Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. A PÁRIZSI BÉKESZERZŐDÉS

3. A PÁRIZSI BÉKESZERZŐDÉS

Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti szerződés úgy intézkedett, hogy Magyarország visszavonja csapatait az 1938 előtti határokra, s a háború előtti és alatti területváltozások érvényüket vesztik. (Szgy. I/378-382.) Bár ez csak egy ideiglenes, a békekonferencia döntéséig hatályos rendelkezés volt, a szovjet álláspontot általánosságban ismerő és ahhoz alkalmazkodó Kommunista Párt véglegesnek tekintette. Mint 1945 végén és 1946 elején Révai József, a párt ideológiai kérdésekben leginkább kompetens vezetője több alkalommal kifejtette, nemcsak a történelmi, hanem a néprajzi határok követelése is irreális. „Az ész – jelentette ki – azt diktálja most nekünk, hogy minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbségekkel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk.”[49] A Szociáldemokrata Párt ugyancsak elvetette a revizionizmus bármely formáját, sőt egyes megnyilatkozásaiban még a kollektív jogokra épülő kisebbségvédelem eszméjét is. Mint Horváth Zoltán a Népszava olvasóinak elmagyarázta: „Nemcsak a Szent István-i határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségű.”

A két munkáspárt felfogásától eltérően a Kisgazdapárt mérvadó személyiségei a politikai és a nyelvi határok összhangba hozatalát remélték a békekonferenciától, s azt, hogy a trianoni határoktól távoli magyar „enklávék” területi autonómiát kapnak. Erdély esetében mint alternatív megoldást emellett szóba hozták és javasolták a terület önálló kantonális állammá alakítását. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre a Kisgazdapárthoz hasonlóan az etnikai elv érvényesítését tartotta volna méltányosnak. Révai 1945 karácsonyán megjelent cikkére (Nemzetrontó sovinizmus) reagálva írta: „.sovinizmus az ezeréves határok követelése, aki ezt követeli, az nemcsak soviniszta, de népellenes, antidemokratikus is, s mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából, a társadalomból. De nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.”[50] A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és általában a különböző nagyrevíziós tervekkel való szakítás s a nemzetiségi elv elfogadása a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő ideológusának, s egyben a Külügyminisztérium kebelén belül folyó béke-előkészítés tevékeny résztvevőjének, Bibó Istvánnak az 1946-os esszéiben nyert klasszikus s tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedő megfogalmazást. Kelet- és Közép-Európában – írta például A kelet-európai kisállamok nyomorúságában – „.a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történelmi határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén. [.] Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és isten tudja, még miféle szempontok [...] valójában teljesen hiábavalóak, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz.”

Az 1945 és 1946 fordulóján zajló sajtóviták és pártközi egyeztetések során a kommunista és a szociáldemokrata álláspont annyiban változott, hogy Erdélyt illetően hozzájárultak az 1920-as határ módosításának felvetéséhez. Egyetértés alakult ki közöttük abban is, hogy Jugoszláviával szemben értelmetlen lenne területi követelésekkel fellépni. A határ menti szlovák területek jövőjével kapcsolatban azonban továbbra is ellentét feszült közöttük. Az 1946. március 6-ai pártközi értekezleten a kisgazda Auer Pál és a parasztpárti Farkas Ferenc egyaránt a „kompakt magyar többségű vidékek” visszakövetelését javasolta, míg a kommunisták és a szociáldemokraták képviselői hallani sem akartak erről.

A szlovák-magyar határral kapcsolatos magyar álláspont kialakítását nehezítette, hogy az emigrációjából visszatért, s ismét elnökké választott Edvard Benes a homogén csehszlovák nemzetállam megteremtésének céljától vezérelve nemcsak a németektől, hanem a magyaroktól is meg akart szabadulni. A magyaroknak vagy távozniuk kell, vagy asszimilálódniuk – hangoztatta a prágai kormány. Miután a nyugati szövetségesek a magyarok egyoldalú kitelepítésére nem adták áldásukat, 1946. február 27-én Csehszlovákia olyan lakosságcsere-egyezményt kötött Magyarországgal, amely kölcsönösségi alapon ugyanannyi csehszlovákiai magyar áttelepítését irányozta elő, mint amennyi magyarországi szlovák Csehszlovákiába kívánt települni. (Szgy. I/458-461.) Előre lehetett azonban látni, hogy a magyarországi szlovákok alacsony száma és részleges asszimilációja miatt ezen az alapon Csehszlovákia nem fog tudni megszabadulni magyarjaitól. Benes ezért további 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésének az engedélyezését kérte a szövetséges nagyhatalmaktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a határ menti magyarok ezreinek Morva- és Csehországba deportálása. Mindezek tükrében mi sem volt természetesebb, mint az agresszív cseh nacionalizmusra azzal válaszolni, hogy Magyarország fogadja a magyarokat, de csak területtel együtt, s ha a csehszlovák politika erre nem hajlandó, akkor hagyjon fel a magyarüldözéssel, és adja fel homogenizációs tervét. A március 6-ai értekezleten ezt az álláspontot képviselte Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter is, aki, miután a kommunisták és szociáldemokraták nem támogatták, lemondását kilátásba helyezve távozott a megbeszélésről.

Miközben a magyar pártok a békekonferenciára küldendő delegáció platformjáról vitatkoztak, a szövetséges hatalmak külügyminiszterei, illetve külügyminiszter-helyettesei lényegében eldöntötték a magyar határok ügyét. A Külügyminiszterek Tanácsának 1945. szeptember 20-ai londoni értekezletén az amerikai, brit, szovjet és francia külügyminiszter minden vita nélkül elfogadta, hogy osztrák-magyar, jugoszláv-magyar és csehszlovák-magyar viszonylatban az 1938 előtti határok állnak helyre. Ernest Bevin brit és James Byrnes amerikai külügyminiszter ugyanakkor azt javasolták, hogy a román-magyar határ ügyét, vagyis azt, hogy Erdély egésze vagy nagyobbik fele kerüljön Romániához, a két állam követeléseinek elemzése után kellene eldönteni. Az amerikai-britjavaslatot – az 1919-1920- as francia álláspont önkritikájának jeleként – ezúttal a francia külügyminiszter (Georges Bidault) is támogatta. A szovjet képviselő, Molotov külügyi népbiztos viszont – minden elképzelhető érvre, többek között a nyugati szövetségesek 1919-1920-as döntésére is hivatkozva – makacsul ellenállt a Trianonban megállapított román-magyar határ akár csak jelképes módosításának is. A vita befejező szakaszában Bidault megváltoztatta véleményét, és Molotov érvelését elfogadva a továbbiakban a szovjeteket támogatta. Bevin ugyanakkor hallgatott, s így az ülés végén már csak egyedül Byrnes ragaszkodott egy körülbelül 3 ezer négyzetmérföldnyi, azaz valamivel több mint 7 ezer négyzetkilométernyi határ menti sáv visszaadásához. Ezen a területen mintegy félmillió magyar élt. (Szgy. I/424-425.)

Döntés Londonban nem született; a kérdést a külügyminiszter-helyettesek elé utalták. A helyettesek 1946 áprilisában ültek össze ugyancsak Londonban. Ezt megelőzően, 1946 februárjában a brit külügyminisztérium úgy döntött, hogy a továbbiakban román-magyar viszonylatban is a trianoni határok helyreállítását, tehát nem az amerikai, hanem a szovjet javaslatot támogatják. Ezt részben azzal indokolták, hogy „a magyarok, a románok és az oroszok körében olyan megoldás kezd kirajzolódni, amely Erdély kérdésének megoldását inkább az autonómiában, semmint a határkiigazításban látja”. Részben pedig azokra az 1919-1920-ban is gyakran emlegetett gazdasági és közlekedési szempontokra hivatkoztak, amelyek relevanciájának viszonylagosságát Toynbee és szakértői oly meggyőzően mutatták ki 1941-1942-ben. Álláspontjuk megváltozásáról a britek az amerikaiakat is értesítették. Jegyzékükben hangsúlyozták, hogy „nem ellenezzük, ha ők [.] felvetik a határkiigazítás kérdését, de nem vagyunk meggyőződve arról, hogy tényleg kívánatos lenne bármiféle változtatás a jelenlegi román-magyar határ vonalán”.

A franciák és az angolok támogatását elveszítve, s ugyanakkor a szovjetekkel való „felesleges” konfrontációkat is kerülni akarván 1946 tavaszára az amerikaiak eltökéltsége mérséklődött. Annyit azonban még mindig szerettek volna elérni, hogy a román és a magyar kormány „közvetlenül tárgyaljanak egymással a határ olyan kiigazításáról, amely lényegesen csökkentené az idegen uralom alatt élők számát”. A szovjet delegátus azonban ezt sem fogadta el. A végső döntés a Külügyminiszterek Tanácsának 1946. május 7-ei ülésén az lett, hogy nemcsak Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország, hanem Románia és Magyarország között is a trianoni határvonalat kell helyreállítani. (Szgy. I/467-448.)

A magyar kormány nem feltételezte, hogy a négy háborús győztes az érintettek bevonása nélkül fogja megállapítani Magyarország új határait. Budapesten – mint 1918-1919- ben – ismét azt hitték, hogy van értelme az alapos béke-előkészítő tevékenységnek, s a többség reménykedett benne, hogy ha egyebütt nem is, a román-magyar határon lesz mód kiigazításra. A Nagy Ferenc-kormány ehhez mindegyik nagyhatalom támogatását meg akarta szerezni, s ezért 1946 márciusa és júniusa között a miniszterelnök vezetésével Moszkvába, Washingtonba, Londonba és Párizsba egyaránt magyar delegációk látogattak.

Moszkvában 1946. április 9-18-án tárgyalt a magyar küldöttség. A delegáció egy maximális és egy minimális javaslatot vitt magával. A maximális 22 ezer, a minimális 11 800 négyzetkilométer visszacsatolását tartalmazta. A kisebb területen a magyarok enyhe többséget képeztek a 421 ezer románnal szemben, a nagyobb sávban élő 1,5 millió emberből azonban csak mintegy félmillió tartozott a magyarsághoz. A szovjet vezetők szívélyesen fogadták a magyar küldöttséget. Sztálin beleegyezett a jóvátételi fizetések feltételeinek enyhítésébe, és ígéretet tett a magyar hadifoglyok hazaengedésére. Ennek alapján 1946 végéig összesen mintegy 300 ezren, 1947-ben 128, s 1948-ban 170 ezren térhettek haza a Szovjetunióból. Sztálin nem ellenezte azt sem, hogy Magyarország felvesse a román-magyar határ módosításának kérdését a béketárgyalásokon. Ehhez kapcsolódva Molotov ugyanakkor a románokkal való kétoldalú tárgyalások megkezdésére szólította fel a magyarokat. Arról, hogy a békekonferencia előkészítő fórumán, azaz a Külügyminiszterek Tanácsában és a helyettesek értekezletén mi volt, és mi a szovjet álláspont, sem Sztálin, sem Molotov nem tett említést. A magyar delegáció tagjaiban így tévesen az az elképzelés alakult ki, hogy a Szovjetunió nem ellenzi, sőt talán még támogatja is a Romániával szembeni magyar területi igényeket. A sajtó, különösen a kisgazdapárti pedig még el is túlozta ezt. „A magyar demokrácia minden kérdésben számíthat a Szovjetunió támogatására”; „Moszkva jóindulattal fogadta a magyar kívánságokat a határokra és a szlovákiai kisebbség helyzetére vonatkozólag” – hirdették az újságok szalagcímei a delegáció hazatérte után.24 Az 1946. május 7-ei párizsi döntés, amely nem maradt titokban, ezért a politikusokat és a közvéleményt egyaránt sokkolta. Gyöngyösi, aki azonnal vissza akart utazni Moszkvába, csak nehezen értette meg, hogy utazása teljesen értelmetlen lenne.

Nagy Ferenc és néhány miniszterének következő útja Washingtonba vezetett, ahová június 8-án érkeztek. A fogadtatás itt is rendkívül szívélyes volt, ám ugyanakkor őszintébb is. Nagy Ferenc az amerikai politikusokkal folytatott eszmecseréi során bizonyosodott meg arról, hogy a szovjetek félrevezették, vagy legalábbis hagyták, hogy illúziók alakuljanak ki benne a határokat illetően. Byrnes amerikai külügyminiszter ekkor közölte vele, hogy „A Szovjetunió akaratából történt a május 7-ei párizsi döntés”, s hogy „Magyarország és Románia kérdésének kulcsa a Szovjetunió kezében van”. „Ha a Szovjet vállalkoznék arra – tette hozzá ehhez -, hogy felveti még egyszer az erdélyi kérdést, Amerika készséggel támogatná Magyarország kívánságait.”25 Ismerve a szovjet kormány valódi álláspontját más szavakkal ez annyit jelentett, hogy az Erdély-dosszié Washingtonban le van zárva; Románia és Magyarország között a trianoni határok állnak helyre.

Londonban – 1946. június 21-22-én – Clement R. Attlee munkáspárti miniszterelnökkel és a külügyminisztérium vezetőivel tárgyalt a magyar küldöttség. A magyar politikusok felvetéseinek megfelelően a megbeszéléseket a határkérdések és a magyar kisebbségek helyzete dominálták. Ezekkel kapcsolatos válaszaikban az angol politikusok őszinte és korrekt módon ismertették a brit álláspontot, és a legkisebb mértékben sem hagyták, hogy tárgyalópartnereik illúzióik rabjai maradjanak. A román-magyar határ kérdését – közölték például – semmi értelme sem lenne újra felvetni, mert a „szovjet hajthatatlanság” miatt úgysem várható tőle eredmény. Nem vállaltak kötelezettséget a Székelyföld Románián belüli autonómiájának kiharcolására sem. Mindössze annyit ígértek meg, hogy ha „a két kormány meg tud egyezni”, akkor „megkapják Őfelsége kormányának támogatását”.

Az erdélyi kérdés mellett Nagy Ferenc szóba hozta a szlovákiai magyarok üldözését, tervbe vett kitelepítésüket, s ezzel összefüggésben magyarországi befogadásukat is – esetleg „földjeikkel együtt”. „A cseheknek – válaszolta erre a külügyminiszter első helyettese – nagyon rossz tapasztalataik vannak a kisebbségeikkel, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.” „Arról pedig – fűzte hozzá -, hogy egy győztes hatalmat felszólítsanak, adjon át területet egy legyőzött ellenfélnek – szó sem lehet.” „Őfelsége kormánya – hangsúlyozta a második helyettes – München után nincs abban a helyzetben, hogy kioktassa a cseheket.”26

A magyar delegáció minden olyan területi vagy kisebbségvédelmi felvetése tehát, amelyhez a britek támogatását kérte, elutasításban részesült. Ehelyett mindegyik tárgyalópartnerük a szomszédokkal való békés megegyezés és gazdasági kooperáció fontosságára, illetve a határok „spiritualizálódásának” a perspektívájára hívta fel a figyelmet. Arról azonban, hogy a Szovjetunió által dominált térségben ezt konkrétan hogyan lehetne kivitelezni, semmit sem mondtak, s kerülték annak nyílt beismerését is, hogy a Szovjetunióval és a magyar kommunistákkal folytatott harcában Nagy Ferenc a brit kormánypolitika semmiféle segítségére nem számíthat.

Útban hazafelé, június 25-én, a magyar delegáció Párizsban is megállt. Ez azonban még annyi eredménnyel sem járt, mint a washingtoni vagy a londoni. A kérdések érdemi megtárgyalása elől kitérve Bidault közölte: Franciaország nincs abban a helyzetben, hogy „nagy kérdésekbe erős szóval szóljon bele”.27 Ugyanitt találkoztak Molotovval, aki részben úgy tett, mintha tökéletesen elfelejtette volna az áprilisi moszkvai biztatást, részben pedig az amerikai külügyminiszterre próbálta hárítani a május 7-ei döntés ódiumát.

A magyar küldöttség hazaérkezése után mindazokon, akik a trianoni határok valamilyen mértékű korrigálásában reménykedtek, csüggedés lett úrrá, s kölcsönös vádaskodás vette kezdetét. Az 1946. július 29-én kezdődő békekonferencián részt vevő magyar delegáció, amelyet Gyöngyösi János vezetett, ennek ellenére területi igényt jelentett be Romániával szemben. A békekonferencia augusztus 14-ei plenáris ülésén Gyöngyösi 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte Romániától közel 2 millió lakossal, s területi autonómiát Székelyföld számára. Amerikai tanácsra néhány napon belül ezt 4 ezer négyzetkilométerre, illetve kevesebb mint félmillió lakosra redukálta. Ezt sem támogatta azonban egyik nagyhatalom sem. A trianoni határok helyreállítását végül a román területi és politikai bizottság szeptember 5-ei ülésén véglegesítették. (Szgy. I/465-467., 470-473.)

A román-magyar határ megállapítása mellett a békekonferencia a csehszlovák-magyar lakosságcsere, illetve a csehszlovák-magyar határ esetleges módosításával is foglalkozott. Ezt azonban nem a magyar, hanem a csehszlovák békedelegáció kezdeményezte. Felújítva 1919-1920-as követeléseiket a csehszlovákok azt kérték, hogy Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján fekvő 5 magyar falu stratégiai okokból kerüljön Csehszlovákiához. Főleg az amerikaiak ellenállása miatt az egyoldalú lakosságkitelepítést a békekonferencia elutasította, s a csehek területi követelését is csak részben fogadta el. A kért 5 falu helyett 3-at (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár) ítélt meg Csehszlovákiának összesen 43 négyzetkilométernyi területtel. Ettől eltekintve a békeszerződés az 1920-as magyar határokat állította helyre. A csehszlovákhoz hasonló igényekkel a jugoszláv delegáció is előállt. Az egyoldalúan elüldözött vagy Tito partizánhadseregének több ezer – sőt egyes becslések szerint több tízezer – magyar áldozatot is követelő bosszúja elől elmenekült sok ezer magyar mellett Belgrád mintegy 40 ezer magyar „kicserélésének” az engedélyezését s kisebb Mura menti és baranyai magyar területeknek az átengedését kérte. Ezek a jugoszláv igények azonban nem képezték komoly megfontolás tárgyát, s maguk a jugoszlávok sem helyeztek akkora súlyt rájuk, mint a csehek a magukéira.

A területi kérdésekkel a békeszerződés I. része foglalkozott. A többi hét katonai, gazdasági, politikai és egyéb rendelkezéseket tartalmazott. Ezek előírták, hogy a magyar hadsereg létszáma a határőrséggel és a folyamőrséggel együtt sem haladhatja meg a 65 ezer főt; hogy légiereje 90 repülőgépnél többől nem állhat, s ebből 70 lehet harci repülőgép ösz- szesen 5000 fős személyzettel; hogy atomfegyvereket és néhány más fegyvertípust Magyarország nem gyárthat; s hogy a magyar hadifoglyok „mihelyt lehetséges, hazaszállítandók” (III. rész). A gazdasági kérdésekkel foglalkozó V rész megerősítette a fegyverszüneti egyezmény azon kikötését, hogy Magyarország 300 millió USA-dollár értékben jóvátételt köteles fizetni, s ebből 200 millió a Szovjetuniót, 100 millió pedig – 70 : 30 arányban – Jugoszláviát és Csehszlovákiát illeti. Az Egyesült Államok arra vonatkozó javaslatát, hogy ezt a 300 milliót, amely megegyezett a Romániára kiszabott összeggel, s mindössze 60 millióval maradt alatta az Olaszországra rótt summának, 200 millióra kellene csökkenteni, a Szovjetunió elutasította. A politikai jellegű II. rész többek között helybenhagyta a fasiszta jellegű szervezetek feloszlatását, s kimondta, hogy ilyenek, továbbá revizionista vagy az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges magatartást tanúsító szervezetek a továbbiakban sem alakulhatnak. Az egyetlen Magyarországra nézve kedvező előírást a IV. rész tartalmazta. Ez így szólt: „A jelen Szerződés életbelépését követően minden Szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni.” Ez annak ellenére sokat ígérő volt, hogy a mondat így folytatódott: „.mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a Szovjet hadseregnek az ausztriai Szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.”[51] (Szgy. I/476-485.)

A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a Külügyminisztérium Szajna- parti épületének úgynevezett óraszalonjában. Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részéről sem váltott ki, de olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés aláírása. Mindössze a Mindszenty által celebrált bazilikai szentmiséről jelentették a tudósítók, hogy „Mikor felcsendült a templomban az ének szava: »Hol vagy István király, / Téged magyar kíván.«, hangos zokogás tört fel a templomban lévők és a térre kiszorultak soraiból.”[52] A magyar társadalom nemzeti kérdésre továbbra is érzékeny része ezekben a napokban döbbent rá és kezdett beletörődni, hogy nemcsak az integrális vagy optimális revízió irreális és elérhetetlen, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit” elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, s ugyanakkor felelősséget érez „a határokon túli magyarság sorsával szemben”.30 Ezzel egyidejűleg mások is hasonló véleményt alakítottak ki. Ezek közül legnagyobb jelentősége a két világháború közötti történész-ideológus, Szekfű Gyula pálfordulásának volt, aki a második világháború alatti magyar nemzetiségpolitikai anomáliákra és a zsidótörvényekre hivatkozva, ám nyilvánvalóan az új hatalmi helyzettel is számot vetve helyezkedett arra az álláspontra, hogy „Ezek után pedig egyszersmindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, s hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.[53] A két világháború közötti konzervatív, „úri” Magyarország és a második világháború utáni demokratikus, „népi” Magyarország két kiemelkedő reprezentánsa ezzel lényegében azzal a Révai Józseffel kerül közös platformra, aki 1945-től hirdette az etnikai elvű revízió irrealizmusát. A kommunista sajtó propagandaszólamaiban, mely szerint máris beköszöntött volna a népek közötti örök béke és barátság kora, azonban sem ők, sem a magyar társadalom többsége nem hitt.

46. A békásmegyeri németek kitelepítése, 1946. február

Különösen nehéz volt ezt feltételezni a Romániából és Jugoszláviából spontán, Csehszlovákiából pedig szervezetten áttelepülők és új hazát, új otthont keresők tízezreinek beszámolóit hallgatva. Az Erdélyből érkezők a Maniu-gárdisták 1944-1945-ös rémtetteiről, magyarok barbár lefejezéséről és internálótáborokba zárásukról, a délvidékiek a szerb partizánok vérengzéseiről, s a csehszlovákiaiak minden magyar nyelvű újság betiltásáról és iskola bezárásáról tudósítottak. Az ismét kisebbségi sorsba került magyarok közül az 1949-es népszámlálás szerint 1941 után 376 ezren települtek vagy menekültek haza. Közülük 134 ezren Romániából, 119 ezren Csehszlovákiából és 66 ezren Jugoszláviából. A csehszlovákiai illetőségűek közül 68 ezren érkeztek az 1946-os lakosságcsere-egyezmény keretében, ingóságaik egy részét magukkal hozva. A többiek azonban ahhoz hasonló földönfutókként kerestek menedéket az anyaországban, mint az 1919-1920-as menekültek. A második világháború utáni menekültek helyzete annyival volt jobb az első világháború utáni optánsokénál, hogy a potsdami konferencia határozata és a SZEB döntése értelmében 1945-1947-ben Magyarországról Németországba kitelepített 200 ezer német otthonaiba költözhettek. (Szgy. V453-454.) Ez a „helycsere” természetesen számos hatósági túlkapással és személyes konfliktussal járt, amelynek embertelenségeire és megalázó körülményeire „svábjaink” ma ugyanolyan keserűen emlékeznek, mint a felvidéki, erdélyi vagy délvidéki magyarok a maguk ottani vesszőfutására. A Magyarország és szomszédai közötti megbékélés egyelőre tehát csak a nemzeti kötődés jelentőségét tagadó vagy alábecsülő kommunista propaganda szintjén valósult meg, a lelkekben még egyáltalán nem.

47. A felvidéki Guta községből Magyarországra áttelepített magyar paraszt búcsúzik szlovák szomszédjától. 1947. július

A békeszerződés 1947. február 10-ei aláírásával, majd nemzetgyűlési elfogadásával és 1947. július 16-ai becikkelyezésével (XVIII. tc.), amelynek ratifikációs okmányait 1947. szeptember 15-én Moszkvában helyezték letétbe, Magyarország nemzetközi jogi szempontból visszanyerte szuverenitását, és elvileg a független államok sorába lépett. A SZEB feloszlott; a szovjet generálisok ezen keresztül gyakorolt hatalma megszűnt. Az Ausztriával való összeköttetés biztosítására hivatkozva mintegy 50 ezer fős szovjet katonai állomány azonban továbbra is Magyarországon maradt. Ezért és az ország erőszakos szovjetizálásának éppen ezekben a hónapokban kezdődő felgyorsulása miatt azonban a valóságban nem a szuverenitás visszaszerzése, hanem annak elvesztése következett be. Az ország külpolitikai mozgásszabadsága lényegében teljesen megszűnt. Fontos külpolitikai döntéseket a továbbiakban Budapesten nem hoztak, vagy amennyiben mégis, akkor azok minden szempontból a Moszkvában meghatározott irányvonalat fejezték ki. Ez volt az oka, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa Magyarország tagfelvételi kérelmét – más országokéval együtt – 1947-től kezdődően ismételten elutasította, s csak 1955. december 14-én, a Sztálin halála utána kezdődő enyhülés légkörében bírálta el kedvezően.



[49] Révai József: A magyar demokrácia nemzeti jellege. Budapest, 1945, Szikra, 12.

[50] Újraközli Kovács Imre: Népiség, radikalizmus, demokrácia [Szerk. Valuch Tibor]. Budapest, 1992, Gondolat, Nyilvánosság Klub, Századvég, 144.

Public Record Office, London. Foreign Office 371/57153. U2345.

Idézi Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. Budapest, 19882, Kossuth, 163.

[51] A békeszerződést közli Sorsdöntések. Szerk. Gerő András. Budapest, é. n., Göncöl, 299-316. Idézet a 303. oldalon.

[52] Uo. 321.

[53] Szekfű Gyula: Forradalom után. Budapest, 1983, Gondolat [Hasonmás kiadás. Szerk. Glatz Ferenc], 69. és 203.