Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

6. KÜLPOLITIKA, HADSEREG, REVÍZIÓ

6. KÜLPOLITIKA, HADSEREG, REVÍZIÓ

A Tanácsköztársaság bukását követő első években a magyar külpolitika nem rendelkezett határozott vonalvezetéssel. Ide-oda kapkodva, és mindig a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva ismételten megpróbálkozott a szomszédos államok egyikével vagy másikával modus vivendit találni, s egyben azzal is, hogy a győztes nagyhatalmak valamelyikének a pártfogását megszerezve megteremtse az elképzelt együttműködés nagyhatalmi hátterét.

1920-ban ilyen volt a már említett francia-magyar közeledés, s ehhez kapcsoltan egy szorosabb lengyel-magyar-román együttműködés terve. Ezt megelőzően, de részben még ezt követően is titkos román-magyar tárgyalások folytak a két ország közötti szoros gazdasági és politikai szövetség lehetőségéről, s ennek keretében az erdélyi kérdés kölcsönösen elfogadható rendezéséről. 1921-ben csehszlovák-magyar tárgyalásokra került sor a gazdasági közeledésről és a békekonferencia által megállapított határok kétoldalú megállapodáson nyugvó módosításáról.

A másik lehetőség, amellyel a magyar külpolitika 1919 őszétől folyamatosan számolt, a vesztes államok német vezetés alatti összefogása, a status quo fegyveres felborítása, s lehetőség szerint a régi határok visszaállítása vagy egy azokhoz közelítő új határvonal elérése volt. Ez a kettősség számos esetben vezetett furcsa és ellentmondásos helyzetekhez. 1919 őszén például Bethlen, Teleki és társaik azzal a Romániával próbáltak szót érteni, amely Horthy terveiben legfőbb ellenségként jelent meg. 1921-ben a Teleki-, majd a Bethlen-kormány ahhoz a Csehszlovákiához kívánt közeledni, amely a német-osztrák-magyar katonatiszti tervezgetés szintjén a magyar hadsereg első számú célpontja volt. Egyéb okok (például IV Károly visszatérési kísérletei) mellett ez a magyar magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia 1920 és 1921 folyamán olyan szövetségi szerződéseket kötött, amelyek egyetlen célja Magyarország sakkban tartása és egymás kölcsönös megsegítése volt nem provokált magyar támadás esetén. Területekről azonban nagy valószínűséggel akkor sem mondtak volna le az új államok, ha Magyarország őszintén pacifista politikát folytat. Inkább – mint például Románia 1919-ben – még további területek megszerzésére használták volna fel a helyzetet.

A nemzetközi viszonyok stabilizálódásával, az ország teljes elszigetelődésével és a magyar gazdaság kölcsönszükségleteivel számot vetve 1922-1923-ban a Bethlen-kormány szakított ezzel a kettősséggel. A magyar külpolitika meghatározó irányvonala ettől kezdve – Gustav Stresemann ugyancsak 1923-ban meghirdetett Erfüllungspolitikjához hasonlóan – a „megbékélés és a beilleszkedés” lett. Ennek egyik első jele Magyarország felvétele volt a Nemzetek Szövetségébe – közkeletű nevén a Népszövetségbe – 1922. szeptember 18-án. Ezt követte a nemzetközi kölcsönért való folyamodás 1923 elején, amelynek egyik kibocsátási feltételeként a magyar kormány még egyszer elismerte a trianoni békeszerződésben megállapított határok érvényességét; garantálta, hogy a Habsburg-dinasztia egyik tagja sem tér vissza a magyar trónra; s végül még azt is megígérte, hogy törekedni fog baráti kapcsolatok kialakítására a kisantanttal. „Ma Európa helyzete olyan, hogy békét akar mindenáron és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állíttatunk oda és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket. [...] Higgyék el, ha valakinek nehéz, nekem nehéz ezt az önmegtagadást gyakorolnom” -jelentette be és egyben indokolta az irányváltoztatást Bethlen 1923 őszén.[31] Tekintettel arra, hogy a békeszerződés ratifikálása óta Magyarország a nagyhatalmak katonai ellenőrzése alatt állt, a kölcsönfelvétel után pedig emellett a Népszövetség pénzügyi ellenőrzése alatt is, Bethlen lépését a legteljesebb mértékben indokoltnak, sőt elkerülhetetlennek kell tartanunk. Ha akart, sem tehetett volna mást.

Az ország elszigeteltsége, ellenőrzése és vállalt kötelezettségei miatt a magyar diplomácia az 1920-as évek második harmadában rendkívül szűk mozgástérrel rendelkezett. Teljesen passzív azonban ezekben az években sem volt. Aktivitása – miközben folyamatosan jó viszonyt tartott fenn Nagy-Britanniával – részben a magyar-szovjet viszony rendezésére, részben a magyar-jugoszláv viszony barátibbá tételére irányult.

A Szovjetunióval való kapcsolatok rendezését két körülmény motiválta. Egyrészt az, hogy a Párizs környéki békéket a szovjet vezetés nem ismerte el, s az új kelet- és középeurópai államrendet minden rendelkezésére álló eszközzel destabilizálni próbálta. A térség kommunista szervezeteit ennek megfelelően a magyar kisebbségek önrendelkezési jogának támogatására, valamint Erdély független állammá szervezésének támogatására szólította fel. A kapcsolatok felvétele tehát erősíthette volna Magyarország helyzetét a kisantanttal szemben, s a magyar kisebbségek helyzetének javításáért folytatott harc feltételeit is javíthatta volna. A másik körülmény a szovjet piac hatalmas felvevőképessége volt, amely néhány magyar iparágnak lett volna fontos. A két ország politikai berendezkedését és ideológiáját persze óriási különbségek választották el egymástól, s ez végül áthidalhatatlan akadálynak bizonyult. Bár a két kormány képviselői 1924 szeptemberében egy-egy diplomáciai és kereskedelmi egyezményt is aláírtak, a magyar parlament egyiket sem ratifikálta, s ellenezte elfogadásukat a kormányzó is.

1925 végétől 1926 őszéig a Jugoszláviához való közeledéssel kísérletezett a magyar diplomácia. Maximális célja egy olyan megállapodás elérésére irányult, amely kölcsönös semlegességet biztosított volna egy harmadik állammal keletkező konfliktus esetére. Mivel szinte mindegyik szomszédjával nyílt vagy rejtett határvitái voltak, egy ilyen vagy ehhez hasonló egyezmény iránt Jugoszlávia is mutatott érdeklődést. Az álláspontok közelítéséhez szükséges engedékenység azonban mindkét fél részéről hiányzott, s így végül – noha ezt Horthy is támogatta – a jugoszláv-magyar tárgyalások is szerződéskötés nélkül fejeződtek be.

A külpolitikai elszigeteltségből való kitörés első jelentős lépésének az Olaszországgal kötött barátsági szerződés tekinthető, amelyet 1927. április 5-én írtak alá Rómában. (Szgy. I/210-211.) A kezdeményezés Mussolinitől indult ki, aki Jugoszláviával szemben keresett szövetségest, s egyben a kelet-közép- és délkelet-európai francia befolyást akarta ellensúlyozni. Tekintettel a fasiszta olasz külpolitika nyíltan revizionista beállítottságára, az olasz-magyar barátsági szerződés aláírása nemcsak a magyar külpolitika aktívabb szakaszának lett nyitánya, hanem az elmúlt években kényszerből vállalt magyar beilleszkedési politika feladásának és a trianoni status quo elleni nyílt fellépésének is. Azzal, hogy a sikeres szanálásnak köszönhetően 1926 nyarán a Népszövetség enyhítette Magyarország pénzügyi ellenőrzését, majd 1927 márciusában a helyszíni katonai ellenőrzés is megszűnt, ennek feltételei is sokkal kedvezőbbé váltak. 1927-1928-as beszédeiben Bethlen ezért ismét a régi húrokat kezdte pengetni, s újból nyíltan vállalta mindvégig legfőbb külpolitikai célját: a revíziót. „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. [...] mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk. Ezt igazságul elfogadni nem tudjuk. [.] Ha valaki a mellényét rosszul gombolta be, öltözékét csak úgy hozhatja rendbe, ha kigombolja, és azután jól gombolja be. Ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet. Ezekre a határokra fel lehet építeni egy börtönt, amelyben mi vagyunk az őr- zöttek és a győzők az őrzők. [.] nekünk más határokra van szükségünk” – szögezte le például 1928 elején, híres debreceni beszédében.[32] (Szgy. I/228-234.)

Az olasz-magyar szerződés aláírását követően a magyar diplomácia kísérletet tett a német-magyar kapcsolatok szorosabbra fűzésére és revizionista politikai tartalommal val megtöltésére. Végső célként egy német-magyar-olasz revizionista blokk létrehozására törekedett. Németország egyelőre még igen óvatos, a status quót látszólag elfogadó külpolitikája miatt azonban ez a terv ekkor még nem valósulhatott meg. Több eredménnyel járt viszont a kormány közeledése Lengyelországhoz és Ausztriához. Előbbivel 1928-ban, utóbbival 1931-ben írt alá Magyarország barátsági és együttműködési szerződést. Az elszigeteltségből való kitörés szempontjából ezek a szerződések fontosak voltak, a revízióhoz azonban nem vittek közelebb.

12. térkép. Lord Rothermere határrevíziós javaslata (1927)

A magyar külpolitika 1927-1928-as módosulásával egyidejűleg a trianoni határok kérdése a világsajtóban is jelentős nyilvánosságot kapott. Egy magyar arisztokrata hölgy bájai által befolyásolva Lord Rothermere angol sajtómágnás és politikus 1927. június 21-én nagy feltűnést keltő cikket jelentetett meg Daily Mail című lapjában Hungary’s Place in the Sun, azaz Magyarország helye a nap alatt címmel. Ebben azt állította, hogy a trianoni határok módosítása nélkül a béke Közép-Európában hosszú távon fenntarthatatlan, s ezért a háború elkerülése érdekében azok békés revíziójára van szükség. Úgy vélte, hogy a határ menti magyar lakosság – számukat némi túlzással 2 millióra becsülte – visszacsatolásával „A súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem.”25 (Szgy. I/212-215.)

Rothermere cikke és az általa kavart nemzetközi sajtóháború a magyar kormányt ellentmondásos helyzetbe hozta. A nemzetközi közvélemény „lelkiismeretének” felébresztése teljes mértékben beleillett terveibe; a Külügyminisztérium jóval kisebb hatékonysággal maga is finanszírozott hasonló tartalmú külföldre irányuló propagandát. Az etnikai elvű határrevízió eszméje azonban nem töltötte el lelkesedéssel. Bár a „mindent vissza” programja kétségkívül irreális volt, a hivatalos Magyarország reprezentánsai közül sokan az „integritás” visszaállításában reménykedtek, vagy legalábbis azt hangoztatták. Herczeg Ferenc, aki a Trianonban történteket „véletlen szerencsétlenségnek” tartotta, a Rothermere fellépését követően megalakult Magyar Revíziós Liga 1927. július 27-ei ülésén kijelentette: „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat”; „a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves [...] államterületéhez”.[33] Ezt az álláspontot fejezte ki a kormány reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében 1928 őszén közzétett Új Hungáriafelé című tanulmány is, amely először vázolta fel a „Szent István-i Magyarország” nemzetiségek szerinti föderatív, illetve autonóm egységekre épülő visszaállításának programját. 1933-as angliai előadásaiban a határ menti magyar területek visszacsatolása mint minimum mellett Bethlen azt javasolta, hogy a történeti Erdély alakuljon független állammá, Szlovákia, Kárpátalja és Horvátország pedig kapjanak jogot arra, hogy szabadon dönthessenek hovatartozásukról. 1934-ben Gömbös Gyula olyan revíziós tervezetet hagyott jóvá, amely az elcsatolt területeknek mintegy felét kérte vissza – az etnikai elv mellett az ország katonai védhetőségére és nyersanyagfüggőségének enyhítésére is tekintettel. A szigorúan etnikai elvű határrevízió, azaz a határ menti magyar területek visszacsatolása csak a rendszer baloldali ellenzéke, a szociáldemokraták, a liberális demokraták és a népi írók számára lett volna minden további nélkül elfogadható. „.nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbség hathatós védelmére” – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Jászi egyik itthon maradt híve, Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió – írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása”.27

Mindenki, aki a revízió mellett nyilatkozott, hangoztatta, hogy a határváltozásoknak békés úton, békés eszközökkel kell megvalósulniuk. Néhány álmodozó értelmiségin kívül valószínűleg senki sem hitte azonban, hogy ez így is lesz. Azt, hogy lesz-e új háború – bár az egész kort sokan csak egy hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tartották -, nem lehetett teljes biztonsággal előre látni. Azt azonban, hogy a békés céloknak csakis az erő adhat kellő nyomatékot, minden reálpolitikus tudta. A hadseregfejlesztés ezért – a nagyhangú pacifista szólamok ellenére – minden győztes ország költségvetésében fontos helyet foglalt el, s mihelyt megtehették, a vesztes országok is nagy költségvetési átcsoportosításokkal igyekeztek lemaradásukat behozni.

Magyarország számára a békeszerződés 35 ezer fős zsoldos hadsereg felállítását engedélyezte. A 12 éves szolgálati idő és a szigorú feltételek miatt toborzással azonban még ezt a létszámot sem lehetett elérni. A magyar hatóságok titokban, az ellenőrző bizottság kijátszásával ezért sorozásokat is tartottak. A feltöltés azonban még így is lassan haladt, s a hadsereg létszáma 1925-ben még mindig csak 22 ezer főig emelkedett. A magyar hadsereg gyengeségének másik oka fegyverzetének hiányossága és korszerűtlensége volt. A hét úgynevezett vegyes dandárba szervezett haderő dandáronként két-két gyalogezredből, egy kerékpáros zászlóaljból, egy lovasszázadból, egy hat löveggel rendelkező tüzérosztályból, egy híradós századból, valamint egy gépkocsizó osztagból állt. Néhány megmaradt és elrejtett páncélvonattól, valamint elavult repülőgéptől eltekintve a hadsereg modern páncélos járművekkel, nehézfegyverekkel és hadra fogható repülőgépekkel nem rendelkezett. Ez a hadsereg tehát – bármennyire próbálták is kijátszani az ellenőrző bizottságot, s bármit is állított az ellenséges propaganda – csak belső karhatalmi feladatok ellátására lehetett képes, komoly hadviselésre nem.

13. térkép. Gömbös Gyula határrevíziós elképzelése (1934)

A Katonai Ellenőrző Bizottság 1927-es visszahívását követően a magyar kormányzat ezért egyik legsürgősebb feladatának a hadseregfejlesztést tartotta. 1930 őszéig a honvédség létszámát 57 ezer főre emelték, a dandárok tüzérségének számát megkétszerezték, s az önálló huszárszázadok számát 23-ról 31-re emelték. Emellett hadrendbe állítottak 7 repülőszázadot, amelyek azonban továbbra is csak régi gépeken repültek, továbbá 7 darab páncélgépkocsit, amelyek a leendő páncélos fegyvernem alapját képezték. A fegyverek és a lőszerek egy részét Magyarországon, elsősorban Csepelen és Diósgyőrött gyártották, másik részét pedig Mussolini bocsátotta Magyarország rendelkezésére. Az egyik 1927 végi olasz szállítmány ausztriai feltartóztatásából keletkezett a szentgotthárdi fegyverszállítási botrány, amely azonban az országra nézve súlyosabb következményekkel nem járt.

A magyar katonai doktrína, amelyet a vezérkari tisztek képzésével foglalkozó hadiakadémia parancsnoka, Werth Henrik tábornok dolgozott ki 1930-ban, abból indult ki, hogy a háború elkerülhetetlen, s hogy az új háborút a technika fogja uralni. Ezért gyorsan mozgó, gépesített és páncéloscsapatokkal, valamint légierővel alaposan felszerelt, támadó feladatokra kiképzett elit hadsereg megteremtésére tettjavaslatot. A fennálló tilalmak ellenére ennek szellemében rendelték el 1932-ben az általános védkötelezettséget, amelynek keretében 12-18 hónapos szolgálatra hívták be a katonaköteleseket, s kezdtek hozzá a hadsereg gépesítéséhez és tűzerejének további fokozásához. A két lovasdandárba szervezett 31 huszárszázadot géppuskákkal, golyószórókkal és dandáronként 6-6 löveggel szerelték fel; a repülőszázadok száma 1936-ra 25-re, a gépeké pedig 192-re emelkedett. Az olasz Ansaldo típusú kisharckocsik beszerzésével megalakult az első harckocsiszázad, amely egy páncélgépkocsi-századdal és egy gépkocsizó zászlóaljjal együtt alkotta a magyar honvédség gépkocsicsoportját. A nehéz gazdasági körülmények miatt ez azonban csak töredéke volt annak, amit Werth és általában a katonai vezetés szükségesnek tartott volna. Az 1937-ben 80-85 ezer fős honvédség meghatározó alakulatai továbbra is a gyalogság és a lovasság, illetve a kerékpáros zászlóaljak voltak.

A gazdasági világválság külpolitikai szempontból is új helyzetet teremtett. A változások motorjává Németország vált, amely 1929 és 1933 között, tehát már Hitler hatalomra jutása előtt, módosította külpolitikai doktrínáját. Az átalakulás lényege abban ragadható meg, hogy míg Stresemann és munkatársai a versailles-i békerendszer kereteit elfogadva és Franciaországgal együttműködve törekedtek a keleti német határok módosítására, addig 1929 utáni utódaik magát e rendszert kívánták megingatni, és ezzel a revíziót elérni. Ezzel párhuzamosan ismét polgárjogot nyertek a régi múltra visszatekintő különböző Mitteleuropa- elképzelések, amelyek természetesen Magyarországot és szomszédait is érintették. A keletre irányuló német külpolitikai aktivitás egyik legfontosabb eszköze a kereskedelempolitika, azaz a német piacok megnyitása volt a kelet-, közép- és délkelet-európai agrártermékek és nyersanyagok előtt. Az 1930-as évek első felében Németország nemcsak Magyarországgal, hanem a Südosteuropának tekintett térség többi államával is kétoldalú barterszerződéseket kötött. Azokkal az előnyökkel, amelyeket ezek a szerződések kínáltak a régió államainak, sem Franciaország, sem Nagy-Britannia, a versailles-i rendezés két legfőbb őre nem tudtak versenyezni. 1931-1932-es vámuniós javaslataik a térség gazdasági integrálásáról, melyek a komplementaritás hiánya és a politikai ellentétek miatt rendre kudarcba fulladtak, nem jelentettek reális alternatívát a német piaccal szemben. Fokozatos kiszorulásuk a térségből ezért elkerülhetetlen volt.

A határrevízióval egybekötött európai újrarendezésért folytatott harc élén Hitler 1933-as hatalomra jutásáig Mussolini állt. 1932. október 23-ai torinói beszédében az olasz államfő a négy európai nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország) békés megegyezésére és a vitás európai kérdések közös rendezésére tett javaslatot. Ezzel egy időben hasonló nyilatkozatok hangzottak el a revíziót elvben és titokban ugyan korábban is elképzelhetőnek tartó, ám gyakorlatilag és nyíltan mindaddig nem támogató angol államférfiak szájából is. Alapérvük ugyanaz volt, mint Rothermere-é 1927-ben: a vitás kérdéseket addig kell rendezni, amíg hidegvérrel és háború nélkül lehet. Elképzelésüket, amely utóbb négyhatalmi paktum néven vált ismertté, az olasz és az angol vezetők 1933 márciusában öntötték konkrét formába Rómában. A szövegtervezet, amely a Népszövetség alapokmányának szelleméhez híven „megerősítette a békeszerződések revíziójának elvét”, Németország és Kelet-Poroszország egyesítésének szükségessége mellett a magyar többségű határ menti területek visszacsatolásának kívánatosságára is utalt. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vagy akár a történelmi Magyarország visszaállítása szóba sem jöhet. Számos ok, többek között Franciaország ellenállása miatt, az 1933 júniusában aláírt – ám életbe sohasem lépett – végső változatban ez utóbbiakról, illetve egyáltalán konkrét határváltoztatásokról azonban már nem történt említés, csupán általánosságban erősítették meg a revízió elvét. A paktum magyar szempontból ennek ellenére a nemzetközi diplomácia jelentős eseménye volt, hiszen, hacsak a tervezés szintjén is, a békeszerződés 1920-as aláírása óta a négy nagyhatalom először vette komolyan fontolóra a magyar határok módosításának lehetőségét.

A nemzetközi erőviszonyok válság alatti átrendeződése és a revízióval kapcsolatos új fejlemények a magyar diplomáciát fokozott aktivitásra késztették. Az első számú szövetséges az 1930-as évek utolsó harmadáig változatlanul Olaszország volt, amely folyamatos gazdasági és politikai támogatásban részesítette Magyarországot. Az olasz-magyar kulturális kapcsolatok ugyancsak virágoztak, s mint már utaltunk rá, nagyrészt a magyar hadsereg modernebb harceszközökkel való ellátása is olasz importból történt. Az ausztriai jobbra- tolódással párhuzamosan szorosabbá váltak az osztrák-magyar kapcsolatok is. Mussolini kezdeményezésére e három ország képviselői 1934 márciusában olyan egyezményeket (római jegyzőkönyvek) írtak alá, amelyek a kereskedelmi kapcsolatok intenzifikálásán túlmenően szoros politikai együttműködést is kilátásba helyeztek. (Szgy. I/263-265.) Ez az együttműködés jelentősen javította Magyarország pozícióit a cseh-román-jugoszláv szövetséggel szemben.

Az ország második legfontosabb külpolitikai partnerévé az 1930-as évek elejétől kezdve Németország vált. A magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula, 1933 júniusában az európai államférfiak közül elsőként látogatta meg Hitlert. A dinamikusan fejlődő kereskedelmi forgalomtól eltérően a politikai együttműködés terén mindazonáltal egyáltalán nem történt látványos előrelépés. A német vezetésű nagy revizionista blokk létrehozására, illetve a kisantant ellen irányuló barátsági és konzultatív szerződés megkötésére vonatkozó konkrét magyar javaslatokat a Wilhelmstrasse 1934-ben és 1936-ban egyaránt elutasította. E mögött az a Berlinből nézvést abszolút magától értetődő feltevés húzódott meg, hogy a magyar revizionizmus fenntartás nélküli támogatása nem gyöngítené, hanem éppen ellenkezőleg, erősítené a kisantant összetartását. Hitler és a nemzetiszocialista vezetés úgy látta, hogy a revíziós politika terén bizonyos mértékű német-magyar érdekazonosság egyedül Csehszlovákiával szemben áll fenn. A magyar politikusokkal – így például Gömbössel 1933-ban és 1935-ben, vagy Horthyval 1936-ban és Darányival 1937-ben – folytatott tárgyalásai során a Führer ezért mindig azt hangsúlyozta, hogy a magyaroknak „minden erejüket Csehszlovákiára kell koncentrálniuk”, s hogy „100 százalékos revíziós igényeik kilátástalanok”. A szerb és a román vezetőket ezzel összhangban ugyanakkor arról biztosította, hogy Németországtól távol áll „a magyar revíziós szándékok fenntartás nélküli támogatása”.28 Ez a német magatartás Magyarországon igen nagymérvű csalódottságot és elégedetlenséget váltott ki, s a nemzetiszocializmustól való félelem és a brit ösztönzés mellett az egyik oka lett annak, hogy a magyar diplomácia 1937-1938-ban még a kisantanttal való megegyezés lehetőségét is fontolóra vette.

37. Gömbös Gyula, Mussolini és Dollfuss a magyar-olasz-osztrák hármas tanácskozás alkalmával Rómában. 1934. március

Olaszország és Németország mellett a magyar külpolitikai aktivitás harmadik célpontja a Szovjetunió volt. Az ideológiai antagonizmust a weimari Németországhoz hasonlóan zárójelbe téve a Gömbös-kormány 1934. február 6-án diplomáciai viszonyt létesített a Szovjetunióval. Eltérően az 1920-as évektől, amikor a szovjet vezetés nyíltan a versailles-i rend destabilizálására törekedett, az 1930-as évek közepétől Németország sakkban tartása érdekében Moszkva egyre inkább a nyugati hatalmakhoz közeledett, s status quo-ellenes kritikáját átmenetileg mérsékelte. A kiépülő szovjet kapcsolat a 30-as évek magyar revizionizmusa szempontjából tehát sokkal kevesebbet jelentett, mint azt megelőzően jelenthetett volna.

Az 1930-as évek közepén ismét új szakasz kezdődött az európai diplomáciában. Az 1935-ös szovjet-francia szerződés aláírásával, valamint a Berlin-Róma és a Berlin-Tokió tengely (Antikomintern Paktum) 1936-os létrejöttével Európa, illetve a világ kezdett ismét két nagy és egymással szemben álló blokká alakulni. 1936-ban a német csapatok bevonultak a rajnai demilitarizált övezetbe, s 1937-ben Hitler eldöntötte, hogy a következő célpontok Ausztria és Csehszlovákia lesznek. A Csehszlovákia feldarabolásával kapcsolatos tervében fontos szerepet szánt Magyarországnak. Lényegében azt szerette volna, hogy Budapest vállalja az agent provocateur szerepét, és egy fegyveres konfliktus kirobbantásával teremtse meg az ürügyet a német katonai beavatkozás számára. Darányi miniszterelnökkel és Kánya Kálmán külügyminiszterrel folytatott 1937. november 25-ei megbeszéléseik során Hitler és a német vezetők ezért jelezték, hogy a Csehszlovákiával szembeni magyar területi követeléseket jogosnak ismerik el, s Magyarország számíthat Németország támogatására.

A közelgő háborús konfliktus lehetőségével számot vetve a kormány 1938 elején a hadsereg további, s minden korábbinál nagyobb mérvű fejlesztését határozta el. Az 1938. március 5-én Győrben meghirdetett program 5 esztendő alatt 1 milliárd pengőt, azaz az egyévi átlagos költségvetés 110-120%-át kívánta részben fegyverkezésre, részben az infrastrukturális háttér fejlesztésére fordítani. A valóságban 1,6 milliárd pengőt költöttek ilyen célokra, s a programot két év alatt, 1940 őszére végrehajtották. A ráfordítások igen tetemes részét, összesen 600 millió pengőt attól a 27 ezer természetes és jogi személyiségű adófizetőtől szedték be, akik, illetve amelyek 1938. február 28-án 50 ezer pengőnél nagyobb tiszta vagyonnal rendelkeztek. A hozzájárulás mértéke a vagyon nagyságának függvényében 5 és 14% között progresszíve nőtt. 400 milliót államkölcsönből, a többit különböző egyéb forrásokból biztosították. A győri program számos nehézipari üzem kapacitását növelte, gyorsította a MÁV, valamint a telefon- és távírdahálózat fejlesztését, hozzájárult a csepeli kikötő korszerűsítéséhez, s számos új munkahelyet teremtve jelentősen csökkentette az ipari munkanélküliséget. Legjelentősebb hatást azonban természetesen a hadseregre gyakorolt.

Az 1936-1937-ben még 80-85 ezer fős hadsereg 1940-re 107 ezer főre duzzadt. Az úgynevezett Huba-hadrend szerint a legénység 21 dandárt, illetve három hadseregbe szervezve hét, majd később nyolc, s 1940-től kilenc hadtestet alkotott. Az ütegek lövegszámának megduplázásával tovább erősítették a tüzérséget, a repülőszázadok számát 32-re, a gépekét pedig 247-re emelték, s felállítottak egy úgynevezett gyorshadtestet. Az alapvetően továbbra is gyalogságból álló hadtestektől eltérően ez két gépkocsizó és két lovasdandárból tevődött össze. Egy-egy gépkocsizó dandár három motorizált zászlóaljból, két kerékpáros zászlóaljból, egy gépesített tüzérosztályból, valamint a kisegítő alakulatok mellett egy felderítő zászlóaljnak nevezett páncéljárműves alakulatból állt. A lovasdandárok felépítése annyiban tért el ettől, hogy a három gépesített zászlóaljnak két huszárezred felelt meg. A gyorshadtest a magyar hadsereg egyetlen modern és viszonylag gyorsan mozgó alakulata volt. Támadó hadjárat esetén rá várt az a feladat, hogy az ellenséges területre mélyen behatolva utat törjön. Az ilyen feladatok ellátásához szükséges harcértéket azonban még a gyorshadtest összetétele és felszereltsége sem biztosította maradéktalanul. Különösen a közepes harckocsik hiányoztak. Az Ansaldók, amelyeknek hadrendből való kivonását el is határozták, tulajdonképpen csak páncélozott géppuskafészkeknek számítottak, s a magyar gyárak által előállított Csaba páncélgépkocsik és Toldi könnyű harckocsik 13 mm-es páncélzata és géppuskákból álló fegyverzete sem felelt meg a modern páncélosokkal szemben támasztható követelményeknek. Ennél is nagyobb problémát jelentett azonban az, hogy a többi hadtestet egyáltalán nem gépesítették. A 118 gyalogoszászlóaljból mindössze hat volt gépkocsizó. A tüzérütegek túlnyomó többségét szintén lovak, s nem gépek vontatták. A kétségkívül számottevő mennyiségi és minőségi fejlődés ellenére tehát a magyar hadseregnek még 1940-re sem sikerült lemaradását behozni és a korszerű követelményeknek megfelelő, modern háború viselésére alkalmas ütőerővé válni.

1938 augusztusában Hitler ismét bizalmas megbeszélésre invitálta a magyar vezetőket, s a Szlovákia elleni katonai támadás fejében felajánlotta nekik a régi Felső-Magyarországot. Horthy és Imrédy azonban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A Führert ez annál is inkább felbőszítette, mert éppen a kieli találkozó alatt, augusztus 23-án jelent meg az a sajtóközlemény, amely a Magyarország és a kisantant között 1937 eleje óta zajló tárgyalások eredményeként aláírt feltételes megállapodást adta hírül. A parafált egyezmény értelmében a kisantant elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, Magyarország pedig cserében lemondott az erőszak alkalmazásáról. Az egyezmény véglegesítése a magyar kisebbségek helyzetét rendező és jogait garantáló kétoldalú megállapodásoktól függött. Bár ebben sem ekkor, sem a későbbiekben nem sikerült egyezségre jutni, és így a bledi egyezmény sohasem lépett életbe, a hír bombaként robbant, és Hitler valósággal tombolt a dühtől. Később, amikor a revízió valóban napirendre került, és a magyar vezetés elégedetlenkedett az elért eredményekkel, szemrehányóan mindig azt emlegette, hogy annak, aki az asztalhoz akar ülni és enni akar, a főzésből is ki kell vennie a részét.

A magyar katonai akció elmaradása miatt Csehszlovákia feldarabolása helyett Hitlernek meg kellett elégednie azzal, hogy egyelőre csak a németek lakta cseh területeket (Szudéta- föld) csatolja a birodalomhoz. Erről az 1938. szeptember 29-ei müncheni egyezmény intézkedett, amelyet a fél évtizeddel korábbi négyhatalmi paktumhoz hasonlóan Németország és Olaszország, valamint Nagy-Britannia és Franciaország írt alá. Az utóbbi kettő abban a reményben, hogy Hitlert sikerül kielégíteni, s ezzel a háborút elkerülni. A müncheni konferencia Magyarországgal, illetve a csehszlovákiai magyar kisebbséggel közvetlenül nem foglalkozott. Az egyezményhez csatolt záradék viszont javasolta, hogy a magyar és a csehszlovák kormány egyezzen meg a magyar kisebbséggel kapcsolatos vitás kérdésekben. Arra az esetre, ha ez három hónapon belül nem sikerülne, a négy hatalom újabb közös tanácskozást és döntést helyezett kilátásba.

A magyar-csehszlovák tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. A magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán először az egész magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, valamint azt, hogy a szlovákok és rutének lakta vidékeken rendezzenek népszavazást a hovatartozás kérdéséről. A szlovák küldöttek először viszont csak a magyar területek autonómiáját, s a második fordulóban is csak Csallóköz átengedését ajánlották fel. A további tárgyalások során a két álláspontjelentősen közeledett egymáshoz. A magyar fél a határ menti magyar sávra korlátozta igényét, amelynek túlnyomó részét (11 300 km2) végül a szlovák delegáció is jogosnak ismerte el. Továbbra sem tudtak azonban megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – és ezek közvetlen környékének hovatartozásáról, ahol az 1910-es magyar népszámlálás általában abszolút vagy relatív magyar többséget, az 1930-as csehszlovák cenzus viszont mindenütt szlovák többséget mutatott ki. A müncheni megállapodás értelmében ezek után nagyhatalmi konferenciának kellett volna következnie, ám miután Anglia és Franciaország érdektelenséget nyilvánított az ügyben, német-olasz döntőbíráskodásra került sor.

Az 1938. november 2-án Bécsben meghozott döntés (I. bécsi döntés) a még vitatott kérdésekben kompromisszumos álláspontot foglalt el. Pozsonyt, Nyitrát és e két város környékét Szlovákiánál hagyta, Kassát, Ungvárt, Munkácsot és környéküket viszont Magyarországnak adta. (Szgy. I/296-297.) Ezzel 11 927 km2-nyi terület került vissza Magyarországhoz 1 millió 60 ezer főnyi lakossággal. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a lakosság 84%-a, az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint viszont csak 57%-a volt magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű. E nagy különbség részben az időközben lezajlott népmozgásokkal, részben a bizonytalan vagy kettős identitású népcsoportok alkalmazkodásával, továbbá maguknak a népszámlálásoknak az eltérő technikájával magyarázható. A döntés etnikai korrektségéhez mindazonáltal még a csehszlovák népszámlálási adatokból kiindulva sem fért kétség.

Az I. bécsi döntést és a volt Felvidék déli szegélyének visszatérését a magyar közvélemény kitörő lelkesedéssel fogadta. Nemcsak a hivatalos Magyarország ünnepelt, hanem annak ellenzéke is. A sovinizmussal vagy elvakult nacionalizmussal egyáltalán nem vádolható Babits Mihály például versben üdvözölte az eseményt. Az örömmámorba ugyanakkor némi keserűség is vegyült: Szlovákia és Kárpátalja nem magyar részei nem kerültek vissza. Ez még egy olyan nagy realistát is, mint amilyen Bethlen István volt, csalódással töltött el, s arra sarkallta, hogy éles szemrehányásokban részesítse Németországot a „magyar érdekek” semmibevételéért. Hitler viszont úgy vélte, hogy a magyarok „túl sokat akarnak” és „túl olcsón”.

A bécsi döntés körülményei nyilvánvalóvá tették, hogy a további revízióhoz Németország támogatása elengedhetetlen. A kormány, amelyet ekkor Imrédy Béla vezetett, 1938 és 1939 fordulóján ezért több lépéssel igyekezett demonstrálni németbarátságát. November végén engedélyezte a német kisebbség náci jellegű szervezetének, a Volksbundnak a megalakítását, majd januárban bejelentette Magyarország kilépési szándékát a Népszövetségből és csatlakozási óhaját az Antikomintern Paktumhoz. Erre válaszul a Szovjetunió hazarendelte budapesti követét, majd átmenetileg, a Németországgal való 1939. augusztusi „megbékélésig”, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. A kormány – stratégiai okokból, a lengyel-magyar közös határ megteremtése érdekében – különösen Kárpátalja visszaszerzését tartotta fontosnak. A cseh-szlovák állam teljes dezintegrálódásának előjeleit érzékelve a minisztertanács 1939. március 10-én – az új miniszterelnök, Teleki Pál javaslatára – ezért olyan határozatot hozott, hogy Kárpátalját egy katonai akció keretében akár német beleegyezés nélkül is visszafoglalja. Berlin jóváhagyása azonban végül megérkezett. Bár egy német gyámság alatti szlovák bábállam létrehozásához ragaszkodott, a rutén nacionalisták államalapítási törekvéseit nem karolta fel. Ehelyett átengedte a területet Magyarországnak.

A magyar hadsereg – kisebb harcok árán – 1939. március 15. és 18. között foglalta el

Kárpátalját – ugyanakkor, amikor a Wehrmacht a cseh-morva területeket, s amikor a Szlovák Köztársaság megalakult. Az ily módon visszakerült terület nagysága ismét 12 ezer km2 -t, lakóinak száma pedig csaknem 700 ezer főt tett ki. Eltérően azonban az 1938-as területgyarapodástól, az itt élők túlnyomó többsége, mintegy 70-75%-a nem magyar, hanem ruszin (ukrán) nemzetiségűnek vallotta magát. A magyarok számaránya nem tett ki többet 10 (1941-es magyar adat), illetve 5%-nál (1930-as csehszlovák adat). Komolyan véve a Szent István-i állameszméről korábban általa és mások által mondottakat, Teleki azt tervezte, hogy a térségnek széles körű területi autonómiát biztosít. Ezzel kapcsolatos elképzeléseit konkrét formába, törvényjavaslatba öntötte, s azt 1940. július 23-án a parlament elé is terjesztette. A szűk látókörű magyar nacionalisták és a kárpátaljai magyarok ellenállása, legfőképpen pedig a háborús viszonyok között különösképpen fontos biztonsági szempontok miatt a későbbiekben azonban visszavonta javaslatát.

Csehszlovákia szétzúzása után Hitler következő célpontjává Lengyelország vált. Az akcióban Magyarország támogatásával is számolt. Minimálisan azt szerette volna elérni, hogy a német hadsereg használhassa az észak-magyarországi vasútvonalakat. Ennek fejében ismét felajánlotta Szlovákiát, amit most számára értéktelen „féregnyúlványnak” nevezett. A magyar kormányzat azonban ezúttal is ellenállt a csábításnak. Részben azért, mert nem hitt a végső német győzelemben, és nem akarta elveszíteni Nagy-Britannia jóindulatának maradékát, részben pedig azért, mert a hagyományos lengyel-magyar barátsággal is összeegyeztethetetlennek tartott volna egy ilyen lépést. A németekkel való együttműködés helyett a háború szeptember 1-jei megindulása után Teleki titokban magyar légiót szerveztetett és küldött az elkeseredetten védekező lengyel hadsereg támogatására, majd amikor a harc eldőlt, megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Az ősz folyamán több mint 100 ezer lengyel érkezett Magyarországra. Ezeknek egy része Jugoszlávián át rövidesen továbbment, és csatlakozott a Németországgal most már hadban álló brit-francia erőkhöz, a másik része pedig Magyarország vendégszeretetét élvezte az ország 1944-es német megszállásáig.

Teleki Pál külpolitikai vonalvezetését a háború kitörését követően két alapvető cél vezérelte: a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától való távolmaradás, azaz az ország semlegességének megőrzése és ütőerejének megóvása a háború végéig („fegyveres semlegesség”), valamint a revíziós politika kiteljesítése. Ez utóbbin belül a legfontosabbnak mindenki szemében Erdély tűnt, amelyet a magyar történelemben játszott különleges szerepe, nyersanyagkincsei és az ottani magyarok nagy száma miatt a magyar közvélemény és politika folyamatosan megkülönböztetett figyelemben részesített. Teleki és a honvédség vezetése eleinte önálló magyar katonai akcióra gondolt. Tekintettel a magyar és a román hadsereg harcértéke közötti jelentős különbségre ez azonban nyilvánvalóan felettébb kockázatos vállalkozás lett volna. Ráadásul Románia nemzetközi pozíciója is igen szilárdnak látszott. Nagy-Britannia és Franciaország 1939 tavaszán külön egyezményben garantálta az ország biztonságát, s Hitler is ellenzett minden olyan lépést, amely a térség stabilitását, illetve ezen keresztül esetleg a romániai olaj Németországba szállítását veszélyeztethette volna. Önmérsékletet tanácsolt Olaszország is, amelyre pedig kritikus pillanatokban Magyarország korábban mindig számíthatott.

Ez a magyar revízió szempontjából kedvezőtlen helyzet 1940 nyarán változott meg. Németország addigra elfoglalta vagy ellenőrzése alá vonta Nyugat- és Észak-Európát, miáltal a brit és a francia garancia, amit az események alakulását érzékelve Románia egyébként rövidesen fel is mondott, értékét vesztette. A náci Németországgal 1939 augusztusa óta szövetséges Szovjetunió ugyanakkor sorban szerezte vissza azokat a nyugati területeit, amelyeket az első világháború utáni rendezés során elveszített. Karélia, a Baltikum és Kelet-Lengyelország után Sztálin Besszarábiát és Észak-Bukovinát akarta. Ezek átadását 1940. június 26-án ultimátumban követelte Romániától. A magyar kormánynak ezzel egyidejűleg tudomására hozta, hogy a szovjet vezetés számol egy Románia elleni közös szovjet-magyar katonai akció lehetőségével. „.. .ha szabad folyást engedünk a dolgoknak, a fegyverek itt maguktól is elsülnek Románia ellen” – jellemezte a magyarországi hangulatot 1940. július 2-ai jelentésében a budapesti német követ.[34] Ez pedig nyilvánvalóan a romániai kőolajszállítások azonnali leállítását s a szövetségesből lassan ismét riválissá váló Szovjetunió katonai megjelenését vonta volna maga után a Balkánon. Hitler egyiket sem akarta, s ezért – megváltoztatva addigi álláspontját – áldását adta a magyar-román határ módosításához. Ennek érdekében július végén a román vezetést kétoldalú tárgyalások megkezdésére szólította fel.

A román-magyar tárgyalások 1940. augusztus 16-án kezdődtek Turnu-Severinben. Elutazása előtt a magyar delegáció többféle lehetőséget – többek között Erdély kantonizálását és önálló állammá szervezését – megvitatott, s végül a terület felosztása mellett döntött. A 70 ezer km2-nyi terület, amelyet a magyar delegáció visszakért, az 1920-ban Romániának ítélt összterület (102 ezer km2) több mint kétharmadát tette ki. A Székelyföldet is magába zárva a javasolt új határvonal nagyjából a Maros vonalát követte, s megfelelt az 1918-as demarkációs vonalnak. Lakosságának többségét románok tették ki. A román fél számára ez természetesen elfogadhatatlan volt, ahogy a magyarok számára is a román ellenjavaslat: a magyarok kitelepítése, illetve a magyar területek autonómiája Románián belül. A tárgyalások augusztus 24-én megszakadtak; mindkét ország mozgósított.

A fegyveres konfliktus elkerülése érdekében Hitler német-olasz döntőbíráskodást ajánlott, amit a magyar kormány egyhangúlag, a román pedig enyhe szótöbbséggel fogadott el. Az eredményt 1940. augusztus 30-án, s ismét Bécsben (II. bécsi döntés) hirdették ki. Ennek alapján Magyarország 43 ezer km2-nyi területet kapott vissza 2,5 millió lakossal. Ez tartalmazta a Székelyföldet és Erdély északi felét. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a lakosság 52%-a magyar, 38%-a román, s 10%-a német, míg az 1930-as román statisztika szerint 49%-a román, 38%-a magyar, s 13%-a német volt. Ennek alapján valószínű, hogy a magyarok ha nem is abszolút, de mindenképpen relatív többséget alkottak. A magyar állampolgárrá vált románok száma így is felülmúlta azonban az 1 milliót, míg a Dél-Er- délyben maradt magyarok száma 400 ezer fő körül mozgott. (Szgy. I/322.)

A II. bécsi döntést Románia Besszarábia elvesztéséhez hasonlóan nemzeti katasztrófaként értékelte, és a továbbiakban mindent elkövetett érvénytelenítéséért. Magyarország viszont ismét ujjongott. A bevonuló csapatokat az erdélyi városokban virágeső fogadta; az utak mentén felsorakozó magyarok könnyezve éljeneztek. Horthy Miklós, az „országgyarapító” népszerűsége ezekben a hónapokban érte el csúcspontját, s a kormánypártra sem szavaztak soha korábban akkora (73%-os) arányban, mint 1939-ben, Kárpátalja visszakerülése után. Pedig a szavazás módja ekkor már minden kerületben titkos volt. Az ország euforikus hangulatára mi sem jellemzőbb, mint hogy az öngyilkosságok száma 1938-ról 1939-re, tehát egyetlen év alatt 29,3 százezrelékről 23,6 százezrelékre esett vissza, s ez a háborús években is ilyen alacsony szinten maradt. Hasonló mértékű csökkenésre egyetlen más magyar vagy nemzetközi példa sincs.

38. A magyar honvédség bevonul Marosszentgyörgyre. 1940. szeptember

A túláradó öröm érthető, de indokolatlan volt. Az I. bécsi döntéstől eltérően a II. bécsi döntés nemzetközi jogi korrektségéhez kétség fért; az Egyesült Államok és Nagy-Bri- tannia egyaránt Romániára erőszakolt diktátumként fogta fel, s érvényességét vitatta. Ezen túlmenően azonban az ár is, amit Hitler követelt, s amit Magyarországnak fizetnie kellett, magas volt. A nemzetiszocialista Volksbund a hazai németség egyetlen törvényes szervezetévé vált; az addigi kettő után megkezdték a III. zsidótörvény előkészítését; a belső szükségletek rovására menően növelték a Németországba irányuló élelmiszer- és takarmányexportot; s októberben német csapatok vonultak át az országon Romániába. Fentiektől nem függetlenül szeptember közepén szabadlábra helyezték Szálasi Ferencet, aki addig izgatás vádja miatt börtönbüntetését töltötte. Mindezeknél fontosabb volt azonban, hogy 1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a szeptemberben létrejött német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez, s ezzel feladta az elnemkötelezettség elvét. (Szgy. I/324-325.) Mindezek együttesen a Teleki által addig követett semlegességi politika végét jelentették.

1940 őszétől Magyarország számára Jugoszlávia maradt az egyetlen olyan szomszédos állam, amelyre az önállóságát jórészt már elvesztett magyar külpolitika valamennyire esetleg még számíthatott. 1940. december 12-én ilyen reményeket táplálva írták alá Belgrádban az úgynevezett jugoszláv-magyar „örök barátsági” szerződést, amely a két ország közötti határvitával mint pillanatnyilag időszerűtlen üggyel nem foglalkozott. (Szgy. I/326.) Rövidesen bebizonyosodott azonban, hogy az egyezmény egyik országot sem mentheti meg

végzetétől. Az 1941. március 27-ei németellenes belgrádi politikai fordulat után Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, és ebben Bulgária és Olaszország mellett Magyarország részvételét is igényelte. Az alternatíva, amely előtt Teleki Pál és az egész magyar politika állt, ezek után a következő volt: engedni Hitler követelésének, s ezáltal kiteljesíteni a revíziót, viszont elveszíteni a Nyugat jóindulatának maradékát; avagy ellenállni, s ezáltal kitenni az országot egy német megszállás veszélyének, viszont megőrizni a szövetségesek rokonszenvét. A döntéssel járó politikai és morális felelősség irtózatos súlya alatt Teleki lelkileg összeroppant, és az 1941. április 3-ára virradó éjjelen főbe lőtte magát. Tettét figyelmeztetésnek szánta, amellyel azonban az események folyásának más irányt már nem adhatott. (Szgy. V327-330.) Bizonyos formai feltételekhez kötve halála előtt maga is a támadáshoz való csatlakozás mellett szavazott, s ezt Horthy és Bethlen is helyeselte. Magyarok által nem vagy csak gyéren lakott terület visszaadására vonatkozó ajánlatot – mint korábban a szlovák részeket – talán még 1941-ben is vissza lehetett volna utasítani. A közel félmilliós magyarság által lakott Délvidékre vonatkozót azonban nem.

14. térkép. Magyarország területgyarapodásai 1938 és 1941 között

A magyar honvédség – a 3. hadsereg a gyorshadtesttel – április 11-én lépte át a magyar határt, miután előző nap Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot, s ezzel Jugoszlávia megszűnt létezni. Bár néhány magyar alakulat tűzharcba keveredett visszamaradt szerb fegyveresekkel, a soknemzetiségű jugoszláv hadsereg gyors felbomlása miatt erős ellenállást sehol sem kellett leküzdeni. A magyar hadsereg így néhány nap alatt elérte a régi magyar határt, azaz a Duna vonalát, amelyen túl – német alárendeltségben – csak a gyorshadtest nyomult.

A katonai részvételért cserébe Magyarország visszakapta Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt, összesen 11 és fél ezer km2-nyi területet. A Bánság jugoszláv része azonban, amelyet Hitler eredetileg ugyancsak Magyarországnak ígért – a román érzékenységre és a nagyszámú helyi németségre tekintettel – közvetlen német katonai igazgatás alá került. A visszakerült részek összesen 1 millió 30 ezer fős lakosságából a magyar adatok szerint a magyarok részaránya 39%-ot, a németeké 19%-ot és a szerbeké 16%-ot tett ki. A jugoszláv népszámlálás szerint viszont a magyarok hányada csak 30%-ot ért el, míg a délszlávoké együttesen meghaladta a 43%-ot.

Az 1938 és 1941 között visszaszerzett, illetve visszakapott területek nagysága együttesen elérte az 1920-as területi veszteségek 40%-át, illetve – Horvátországot is beszámítva – egyharmadát. Az országterület 93 ezer km2-ről csaknem 172 ezerre, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt. A közel 5 millió régi-új állampolgár mintegy fele a magyar, 20%-a a román, 10%-a a ruszin, 8-9%-a a délszláv, a többi pedig a német és a szlovák nemzetiséghez tartozott. Homogén nemzetállamból Magyarország ezzel ismét jelentős, az összlakosság 21%-át kitevő nemzetiségi népességgel rendelkező országgá vált. Legtöbben (7,5%) a románok, utánuk a németek (5%), majd a ruszinok (3,8%) éltek a megnagyobbodott országban, s a sort a szlovákok (1,8%), a szerbek (1,6%) és a horvátok (1%) zárták. A nemzetiségi arányok eltolódásából adódott, hogy a felekezeti megoszlás is módosult. A római katolikusok számaránya visszaesett 55%-ra, a görög katolikusoké pedig ismét 10% fölé emelkedett. A reformátusok 19, az evangélikusok 5, s az ortodoxok 3,8%-ot képviseltek. Az ország gazdasági szerkezetét a területi változások alapvetően nem módosították. Néhány fontos nyersanyagból (fa, só) ugyan megszűnt a behozatal kényszere, ám a legfontosabb ipari bázisok Dél-Erdélyben, illetve Szlovákiában maradtak. A Csallóköz és Bácska jó minőségű földjeinek visszakerülése a gabonatermelés bázisát növelte, az észak-erdélyi hegyi legelőké pedig a tej- és a gyapjútermelés feltételeit javította.

3.14. táblázat - 26. táblázat. Magyarország területének és népességének változásai, 1938-1941

Terület

Terület km2-ben

Népesség (fő)*

Ebből magyar (%)*

Trianoni Magyarország

93 073

9 319 992

92,9

Felvidék, 1938. nov. 2.

11 927

1 062 022

84,1

Kárpátalja, 1939. március

12 061

694 022

10,1

Észak-Erdély, 1940. aug.

43 104

2 577 260

52,1

Délvidék, 1941. április

11 475

1 030 027

39,0

Magyarország, 1941 vége

171 753

14 683 323

77,4


Forrás: Fogarasi Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonként 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 1-28.

* Az 1941-es népszámlálás anyanyelvi adatai alapján.

A Jugoszlávia elleni katonai akcióban és az ezt követő felosztásában való részvétel végül nem járt olyan katasztrofális következményekkel, mint a döntést megelőző napokban a magyar diplomácia jelzései alapján feltételezni lehetett. Valószínűleg Teleki kétségbeesett tettének is köszönhetően Nagy-Britannia nem üzent hadat Magyarországnak, csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg még április 7-én. Churchill kijelentette: amíg a szövetségesekkel nem kerülnek közvetlenül szembe a magyar alakulatok, addig nem lesz hadiállapot. 1941 tavaszán és kora nyarán Magyarország tehát senkivel sem állt hadban, senkinek sem küldött és senkitől sem kapott hadüzenetet. Ebből következőleg a második világháborúba Magyarország valójában nem 1941. április 11-én, hanem több mint két hónappal később, 1941. június 26-án, a Szovjetunió elleni német támadáshoz csatlakozva lépett be.



[31] Budapesti Hírlap, 1923. október 16. Bethlen István gróf az ország helyzetéről.

[32] 25 A cikket magyar fordításban közli Rubicon, 1997/1. 35-37.

[33] Budapesti Hírlap, 1927. július 28., 2.

Andreas Hillgruber: Deutschland und Ungarn 1933-1944. Wehrwissenschaftliche Rundschau, 1959/11. 653-654.

[34] A Wilhelmstrasse és Magyarország. Szerk. Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Lóránt – Juhász Gyula. Budapest, 1968, Akadémiai, 504.

A gyakran idézett megállapítás először Anthony Eden brit külügyminiszter 1943. január 15-ei táviratában szerepelt. Közli: Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Szerk. Juhász Gyula. Budapest, 1978, Kossuth, 84.

Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989, MTA Történettudományi Intézet, 80. – A holocaust magyar áldozatainak számával kapcsolatban megjegyezzük, hogy Stark Tamás nézetünk szerint körültekintő számításokon alapuló becslésénél magasabb számok is forgalomban vannak. A magyarországi zsidóság történetének egyik legújabb összefoglalása a korábbi becslésekhez hasonlóan 1941-es területre számítva 686 ezer főben adja meg az 1941 és 1945 között elpusztult zsidók számát, amely alapján a trianoni területre számított veszteség több mint félmillió. (Patai, Raphael: The Jews of Hungary. History, Culture, Psychology. Detroit, 1996, Wayne State University, 590.)