Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. ÚJJÁÉPÍTÉS, ÁLLAMOSÍTÁSOK ÉS A TÁRSADALOM ÁTRÉTEGZŐDÉSE

4. ÚJJÁÉPÍTÉS, ÁLLAMOSÍTÁSOK ÉS A TÁRSADALOM ÁTRÉTEGZŐDÉSE

A fél évtizedes hadigazdálkodás, valamint az emberéletekben és anyagi eszközökben elszenvedett 1944-1945-ös hatalmas károk következtében a magyar gazdaság teljesítőképessége 1945-1946-ban ismét az első világháború utáni alacsony szintre zuhant vissza. A munkaerőhiány, az állatállomány drasztikus csökkenése, s az ennek következtében negyedére visszaeső szervestrágya-felhasználás miatt az 1945-ös termésátlagok az 1930-as évek átlagának mintegy kétharmadát, a termésmennyiségek pedig harmadát-felét tették ki. A helyzet érdemben 1946-ban sem javult, sőt számos alapvető termény – kukorica, burgonya, takarmányrépa – esetében tovább romlott. A földosztás következtében tömegesen létrejött kisgazdaságok súlyos igaerőhiánnyal küszködtek, s az újgazdák a legnagyobb önkizsákmányolás mellett sem tudták produkálni azt, amit a háború előtti mezőgazdaság termelt. A termésmennyiségek – a kenyérgabona, valamint az árpa és a zab kivételével – 1946-ban az 1945-ös szintet sem érték el. A gazdaság egyéb szektorainak teljesítőképessége ugyancsak visszaesett. A közlekedés bénultsága – a visszavonuló német csapatok az összes jelentősebb Tisza- és Duna-hidat felrobbantották -, valamint a nyersanyag-, energia- és munkaerőhiány miatt az ipari termelés 1945 májusában a háború előtti szint alig 30%-át érte el.

A gazdaság dezorganizáltságából és a termelés visszaeséséből következett, hogy a lakosság szenvedései a fegyverzaj elültével korántsem szűntek meg. 1945-1946-ban ismét emberek százezrei éltek igen sanyarú körülmények között: éhezve, fázva, s ráadásul a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak is kitéve. (Szgy. V387-389.) A két világháború között megállapított napi 3000 kalóriás népszövetségi norma s az ugyanezen években Magyarországon átlagos 2700 kalória helyett az 1945-1946-os gazdasági évben egy ember mindössze 1700-1800 kalóriát tudott elfogyasztani. Ezen belül természetesen ismét jobb helyzetben voltak a mezőgazdasági termelők, míg a városiak ezrei gyakran az éhhalállal küszködtek. 1946 elején a 800 ezer budapesti felnőtt átlagos élelmiszer-fejadagja például nem érte el a napi 480 kalóriát, s a nehéz testi munkásoké is csak 1000-1200 kalória körül mozgott. Ez utóbbiak kenyérfejadagja 1945 decemberétől napi 25 dkg, a fizikai munkásoké általában pedig 15 dkg volt. A későbbiekben az átlagos kenyérfejadag 20 dkg-ra, majd 1947 nyarán 25 dkg-ra emelkedett. A havi cukorfejadag ugyanebben az időben 30-50 dkg, a zsírfejadag pedig 40 dkg körül mozgott. Ez nemcsak az osztrák és csehszlovák szinttől maradt el jelentősen, hanem a jugoszláviaitól is, s körülbelül a romániaival egyezett meg. Az ipari munkások bérei 1945 nyara és 1946 nyara között – nagy havi ingadozással – az 1939-es szint 12-54%-a között mozogtak, s egy korabeli közvélemény-kutatás szerint a nagy-budapesti munkások negyede békebeli életszínvonalának 10%-ára sem taksálta azt a nívót, amelyen ezekben a hónapokban tengette életét. A fővárosi önkormányzat 1945januárjában 20, a nyáron pedig már 124 ingyenes népkonyhát működtetett a legszegényebbek táplálása érdekében. A nélkülözők gondjainak enyhítéséből a különböző nemzetközi segélyszervezetek is kivették a részüket. Az UNRRA és az amerikai zsidó JOINT több száz vagonnyi élelmiszert, gyógyszert és ruhaneműt küldött a rászorulóknak.

Az ellátási zavarokat fokozta, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében, amit később a békeszerződés is megerősített, az ország már 1945-től igen nagy terheket jelentő jóvátételt fizetett a Szovjetuniónak. Emellett Magyarországra hárult a kezdetben 1,5 milliós, de még 1946 nyarán is félmilliós szovjet katonaság élelemmel és üzemanyaggal való ellátásának, valamint szükség esetén ingyenes szállításának a terhe is. Az összeszűkült ipari kapacitásnak ez igen jelentős részét – 1945-ben közel 80%-át – vette igénybe, s persze a szűkös élelmiszerkészletek egy részét is felemésztette. A Szovjetuniónak kellett törleszteni a németekkel szemben fennálló 30 millió dolláros tartozásunkat is, miközben a németek Magyarországgal szembeni 289 millió dolláros követelését ugyancsak a szovjetek hajtották be. A Szovjetunió tulajdonába mentek át a német kézen lévő magyarországi vállalatok és ingatlanok. Becslések szerint ezek a terhek a háború utáni nemzeti jövedelem körülbelül 10%-át, az összes állami kiadásnak pedig 1948-ig 30-40%-át tették ki. 1946 áprilisában, amikor a magyar kormánydelegáció Moszkvában járt, Sztálin engedélyezte, hogy ajóvátételi szállításokat Magyarország ne hat, hanem nyolc év alatt teljesítse. Később további enyhítések léptek életbe. 1946 nyarán elengedték például az addig felhalmozódott 6 millió dolláros késedelmi kamatot, majd 1948 közepén a még hátralévő összeg felét. A kirótt 200 millióból „hivatalosan” így végül csak 131 milliót fizetett a Szovjetuniónak Magyarország. „Nem hivatalosan”, hanem valóságosan, minden mást beszámítva azonban ennél jóval többet. A szovjet csapatok és a SZEB ellátása, a szovjet tulajdonba került magyarországi német vagyon s a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának fizetett jóvátétel együttes összege megközelítette az 500 millió dollárt.

Az árukínálat és -kereslet egyensúlyának drasztikus arányú megbomlása s az elapadt adóbevételek híján a kormány kiadásait fedező papírpénz-kibocsátás nagyarányú inflációhoz vezetett. A szovjet hadsereg részben ugyancsak saját kibocsátású magyar pénzzel ellentételezte rekvirálásait. A pénzromlást 1945 decemberében a kormány a forgalomban lévő pénz felülbélyegzésével s a bankjegyek 75%-os dézsmájával igyekezett megállítani. Bár ezzel tetemes mértékű pénzt vontak ki a forgalomból, az infláció folytatódott, sőt 1946 első felében olyan méreteket öltött, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét a továbbiakban csak csillagászati számokkal, billiókkal, trilliókkal, majd quadrilliókkal lehetett kifejezni.

4.3. táblázat - 29. táblázat. A pengő ellértéktelenedése

Időpont

Átlagos napi áremelkedés (%)

Az időszak utolsó napján

az árindex (1939. VIII. 26. = 1)

a feketepiaci dollárárfolyam (pengő)

1945. július

1

105

1 320

augusztus

2

171

1 510

szeptember

4

379

5 400

október

18

2 431

23 500

november

15

12 979

108 000

december

6*

41 478

290 000

1946. január

2

72 330

795 000

február

18

435 887

2 850 000

március

11

1 872 913

17 750 000

április

60

35 790 361

232 000 000

május

1 012

11 267 millió

59 000 millió

június első fele

504

862 317 millió

7 600 000 millió

június második fele

8 504

954 billió**

42 000 billió

július első hete

45 904

3 066 254 billió

22 000 000 billió

július második hete

53 214

11 426 trillió

481 500 trillió

július harmadik hete

45 014

36 018 059 trillió

5 800 000 000 trillió

július negyedik hete

158 486

399 623 quadrillió

4 600 000 quadrillió


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 61.

* A lassúbbodást az 1945. december 19-i bankjegybélyegzés idézte elő.

** Egy billióban 12, egy trillióban 18, egy quadrillióban 24 nulla van.

Az 1946-os magyar pénzromlás mértéke nemcsak az első világháború utáni magyar vagy német inflációt múlta felül, hanem minden addigi és azutáni inflációt is. A világtörténelem legnagyobb mértékű inflációja a mai napig az 1946-os magyar.

A hiperinfláció következtében 1946 nyarára a pengő minden pénzfunkcióját elveszítette, s gyakorlatilag kiszorult a forgalomból. Helyette aranyban, idegen valutákban, s persze mindennapi közszükségleti cikkekben számoltak az emberek. 1945-1946 fordulóján 1 mázsa első osztályú fűtőszén például 30 kg krumplinak, 1,5 kg sertés- vagy baromfihúsnak, illetve 1 liter étolajnak felelt meg. Az első világháború utáni helyzethez hasonlóan ez ismét nagyarányú feketézéshez, üzérkedéshez és batyuzáshoz vezetett. A lassan meginduló vasúti forgalomjellegzetes utasai ezekben a hónapokban a vagonok tetején szorongó s szatyraikban, zsákjaikban baromfit, tojást és egyéb élelmiszereket szállító parasztok voltak, akik azután egy-egy étkészlettel, aranyórával, szőnyeggel és jobb ruhadarabokkal megrakodva igyekeztek haza, ha portékájukon sikeresen túladtak. Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt bevezetett kötött terménygazdálkodás (Jurcsek-rendszer) fenntartásával, sőt szigorításával igyekezett segíteni. Ez azt jelentette, hogy a különböző termények egy részének kötelező beszolgáltatása mellett, amelyért a termelők csak minimális ellentételezést kaptak, mindenféle más módon is igyekeztek elvonni a parasztok készleteit. Kenyérgabona őrletésekor például a termény negyedét, árpa- és kukoricadaráláskor pedig a termény tizedét kellett dézsmaként átadni az államnak. A levágott sertések után zsírdézsmát kellett leróni.

48. Batyuzó parasztasszonyok Budapesten, 1945 tavaszán

A magyar nép, amely Európa több más nemzetével együtt negyedszázadon belül immár másodszor élt át pusztító tömegháborút, ilyen körülmények között kezdett új életet, látott hozzá a romok eltakarításához, halottai eltemetéséhez és az ország újjáépítéséhez. A feladat óriási volt, de az emberekben munkált az életösztön. „A házroncsok között állati tetemek, felületesen elföldelt emberi hullák bűzlenek a tavaszi nap melegében. A vánszor- gó, csomagokat, batyukat cipelő tömeg mintha céltalanul ténferegne; de a valóságban Pest sistereg az élettől. Hevenyészett üzletekben, kapuk alatt és az úttesten mindent árulnak, olyan cikkeket is, amelyeket már évek óta nem láttunk: malac, marha és borjú, Chanel- parfüm, cipőpaszta, csokoládé, igazi tea és kávé, kockacukor, női ruhaanyagok, harisnya, cipő... A gettóból kimenekült zsidóság nagy erővel tevékenykedik, hozza az árut; néhány feketéző kereskedő ezekben a hetekben megmentette Pestet az éhhaláltól” – rögzítette az áprilisi helyzetet és hangulatot Márai.[54] Illyés Gyulát ugyanezekben a napokban a romos házat cserepező munkások igyekezete ihlette versírásra: „ami volt, elmúlt, / hirdessem, éled, / ami elpusztult” – írta a Cserepezőkben. Ennek a lelkes igyekezetnek is köszönhető, hogy 1946 végéig, tehát alig 20 hónap alatt a 28 felrobbantott tiszai és dunai híd felét helyreállították, s a 114 vasúti hídból 100-at üzembe helyeztek. 1947 márciusára a gépjárműállomány megközelítette az egy évtizeddel korábbi szintet: 8220 teherautó, 8066 személygépkocsi s csaknem 15 ezer motorkerékpár döcögött az ország útjain, ha tulajdonosának sikerült benzinhez jutnia. A vasúti közlekedés annak az 500 darab gőzmozdonynak az üzembe helyezésével kezdett visszatérni a megszokotthoz, amelyet az amerikai hadsereg adott el Magyarországnak 10 millió dollár értékű áruhitel formájában, s amelyet a köznyelv ezért Truman-mozdonyoknak nevezett.

A nehéz gazdasági körülmények újabb impulzust adtak a lappangó antiszemitizmusnak. 1946 tavaszán több településben terjedtek abszurd rémhírek arról, hogy a zsidó kereskedők és orvosok gyermekeket szedtek össze és gyilkoltak meg. 1946. május 21-én Kunmadarason, 1946. július 30-31-én pedig Miskolcon került sor antiszemita tüntetésekre és emberáldozatokat is követelő zavargásokra. Az utóbbi hátterében két feketézéssel vádolt zsidó malomtulajdonos, illetve üzletvezető letartóztatása és internálása állt. A kormány a tetteseket letartóztatta, felelősségre vonta, s a nemzetgyűlés elé terjesztette az 1946. évi XXV. törvénycikket a zsidóságot korábban ért diszkriminációk megbélyegzéséről. (Szgy. I/473-475.) A gazdasági helyzet javulása mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az antiszemita kilengések 1945-re megszűntek. A zsidókkal szembeni előítéletes gondolkodás azonban sokakban megmaradt, s nem lehetett tudni, hogy a hamu alatti parázs mikor lobban fel ismét.

Az ország vérkeringésének, azaz infrastruktúrájának helyreállítása mellett a másik alapvető gazdasági feladat a pénzügyi stabilizáció megteremtése volt. Erre jelentős árualap felhalmozása után s az aratást követően, 1946. augusztus 1-jén került sor. Sikerét elősegítette, hogy a szovjet jóvátételi szállítások átütemezésével a kormány mérsékelni tudta kiadásait. Ugyancsak nagy segítséget jelentett, hogy az amerikai kormány átadta Magyarországnak a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét. Ez a menekülő nyilas kormánytól került az amerikai hadsereg kezére. Eltérően az 1924-es stabilizációtól, egyéb külföldi támogatást a kormány nem vett igénybe. A műveletet kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva s a háború előtti bérszint igen jelentős csökkentésével hajtották végre. Átlagosan az 1938-as szint 50%-ára szállították le a fizetéseket. A fizetéscsökkentések vezérelve a nivellálás volt, ami azt jelentette, hogy a korábban jól kereső rétegek béreit akár 60-70%-kal is csökkentették, míg a munkásokét csak 30-40%-kal. Legrosszabbul a pedagógusok jártak, akiknek a fizetését az 1938-as szint 20%-ában állapították meg. Őket a közigazgatási alkalmazottak követték, akik régi béreik 31%-át kapták, míg a közigazgatási nyugdíjasok a 41%-át.

A stabilizáció másik sajátossága az agrárágazat feltűnő diszkriminálása volt a gazdaság egyéb szektorainak rovására, azaz az agrárolló mesterséges szétnyitása. Ez mutatkozott meg abban, hogy míg az iparcikkek új árainak megállapításánál 1938-hoz képest átlagosan 4,97-szoros szorzót alkalmaztak, addig a mezőgazdasági cikkek háború előtti árai átlagosan csak 3,2-szeresükre emelkedtek. A mezőgazdasági árak növekedése így 40-50%-kal elmaradt az ipari árak növekedése mögött, azaz egységnyi iparcikkért a parasztságnak dupla mennyiségű terméket kellett előállítani és értékesíteni. Ezer darab tégla 1938-ban például 140 kg búzába, 1946-ban viszont 600 kg-ba, egy egyszerű eke 1938-ban 400 kg, 1946-ban pedig 850 kg búzába került. A stabilizáció tehát elsősorban a beszolgáltatások által is sújtott parasztság rovására valósult meg. A földreform miatt egyébként is zavarokkal küzdő mezőgazdaság regenerálódását ez nagyban megnehezítette.

A stabilizáció teljes pénzcserével, pontosabban új pénz bevezetésével járt együtt. Az új valuta neve nem pengő, nem is korona, hanem az 1892 előtt használatos forint, váltópénze pedig a fillér lett. A koalíciós idők függetlenségi retorikájához alkalmazkodva a rozsdavörös százforintosokra Kossuth Lajos, az először 1951-ben kibocsátott barna ötvenforintosokra pedig II. Rákóczi Ferenc portréja került. A kék papírhúszasokat a társadalmi forradalom szimbólumává emelkedett Dózsa György, a „zöldhasú” papírtízeseket az egyszerre szabadságharcos és társadalmi forradalmár Petőfi képmása díszítette. A 10, 20 és 50 filléres váltópénzeket, valamint az egyforintosokat az ország egyetlen bőséggel rendelkezésre álló ércéből, a bauxitból kivont alumíniumból verték. A forint és a pengő cserearányát úgy állapították meg, hogy a pengő beváltása teljesen értelmetlen legyen. Pénzcserére így nem is került sor. A lakosság kezén lévő valuta- és nemesfémkészletek egy részének megszerzése érdekében a kormány a stabilizációt követő hónapokban tudatosan pénzszűkét teremtett. Az egy főre eső bankjegyforgalom így az év végéig alig haladta meg a 100 forintot. Az elgondolás eredményes volt; a forint értékállóságát sikerült biztosítani. A pengőtől, a koronától és az összes korábbi magyar valutától eltérően ez az értékállóság azonban csak az ország határain belül érvényesült, s a nemzetközi pénzpiac a forintot nem fogadta el konvertibilis valutaként.

A sikeres stabilizációt megelőzte a szénbányák más összefüggésben már említett 1946. június 26-ai államosítása (XIII. tc.). (Szgy. I/468-470.) Beszámítva az 1945 előtt is állami tulajdonban lévő vállalatokat – diósgyőri vasművek, komlói kőszénbánya, MÁV, MÁVAG, MAHART és Posta -, az állami szektorban dolgozó munkások aránya ezzel elérte a 22%-ot. Ez még nem mondott ellent a Függetlenségi Front programjának, s a Nyugat-Európában ez idő tájt zajló nacionalizálások mértékét sem haladta meg. Az ezt követő államosítások azonban már túlléptek mind a Kisgazdapárt által még elfogadhatónak gondolt szinten, mind a nyugat-európai mértéken, s a magántulajdon csaknem teljes felszámolásával 2-3 év alatt gyökeresen új helyzetet teremtettek az iparban és a pénzügyi szférában.

14. ábra. Az államosítások üteme

A szénbányák államosítását 1946. december 1-jén a négy legnagyobb nehézipari komplexum, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., a Ganz-gyárak, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt. és a Győri Vagon- és Gépgyár, valamint az érdekkörükbe tartozó cégek állami kezelésbe vétele követte. Az állami szektorban dolgozó munkások számaránya ennek következtében 43%-ra emelkedett. A következő lépés a nagybankok és az általuk ellenőrzött cégek állami tulajdonba vétele volt 1947. szeptember 29-én, közvetlenül Szklarska Poreba után. Ezzel egyidejűleg a régi, kétszintű bankrendszer is megszűnt. A Magyar Nemzeti Bank a továbbiakban nemcsak jegybankként, hanem kiépülő fiókhálózatai révén kereskedelmi bankként is működött. A régi nagy kereskedelmi bankok ugyanakkor megszűntek, illetve speciális feladatokat ellátó szakosított pénzintézetekké alakultak át. Így lett a Magyar Általános Hitelbankból Beruházási Bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankból Külkereskedelmi Bank, a vidéki pénzintézetek jó részéből pedig az 1949-ben létrehozott OTP, azaz Országos Takarékpénztár. Röviddel ezután, 1947. november 28-án államosították a bauxit- és alumíniumipart.

A tulajdonviszonyok megváltoztatásának következő nagy horderejű lépése a 100 főnél több munkást alkalmazó gyárak államosítása volt 1948. március 25-én. Ezt a legnagyobb titoktartással készítették elő, és rendeleti úton léptették életbe. A vasasszakszervezetek székházába behívott munkások maguk sem tudták, hogy az eligazító értekezletről távozván nem munkások lesznek többé, hanem igazgatók, pontosabban „munkásigazgatók”, ahogy a köznyelv nevezte őket később. Az intézkedés, amelyet a nemzetgyűlés utólag hagyott jóvá és emelt törvényerőre (1948. évi XXV. tc.), 594 vállalatot érintett, amelyben mintegy 160 ezren dolgoztak. Ezzel az állami szektorban foglalkoztatottak aránya a bányászatban és a nehéziparban meghaladta a 90%-ot, a könnyűiparban pedig 75% körül mozgott. (Szgy. R500.)

Az ipart, a kereskedelmet és a szolgáltatást érintő államosítások betetőzésére 1949 decemberében, immár a kommunista hatalomátvétel után került sor. Ekkor minden 10, sőt egyes esetekben 5 főnél több munkást alkalmazó, valamint külföldi tulajdonban lévő vállalatot államosítottak. (Szgy. II/28-29.) Ez az intézkedés 1400 ipari és 400 építőipari vállalatot, 600 nyomdát, 220 közlekedési céget és 80 vendéglátó-ipari üzletet érintett. A magánszféra szerepe az iparban és a kereskedelemben ezzel a javító-szolgáltató funkciókra redukálódott.

A kisajátított vállalatokért a rendeletek kártalanítást helyeztek kilátásba, ám erre a valóságban sohasem került sor. A részben külföldi tulajdonban lévő vállalatok esetében ezt azzal igyekeztek palástolni, hogy vezetőik ellen szabotázs és kémkedés címén koncepciós pereket indítottak. Ez a sors várt a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) vezetőire és mérnökeire, akiket 1948 szeptemberében tartóztattak le és vetettek börtönbe, valamint az angol érdekeltségű Standard Villamossági Rt. menedzsereire, akiket 1949 végén fogott le a rendőrség. Utóbbiak közül Geiger Imre vezérigazgatót és Radó Zoltán főmérnököt halálra ítélték, és ki is végezték.

A mezőgazdaság kollektivizálása kezdetben nem szerepelt a kommunista célkitűzések között. Az 1919-es tapasztalatok alapján világos volt számukra, hogy a parasztságot földosztás nélkül nem lehet megnyerni. A Kommunista Párt ezért eleinte nemcsak elfogadta a földreformot, hanem kifejezetten arra törekedett, hogy azt a lehető legradikálisabb formában hajtsák végre. Perspektivikus agrárpolitikai céljuk azonban kezdettől a szövetkezetesítés volt. Ezzel kapcsolatos irányelveiket először 1948 februárjában, tehát fél évvel a lengyelországi „eligazítás” után s közvetlenül a 100 főnél több munkást alkalmazó ipari vállalatok államosítása előtt hozták nyilvánosságra. A „mezőgazdaság szocializmusba való átvezetésének” bázisává ezek szerint az 1945-1946-ban létrehozott földműves-szövetkezeteknek kellett válni a régi fogyasztási és értékesítési szövetkezetek beolvasztásával, majd termelőszövetkezetekké alakulásával. Ez utóbbit eleinte lassú, fokozatos folyamatként képzelték el, s megelégedtek azzal, hogy a falusi szövetkezetek élére „a dolgozó parasztság bizalmát élvező” kádereket állítottak a falvak életét hagyományosan irányító közép- és nagygazdák helyett.

49. Az államosított Standard gyár. 1949. december 28.

Az MKP 1948. februári szövetkezetpolitikai irányelvei alig fél évig maradtak érvényben. A Kominform 1948.júniusi határozatához alkalmazkodva, amely ajugoszláv kommunistákat többek között „liberális” parasztpolitikájuk miatt ítélte el, az MDP vezetői egyik hétről a másikra gyökeresen módosították addigi agrárpolitikájukat. A földműves-szövetkezetek termelőszövetkezetekké alakulásának fokozatosságon és önkéntességen alapuló koncepcióját a paraszti magángazdaságok termelőszövetkezetbe kényszerítésének a programja váltotta fel. Az ország népe erről először Rákosi 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédéből értesülhetett. Az MDP főtitkára és a kormány miniszterelnök-helyettese ebben ama meggyőződésének adott hangot, hogy a „régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás” helyett „A dolgozó parasztság a szövetkezés, a kölcsönös segítés és közös munka útját választja.”[55] Néhány héttel később, az MDP Központi Vezetőségének november 27-ei ülésén Rákosi a határidőt is megszabta. „Nekünk ezt a kérdést – adta meg a célt – 3-4 éven belül oda kell vinni, hogy a parasztság 90 százaléka rendes szocialista közös társasművelésben művelje a földjét.”34

Az MKP szövetkezetpolitikai irányelveinek kialakításával, s különösen azok radikalizálá- sával kapcsolatban bontakozott ki a magyar kommunisták között az első nagy koncepcionális vita. Az egyik oldalon Nagy Imre állt, a korábbi földosztó miniszter, aki – bár egyáltalán nem volt szövetkezetellenes – úgy vélte, hogy a magyar mezőgazdaságban még hosszú ideig biztosítani kell az egyéni kisparaszti gazdaságok fennmaradását, mert „a magántulajdon parasztságunkban mély gyökereket vert”. Ellenkező esetben „szembekerülnénk az egész parasztsággal”.35 A vita természetesen a gyengébb fél, Nagy Imre vereségével végződött, akit a szokásos szovjet típusú liturgia szerint önkritikára kényszerítettek, majd 1949 szeptemberében a párt Politikai Bizottságából is visszahívtak.

A termelőszövetkezeti csoportok, azaz a téeszek alakításával és működésével foglalkozó kormányrendelet 1948. december 18-án jelent meg. Ez három „fejlettség” szerinti kategóriát különböztetett meg. Az I. és a II. típus átmenetet jelentett az egyéni és a közös gazdálkodás között. A III., „legfejlettebb” kategóriában azonban – az úgynevezett háztáji földek kivételével – már minden munkát közösen végeztek, a munka értékét munkaegységben mérték, s a megtermelt tiszta feleslegből a tagok munkaarányosan részesültek. A „téeszek” alakulása vontatottan indult; a parasztok döntő többsége a nehéz termelési feltételek ellenére sem igyekezett magántulajdonától megválni. 1949 nyarán az egész országban még csak 584 csoport működött összesen 13 ezer taggal és 55 ezer hektárnyi területen. Egy termelőszövetkezeti csoport tehát átlagosan kevesebb mint 100 hektár földet művelt.

Az államosításokkal egyidejűleg kialakultak a központilag irányított tervgazdálkodás szervezeti formái. Ennek egyik legfontosabb intézménye az Országos Tervhivatal volt, amelyet 1947. június 11-én hozott létre a kormány. Ez dolgozta ki az 1947-1949-es úgynevezett hároméves terv általános irányelveit, s az ezen belül évekre és vállalatokra lebontott feladatokat. Az előírt tervfeladatokhoz hozzárendelték a szükségesnek ítélt erőforrásokat, s ha a teljesítésben zavar mutatkozott vagy új feladatok merültek fel, akkor módosították a tervelőirányzatokat. Országos és vállalati szinten ez egyaránt hatalmas improduktív bürokrácia kialakulásához vezetett. Az Országos Tervhivatal első elnöke a szociáldemokrata Vajda Imre, főtitkára pedig a kommunista Berei Andor lett. Később, 1949-től a kommunista Vas Zoltán irányította a testületet. A tervgazdálkodás másik fontos szervévé az 1949-ben

létrehozott Népgazdasági Tanács vált, amely Gerő Ernő irányításával egyfajta gazdasági csúcsminisztériumként működött.

Az első hároméves terv 1947. augusztus 1-jén kezdődött, s két és fél év alatt, 1949 végére fejeződött be. Az előirányzatok eredetileg azt tűzték ki célul, hogy az újjáépítés munkáját befejezve a tervperiódus végére a mezőgazdasági termelés közelítse meg az utolsó békeév szintjét, a gyáripari termelés pedig 27%-kal haladja is azt meg. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfrontáció kiéleződése miatt menet közben ez annyiban módosult, hogy a háborúra való felkészülés jegyében az ipar, s ezen belül a nehézipar fejlesztésére még nagyobb hangsúly helyeződött, s a mezőgazdaság érdekei teljesen háttérbe szorultak. Ez fejeződött ki többek között abban, hogy az összberuházás mezőgazdaságra szánt 30%-os arányát menet közben 18%-ra csökkentették, miközben továbbra is a mezőgazdaság adta a nemzeti jövedelem több mint 40 (1949-ben 42)%-át. Az ipar viszont, amely 1949-ben a nemzeti jövedelemnek ugyancsak 42%-át adta, 35%- kal részesedett a beruházásokból.

A terv végrehajtása egészében sikeres volt, ámbár igen jelentős ágazati eltérésekkel. Az ipari termelés 1949-ben nem 27, hanem közel 40%-kal múlta felül az 1938-ast. Ezt az igen jelentős növekedést három tényezővel magyarázhatjuk: a magas beruházási hányaddal, az újraépítési periódus mindig igen gyors növekedési ütemével, s végül azzal, hogy 1938-at követően a magyar ipar igen nagyarányú fejlődésen, illetve kapacitásnövekedésen ment át, s így 1938-at bázisévnek választva a termelésbővülés mértéke jóval nagyobbnak látszik a valóságosnál. A háborúra készülés jegyében legnagyobb, 66%-os arányban a nehézipari termelés nőtt, míg a könnyűipari termelés volumene csak 20%-kal. Az egyes ipari ágazatok egymáshoz viszonyított aránya ennek következtében jelentősen módosult. A különböző nehézipari ágazatok termelési értékének aránya az 1938-as 40-42%-ról 1949-re 60%-ra emelkedett, s a könnyűipari ágazatok termelési értéke ugyanilyen arányban csökkent. Különösen a mezőgazdasági ipar és a textilipar kapacitásai szűkültek. Magyarország tehát ezekben az években kezdett a „vas és acél országává” válni – számottevő vasérc és kokszolható szén nélkül.

4.4. táblázat - 30. táblázat. Afontosabb mezőgazdasági termények átlaghozamai és termésmennyiségei, 1931-1949

Növényfajta

1931-1940

1947

1948

1949

termés átlag

termés

termés átlag

termés

termés átlag

termés

termés átlag

termés

(q/kat. h.)

(ezer q)

(q/kat. h.)

(ezer q)

(q/kat. h.)

(ezer q)

(q/kat. h.)

(ezer q)

Búza

7,9

21 957

5,0

11 515

6,7

15 831

7,5

18 294

Rozs

6,5

7 118

5,1

4 890

7,3

7 857

6,8

7 734

Árpa

7,8

6 280

5,5

3 986

9,2

6 917

8,4

6 838

Zab

7,1

2 856

4,8

1 673

8,9

3 338

7,1

2 423

Kukorica

10,8

21 850

8,2

17 806

12,4

28 617

8,5

16 683

Burgonya

39,5

19 931

22,9

10 611

44,1

21 169

38,1

18 852

Cukorrépa

118,5

9 649

72,2

11 589

91,0

17 709

66,7

12 337

Napraforgó

5,6

57

4,8

1 088

5,7

1 559

5,0

2 416

Takarmányrépa

138,7

30 212

64,0

12 437

97,0

17 657

70,5

11 073

Dohány

7,9

229

6,2

179

7,6

270

6,6

252

Borsó

6,9

289

4,2

141

5,7

222

5,2

332

Bab

5,2

42

4,4

48

5,8

78

5,2

81

Lencse

3,6

71

3,3

17

4,8

33

3,8

60


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 135.

4.5. táblázat - 31. táblázat. Az állatállomány alakulása, 1938-1949 (ezer db)

Év

Szarvasmarha

Sertés

Juh

1938

1882

5224

814

1629

1942

2365

4670

900

1708

1945

1070

1114

329

328

1946

1100

1327

399

370

1947

1841

2792

575

570

1948

1993

2771

651

579

1949

1942

3316

600

910


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 136.

Szemben az ipari rekonstrukció esetenként látványos eredményeivel a mezőgazdaság az 1938-as szintet sem tudta elérni. A főbb növényféleségek többségének termésátlaga és termésmennyisége továbbra is jelentősen elmaradt a háború előttitől. Az 1949-ben betakarított búza összmennyisége például 83, a kukorica pedig 76%-át tette ki a háború előttinek. Az állatállomány helyzete kedvezőbb képet mutatott. A szarvasmarhák és a lovak száma csaknem megduplázódott 1945-höz képest, s így 1949-ben meghaladta, illetve megközelítette az 1938-as számot. Ajuh- és a sertésállomány viszont – bár 1945-höz képest megháromszorozódott – az 1938-asnak még mindig csak kétharmadát tette ki. Mindezek alapján a mezőgazdaság össztermelése 1949-ben az 1938-as 85%-ára becsülhető.

A közlekedést az iparhoz hasonlóan stratégiai ágazatnak tekintették, s ezért az össz- beruházás igen magas hányadát, 27%-át fordították rekonstrukciójának befejezésére és fejlesztésére. Ennek tulajdonítható, hogy az üzemképes mozdonyok száma 1949-ben 10%- kal már meghaladta az 1938-ast, s hogy a kocsiállományt is bővítették. Tekintve azonban, hogy az utasforgalom a háború előttihez képest megkétszereződött, s a tonnakilométerben számított áruszállítás pedig 50%-kal nőtt, a vonalak és a szállítóeszközök terheltsége nem csökkent. A vasúti forgalom rekonstrukciója mellett megkezdődött a közúti forgalom motorizálása. A tehergépkocsi-forgalom a háború előttihez képest, amely persze igen minimális volt, megháromszorozódott. 1949-re befejeződött a Ferihegyi repülőtér háború alatt elkezdett építése.

Az új politikai helyzet következtében gyökeresen átalakult az ország külkereskedelmi kapcsolatrendszere. Németország, az addigi legfontosabb partner egy időre teljesen kiesett a magyar export-import forgalomból. Helyébe a Szovjetunió lépett, ahová a magyar kivitelnek 1946-1947-ben 21, 1949-ben pedig 25%-a irányult, s ahonnan az import 11, illetve 21%-a érkezett. (Szgy. I/494.) A Szovjetunió így már ebben az időszakban Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé vált. 1948 elejéig emellett határozott törekvések jelentkeztek arra is, hogy a politikai viták és a komplementaritás hiánya ellenére a szomszédos államokkal is intenzívebb kereskedelmi kapcsolatok alakuljanak ki. Mivel azonban a Szovjetuniónak ez nem állt érdekében, e tervek nem tudtak valósággá válni. A szovjetek a németekhez hasonlóan kétoldalú szerződésekkel igyekeztek magukhoz láncolni a kelet-közép- és délkelet-európai országokat. Magyarország esetében ezt a célt szolgálta az 1948. február 18-án aláírt magyar-szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés. Ezt és az ehhez hasonló bilaterális egyezményeket fogta keretbe és emelte magasabb szintre a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), amelynek alapítóokmányát 1949. január 20-án írták alá Moszkvában. E szervezethez ekkor Magyarország mellett Csehszlovákia, Lengyelország, Bulgária és Románia csatlakozott, majd nem sokkal később Albánia és az NDK. (Szgy. II/227-233.)

15. ábra. Magyarország külkereskedelmi forgalma országcsoportok szerint, 1938-1949 (%)

50. Odeschalchi Margit hercegnő munkásként a Ganz gyárban. 1946. január

A háború végi nagyarányú migrációs mozgásokból, valamint az 1945 és 1949 közötti politikai és gazdasági változásokból következett, hogy e néhány év alatt a magyar társadalom is mélyrehatóan átalakult. 1944-1945 folyamán a régi államapparátus felső- és középszintű vezetőinek, valamint a különböző tulajdonosrétegeknek és a szélsőjobboldali pártokban exponált személyiségeknek, azaz a keresztény középosztálynak jelentős része elhagyta az országot. Közülük több tízezren sohasem tértek vissza. A polgári középosztály hatalmas vérvesztesége után, amit a holocaust okozott, ezzel a keresztény középosztály is megtizedelődött. Ehhez járult a B-listázásokkal elbocsátott több tízezer közigazgatási tisztviselő, valamint a földreform és az államosítások következtében vagyonukat egyik pillanatról a másikra elvesztő közép- és nagybirtokosok, illetve közép- és nagypolgárok deklasszálódása. E több mint 100 ezer főből álló csoport jelentős része előbb vagy utóbb ugyancsak külföldre távozott. S akik mégsem, azok a társadalom mélyrétegeibe alámerülve igyekeztek maguknak új egzisztenciát teremteni és új identitást találni. Ismerünk grófi csemetét, akiből idővel autószerelő vagy agrármérnök lett, s vezérkari ezredest, aki hotelportásként kamatoztatta nyelvtudását. Az egyik legbüszkébb és legdacosabb megoldást azonban valószínűleg gróf Széchenyi Andor Pálné választotta, aki 1947-es emigrációjáig faluja kanászaként kereste kenyerét, s mellékfoglalkozásként nagymosásokat vállalt. Mindeme változások nemcsak azzal a következménnyel jártak, hogy a magyar társadalom két legbefolyásosabb elitcsoportja, a nagybirtokosok és a nagypolgárok minden politikai befolyásukat elveszítették, sőt mint társadalmi osztályok is megszűntek, hanem azzal is, hogy a tulajdonosi középosztály felmorzsolódott. E rétegek régi befolyásos érdekszervezetei, az OMGE, a GYOSZ és a TÉBE 1948-ig sorra-rendre mind megszűntek. „A magyar élet százados rendjének utolsó falai – regisztrálta e változásokat a koalíciós időszak parasztpárti vallás- és közoktatásügyi minisztere, Keresztury Dezső már 1946-ban – leomlottak. Az a világ, amelyet a magyar feudalizmus, kapitalizmus és bürokrácia szövetsége tartott fenn s amelyet külső megnyilvánulásai, viselkedési formái és szépségeszményei szerint »úri« Magyarországnak szoktak nevezni, összeroskadt. A földbirtokreform, a nagyüzemek, bányák államosítása gazdaságilag is befejezte azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a hagyományos uralkodó rétegek helyére új osztályok, a magyar nép elhanyagolt vagy széles tömegei léptek.”36 E folyamattal párhuzamosan iktatódtak ki a Horthy-kor hierachikus köszönési és megszólítási formái. A koalíciós időkben – legalábbis elvileg – mindenki társ volt: a hadseregben bajtárs, a civil életben polgártárs, az üzemekben szaktárs és a munkáspártokban elvtárs. A hivatalos érintkezésben 1949 után ezekből egyetlenegy maradt: az obligát elvtárs. (Szgy. I/475.)

A társadalmi forradalom másik fontos összetevője – mint már utaltunk rá – a föld nélküli parasztok számának jelentős csökkenése s a földtulajdonosok számának növekedése volt. Az 1 holdnál több földdel rendelkező parasztok 1941-ben az összlakosság 23, 1949-ben 39%-át, a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások pedig 19, illetve 6,5%-át tették ki. Magának a parasztságnak az össztársadalmon belüli aránya azonban nem változott. A mezőgazdaságból az összlakosságnak 1941-ben éppúgy 49%-a élt, mint 1949-ben. Csak minimálisan módosult a bányászatból, iparból és forgalomból élők aránya is. 35%-ról 34%-ra csökkent, miközben az egyéb kategóriába soroltaké 1%-kal nőtt. Ezen belül a munkások aránya enyhén – 26-ról 27%-ra – emelkedett. A kisiparosok és a kiskereskedők 8-9%-os aránya nem változott, ámbár az alkalmazottat nem tartó kisiparosok száma ezen belül nőtt, a munkásokat foglalkoztatóké pedig csökkent. A birtokos parasztság számának ugrásszerű növekedése következtében a kistulajdonosoknak vagy kistermelőknek nevezhető falusi és városi rétegek együttes aránya 27%-ról 47%-ra emelkedett, az érdemleges tulajdon nélküli, úgynevezett bérből élőké pedig 61%-ról 49%-ra csökkent. A vagyon- és jövedelemmegoszlás szempontjából széles skálán tagolt két világháború közötti társadalmat tehát olyan struktúra váltotta fel, amelyből mindkét szélső pólus, a nagyon gazdagok kis csoportja és a teljes nincstelenséggel küzdő szegények hatalmas tömbje hiányzott. Az új Magyarország jellegadó, domináns rétegei a kistulajdonosok voltak.

16. ábra. A népességfelekezeti megoszlása 1949-ben

Bár néhány tízezer embernél többet nem érintett, mégis igen fontos társadalmi változásnak tartható a régi középosztályhoz tartozó közszolgálati tisztviselők felváltása alacsony, s főleg munkásszármazású emberekkel. A minisztériumok és az országos hivatalok alkalmazottainak 1945 előtt – a segédhivatalok személyzetét is beszámítva – 45%-a volt munkás, illetve munkásszármazású. 1949-re ez az arány 81%-ra szökött. Az 1945 és 1948 között vezető állásba került 366 személy közül 170 volt munkás, illetve munkásszármazású, az 1949-ben kinevezett 388-ból pedig 374. A munkás és munkásszármazású vezetők túlnyomó többsége kommunista vagy szociáldemokrata, s így 1948-tól MDP-tag volt. Am állásuk megtartása reményében a régi közalkalmazottak közül is sokan léptek be az egyik vagy másik munkáspártba, illetve az MDP-be. E két tényező együtt magyarázza, hogy a negyedmilliónyi közalkalmazottnak 1949-ben már 46, s a vezető beosztásúaknak ezen belül 66%-a tartozott az MDP soraiba.

A lakosság vallási összetétele annyiban módosult, hogy az izraeliták aránya 4,3%-ról 1,5%-ra csökkent. Ennek következtében a legtöbb felekezet aránya enyhén emelkedett; legnagyobb mértékben – 66%-ról 68%-ra – a katolikusoké. Az evangélikusok 1%-os csökkenését a németek kitelepítése okozta.

A hároméves terv eredetileg azzal számolt, hogy a lakosság életszínvonala 1947 és 1949 között mintegy 80%-kal fog növekedni, s ezzel eléri a háború előttit. Részben a tervezés irrealizmusa, részben a tervprioritások menet közbeni módosítása miatt ezt sem sikerült elérni. Az 1949-es hivatalos jelentés 37%-os növekedést közölt, s a későbbi feldolgozások általában 10-20%-os életszínvonal-növekedést valószínűsítenek. Ez aztjelenti, hogy nemcsak túlszárnyalni nem sikerült a háború előtti szintet, hanem egyelőre elérni sem. Ennek egyik oka a fogyasztás rovására megvalósított magas – 1949-ben – 18%-os beruházási ráta volt. Az 1928-1937-es évek átlagában ez alig érte el a 4%-ot. Az alacsony életszínvonal egyik jeleként az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás a legfontosabb cikkek közül csak cukorból, tojásból és borból haladta meg lényegesen az 1938-as szintet, s a fejenkénti hús-, a zsír- és a tejfogyasztás még mindig elmaradt 10-20%-kal. Az 1945-ös igen nyomorúságos állapotokhoz képest azonban így is jelentős volt a javulás, s ezt az emberek is így érezték. Egy akkori közvélemény-kutatás eredményei szerint a megkérdezettek úgy gondolták, hogy 1948-ban 42%-kal éltek jobban, mint 1945-ben.

Az állami bér- és szociálpolitika vezérelve – mint már a stabilizáció esetében is láttuk – a nivellálás, azaz a korábbi nagy különbségek megszüntetése volt. Ez teljes mértékben sikerült. A nemzeti jövedelem személyes fogyasztásra fordított részéből az ország lakosságának 9-10%-át kitevő középső és felső rétegek 1938-1939-ben mintegy 40%-os arányban részesültek. A társadalom 90%-ának ugyanekkor mindössze 60% jutott. 1949-re ezek az arányok úgy módosultak, hogy a volt felső rétegek és a középosztály részesedése 11-12%- ra csökkent, az alsóbb, zömmel fizikai munkát végző rétegeké pedig 88-89%-ra emelkedett. A fizikai dolgozókon belül ugyanakkor jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki. Az agrárolló és a beszolgáltatások miatt a parasztság életviszonyai sokkal kisebb mértékben javultak, mint a munkásságé és más rétegeké. A parasztok egy főre eső 1949-es jövedelme így csak 52%-át tette ki a munkabérből élők átlagos jövedelmének. A parasztság és a munkásság esetében is kedvező változást jelentett azonban, hogy a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt csökkent a munkanélküliség. A paraszti munkanélküliség a földosztás következtében lényegében teljesen felszámolódott, az ipari munkanélküliséget pedig a kezdődő iparosítás mérsékelte, majd szívta fel teljesen. A családi jövedelmek növekedésében emellett szerepet játszott a nők munkavállalásának terjedése is. A paraszti gazdaságok úgynevezett segítőit, azaz felnőtt nőtagjait nem számítva a női munkavállalók aránya az aktív keresők körében 1949-re 29%-ra nőtt.



[54] Márai Sándor: Napló 1945-1957. Budapest, 1990, Akadémiai és Helikon, 13.

[55] Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, 1950, Szikra, 331., 333.