsége ellenére – a XVIII-XIX. századi függetlenségi harcokkal rokonítható felkelés volt.

1. A PÁRTÁLLAM

A politikai élet korlátozott pluralizmusa, illetve a hatalmi ágak – törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás – elkülönülése az alkotmány szerint lényegében 1949 nyara után is megmaradt Magyarországon. Az országban továbbra is működött parlament és a parlamentnek elvileg felelős kormány, amely az államigazgatást irányította. Mindez azonban csak látszat volt. A valóságban minden hatalom a megmaradt egyetlen párt, az MDP, illetve az MDP vezetésének a kezében összpontosult, amely a parlament, a kormány és a helyi közigazgatás működését egyaránt meghatározta és ellenőrizte. Az ily módon kialakult kettős struktúrán belül az állami szervekre hárult a mindennapi ügyekkel való foglalkozás, a pártszervekre pedig ennek ellenőrzése és az irányvonal meghatározása. Az irányítás és végrehajtás ilyen összefonódása alapján ezt a rendszert pártállamnak, a döntéshozatal koncentrációja és az élet minden szférájába behatoló politikum miatt pedig totális államnak nevezzük.

Az 1949-es alkotmány (Szgy. II/13-22.) szavai szerint a Magyar Népköztársaság „legfőbb államhatalmi szerve” az Országgyűlés volt. Elvileg ez gyakorolta a népszuverenitásból eredő összes jogot, s ez határozta meg a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit, azaz törvényeket alkotott, megszabta a költségvetést, megválasztotta az Elnöki Tanácsot és a kormányt, s döntött a hadüzenet és békekötés ügyében. A valóságban viszont egyszerű szavazógéppé degradálódott testület volt. A változó számú – 1949-ben 402, 1953-ban 298 – honatyát négyévente választották az 1949-es módszerek szerint. Választójoggal minden nagykorú, tehát 18 éven felüli állampolgár rendelkezett, kivéve az elmebetegeket és a „dolgozó nép ellenségeit”. Jelölteket elvileg a Népfront állított, a valóságban a Magyar Dolgozók Pártja, akiket továbbra is úgynevezett lajstromos vagy listás, tehát nem egyéni rendszerben választottak A választásokon – legalábbis a hivatalos beszámolók szerint – a szavazásra jogosultak csaknem 100%-a ( 1949-ben 96, 1953-ban 98%-a ) vett részt, s a szavazók csaknem 100%-a (1949-ben 96, 1953-ban 98%-a) „csodálatos” módon mindig a „népfront jelöltjeire” voksolt. Így azután az eredmény is mindig ugyanaz lett: 70%-ban MDP-tagokból, 30%-ban „társutasokból” álló, s engedelmesen mindent megszavazó, privilégiumokkal igen, de hatalommal egyáltalán nem rendelkező gyülekezet. Az Országgyűlés szerepének formálissá válása abban is kifejeződött, hogy 1949-től nem ülésezett rendszeresen, hanem évente csak kétszer-háromszor hívták össze egy-két napra, hogy az időközben hozott rendelkezésekre áldását adja. Törvényeket így azután 1950 után szinte már alig alkotott: 1951-ben 4-et, 1952-1953-ban pedig 6-6-ot. Korábban 20-30, s olykor még ennél is több törvény elfogadása tanúskodott a díszes épületben folyó munkáról.

Az Országgyűlés rendszeres törvényalkotó munkáját az Elnöki Tanács által kibocsátott jogszabályok pótolták. Ezeket „törvényerejű rendeleteknek” nevezték, amelyeket az Országgyűlés utólag hagyott jóvá. Az ilyen jogszabályok száma 1950-től 1956-ig évente 27 és 48 között váltakozott. Az Elnöki Tanács ily módon az Országgyűlés és az államfő törvényhozói jogkörét egyaránt birtokolta. Hatalmát – elvileg – mindössze az korlátozta, hogy az alkotmányt nem változtathatta meg. Az Elnöki Tanács elnöki posztját 1950 májusáig Sza- kasits Árpád, ezt követően egy másik „társutas” szociáldemokrata, Rónai Sándor, majd 1952 augusztusától egészen 1967-ig Dobi István töltötte be. Utóbbi hosszú hivatali ideje azzal magyarázható, hogy a kommunistákat – noha 1959-ig nem lépett be a pártba – mindig fenntartás nélkül kiszolgálta.

Az államigazgatás legfőbb szerve a kormány volt, amelyet az alkotmány szerint 1949-től Minisztertanácsnak neveztek. A Minisztertanács élén annak elnöke, azaz a kormányfő állt, s tagjai a Minisztertanács elnökhelyetteséből vagy helyetteseiből, a tárca nélküli államminiszterből vagy államminiszterekből, valamint a minisztériumokat vezető miniszterekből tevődtek össze. A minisztériumok számát – a dualizmus kori 9-cel s a két világháború közötti 9-11-gyel szemben – az alkotmány 15-ben szabta meg. A növekedés abból adódott, hogy a főbb iparágak külön tárcát kaptak, s a kereskedelmi minisztériumot is szétválasztották kül-, illetve belkereskedelmi minisztériummá. Ezek számát a későbbiekben még tovább növelték, s így az államminiszterekkel és a Minisztertanács elnökének helyetteseivel együtt a kormánytagok száma általában meghaladta a 20-at, s olykor megközelítette a 30-at. A Minisztertanács elnöke 1948-tól 1952-ig Dobi István, ezt követően pedig 1953 nyaráig Rákosi Mátyás volt, aki 1945 novemberétől addig minden kormányban a miniszterelnökhelyettesi tisztséget töltötte be.

Az államhatalom helyi szerveivel kapcsolatban az alkotmány úgy intézkedett, hogy a régi közigazgatási szervek helyett a szovjet mintának megfelelően, s az 1919-es kísérlethez hasonlóan megyei, járási, városi, községi s a városokon belül kerületi tanácsokat kell választani. (Szgy. II/31-33.)

Az első helyhatósági, azaz tanácsválasztásokat 1950. október 22-én tartották. A szokásos (97%-os) részvétel mellett, amelynek során a választók 98%-a a „Népfrontjelöltjeire” szavazott, összesen 220 ezer tanácstagot választottak. Ezek zöme ekkor került először ilyen pozícióba, tehát közigazgatási tapasztalatokkal nem rendelkezett.

A tanácsrendszer legalsó szintjén a községi (falusi) és városi, illetve a főváros kerületi tanácsai helyezkedtek el. A falusi tanácsok felett álltak a járási tanácsok, amelyek a városi tanácsokkal együtt a megyei tanácsok fennhatósága alá tartoztak. A régi törvényhatósági jogú városok mintájára 1954-ben 5 nagyváros (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs és Szeged) a megyékkel egyenrangú, úgynevezett megyei jogú város lett. A tanácsrendszer hierarchiáját legfelsőbb szinten a Minisztertanács, illetve az egyes szakminisztériumok zárták. A tanácsok élén a tanácselnökök álltak, a tanácsok alá rendelt szakapparátusok (végrehajtó bizottságok) munkáját pedig a titkárok (vb-titkárok) irányították. A titkárokat, s általában a tanácsi alkalmazottakat – eltérően a régi gyakorlattól – nem az önkormányzatok választották, hanem a felsőbb hatóságok nevezték ki. A kinevezés kritériuma a feltétlen politikai megbízhatóság volt. Erről külön személyügyi megbízottak, az úgynevezett „káderfelelősök”, illetve magasabb szinten a személyzeti osztályok gondoskodtak. A korábbi közigazgatási hierarchián belüli kompetenciákhoz képest csökkent a községi, s tovább nőtt a járási szint jelentősége. Erre azért került sor, mert a hagyományos falusi összefonódások és rokonsági rendszerek miatt a községek belső autonómiájától jobban tartottak, mint a központosítással szemben semmiféle természetes ellensúlyt nem jelentő járásoktól. Ezzel összefüggésben törekedtek arra is, hogy a járások régi határainak módosításával a „munkáselemek” aránya növekedjen a megbízhatatlanabbnak tartott paraszti lakosság rovására.

A tanácsrendszerre való áttérés keretében módosult az ország megyei beosztása. Az 1923-ban kialakított 25 vármegyét 1950. január 1-jei hatállyal 19 megyévé alakították át.

Szabolcs-Ung és Szatmár-Ugocsa-Bereg vármegyéből ekkor lett Szabolcs-Szatmár megye, Abaúj-Torna, Borsod-Gömör-Kishont és Zemplén vármegyéből Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Hajdú és Bihar vármegyéből Hajdú-Bihar megye, Nógrád-Hont vármegyéből Nóg- rád megye, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből Szolnok megye, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből és Bács-Bodrog vármegyéből Pest, illetve Bács-Kiskun megye, Győr-Mo- son-Pozsony és Sopron vármegyéből Győr-Sopron megye, míg Csanád-Arad-Torontál vármegye beolvadt Csongrád és Békés megyébe.

A bírósági szervezet az Elnöki Tanács 1949. október 24-ei törvényerejű rendelete alapján alakult át. A Kúria megszűnt, szerepét a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága vette át. Az addigi ítélőtáblák neve felsőbíróság, a törvényszékeké megyei bíróság lett. A legalacsonyabb fokú bíróságokat továbbra is járásbíróságoknak nevezték. Az első világháború előtt bevezetett, de általánossá nem vált rendszerhez hasonlóan a bíróságok hivatásos bírákból és az esküdteknek megfelelő népi ülnökökből álltak. Bizonyos módosításokkal érvényben maradt az 1878-as Btk., az úgynevezett Csemegi-kódex is. A bírák a törvények megszabta keretek között elvileg függetlenek voltak. Ez azonban a gyakorlatban még annyira sem érvényesült, mint a törvényhozás függetlensége vagy a helyi közösségek autonómiája. Az MDP vezetőitől kapta az elvi és gyakran a konkrét utasításokat az ügyészi szervezet is, amelynek „törvényességi” felügyelete 1953-tól az államigazgatásra és a vállalatokra is kiterjedt.

Az állami struktúrát megkettőzve községi-kerületi, sőt üzemi szintről felfelé haladva, és létszámban egyre szűkülve épült ki az MDP hierarchiája. Az 1951-es második kongresszuson csaknem 14 ezer pártszervezet 700 ezer tagját, az 1954-es III. kongresszuson 21 ezer alapszervezet 810 ezer tagját képviselték a küldöttek. A felvételért folyamodók száma alapján a taglétszám ennél jóval nagyobb mértékben is növekedhetett volna. A vezetés azonban – szociális háttér és előélet szerinti szelekció érvényesítésével – útját állta a még tömegesebb belépésnek. Sőt a két munkáspárt egyesülését követően úgynevezett tagrevíziót is végrehajtottak. Ennek során az 1948-ban még több mint 1 milliós taglétszámot 1951-ig közel 400 ezerrel csökkentették. Ez elsősorban a régi szociáldemokraták ellen irányult. Mellettük számos „kisnyilastól” és „passzív „kispolgártól” is ekkor szabadult meg a párt.

A községi, járási és üzemi alapszervezetek élén többnyire függetlenített párttitkárok álltak, akik a felülről kapott utasításoknak megfelelően ellenőrizték és „tanácsokkal” látták el a saját szintjüknek megfelelő államigazgatási szerveket, illetve az üzemekben és a munkahelyeken az állami vezetőket. Járási és megyei szinten kifejlett apparátusok működtek ugyanezzel a céllal és ugyanebben a szellemben. A városi és megyei pártbizottságok titkárai a tanácselnökök és a vb-titkárok politikai felügyeletét látták el. Az 1950-es évek elején ösz- szesen mintegy 30-40 ezer ember dolgozott függetlenített pártfunkcionáriusként, illetve -alkalmazottként a különböző pártbizottságokon.

Az állampárt legfőbb szerve formailag a kongresszus volt, amelyet ebben az időben 3 évente hívtak össze. 1948 és 1956 között összesen három kongresszust tartottak: 1948- ban, 1951-ben és 1954-ben. Az első 3 napig, a második és a harmadik egy hétig tartott. Az 1000 fő körüli küldött ilyen alkalmakkor meghallgatta az országos vezetők beszámolóit, megvitatta az előterjesztéseket, és – legalábbis elvileg – meghatározta a következő 3 év legfontosabb tennivalóit. A valóságban azonban a pártkongresszus nem vitafórum, hanem az országgyűléshez hasonló szavazógép volt, amely fergeteges tapsorkánok közepette fogadta el a beszámolókat és az előterjesztéseket. Minden, még a tetszésnyilvánítás s az esetleg indokoltnak tartott „építő kritika” is előre meghatározott forgatókönyv szerint zajlott, s a levezető elnökök ezek alapján adták meg a szót vagy kezdeményeztek tapsot. Egy idő után azonban már erre sem volt szükség, mert a küldöttek gyorsan megtanulták, hogy Sztálin vagy Rákosi nevének az említése után feltétlenül tapsolni illik.

A kongresszusnál több múlott a kongresszus által megválasztott Központi Vezetőségen, amely 71 tagból állt, és havonta ülésezett. Ezeken a legtöbb fontos kérdés terítékre került, s gyakran vitatkoztak is egymással a tagok. A 71 fő kiválasztását ezért mindig gondos mérlegelés előzte meg. A kongresszusokjelölőbizottsága kész jelölőlistákat kapott, amelynek az elfogadása nyílt szavazással történt. Ezt követően ugyan már titkosan voksoltak az elfogadott jelöltekről, ám példa arra, hogy a beterjesztett jelölteket ne fogadták volna el, egyszer sem akadt.

54. Rákosi Mátyás és Farkas Mihály külföldi vendégekkel a dísztribünön 1953. május elsején

Nagy létszáma és nem túl gyakori ülései miatt a Központi Vezetőség operatív irányító funkciókat nem tudott ellátni. Szerepe ezért eltörpült a Politikai Bizottságé mellett, amely hetente ülésezett. A Politikai Bizottság 1948-ban 14, 1951-ben 17 és 1953-ban 9 tagból állt. Ezek között voltak úgynevezett hazai kommunisták, akiket elsősorban Kádár János és Rajk László képviselt; szociáldemokraták, élükön Szakasitscsal és Marosánnal; valamint úgynevezett moszkovita kommunisták, akik Rákosi Mátyásból, Gerő Ernőből, Révai Józsefből, Farkas Mihályból, Vas Zoltánból és Nagy Imréből álltak. Kapcsolataik, tapasztalataik révén ez utóbbiak kezdettől a legbefolyásosabb csoportot képezték a vezetésen belül. Miután Nagy Imre 1949-ben kegyvesztett lett, a bennfentesek maguk között „ötös fogatnak”, illetve Vas Zoltán nélkül, aki csak 1951 és 1953 között volt PB-tag, „négyes fogatnak” is nevezték őket. De még ezen belül is létezett egy belső kör: a Rákosiból, Gerőből és Farkasból álló „trojka”. 1950 novemberében ez a három vezető alakította meg az úgynevezett Honvédelmi Bizottságot, amelynek létezéséről még a Központi Vezetőség sem tudott. Ez a három-négy ember volt az, akik külön-külön is meglévő moszkvai kapcsolataik révén a legtöbb információval rendelkeztek a szovjet vezetés mindenkori irányvonaláról, s akik ehhez alkalmazkodva és a helyzetet egymás közt megvitatva a Magyarországot érintő legfontosabb döntéseket meghozták. Döntéseiket a Politikai Bizottság 1953-ig általában vita nélkül elfogadta, s a pártközpont miniszteriális munkamegosztáshoz hasonló osztályai végrehajtották, illetve közvetítették az illetékesek felé. Bár eleinte mind a hazaiakkal, mind a szociáldemokratákkal együttműködésre törekedtek, valójában kezdettől bizalmatlanok voltak velük szemben. A szociáldemokratáknak nem tudták megbocsátani, hogy 1921-ben kiegyeztek Bethlennel, s az egész Horthy-korban legális keretek között és gyakran a különböző polgári pártokkal szövetségben működtek. A hazaiaknak pedig többek között az 1943-as pártfeloszlatást vetették szemükre, s nehezen viselték el tőlük függetlenül kialakult tekintélyüket, befolyásukat és esetleges népszerűségüket is.

A Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság mellett jelentős hatalommal rendelkezett az úgynevezett Titkárság is, amelyet az említett informális csúcsvezetés 3-4-5 tagja és a legfőbb állami vezetők alkottak. Ez a testület 1951-től 8, 1954 után 5 főből állt. Mivel csak vezető párfunkcionáriusokból állt és tagjai napi munkakapcsolatban álltak egymással, az „élcsapat élcsapatának” hitte magát, és a másik két kollektív vezetői testület számos – főleg személyi-szervezeti jellegű – jogkörét gyakorolta.

A hierarchiában elfoglalt helyet különböző presztízsszimbólumokjelölték. Miközben szavakban egyenlőséget, lemondást és puritanizmust hirdettek, a csúcson helyet foglalók uszodával ellátott tágas budai villákban laktak, páncélozott, különleges kürtökkel és fényjelzőkkel felszerelt nagy szovjet autókon közlekedtek, s hivatalukban három-négy telefonkészülék állt az asztalukon: egy a Moszkvával, illetve a baráti országok vezetőivel való kapcsolattartásra; egy a miniszterekkel és a legfelsőbb pártvezetőkkel való érintkezésre („M” vonal); egy, amely a vidéki párt- és állami szervekkel, valamint a nagyobb üzemekkel biztosította az összeköttetést („K” vonal); s végül a közönséges közvetlen városi vonal, amely persze abban az időben még szintén nagy kincsnek számított. E legfeljebb néhány tucat személyből álló felső kör kiemelt kórházi ellátásban részesült (Kútvölgyi Úti Kórház), korlátlanul használhatta az exkluzív párt- és állami üdülőket, külön boltból ingyenesen rendelhetett bármilyen luxuscikket, és ruháit külön szabóság készítette méretre. A hierarchia alsóbb szintjein csökkent az igénybe vehető privilégiumok száma és minősége. A lefüggönyözött és fekete színű állami autóval közlekedők – s ilyennel már a megyei pártbizottságok első titkárai is rendelkeztek – mindenesetre már nagy hatalmasságoknak számítottak.

A párthierarchia csúcsán a párt főtitkára, illetve 1953-tól első titkára: Rákosi Mátyás állt. Rákosi hazaérkezésétől, 1945 nyarától töltötte be ezt a funkciót, s emellett miniszterelnökhelyettes, majd miniszterelnök is volt, s egyben az 1949-ben létrehozott Függetlenségi Népfront elnöki tisztét is viselte. Rákosit az 1940-es évek végétől Sztálinhoz hasonló személyi kultusz övezte. „Ha Rákosit mondunk – mennydörögte Gerő már 1949-ben -, akkor ezalatt a magyar népet értjük; s ha a magyar népet említjük, akkor Rákosira gondolunk.” A Rákosi körüli vezérkultusz, amely messze túltett azon, mint ami Horthy Miklóst vagy Gömbös Gyulát övezte, 1952. március 9-én érte el csúcspontját, amikor az ország „Sztálin legjobb magyar tanítványának” a 60. születésnapját ünnepelte. Ez alkalomra a magyar írók – Vas István szerkesztésében – külön kötetet adtak ki (Magyar írók Rákosi Mátyásról); Rusznyák István, az MTA elnöke Rákosi Mátyás és a magyar tudomány címmel írt értekezést; a Magyar Történelmi Társulat Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány címmel rendezett ünnepi ülésszakot; a Munkásmozgalmi Múzeum kiállítást rendezett Rákosi elvtárs harcos élete címmel, s a nagy nap előestéjén az Operaházban megrendezett díszünnepélyen mindenki, aki a politikai, gazdasági és kulturális elithez tartozott, megjelent. Az ünnepi est szónoka, Gerő Ernő beszédében Rákosi és a párt, illetve Rákosi és a magyar nép összeforrottságáról, azonosságáról beszélt. Árpád és Kossuth után – legalábbis a propaganda szintjén – ezzel új atyja született a magyar népnek: „Rákosi apánk”, akit a magyar nép határtalan szeretettel és tisztelettel övezett. Ezt számos fűzfapoéta igyekezett rigmusokba szedni. Az egyikük így: Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjatok rózsát Rákosi Mátyás elébe. / Hadd járjon O a rózsában bokáig / Éljen, éljen Rákosi Mátyás sokáig! Az operaházi ünnepség is ennek elének- lésével fejeződött be.

A hatalom koncentrációja és a diktátort övező személyi kultusz mellett a totális állam fontos tulajdonsága az engedetlenekkel és a potenciális riválisokkal való kíméletlen leszámolás s egy olyan terrorrendszer felépítése és működtetése, amely lényegében az egész társadalmat rettegésben tartja. Magyarországon ennek elsődleges eszköze a Belügyminisztériumnak az a különleges testülete volt, amelyet előbb Államvédelmi Osztálynak (ÁVO), majd 1948. szeptember 6-ától Államvédelmi Hatóságnak (ÁVH) neveztek, s amely eredetileg a háborús bűnösök felkutatásával foglalkozott. (Szgy. II/29-30.) A szervezet 1949-ben kivált a Belügyminisztériumból, s közvetlenül a Minisztertanács, majd 1950-től a Honvédelmi Bizottság, s személy szerint a „trojka” katonai és biztonsági ügyekért felelős tagja, Farkas Mihály felügyelete alá tartozott. Nagyságára jellemző, hogy 1953-ban már 16 központi osztályból állt, minden megyében, megyei jogú városban, sőt a nagyobb járásokban is működtek csoportjai. A kisebb járások és városok rendőrségei mellé ugyancsak beosztottak egy-egy államvédelmi tisztet. A kék váll-lapos és sapkaszegélyű állomány mellett, amelybe szigorúan ellenőrzött és általában csak munkás- vagy parasztszármazású fiatalokat vettek fel vagy soroztak be, 1950-től a zöld parolis határőrség is a szervezethez tartozott. Emellett a testülethez tartozott mintegy 40 ezer titkos informátor, akik több százezer személyről szolgáltattak adatokat. A központi kartotékrendszer közel 1 millió személyről, tehát a felnőtt lakosság több mint 10%-áról tartalmazott információkat.

55. A MAVAG dolgozói csapatzászlót adnak át az Államvédelmi Hatóságnak. Az elnökségben a szónok mögött balról Farkas Mihály, Kádár János és Péter Gábor. 1949. április 26.

A háborús bűnösök felkutatása mellett az ÁVH eleinte a fokozatos szovjetizálás ellen fellépő személyek – Kovács Béla, Mindszenty stb. – ellen gyűjtött adatokat, fabrikált hamis vádakat, gyártott hamis bizonyítékokat, s próbálta beismerő vallomásra kényszeríteni az áldozatokat. 1949-től azonban – ebben is Sztálint, illetve a Szovjetuniót követ-ve – már magukra a kommunistákra is sor került. Az első áldozat Rajk László volt, akit 1949. május 31-én tartóztattak le különböző koholt vádakra – kémkedés az „imperialistáknak”, együttműködés a Horthy-kor titkosrendőrségével, kapcsolattartás az 1948-ban kiátkozott jugoszlávokkal – hivatkozva. A per egyik célja a Tito-ellenes szovjet politikával való szolidaritásvállalás demonstrálása, a másik egy feltételezett vetélytárstól való megszabadulás volt. Rákosi, aki az áldozat személyét kijelölte, eleinte habozott az agrárkérdésben különvéleményt nyilvánító Nagy Imre és a NÉKOSZ fiataljai körében népszerű, karizmatikus, s tőle eltérően magas, sovány és jó megjelenésű Rajk között. Végül az utóbbi mellett döntött, feltehetően azért, mert a moszkvai kapcsolatokkal rendelkező Nagy Imrével nehezebb lett volna elszámolnia szovjet elvtársai előtt, mint a „hazai” Rajkkal. Rajk eleinte mindent tagadott. „Elvtársai” – köztük Farkas Mihály és barátja, Kádár János belügyminiszter – azonban meggyőzték, hogy a per célja kizárólag az „osztályellenség” megfélemlítése, s a halálos ítéletet természetesen nem fogják végrehajtani, sőt utóbb teljes mértékben tisztázni fogják a vádak alól. Rajk ezek után mindazt beismerte, amit Péter Gábor és az ÁVH emberei kértek tőle, s beismerő vallomását rádión közvetítették. 1949. október 15-én végezték ki. Perének részeként az ÁVH további 141 személyt vett őrizetbe, akik közül 14-et kivégeztek, 11-et életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, s 38-at internáltak. (Szgy. II/24-26.)

1950 tavaszán és nyarán a volt szociáldemokraták többségétől szabadult meg a trojka. A több száz letartóztatott közül 276-ot internáltak, 154-et elítéltek. Szakasits Árpádot életfogytiglani börtönre, Marosán Györgyöt halálra ítélte a bíróság, amit kegyelemből utóbb ugyancsak életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak. 1951 tavaszán a hazai kommunisták újabb csoportjára került sor. Összesen 21 ismert vezetőt vetettek börtönbe, köztük Kádár

Jánost. 1952-ben ismét volt szociáldemokratákat tartóztattak le, majd – ebben is Sztálint majmolva, a moszkvai zsidó orvosok ügyének mintájára – hozzáláttak egy cionista per előkészítéséhez. Ha Sztálin 1953-as halála következtében aktualitását nem veszti, ennek fővádlottja valószínűleg Vas Zoltán lett volna. Az úgynevezett munkásmozgalmi vezetők elleni koncepciós perekben összesen 28 személyt ítéltek halálra és végeztek ki. A kínzásokba belehaltakkal, öngyilkosokkal és a börtönökben elpusztultakkal azonban a 80-at is meghaladta az áldozatok száma.

Az országos és politikai jelentőségű koncepciós perek az intézményesített terrornak azonban csak egy részét jelentették. Ezek mellett számos más módon is folyt a társadalom permanens rettegésben tartása. 1950 és 1953 között az ügyészségek összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték, s a bíróságok végül 650 ezer vádirattal foglalkoztak. Ezek közül 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. 1953-ban szinte már nem akadt család, amelynek egyik vagy másik tagja ne került volna összeütközésbe a rendőr- vagy államvédelmi hatóságokkal. Az elítéltek egy része börtönökbe, másik részük internáló- vagy munkatáborokba került. Az internálások 1950 nyarán kezdődtek a dé li határsávban élő „megbízhatatlan” – többnyire birtokos paraszti – családok kitelepítésével. Az internálótáborok száma, melyeket ugyancsak a kékparolis „ávósok” őriztek, 1953-ra elérte a 100-at. Ezekben 44 ezer „osztályellenség” törte a követ, bányászta a rezet vagy a szenet, illetve szolgáltatta a segédmunkát a különböző nagy építkezésekhez. A leghírhedtebb internálótábor a recski kőbánya volt.

A magyar Gulag lakóin belül külön kategóriát képezett az a 14-15 ezer ember, akiket 1951. nyarán többnyire minden bűnvádemelés vagy bírósági eljárás nélkül, egyszerű rendészeti határozattal telepítettek ki a fővárosból és a vidéki nagyvárosokból vidékre, elsősorban a Hortobágyra, s kényszerítettek mezőgazdasági munkára. Ok zömmel a régi elit, illetve felső középosztály itthon maradt képviselői közül kerültek ki, 6 herceggel, 52 gróffal, 41 báróval, 22 volt miniszterrel és államtitkárral, 85 tábornokkal és 30 gyártulajdonossal soraik között. Ez az intézkedés részben a „horthysta reakcióval” szembeni változatlan éberséget és keménységet volt hivatott demonstrálni, részben pedig az új elit lakásigényeinek kielégítését könnyítette meg. A kitelepítettek általában nagy és reprezentatív lakásait ugyanis szétosztották a funkciójuknál vagy kapcsolataiknál fogva arra érdemesek között.

Az 1947-es békeszerződés egy összesen 70 ezer fős hadsereg fenntartását engedélyezte Magyarország számára. A hidegháborús viszonyok miatt azonban, amelynek egyik térségen belüli jele az volt, hogy 1948. június 28-án Jugoszláviát kizárták a Kominformból, Moszkva az ellenőrzése alá tartozó országoktól, így Magyarországtól is, nagy létszámú hadseregek felállítását és fegyverben tartását kívánta meg. A komolyabb harci érték nélküli magyar honvédség így egy-két év alatt számottevő ütőerőt jelentő hadsereggé duzzadt. 1948 szeptemberében a magyar fegyveres erők két ember- és felszereléshiánnyal küszködő gyalogos- és egy műszaki hadosztályból álltak. 1950 nyarán viszont már 9 gyalogos- és 2 páncélos-, illetve gépesített hadosztály, 4 tüzérdandár, 9 légvédelmi hadosztály, 3 utászdandár, 1 lovassági és egy híradódandár, valamint három nehézpáncélos- és egy felderítőezred állt fegyverben. Ezeknek a fegyvernemeknek az emberállománya megközelítette a 200 ezer főt. A légierő létszáma ugyanekkor 53 ezer főt tett ki, a hadrendbe állított harci gépek száma pedig – az engedélyezett 70 helyett – 500-at. Ha ehhez az ÁVH – beleértve a Határőrséget – 50-60 ezres sorállományát is hozzávesszük, akkor a magyar fegyveres erők létszáma a 300 ezer főt is meghaladta, s ez több volt, mint a XIX. század utolsó harmadában a közös hadsereg békeállománya. A magas létszámot azzal érték el, hogy lényegében minden nagykorú fiatalembert besoroztak, a szolgálati időt több fegyvernemnél felemelték három évre, és ösztönözték a „továbbszolgálást”. Ennek a durván 300 ezer fős hadseregnek a szovjet haditervek szerint az lett volna a feladata, hogy a Duna-Tisza közén felvonulva és Szabadka-Újvidék irányába előrenyomulva éket verjen a jugoszláv védelembe, s ezzel előkészítse a második hullámban érkező szovjet alakulatok győzelmét.

Ekkora hadsereg eltartása és felszerelése természetesen óriási ráfordításokat igényelt. 1950 és 1952 között az állami költségvetésnek mintegy 25%-át fordítottak hadikiadásokra. A hadsereg egyetlen évi fizetése többet tett ki, mint amit az oktatás fejlesztésére 5 év alatt fordítottak, s a híradó-parancsnokság két év alatt többet fogyasztott, mint amennyit a posta öt év alatt beruházott.

A hadseregfejlesztés kezdeti fázisában a horthysta tisztikar szakértelme nélkülözhetetlen volt. A szolgálatra jelentkező tiszteket ezért nemcsak fogadták, hanem rang és beosztás szerint gyors előrejutásukat sem akadályozták. Teljesen azonban sem a magyar, sem a szovjet vezetők nem bíztak meg bennük, s ezért már 1948 végétől rendszeresítették a szovjet katonai tanácsadók intézményét. Ezek ezredszintig lemenően épültek be a magyar hadsereg szervezetébe, s rövidesen mint felügyelők kezdtek viselkedni. Részben a parancsnokló tisztikar ellenőrzésére hozták létre a politikai tisztek intézményét is. Az úgynevezett po- litrukok (polityicseszkij rukovogyitel) zászlóaljaktól fölfelé minden katonai egység társparancsnokai voltak, akik nem az egységparancsnokok, hanem a honvédelmi miniszter első helyettese által irányított Politikai Főcsoportfőnökség alárendeltségébe tartoztak. Az általános politikai felügyelet ellátása mellett hozzájuk tartoztak az egységeken belüli párt- alapszervezetek is. A hadseregen belül így lényegében egy ugyanolyan kettős irányítási struktúra alakult ki, mint az államigazgatásban. A feladatokat a politikailag megbízhatóbb pártkáderek adták ki, de a végrehajtás a felkészültebb szakközegekre hárult.

E kettős, sőt hármas struktúra kialakulásával párhuzamosan gyors ütemben folyt az új tisztikar kiképzése. 1949 és 1951 között rövidített tanfolyamokon vagy legjobb esetben 1-2 éves tiszti iskolákon kiképzett fiatal káderek foglalták el a középvezetői beosztások többségét. Ezzel egy időben megkezdődött a továbbszolgáló horthysta tisztek politikai meggyőződésétől lényegében független likvidálása. Az 1950-es úgynevezett tábornokperben 12 tábornokot és főtisztet végeztek ki, és 13-at életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Másoknak, például Pálffy György tábornoknak már az 1949-es Rajk-perrel összefüggésben kioltották az életét. A tisztogatások és a személycserék oly „jól” sikerültek, hogy az 1954-es tisztikarnak már csak 15%-a rendelkezett a 8 osztályos eleminél magasabb iskolai végzettséggel. Igaz viszont, hogy 65%-uk párttag volt, s 60%-uk munkásként dolgozott bevonulása előtt. A hadsereg vezetése körülbelül ekkorra érte el azt a színvonalcsökkenést, amely a parlamentben, az államigazgatásban és az államosított üzemek élén már az 1940-es évek végére bekövetkezett.