Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

7. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN

7. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN

Jugoszlávia lerohanása és Görögország ezt követő elfoglalása után a német hadvezetés minden erejét a Szovjetunió elleni támadás előkészítésére összpontosította. A magyar politikai elitet ez a perspektíva ismét súlyos dilemma elé állította. A Németország vereségével számoló nyugatbarát konzervatív és ellenzéki demokratikus körök Teleki politikájának folytatása, azaz a kivárás és lehetőség szerint a háborúból való kimaradás mellett érveltek. Az elvakultan németbarát és antibolsevista szélsőjobboldal, valamint az addigi német katonai sikerek által mélyen impresszionált katonai vezetés viszont a végső német győzelemben bízott, és ezért a Szovjetunió elleni támadáshoz való csatlakozás mellett korteskedett. A Horthy számára összeállított májusi és júniusi memorandumaiban Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke feltételezte, hogy távolmaradásunkkal kockára tesszük addigi revíziós eredményeinket, csatlakozásunkkal, illetve a „tengelyhez hű” politikával viszont „biztosan visszakapjuk a történelmi Magyarország egész területét”.[35] (Szgy V330-333.)

A június 15-ei minisztertanács Werth javaslatának az elutasítása mellett döntött. A június 22-ei német támadást követően ezért Magyarország – Olaszországtól és Romániától eltérően, amelyek azonnal csatlakoztak – csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg a Szovjetunióval. A magyar vezetés ezt annál is inkább megtehette, mert a Blitzkrieg sikerében bízva a német hadvezetés nem számolt Magyarország katonai részvételével. További óvatosságra és kivárásra inthetett volna Molotov üzenete is, amely június 24-én érkezett meg Budapestre. A szovjet külügyi népbiztos közléséről azonban, amely azt tartalmazta, hogy a Szovjetunió elismeri a II. bécsi döntést, és a Romániával szembeni további magyar területi követeléseket is jóindulattal kezeli, Bárdossy sem a minisztertanácsot, sem Horthyt nem tájékoztatta. (Szgy I/333-334.) Werth és köre a németeken keresztül próbált nyomást gyakorolni a kormányra, ám továbbra is sikertelenül. Hivatalos felkérés helyett, amit a magyar kormány igényelt volna, csupán egy beosztott tábornok üzenete érkezett, amely arról szólt, hogy a németek egyáltalán nem elleneznék a magyar részvételt, sőt minden önkéntes felajánlást hálásan elfogadnának, ám ezt nem fogják kérni. A magyar vezetés álláspontjában végül egy meglepő esemény idézett elő fordulatot: június 26-án légitámadás érte Kassát és a Kárpátaljáról Budapestre tartó gyorsvonatot Rahó térségében. Bár a támadó gépek hovatartozását sem akkor, sem azóta nem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani, az első információk szovjet gépekről szóltak. Erre hivatkozva a kormányzó már 26-án délután deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. Ezzel egyidejűleg parancsot adott megtorló akcióra. Ilyen lépésre az 1920. évi XVII. tc. értelmében „közvetlen fenyegető veszély esetén” volt jogi lehetősége a kormány és a parlament „késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett”. (Szgy. I/156-157.) Horthy ezt megtette; döntését a kormány egy ellenvéleménnyel még aznap jóváhagyta, s 27-én a parlament sem tett ellenvetést. A „honatyák” a jegyzőkönyv tanúsága szerint hosszan tartó, élénk éljenzéssel és tapssal fogadták a bejelentést. Formailag tehát senki sem követett el törvénysértést. A valóságban azonban – ha nyíltan erről nem is nagyon beszéltek – sokan kétségbe vonták a hadba lépés helyességét, és az ürügyként felhasznált légitámadást is többen a magyar-német katonai körök provokációjának tartották.

A légierő június 27-ei „megtorló akciói” után a támadásra kijelölt magyar seregrészek július 1-jén lépték át a határt. A Kárpát-csoportnak nevezett seregtest a gyorshadtest 1. és 2. gépkocsizó dandárából, valamint 1. lovasdandárából, továbbá két másik dandárból állt. Parancsnoka Szombathelyi Ferenc altábornagy, létszáma mintegy 40 ezer fő volt. A következő négy hónapban a gyorshadtest alakulatai – július 9-étől közvetlen német alárendeltségben – több száz km mélyen nyomultak be a Szovjetunió déli területeire, s október végére a Donyec folyóig jutottak. A két másik dandár ugyanezen idő alatt az országhatár és a harcoló seregtest közötti összeköttetést biztosította, és megszálló feladatokat látott el. A hadműveletek négy hónapja alatt a gyorshadtest közel 4 ezer fős veszteséget szenvedett, s mintegy 1200 páncélozott és egyéb gépjárműve semmisült meg. A kerékpárosok kimerültek, a lóállomány leromlott. A németekkel folytatott hosszas alkudozás eredményeként a magyar hadvezetés a gyorshadtest alakulatait ezért novemberben kivonta a harcokból és hazaszállította. A megszálló feladatokat ellátó dandárok számát ugyanakkor néggyel növelte. A szovjet hadszíntéren tevékenykedő magyar alakulatok létszáma így továbbra is 40 ezer fő körül mozgott.

15. térkép. A magyar gyorshadtest előretörése 1941. július 10.-október 30.

A Szovjetunió elleni hadjárathoz való csatlakozás ellenére Nagy-Britannia 1941. december 7-éig nem üzent hadat Magyarországnak. Mivel azonban a magyar csapatokat teljesen nem vonták ki a keleti frontról, ezen a napon – Moszkva ismételt sürgetésére – kimondták a döntő szót Londonban. A brit propaganda állandóan hangoztatott irányelve ettől kezdődően az lett, hogy „.amíg Magyarország folytatja harcát szövetségeseink ellen és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre”.31 Az Egyesült Államok, amely a Pearl Harbor elleni japán támadás következtében a brit hadüzenet másnapján vált hadviselő féllé, Magyarországot és szomszédait a náci Németország olyan vazallus államainak tekintette, amelyekben a kormányok szava és politikája nem tükrözi a lakosság többségének véleményét. Washington ezért nem gondolt hadüzenetre. Az Egyesült Államokkal így Magyarország nem amerikai, hanem magyar kezdeményezésre került hadiállapotba. A német és az olasz kormány sürgetésének engedve Bárdossy László kormányfő ezt 1941. december 12-én közölte az USA budapesti követével. Lépését Roosevelt elnök nem vette komolyan, s csak hónapokkal később terjesztette a Kongresszus elé. Az olasz külügyminiszter, Ciano szerint a State Department illetékes tisztviselője és a washingtoni magyar ügyvivő között a hadüzenetet követő napokban a következő – így nyilván soha el nem hangzott, viszont a helyzet abszurditását jól jellemző és budapesti ellenzéki körökben széltében-hosszában terjesztett – párbeszéd zajlott le:

  • Magyarország ugye köztársaság ?

  • Nem uram, királyság.

  • Akkor van királyuk?

  • Nincs, tengernagyunk van.

  • Akkor van flottájuk?

  • Nincs, mivel nincs tengerünk.

  • Van valamilyen követelésük?

  • Igen.

  • Amerikával szemben?

  • Nem.

  • Angliával szemben?

  • Nem.

  • Oroszországgal szemben?

  • Nem.

  • Hát akkor kivel szemben vannak követeléseik?

  • Romániával szemben.

  • Akkor Romániának is hadat fognak üzenni?

  • Nem, uram. Szövetségesek vagyunk.

16. térkép. A 2. magyar hadsereg a Donnál 1943. január 12-én

Az addig csak hátráló szovjet hadsereg a német előrenyomulást 1941 végén Moszkva alatt megállította. Berlint ez arra késztette, hogy addigi álláspontját megváltoztatva immár Magyarországtól is fokozott katonai részvételt követeljen. Az 1942 januárjában Budapesten folytatott német-magyar tárgyalások során – a német nyomásnak engedve – Magyarország vállalta, hogy az év első felében 200 ezer fős hadsereget küld a kelet frontra, s hogy a magyarországi németek közül a Waffen-SS 20 ezer főt toborozhat. AJány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alá helyezett 207 ezer fős újabb magyar seregtest – a 2. magyar hadsereg – frontra szállítása áprilisban kezdődött, s a nyár végére fejeződött be. Az akkori magyar haderőnek ez mintegy harmadát tette ki. Bár a rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiségnek és gépjárműállománynak mintegy felét megkapták, a zömmel gyalogosalakulatokból álló hadsereg felszereltsége nemcsak a német, hanem a szovjet szintet sem érte el. Hiányoztak a páncélelhárító fegyverek, a gyorsan mozgatható tüzérütegek és a harckocsik. A német hadvezetőség által kilátásba helyezett pótlás késett, vagy sohasem érkezett meg. A Voronyezstől délre, a Don mentén meghatározott 200 km hosszú frontvonal biztonságos védelmére a magyar csapatok ezért eleve, létszámuknál és fegyverzetüknél fogva képtelenek voltak. A szokatlanul hideg idő és az ellátási nehézségek tovább gyengítették ellenálló erejüket. Az 1943. január 12-én kezdődő szovjet támadás ezért két nap alatt áttörte a magyar védelmi vonalakat, s a hónap végére minden magyar ellenállást felmorzsolt. Hitler és Horthy parancsainak engedelmeskedve Jány végsőkig való kitartást írt elő védekező és részben bekerített alakulatainak. A szovjet túlerő és a 40 fokos hideg mellett ezzel is magyarázható, hogy a kéthetes harcokban a magyar 2. hadsereg katasztrofális veszteségeket szenvedett. A 200 ezer emberből mintegy 40 ezren meghaltak, 35 ezren megsebesültek, sokan eltűntek és mintegy 60 ezren fogságba estek. A hadsereg fegyverzetének és felszerelésének jó része, mintegy 80%-a ugyancsak odaveszett. Ezek a veszteségek akkorák voltak, hogy azokat többé nem sikerült pótolni. (Szgy. I/343.)

39. Magyar harckocsizó ezred a doni fronton 1942 nyarán

A magyar 2. hadsereg pusztulása – bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió magyar adásaiból lehetett értesülni – az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét. Eltérően az első világháború kezdeti szakaszától, amikor valóban sokan lelkesedtek a harcért, Horthy, illetve a kormányzat 1941. június 26-27-ei döntését semmiféle ováció nem fogadta. Az emberek tudták vagy ösztönösen érezték, hogy a Szovjetunió elleni háborúhoz közvetlen magyar érdek nem fűződik, s azoknak az emlékezetében, akik az első világháborúban részt vettek, a végtelen orosz hómezők emléke is nyomasztóan élt. Alig két évvel e döntés után, amikor az első sebesültszállító vonatok befutottak Budapestre és a vidéki városokba, majd maguk a lábadozó sebesültek és a sokáig karanténokban tartott túlélők is megjelentek az utcán, illetve szeretteik körében, még kevésbé lehetett a lelkesedésnek akárcsak a jelét is érzékelni. A közkedvelt sanzonok nem a győzelemről, hanem arról szóltak, hogy Balalaj- ka szól az éjben, / Benne sír a bánatom, meg arról, hogy Muszkaföldön lassan jár a posta, s még később arról, hogy Csak egy nap a világ és Ki tudja, holnap mire ébredünk...

A lakosság hangulatát befolyásoló másik tényező az életkörülmények lassú, de fokozatos és egyre jobban érzékelhető romlása volt. Bár az ipari termelés szédületes tempóban emelkedett – 1943-ban már modern repülőgépeket, harckocsikat és tehergépkocsikat gyártottak Magyarországon -, a lakosság ebből vajmi keveset profitált. A gazdasági növekedést szükségszerűen a hadviselés érdekeinek, s ezen belül a német igényeknek rendelték alá. 1942-ben a bauxittermelés 90, s az olajtermelés több mint 50%-a került Németországba. Hasonló volt a helyzet a mezőgazdasági termékekkel is. Bácska gabonafeleslege mellett Németországba vándorolt a kukorica és az olajos magvak túlnyomóan nagy része. S mindezért Berlin egyre kevésbé fizetett, vagy ha mégis, akkor fegyverekkel. A magyar-német külkereskedelmi forgalomban így mind jelentősebb magyar aktívum halmozódott fel. A német tartozások összege 1941 végén még csak 140 millió márkát tett ki, 1943-ban viszont már 1 milliárdot, 1944-ben pedig 1,5 milliárdot. Ez és számos más körülmény óhatatlanul a költségvetés tartós egyensúlytalanságához vezetett, amit a kormányok – mivel mással? – fedezetlen papírpénz-kibocsátással igyekeztek ellensúlyozni. Ennek viszont elkerülhetetlenül infláció lett a következménye.

A mezőgazdasági terményeket a kormány már a háború kezdetén zárolta, s nagy részüket ettől kezdve központilag osztotta el. 1941 szeptemberétől a kenyér- és a liszt-, 1942 májusától a tej-, és 1943 januárjától a húsfejadagokat is jegyre adták. Az élelmiszerek mellett adagolni kezdték az ipari fogyasztási cikkeket is: a szappant, a tüzelőt és a világítóanyagokat. 1943-ban tovább szigorították a központosított begyűjtési és elosztási rendszert. A mezőgazdaságban teljes beszolgáltatási kényszert léptettek életbe. Ettől kezdve minden gazda a föld aranykorona-értéke alapján meghatározott összegű termény beszolgáltatásával tartozott, függetlenül a tényleges évi terméstől. Ezt a begyűjtési rendszert, amely az első világháború alatti rejtegetéseknek és a feketepiac felvirágzásának akarta elejét venni, Jurcsek Béla államtitkár dolgozta ki, s ezért mint Jurcsek-rendszer került a köztudatba.

Az életfeltételek romlása – a privilegizált legfelsőbb rétegektől eltekintve – össztársadalmi jelenség volt. A zsidóság számára azonban külön megpróbáltatásokkal is jártak a háborús évek. Az 1938-as I. és az 1939-es II. zsidótörvény után a törvényhozás 1941-ben újabb súlyos zsidóellenes diszkriminációt fogadott el. Az 1941. évi XV tc. megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is. Utóbbit „fajgyalázásnak” és büntetendő tettnek minősítette. Az 1942. évi XV. tc. – az úgynevezett IV. zsidótörvény – értelmében a zsidónak minősülő személyek a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, s azoknak, akik rendelkeztek földdel, el kellett adniuk birtokukat. Szintén 1942-ben történt, hogy a zsidó felekezetet törölték a bevett felekezetek sorából, s visszaminősítették „elismert” felekezetté. (Szgy. I/289—291., 309-316., 334-336.)

Egy 1941-es miniszterelnöki rendelet, majd az 1942-es honvédelmi törvény értelmében a zsidó származású férfiak fegyveres katonai szolgálatot sem teljesíthettek, hanem úgynevezett munkaszolgálatra kellett bevonulniuk. Ez aztjelentette, hogy nemcsak a hátországban, hanem a fronton harcoló csapatok kisegítő alakulataiként sem kaptak fegyvert. Hirtelen áttörés esetén így még védekezni sem tudtak. Ezért és őreik, az úgynevezett keretlegények kegyetlenkedései miatt a háború folyamán több tízezer munkaszolgálatos vesztette életét. A magyar 2. hadsereg mellé beosztott 25 ezer munkaszolgálatos közül például csak 6-7 ezren tértek haza. A súlyos diszkriminációk ellenére a magyarországi zsidók helyzete jobb volt, mint a környező országokban élő zsidóké. Szlovákiában, Romániában és Horvátországban ugyanezekben az években véres pogromok tizedelték soraikat, s 1942-től megkezdődött deportálásuk is a haláltáborokba. Magyarországon a zsidók többségének életét 1944-ig nem fenyegette veszély. Pogromokra, atrocitásokra nem került sor, s a háború kezdeti szakaszában a szomszédos országokból ezért mintegy 100 ezren menekültek ide. Ezek többsége a továbbiakban a magyarországi zsidók sorsában osztozott. Mintegy 18 ezer fő azonban, akiket 1941 nyarán visszatoloncoltak Galíciába, elpusztult. A szerbek mellett elsősorban ugyancsak zsidók estek áldozatul azoknak a partizánvadász-razziáknak is, amelyeket Újvidéken és környékén rendezett néhány honvéd- és csendőralakulat 1942 januárjában.

A hadsereg, illetve Németország igényei, a növekvő áru- és élelmiszerhiány, és a feketepiac – természetesen megakadályozhatatlan – felvirágzása ellenére a társadalom életviszonyai nem romlottak olyan mértékben, mint az első világháború alatt. Az emberek rosszabbul éltek, az életszínvonal csökkent, de az alapellátottság lényegében mindenki számára biztosított volt. Olyan jellegű éhségtüntetésekre, mint 1917-1918-ban, vagy egyáltalán csak nagyobb tömegmegmozdulásra ezért az ország egyetlen városában vagy falujában sem került sor. Az emberek nem szerették a háborút és békét akartak, de nem voltak annyira elkeseredve, s nem látták annyira reménytelennek a helyzetet, hogy az utcára menjenek. A háborúval, illetve a háborús politikával és kormányokkal szembeni ellenállás és alternatívakeresés ezért mindvégig nélkülözte az aktív tömegtámogatást. A németellenes és antifasiszta pártok, illetve értelmiségiek különböző tiltakozó akcióin általában néhány százan, s legjobb esetben is csak néhány ezren vettek részt.

A kormányzat ellenzéki aktivitást korlátozó intézkedéseit kijátszva a háború- és náciellenes erők a függetlenségi és szabadságharcos hagyományok tüntető ápolásával adtak hangot nemtetszésüknek. Ennek egyik első jele a Batthyány-örökmécsesnél szervezett tüntetés volt 1941. október 6-án, az aradi vértanúk napján. Ezt 1941 decemberében a Népszava híres karácsonyi száma követte, amelybe a szociáldemokraták (Szakasits Árpád) és a kommunisták (Kállai Gyula, Mód Aladár) mellett a népi írók balszárnyához tartozó Darvas József, a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky Endre és a Három nemzedék antiliberális konzervativizmusától időközben eltávolodott történészprofesszor, Szekfű Gyula is adott írást. Névlegesen 1848 centenáriumi megünneplésének előkészítésére, valójában azonban az ellenzéki mozgalmak összehangolásának céljával 1942 februárjában megalakult a Magyar Történelmi Emlékbizottság. (Szgy. I/342.) Március 15-én a bizottság koszorúzással egybekötött tüntetést rendezett a Petőfi-szobornál. A tüntetést, melyen néhány százan vettek részt, a rendőrség feloszlatta, s több résztvevőt letartóztatott.

A március 15-ei tüntetés után a kormány erélyes ellenakciókat foganatosított. Mintegy 350-400 baloldali szociáldemokratát és kommunistagyanús szakszervezeti aktivistát katonai szolgálatra hívtak be, s büntetőszázadokba osztva a keleti frontra küldtek. Ugyanakkor letartóztattak mintegy 500 kommunistát, valamint a Történelmi Emlékbizottság vezetőit is, amely ezt követően feloszlott. A lefogott kommunisták közül Schönherz Zoltánt, az illegális párt egyik vezetőjét halálra ítélték és kivégezték; a párt másik vezetője, Rózsa Ferenc a kínzásokba halt bele.

A kormányzat 1942-es ellenlépései ellenére az antifasiszta demokratikus erők szervezkedése folytatódott. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Tildy Zoltán a Kisgazdapárt nevében 1943 júliusában memorandumot adott át Kállay Miklós miniszterelnöknek, melyben határozott intézkedéseket követeltek a Németországtól való eltávolodás, illetve különbéke megkötése érdekében. Ugyancsak 1943 júliusában a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt közös programot fogadott el, és szövetségre lépett. A történelmi jelentőségű tett célja a háború utáni demokratikus Magyarország vezetésére való felkészülés volt. A szociáldemokrata-kisgazda szövetségnél jóval szerényebb mértékű demokratizálást képzeltek el azok a konzervatív és konzervatív-liberális, de ugyancsak antifasiszta és háborúellenes arisztokrata és nagypolgári körök, amelyek Bethlen István köré tömörülve 1943. február 27-én megalakították a Magyar Nemzeti Társaskört. Ez az exkluzív, 200-250 tagot számláló szervezet és a Rassay Károly, valamint Vázsonyi János vezette liberális csoportok hozták létre 1943 végén a Demokratikus Polgári Szövetséget, amely a kisgazda-szociáldemokrata platformmal szemben az ország demokratizálásának fokozatosabb és konzervatívabb programját képviselte.

A népi írók és a hozzájuk kötődő értelmiségiek a Soli Deo Gloria nevű református ifjúsági egyesület balatonszárszói táborában vitatták meg a jövő nagy kérdéseit 1942 és 1943 augusztusában. Az úgynevezett „harmadik út” koncepcióját, amely az „angolszász kapitalizmus” és a szovjet rendszer, az individualizmus és a kollektivizmus előnyeit kívánta egyesíteni a magyar sajátosságok figyelembevételével, elsősorban Németh László fogalmazta meg. „Egy rendszer – szuggerálta Németh a mintegy 600 főnyi fiatalnak a második találkozón – önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák.”33 (Szgy. I/351-355.) Erdei Ferenc, s hozzá csatlakozva Darvas József, Veres Péter és mások viszont már ekkor a kommunistákéval összecsengő radikális baloldali alternatíva mellett foglaltak állást.

Az 1942-es nagy letartóztatások ellenére 1943-ban a kommunisták is rendezték soraikat. A III. Internacionálé 1943. májusi döntésére hivatkozva, amely feloszlatta önmagát, a magyar kommunisták is feloszlatták pártjukat, s Békepárt néven alakítottak új illegális pártot. (Szgy. I/350-351.) Az új párt első titkára egy fiatal munkás, Csermanek, illetve illegális nevén Barna vagy Kádár János lett, aki mellett számos – hasonlóképpen fiatal – értelmiségi, így például a budapesti tudományegyetem francia-történelem szakán tanult Rajk László, a jogász Donáth Ferenc, valamint a debreceni egyetemen diplomázott Kállai Gyula és Fehér Lajos tevékenykedett vezető posztokon. Tőlük jórészt függetlenül szervezte meg és irányította a maga néhány száz fős budapesti és Budapest környéki frakcióját a Komintern népfrontos politikáját bíráló Demény Pál. Ez az új, itthon felnőtt és az illegalitás körülményeihez szokott generáció, amely a háborús viszonyok miatt Moszkvával szinte már semmilyen kapcsolatban sem állt, az 1919-es forradalmárokhoz hasonlóan mindenféle demokratizálási programot félmegoldásnak tartott, és abban hitt, hogy a termelőeszközök állami tulajdonba vételével a szegény emberek kizsákmányolása megszüntethető, és a megtermelt javak igazságos, azaz egyenlő elosztása biztosítható lesz.

A kommunista és népi radikalizmus, vagy akár a szociáldemokrata-kisgazda típusú demokratizálás programja a konzervatív kormányzat számára elfogadhatatlan volt. Közvetlen követeléseik, a Németországtól való távolodás, s megfelelő pillanatban egy különbéke kötése a szövetségesekkel viszont megegyeztek az uralkodó elit Nyugat-barát és náciellenes csoportjainak elképzeléseivel. A moszkvai csatát követően ezeket lényegében Horthy is osztotta. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy 1942. március 7-én a kormányzó felmentette Bárdossyt, s helyébe a Bethlen hívének számító Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké. 1942 végén és 1943 elején Kállay és környezete több közvetítő útján érintkezésbe lépett a nyugati szövetségesekkel. Az üzenetek, amelyeket ezek a közvetítők részben memorandumokba is foglalva magukkal vittek, arról szóltak, hogy a szövetséges haderő magyar területen való megjelenése esetén Magyarország kész szembefordulni a németekkel. Érdemleges belső reformokról a tervek nem tettek említést. Azt viszont nagy nyomatékkal hangsúlyozták, hogy Magyarország minimálisan minden 1938 és 1941 között visszaszerzett területrészhez ragaszkodik, s ezen túlmenően olyan regionális irányító szerepet szán magának, amely révén Szlovákiára és Erdély egészére is ki tudná terjeszteni befolyását. (Szgy I/345-349.)

A második világháború alatti brit és amerikai béke-előkészítők nem ellenezték a trianoni sérelmek etnikai elvű s az ésszerűség határain belül mozgó orvoslását. Ennek megfelelően nemcsak a határ menti magyar területek visszaadását javasolták, hanem Erdély önálló állammá szervezését, illetve nemzetközi ellenőrzés vagy román-magyar közös igazgatás alá helyezését is fontolóra vették. A Szent István-i állameszme elfogadása, s ennek alapján a történelmi Magyarország helyreállításának és a magyarság regionális vezető szerepének támogatása azonban távol állt tőlük. „Ha a magyar kormány azt reméli – jegyezte az egyik ilyen memorandum végére az illetékes brit külügyi tisztviselő -, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még sokat kell tanulnia.” (Szgy. I/343-344., 355-356., 365-366.) Belpolitikai szempontból ugyancsak nagy volt a különbség a rendszer átmentésére készülő budapesti kormánykörök és a földreformmal és egyéb demokratikus reformokkal egybekötött elitcserében gondolkodó londoni és washingtoni szakértők elképzelése között. Az amerikaiak például nemcsak Horthy, hanem Bethlen háború utáni szerepvállalását sem tartották kívánatosnak. Helyettük és általában a konzervatívok helyett egy olyan „népfrontkormány” hatalomra segítését és támogatását tervezték, amelynek a kisgazda Tildy és Bajcsy-Zsilinszky, a liberális Rassay, valamint Szekfű Gyula mellett a szociáldemokrata Peyer Károly is tagja lett volna. A kommunisták részvételével viszont sem az amerikaiak, sem az angolok nem számoltak.

Az ellenfél gyöngítése érdekében és kötelezettségek vállalása vagy garanciák adása nélkül a szövetségesek természetesen bárkivel szóba álltak, és bárkivel megállapodtak. Ezért az elől sem zárkóztak el, hogy a Kállay-kormánnyal előzetes fegyverszüneti tárgyalásokba bocsátkozzanak. A feltételek azonban, amelyeket 1943. szeptember 9-én közöltek, feltétel nélküli megadásról szóltak, s kizárólag Magyarország kötelezettségeit írták elő. Ezek szerint Magyarországnak csökkenteni kellett a Németországnak nyújtott gazdasági és katonai támogatást, ki kellett vonnia csapatait a szovjet területekről, s abban a pillanatban, amikor a szövetséges erők elérik a magyar határt, szembe kellett fordulnia a németekkel. A feltételeket némi habozás után Kállay elfogadta, s a „fegyverszünet” elvileg így azonnal életbe lépett. Gyakorlati értéke azonban nyilvánvalóan attól függött, hogy a Balkánon vagy Olaszországon át a szövetséges csapatok megérkeznek-e Magyarországra, s ha igen, akkor a Vörös Hadsereg előtt vagy után. A szövetségesek 1943. november végi teheráni találkozójával, amely a normandiai és a dél-franciaországi partraszállás mellett határozott, a kérdés lényegében eldőlt. Magyarországnak ezt követően – Romániához hasonlóan – nyilvánvalóan az állt volna érdekében, hogy minden eshetőségre felkészülve a Szovjetunióval is közvetlen tárgyalásokba bocsátkozzék. Az elődeihez hasonlóan szovjetellenes kormányfő azonban ez elől a lehetőség elől – noha az ötlet már 1943 végén felmerült – elzárkózott. Sőt Hitler ellenállása miatt nem sikerült elérnie azt sem, hogy a keleti fronton megszálló feladatokat teljesítő mintegy 100 ezer fős honvédséget hazahozza. Az előzetes fegyverszünet így lényegében praktikus jelentőség nélküli titkos szándéknyilatkozat maradt.

A kitűnően működő német hírszerzés részletes információkkal rendelkezett Kállay nyugati kapcsolatairól és béketapogatózásairól. Hitler ezért már 1943 szeptemberében utasítást adott Magyarország megszállási tervének – ennek variációi a Margarethe I. és II. fedőnevet kapták – az elkészítésére. 1944. február végén és március elején a tervek konkretizálódtak. Hitler angolszász ejtőernyős-akcióval számolt, s ennek lehetetlenné tétele érdekében Magyarország katonai megszállására adott parancsot. A feltételezett magyar ellenállás elkerülése érdekében ehhez azonban meg akarta szerezni Horthy hozzájárulását is. Találkozójukra 1944. március 18-án került sor a Salzburg melletti Klessheimben. Horthy felháborodása miatt tárgyalásuk többször félbeszakadt, s a nyilatkozatot, amely arról tanúskodott volna, hogy a német csapatok magyar hívásra érkeznek, a kormányzó végül nem is írta alá. Ugyanakkor le sem mondott, s vállalta azt is, hogy helyén maradva a németek ízlésének megfelelő kormányt nevez ki. A döntő érv, amely Horthyt maradásra és ezzel a német lépés legalizálására bírta, Hitler fenyegetőzése volt román és szlovák csapatok bevonásával az akcióba, valamint ígérete a német csapatok kivonására az országból a németbarát kormány kinevezését követően. Szombathelyi Ferenc, a Vezérkar főnöke hazaindulásukkal egyidejűleg ennek megfelelően arra utasította a csapatokat, hogy a németeket barátként fogadják. Néhány félreértésen alapuló kisebb csetepatétól eltekintve a németeket így egyetlen ember fogadta fegyverrel: Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit a Gestapo emberei már a megszállás első napján, március 19-én letartóztattak.

A német megszállással új korszak kezdődött Magyarország második világháborús történetében. Az új miniszterelnök Sztójay Döme, az addigi berlini követ lett; a kormány tagjai pedig csupa szélsőjobboldali politikus, kivéve a nyilasokat, akiknek a részvételéhez a németek nem ragaszkodtak. Bár az eddigiekhez hasonlóan ezt a kormányt is Horthy nevezte ki, a kabinet többnyire nem vele, hanem az addigi német követ helyett teljhatalmú birodalmi megbízottként Budapestre érkezett Edmund Veesenmayerrel egyeztette lépéseit. (Szgy. I/357-358.) Hivatali idejének öt hónapja alatt a Sztójay-kormány mindazt megtette, amit a németek és a szélsőjobboldal már addig is követeltek, de aminek a konzervatív rendszer több-kevesebb sikerrel mindaddig ellenállt. Március 28-án feloszlatták a baloldali és a polgári ellenzéki pártokat, köztük a Független Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. Március és április folyamán a Gestapo, valamint a magyar rendőrség és csendőrség mintegy 3000 személyt vett őrizetbe, köztük Rassay Károlyt, Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Chorin Ferencet, Goldberger Leót, gróf Sigray Antalt és gróf Apponyi Györgyöt. A letartóztatás elkerülése végett Bethlen vidéki ismerőseinél bujkált, Kállay Miklós pedig a török követségen keresett menedéket. A jogfolytonosság látszatának megőrzése érdekében az országgyűlés tovább működhetett, az államapparátus és a hadsereg kulcspozícióiban azonban nagyarányú tisztogatásokra került sor. A 41 főispán közül 29-et cseréltek le, a polgármestereknek pedig kétharmadát. A németbarát szélsőjobboldali újságok kivételével minden napilapot betiltottak, köztük a Népszavát és a Magyar Nemzetet is. A baloldali vagy egyszerűen csak zsidó írók munkáit, például Ignotus, Molnár Ferenc és Jászi Oszkár könyveit zúzdába küldték. Kolozsváry-Borcsa Mihály kormánybiztos június 15-én összesen 447 ezer kötetre mondta ki a halálos ítéletet. Gazdasági téren a kormány engedélyezte a nyersanyagok és élelmiszerek még nagyobb mérvű, s immár minden ellenszolgáltatás nélküli kiszállítását az országból, s vállalta a megszállási költségek egy részének fedezését is. A kintlévők hazahozatala helyett, amit a Kállay-kormány tervezett, több új hadosztályt küldtek a frontra. 1944júniusában már mintegy 300 ezer honvéd harcolt vagy látott el megszálló feladatokat a Kárpátok előterébe ért keleti fronton. Válaszul e lépésekre az angol-amerikai légierő Magyarországot is bombázni kezdte. Az első nagy bombatámadás

  1. április 3-án érte a fővárost. A következő fél évben, szeptember végéig összesen 19 légitámadás zúdult az országra, majd ezt követően még több. A Központi Statisztikai Hivatal

  2. júniusi jelentése szerint a háború végéig több mint ezer települést ért légitámadás, s közülük 43-at több mint hússzor. A bombázások következtében mintegy 20 ezer ember halt meg. „Magyarország kálváriája – írta e hónapokról a vidéken bujkáló Bethlen István – most vette igazán kezdetét. Mindenkitől elhagyatva, ellenségtől és baráttól egyaránt üldözve igazán egyedül állottunk a világban, és mérföldlépésekkel közeledtünk a dicstelen megsemmisülés felé.”[36]

Döntő változás következett be a 800 ezer fős zsidóság helyzetében is. A kormány zsidóellenes intézkedések valóságos özönével tetézte az addigi diszkriminációkat. Március 29-étől a zsidókat hatágú sárga csillag viselésére kötelezték, majd zár alá vették vagyonukat, elvették üzleteiket és műhelyeiket. Zsidó többé egyáltalán nem lehetett orvos, ügyvéd, tanár, újságíró és színész. Egyes vidékeken ez katasztrofális következményekkel járt, s gyakorlatilag betarthatatlan volt. Zsidók nem járhattak többé szórakozóhelyekre, kisebb élelmiszer-fejadagokat kaptak, s „faji tulajdonságaik” „tudományos” vizsgálatára zsidókutató intézetet állítottak fel. Mindez azonban csak kezdete volt a „végső megoldásnak”: a zsidók gettókba gyűjtésének és megsemmisítő táborokba küldésüknek. Ezt az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló speciálisJudenkommando irányította a magyar csendőrség közreműködésével. Az első vonatok 1944. május 15-én hagyták el Magyarországot Kassán át Auschwitz felé. 1944. június végéig mintegy 440 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták. (Szgy. I/358—361.) Az akció ellen széles körű ellenállás sem az érintettek, sem környezetük, a keresztény magyarság körében nem bontakozott ki. Tiltakoztak viszont a semleges államok, Svájc és Svédország, az angol király és az amerikai elnök, XII. Pius pápa, s a magyar közéleti személyiségek közül többek között Serédi Jusztiniá hercegprímás, Ravasz László református püspök, s június végi memorandumában Bethlen István. Ezek, s valószínűleg az újabb német vereségek és a normandiai partraszállás hatására 1944. július elején Horthy leállíttatta a deportálásokat. Fellépésével mintegy 200 ezer fővárosi zsidó életét mentette meg. A balti, lengyel, cseh, szlovák és osztrák területektől eltérően, ahol az ott élt zsidóknak mintegy 90%-a elpusztult, a magyarországi zsidóság emberéletben elszenvedett vesztesége így végül nem emelkedett kétharmad fölé. A trianoni országterületre számítva az összveszteség több mint 300 ezerre, az 1944-es országterületre számítva közel félmillióra tehető.36 A zsidók mellett a haláltáborok áldozata lett néhány ezer cigány is – a becslések 5 és 50 ezer fő között mozognak -, akiket a német és a magyar rasszisták a zsidókhoz hasonlóan kiirtandó népcsoportnak tartottak.

17. térkép. A szovjet csapatok előrenyomulása Magyarországon 1944-45-ben

A nyugat-európai fegyveres földalatti mozgalmakhoz vagy a lengyel és jugoszláv partizánharcokhoz fogható ellenállás Magyarországon a német megszállás után sem bontakozott ki. Számos egyéb ok és körülmény mellett elsődlegesen ez azzal magyarázható, hogy a magyar társadalom jelentős része hálát érzett a németek, s személy szerint Hitler iránt Trianon orvoslásáért. A franciák, a lengyelek és a szerbek körében ilyesmi nyilvánvalóan fel sem merült. A másik gátló tényező a Vörös Hadseregtől és a szovjet rendszertől való félelem volt, ami azokra is bénítólag hatott, akik egyébként nem rajongtak a nemzetiszocialista eszmékért, s immár a német győzelemben sem hittek. Ezért és a rendszer represszív jellege miatt a feloszlatott baloldali pártok és különösen a kommunisták által szervezett földalatti mozgalom továbbra sem mozgatott meg tömegeket. Azokban a fővárosi szabotázsakciókban, röplapok sokszorosításában és robbantásokban, amelyre a német megszállást követően mégis sor került, néhány száz fiatal értelmiségi és munkás vett részt. A földalatti mozgalom szervezése és összefogása céljából 1944. május közepén megalakult a Magyar Front, amelyben a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Békepárt, valamint a legitimista Kettőskereszt Szövetség képviselői vettek részt. A szövetség júniusi felhívására azonban, amely népháborúra szólított fel a németek és a nyilasok ellen, a társadalom nem reagált. (Szgy. I/362-364.)

Az ellenállás feltételeinek javítása érdekében a Magyar Front a későbbiekben Horthyval is kapcsolatba lépett. A kormányzó azonban – noha tárgyalt képviselőivel – vonakodott együttműködni a baloldali szervezettel, és a tettre kész munkások kezébe fegyvert adni. Ehelyett hagyományos módon, egyszerű kormánycserével kívánt az eseményeknek más irányt adni. Az alkalmat erre az augusztus 23-ai romániai fordulat teremtette meg, amely a frontvonalak megnyitásával stratégiai előnyhöz juttatta a támadó szovjet hadsereget, és komoly zavart okozott a térségben állomásozó német csapatok körében. Jelöltje a miniszterelnöki posztra a székely származású Lakatos Géza vezérezredes volt, aki augusztus 29-én foglalta el hivatalát.

Lakatos másfél hónapos miniszterelnöksége néhány kedvező változást hozott a belpolitikában. A minisztériumok és a megyék éléről eltávolították az ismert szélsőjobboldali politikusokat, így például a zsidók deportálásáért közvetlenül felelős két belügyi államtitkárt, Endre Lászlót és Baky Lászlót. A németek követelése ellenére biztosították a megmaradt zsidók bántatlanságát, s Eichmann hivatalát bezárták. A Gestapo és a magyar hatóságok által március-áprilisban letartóztatott politikusok közül többet – például Bajcsy- Zsilinszkyt – szabadon engedtek. Ám a legfontosabb kérdésben, a háború minél előbbi befejezésének ügyében habozás és késlekedés jellemezte Lakatos tevékenységét. Bár szeptember elejétől a harcok már Erdély területén folytak, a kormányfő és a kormányzó még mindig a nyugati szövetségesek megérkezésében bíztak, s arra, hogy a Szovjetuniótól kérjenek fegyverszünetet, csak szeptember végén szánták el magukat.

A magyar fegyverszüneti delegáció, melyet Faragho Gábor tábornok, a csendőrség és a rendőrség felügyelője vezetett, szeptember 28-án indult el Budapestről, és október 8-án kapta meg a fegyverszüneti tárgyalások megkezdésének előfeltételeit Moszkvában. Miután Horthy ezeket elfogadta, a küldöttek október 11-én aláírták az egyezményt. Ebben Magyarország vállalta, hogy kiürít minden 1937. december 31-e után megszerzett területet, beszünteti a hadműveleteket a szovjet csapatokkal szemben, s hadat üzen Németországnak. Ugyanezen a napon a szovjet csapatok átkeltek a Tiszán, elfoglalták Szegedet, Debrecen térségében pedig a háború egyik legnagyobb páncéloscsatáját vívták a német és magyar alakulatokkal.

Az ideiglenes fegyverszünet aláírásáról és az október 15-ére tervezett átállás előkészületeiről – bár a Magyar Front vezetőit Horthy tájékoztatta – az ország lakossága és a hadsereg szinte semmit sem tudott. A németek viszont erről is pontos információkkal rendelkeztek, s minden szükséges ellenlépést időben megtettek. Veesenmayer már október elején közölte Szálasival, hogy készüljön, mert Hitler őt szemelte ki a politikai vezetésre. Bakay Szilárdot, a budapesti I. hadtest parancsnokát tőrbe csalták, s a sorsdöntő nap reggelén a kormányzó még élő utolsó gyermekét, ifj. Horthy Miklóst is elrabolták. Ilyen előzmények után és helyzetben hangzott el október 15-én délben Horthy proklamációja a rádióban. A moszkvai tárgyalásokra való minden utalás nélkül a kormányzó ebben csak annyitjelentett be, hogy „fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben”.[37] (Szgy. I/366-367.) Ennél is súlyosabb zavart okozott azonban az, hogy a vezérkar nem küldte ki a csapatokhoz Horthy hadparancsát az átállásról. A három hadsereg parancsnoksága ehelyett olyan értelmű utasítást kapott, hogy a kormányzói prok- lamációt nem szabad fegyverszünetként értelmezni, vagyis a harcot folytatni kell. Ennek lett következménye, hogy a kiugrás csúfos kudarcot vallott. Az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal együtt, de csapatai nélkül ment át az oroszokhoz; a 2. hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost pedig, aki a kormányzó segítségére akart sietni, a németek letartóztatták. A Horthy-korszak politikai és katonai vezető rétegei megmérettek és könnyűnek találtattak. A történelmi vizsgán elbukott maga Horthy is, aki október 16-án visszavonta 15-ei proklamációját, kinevezte miniszterelnökké Szálasi Ferencet, s lemondott az államfői posztról. Az államcsíny legalizálására Veesenmayer azzal tudta rávenni a kormányzót, hogy „becsületszavát” adta az elrabolt ifjabb Miklós szabadon bocsátására.

A Horthy lemondásával megürült államfői posztot az ország legfőbb közjogi méltóságaiból (az országgyűlés két házának elnöke, a hercegprímás stb.) összetevődő Országtanács 1944. október 27-én ideiglenes jelleggel Szálasira mint „nemzetvezetőre” ruházta. Ezt a döntést november 3-án a képviselők kevesebb mint ötöde – 55 fő – és az ugyancsak felettébb foghíjas felsőház is jóváhagyta. A nyilas vezér diktátori álmai ezzel – legalábbis névleg – valóra váltak: a kormányfői hatalom mellett az államfői hatalom is a kezébe került. Tekintettel az országban dúló harcokra, az egyre zsugorodó országterületre, s a német parancsnokságok hadműveleti területeken érvényesülő abszolút elsőbbségére, ez a hatalom a valóságban persze korántsem volt teljes. A főváros és a Dunántúl lakosságára azonban így is további szenvedéseket hozott.

Szálasi és hívei, akik megszállottként még mindig a németek végső győzelmében hittek, legfontosabb feladatuknak az ország háborús erőfeszítéseinek a fokozását tartották. Totális mozgósítást hirdettek, amely elvileg a 14 és 70 év közötti teljes magyar férfilakosságot érintette. Felemelték a Berlinnek fizetendő hadi hozzájárulás mértékét, csökkentették az élelmiszer-fejadagokat, s 8 új hadosztály felállítására tettek ígéretet. Német fegyverekkel és ruházattal ezek közül kettő, a Hunyadiról elnevezett 25. és a Hungáriának nevezett 26. SS-hadosztály meg is alakult. A harci szellem növelése érdekében minden kilőtt ellenséges tankért 5 hold földet, a budapesti harcok során pedig rózsadombi telkeket ígértek. A megmaradt zsidóság ismét halálos veszedelembe került. Adolf Eichmann visszatért Magyarországra, s a nyilas Nemzeti Számonkérő Szervezet fegyvereseivel együttműködve folytatta a zsidóság szisztematikus megsemmisítését. Megkezdték a budapesti úgynevezett zsidóházak kiürítését, s mintegy 50 ezer munkaszolgálatost gyalogmenetben hajtottak nyugat felé. Az üldözötteknek a Nemzetközi Vöröskereszt, a semleges országok diplomatái, mindenekelőtt a svéd Raoul Wallenberg a pápai nuncius és munkatársai, s különböző egyházi intézmények segítettek. Mintegy 30 ezren rendelkeztek különböző menlevelekkel. A nemzetközi és magyar szolidaritás ellenére a mintegy 200 ezres budapesti zsidóságnak körülbelül fele pusztult el. (Szgy. I/368-369.) Az áldozatok között a magyar szellemi élet olyan kiválóságai voltak, mint Radnóti Miklós, Sárközi György vagy Szerb Antal. A magyarországi zsidóság leggazdagabb és legbefolyásosabb képviselői, a Weiss, Chorin és a Korn- feld család tagjai viszont a németekkel kötött egyezségük alapján – iparvállalataikat 25 évre átadták az SS-nek – különgépen még a nyilas hatalomátvétel előtt Portugáliába repültek. Ezekről az emberpróbáló napokról jegyezte fel naplójába Márai Sándor: „Háromszázezer ember reszket a sárgacsillagos házakban; tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárga házakban, terelik a lakókat az uszályok és gyűjtőhelyek felé. A novemberi hidegben sokezres embercsoportok vonulnak némán – asszonyok, gyerekek, öregek – ismeretlen sors felé. A rablás, a túszok szedése általános. Ha minden vád igaz lenne, amit valaha is a zsidók ellen harsogtak: akkor is velük kell tartani minden embernek, aki még valaha embernek akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést meghalad.”[38]

40. A Maros utcai zsidó kórházban 1945. január 12-én elkövetett tömeggyilkosság áldozatainak exhumálása. A holttestek mellett az elfogott gyilkosok. 1945. április 22.

A nyilasterror tobzódása végre megadta az utolsó lökést a fegyveres felkelés előkészítésére. A Magyar Frontba tömörült pártok és néhány egyéb ellenállási csoport Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetésével 1944. november 9-én megalakították a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát. Az általános népfelkelés kirobbantására készülő szervezet vezetőit azonban árulás folytán november 22-én letartóztatták, és halálra ítélték. A katonatiszteket, köztük Kiss János nyugalmazott altábornagyot, Tarcsay Vilmos nyugalmazott századost és Nagy Jenő ezredest december 8-án Budapesten, Bajcsy-Zsilinszky Endrét pedig december 24-én Sopronkőhidán végezték ki.

1944 karácsonyára bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. A nyilas kormányszervek már ezt megelőzően a Dunántúlra, az úgynevezett gyepűszállásokra települtek. Maga Szálasi előbb a Bakonyban, majd onnan is menekülve Kőszegen építette tovább légvárait a „Hungária Egyesült Osföldekről”, ahogy a föderalizálni tervezett történelmi Magyarországot nevezte, s annak belső felépítéséről, az olasz korporációs állameszmére hasonlító „Dolgozó Nemzet Hivatás Rendjéről”. Másként, mint egy őrült elme vízióiként ezek a tervek nem értelmezhetők. Serédi Jusztinián hercegprímás, Mindszenty Józsefveszprémi püspök és a református egyházi vezetők nevében Ravasz László arra kérte Szálasit, hogy nyilvánítsa nyílt várossá Budapestet, s rendelje el harc nélküli feladását.

Szálasi azonban a harc folytatása mellett döntött, s miután a dunántúli védelmi vonalak biztosítása érdekében Hitler is a főváros – Festung Budapest – védelmére adott parancsot, a szovjet hadvezetés pedig nem akarta folytatni az előrenyomulást a város elfoglalása nélkül, a hosszú és pusztító ostrom elkerülhetetlenné vált. A gyakran házról házra folyó utcai harcok a pesti oldalon 1945. január 18-án, Budán február 13-án értek véget. Az elkeseredett harcra és az emberáldozatok nagyságára jellemző, hogy a német memoárirodalom Budapestet gyakran „második Sztálingrádként” emlegeti.

Budapest elvesztése után a német hadvezetés még egy utolsó nagy offenzívát indított Magyarország területén. A tervezett áttörési vonal a Balaton és a Velencei-tó között volt; a németek ezen a résen át akartak kijutni a Dunához. Nagy veszteségekkel járó kisebb sikerek után támadásuk azonban március derekára összeomlott; a Vörös Hadsereg folytatta előrenyomulását Nyugat felé. A fegyveres harcok április közepéig tartottak, de Szálasi és „munkatörzse” már március 29-én elhagyta az országot. A német hadvezetőség és a nyilaskormány kiürítési parancsainak engedelmeskedve, de ugyanakkor a szovjet hadseregtől is rettegve ugyanezekben a napokban közel 1 millió polgári személy, főleg középosztálybeliek is elmenekültek. Közülük később sokan visszatértek, de mintegy 100 ezren örökre Nyugaton maradtak.

41. A romos Budapest 1945-ben

Az 1943-as szárszói találkozón Németh László ezt az akkor még lényegében helytálló kijelentést tette: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban élte meg, mint az első világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.”39 Másfél évvel később, 1945 tavaszán a mérleg egészen más képet mutatott. Eltérően az első világháborútól, amikor az orosz hadsereg kárpátaljai és a román hadsereg erdélyi betörésétől eltekintve nem dúltak harcok az ország területén, a második világháború utolsó 8 hónapjában Magyarország hadműveleti területté vált. E harcok, valamint a mozgatható értékek német és nyilas kiszállítása, továbbá a benyomuló szovjet és román csapatok rek- virálásai következtében az 1938-as nemzeti jövedelemnek több mint ötszöröse, a nemzeti vagyonnak pedig mintegy 40%-a pusztult el. Magyarország ezzel a legsúlyosabb háborús károkat szenvedett országok egyikévé vált. (A trianoni békeszerződés által okozott veszteségeket az akkori magyar közgazdászok az 1918 előtti nemzeti vagyon 62%-ára becsülték.) A gyáripari berendezéseknek 54%-a, a sínhálózatnak 40%-a, a mozdonyoknak több mint kétharmada, a marha-, ló-, sertés- és juhállománynak 44-80%-a pusztult, illetve veszett el. Az emberéletben elszenvedett veszteségek ennél is megrendítőbbek voltak. A 21 milliós lakosságból az első világháborúban odaveszett 530 ezer fő, azaz 2,5%. A második világháborúban a 14,5 milliós lakosságnak mintegy 6,2%-a, azaz körülbelül 900 ezer fő pusztult el. Közülük 340-360 ezerre becsülhető a katonák, s közel 500 ezerre a zsidók száma. Ennél nagyobb arányú emberveszteséget Lengyelország (15%) és a Szovjetunió (8,4%), ezzel nagyjából megegyezőt pedig csak Németország (6,4%) szenvedett. Az olaszországi és az angliai emberveszteségek aránya mindössze 0,9%-ot, s a franciaországi is csak 1,4%-ot tett ki. Szovjet fogságba mintegy 600 ezren kerültek, túlnyomórészt katonák, de körülbelül 100-120 ezer polgári személy is. Az angolszászoknak 300 ezren adták meg magukat. Az újrakezdés legalább olyan nehéz feladatokat rótt tehát az ország népére, mint az első világháború után.



[35] Idézi Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938-1941. Budapest, 1986, Kossuth, 226.

[36] Bethlen István emlékirata 1944. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 1988, Zrínyi, 144-145.

[37] Közli Horthy Miklós: Emlékirataim. Toronto, 19742, 314-315.

[38] Márai Sándor: Napló 1943-1944. Budapest [1998], Helikon, 257.