Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY ÉS A KULTÚRA ÁLLAMOSÍTÁSA

5. AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY ÉS A KULTÚRA ÁLLAMOSÍTÁSA

A háború a kultúra és művelődés terén is hatalmas károkat okozott. A bombázások és be- lövések következtében a népiskoláknak körülbelül felét, a középiskoláknak 60%-át érte épületkár. A tantermek kisebb része romokban hevert, nagyobb részük pedig ablaktalanul, súlyosan rongált állapotban várta az újjáépítő kezeket. Bár a helyreállítási munkák azonnal megkezdődtek, a 2442 súlyosabb kárt szenvedett iskolaépületből 810-et 1947 elején még mindig nem lehetett használatba venni. Az épületkároknál is nagyobb volt az a veszteség, amely a felszerelés terén mutatkozott. Az iskolai szertárak és könyvtárak, a kutatóintézeti műszerparkok és a közgyűjtemények műkincseinek tömege pusztult el a felfordulásban, vagy került német, illetve orosz kézre. Hiányos volt a régi személyi állomány is. Az ország 25-26 ezer tanítója közül 1946 tavaszán mintegy 2000 még nem tért vissza az orosz hadifogságból, 200 Nyugaton maradt, s közel 800 igazolóbizottsági eljárásra várt. A harcok és a fasiszta barbárság széles rendet vágtak az írók között is. A munkaszolgálat, a „halálmenetek” és a koncentrációs táborok összesen 72 író életét oltották ki, köztük Radnóti Miklósét, Szerb Antalét, Halász Gáborét és Sárközi Györgyét. Szabó Dezső éhen pusztult az egyik óvóhelyen, s nem érte meg a háború végét Babits és Móricz sem, akik 1941-ben, illetve 1942-ben természetes halált haltak.

51. Megkezdődik a tanítás a fűtetlen iskolában. 1945

A pusztulás, amely az országot érte, azonban nemcsak rombolt, hanem új erőket, friss energiákat is felszabadított. A háború előtti és alatti demokratikus reformelképzelések, amelyek számára korábban nem nyílt megfelelő tér, most hirtelen mind felszínre törtek, és utat kerestek maguknak. Bár részletkérdésekről sokat vitatkoztak, abban a koalíciós pártok mind egyetértettek, hogy a keresztény középosztály művelődési monopóliumának véget kell vetni, és az 1930-as és 40-es évek népi törekvéseinek szabad utat engedve diszkriminációmentes esélyegyenlőséget szükséges biztosítani a különböző társadalmi hátterű fiatalok számára. Konszenzus uralkodott a tekintetben is, hogy az addig közvetített műveltséganyag és az ifjúság elé állított műveltségeszmény revízióra szorul, s e revízió során gondoskodni kell arról, hogy az új magyar generációk ne váljanak még egyszer olyan illúziók, utópiák és vágyálmok rabjaivá, melyek katasztrófába sodorhatják a nemzetet. „Nem mondhatunk le nemzetiségünkről, szabadságunkról, önálló létünkről, egyéniségünkről. De tudomásul kell vennünk, hogy kis nép vagyunk, amelyet vezetői egy alapjában erkölcstelen s erejét túlhaladó vállalkozásba dobtak be s amelynek nem lehet ma előbbrevaló kötelessége annál, hogy vereségeinek tanulságait levonja. [...] Vállalnunk kell tehát s értékesítenünk mindazt, ami a régi magyarságból történelmünkben, hagyományainkban, szokásainkban elevenen él. De meg kell vizsgálnunk e hagyományt, külön kell választanunk benne azt, ami dísznek, emléknek való muzeális érték, s azt, ami valóban építő része lehet életünknek” – fogalmazta meg ezt a programot a parasztpárti Keresztury Dezső, a Tildy- és a Nagy Ferenc-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere.37

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsadó szerveként az Ideiglenes Kormány 1945. április 19-én Országos Köznevelési Tanácsot létesített. Ennek elnöke a Nobel-dí- jas tudós, Szent-Györgyi Albert lett. Vezető tagjai között helyet foglalt többek között Bay Zoltán, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Illyés Gyula, Veres Péter és Ferenczy Béni. A tanács elsődleges feladatának az új, demokratikus szellemű nevelés alapelveinek a kidolgozását tekintette.

Az esélyegyenlőség elvéből kiindulva legfontosabb feladatnak a tanács és a minisztérium is az elvileg már 1940-ben bevezetett 8 osztályos alapiskola általánossá és kötelezővé tételét tartotta. Ezért ezt már az Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte 1945. augusztus 18-án (6650/1945. M. E. sz.) A közoktatás új bázisiskolái a régi népiskolák, valamint a polgári iskolák és a gimnáziumok 1-4. osztályának az összevonásával alakultak ki. Az alsó- és középfokú oktatás szerkezete ezáltal nagymértékben egyszerűsödött; lényegében kétszintűvé vált. A mindenki számára kötelező általános iskola funkciója kibővült. Az írás, olvasás és a számolás elsajátítása mellett, amely már az alsó tagozatban megtörtént, a felső négy osztályban széles körű társadalom- és természettudományos műveltségi anyag átadása vált lehetővé.

Az új rendszerre való áttérés természetesen nem ment egyik napról a másikra. 1946-ban még csak 816 általános iskola működött az országban, alig több, mint az összes népiskola 10%-a. Ezek többsége a régi gimnáziumokból és polgárikból alakult ki, s a népiskolák közül csak 300 tudott 5. osztályt indítani. Az átalakulás üteme a későbbiekben felgyorsult. 1948 tavaszán már 4183 általános iskolát regisztráltak 765 ezer tanulóval, s a régi keretek között oktató elemik száma, amelyekben 278 ezren tanultak, lecsökkent 3 ezerre. Az átalakulási folyamat az 1940-es évek végére fejeződött be. A népiskolai hálózat régi rákfenéje, a tan

terem- és tanítóhiány, illetve az alacsony gyermeklétszámból adódó osztatlan vagy részben osztott típusú oktatás azonban még sokáig megmaradt. A kis falvak és a tanyás körzetek általános iskoláiban gyakran továbbra is csak egy vagy jobb esetben két tanító oktatott. Az 1949-1950-ben regisztrált 6206 általános iskolából teljesen osztott, azaz az alsó tagozaton minden évfolyamon külön osztálytanítóval rendelkező és a felső tagozaton szaktanárokkal oktató iskolák száma még mindig csak 1534, azaz az összes 25%-a volt, s az egy tanulócsoportos és egytanítós iskolák száma 1344, azaz 22%. Az általános iskolák 53%-ában tehát egynél több, de nyolcnál kevesebb tanulócsoportban folyt az oktatás. Az 1937-1938-as helyzethez képest, amikor az iskolák 41%-a volt egytanítós s 14%-a teljesen osztott, máris mutatkozott azonban némi javulás. A pedagógushiány és a rendszeresen iskolába járók számának növekedése miatt az egy tanítóra jutó tanulók száma ismét meghaladta a 60-at, mint az 1920-as évek elején. A második világháború előtti 50 fő alatti szintet csak a koalíciós időszak végére érte el. A 8 osztályos általános iskola bevezetése tehát a színvonalnövekedéshez szükséges feltételek előzetes biztosítása nélkül történt meg, s így egyelőre a legnagyobb jó szándék mellett sem eredményezhette az alapoktatás minőségi javulását.

Mint korábban, az általános iskolai oktatás szempontjából leginkább hátrányos helyzetben továbbra is a tanyás vidékek és aprófalvak tanulói voltak. Rajtuk körzeti általános iskolák, napközi otthonok, illetve tanyai internátusok szervezésével igyekezett segíteni a koalíciós kultuszkormányzat. Ezek az intézmények többnyire elhagyott vagy kisajátított főúri kastélyokban rendezkedtek be, például Habsburg Józseffőherceg alcsúti palotájában, vagy Parádon a Károlyi, Héderváron a Khuen-Héderváry és Nagydorogon a Széchenyi grófok egykori lakhelyén.

Az új általános iskolák oktatógárdájának biztosítása érdekében 1947-1948-ban átalakították a tanító- és tanárképzést. A pedagógusképzés addigi hierarchizált rendszerét megszüntették, és bevezették a gimnáziumokra épülő 3 éves nevelőképző főiskolák intézményét. 1947-ben ilyen új típusú pedagógiai főiskola kezdte meg működését Budapesten, majd Szegeden, Pécsett és Debrecenben. Az itt szerzett diploma alsó fokú tanításra és tantárgycsoportok felső tagozatos oktatására egyaránt jogosított. Hamarosan kiderült azonban, hogy e két funkció csak nehezen egyeztethető össze, s hogy a hirtelen fellépő pedagógushiányhoz képest a jelentkezők száma kevés. 1949-1950-ben ezért a tanulmányi időt 2 évre redukálták, visszaállították a középfokú tanítóképzőket, s úgynevezett pedagógiai gimnáziumokat szerveztek. Ezzel párhuzamosan beindították az úgynevezett szaktanítóképzést, amelyek keretében a nyári szünetekben tanítókat igyekeztek felkészíteni szaktanári feladatok ellátására. Az egymást követő átgondolatlan szervezeti reformok kettős következménnyel jártak. Egyrészt gyorsan és jelentősen nőtt az általános iskolai tanítók és tanárok száma, amelynek következtében csökkent az egy oktatóra jutó diáklétszám. Az 1945-1946-as tanévben ez a szám még 44 volt, tehát nem sokkal jobb, mint 1937-1938- ban (47). Ettől kezdve azonban rohamosan csökkent, s 1954-1955-re 26-ra mérséklődött. E változás pozitív jelentőségét nagyban lerontotta viszont az a tény, hogy az új tanítók és tanárok jelentős része nem részesült alapos képzésben. Több mint 70%-uk csak tanítói képesítéssel rendelkezett, miközben sokuknak szaktanári feladatokat kellett ellátni.

Középszinten a gimnáziumok és reáliskolák négyosztályossá válása jelentette a legnagyobb változást. Számuk az 1940-es években érdemben nem módosult: a volt polgárikból lett közpiskolákat is ideszámítva 400 körül ingadozott. A középiskolások létszáma ugyancsak az 1930-as évek végének megfelelő szint, tehát 70 ezer körül mozgott, s csak az 1948-1949-es tanévben emelkedett 80 ezer fölé. A diákok szociális összetétele viszont változni kezdett. A kor általános szelleméből következőleg a munkás- és parasztszárma- zásúak aránya enyhén emelkedett.

A tanoncoktatás 1949-ig a régi keretek között, változatlan létszámmal folyt. A szakmunkásképzést az 1949. évi IV tc. helyezte új alapokra. Ennek lényege az addig heti 9 órás elméleti képzés felemelése volt heti 2-3 napra. Tanoncnak, illetve az ekkor bevezetett új terminológia szerint ipari tanulónak a továbbiakban az általános iskolát elvégzett diákok jelentkezhettek.

A felsőoktatásban két új tendencia bontakozott ki. Az egyik a hallgatói létszám ugrásszerű növekedése volt. A tanulók száma az 1937-1938-as tanévhez képest már 1946-1947-re megduplázódott. A diákok szociális összetétele ez esetben is a korábban hátrányokat szenvedett alsóbb rétegekjavára tolódott el, noha egyelőre nem nagy mértékben. Az ugrásszerű létszámnövekedés természetesen nem járt, nem járhatott együtt a tanári kar létszámának hasonló mértékű növekedésével. S amennyiben mégis, az színvonalcsökkenést vont maga után. A másik új fejlemény a szakirányonként elkülönülő felsőoktatási intézmények fokozatos kialakulása volt az addigi univerzitás típusú, tehát a tudományok teljes vagy közel teljes vertikumát oktató egyetemekkel szemben. A sort a Magyar Agrártudományi Egyetem létrehozása nyitotta meg már 1945-ben. A budapesti agrárjellegű fakultások mellett ehhez csatolták az ország más városaiban működő mezőgazdasági főiskolákat is. Mivel a budapesti karok elhelyezése megoldatlan volt, az intézmény 1949-től fokozatosan Gödöllőre költözött. Ezt 1948-ban a Magyar Közgazdaság-tudományi Egyetem létrehozása követte Budapesten az addigi közgazdasági kar bázisán. Az 1949-ben alapított Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolcra települt. Az osztódási folyamat ezt követően felgyorsult.

Az átalakuló iskolarendszer a jövő számára kívánt egységes nemzeti műveltséggel rendelkező generációkat nevelni. A kormányzat azonban máris igényelte a különböző irányító pozíciókba ültethető olyan „érett munkás- és parasztembereket”, akik – mint Keresztury fogalmazott – „múltjuknál, nevelésüknél, helyzetüknél fogva a demokrácia természetes hívei és szövetségesei” voltak. E célból kezdték szervezni az úgynevezett dolgozók iskoláit, amelyekben rövidített tanulmányi idő alatt és erősen szelektált ismeretanyag átadásával képeztek kádereket. (Szgy. I/496-497.) A felnőttoktatás hasonló intézményei a két világháború között is működtek. Azok azonban csak írni és olvasni tanítottak, s mobilizációs perspektívát nem kínáltak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik 1945. novemberi ren- delete alapján most viszont továbbtanulásra is jogosító speciális felnőttoktatási tanfolyamok indultak több szinten. Az alapismereti kurzusok hallgatóit nem számítva az általános iskola esti tagozatára 1946 és 1948 között 3-4 ezren, 1948-1949-ben viszont már 10-11 ezren jártak. Középiskolai szinten – gimnáziumban, polgáriban és tanítóképzőben – 1946-ban közel négyezren tanultak. A káderhiány enyhítése érdekében 1948-ban bevezették a felsőfokú tanulmányokra is jogosító szakérettségit. Ezt egy-, illetve kétéves tanulással lehetett megszerezni. 1946 és 1949 között évente valamivel több mint 1000 ilyen diák tanult az egyetemeken. Ez az összlétszámnak körülbelül 5%-át tette ki. Az ily módon kiképzett új káderek tudásszintje természetesen súlyos kívánnivalókat hagyott maga után, s a rendszeres képzésben részesült régi vezetők műveltségét meg sem közelítette.

A gyors elitcsere másik tipikus intézménye a NÉKOSZ, azaz a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége volt. A mintát ehhez a második világháború alatt létrejött Györffy-kollé- gium szolgáltatta. 1946 és 1948 között mintegy 120 népi kollégium alakult. Ezekben 1948 elején összesen 6067, az ország minden részéből összesereglett paraszt- és munkásfiatal élt, tanult és politizált együtt. Többségük középiskolába, sokan általános iskolába, mintegy ezren pedig egyetemre, főiskolára jártak. Korabeli kimutatások szerint a NÉKOSZ-osok közel 30%-a volt szegényparaszti, 20%-uk pedig kis- és középparaszti származású. Munkásháttérrel a diákok 12%-a rendelkezett, kisiparos- és kiskereskedő-családokból pedig 18%-uk érkezett. Közöttük tanult többek között a költő Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István, a filmrendező Kovács András, Jancsó Miklós és Bacsó Péter, az író Fekete Sándor és Fekete Gyula, a tudománytörténész Vekerdi László, a társadalompszichológus Pataki Ferenc, valamint a színész Törőcsik Mari, Horváth Teri, Szirtes Ádám és Soós Imre. A szervezet elnöke Gyenes Antal, főtitkára Szabó Gergely, majd Kardos László volt.

Az oktatás intézményi struktúrájának átalakításával párhuzamosan zajlott az oktatás tartalmának módosítása. A „demokratikus szellemű” „világnézeti áthangolás” jegyében, amelyet az irányító szervek alapvető feladatuknak tartottak, már 1945 áprilisában megkezdték a tankönyvek felülvizsgálatát. A forgalomban lévő 1034 tankönyvből 1946 őszéig 607-et teljesen kivontak a forgalomból, újraírattak 68-at, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal, illetve módosításokkal engedélyezték 386 használatát. A változtatások legtöbbje az irodalom- és a történelemtankönyveket érintette. Visszatérve az 1918 előtti elvekhez teljesen kimaradtak a kortörténettel foglalkozó fejezetek, s Magyarország földrajzát a trianoni határokon belüli országterületre korlátozták. Vezérelvként Szent-Györgyi Albert, a Közoktatási Tanács elnöke azt szabta, hogy az új tankönyveknek a „demokrácia nagy eszméit, a szabadság szeretetét, a szociális érzést, a nemzeti-népi gondolatot” kell szolgálniuk.

Az általános iskolák számára összeállított első tanterv 1946 júliusában jelent meg. Az új alapiskola feladatát ez abban határozta meg, hogy „a tanulót egységes, nemzeti műveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye, és közösségi életünk tudatos és erkölcsös tagjává nevelje”.[56] Politikai, világnézeti szempontból a tanterv elvileg értéksemlegességre törekedett, s a tanulók értelmi világának maximális fejlesztését tűzte ki célul, hogy azután a tanulók maguk választhassanak világnézetet, s dönthessenek politikai elkötelezettségükről. A valóságban persze ezt igen nehéz, sőt sok szempontból lehetetlen volt megvalósítani. Az új tanterv alapján készített s az 1947-1948-as tanévben már be is vezetett irodalmi tankönyvek szövegei közül például teljesen kimaradtak a konzervatív és nacionalista szellemiségű szemelvények. Helyükbe a plebejus radikalizmus és a polgári humanizmus írásai kerültek. Az első négy osztály olvasókönyveiben szereplő versek közül például Petőfi 60-nal, Arany 24-gyel, József Attila 19-cel, Ady 17-tel, Kosztolányi 13-mal, Babits 8-cal szerepelt. A prózaírók közül Móra Ferenc vezetett 55 szemelvénnyel, akit Gárdonyi követett 47-tel, Benedek Elek 19-cel, Móricz 11-gyel, Tömörkény 8-cal, s Mikszáth 4-gyel. A vallásos írások közül, amelyek régen nagy százalékban kerültek a tankönyvekbe, mindössze egy-két zsoltár, gyermekvers, illetve betlehemes ének maradt meg. A minisztérium 1947-es rendelete értelmében az 1947/48-as tanévtől kezdve csak ezekből az új, a minisztérium által jóváhagyott és az állami Tankönyvkiadó által kiadott könyvekből lehetett tanítani.

Az új tantervek lényeges tartalmi újítása volt az idegennyelv-oktatás hagyományos rendjének megváltoztatása. Az általános iskolák felső tagozatán megszűnt a latin kötelező oktatása. Helyette a helyi igényektől és feltételektől függően elvileg bármely más élő nyelvet taníthattak. A tanárhiány miatt a gyakorlatban viszont számos helyen semmilyen idegen nyelvet sem tanítottak. A középiskolákban csökkentették a német nyelv óraszámát, s más élő nyelveket favorizáltak. Az addig sehol sem tanított orosz nyelv elterjesztése, illetve szaktanárok képzése céljából a budapesti tudományegyetem kebelén belül 1946-ban külön Orosz Intézetet szerveztek.

52. Mindszenty József hercegprímás 1948-ban

A közoktatás tartalmi és strukturális reformját sokan ellenezték. Mindszenty például már 1945. október 5-én tiltakozott a miniszterelnöknél a 8 osztályos általános iskola ellen, amelyet az egyházak autonómiájának és iskolafenntartási jogának megsértéseként értékelt. 1946-ban tiltakozott néhány kisgazda, illetve a Kisgazdapártból kivált politikus is az oktatás színvonalának várható csökkenése miatt. Még nagyobb felzúdulást váltott ki a tankönyvek revíziója, a tankönyvkiadás államosítása, s különösen a kötelező hitoktatás megszüntetésének és fakultatívvá tételének felvetése 1947 tavaszán. Ez utóbbit a munkáspártok kezdeményezték, de a rá nehezedő politikai nyomás miatt a Kisgazdapárt is elfogadta. Az egyházak és a vallásos emberek viszont nemtetszésüknek adtak hangot. „Ennek a kérdésnek hirtelen erőltetése most, amikor az országnak sokkal súlyosabb problémái várják megoldásukat – figyelmeztetett a katolikus püspöki kar 1947. április 12-ei körlevele -, bennünk azt az érzést kelti, hogy lappangó kultúrharccal állunk szemben. Úton-útfélen halljuk, plakátokon olvassuk a jelszót: »Előbb demokráciát, azután szocializmust!« Attól tartunk, hogy a hitoktatás kérdésében is sokaknál ez a szándék: előbb fakultatív hitoktatást, azután semmilyen hitoktatást, végül materialista világnézeti oktatást!”39 A kötelező hitoktatás eltörlésével, s általában a kommunisták iskolapolitikai törekvéseivel maga Keresztury sem értett egyet, s ezért 1947. március 14-én lemondott. Bár utóda, a kisgazdapárti, de valójában kezdettől fogva „társutas” Ortutay Gyula támogatta a tervet, a törekvés olyan ellenállásba ütközött, hogy a kormány átmenetileg kénytelen volt visszavonulót fújni.

A kommunisták vezette Baloldali Blokk és a katolikus egyház mögött felsorakozott hívők kultúrharcának döntő ütközete 1948-ban – fordulat éve! – bontakozott ki a felekezeti és községi iskolák államosításának kérdése körül. Az 1947-1948-as tanévben az általános iskoláknak – ideértve az átalakuló polgárikat is – 63, a középiskoláknak 49, az óvónőképzőknek 60, s a tanítóképzőknek 74%-át a felekezetek, elsősorban a katolikus egyház tartotta fenn. A kommunisták – például Révai – úgy okoskodtak, hogy mindaddig, amíg ezek az iskolák nem kerülnek állami, azaz perspektivikusan kommunista kézre, a társadalom átnevelése leküzdhetetlen akadályokba fog ütközni. A protestáns egyházak és az izraelita hitfelekezet kitértek a kilátástalannak ítélt konfrontáció elől, s kényszeredetten bár, de az állammal kötött 1948 végi egyezményekben hozzájárultak iskoláik átadásához. Azokat, akik tiltakoztak, vagy félreállították, vagy börtönbe vetették. Ez történt Ravasz Lászlóval, a Református Egyház Egyetemes Konventjének elnökével, akit 1948 áprilisában lemondattak, valamint Ordass Lajos evangélikus püspökkel, akit 1948. október 1-jén koncepciós perben kétévi fegyházra ítéltek. A katolikus egyház, amelynek legtöbb vesztenivalója volt, s amely mögött a lakosság elvileg több mint kétharmada állt, nagyobb ellenállást tanúsított. Amikor 1947. május 1-jén Rákosi bejelentette, hogy a „magyar demokrácia” legsürgősebb feladata az iskolák államosítása, a püspöki kar ismét körlevélben buzdította ellenállásra a híveket. Egy ilyen helyi ellentüntetés során – Pócspetrin 1948. június 3-án – saját fegyvere által véletlenül meghalt egy rendőr. Az eset kapóra jött az államosítást erőszakoló kormányerőknek, amelyek igyekeztek hisztérikus légkört teremteni. A gyilkossággal vádolt községi jegyzőt statáriális úton kivégezték, a falu plébánosát pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ezek után, 1948. június 16-án került a parlament elé az egyházi iskolák államosításával foglalkozó törvényjavaslat, amelyet a jelen lévő 293 képviselő közül 230 szavazott meg, és ellene mindössze 63 nyilatkozott. Utóbbiak nevében többek között Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke szólalt fel.

Az 1948. évi XXXIII. tc. (Szgy. I/516—517.) értelmében mintegy 6500 községi és felekezeti iskola került állami tulajdonba. Ezek közel felét a katolikus egyháztól vették el. Bár a kötelező hitoktatás egyelőre megmaradt, a vallásos nevelés bástyái ezzel leomlottak. Az államosított iskolák 18 ezer nevelője a törvény értelmében régi fizetésük meghagyásával állami alkalmazottá vált. Mindszenty azonban megtiltotta, hogy egyháziak állást vállalhassanak az államosított iskolákban. A szerzetes-, apáca- és paptanárok többsége engedelmeskedett a főpásztori parancsnak. A 18 ezer katolikus nevelő közül összesen 5 ezer tagadta meg a további tanítást. Ez tovább fokozta a tanítók és tanárok közötti létszámhiányt, s egyben olyan színvonalcsökkenést idézett elő, amelyet a magyar közoktatás csak évtizedek múlva hevert ki – ha egyáltalán kiheverte. A hanyatlás különösen néhány nagy múltú középiskolában, valamint a tanítóképzésben mutatkozott meg.

A kommunistákkal való nyílt konfrontációt makacs elszántsággal vállaló Mindszenty 1946-ra nemcsak a hívő katolikusok bálványává, hanem mindazok utolsó reménységévé és orientáló személyiségévé vált, akikre az egyre nyilvánvalóbban kirajzolódó kommunista egyeduralom perspektívája riasztólag hatott. A kommunista vezérkar ezért elhatározta, hogy Bethlen István, Kovács Béla, Nagy Ferenc, Sulyok Dezső, Tildy Zoltán és mások után tőle is megszabadulnak. Kémkedés, valutaüzérkedés és a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény koholt vádjával ezért 1948. december 26-án letartóztatták, majd 1947.február 8-án életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélték. (Szgy. I/520-523.) Mint oly sokan a „néphatalom ellenségei” és a „reakciósok” közül, közben ő is megismerkedett Péter Gábor altábornaggyal, valamint az Andrássy út 60.-ban székelő szadista kihallgatótisztekkel és verőlegényekkel.

Miután Mindszentyt elítélték és bebörtönözték, ismét napirendre tűzték a kötelező vallásoktatás megszüntetését. Ezt végül az Elnöki Tanács 1949. szeptember 5-én megjelent 5. számú törvényerejű rendelete mondta ki. (Szgy. II/24.) Az ifjúság ettől kezdve a szülők akaratától és bátorságától függően részesült vagy nem részesült hitoktatásban. Ajövő nemzedékek lelkéért, szellemi befolyásolásáért folytatott harc ezzel lényegében eldőlt. Földbirtokaik után az egyházak iskoláikat is elvesztették. Az állammal kötött 1950. augusztus 30-ai megállapodás értelmében a katolikus egyház kezén mindössze 8 gimnázium maradhatott. A reformátusok 5, az evangélikusok 1, s az izraeliták ugyancsak 1 gimnáziumot működtethettek. Ezzel egyidejűleg kiadói tevékenységüket is korlátozták. A különböző felekezetek ettől kezdve általában egy-egy heti- és havi lap kiadására kaptak engedélyt.

Az egyházi iskolák után a népi kollégiumok következtek. A magát álságosan népi demokráciának nevező rendszer a kor egyik legnépibb kezdeményezését is veszélyesnek tartotta annak autonómiája miatt. A szervezetet 1949. július 10-én oszlatták fel. A neves elitképző intézmény, az Eötvös Collegium egy évvel később jutott erre a sorsra. Az intézmény ettől kezdve lényegében diákszállóként működött. A döntést ellenző kollégistákat, Hankiss Elemért, Németh G. Bélát, Lator Lászlót, Réz Pált és másokat már korábban, 1949-ben eltávolították az intézményből.

A közoktatás államosításával többé-kevésbé egyidejűleg a tudományos élet legrangosabb intézményének, a Magyar Tudományos Akadémiának az autonómiáját is megszüntették. Ezt hosszú harc előzte meg részben az Akadémia és a kommunista befolyás, majd irányítás alatti politika, részben maguk a tudósok között. Az akadémikusok közötti vita két kérdéskör körül zajlott. Az egyik az oktatás és kutatás egyetemekre épülő hagyományos egységének fenntartása vagy szétválasztása, s szétválasztás esetén a Magyar Tudományos Akadémia kutatást irányító operatív szervezetté alakítása volt. A másik az Akadémia autonómiájának megőrzése vagy pedig a politikával való kapcsolatainak az erősítése. A hagyományos és autonomista álláspontot elsősorban a társadalomtudósok, így például Szekfű Gyula, Bibó István, s az 1945-ben elnökké választott konzervatív, de antifasiszta Kornis Gyula képviselték, míg a másik oldalt az addig háttérbe szorított, s a társadalomtudományoknál sokkal pénzigényesebb természettudományok művelői, élükön Szent-Györgyi Alberttel és Bay Zoltánnal. Mellőzöttségükre hivatkozva utóbbiak 1945 nyarán saját testületet hoztak létre Magyar Természettudományi Akadémia néven.

A két irányzat közötti ellentét 1946-ban mérséklődött. Az addigi egy természettudományos osztály helyett kettőt szerveztek, a Természettudományi Akadémia 20 nem akadémikus tagját akadémikussá avatták, Szent-Györgyit pedig az 1946. július 24-én elnökké választott Kodály Zoltán mellett az Akadémia „másodelnökévé” tették meg. A természetkutatók ellenakadémiája ezt követően feloszlott. A továbbiakban viszont a kommunisták indítottak újabb és újabb rohamot a testület ellen. Bár az Akadémia 1945-1946-ban sok új, addig mellőzött személyiséget – az írók közül például Zilahyt, Illyés Gyulát és Sík Sándort, a művészek közül Pátzay Pált, a társadalomtudósok közül Bibó Istvánt, Kerényi Károlyt és a Moszkvából hazatért Bolgár Eleket – választott tagjai közé, a kommunisták 15 új tag, közöttük Lukács György, Fogarasi Béla, Molnár Erik és Erdei Ferenc egyéni szavazás nélküli, együttes felvételét követelték. Az MKP 1946-os kongresszusán Lukács heves kirohanást intézett az egyetemek és az Akadémia ellen, amelyeket „a reakció fellegvárainak” nevezett. Az Akadémia ellenállt. A kommunisták erre kilátásba helyezték a költségvetési támogatás drasztikus csökkentését, és 1947 tavaszán az Akadémia könyvtárára szabadították Péter Gábor embereit és egy szovjet katonai különítményt az addig el nem távolított „fasiszta, szovjetellenes, soviniszta, antidemokratikus és antiszemita irodalom” eltávolítása céljából. A razzia következtében közel 4000 kötet ítéltetett megsemmisítésre, s Orwell vízióját valóra váltva az 1918 után kiadott magyar és nemzetközi lexikonokból is törölték a zavaró passzusokat.

Az akadémiai ellenállás megtörése céljából a kommunista vezetés végül egy új „ellenakadémia”, a Magyar Tudományos Tanács megszervezése mellett döntött. A szervezet egy 1948-as határozat alapján 1949. február 25-én jött létre „a tudományos élet tervszerű irányítása, valamint a gyakorlati élettel való kapcsolatának erősítése céljából”.[57] A tanács közvetlenül a miniszterelnök felügyelete alá tartozott, és első elnöke Gerő Ernő volt. Kezdeményezésére és az általa biztosított pénzekből rövidesen számos egyetemektől független kutatóintézet kezdte meg működését, többek között a Központi Fizikai Kutatóintézet, a ma is jól ismert KFKI, az Alkalmazott Matematikai Kutatóintézet, a Vaskutató Intézet, a Szerves Vegyipari Intézet, az Agrobiológiai Intézet, a Nyelvtudományi Intézet, valamint – az 1941-ben alakított Teleki Intézet tagintézeteinek bázisán – az Allam- és Jogtudományi Intézet és a Történettudományi Intézet.

Az átszervezés befejező lépéseként, 1949. október 31-én a Magyar Tudományos Akadémia, pontosabban a tagok törpe kisebbsége, összesen 39 fő, új alapszabályokat fogadott el. (Szgy. II/27—28.) Az osztályok száma ezek értelmében négyről hatra emelkedett úgy, hogy a természettudományok képviselői a továbbiakban négy osztály között oszlottak meg. Az I. (nyelv- és irodalomtudományi) osztály „széptudományi alosztálya” ugyanakkor megszűnt, azaz az írók és a művészek kikerültek a testületből. Az alapszabályok lényegesen csökkentették a taglétszámot is. Az Akadémiának 1948 végén 260, az átszervezéskor 257 tagja volt. Az október 31-ei közgyűlés a rendes és levelező tagok új létszámát 128-ban, a tiszteleti tagokét pedig 3-ban szabta meg. Ezek közül 26-ot ekkor választottak meg újonnan, 102-t pedig a régi tagok közül „kooptáltak”. A csökkentés értelme bevallottan politikai tisztogatás, célja pedig az új rendszerrel együttműködő testület létrehozása volt. Ez nagymértékben sikerült. Erre utal, hogy a kizártak 74%-át 1944 előtt választották taggá, valamint a vezetés újabb cseréje. A tekintélye és szuverén egyénisége miatt irányíthatatlan Kodály Zoltánt Rusznyák István orvosprofesszor váltotta fel az elnöki székben, aki ettől kezdve két évtizeden át töltötte be ezt a posztot. Az elnökségbe pedig bekerült többek között a marxista Lukács György és Molnár Erik, s a „társutas” természettudósok közül Erdey-Grúz Tibor fizikus és Straub F. Brúnó biológus. Az átszervezés másik következménye az egyes tudományszakok reprezentációjának a módosulása lett. A természettudósok aránya az 1943-as 34%-ról 59%-ra emelkedett, a társadalomtudományok művelőinek részesedése pedig 60%-ról 37%-ra csökkent. A tudósképzés kézben tartása érdekében létrehozták a szovjet rendszernek megfelelő tudományos minősítési eljárás rendszerét. (Szgy. I/55-58.) Az egyetemek által adományozható címeket (egyetemi magántanár, címzetes egyetemi tanár, egyetemi doktor) eltörölték, s helyettük 1950-ben bevezették a tudományok kandidátusa és a tudományok doktora fokozatot, illetve az úgynevezett aspiránsképzés intézményét. A kutatói munkára alkalmasnak tartott fiatal diplomások – az úgynevezett aspiránsok – 3 éves ösztöndíjban részesülhettek, s az Akadémia felügyelete alatt dolgoztak disszertációjukon, amelynek megvédése után kandidátusok, tehát jelöltek lettek. A „tudományok doktora” fokozatot újabb disszertáció elkészítésével és megvédésével lehetett megszerezni. Az átszervezés során több jelentős tudós veszítette el rangját azon a címen, hogy nem fogadta el a marxizmus tanait. A nemzetközileg leginkább ismert természettudósok közül Bay Zoltán, Békésy György és Szent-Györgyi Albert ebben a színjátékban már nem vettek részt. Az előbbi kettő 1947-ben, az utóbbi 1948-ban döntött úgy, hogy külföldön, az Egyesült Államokban folytatja életét és kutatásait. Az ókortörténész és régész Alföldi András ugyancsak 1945-ben távozott Nyugatra. A pedagógus Karácsony Sándor, a filozófus Moór Gyula és Prohászka Lajos az itthoni elszigetelődést és mellőzöttséget választotta.

A háború okozta nagy vérveszteség és a régi folyóiratok megszűnése ellenére az irodalmi élet folytonossága nem szakadt meg 1944-1945-ben. Az ismert írók közül a szélsőjobboldal szolgálatába csak igen kevesen szegődtek, s ezért most – eltérően a politikusoktól – bűnhődni is csak keveseknek kellett. Nyugatra mindössze a székely Nyírő József menekült, s néhány éves kényszermunkára csak Erdélyi Józsefet ítélték. Az irodalmi élet meghatározó személyiségei – néhány emigráns és hazai kommunistával kiegészülve – ugyanazok, Illyés Gyula, Németh László, Márai Sándor, Kassák Lajos, Weöres Sándor voltak, akik nemzedéktársaik közül kiemelkedve a századelőn indult nagy öregek mellett már az 1930-as években tekintélyt vívtak ki maguknak.

Az új kor új folyóirat-struktúrája ugyancsak a régi tendenciák továbbélését jelezte. Elsőként, 1945 tavaszán a Magyarok című folyóirat jelent meg Debrecenben, amely a Nyugat és a Magyar Csillag örökösének tekintette magát. Eszménye ennek megfelelően a polgári humanizmus és klasszikus, „nyugatos” modernség volt. Szerzői között az első nemzedékhez tartozó Füst Milán és Nagy Lajos éppúgy feltűnt, mint a második nemzedéket képviselő Márai, Illyés és Szabó Lőrinc, vagy a harmadik nemzedéket reprezentáló Weöres Sándor és Vas István. A negyedik nemzedéknek tekinthető legfiatalabbak – Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István, Mándy Iván és Hubay Miklós – Lengyel Balázs szerkesztésében emellett egy külön nemzedéki orgánumot is indítottak Újhold címmel.

A népi írók még nevet sem változtattak. Lapjukat ugyanazzal a címmel – Válasz – indították újra 1946-ban, mint amellyel 1934 és 1938 között megjelent. Nagyrészt ugyanazok voltak a szerkesztők és a szerzők is: Illyés, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter, Ko- dolányi János, Féja Géza, Tamási Áron, valamint a fiatalabbak közül Szabó Zoltán és Cs. Szabó László; s ugyanaz volt a program is: „a parasztságnak az élő nemzetbe, az európai műveltségbe való emelése”.[58] Az 1945-ben 34 éves, s magáról korábban csak keveset hallató Bibó István fontos történetpolitikai esszéi közül ez a lap közölte az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címűt, amely – helyenként Szabó Dezső és Németh László történeti esszéire emlékeztetve – a magyar forradalmak és szabadságharcok bukását követő kényszerkompromisszumokkal próbálta magyarázni a magyar társadalmi fejlődés és társadalmi psziché néhány negatív jellegzetességét.

Az „urbánusok” – Ignotus Pál és Fejtő Ferenc – az 1939-ben megszűnt Szép Szó újrakiadását tervezték. 1945 nyarán egy almanachot meg is jelentettek ezen a címen, ám a kezdeményezésnek nem lett folytatása. Ehelyett a Szociáldemokrata Párt művelődéspolitikai fórumaként 1947-1948-ban megjelenő Kortárs című folyóirat körül tömörültek. A régi Huszadik Század és a két háború közötti Századunk folytatásaként a polgári radikálisok maradéka Huszadik Század címmel jelentetett meg folyóiratot 1947-1949-ben. Szerkesztője Csécsy Imre volt.

Az avantgárd törekvések újraélesztése Kassák Lajosra várt, aki élt is a kínálkozó lehetőségekkel. 1947-1948-ban az ő szerkesztésében jelent meg a Magyar Művészeti Tanács folyóirata, az Alkotás, amely nemcsak a kortárs irodalom, hanem a képző-, zene- és színházművészet modern irányzatainak a bemutatására is vállalkozott. Benedek Marcellal közösen kezdetben ő szerkesztette Herczeg Ferenc régi hetilapját, az Új Időket is, persze alaposan megváltoztatott tartalommal és profillal. A konzervatív ízlés képviselői helyett Kassák a magyar irodalom progresszív szellemű egyéniségeit népszerűsítette.

A kommunista és marxista értelmiség, amely korábban nemigen jutott nyilvánossághoz, kezdetben az 1946-ban induló és 1950-ig megjelenő Fórum című folyóirat körül gyülekezett. Ezt Vértes György szerkesztette, és irányadó cikkeit a moszkvai emigrációból hazatért Lukács György és Révai József, s mellettük a fiatalon mögéjük sorakozó Horváth Márton, Szigeti József és Király István írták. A Fórum mellett, amely tulajdonképpen társadalomtudományi folyóirat volt, a Kommunista Párt 1947 őszén külön szépirodalmi folyóiratot is indított Csillag címmel. Ennek élére a Kassákhoz közel álló s Párizsból hazatért Németh Andort nevezték ki. „Felelős szerkesztője” azonban az ekkor 23 éves, s magát a „párt szemének” tartó és nevező Méray Tibor volt.

A Fórum és a Csillag mellett határozottan baloldali, sőt szocialisztikus, ám korántsem merev kommunista irányvonalat képviselt az 1945 és 1948 között megjelenő Valóság, amelyet Szabó Zoltán és a népi mozgalom emlőin nevelkedett, egészen fiatal Márkus István, majd 1947-től Lukácsy Sándor szerkesztett. Bázisa kezdettől a jórészt népi vagy Eötvös- kollégista fiatal baloldali értelmiség volt, amely – amint a programcikk tartalmazta – pártállástól és világnézeti meggyőződéstől függetlenül egyetértett abban, hogy „.ami volt, rossz volt, és a változás, amely bekövetkezett, szükséges volt, kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom elindulhasson az emberi együttélés valamilyen jobb, szabadabb, emberségesebb formája felé”.42 A lap munkatársai között olyan két-három évtized múltán közismert, de ekkor még huszonéves fiatalemberekkel lehetett találkozni, mint Fekete Sándor, Klaniczay Tibor, Köpeczi Béla, Szabolcsi Miklós és Vitányi Iván. Ennek 2. számában jelent meg Bibó István más összefüggésben már említett politikai elemzése, A magyar demokrácia válsága, amely az elsők között hívta fel a figyelmet az új rendszerre balról leselkedő veszélyekre.

Az irodalmi folyóiratok mellett komoly irodalomszervező és orientáló szerepet töltöttek be a verseket, karcolatokat és tárcákat hagyományosan közlő nagy napilapok. Ezek közve lenül kötődtek politikai pártokhoz, s a művek ideológiai tartalmát mindig többre értékelték azok esztétikai színvonalánál. A kisgazdák pártlapja a Kis Újság, a kommunistáké a Révai Józsefáltal szerkesztett Szabad Nép, a szociáldemokratáké a Népszava, a parasztpárté a Szabad Szó, a polgári demokratáké a Világ, s a radikálisoké a Haladás volt. Az egyházi sajtót a katolikus Új Ember, a református Élet és Jövő (később Reformátusok Lapja), az Evangélikus Élet és az izraelita Új Élet képviselte. Sokan olvasták ezek mellett az 1945. május 1-jén újraindított Magyar Nemzetet, amely a Kisgazdapártot kívülről támogató független orgánum volt.

Az írók közös segély-, illetve érdekvédelmi szervezeteként jött létre 1945 áprilisában az Írószövetség. Ennek elnökségében Illyés, Kassák, Tamási Áron és Zilahy Lajos egyaránt helyet kapott. A vezetők a matuzsálemi korú Herczeg Ferencet is meghívták a szervezet tagjai közé. A két háború közötti „írófejedelem” azonban – a teljes visszavonulást választva – elhárította a „megtiszteltetést”.

Az egyéni és nemzeti tragédiák ellenére az irodalom alaphangja nem az oly nagy hagyományokkal rendelkező pesszimizmus, hanem a társadalom nagyobb részére jellemző bizakodás, derű és optimizmus volt. Az apokaliptikus élményeket számba vevő személyes hangú és vallomásszerű prózai munkákból, például Márai 1943-1944-es Naplójából, Nagy Lajos Pincenaplójából vagy Darvas József Város az ingoványon című beszámolójából éppúgy ez csendült ki, mint Illyés, Weöres Sándor, Kassák és Szabó Lőrinc számos versciklusából. A legfiatalabbak, a zömmel paraszti háttérrel rendelkező és a népi kollégiumok világában eszmélkedő lírikusok, Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István világlátását különösképpen ez hatotta át. A kor lírai csúcsteljesítményeit, Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét (1947), Füst Milán Öregség című versét (1947) és Weöres Sándor néhány művét (A Fogak Tornáca, A sorsangyalok) viszont a mindenség és a létezés nagy titkainak a faggatása jellemezte. Németh Lászlót, s egyben a kor egyik legkiemelkedőbb epikai művét, a háború alatt közölni kezdett, de csak 1947-re befejezett lélektani regényt, az Iszonyt ugyancsak az élet, illetve az emberi kapcsolatok kortól és időtől független nagy kérdései ihlették. Takaró Sanyi és Kárász Nelli harcának bemutatása ugyanakkor szimbolikus tiltakozásként is olvasható a megsejtett jövő: az egyéni szuverenitást és a társadalmi közakaratot egyaránt eltipró nyers erőszak ellen. A kor másik nagy regénye, Déry Tibor A befejezetlen mondata (1947) a magyar nagypolgárság és munkásság szembenállásán keresztül, a realizmus hagyományos eszközeivel ábrázolta a két világháború közötti magyar társadalom ellentmondásait.

A többi művészeti ág az irodalomhoz hasonlóan a csatazaj elülte után szinte azonnal talpra állt, és nagyon rövid idő alatt megtalálta új szervezeti kereteit. Bartók távolléte és 1945-ös halála, valamint Dohnányi háttérbe szorítása és igaztalan vádaskodásokkal előidézett emigrációja (1949) következtében a zenei élet vetélytárs vagy egyenrangú szövetséges nélküli irányadó személyisége Kodály Zoltán lett. A Zeneakadémia első hangversenyén az ő óvóhelyen komponált műve, a katartikus erejű Missa brevis hangzott fel, s ő lett az egész művészeti élet vezetésére hivatott Művészeti Tanács elnöke is. Az ő vonzásában születtek Kadosa Pál, Szervánszky Endre, Bárdos Lajos és Farkas Ferenc himnikus hangzású és reménnyel teli hangszeres kompozíciói, s persze az ő szelleme inspirálta az országszerte fellendülő kórusmozgalmat, valamint a rendszeres iskolai zeneoktatás alapjainak kidolgozását is. A hangszeres zene helyett az éneklésen alapuló kodályi eszményt, a későbbi Kodály-módszert ezekben az években próbálta ki Gulyás György a békéstarhosi iskolakollégiumban.

A képzőművészetben a posztnagybányai iskolaként számon tartott Gresham-asztaltár- saság jutott vezető szerephez Bernáth Aurél és Pátzay Pál irányításával, s Berény Róbert, Szőnyi István és Ferenczy Béni részvételével. A modernebb irányzatokat az úgynevezett

Európai Iskola fogta össze. A szentendreiek közül ide kapcsolódott a szürrealista Korniss Dezső és a konstruktivista Barcsay Jenő, az idősebbek közül pedig többek között Czóbel Béla, Márffy Ödön és Martyn Ferenc. A szocialista művészek közül Derkovits és Dési Huber már nem érte meg a fordulatot; helyettük kisebb tehetségek szervezték meg 1948- ban a Közösségi művészetfelé című, monumentális, realista és figuratív művészetre törekvők seregszemléjét. Állami támogatás hiányában és részben közönségüket is elveszítve a konzervatív művészeti csoportok és kiállító társaságok szétestek, dezintegrálódtak.

Viszonylag nagy pénzigénye miatt legnehezebben a filmművészet reorganizációja ment végbe. A mozikat közvetlenül a háború után az amerikai cowboyfilmek uralták, amelyek mellett eltörpült az európai és a szovjet filmek száma. Magyarjátékfilm mindössze 9 készült 1945 és 1948 között, s remekműnek ezek közül kettő bizonyult: a Moszkvából hazatért filmesztéta, Balázs Béla forgatókönyvéből készült, s Márai Sándor öccsének, Radványi Gézának a rendezésében forgatott Valahol Európában (1947) és a Szabó Pál regényéből (Lakodalom, keresztelő, bölcső), Bán Frigyes rendezésében készült Talpalatnyi föld (1948). A háború utáni anyátlan-apátlan gyermekcsapat lélektanának középpontba állításával a Valahol Európában egyszerre mutatta meg a minden emberben ott lakozó rosszat és jót, s ezzel úgy figyelmeztetett az elmúlt borzalmakra, hogy közben humanista hitvallást is tett. Ezáltal az élet folytathatósága mellett voksolt. A Talpalatnyi föld a parasztságon belüli konfliktusok középpontba állításával és a szegényparasztok erkölcsi tisztaságának hangsúlyozásával az Emberek a havason humanizmusát radikalizálta, s egyben a kibontakozó kulákellenes agrárpolitikát próbálta igazolni. Ez és a többi ekkor készült magyar film teljes szakítást jelentett a világháború előtti és alatti „meseautós”, huszártisztes és cigányzenés kommersz stílussal, s egyes elemeiben az olasz neorealizmussal mutatott rokonságot. Az új tematika új alakjaiban tűntek fel a következő évek jeles fiatal színészei: a főleg parasztszerepeket játszó Soós Imre, Szirtes Adám, Makláry Zoltán, Mészáros Agi és Horváth Teri.

A különböző művészeti irányzatok 1945 és 1948 között a koalíciós pártok csatáihoz hasonlóan számos alkalommal kerültek szembe egymással, és vívtak részben világnézeti, részben esztétikai csatákat. Ezek elindítói – a politikai szférához hasonlóan – általában a kommunisták, illetve szócsövük, a Fórum, a támadások céltáblái pedig vagy az „apolitikus” és „dekadens” babitsi hagyományt követők, vagy a népi írók voltak. Az 1945 tavaszán rövid időre letartóztatott és internált Szabó Lőrinc, akinek egyik 1928-as versét (Vezér) és háború alatti publicisztikáját hányták szemére, s az ugyanebben az időben rettegésében öngyilkosságot megkísérlő Németh László, valamint Sinka, Féja, Kodolányi és a többiek védelmében – sikerrel – elsősorban Illyés Gyula lépett fel. Ezzel elérte, hogy 1947-től maga is támadások kereszttüzébe került. Horváth Márton egyenesen azzal vádolta, hogy „jobb felé hajló” író, s kapcsolatai a néppel sohasem voltak szorosak. Lukács György ugyanekkor Weöres Sándort bírálta „ellenforradalmi hangulatú versei” miatt, Keszi Imre pedig Füst Milánt oktatta ki arról, hogy Lenint nem lehet a „homlokán ülő ború” szókapcsolattal illetni, miután Lenin „az optimizmus záloga”. A kommunisták irodalmi eszménye, amit elsősorban Lukács fogalmazott meg, az a fajta realizmus volt, amit leginkább Déry A befejezetlen mondata reprezentált. Az Iszony finom lélekrajza, amelyről Lukács okkal gyanította, hogy az nemcsak két ember, hanem a külső erőszak és a szuverenitására kényes intellektuel párharcának megjelenítése is, viszont már kemény bírálatban részesült. Ugyancsak Lukács próbálta „helyretenni” Bibót is 1945-ös tanulmánya miatt – „jobboldalisággal” vádolva az elkötelezetten demokrata fiatal szerzőt. A két világháború közötti népi-urbánus ellentét folytatásaként, s egyben a holocaustra és az 1945-1946-os konfliktusokra is reflektálva a háború utáni irodalmi-közéleti viták keretében újra felszínre került a zsidókérdés. A Szabad Nép 1945. március 25-ei számában Darvas József azzal vádolta a zsidóságot, hogy a megváltozott helyzetben „ők szeretnének keretlegények lenni”. (Szgy. I/396-399.) A másik oldal hasonlóképpen elfogult és egyoldalú álláspontját többek között Zsolt Béla fogalmazta meg a Haladás hasábjain. Erre az egyre inkább elmérgesedő vitára és kölcsönös vádaskodásokra reagált Molnár Erik, aki 1946-os esszéjében (Zsidókérdés Magyarországon) alapvetően a társadalmi ellentétek megjelenési formájaként magyarázta a zsidóellenességet, és Bibó István, aki 1948-ban könyvméretű tanulmányban elemezte azt a konkrét történelmi folyamatot, amelynek következtében a zsidókérdés és az antiszemitizmus a magyar társadalom központi problémáivá váltak (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után).

A kommunista és szociáldemokrata ideológusok támadásai és a heves viták ellenére 1947-1948-ig az irodalmi élet nyílt és intézményes pluralizmusa megmaradt. „1945-1946- ban – emlékezett erre az időszakra utóbb Ottlik Géza – még jártunk a Centrálba, volt folyóiratunk, a Magyarok, míg 47-ben új szerkesztő át nem vette, az Újhold, Lengyel Balázs lapja, Kassák s Fodor József Új Időkje, Sárközi Márta Válasza. Írók voltunk idehaza, amíg 47-48-ban ezt is, azt is, s a Centrált is, meg nem szüntették.”44 A sorsdöntő lépésekre – miként a politikában is – 1948-ban került sor. Ebben az évben szűnt meg a Valóság, az Újhold, az Alkotás ésa Kortárs, amelyet a következő évben a Magyarok, a Válasz ésaz Új Idők betiltása követett. A kiadókat, többek között a Révait, a Franklint, az Athenaeumot és az Új Időket 1950-ben államosították. Ezek bázisán jöttek létre az új kiadók, köztük a magyar irodalmat kiadó Szépirodalmi Kiadó és a szovjet irodalom terjesztésével foglalkozó Új Magyar Kiadó. A Pallas, amely mint nagyrészt német tulajdon, már 1944-ben szovjet kézre került, 1944 végétől Szikra néven a Kommunista Párt kiadójaként működött. A kiadói munka irányításának – gyakorlatilag cenzúrázásának – céljával jött létre 1950-ben a Népművelési Minisztérium Könyvkiadói Osztálya, amelyből később a Kiadói Főigazgatóság lett. A könyvkiadókkal egy időben államosították a színházakat és a mozikat is. Az Írószövetségben, amelynek irányítása fokozatosan került a kommunisták kezébe, megkezdődtek a tisztogatások. Az 1949-es tagrevízió eredményeként az irodalmi élet peremére került és hallgatásra kényszerült a népi írók közül Németh László, Tamási Áron és Kodolányi János; a nyugatosok közül többek között Füst Milán, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor, Ottlik Géza és Pilinszky János. A legmegbízhatatlanabbakat, például Határ Győzőt és Rónay Györgyöt kizárták a szövetségből.

1947 és 1949 között e tisztogatási hullám elől menekült külföldre a különböző művészeti ágak számos kitűnő képviselője. A magyar szellemi élet ezzel a meneküléshullámmal szenvedte el az újabb nagy vérveszteségét. Az írók közül ekkor hagyta el az országot Márai Sándor, Zilahy Lajos, Szabó Zoltán és Cs. Szabó László; a zenészek közül Solti Görgy és Starker János; s a filmesek közül Radványi Géza. S akik maradtak, azok közül sokan elhallgattak vagy elhallgattattak. 1949-re a szellemi élet államosítása és kommunista irányítás alá helyezése is befejeződött.



[56] Dr. Horváth Márton: A népi demokrácia közoktatási rendszere 1945-1948. Budapest, 1975, Tankönyvkiadó, 117.

[57] A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825—1975. Főszerk. Pach Zsigmond Pál. Budapest, 1975, Akadémiai, 363.

[58] Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Szerk. Vargha Kálmán. Budapest, 1978, Gondolat, 607.

Idézi Sárközi Mátyás: „Ő mondja meg ki voltál.” Irodalmi élet a Rákosi-korszakban. Századvég, 1987/4-5. 47-48.