Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. AZ EGYPÁRTRENDSZER KIALAKULÁSA

2. AZ EGYPÁRTRENDSZER KIALAKULÁSA

Miközben Moszkvában a jövőt tervezték, a szovjet hadsereg lépésről lépésre szorította ki a német és a még harcoló magyar alakulatokat Magyarországról. A szovjet katonák viselkedése a civil lakossággal szemben számos helyen és esetben igazolta a háború alatti félelmeket. Egyik legismertebb áldozatuk báró Apor Vilmos győri püspök volt, akit ártatlan nők védelme miatt gyilkoltak meg. A front elvonulása után számos településen új hatalmi szervek – többnyire nemzeti bizottságoknak nevezték magukat – jöttek létre, amelyek a szétzilálódott régi közigazgatás helyébe lépve irányították az élet újrakezdését községi és városi szinten. Mellettük gomba módra alakultak az addig ellenzéki baloldali pártok helyi szervezetei. Röviddel a harcok befejeződése után, 1945 nyarán a Kisgazdapárt már 900 ezer tagot számlált, a Szociáldemokrata Párt több mint 350 ezret, a Nemzeti Parasztpárt közel 200 ezret, s a gróf Teleki Géza – az öngyilkos miniszterelnök fia – vezetésével megszerveződött konzervatív-liberális színezetű Polgári Demokrata Párt mintegy 50 ezret. Leglátványosabban azonban az illegalitásból előlépő s a szovjet hadsereg és katonai hatóságok megkülönböztetett támogatását élvező Magyar Kommunista Párt növelte taglétszámát. Az 1942-es nagy letartóztatások előtt a szervezett kommunisták száma – Kádár János visszaemlékezése szerint – nem haladta meg a 400-450 főt. A Békepárt létszáma 1943-ban ennél lényegesen magasabb volt, de – a rendőrség nyilvántartása szerint – nem több mint 5 ezer. 1944 legvégén 3 ezer körüli párttagot tartottak nyilván. 1945 februárjában viszont már 30 ezer, májusban 150 ezer, s októberben félmillió kommunista párttagot regisztráltak.

Kik támogatták az egyes pártokat? A Kisgazdapártot mindenekelőtt a birtokos parasztság és a keresztény középrétegek. A Nemzeti Parasztpártot a tiszántúli szegényparasztok és a népi írók művein felnőtt kis fizetésű vidéki értelmiség. A Szociáldemokrata Pártot a városi munkásság és polgári értelmiség egy része. A Kommunista Párt tagjai között minden réteg képviselői megtalálhatók voltak: a munkásoké, szegényparasztoké és az értelmiségé. Külön csoportot képeztek az úgynevezett kisnyilasok, akik zöld pártkönyvük vörösre cserélése ellenében kértek és kaptak bűnbocsánatot. A mintegy 150 ezerre olvadt és túlnyomóan fővárosi zsidóság társadalmi helyzetétől és ideológiai beállítottságától függően elsősorban a Polgári Demokrata Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Kommunista Pártot támogatta, s a túlzottan agráriusnak, nacionalistának és vallásosnak tartott Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt iránt jóval kisebb rokonszenvet mutatott. A Kommunista Párthoz újonnan csatlakozó zsidókjó részét az elmúlt években átélt borzalmak, a magyar társadalom szolidaritásának keservesen megtapasztalt hiánya, s mindezekre épülve a megmenekülés tudata, a számukra valóban felszabadító Vörös Hadsereg és a Szovjetunió iránt érzett hála, valamint a védettség és új identitás iránti igény motiválta.

Ennek az öt pártnak és a szakszervezeteknek a képviselői alakították meg 1944. december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, amely a szövetséges hatalmakat arra kérte, hogy a Horthy-, illetve a Szálasi-rezsim helyett új és demokratikus rendszer kiépítését kezdhessék meg. Nyilatkozatuk, amely szinte szó szerint megegyezett a kommunisták november 30-án közzétett programjával, ígéretet tartalmazott a revizionista politika feladására, baráti kapcsolatok kiépítésére a Szovjetunióval és a szomszédos államokkal, továbbá a fasiszta szervezetek feloszlatására, a népellenes törvények és rendeletek hatálytalanítására, valamint az ezekért és a háborús politikáért felelős politikusok bíróság elé állítására. A deklaráció emellett radikális földreformot, a dolgozók helyzetének javítását, a szén- és az olajbányák államosítását s a nagybankok állami ellenőrzését is kilátásba helyezte. A teljes körű államosítást azonban elvetette, sőt egyik általános gazdaságpolitikai irányelvként „a magánkezdeményezés és a magánvállalkozás” előmozdítását hangsúlyozta. (Szgy. I/373-376.) Ezt, mint a kibontakozás programját és a koalíciós szervezetet, mint annak letéteményesét, mindhárom nagyhatalom elfogadta. Az öt párt képviselői ennek alapján haladéktalanul hozzákezdtek egy ideiglenes törvényhozó testület megszervezéséhez. Ez

  1. december 21-én a debreceni református kollégium oratóriumában alakult meg. Ugyanott, ahol a Pestről elmenekült forradalmi kormány 1849-ben ülésezett.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjainak száma 230 fő volt. Közülük 90 (39%) tartozott a Kommunista Párthoz, 56 (24%) a Kisgazdapárthoz, 43 (19%) a Szociáldemokrata Párthoz, 16 (7%) a Nemzeti Parasztpárthoz, s 13 (6%) a Polgári Demokrata Párthoz. A többiek (5%) függetlennek nevezték magukat. Társadalmi szempontból, a kis- és középbirtokosok adták az összes képviselő 32%-át, az ipari munkások 23%-át, az értelmiségi és alkalmazotti rétegek 26%-át, s a kisiparosok és kiskereskedők 10%-át. Ezek az arányok sem a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze társadalmi szerkezetének, sem a pártpreferenciák 1944. decemberi állásának nem feleltek meg. Hogyan magyarázhatók akkor? Úgy, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjait nem választották, hanem a Függetlenségi Front pártjainak képviselőiből alakult előkészítő bizottság egy részüket kijelölte, illetve behívta, más részüket pedig a szervezők által összehívott rögtönzött népgyűlések delegálták. Ezt még a Moszkvából hazatért kommunisták egyik „erős embere”, Gerő Ernő is túlzásnak találta, s az ez idő tájt még Moszkvában tartózkodó Rákosit így informálta: „Ami a kommunista képviselők arányszámát illeti, ezt bizony egy kicsit túlméreteztük. De ennek részben a sietség, részben a helyi elvtársak túlbuzgósága az oka.”[43] 1945 tavaszán és nyarán, amikor a testület kiegészült a főváros és a Dunántúl képviselőivel, ezért a kommunista vezetők túlsúlyukat 39%-ról 34%-ra mérsékelték, a szociáldemokraták arányát pedig 19%-ról 24%-ra emelték. A 498 képviselő 36%-a ekkor szabadfoglalkozású értelmiségi és alkalmazott, 27%-a ipari munkás, 23%-a kisbirtokos, illetve önálló gazdálkodó, s 6%-a kisiparos és kiskereskedő volt. A régi parlament összetételéhez képest tehát nemcsak politikai, hanem társadalmi szempontból is forradalmi jellegű volt a változás.

Megalakulását követően az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózatot intézett a magyar néphez. Ebben a „nemzeti akarat kifejezőjének”, illetve a „magyar szuverenitás birtokosának” nevezte magát, s Bocskai, Bethlen, Rákóczi és Kossuth szellemét idézve arra szólította fel a magyarokat, hogy a kurucok és a 48-as honvédek nyomdokába lépve forduljanak a németek és „hazaáruló nyilas csatlósaik” ellen. „Sorsunk nehéz, de hittel hisszük, lesz magyar újjászületés! Tudva tudjuk: lesz magyar felemelkedés! A bizton eljövendő erős, boldog Magyarország alapjait akarjuk lerakni” – ígérte.[44] (Szgy. V376-378.) A testület mindössze két napig ülésezett. Ezalatt kinevezte az Ideiglenes Nemzeti Kormány még Moszkvában kijelölt tagjait, és saját soraiból Politikai Bizottságot választott. A kormányban – Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök mellett – helyet kapott két horthysta tábornok és gróf Teleki Géza, valamint 2-2 kisgazda, szociáldemokrata és kommunista, továbbá egy parasztpárti és egy pártonkívüli politikus. Mivel a pártonkívülinek feltüntetett Molnár Erik s a névlegesen parasztpárti Erdei Ferenc valójában a kommunisták számát szaporította, a kommunisták a kormányon belül is túlsúlyra tettek szert. A 23 tagú Politikai Bizottság, amely a nemzetgyűlés számos jogát gyakorolta, 1945. január 26-án háromtagú Nemzeti Főtanácsot választott az államfői jogok ideiglenes gyakorlására. Ennek tagjai a nemzetgyűlés elnöke (Zsedényi Bélajogászprofesszor), a miniszterelnök és a kommunista Gerő Ernő lett. Formailag tehát mindhárom, illetve a nemzetgyűléssel együtt mind a négy testület koalíciós jellegű volt. A valóságban azonban a négyből háromban kommunista túlsúly érvényesült. A szovjet vezetők, illetve a magyar kommunisták egy része számolt Bethlen esetleges bevonásával is az új hatalmi szervek munkájába. Miután azonban Bethlen István új rend iránti lojalitásához és felhasználhatóságához erős kétségek fértek, erről végül letettek, s 1945 tavaszán a Szovjetunióba szállították.

A nemzetgyűléstől kapott felhatalmazás alapján a kinevezését követő hetekben az Ideiglenes Nemzeti Kormány három alapvető fontosságú döntést hozott: 1. elfogadva a Szovjetunió feltételeit 1945. január 20-án aláírta a fegyverszünetet, s már ezt megelőzően hadat üzent Németországnak; 2. megkezdte a közigazgatás reorganizálását és ezzel összefüggésben a szélsőjobboldali és háborúpárti politikusok felelősségre vonását; s végül 3.

  1. március 17-én elrendelte a földosztást.

A fegyverszüneti egyezmény főbb előírásai a következők voltak: 1. Magyarország visszavonja csapatait az 1938 előtti határok mögé; 2. nyolc hadosztályt állít fel, és bekapcsolódik a Németország elleni harcba; 3. a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának 300 millió dollár értékben jóvátételt fizet; 4. feloszlatja az összes németbarát és fasiszta szervezetet, s betiltja a szövetségesek elleni propagandát; és végül 5. elfogadja, hogy a békekötésig a szövetséges hatalmak képviselőiből álló bizottság (SZEB, azaz Szövetséges Ellenőrző Bizottság) fogja „szabályozni és ellenőrizni” a fegyverszüneti feltételek végrehajtását. Tekintve, hogy ez utóbbi élén mindig szovjet generálisok – előbb Vorosilov, majd később Szviridov – álltak, a Szovjetunió ezzel mintegy legalizálta közvetlen befolyását a magyarországi ügyek alakulására. Ennek mértékére jellemző, hogy a testület nemcsak politikai pártokat tilthatott be és letartóztatásokat eszközölhetett, hanem a sajtótermékek és a mozifilmek cenzúrázása mellett a postaforgalmat is ellenőrizhette. (Szgy. I/378-382.)

A fegyverszüneti egyezmény előírásainak végrehajtása azonnal megkezdődött. Az új hadsereget illetően a kormány azt tervezte, hogy a rendelkezésre álló emberanyagból egy hadosztályt azonnal felállít, hetet pedig fokozatosan, a felszabaduló területekkel arányosan. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hadi események alakulása miatt a Szovjetunió valójában nem igényli az előírt katonai támogatást. A hadműveleti területet – 1945 áprilisában – ezért csak két hadosztály érte el, de a harcokban ők sem vettek részt. Spontán szerveződött magyar alakulatok – például a Budai Önkéntes Ezred – viszont bekapcsolódtak a fegyveres küzdelembe.

Az államigazgatás újjászervezésével foglalkozó rendeletek nem a nemzeti bizottságokat legalizálták, hanem a régi közigazgatási szervek „megtisztítását” és politikailag megbízható emberekkel való feltöltését írták elő. Arról, hogy az itthon maradt, illetve fokozatosan hazatérő jegyzők, főszolgabírók stb. megfelelnek-e az új rend követelményeinek, igazolóbizottságok döntöttek. A bizottságok alapszempontnak azt vették, hogy az illetők 1939 utáni magatartása „sértette-e a magyar nép érdekeit”. Bár 1945 folyamán a régi közigazgatási tisztviselőknek ezen a módon csak 2-3%-át bocsátották el állásaikból, a hadifoglyok és a Nyugatról hazatérni nem kívánók magas száma miatt a koalíciós pártok számára tág lehetőségek nyíltak a közigazgatási kulcspozíciók megszerzésére. Helyzetükből adódóan ezt elsősorban a kommunisták tudták kihasználni. Maga az államszervezet egyetlen ponton módosult érdemben: a csendőrséget mint félkatonai és hírhedten jobboldali szervezetet feloszlatták, s feladatait az újjászervezett rendőrségre ruházták. A rendőrség, melynek létszáma már 1945 végére megközelítette az 50 ezer főt, a Belügyminisztériumhoz hasonlóan kezdettől fogva kommunista irányítás alatt állt.

A szélsőjobboldali szervezetek feloszlatását 1945. február 26-án rendelték el. Ez összesen 25 pártot és társadalmi egyesületet érintett, köztük az összes nyilas pártot, az ÉME-t, a MOVE-t s a volt kormánypártot, a Magyar Élet Pártját is. Ezzel egyidejűleg hatályon kívül helyezték az összes zsidótörvényt, s megkezdték az úgynevezett háborús bűnösök listáinak közzétételét és az elfogottak büntetőjogi felelősségre vonását. A háborús bűnösök letartóztatása az új rendőrség kebelén belül létrejött különleges testület, az úgynevezett politikai rendészeti osztály feladata volt, amelyet később Államvédelmi Osztálynak (ÁVO) neveztek. A szervezet, amelyet egy volt illegális kommunista, Péter Gábor – eredeti nevén Eisenberger Benjámin – irányított, az Andrássy út 60.-ban, a nyilasok egykori székházában (Hűség Háza) rendezkedett be. Maga a vizsgálat és az ítélethozatal a kifejezetten ezzel a céllal felállított népbíróságokra hárult, amelyek koalíciós alapon delegált laikus tagjai és jogvégzett elnöke gyorsított eljárás keretében hozták meg gyakran elfogult és vitatható döntéseiket. (Szgy. I/383-387.) 1945 és 1950 között csaknem 60 ezer fő ügye került a népbíróságok elé. Közülük 27 ezret marasztaltak el, több mint 10 ezret zártak börtönbe, s 189-et végeztek ki. A bíráskodás jellege és körülményei alapján ezek az ítéletek az 1919-1920-as gyorsított bűnvádi eljárás során hozott döntésekhez hasonlíthatók. Mint akkor, úgy részben most is politikai ellenfelek számoltak le politikai ellenfelekkel. Az 1919-1920-as fehérterrorra emlékeztetett az is, hogy azokat, akik ellen nem lehetett népbírósági eljárást indítani, de a hatalom új urai szemében nemkívánatos személyeknek minősültek, rendőrségi eljárás keretében egyszerűen internálótáborokba zárták. Különbségként, mégpedig fontos különbségként kell azonban számba vennünk, hogy az 1945 után kivégzettek és elítéltek jelentős része egy egész embercsoport megsemmisítési kísérletében vett részt többé-kevésbé aktívan, míg az 1919-es forradalmárokat ehhez fogható (úgynevezett emberiség elleni) bűnök nem terhelték. Az úgynevezett főbűnösök közül először – 1946. január 10-én – Bárdossy Lászlót végezték ki 1941-ben, miniszterelnökként hozott külpolitikai döntései miatt, majd a későbbiekben Imrédy Bélát, Sztójay Dömét, s természetesen Szálasi Ferencet és minisztereit. Horthy Miklóst, akinek javára írták a budapesti zsidók megmentését és októberi kiugrási kísérletét, valamint Kállay Miklóst és Lakatos Gézát, akiknek németellenes politikáját honorálták, nem állították népbíróság elé.

43. Szálasi Ferenc kivégzése a Markó utcai börtön udvarán. 1946. március 12.

A szigorú népbírósági ítéletek és az igazolóbizottságok összetétele, valamint pontosan nem szabályozott eljárásai következtében a lakosság jelentékeny hányada vélekedett úgy, hogy a felelősségre vonás leple alatt valójában a zsidóság áll bosszút korábbi üldözőin. Mint szélsőséges eset az is előfordult, hogy egy igazságtalannak tartott pécsi népbírósági döntés miatt a per hallgatósága tüntetést provokált, s a népbírák fejére halált követelve beverte a zsidó hitközség házának ablakait. (Szgy. I/396-399.)

4.1. táblázat - 27. táblázat. A mezőgazdaság üzemstruktúrája 1935-ben és 1947-ben

Birtokegység (kat. hold)

Birtokviszonyok a földreform előtt

Birtokviszonyok a földreform után

Változás (%)

Birtokok

száma

%

területe (kat. hold)

%

száma

%

területe (kat. hold)

%

száma

területe

0-5

1 184 783

72,5

1 631 246

10,1

1 406 325

68,1

2 871 850

17,9

+ 18,7

+76,0

5-10

204 471

12,5

1 477 376

9,2

388179

18,8

3 388 657

21,1

+ 84,9

+ 122,6

10-20

144 186

8,8

2 025 946

12,6

175 428

8,5

2 789 353

17,3

+ 21,9

+37,6

20-50

73 663

4,5

2172300

13,5

71 164

3,4

2 359 004

14,7

-3,3

+8,6

50-100

15 240

0,9

1 036162

6,5

14 864

0,7

1 295 506

8,1

-2,4

+25,0

100-200

5 792

0,3

805 164

5,0

5 525

0,5

714 512

4,4

-4,6

-11,2

200-1000

5 202

0,3

2 124 801

13,2

4 034

0,2

1 352 728

8,4

-22,4

-36,3

1000-3000

768

0,1

1 250 599

7,8

504

0,0

796 007

4,9

-34,3

-36,3

3000 felett

302

0,1

3 558 250

22,1

91

0,0

513 919

3,2

-69,8

-88,3


Forrás: Szakács Sándor: A népi demokratikus agrárfejlődés kezdetei Magyarországon 1945-48. Bp., 1971, Akadémiai K. 11.

A földreformmal kapcsolatban a Függetlenségi Frontba tömörült pártok véleménye abban megegyezett, hogy a nagybirtokrendszert fel kell számolni, s a magyar agrárgazdaság súlypontját a paraszti kis- és középgazdaságokra kell helyezni. A reform radikalizmusát, illetve a kivitelezés útját-módját illetően azonban már megoszlottak a vélemények. A Kisgazdapárt 1939-es programja, amelyet még Eckhardt Tibor dolgozott ki, 3 millió kat. hold föld igénybevételével számolt, s ezt félmillió paraszti családfő – köztük 100 ezer föld nélküli – között kívánta szétosztani. A kisajátított földekért kártalanítás járt volna. A Szociáldemokrata Párt 1930 óta az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását követelte, amelyeket elsősorban a föld nélküli mezőgazdasági munkások és a cselédek kaptak volna meg részben tulajdon, részben örökbérlet formájában. A hitbizományokért nem járt volna kártérítés, a többiért igen. A Nemzeti Parasztpárt 1945.január 14-én közzétett elképzelése mindkét eddig ismertetettjavaslatnál radikálisabb volt. Az úgynevezett úri birtokok esetében ez 100, a paraszti birtokok esetében pedig 200 kat. holdas felső birtokhatárral számolt, s a kártalanításra nem helyezett hangsúlyt. A Kommunista Párt állásfoglalása, amely lényegében a parasztpárti tervezetet fogadta el, egy héttel ezután jelent meg. Az ily módon immár kétpárti javaslatot a szociáldemokraták különösebb vita nélkül elfogadták. A Kisgazdapárt azonban túlzottan radikálisnak tartotta a parasztpárti-kommunista javaslatot, s ezért annak mérséklésére, illetve a döntéshozatal elodázására törekedett. A vitát Vorosilov marsall döntötte el azzal, hogy a kormányt a földreform haladéktalan elrendelésére szólította fel. A SZEB elnöke azt remélte, hogy ez kedvező hatással lesz a Dunántúlon még harcoló magyar katonákra és általában az ottani parasztságra, s ezáltal a március közepére tervezett szovjet offenzíva sikere biztosabb lesz.

Az 1945. március 17-én megjelent 600/1945. számú miniszterelnöki rendelet előírta, hogy teljes egészében el kell kobozni a nyilas és egyéb szélsőjobboldali vezetők, valamint a háborús bűnösök földjeit, továbbá az 1000 holdon felüli nagybirtokokat és az ipari, kereskedelmi és banktőke földbirtokait is maradék nélkül ki kell sajátítani. Az 1000 hold alatti úri birtokosok maximálisan 100, a paraszti birtokosok pedig 200 hold földet tarthattak meg. Ez alól egyetlen kivétel volt: az antifasiszta ellenállásban részt vevők, akik 300 holdig mentesültek a kisajátítás alól. A katolikus egyház 862 ezer holdnyi birtokából 765 ezer holdat vettek igénybe. Eltérően a világi birtokoktól, amelyek kisajátításáért jelképes kárpótlás járt, az egyház semmiféle kompenzációban nem részesült. A rendelet értelmében elsősorban a földtelen cselédeket és napszámosokat, valamint a törpebirtokosokat és a nagycsaládosokat kellett földhöz juttatni. (Szgy. V390-396.)

A földreformrendelet végrehajtása, amely azonnal megkezdődött, néhány hét leforgása alatt gyökeresen új helyzetet teremtett a magyar mezőgazdaságban és társadalomban egyaránt. A földosztó bizottságok összesen 5,6 millió hold földet vettek igénybe, azaz az összes föld 35%-át. Mivel sokkal több volt az igénylő, mint a kiosztható föld, számos esetben az 1000 hold alatti úri birtokokat is teljesen szétosztották, s olykor még a 200 hold alatti gazdagparaszti birtokokra is sort kerítettek. A kisajátított földek egy részén állami gazdaságokat létesítettek, egy részét kommunális kezelésbe adták, 3,2 millió holdat pedig – átlagosan 5 kat. holdas parcellák formájában – szétosztottak 642 ezer igényjogosult között. A teljesen föld nélküli, illetve 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező parasztok számaránya ezzel az összparasztság 46%-ról (1941) 17%-ára csökkent, az 1 hold feletti szegény-, kis- és középparasztságé pedig 47%-ról 80%-ra nőtt. A magántulajdonban lévő nagy- és középbirtokok teljesen megszűntek.

A közép- és nagybirtokok szétosztása következtében a magyar társadalom évszázadokon át vezető szerepet betöltött hagyományos uralkodó rétege, a nagy- és középbirtokosság egyik napról a másikra elveszítette anyagi létalapját, s ezzel mint osztály megszűnt. Abban, hogy ennek így kell lennie, a koalíciós pártok egyetértettek. A földosztást valameny- nyien történelmi igazságtételként fogták fel, s úgy fogta fel a magyar parasztság zöme is. Vita a végrehajtás során csak annyiban volt közöttük, hogy a kommunisták és a parasztpártiak politikailag motivált radikalizmusával szemben a kisgazdák kifogásolták a túlkapásokat, s általában véve szerették volna, ha a közgazdasági szempontok is jobban figyelembe vétetnek. A Kisgazdapárt emellett nehezményezte azt is, hogy erre a nagy jelentőségű lépésre nem törvény, hanem kormányrendelet alapján került sor. Érveik azonban leperegtek a részben bázisuk kiterjesztésére, részben pedig a legbefolyásosabb elitcsoport kíméletlen szétzúzására törekvő koalíciós partnereikről, többek között a földművelésügyi tárcát vezető kommunista miniszterről, Nagy Imréről. „.lényegében arról volt szó – vallotta meg utóbb az egyik fiatal kommunista földosztó, Hegedüs András -, hogy a hazatért moszkvai kommunista vezető csoport, kiegészülve néhány hazai kommunistával vagy kommunistabarát parasztpártival, saját pártja, sőt azt is mondhatnám, hogy vezető csoportja számára akarta megszerezni a történelmi jelentőségű földreform végrehajtásának a dicsőségét”, s így aztán „végrehajtottunk egy radikális, szegényparaszti földreformot, alapvetően az egyenlősítés eszméje alapján [.], de szétromboltuk [.] a modernizálódó nagy- és középbirtok teremtette technikai alapok nagy részét, és kikapcsoltuk a mezőgazdaság modernizálásának szakértői rétegét, az intézőket. [.] Virágzó bérleti gazdaságokat szüntettünk meg a tulajdonviszonyok egyoldalú mérlegelése alapján.”[45]

A közép- és nagybirtokok felparcellázásával egyidejűleg az új birtokosok kezére került a volt közép- és nagyüzemek eszközállományánakjelentős része, mintegy 160 ezer kisebb talajművelő eszköz (eke, borona, vetőgép) és 250 ezer egyéb kisgép (szecskavágó, daráló, morzsoló stb.) is. Az igazságosan szét nem osztható nagygépállomány (traktorok, cséplőgépek, gőzekék) és a nagybirtokok feldolgozóüzemei (malmok, darálók, szeszgyárak stb.) viszont az újgazdák közös tulajdonává váltak. Ezek működtetésére alakultak az úgynevezett földműves-szövetkezetek. A szövetkezeteket minden olyan faluban, ahol legalább 300 holdat szétosztottak, meg kellett alakítani. A földműves-szövetkezetek mellett tovább tevékenykedtek a régi múltra visszatekintő fogyasztási és értékesítési szövetkezetek, mint például a Hangya, amelyhez 1945-1946-ban 1529 fiók tartozott, a 970 csarnokkal, illetve begyűjtő állomással rendelkező Tejszövetkezet, s az ugyancsak közel ezer helyi kirendeltséget irányító Országos Központi Hitelszövetkezet.

A törvényhozó testület társadalmi és politikai összetételének radikális megváltozásával, a közigazgatásban zajló kádercserékkel, a népbírósági ítéletekkel és a földreformmal 1945 nyarára gyökeresen új társadalmi és politikai helyzet alakult ki Magyarországon. A két világháború közötti konzervatív-autoriter jellegű társadalmi-politikai rend bástyái ledőltek. A forradalmi méretű változások törvényességéhez és az új hatalmi szervek legitimitásához azonban nyilvánvalóan kétség fért, s az amerikai és a brit kormány – ha el is ismerték a Szovjetunió elsőbbségét – hangot is adott fenntartásaiknak. Hivatkozva ajaltai egyezményre ismételten demokratikus választások megrendezését kérték, s az Ideiglenes Nemzeti Kormányt 1945 őszéig nem ismerték el. Vorosilov, a SZEB elnöke ezért augusztus 16-án tájékoztatta Dálnoki Miklós Bélát, hogy minél előbb általános választásokat kell tartani.

A választások rendjéről a szeptemberben néhány napra ismét összehívott Ideiglenes Nemzetgyűlés által kibocsátott 1945. évi VIII. tc. intézkedett. A feloszlatottjobboldali pártok vezetőitől, az SS-alakulatokba jelentkezőktől, az internáltaktól és persze a népbírósági eljárás alatt állóktól eltekintve ennek értelmében minden 20. életévét betöltött magyar állampolgár választó és választható lett. Eltérően a korábbi magyar gyakorlattól ezt semmiféle vagyoni vagy műveltségi cenzus nem korlátozta. Megszűnt a nemek közötti különbségtétel is. Ebből következett, hogy a választójogosultak összlakossághoz viszonyított számaránya az 1939-esnek éppen a duplájára, 30%-ról 60%-ra emelkedett. A szavazás módja mindenütt titkos volt. Ehhez fogható demokratikus választójog alapján Magyarországon addig még nem választottak. Változásnak számított az is, hogy az addigi egyéni kerületek helyett általánossá tették a listás szavazást, vagyis azt, hogy nem egyéni jelöltekre, hanem pártlistákra kellett szavazni. Egy mandátumhoz 12 ezer szavazatra volt szükség. A teljes arányosság biztosítását szolgálta továbbá az is, hogy a kerületi töredék szavazatokat összeadták, s ezek alapján országos pártlistákról is a törvényhozásba lehetett kerülni. (Szgy. I/420-424.)

Az 1945. november 4-én megtartott választásokon hat párt versengett a hatalomért. A februártól immár Rákosi által vezetett Magyar Kommunista Párt, amely további demokratikus reformokat és népjóléti intézkedéseket követelt programjában; a Szociáldemokrata Párt, amely „Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért” jelszót hangoztatta; a Nemzeti Parasztpárt, amely elsősorban a szegényparasztság érdekeiben lépett fel; a Kisgazdapárt és a Polgári Demokrata Párt, amelyek a klasszikus polgári demokrácia elveit, a szakértelmet, a vállalkozás szabadságát és a magántulajdon fontosságát hangoztatva tulajdonképpen a baloldali radikalizmussal szemben kínáltak alternatívát; s a Jászi régi és fiatal híveiből alakult Magyar Radikális Párt, amely a liberális vagy demokratikus szocializmus platformján állt. (Szgy. V399-419., 440-448.)

4.2. táblázat - 28. táblázat. A nemzetgyűlési (országgyűlési) képviselők foglalkozás szerinti megoszlása, 1945-1947 (%)

Foglalkozás

Ideiglenes Nemzetgyűlés, Debrecen (230 fő)

Ideiglenes Nemzetgyűlés, Budapest (498 fő)

Nemzetgyűlés, Budapest 1945. nov. (409 fő)

Országygűlés, Budapest 1947. aug. (410 fő)

Kisbirtokos, gazdálkodó

32,2

23,5

29,6

27,3

Kisiparos, kereskedő

10,4

6,2

7,6

3,4

Ipari munkás

23,5

27,1

14,9

17,8

Értelmiségi, tanár

17,8

22,9

24,2

26,9

Alkalmazott

8,7

13,1

13,9

20,2

Gyáros, rt.-vezető

1,3

1,2

2,7

1,2

Egyéb (pap, katona stb.)

6,1

6,0

7,1

3,2


Forrás: A magyar parlament 1944-1949. Szerk. Hubai László, Tombor László. Bp., 1991, Gulliver Lap- és Könyvkiadó, 255.

A földosztás és gyorsan növekvő taglétszámuk alapján a kommunisták a nyár folyamán még biztosra vették elsöprő választási sikerüket. Rákosi a munkáspártok „lenyűgöző győzelmében” bízott, a párt ideológusának tartott Révai József pedig egyenesen 70%-os kommunista többséget prognosztizált. Az eredmény azonban rácáfolt várakozásukra. Többséget, mégpedig abszolút, 57%-os többséget ugyanis nem ők, hanem a Kisgazdapárt szerzett, s a két munkáspártnak meg kellett elégedni a szavazatok 17-17%-ával. Ennél is gyöngébben szerepelt a Nemzeti Parasztpárt, amely a szavazatoknak és a mandátumoknak csak kevesebb mint 7%-át kapta. A Polgári Demokrata Pártra 76 ezren (1,6%) szavaztak, a Magyar Radikális Pártra pedig oly kevesen (5 ezren), hogy egyetlen mandátumhoz sem jutott. A választók, akik igen magas, a két háború között szokásos 70-80%-os arány helyett 92%-os arányban járultak az urnákhoz, ezzel elég világos választ adtak arra az alapvető kérdésre, hogy perspektivikusan nyugati típusú parlamentáris demokráciát vagy szocializmust, illetve magántulajdonon alapuló piacgazdaságot vagy állami tulajdonra épülő tervgazdálkodást kívánnak-e. A többség az előbbire, illetve az utóbbi ellen szavazott, még ha a konkrét tennivalók szintjén az egyes irányzatok esetleg vitatkoztak is egymással.

A pártarányok eltolódásából következett, hogy kisebb mértékben bár, de a képviselők társadalmi összetétele is módosult. Az értelmiségiek és alkalmazottak aránya 36%-ról 40%-ra, a parasztoké és gazdálkodóké pedig 23%-ról csaknem 30%-ra emelkedett. Az ipari munkások képviselete ugyanakkor 27%-ról 15%-ra csökkent.

Az 1945-ös választási eredmények alapján és a parlamentarizmus szabályai szerint a Kisgazdapárt egyedül vagy háború alatti szövetségesével, a Szociáldemokrata Párttal, illetve az agrárérdekek közössége alapján a Parasztpárttal társulva egyaránt kormányt alakíthatott volna. Vorosilov azonban félreérthetetlenül a győztesek tudtára adta, hogy „nagykoalíciós” kormányt akar, éspedig olyat, amelyben a Belügyminisztériumot, s ezzel az alá tartozó rendőrséget továbbra is kommunista politikus irányítja. A kisgazdák ezek után a nyílt konfrontáció és a további együttműködés fenntartása között választhattak. Bízva a mielőbbi békekötésben és a szovjet csapatok ezt követő kivonulásában a többség ez utóbbit pártfogolta. 1945. november 15-én a párt elnöke, Tildy Zoltán ezért a kommunistákat is bevonva alakított kormányt. A választási eredményeknek megfelelően 7 tárcát a kisgazdák, 3-3-at a kommunisták és a szociáldemokraták, egyet pedig a parasztpártiak kaptak.

Az új nemzetgyűlés első teendőjének az államforma kérdésének végleges rendezését tartotta. Magyarország jogilag ugyanis még mindig királyság volt. A baloldali pártok egyértelműen a köztársaságot támogatták, míg az egyre inkább heterogén összetételű, nagy gyűjtőpárttá váló Kisgazdapárt ingadozott. Mindszenty József hercegprímás, akit a pápa

  1. augusztus 16-án nevezett ki esztergomi érsekké, s aki elődeinél jóval nagyobb aktivitással vett részt a politikai életben, viszont a királyság fenntartásának híve volt. Mindszenty az egész ügy ad acta tételét javasolta, s ha ez nem lehetséges, akkor népszavazás kiírását. A közvélemény-kutatások eredményei szerint ez utóbbit a társadalom nagyobb része is szívesen vette volna. Referendumra azonban végül nem került sor, hanem a nemzetgyűlés döntött a köztársasági államforma mellett (1946. évi I. tc.). A köztársasági elnök megválasztása ugyancsak a nemzetgyűlés, illetve a parlament hatáskörébe tartozott. Az államfő jogkörét úgy állapították meg, hogy befolyása az államügyekre gyenge, s szerepe a törvényhozás folyamatában szimbolikus legyen. Ennek megfelelően a nemzetgyűlést csak a kormány előterjesztése alapján vagy a képviselők legalább 40%-ának a kezdeményezése esetén oszlathatta fel. A nemzetgyűlés által alkotott törvényeket egy alkalommal küldhette vissza további megfontolásra. A másodízben megküldött törvényt 15 napon belül ki kellett hirdetnie. Hadüzenet küldésére vagy a hadiállapot beálltának megállapítására csak a törvényhozó testület előzetes felhatalmazása alapján volt joga. Szerepe tehát – eltérően Horthyétól – jórészt reprezentációra, követek küldésére és fogadására, valamint címek és érdemrendek adományozására korlátozódott. (Szgy. I/454-458.)

A köztársasági elnök személyére három politikus neve merült fel. Károlyi Mihályé, aki negyedszázados angliai és franciaországi emigráció után nagy elégtételként fogadta jelölését, és örömmel vállalta volna az elnökséget; Nagy Ferenc, a Kisgazdapárt főtitkára és legnépszerűbb politikusa; s végül Tildy Zoltán, a párt elnöke. A Kisgazdapárt – Nagy Ferenc javaslatá-ra – végül Tildy mellett döntött, akit a nemzetgyűlés 1946. február 1-jén közfelkiáltással választott meg a Magyar Köztársaság elnökévé. Az ekkor 57 éves politikus személyében egy általában konfliktusokat kerülő és kompromisszumokra hajlamos olyan ember került az ország élére, akinek társadalmi-politikai eszményképe a parasztikispolgári bázisú demokrácia volt. Bár érzékelte, hogy az adott nemzetközi helyzetben a szovjetbarátság elengedhetetlen, s ezért őszintén törekedett a Szovjetunió bizalmának a megszerzésére, perspektivikusan a szovjet csapatok kivonulásával és az ország szuverenitásának helyreállásával számolt.

A Kisgazdapárt döntése alapján az új miniszterelnök Nagy Ferenc, a párt 43 éves főtitkára lett. Először került egyszerű parasztember e magas tisztségbe. Nagy kül- és belpolitikai felfogása lényegében megegyezett Tildyével. Távlati célja egy a Szovjetunióval szemben nem ellenséges, de alapvetően mégis az Egyesült Államokra, illetve a nyugat-európai államokra támaszkodó olyan paraszti-polgári demokrácia kialakítása volt, amely a munkáspártok szocia lizmus irányába mutató radikalizmusát elfogadhatatlannak tartotta. Miniszterelnöki kinevezése ezért előrevetítette a koalíciós partnerek közötti ellentétek elmélyülését.

A küzdelem feltételeinekjavítása érdekében Nagy arra törekedett, hogy az államigazgatás különböző szintjein a nemzetgyűlési választások eredményének megfelelő arányok alakuljanak ki. Azaz arra, hogy a kommunista-szociáldemokrata túlsúlyt, amely a főjegyzők között például a 60, a polgármesterek között pedig a 80-90%-ot is elérte, kisgazda politikusok kinevezésével mérsékelje („arányosítás”). Emellett kezdeményezte a földreform végrehajtása során elkövetett túlkapások orvoslását, illetve lehetőségek szerint magának a földreformnak a korrigálását. A koalíciós partnerek, különösen a kommunisták, ugyanakkor a szénbányák államosítását, a közigazgatásban folyó „tisztogatások” folytatását, a különböző vallásos szervezetek feloszlatását, s magának a Kisgazdapártnak az úgynevezett reakciós elemektől való megtisztítását követelték. A földreform felülvizsgálatával szemben a Kommunista Párt kiadta a jelszót: Földet vissza nem adunk! A korra jellemző másik hangzatos és egyben fenyegető kommunista szlogen így hangzott: Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll!

12. ábra. A pártok részesedése a hatalmi pozíciókból 1946 tavaszán

Annak érdekében, hogy a Kisgazdapártot elszigeteljék, 1946. március 5-én a kommunisták külön szervezet, úgynevezett Baloldali Blokk létrehozását kezdeményezték. (Szgy. 1/461—462.) A koalíción belüli pártok polarizációja ezzel világos szervezeti formát öltött. Egyik oldalon álltak a társadalmi-politikai átalakulás folytatásának megállítására, illetve lehetőség szerint korrigálására törekvő kisgazdák s a köréjük tömörülő különböző konzervatív, liberális és demokrata irányzatok, a másikon pedig a társadalmi forradalom folytatását kívánó és befolyásukat növelni akaró kommunista-szociáldemokrata-parasztpárti blokk.

44. Nagygyűlés a Hősök terén az Országos Parasztnapok alkalmával. A dísztribünön elöl Nagy Ferenc miniszterelnök és Tildy Zoltán köztársasági elnök. 1946. szeptember 7.

A koalíción belüli harc vesztese ismét a túlzott konfrontációtól óvakodó s a Szovjetunió által támogatott baloldali tömörüléssel való szakítást elkerülni akaró Kisgazdapárt lett. Nagy Ferenc, illetve kisgazda többségű kormánya lényegében mindenben engedett. A Kisgazdapárt elnöksége 1946. március 12-én bejelentette, hogy 20 „reakciós” nemzetgyűlési képviselőjét kizárja a párt soraiból. Ezt és az ehhez hasonló későbbi lépéseket a korabeli köznyelv szalámitaktikának nevezte. Sulyok Dezső vezetésével ezekből az intranzigens képviselőkből alakult meg a Magyar Szabadság Párt, amely célját abban látta, hogy „alkotmányos úton demokratikus politikai szervezetbe” tömörítse mindazokat, akik „a független magyar államban [...] a keresztény hitelvek és erkölcsi törvények követelményei szerint kívánnak élni”.[46] Ugyanezen a napon, tehát március 12-én fogadta el a nemzetgyűlés a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelmével foglalkozó VII. tc.-et, amely nemcsak a köztársaság-ellenes politikai szervezkedést és propagandát büntette rendkívüli szigorral, hanem azokat is, akik ilyesmiről tudomást szereztek, s nem jelentették a rendőrhatóságoknak. (Szgy. I/462-464.) A következő lépés a szénbányák államosítása volt 1946. június 26-án (XIII. tc.). (Szgy. I/468-470.) Ezt a Magyar Cserkészszövetség és az ekkor már több ezer helyi szervezettel és néhány százezer taggal rendelkező KALOT feloszlatása követte július 4-én. Két héten belül további 1500 ifjúsági és társadalmi szervezetet tiltottak be. Az ezzel kapcsolatos rendeleteket, amelyek a civil társadalom önszerveződésének szervezeti kereteit zúzták szét, a kommunista belügyminiszter, Rajk László írta alá. S közben szakadatlanul folyt a B-listázás, azaz a közigazgatás „megtisztítása” a „reakciós elemektől”. 1946 őszéig összesen mintegy 60 ezer személyt bocsátottak el. A földvisszaperlésekkel kapcsolatos vita ugyancsak a Baloldali Blokk elképzeléseinek megfelelően zárult le. Az 1946. május 3-án elfogadott IX. törvény egyetlen kivételtől eltekintve mindenben az új gazdáknak adott igazat, azaz a jogtalanul szétosztott földek az új tulajdonosok birtokában maradtak. Egyedül a jogtalanul elvett 50 holdnál nagyobb parasztbirtokokért lehetett csereingatlant vagy a becsértéknek megfelelő kárpótlást követelni.

A SZEB által támogatott kommunisták offenzív politikája és a Kisgazdapárt vereségei, illetve ismételt meghátrálásai sokakat töltöttek el aggodalommal. Mindszenty József, aki 1944-1945-öt a Muhi, Mohács, Majtény, Világos és Trianon okozta katasztrófához hasonlította, például már 1945. október 18-ai körlevelében arról írt, hogy „.. .a magyar közéletben sok, nagyon sok olyjelenséget tapasztalunk, amelyek a tiszta demokrácia elveivel ellentétben vannak”, s „úgy látszik, mintha Magyarországon az egyik totális szellemű zsarnokságot a másik váltotta volna fel”.[47] (Szgy. I/449-452.) Ugyanez jellemezte Sulyok Dezső 1946-os megnyilatkozásait – kiegészítve a politikai rendőrség túlkapásainak s ezzel összefüggésben a holocaustot túlélt „bosszúszomjas” zsidóságnak a bírálatával. Az átalakulást egészében helyeslő és azt támogató nemzeti parasztpárti Bibó István ugyancsak 1945 végétől gondolta úgy, hogy „A magyar demokrácia válságban van”, s hogy e válság alapvető okai a kommunista politika és az ez által bátorított népbírósági és rendőrségi túlkapások, vagyis a „baloldali kisebbségi diktatúra és a szovjet »gleichschaltolás« veszedelme”.13 Szekfű Gyula, aki a balratolódásban 1946-ra odáig jutott, hogy moszkvai követséget vállalt, nyilvánosan nem tett hasonló nyilatkozatot. Volt tanítványait és barátait azonban bizalmasan arra figyelmeztette, hogy a magyarságnak egy „újabb hódoltságra” kell felkészülnie, éspedig olyanra, amely nem 150 évig fog tartani, mint a török, hanem 500 évig. Ez a túlélésre berendezkedő szemlélet hatotta át a Három nemzedék szerzőjének újabb nyilvános számvetését, az 1947-ben megjelent Forradalom után című történetpolitikai esszét is. A professzor ebben arra emlékeztette olvasóit, hogy „a Duna völgye és a benne fekvő államok a Szovjetunió szomszédaivá váltak”, amelyből – írta – „Az egyedüli következtetés, mely lehetséges, nem egyéb, mint őszintén elfogadni a helyzetet és megtalálni azt a magatartást, mellyel [.] keleti nagy szomszédunk bizalmát megnyerve, az új és nézetem szerint változhatlan viszonyok között Magyarország békés fejlődését biztosíthatjuk.”

A belpolitikai küzdelmek 1946 végén, 1947 elején új lendületet vettek. A kommunista offenzíva célpontja ezúttal Kovács Béla, a Kisgazdapárt új főtitkára és Nagy Ferenc közeli barátja volt, aki a köztársasági elnöktől és a miniszterelnöktől eltérően akár a kommunistákkal való kenyértörésig is elment volna. Mint egy alkalommal kijelentette: „.vagy megelégednek a kommunisták azzal, hogy mind a hatalomban, mind a felelősségben 17 százalékkal osztoznak, vagy fel kell oszlatni a koalíciós kormányt és többségi kormányt kell alakítani”.15 Hivatkozási alapként egy baráti társaság, az úgynevezett Magyar Testvéri Közösség bizalmas tervezgetéseiről megszerzett információkat használták fel, amelyeket „köztársaság-ellenes összeesküvéssé” nagyítottak fel. A társaság néhány tagjától és a velük kapcsolatban álló kisgazda képviselőktől veréssel, zsarolással és különböző pszichikai eszközökkel kicsikart vallomások alapján, melyeket a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) és a Honvédelmi Minisztérium ugyancsak kommunista irányítás alatt álló katonapolitikai osztályának a közegei állítottak össze, a rendőrség Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését kérte a nemzetgyűléstől. Miután a nemzetgyűlés – érzékelve a koncepciós per előkészületeit – ezt nem adta meg, a szovjet katonai hatóságok 1947. február 25-én egyszerűen letartóztatták, s szovjetellenes szervezkedés vádjára hivatkozva – az időközben ott elhunyt Bethlen Istvánhoz hasonlóan – a Szovjetunióba hurcolták. Részben kényszerből, a kommunista követelésnek engedve, részben tiltakozása jeleként Pfeiffer Zoltán és mintegy másik 50 képviselő ezt követően kilépett a Kisgazdapártból, majd augusztusban megalakította a Magyar Függetlenségi Pártot. A „szalámi”, azaz a Kisgazdapárt ezzel ismét veszített súlyából.

Kovács Béla elhurcolása, Pfeiffer pártalakítása s a Magyar Testvéri Közösség vezetőinek halálra ítélése 1947 áprilisában még többeket ébresztett rá Magyarország demokratikus díszletek között kirajzolódó szovjetizálásának perspektívájára. Azokhoz az arisztokratákhoz, nagypolgárokhoz, főtisztekhez és vezető államhivatalnokokhoz, akik már 1944-ben vagy 1945–1946-ban elhagyták az országot, ezért most újabb s gyakran kifejezetten demokratikus személyiségek csatlakoztak. Közéjük tartozott Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, aki 1947 februárjában, Varga Béla, a nemzetgyűlés kisgazdapárti elnöke, aki júniusban, s Peyer Károly szociáldemokrata vezető, aki novemberben hagyta el az országot. A legnagyobb megdöbbenést azonban nem az ő távozásuk, hanem Nagy Ferenc emigrálása váltotta ki. Az éppen Svájcban tartózkodó miniszterelnök 1947. május 30-án döntött így, miután a helyettesítésével megbízott kormánytag, Rákosi Mátyás telefonon őt is megvádolta a „köztársaság-ellenes összeesküvésben” való részvétellel, s egyúttal felajánlotta számára, hogy lemondása esetén kiengedik családtagjait az országból. A „népi demokráciának” nevezett politikai rendszer valódi jellegéről s a magukat demokratának álcázó kommunisták valódi szándékáról ezek után senkinek sem lehetett kételye. Miként arról sem, hogy a Nyugat, mindenekelőtt a Szovjetunióval szemben egyedül ütőképes Egyesült Államok tudomásul fogja venni az események ilyetén alakulását. A Nagy Ferenc emigrációba kényszerítését követő hetekben – tiltakozása jeleként – nyolc nyugati országokba akkreditált magyar követ mondott le, közöttük Szegedy-Maszák Aladár (Washington), Auer Pál (Párizs) és Kertész István (Róma). Igaz, nagyobb jogsértések esetén a State Department rutinszerűen tiltakozott, s egyik nyilatkozatában maga Truman elnök is kitért Nagy Ferenc „gyalázatosnak” nevezett eltávolítására. Az Egyesült Nemzetek plénuma elé azonban már nem akarták vinni az ügyet, mert úgy gondolták, hogy a magyarkérdés felvetése elterelheti a figyelmet a görögországi helyzetről, amelyet éppen ezekben a hetekben tárgyalt a Biztonsági Tanács. A görögországi helyzet konszolidálását és befolyásuk ottani biztosítását pedig – a magyarországi és általában a kelet-közép-európai helyzet alakulásától eltérően – vitális jelentőségűnek tartották.

Nagy Ferenc emigrációba kényszerítése után felgyorsultak az események. A Kommunista Párt mindenekelőtt idő előtti új választásokat akart, hogy a törvényhozó testületben is többséghez jusson. Ennek érdekében új választójogi törvényt fogadtatott el a nemzetgyűléssel (1947. évi XXII. tc.). (Szgy. I/485-489.) Ez kizárta a választójogosultak köréből a Horthy-kor jobboldali pártjainak és szervezeteinek közép- és alsó szintű vezetőit, a politikai okokból B-listázottakat, valamint a Németországba telepíteni szándékozott németeket és a Csehszlovákiából Magyarországra telepített magyarokat. 1945-höz képest ezáltal mintegy félmillióval, tehát 10%-kal csökkent a szavazópolgárok száma. Erre és más megszorításokra építve a kommunisták azt remélték, hogy az ellenzéki pártok aránya 15% alá fog csökkenni. Ezúttal azonban biztosra akartak menni, s ezért a felülről szervezett választási csalás eszközét is bevetették. Elfogadtatták, hogy a szabadságukat töltő nyaralók – a választásokat augusztus 31-én tartották – bárhol leadhassák szavazataikat. Ezt kihasználva a Belügyminisztérium mintegy 200 ezer hamis szavazócédulát – tulajdonképpen kék színű névjegyzékeket – nyomatott, s külön szavazóbrigádokat állított fel, amelyek tagjai gépkocsikkal községről községre robogva akár 10-20 helyen is voksolhattak. Az ily módon leadott szavazatok száma Péter Gábor, az ÁVO főnöke szerint elérte a 62 ezret.

A gondos előkészítés ellenére a Kommunista Pártnak ismét csalódnia kellett. Szavazatainak arányát 17%-ról mindössze 22%-ra, mandátumainak számát pedig 24%-ra tudta növelni. A Szociáldemokrata Pártra adott szavazatok száma ugyanakkor enyhén (15%-ra) csökkent, s így a Baloldali Blokk Pártjai együttesen csak 45%-os eredményt értek el az 1945-ös 41%-kal szemben. Igaz, a teljesen felmorzsolódott Kisgazdapártra adott szavazatok száma drasztikusan, 57%-ról 15%-ra zuhant, ám utódpártjai együttesen – Rákosi prognózisára rácáfolva – nem 15, hanem 37%-os eredményt értek el. Ha ezt és a Kisgazdapárt szavazatait összeadjuk, akkor ismét több mint 50%-ot kapunk, s ha a csalással szerzett kommunista szavazatokat levonjuk, akkor nem sokkal kevesebbet mint 1945-ben. A magyar társadalom abszolút többsége tehát másodszor is a magántulajdon és a parlamentáris demokrácia mellett, illetve a szovjetizálás ellen szavazott. Az új ellenzéki pártok közül különösen kettő bizonyult sikeresnek: a kereszténydemokrata beállítottságú Demokrata Néppárt Baranko- vics István vezetésével s a magát a Kisgazdapárt örökösének tekintő Magyar Függetlenségi Párt Pfeiffer Zoltán irányításával. (Szgy. V426-448., 490-494.)

1947-es választási propagandájában a Kommunista Párt először hirdette meg nyíltan, hogy végső célja a szocializmus. A hatalomátvétel fokozatos taktikáját azonban továbbra sem adta fel, s ezért a politikai pluralizmus díszletei egyelőre megmaradtak. Ismét kisgazda politikus alakított tehát kormányt, ámbár nem Tildy vagy Nagy Ferenc típusú, hanem a hozzájuk képest önállótlan, távlati elképzelések nélküli s a kommunistákkal való együttműködésre hajlamosabb Dinnyés Lajos, egy mezőgazdasági akadémiát végzett alsódabasi középbirtokos. Alig néhány héttel a választások után azonban kiderült, hogy a többpárti demokrácia intézményeire immár díszletként sincs többé szükség. Sztálin új utasítást adott: a fokozatos hatalomátvétel taktikája helyett 1947 őszétől a szovjetizálás gyorsítására szólította fel kelet-közép- és délkelet-európai híveit.

13. ábra. Az 1945-ös és az 1947-es választások eredményei a szavazatok megoszlása szerint (%)

A szovjet taktika módosulása mögött a szovjet-amerikai viszony kiéleződése állt. Churchill 1946. március 5-ei fultoni beszédének helyzetértékelését („A balti-tengeri Szczecintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett le Európára”) és az Egyesült Államok egyik szovjet szakértőjének, George Kennannek a javaslatát elfogadva 1947 márciusában Truman elnök szakított azzal az elvvel, amely a Szovjetuniót minden vita és ellentét dacára Amerika szövetségesének tekintette, s meghirdette a szovjet terjeszkedés feltartóztatásának (containment) politikáját. Kongresszusi beszédében kijelentette: az Egyesült Államok minden olyan nemzetnek hatékony támogatást fog nyújtani, amelyet külső agresz- szió fenyeget. Ezt támasztotta alá a júniusban bejelentett Marshall-terv, amely Európa gazdasági újjáépítését, és ezáltal kiegyensúlyozott, stabil társadalmi viszonyok kialakítását irányozta elő a kontinensen. Sztálin ezt – teljesen jogosan – úgy fogta fel, mint olyan törekvést, mely gazdasági eszközökkel aknázza alá a katonai erővel megszerzett szovjet befolyást. Az ellenőrzése alatt álló országoknak – így például Magyarországnak és Csehszlovákiának – ezért a leghatározottabban megtiltotta, hogy a Marshall-tervhez csatlakozva a felajánlott gazdasági támogatást elfogadják. Elhatározta azt is, hogy az 1943-ban feloszlatott Kommunista Internacionálé (Komintern) helyett új, Moszkvából irányított nemzetközi kommunista szervezetet hoznak létre, amit eufemisztikusan Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) neveztek el. Ez a szervezet 1947. szeptembe utolsó napjaiban alakult meg a dél-lengyelországi Szklarska Porebán, ahol a szovjet és az európai kommunista pártok vezetői tartották értekezletüket. A térség kommunista vezetői, köztük a Magyarországot képviselő Révai József, ugyanitt értesültek arról is, hogy a kommunista hatalomátvétel fokozatosságra épített taktikája érvényét veszítette, s hogy a továbbiakban a szovjetizálás mielőbbi befejezése a cél.

45. Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás kézfogása az SZDP és az MKP egyesülési kongresszusán. Mögöttük Marosán György és Révai József. 1948. június 12.

Az új utasításnak megfelelően 1947 őszétől a magyarországi kommunista taktika megváltozott. Másfél év sem telt el, s a parlamentarizmus és a politikai pluralizmus minden maradványát felszámolva a Kommunista Párt a hatalom kizárólagos birtokosává vált. E folyamat egyik legfontosabb lépése a két munkáspárt egyesítése, azaz a Szociáldemokrata Párt önállóságának megszüntetése volt. Erre a Szociáldemokrata Párt sorainak szisztematikus szétzilálása után, 1948. június 12-én került sor. Az egyesüléssel szembeszegülő vezetők közül erre az időre Peyer Károlyt emigrációba kényszerítették. Másokat, így például Kéthly Annát kizárták a pártból, ismét másokat bebörtönöztek, elbocsátottak állásukból vagy egyszerűen csak megfélemlítettek. Az egyesülési kongresszuson 149 szociáldemokrata küldött vett részt a 294 kommunista mellett. Június 13-án megkezdődött az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja első kongresszusa. A hatalom és hatáskör nélküli elnöki funkcióval a Szociáldemokrata Párt bábfiguraként mozgatott volt vezetőjét, Szakasits

Árpádot jutalmazták. A főtitkár Rákosi Mátyás lett, helyettesei pedig a hozzá hasonlóan Moszkvából hazatért Farkas Mihály, a hazai kommunistákat képviselő Kádár János, valamint a szociáldemokrata baloldal fiatal, ambiciózus és a kommunistákkal kezdettől rokonszenvező erdélyi származású vezetője, Marosán György. A kongresszuson elfogadott program leszögezte, hogy a párt ideológiai alapja a marxizmus-leninizmus, és célja a szocializmus felépítése. Ennek érdekében sürgette az államosítások kiterjesztését és a tervgazdálkodás általánossá tételét, valamint a „reakciós elemek” eltávolításának folytatását a közigazgatásból. (Szgy. I/501-516.)

A Szociáldemokrata Párt sorainak szétzilálásával, majd önállóságának megszüntetésével párhuzamosan zajlott a többi párt felszámolása és a kormányzati posztok újraelosztása. A sort a Magyar Függetlenségi Párttal kezdték, amelynek 49 képviselőjét már 1947. november 20-án megfosztották mandátumától. Bebörtönzésétől tartva a párt vezetője, Pfeiffer Zoltán elhagyta az országot. Rajk László belügyminiszter ezt követően feloszlatta a pártot. A másik nagy ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt ezt látva egyre inkább passzivitásba vonult. A Kisgazdapárt, amely a koalíción belül szállhatott volna szembe a kommunista politikával, 1947 nyarától, Nagy Ferenc távozása óta a szegényparaszti hátterű, radikális, és gyakori italozásai miatt könnyen irányítható Dobi István befolyása alatt állt. 1948 decemberében ő lépett Dinnyés Lajos helyébe is a kormány élén. Tildy Zoltántól nem sokkal az MDP megalakulása után, 1948.július 31-én szabadultak meg. Ot vejének, a végül kivégzett Csornoky Viktor kairói követnek a visszaélési ügyeit felnagyítva mondatták le, és helyezték házi őrizetbe a kommunista vezetők. Tildy helyébe a mindenre rábólintó Szakasits Árpádot ültették. 1948-tól kezdődően a koalíció tehát látszatkoalícióvá, a parlament pedig ellenzéki véleményektől mentes látszatparlamentté vált. Ezek miatt a sorsdöntő események miatt az 1948-as évet a fordulat évének is szokás nevezni.

A többpártrendszer teljes likvidálásának eszközéül az 1944-es Függetlenségi Front újjászervezett formáját szánták Rákosiék. Magyar Függetlenségi Népfront néven ez 1949. február 1-jén alakult meg. (Szgy. I/523-526.) A Népfront első elnöke maga Rákosi, alelnökei Dobi és Erdei Ferenc, főtitkára pedig Rajk László lett. Az MDP mellett ehhez a szervezethez a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a már korábban egyesült Polgári Demokrata Párt és Magyar Radikális Párt, valamint a Kisgazdapárt egyik utódpártjának (Független Magyar Demokrata Párt) azon vezetői és képviselői csatlakoztak, akik itthon maradva és túlélve az eddigi tisztogatásokat „társutasként” a továbbiakban is részesedni akartak a hatalomból. A Népfront I., 1949. március 15-ei kongresszusán vita nélkül elfogadták, hogy a szervezet tagjai mindenben alávetik magukat az országos vezetőség döntéseinek, elfogadják az MDP vezető szerepét, vállalják a szocializmus felépítésében való aktív közreműködést, s hogy a következő országgyűlési választásokon közös jelölteket indítanak. A „kör” tehát, ahogy az új főtitkár, Rajk László ezt meg is fogalmazta, ezzel „bezárult”: „aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az már a magyar nép ellensége és nem a kormányzat valamiféle konstruktív demokratikus ellenzéke”.[48] Barankovics István, aki ennek a programnak a valóra váltásához nem kívánt asszisztálni, a szervezet megalakulásának másnapján családjával együtt külföldre szökött, pártja pedig február 4-én feloszlott.

1949 tavaszán országszerte hozzákezdtek a helyi népfrontbizottságok szervezéséhez. Bár látszatra ezek még mindig többpártiak, illetve reprezentatívak voltak, feladatuk kizárólag abban állt, hogy palástolják az 1949. május 15-ére kiírt országgyűlési választások egypárti jellegét. A taktika sikeresnek bizonyult. A választásokon nem pártok, hanem a Népfront jelöltjei indultak, akiket viszont a kommunisták neveztek meg. A polgárok így egyetlen listára szavazhattak – elfogadva vagy elutasítva azt. A hivatalos közlemény szerint a választásrajogosultak 96,04%-a járult az urnákhoz, és ebből 96,27% szavazott a Népfront jelöltjeire. (Hogy valójában hányan vettek részt a választásokon, s hogy hogyan szavaztak, csak találgatni lehet.) A 402 képviselő 71%-a tartozott az MDP-hez, s a kommunista hatalomátvétel teljessé tételéhez segédkezet nyújtó társutasok aránya 29%-ot tett ki. Az 1949. június 11-én megalakult új kormány elnöke továbbra is Dobi István maradt, s 11 kommunista vezető mellett tárcát kapott két „kisgazda” (Bognár József és Ortutay Gyula), valamint két „parasztpárti” (Erdei Ferenc és Darvas József) politikus is. Dobi miniszterelnökségének és a társutasok miniszterségének azonban valóban csak formális jelentősége volt, ami senki elől sem fedte el azt a tényt, hogy ettől kezdve a kommunisták kezében összpontosult minden hatalom.

A többpártrendszer felszámolása és a kommunista hatalomátvétel tehát 1949 nyarára befejeződött. A folyamat betetőzéseként és mintegy legitimálásaként a parlament 1949. augusztus 18-án alkotmányt fogadott el (1949. évi XX. tc.). (Szgy. II/13-22.) Ehhez az 1936-os szovjet alkotmány szolgáltatta a mintát. A rövid életű Magyar Köztársaság eszerint Magyar Népköztársasággá alakult. A 11 fejezetből álló alaptörvényben a Magyar Népköztársaság a „munkások és a dolgozó parasztok államaként” definiálódott, amelyben „minden hatalom a dolgozó népé”, s amely „Évtizedes harcokban megedződött munkásosztályunk vezetésével, az 1919. évi szocialista forradalom tapasztalataival gazdagodva, a Szovjetunióra támaszkodva [.] a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé.” A szocializmus egyik legfontosabb kritériumaként a termelési eszközök társadalmi – állami vagy szövetkezeti – tulajdonát jelölte meg az alkotmány, s az ország előtt álló célt abban látta, hogy „A dolgozó nép fokozatosan kiszorítja a tőkés elemeket és következetesen építi a gazdaság szocialista rendjét.” A köztársasági elnöki intézmény megszűnt; helyébe a parlamenti képviselőkből álló 21 tagú Elnöki Tanács lépett, amelynek élén a testület elnöke állt. Az Elnöki Tanács első elnökévé az Országgyűlés az addigi köztársasági elnököt, Szakasits Árpádot választotta. A nagy horderejű változások külsődleges megnyilvánulásaként az 1946-ban elfogadott Árpád-sávos, kettős kereszttel díszített és 1849-et idéző úgynevezett Kossuth- címert új, a nemzeti színeket a hazai és a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumaival kombináló állami címer váltotta fel. A Magyar Népköztársaság címere – rendelkezett az alkotmány X. fejezete – „kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag”. Az állami zászló piros-fehér-zöld színei megmaradtak, de közepére az új címer került.17



[43] Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok 1944-1948. Szerk. Izsák Lajos, Kun Miklós. Budapest, 1994, Századvég, 14.

[44] Közli A Magyar Népfront története. Dokumentumok 1935-1976. Főszerk. Szabó Bálint. 2. köt. Budapest, 1977, Kossuth, 25-27.

[45] Hegedüs András: A történelem és a hatalom igézetében. Budapest, 1988, Kossuth, 115. és 118.

[46] Idézi Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pécs, 1994, Pannónia Könyvek, 77.

[47] Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974, Vörösváry István kiadása, 100.

[48] Idézi Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pécs, 1994, Pannónia Könyvek, 146.

Az alkotmányt közli Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Szerk. Balogh Sándor. Budapest, 1986, Gondolat, 123-134.