Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. fejezet - IV. FEJEZET │ MAGYARORSZÁG SZOVJETIZÁLÁSA

4. fejezet - IV. FEJEZET │ MAGYARORSZÁG SZOVJETIZÁLÁSA

42. Az 1945. május elsejei felvonulás Budapesten

A háború végére kialakult katonapolitikai helyzet és a győztes nagyhatalmak érdekkonfliktusait feloldani hivatott kompromisszumok eredményeként 1944-1945-ben Magyarország északi, keleti és déli szomszédaival együtt a szovjet érdekszféra részévé vált. Az alatt a közel fél évszázad alatt, amíg Magyarország a „szovjet táborhoz” tartozott, az ország szuverenitása mindvégig korlátozott volt. Hasonló helyzetek a magyar állam ezeréves története során máskor is adódtak. A nemzet olykor, például utoljára 1867-ben, maga mondott le a szuverenitás bizonyos attribútumairól, máskor, mint például a XVI. században vagy 1944 tavaszán idegen hatalom kényszerítette erre. A második világháború utáni szuverenitásvesztés ez utóbbi kategóriába tartozott. A sokak által felszabadítóként fogadott, ám kezdettől megszállóként viselkedő szovjet Vörös Hadsereg jelenléte nélkül ez, valamint az ország szovjetizálása sohasem következett volna be. A szuverenitásvesztés mértéke, illetve az önállóság meghagyott vagy kivívott szintje mindazonáltal időről időre változott. Ennek alapján az 1944 utáni közel fél évszázad története négyjól elkülöníthető alperiódusra osztható (1944-1949, 1949-1956, 1956, 1956-1988).

Az első szakasz 1944-től 1949-ig tartott. Közvetlenül a háború után még magántulajdonon és piaci automatizmusokon alapuló gazdaság működött az országban, s a politikai és a kulturális életben alig korlátozott pluralizmus érvényesült. Bizonyos megszorításokkal ez a periódus ezért a magyar történelem szerves – ámbár a konzervatív, autoriter és nacionalista hagyományok helyett a nyugat-európai demokratikus mintákat követni kívánó – fejleményeként értékelhető. A későbbiekben azonban egyre nagyobb mértékben kezdtek érvényesülni azok a kommunista törekvések, amelyek célja a politikában a többpártrendszer felszámolása és a hatalom kizárólagos birtoklása, a gazdaságban a magántulajdon megszüntetése és a tervgazdálkodás bevezetése, társadalmi téren totális elitváltás, túlzó egalitarianizmus és egyben az emberek teljes alávetettsége, a szellemi szférában pedig a marxista ideológia hegemóniájának a kivívása és minden elképzelhető eszközzel történő terjesztése volt. E folyamat 1947-1948-ban gyorsult fel, és 1949-ben, az új alkotmány elfogadásával fejeződött be. Az átalakulás ütemét nem Budapesten, hanem Moszkvában, a szovjet-amerikai rivalizáció függvényében és szovjet birodalmi politika érdekeinek megfelelően határozták meg. Ezek az érdekek eleinte fokozatosságot, később gyorsaságot diktáltak. Alapvetően a Szovjetunió akadályozta meg a Románia és Magyarország között Erdély hovatartozása miatt fennálló területi viszály kezdetben még lehetségesnek látszó kompromisszumos rendezését is. Az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés ezért egyetlen apró módosítástól eltekintve az 1920-as trianoni határokat állította vissza.

Az 1944 és 1949 közötti átmeneti időszakot „népi demokráciának” vagy „koalíciós éveknek” nevezni, amint azt az elmúlt évtizedek magyar historiográfiája általában tette, tehát olyan eufemizmus, amely éppen az átalakulás lényegét és irányát hagyja homályban. Az, hogy ezt sokan nem látták előre, mások pedig nem így élték meg, nem változtat azon, hogy a Szovjetunió és a magyar kommunisták célja kezdettől az ország szovjetizálása volt.

1. A NEMZETKÖZI HÁTTÉR

A második világháború folyamán mindhárom győztes nagyhatalom: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szakértői részletes terveket dolgoztak ki annak a régiónak az új rendjéről, ahonnan és amelynek az ellenőrzéséért negyedszázad leforgása alatt két pusztító világháború indult. Az amerikai elképzeléseknek három lényeges eleme volt: a térség államainak élet- és ellenállóképes szövetségekbe (föderáció, konföderáció) tömörítése; a nemzeti ellentétek minimalizálása a nyelvi és politikai határok szinkronizálásával és más eszközökkel, például lakosságcserével; s végül demokratikus rezsimek hatalomra segítése a két világháború közötti diktatúrák vagy autoriter rendszerek helyett. Magyarország esetében ez utóbbi egy szociáldemokrata-kisgazda-liberális kormányzat támogatását jelentette volna a népi írók bevonásával. Horthy vagy akár Bethlen vezető szerepét nem tartották kívánatosnak. A nemzeti ellentétek minimalizálása érdekében a trianoni döntésekhez képest az osztrák-magyar határtól eltekintve minden határszakaszon módosításokat javasoltak Magyarország javára. Mivel az utódállamok 1930 körüli statisztikai adataiból indultak ki, javaslataik egyetlen esetben sem érték el az 1938 és 1941 közötti revíziós változások mértékét. Úgy gondolták, hogy az etnikai elv becsületes alkalmazása az északi határon egyszer és mindenkorra véget fog vetni a szlovák-magyar ellenségeskedésnek, s ha a határmódosítást lakosságcserével kombinálják, akkor jugoszláv-magyar viszonylatban is kiegyensúlyozott helyzet teremthető. A határmódosítás és a lakosságcsere egyedül Erdély esetében tűnt elégtelennek. A Székelyföld számára ezért széles körű területi autonómiát javasoltak, illetve alternatív megoldásként egész Erdély független állammá szervezését fontolgatták. (Szgy. V365-366.)

18. térkép. Az amerikai béke-előkészítő bizottság 1942-43-as határtervei

A brit béke-előkészítő bizottság, melyet Arnold J. Toynbee vezetett, s egyik magyar szakértője C. A. Macartney volt, az amerikaihoz nagyon hasonló határjavaslatokat dolgozott ki. A szlovák-magyar határszakasz esetében még túl is ment az amerikai előterjesztéseken, s lényegében az I. bécsi döntés nyomvonalának felelt meg. Délen viszont bizonytalankodtak, s nem jelöltek ki pontos határvonalat. Erdélyjövőjének valamennyire is megnyugtató rendezését „az egész térség messzemenően legbonyolultabb problémájának” tartották. A mérlegelt lehetőségek közül „leginkább reményteljesnek” számukra is az tűnt, ha Erdély önálló politikai egységként ugyanannak a konföderációnak lenne a tagja, mint Románia és Magyarország, vagy esetleg „teljesen független ütközőállamként” találná meg helyét a háború utáni új rendben.[39] A föderatív elv érvényesítése ugyancsak integráns részét képezte a brit elképzeléseknek. A vezető brit politikusok közül ez különösen a miniszterelnökhöz, Winston Churchillhez állt közel, aki lényegében az egész kontinenst egy több konföderációból álló „Európai Egyesült Államokként” képzelte el. Az emigráns politikusok tárgyalásainak eredményeként egy kelet-közép- (lengyel-cseh) és egy délkelet-európai (jugoszláv-görög) konföderáció körvonalai 1942-re ki is alakultak. 1943 májusában, amikor Washingtonba látogatott, Churchill ezt azzal egészítette ki, hogy a körvonalazódó északi és déli mellett szívesen látna a térségben egy „olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével keletkezett”.2 Belpolitikai szempontból a britek ugyancsak támogatták az ország demokratizálását. A progresszív erők közül különösen a szociáldemokratákkal számoltak. Ugyanakkor – eltérően az amerikaiaktól – a konzervatív-liberálisokat sem zárták volna ki az új elitből. E csoport legkiemelkedőbb alakjának, Bethlen Istvánnak pedig, akit korábban egy emigráns magyar kormány élén is örömmel láttak volna, kifejezetten vezető szerepet szántak.

Eltérően az amerikai és a brit elképzelésektől, amelyek távoli és közvetlenül érdektelen megfigyelők jóindulatú vízióiként foghatók fel, a szovjet álláspont a térséggel közvetlen érintkezésben álló nagyhatalom évszázadok óta expanzív stratégiai érdekeit tükrözte. Ezekből a stratégiai érdekekből következett, hogy a Szovjetunió minden nyugati határai mellett létrejövő, életerős, s esetleg angolszász befolyás alá kerülő államszövetséget maga ellen irányulónak tekintett, s következetesen elvetett. 1943 júniusában Vjacseszlav Mihaj- lovics Molotov erről hivatalos jegyzékben (Szgy. I/343-344.) is értesítette a Szovjetunió nyugati szövetségeseit, s 1943 novemberében, amikor Roosevelt, Churchill és Sztálin Teheránban találkoztak, a szovjet diktátor megerősítette külügyi népbiztosának közlését.

Churchillnek válaszolva, aki ismét egy Ausztriából, Magyarországból és esetleg Bajorországból álló „békés és nem agresszív konföderáció” létrehozásátjavasolta, kijelentette, hogy „Németország felosztása után a legostobább dolog lenne új kombinációkat, dunait vagy bármilyen mást, létrehozni”.[40] Azzal, hogy Teheránban ismeretes módon nem a balkáni, hanem a normandiai partraszállás mellett döntöttek, ez a szövetségesek közötti vitakérdés lényegében eldőlt. A kelet-közép- és délkelet-európai konföderációk kezdetben annyira pártolt terve ezért 1944-re Washingtonban és Londonban is a szép, de megvalósíthatatlan tervek süllyesztőjébe került.

A területi kérdéseket illetően Nyugaton Sztálin minimálisan a német támadás előtti, tehát nagyjából a régi s az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktumban is elismert orosz birodalmi határok elérésére törekedett. A későbbiekben ez további területekkel, Kelet- Poroszország egy részével és Kárpátaljával – a szovjet terminológia szerint: „kárpátontúli Ukrajna” – egészült ki. A magyar határnak ezen a szakaszán éppúgy, mint ettől nyugatra vagy délre a szovjet vezetés a trianoni határok helyreállítását szorgalmazta. Ezt általában Magyarország háborús szereplésével, s Erdély esetében emellett Románia kompenzálásának a szándékával indokolta. Besszarábiát, amely a szovjet területi célok minimumához tartozott, Románia történeti és etnikai okokból ősi román földnek tartotta, s az 1941-es szovjet visszavonulás után német jóváhagyással reintegrálta. A szovjet vezetés ezért úgy gondolta, hogy Besszarábia elvesztéséért Romániát Erdéllyel vagy annak nagyobb részével kárpótolhatja. Észak-Erdély Romániához történő visszacsatolásának alternatívájaként azonban a szovjet béke-előkészítő bizottság szakértői is számoltak egy független erdélyi állam létrehozásának az eshetőségével. Cinikus módon azt feltételezték, hogy a független Erdély „a viszály gyökere maradna a két szomszéd, Magyarország és Románia között”, s így nem maradhatna fenn „valamelyik szomszédja állandó pártfogása nélkül, ez jelen esetben a Szovjetunió lenne”.[41] A Szovjetunió azt szerette volna, ha ebben a kérdésben már a háború alatt döntés születik, s a román fegyverszüneti egyezménybe bele is foglalják, hogy Besszarábia elvesztése fejében a háború után Románia visszakapja „Erdélyt vagy annak nagyobb részét”. A brit és az amerikai ellenállás miatt ez azonban csak azzal a megszorítással került a megállapodásba, hogy „a békekonferencia döntésétől függően”.[42] A csehszlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határ kérdésében a brit és az amerikai kormány hasonló ellenállást nem fejtett ki, hanem számot vetve a háború végére kialakult helyzettel, szakértőik korábbi javaslatai ellenére elfogadták a status quo ante bellum álláspontjára helyezkedő szovjet megközelítést.

Belpolitikai szempontból Sztálin a szovjet Vörös Hadsereg által ellenőrzött területek szovjetizálását tűzte ki célul. „Ez a háború – jegyezte fel felfogásáról Milovan Djilas, Tito harcostársa, majd ellenfele – nem olyan, mint a régiek; aki elfoglal egy területet, az arra saját társadalmi rendszerét is rákényszeríti. Mindenki addig terjeszti ki a saját rendszerét, ameddig a hadserege eljut. Másként ez nem lehet.”6 Geir Lundestad svéd kutató szerint a szovjetizálás mértéke és üteme szempontjából a szovjet vezetés négy övezetre osztotta Európát. Az 1939-1941-es határoktól keletre fekvő területekre – balti államok, Kelet-

Lengyelország, Besszarábia – a birodalomba való azonnali és teljes reintegrálódás várt. Az ettől nyugatra fekvő övezetben – Lengyelország, Románia, Bulgária – minden átmenet nélkül vazallus kommunista rezsimeket akart hatalomra segíteni. Még nyugatabbra, így Magyarországon is, viszont több (egyes források szerint 10-15) éves átmenettel számolt, a tulajdonképpeni Nyugat-Európában pedig elegendőnek tartotta a kommunista pártok befolyásának biztosítását.

Az 1944. október 15-ei sikertelen átállásig Sztálin ezért az átmeneti időben vagy annak elején még Horthy szerepvállalását is elképzelhetőnek tartotta. A kiugrás sikertelensége miatt ez ugyan október második felében lekerült a napirendről, de a fokozatos szovjetizá- lás programja megmaradt. Ezzel magyarázható, hogy leendő miniszterelnöknek nem egy moszkvai magyar emigráns kommunistát, s nem is egy otthoni baloldali politikust kértek fel, hanem az 1. magyar hadsereg átállt parancsnokát, Dálnoki Miklós Béla vezérezredest.

A moszkvai magyar kommunisták tudomással bírtak a szovjet elképzelésekről. 1944. szeptemberi és októberi tanácskozásaikon ezért olyan határozatokat hoztak, hogy az 1919. évi kísérlettől eltérően nem a kommunizmus azonnali megvalósítására kell törekedni, hanem a lehető legszélesebb tömegtámogatás biztosítása érdekében nemzeti és demokratikus jelleget célszerű kölcsönözni a szovjet hadsereg háta mögött kiépülő új rendszernek, s abban a Horthy-rendszer demokratikus ellenzékének is helyet kell biztosítani. E cél érdekében – elveikkel és az 1919-es gyakorlattal ellentétben – felkarolták a radikális földosztás programját, a párt nevét Magyar Kommunista Pártra változtatták a régi Kommunisták Magyarországi Pártja helyett, és a nemzetközi kommunista mozgalom vörös zászlaja mellett szimbólumaik közé emelték a piros-fehér-zöld színű nemzeti trikolórt.

Egy másik szempont, amelyre a fokozatosság mellett a szovjet vezetők taktikai okokból súlyt helyeztek, s amelyre a magyar kommunistákat figyelmeztették: a zsidókérdés volt. A magyar középrétegek jelentős részének antiszemitizmusa miatt s az új rendszer nemzeti jellegének kidomborítása érdekében azt javasolták, hogy a zsidó származású kommunista vezetők, akiket mint nacionalista fertőzéstől mentes személyeket egyébként messzemenően alkalmasnak véltek a magyarországi „helytartói” szerepre, tanúsítsanak önmérsékletet a vezető posztok elosztásakor. Dimitrov, a Komintern volt vezetője Rákosi szerint ezt azzal a praktikus tanáccsal toldotta meg, hogy a „zsidó elvtársakat” lehetőleg olyan helyeken kell foglalkoztatni, „ahol tudásukat fel lehet használni anélkül, hogy a széles néptömegekkel érintkeznének, például a szerkesztőségekben s hasonló helyeken”.7 A moszkvai magyar kommunista kolónia vezetői ezt a tanácsot is megszívlelték. Erre utal, hogy a szovjet hadsereggel együtt már magyar területen tartózkodó Vas Zoltánt Rákosi levélben figyelmeztette 1944 végén arra, hogy egyelőre nem számíthat vezető pozícióra a pártban, mivel a négy zsidó származású csúcsvezető – Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály és maga Rákosi – mellett a keresztény Nagy Imrének is indokolt irányító szerepet adni.

Első számú kommunista vezetővé Rákosit szemelte ki Sztálin. Nemzetközi ismertsége mellett erre elsősorban többszörös lekötelezettsége miatt tartotta alkalmasnak. Azzal, hogy az 1848-1849-es zászlókért 1940-ben őt kérte cserébe, valószínűleg az életét mentette meg. Ennél is fontosabb volt, hogy az 1925-ös letartóztatásakor Rákosi a Komintern működésével kapcsolatos adatokat árult el a magyar rendőrségnek. Kiszabadulása után ezért súlyos büntetésben részesülhetett volna. Sztálin azonban – bár egy formális fegyelmit indítottak ellene – eltekintett ettől. Rákosi Moszkva iránti lojalitása, sőt hűsége tehát többszörösen is biztosított volt.

Az 1944 őszére kialakult katonai helyzettel számot vetve 1944 októberében Churchill Magyarországot és a Földközi-tenger északkeleti partvidékétől eltekintve tulajdonképpen egész Kelet-Közép- és Délkelet-Európát szovjet érdekszférának ismerte el. A híres „százalékos megegyezésben”, amely persze formális diplomáciai megállapodásnak nem tekinthető, ez tükröződött. Eszerint Nagy-Britannia számára Magyarországon és Bulgáriában 80%-os szovjet befolyás is elfogadható volt, sőt Romániában akár 90%-os is, míg Jugoszláviában legfeljebb 50%-os, s Görögországban nem több, mint 10%-os. Roosevelt és az amerikai vezetés viszont – legalábbis szavakban – ragaszkodott a szabad választásokhoz, s a választások eredményétől függő, az adott ország lakosságának akaratát kifejező politikai rendszerek létesítéséhez. Ezt tükrözte a britek és a szovjetek által is elfogadott 1945. február 11-ei híres-neves jaltai nyilatkozat, amely a közhiedelemmel ellentétben nem azt tartalmazta, hogy a Szovjetuniónak „szabad keze” van Kelet- és Közép-Európában, hanem a népek jogát erősítette meg arra, hogy szabad és demokratikus választások keretében maguk dönthessenek állam- és kormányformájukról, illetve országuk politikájáról. E szép elv szankcionálása azonban hiányzott az egyezményből. A megállapodás eme negatívuma Moszkvának kedvezett, s kezdettől a szovjet elképzelések malmára hajtotta a vizet.



[39] Pax Britannica. Brit külügyi iratok a második világháború utáni Kelet-Közép-Európáról 1942—1943. Szerk. Bán D. András. Budapest, 1996, Osiris, 77.

[40] Uo. Vol. V Closing the Ring. London, 1985, Penguin Books, 355.

[41] Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a második világháború alatt. Múltunk, 1994/1-2. 47.

[42] Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. Diplomatic Papers 1944. Vol. IV Washington, 1966, 172-173. és 200., valamint uo. Diplomatic Papers 1945. Vol. V Washington D. C., 1967, 526.

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. 2. köt. Budapest, 1997, Napvilág, 925.