Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. A POLITIKAI RENDSZER JELLEGE

5. A POLITIKAI RENDSZER JELLEGE

A Tanácsköztársaság bukása után három nagy politikai erő küzdött a hatalomért: a paraszt, munkás és polgári demokratáké, a jobboldali radikálisoké és a konzervatívoké. A belső erőviszonyok kezdetben a jobboldali radikálisoknak kedveztek, amelynek következtében 1919-1920-ban – az ellenforradalomban – az általános állampolgári és politikai jogok, valamint a büntetőjog és a büntetőjogi eljárás terén a háború előtti liberális jogelveket sok tekintetben semmibe vevő gyakorlat alakult ki. A jobboldali radikálisok vezérének eleinte mindenki szemében Horthy Miklós tűnt, aki azonban kormányzóvá választása után – sokak meglepetésére – nem diktatúrát követelő híveire, hanem – a külföld elvárásainak megfelelve – a parlamentarizmus alapján álló konzervatív szövetségeseire kezdett támaszkodni. Ennek volt jele, hogy az egymást két-három havonta váltó, tekintély és befolyás nélküli homo novusok után 1920. július 19-én gróf Teleki Pált, majd 1921. április 14-én, Teleki lemondása után gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, aki 1931. augusztus 24-éig, tehát több mint egy évtizedig maradt kormányelnök.

35. Bethlen István választási beszédet mond Derecskén. Mögötte félig takarva Bajcsy-Zsilinszky Endre, bal szélen Gömbös Gyula, jobb szélen kalapban Nagyatádi Szabó István. 1922. május 7.

Gróf Bethlen István világ- és társadalomképe, valamint politikai gondolkodása a XIX. századi konzervatív-liberális vagy más néven nemesi liberális eszmekörben gyökerezett, amely bizonyos különbségekkel ugyan, de Tisza István, Andrássy Gyula, Apponyi Albert és általában az egész magyar arisztokrácia politikai felfogásának alapjául szolgált. A XIX. századi polgári átalakulásról, a különböző feudális előjogok megszűnéséről, s ezen belül a rendi országgyűlés és a dikaszteriális kormányrendszer népképviseleten alapuló parlamenttel és parlamentnek felelős kormánnyal való felváltásáról Bethlen mindig nagy elismeréssel szólt. Helyeslés és elismerés dominált az 1867 utáni „liberális korszakkal” foglalkozó értékeléseiben is. Azokkal a törekvésekkel azonban, amelyek – akár a szabadságjogok radikális kiterjesztése, akár azok megszüntetése révén – alapvető változtatásokat akartak ezen a XIX. századból örökölt politikai berendezkedésen, megingathatatlanul szemben állt. A kommunizmussal, amelyet leginkább gyűlölt, és a végcélok azonossága alapján vele időnként közös nevezőre hozott szociáldemokráciával azért, mert azok a magántulajdon, azaz a kapitalista termelési rend megszüntetésére törekedtek. Ajobboldali radikális, majd később fasiszta áramlatokkal azért, mert azok a parlamentarizmus felszámolását és diktatórikus kormányzati formák bevezetését tűzték ki célul. A liberalizmusból kinövő demokrata irányzatokkal pedig azért, mert azok – jóllehet parlamentáris eszközökkel és a magántulajdon elve alapján – a hagyományos elitet leváltva a „tömeget”, a „holt számot” tervezték úrrá tenni a nemzet felett. Felfogása szerint egy ország irányítására mindig a kellő vagyoni alappal, továbbá „fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel” rendelkező rétegek hivatottak. Ezért – noha a korlátozott mértékű jogkiterjesztés szükségességét 1918 után maga is fel- és elismerte – az első világháború után Európa-szerte kialakuló parlamentáris demokráciákat („tömegdemokrácia”) elvetette, s magát az „irányított demokrácia”, „konzervatív demokrácia”, illetve „fontolva haladás” hívének vallotta. „Mi – jelentette ki például már kormányelnökként 1922 tavaszán – demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve.”20 Ezen „irányított demokrácia” természetes vezető erejének rendületlenül az arisztokráciát és a birtokos nemességet tartotta, amelyek – mint írta – vagyoni és műveltségi helyzetüknél fogva a „legtöbb ellenálló képességgel bírnak [...] minden nyomással és felforgatással szemben”.21 Elismerte ugyan, hogy az élenjáró nyugat-európai országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, ám ehhez mindig hozzátette, hogy az elmaradottabb európai régiókban – így Magyarországon is – egyelőre még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapo- zottságú politikai demokrácia működőképességét szavatolhatnák.

3.13. táblázat - 25. táblázat. Szavazásra jogosultak az összlakossághoz viszonyítva Magyarországon és az európai országokban, 1917-1930 (%)

1917-1920

1921-1925

1926-1930

Anglia

46

47

63

Ausztria

58

59

62

Belgium

29

30

31

Bulgária

25

25

25

Csehszlovákia

[48]

[50]

[51]

Dánia

41

48

50

Finnország

46

46

49

Franciaország

30

28

28

Görögország

[26]

(26)

26

Hollandia

23

47

49

Írország

-

47

59

Izland

34

45

45

Jugoszlávia

21

23

26

Lengyelország

30

48

49

Magyarország

40

29

27

Németország

62

61

64

Norvégia

42

51

53

Olaszország

28

31

0

Portugália

15

9

0

Románia

12

(21)

21

Spanyolország

(24)

(24)

0

Svájc

24

25

26

Svédország

19

54

58


Forrás: Hirata Takesi: A bethleni konszolidáció jellege a nemzetközi szakirodalom tükrében. Valóság, 1993/11. 56.

[ ] Nem az elvileg jogosultak, hanem a ténylegesen szavazók aránya.

( ) Más időszakok alapján becsült arányok.

Az 1920-as években kialakított, s módosításokkal ugyan, de lényegében 1944 tavaszáig, tehát az ország német megszállásáig fennmaradó magyar állam- és kormányzati rendszer igen nagy mértékben Bethlen és a hozzá hasonlóan gondolkodó konzervatív politikusok nézeteinek felelt meg.

Az állami szuverenitás legfőbb letéteményese és az ország törvényhozó szerve 1920-tól 1926-ig a nemzetgyűlés, 1927-től a kétkamarás országgyűlés volt. Az 1920-ban megválasztott nemzetgyűlés, amelynek társadalmi összetétele valóban sokban különbözött az 1918 előtti képviselők összetételétől, Bethlen szemében már a „tömeguralom” veszélyét rejtette magában. Horthy – Csernoch János hercegprímás és az ország más notabilitásainak egyetértésével – 1922 tavaszán ezért rendeleti úton új választójogot léptetett életbe. (Szgy. I/169-173.) 1920-ban az írni és olvasni tudó 24 éven felüli nők rendelkeztek szavazati joggal, ettől kezdve csak az elemi népiskola 6. osztályát is elvégzett 30 éven felüliek. Az 1919-es Friedrich-féle választójog alapján a fél éve egy helyben lakó és 6 éves magyar állampolgársággal rendelkező 24 éven felüli férfiak kaptak választójogot. Bethlen rendelete szerint csak a két éve egy helyben lakó, 10 éves magyar állampolgársággal rendelkező és az elemi népiskola első 4 osztályát elvégzett 24 éven felüliek. E módosítások következtében a választók összlakossághoz viszonyított aránya 40%-ról 28%-ra, a 24 éven felüliek között pedig 75%-ról 58%-ra csökkent. A választásra jogosultak aránya szempontjából Magyarország ezzel visszacsúszott a délkelet-európai országok, illetve az e tekintetben ugyancsak konzervatív Franciaország, Belgium, Svájc és Olaszország szintjére. A háromnegyed millió választójogától megfosztott állampolgár többsége, mintegy 550 ezer fő, a kevésbé iskolázott nők közül került ki. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy Nagy-Budapest és a 10 (később 7) vidéki törvényhatósági jogú város kivételével a rendelet visszaállította a dualizmus kori nyílt szavazást. Ez azt jelentette, hogy a választóknak a továbbiakban csak kicsit több mint 20%-a szavazhatott titkosan, és a 245 képviselő közül 199-et nyílt szavazással választottak. A nyílt szavazás példa nélkül állt a korabeli Európa parlamentáris országaiban (egyedül Jugoszláviában állították vissza az 1920-as évek végén). Eredményét jól mutatja, hogy az 1920-1922-es nemzetgyűléshez képest az 1922-1926-os nemzetgyűlésben a nagy- és középbirtokosok aránya 15%-ról 20%-ra, az 1927-1931-es képviselőházban pedig 23%-ra emelkedett. A parasztbirtokosok képviselete ezzel szemben 15%-ról 7, majd 3%-ra csökkent, s csak az 1930-as évek második felében kezdett ismét emelkedni. Ehhez hasonló változásokat mutatott az arisztokraták, dzsentrik és a nem nemesek részesedésének alakulása is. Az arisztokraták 15%-os aránya 1920-ban 5%-ra csökkent, majd 1922 után 10% körül stabilizálódott, s 1932 és 1944 között is csak 8%-ra esett vissza. A dzsentrik 1920-1921- ben még alig 25%-os aránya az 1920-as évek második felére 34%-ra emelkedett, s 30% alá csak az 1930-as évek második felében, a kül- és belpolitikailag egyaránt új helyzetben süllyedt. Az 1887 és 1910 közötti időszakhoz képest, amikor a képviselők 48%-a került ki a köznemesek közül, ez érdemleges változásnak tekinthető. Lassan és meg-megtorpanva, de a törvényhozók társadalmi összetétele mégiscsak demokratizálódott.

36. Nyílt szavazás az abádszalóki időszaki választásokon. 1938. július

11. ábra. A képviselőház (nemzetgyűlés) összetétele, 1910-1939

A választójog megváltoztatásával egyidejűleg Bethlen az addigi pártstruktúrát is átalakította. 1922 folyamán mindkét nagy pártot, az Egyesült Kisgazdapártot és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját sikerült felbomlasztania, s részben összeolvasztania. Az új kormánypárt, amelyet ettől kezdve 1932-ig röviden mindenki csak Egységes Pártnak hívott, s amelyet „vezérként” a dualizmus kori mintának megfelelően maga a miniszterelnök, tehát Bethlen irányított, 1922-ben az összes mandátum 58%-át, 1926-ban 69%-át, s 1931-ben 64%-át szerezte meg. Az Egységes Párt utódpártja, a Nemzeti Egység Pártja, amelyet már az akkori miniszterelnök, Gömbös Gyula vezetett, 1935-ben a mandátumok 69%-át, az ezt követő Magyar Élet Pártja pedig 1939-ben 73%-át mondhatta magáénak. A Horthy-korszak kormánypártjai tehát – a dualizmus kori Szabadelvű Párthoz, illetve a Nemzeti Munkapárthoz hasonlóan – mindvégig dominálták a parlamentet. Túlsúlyukat még hangsúlyosabbá tette, hogy a KNEP egyik utódpártjaként megszerveződött Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, amely 1926-ban és 1931-ben egyaránt több mint 30 mandátumot szerzett, az 1930-as évek elejéig nemcsak kívülről támogatta a kormányt, hanem minisztereket is adott a Bethlen-kabinetnek. (Szgy. I/173—176., 251-262., 307-308.)

A mandátumok fennmaradó 20-30%-án a pártonkívüliek és a különböző ellenzéki pártok osztoztak. A baloldali pártok közül legfontosabb eleinte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt, amely a Bethlennel 1921 decemberében megkötött kompromisszum alapján 1922-től ismét a politikai élet, s – az ország történetében először – a parlament aktív szereplőjévé vált. A megegyezés értelmében a Szociáldemokrata Párt lemondott a közalkalmazottak és a vasutasok szervezéséről, s megígérte, hogy a mezőgazdasági munkások körében új szervezeteket nem hoz létre. Ennek fejében Bethlen viszonylag szabad működési feltételeket ígért és garantált számukra. (Szgy. I/166-167.) Ennek volt köszönhető, hogy 1922-ben a mandátumok 10%-át (25 hely) szerezte meg a párt. Befolyása ezt követően fokozatosan csökkent. 1926-ban és 1931-ben a képviselői helyek egyaránt 6%- át, 1935-ben 4%-át, s 1939-ben már csak 2%-át (5 fő) tudhatta magáénak. Ez az 1930-as évekre jellemző általános jobbratolódással és a náci Németország növekvő befolyásával magyarázható, amit az sem ellensúlyozott, hogy szakítva agrárpolitikájának addigi doktri- nerségével, 1930-tól a párt követelni kezdte az 500 holdon felüli nagybirtokok kisajátítását és szétosztásukat a szegényparasztok között. (Szgy. I/240-242.)

A parlamenti baloldal másik fontos pártja a Független Kisgazdapárt volt. Ezt az ipartámogató kormánypolitikával elégedetlen középbirtokosok és az egykori, a Nagyatádi-féle parasztpárt demokratikus követeléseit felújító kisgazdák és értelmiségiek hozták létre 1930-ban. Vezetői között ott találjuk Tildy Zoltán református lelkészt, s egy Pécs környéki, akkor még ismeretlen fiatal középparasztot: Nagy Ferencet. A Független Kisgazdapárt 1931-ben 11 (4%), 1935-ben 23 (9%), 1939-ben 14 (5%) mandátumot szerzett. (Szgy. I/ 180-182., 243-244.)

Az MSZDP és a Független Kisgazdapárt mellett a demokratikus ellenzék harmadik irányzatát a különböző liberális pártok alkották. (Szgy. I/176—179.) Ezek integratív személyisége 1926-os haláláig Vázsonyi Vilmos, azt követően pedig Rassay Károly, egy német eredetű tisztviselőcsalád jogvégzett fia volt. Mandátumaik száma az 1920-as években mintegy tucatnyi, azt követően féltucatnyi, s 1939-től mindössze 5 volt. A polgári radikalizmus, melynek hagyományait a Századunk című folyóirat köre ápolta, nem tudta visszanyerni háború előtti befolyását. Az irányzat régi vezetője, Jászi Oszkár 1919-től emigrációban, eleinte Bécsben, majd 1926-tól az Egyesült Államokban élt. Az októbrista emigráció vezéralakjaként külföldről küzdött – nem sok sikerrel – a rendszer ellen Károlyi Mihály is, aki ellen itthon hazaárulási per folyt, és akinek a vagyonát elkobozták.

A kormánypárt jobboldali ellenzékét az 1920-as évek első felében néhány radikális keresztényszocialista frakció, valamint Gömbös Gyula 1923-ban megalakított Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártja (Fajvédő Párt) alkotta. Az 1920-as évek közepére előbbiek teljesen szétzilálódtak, a Fajvédő Párt képviselőinek száma pedig 7-ről 4-re olvadt. Ezt az életfeltételekjavulása és ennek következtében mindenféle radikális irányzat befolyásának a csökkenése idézte elő. Bázisának összeszűkülését érzékelve 1928-ban Gömbös feloszlatta pártját, s államtitkári, majd miniszteri posztot vállalva visszatért Bethlen táborába és a kormánypártba, ahonnan legközelebbi híveivel – Eckhardt Tibor, Bajcsy-Zsilinszky Endre stb. – együtt 1923-ban vált ki. (Szgy. I/190-194.)

Az 1929 utáni gazdasági válság talaján a szélsőjobboldali radikalizmus ismét megerősödött, sőt az addigi dzsentri-középosztálybeli csoportok mellett a szegényparasztság, kispolgárság és városi munkásság köreiben is széles körű bázisra talált. A kaszáskeresztes mozgalomról, amely a parlamentbe nem került be, már ejtettünk szót. Az 1930-as években azonban több más, hasonlóképpen radikális fasiszta, illetve nemzetiszocialista jellegű párt is alakult. Ezek legbefolyásosabb vezéregyéniségévé fokozatosan egy volt vezérkari tiszt, Szálasi Ferenc vált, aki zavaros ideológiáját előszeretettel nevezte hungarizmusnak, és első pártját Nemzeti Akarat Pártja néven alakította meg 1935-ben. Ennek lett utódpártja az úgynevezett Nyilaskeresztes Párt, amely az 1939-es választásokon 31 mandátumot szerzett. A többi fasiszta, illetve náci típusú párt mandátumaival együtt a szélsőjobboldal parlamenti helyeinek száma e választások után 49-re emelkedett. (Szgy. I/268-275., 302-307.)

A kommunista párt nyíltan nem szervezkedhetett, s ebből következőleg képviselőjelölteket sem állíthatott. Az „állami és társadalmi rend hatékonyabb védelmével” foglalkozó 1921. évi III. tc., amelyet ellenfelei általában csak „rendtörvénynek” hívtak, a kommunista jellegű („az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló”)22 mozgalmakat és szervezkedést bűnténynek minősítette, s ennek alapján szigorú büntetéseket tett lehetővé az itthon maradt vagy Moszkvából később illegális munkára hazaküldött kommunisták ellen. Rákosi Mátyást például, aki 1919-ben a Vörös Őrség parancsnoka volt és 1924 végén érkezett meg Moszkvából, lebukása után e törvény alapján ítélték el 1925-ben 8 és fél évi, majd 1935-ben életfogytiglani börtönbüntetésre. (Szgy. I/162-165., 195-197., 275-277.)

A „rendtörvényt” azonban nemcsak a szélsőbal, hanem néhány esetben a szélsőjobb ellen is felhasználták. Az 1920-as évek elején ez alapján léptek fel a polgári lakosságot terrorizáló különítményekkel és bandákkal, majd az 1930-as években a kaszáskeresztesekkel szemben. Szálasi Ferencet ugyancsak e törvény alapján tartóztatták le néhányszor, és ítélték el előbb háromhavi (1937), majd háromévi (1938-1940) fegyházbüntetésre. Tekintettel a náci Németország növekvő befolyására a szélsőjobboldali pártok többségével szemben mindazonáltal sokkal kisebb szigorral alkalmazták a törvényt.

A kétharmados parlamenti többség igen jelentős hatalmat adott Bethlen és utódai kezébe. Párt- vagy kormányelnöki diktatúrájukról azonban ennek ellenére sem beszélhetünk. A miniszterelnök-pártelnökök hatalmát korlátozó számos tényező közé tartozott a parlamenti ellenzék, amely állandó, s lényegében nem vagy csak alig korlátozott kritikát gyakorolt a kormánypolitika felett. Ez akkor is törvényességre és az ellenvélemények bizonyos mértékű figyelembevételére késztette a hatalom urait, ha parlamenti leszavazásuktól nem is kellett tartaniuk.

A kormány mozgásterét korlátozó tényező volt maga a kormánypárt is, amely neve ellenére valójában sohasem vált egységessé, hanem mindig több frakcióból állt. A konzervativizmus különböző árnyalatait magában foglaló és a többséget adó centrum mellett eleinte Nagyatádi parasztdemokrata csoportjának maradéka, majd az 1920-as évek közepétől egy 10-12 fős liberális blokk alkotta a kormánypárt baloldalát. Az Egységes Párt jobbszárnyán pedig – 1923-as kiválásukig, majd 1928-as visszatérésük után ismét – Gömbös Gyula és mintegy féltucatnyi jobboldali radikális híve helyezkedett el. Az 1930-as években ezek az arányok módosultak. A kormánypárton belüli különböző jobboldali radikális, majd fasisztoid csoportok megerősödtek, a liberálisok viszont fokozatosan kiszorultak. Így az eredetileg centrumot alkotó konzervatívok, akiknek a száma és befolyása 1935 után folyamatosan csökkent, egyre inkább a párt balszárnyára kerültek.

Különböző döntéseikben és a törvény-előkészítés folyamatában a kormányoknak bizonyos mértékig mindezekre a csoportokra, illetve az e csoportok által képviselt nagy- és középtőkés, nagy- és középbirtokos, középosztálybeli és birtokos paraszti érdekekre tekintettel kellett lenniük. A parlamentáris demokráciák törvényhozó testületeire jellemző érdekérvényesítő tevékenység a magyar parlamentáris gyakorlatban ily módon jórészt már a kormánypárt értekezletein lezajlott. Ezeket a döntéseket a jobb- és baloldali parlamenti ellenzék bírálhatta, megváltoztatásukra azonban csak igen ritkán adódott lehetősége.

Az 1920-1922-es és az 1922-1926-os képviselőházak ideiglenes jellegű nemzetgyűlésként működtek. Az 1918 előtti országgyűlés második kamarájának, a főrendiháznak az utódaként 1927-ben a kormányzat új felsőházat szervezett. Ennek szerepe az volt, hogy a mindenkori közhangulatot valamennyire a választójog korlátozása ellenére is tükröző képviselőházzal szemben a törvényhozás konzervativizmusának folyamatosságát válsághelyzetek esetére is biztosítsa, s egyben annak szakszerűségét is növelje. A felsőházba örökös jogon, méltóság vagy hivatal alapján s végül választás vagy kinevezés útján kerülhettek a tagok. Örökös jogon tagjai lettek a felsőháznak a Habsburg-Lotharingiai-családnak állandóan az ország területén lakó 24 éven felüli férfi tagjai. Méltóság vagy hivatal alapján 31 egyházi vezető (köztük a két zsidó főrabbi) és 16 világi főméltóság (koronaőrök, a legfőbb bíróság vezetői, a Honvédség főparancsnoka stb.) kapott felsőházi helyet. 40 tagot a kormányzó nevezhetett ki, további 152 helyet pedig a törvényhatóságok (76) a különböző érdekképviseletek, egyetemek, Tudományos Akadémia, Vitézi Szék, értelmiségi kamarák (36), valamint a főrendi családok (40) töltöttek be választással. A főnemességhez tartozás mint bekerülési jogcím tehát közvetetté vált, s ezzel sokat veszített relevanciájából. (Szgy. I/206-210.)

A felsőház szervezési elveiből adódott, hogy a nagy- és középbirtokosok, az állami főtisztviselők, valamint az egyházi vezetők mindig a tagok abszolút többségét adták. A parasztság képviselete viszont csak 2-3% között mozgott, az iparosoké pedig még a 2%-ot sem érte el. Igaz, az utóbbi két kategória az 1918 előtti főrendiházban egyáltalán nem rendelkezett képviselettel. Az 1918 előtti helyzethez képest lényeges változásnak tekinthető, hogy az arisztokraták részesedése 74-76%-ról 29%-ra csökkent. A keresztény középrétegek – katonatisztek, tanárok, nyugalmazott tisztviselők stb. – számaránya viszont 40% fölé emelkedett. A nagypolgárságot mintegy féltucatnyi tag képviselte, köztük Chorin Ferenc és Goldberger Leó. Részben nyilván e változások ellensúlyozásaként is, a felsőház mindhárom 1927 és 1944 közötti elnökét – báró Wlassics Gyula, gróf Széchenyi Bertalan és báró Perényi Zsigmond – az arisztokrácia adta.

A felsőházat a képviselőházhoz hasonlóan megillette a törvénykezdeményezés joga. Ha a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatokat nem találta megfelelőnek, két ízben is új javaslat elkészítését kezdeményezhette. Vétójoggal azonban nem rendelkezett, azaz a képviselőház végső soron a felsőház hozzájárulása nélkül is az államfő elé terjeszthette a törvényjavaslatokat.

A törvényhozás fenti mechanizmusa az 1930-as években két ponton változott. 1937-ben kiterjesztették a felsőház jogkörét: a képviselőház a továbbiakban már kétszeri sikertelen egyeztetés után sem terjeszthette javaslatait jóváhagyás végett az államfő elé. Ehelyett a két ház együttes ülésén, titkos szavazással kellett dönteni ajavaslat sorsáról. (Szgy. I/287.) A másik változás a nyílt szavazás megszüntetése és a titkosság általánossá tétele volt 1938-ban. (Szgy. I/292-296.) Ezt a konzervatív kormányzatjobb- és baloldali ellenzéke egyaránt követelte, s az ország legfőbb külpolitikai szövetségese, Németország is elvárta. A titkosság visszaállításának nyertese azonban – a baloldal várakozására rácáfolva – kizárólag a radikalizmusban és demagógiában felülmúlhatatlan nyilas és nemzetiszocialista szélsőjobboldal lett, amely 1935-höz képest – mint erre már utaltunk – 1939-ben csaknem megnégyszerezte mandátumainak számát. Igazolódott tehát a konzervatívok aggodalma, akik éppen egy ilyen változástól tartva kezdeményezték és vitték keresztül 1937-ben a felsőház jogkörének kiterjesztését.

Az országgyűlés két háza mellett a törvényhozás mechanizmusának harmadik alkotmányos tényezője az államfő volt. Az államfő személye körüli bonyodalmak Horthy Miklós 1920. márciusi kormányzóvá választásával korántsem ültek el. A magyar legitimisták hívására és egyes nyugat-európai royalista körök támogatásában bízva IV. Károly 1921 folyamán két ízben is megkísérelte a magyar trónt elfoglalni. Először 1921 tavaszán békés eszközökkel, majd 1921. október végén – a zűrzavaros nyugat-magyarországi helyzetet kihasználva – erőszakkal. Próbálkozása azonban mindkét esetben kudarcba fulladt. Nemcsak a környező államok tiltakoztak ugyanis s fenyegetőztek katonai beavatkozással, hanem a győztes nagyhatalmak is ellenezték a restaurációt.

Megosztott volt maga az ország is; a legitimisták semmivel sem képviseltek nagyobb erőt, mint a szabad királyválasztók. Az 1921. október 23-ai budaörsi csatában a legitimista fegyveresek végül vereséget szenvedtek a kormányhoz és a kormányzóhoz hű csapatoktól. A nagyhatalmak követelésére a magyar kormány ezt követően javasolta, a nemzetgyűlés pedig elfogadta és 1921. november 6-án törvénybe foglalta a Habsburg-ház trónfosztását (XLVII. tc.). (Szgy. I/165-166.) Ugyanezekben a napokban IV Károlyt a nagyhatalmak Madeira szigetére száműzték. Az utolsó Habsburg uralkodó itt hunyt el 1922. április 1-jén.

Az elvetélt royalista puccsok és IV. Károly halála a legitimista tábort szétforgácsolták. Bár egy szűk, főleg arisztokrata kör továbbra is bízott a restauráció későbbi lehetőségében, Horthy államfői hatalmát a továbbiakban – legalábbis nyíltan – egyetlen komoly politikai erő sem kérdőjelezte meg. Az ország államformája ettől függetlenül továbbra is királyság maradt, és a kormányzóság de jure változatlanul ideiglenes államfői intézményként működött.

Az 1920-as törvények értelmében a nemzetgyűlés, majd később az országgyűlés által elfogadott törvényjavaslatokat a kormányzó mindössze egyszer küldhette vissza „további megfontolás” végett. Ha az így visszaküldött törvényt a nemzet-, illetve az országgyűlés változatlanul fenntartotta, akkor a kormányzó 15 napon belül köteles volt azt kihirdetni. A törvényszentesítés uralkodói, sőt gyakran köztársasági elnöki jogával a kormányzó tehát nem rendelkezett. Meghatározott korlátok között a nemzet-, illetve országgyűlést Horthy elnapolhatta (30 napra), sőt tartós munka- és döntésképtelenség esetén be is rekeszthette és fel is oszlathatta. Ez utóbbi esetben azonban haladéktalanul új választásokat kellett kiírnia. A kormányzó tehát királyi vagy diktátori hatalmat nem gyakorolhatott.

A kormányzói gyakorlat persze nem mindenben egyezett a törvények szellemével. Szokássá vált például, hogy a fontosabb törvényjavaslatokat a kormány már előzetesen, a parlamenti vita előtt bemutatta Horthynak. Ez az alkotmányos uralkodók előszentesítési jogára emlékeztetett. Bethlen 1921-es kormányra kerülését követően azonban a kormányzó ezzel együtt is sokkal inkább legfelső reprezentatív méltóságként, semmint a mindennapi politika operatív tényezőjeként vett részt a közéletben.

Horthy Miklós 1920-ban kialakított jogköre az 1930-as években több lépésben bővült. Az 1933. évi XXIII. tc. biztosította számára az országgyűlés huzamosabb időre szóló elnapolásának a lehetőségét. (Szgy. I/262-263.) Az 1937. évi XIX. tc. pedig megszüntette az országgyűlésnek azt ajogát, hogy alkotmánysértés vagy törvényszegés esetén a kormányzót felelősségre vonhassa. Ugyanez a törvény intézkedett a kormányzó „relatív vétójógának” kiterjesztéséről a törvényhozással szemben. A törvényjavaslatokat eszerint már nem egyszer, hanem kétszer küldhette vissza, s kihirdetésüket nem 60 napig, hanem 6-6 hónapig halaszthatta. Lehetőséget kapott utódjának ajánlására is. (Szgy. I/283-286.)

A kormányzói jogkör ilyen mértékű – az „erős” köztársasági elnök, illetve az alkotmányos királyjogállásához hasonlítható – kiterjesztése mögött sokan egyfajta kormányzói diktatúra megalapozásának a szándékát sejtették. Valójában azonban nem erről volt szó, hanem a kül- és belpolitikai okok miatt előállt szélsőjobboldali veszéllyel szembeni alkotmányos ellensúly keresésének egyik formájáról. Ugyanakkor igaz, hogy a kormányzóság néhány munkatársa és Horthy családjának egy-két tagja ezt a helyzetet 1941-1942-ben dinasztiaalapításra, illetve a kormányzói méltóság örökletessé tételére is fel akarta használni. Ezek a meg-megújuló törekvések azonban a konzervatív uralkodó körök – elsősorban a vezető arisztokraták és Serédi Jusztinián esztergomi érsek, az ország hercegprímása – ellenállása miatt rendre meghiúsultak. Pontosabban csak annyiban bizonyultak eredményesnek, hogy 1942. február 19-én az országgyűlés két háza kormányzóhelyettessé választotta Horthy idősebb fiát, Istvánt. Az 1942. évi II. tc. szerint, amely ezt az intézményt felállította, a kormányzó távolléte, betegsége vagy akadályoztatása esetén némi korlátozással a kormányzóhelyettes látta el a kormányzói jog- és feladatköröket. (Szgy. II/337-341.) E törvény, illetve választás jelentőségét viszont nagyban csökkentette, hogy alig fél év múlva, 1942. augusztus 20-án Horthy István repülőszerencsétlenség következtében a keleti fronton életét vesztette, s új kormányzóhelyettest nem választottak.

A kormányzati hatalom feje a miniszterelnök volt. A miniszterelnököket és a miniszterelnökök javaslata alapján a minisztereket is a kormányzó nevezte ki. 1920 márciusa és 1944 októbere között 12 kormányfő költözött ki és be a miniszterelnöknek és családjának otthont adó budavári Sándor-palotába. Közülük 11-en egyszer, egyikük, gróf Teleki Pál két alkalommal: 1920-ban és 1939-ben. Ha ehhez hozzáadjuk a Tanácsköztársaság bukása és az 1920 márciusa közötti miniszterelnököket, akkor a kormányfők száma 15-re emelkedik. A miniszterelnökök átlagosan nem sok, alig több mint másfél évet töltöttek a kétszintes klasszicista épületben. Ám ez az átlag nagy különbségeket takart. Peidl Gyula 1919 augusztusában például mindössze 6 napig vezette a kormányt, Bethlen István viszont több mint 10 évig (1921-1931). Zavaros, átmeneti időkben, így például 1919-1920-ban, majd 1944-1945-ben néhány hónapos kormányok váltogatták egymást, míg a konszolidáltabb időszakokban több évig tartott egy-egy kabinet hivatali ideje.

A miniszterelnökök életkorát is meghatározta az adott politikai helyzet. Átmeneti időkben fiatalabbak, harminc-negyven évesek, a konszolidáltabb periódusokban idősebbek, negyven-ötven, sőt hatvanévesek kerültek a kormány élére. A 15 kormányfő közül egyedül Simonyi-Semadam Sándor (1920. március 15.-1920. július 19.) született a kiegyezés előtt, a többiek a XIX. század utolsó három évtizedében. Így többségük a millenniumi Magyarország görögtüzes és csalóka illúzióktól terhes világában szocializálódott, s az első világháborút már felnőttként élte meg. Az 1938 után hatalomra kerülő legfiatalabbak – Imrédy Béla (1938-1939), Bárdossy László (1941-1942), Lakatos Géza (1944) és Szálasi Ferenc (1944-1945) vagy közvetlenül a világháború előtt, vagy azalatt fejezték be tanulmányaikat.

A magyar felsőoktatási struktúrának és a kor szokásainak megfelelően a miniszterelnökök közül legtöbben – összesen kilencen – a budapesti tudományegyetem állam- és jogtudományi karát látogatták. Négyen katonai, pontosabban vezérkari pályát tudhattak maguk mögött, míg ketten nem végeztek felsőfokú tanulmányokat. Peidl Gyula legmagasabb iskolai végzettsége a tanonciskola, Huszár Károlyé pedig a tanítóképző volt. A jogi és államtudományi diplomával rendelkező miniszterelnökök körében gyakran előfordult, hogy második diplomát is szereztek, vagy legalábbis egy másik egyetemet és főiskolát is látogattak. Az pedig szinte szabálynak számított, hogy hosszabb-rövidebb időre külföldi egyetemeken is megfordultak. Németül így mindegyikük, még a munkásvezér Peidl is beszélt, de többen közülük angolul és franciául is gördülékenyen társalogtak.

A 15 miniszterelnök közül származása szerint 3 arisztokrata, 6 köznemes és 6 közrendű volt. Az 1867 és 1918 közötti időszakhoz képest, amikor a 16 kormányfő közül 7 tartozott a grófok, 3 a bárók és 3 a dzsentrik közé, ez jelentős társadalmi demokratizálódástjelentett. A miniszterek körében ugyanez a tendencia érvényesült. Az arisztokraták 1867 és 1918 közötti 34%-os aránya 1919 és 1921 között lecsökkent 9%-ra, s 1921 és 1932 között is csak 21%-ig emelkedett. 1932 és 1944 között viszont ismét visszasüllyedt 9%-ra. A köznemesi eredetű miniszterek számaránya ezzel szemben az 1919 és 1921 közötti 16%-on felülemelkedve az egész korszakban 35% körül mozgott – nagyobb ingadozás nélkül. A minisztériumok száma a dualizmus kori 9-hez képest a Horthy-korszakban 10-13-ra nőtt. A legfontosabb, s mindvégig működő új tárca a Külügyminisztérium volt, amely mellett hosszabb-rövidebb ideig más reszortok, például népjóléti ügyek (1919-1932), kisebbségi ügyek (1919-1921), közgazdasági ügyek (1928-1931, 1938, 1940-1944) stb. is miniszteri szintű képviseletet kaptak.

A kormány hatáskörét és felelősségét illetően az 1848. évi III. tc. maradt érvényben. Ennek értelmében a kormány az országgyűlés által alkotott törvények keretei között s az általa jóváhagyott költségvetés alapján működött úgy, hogy a mindenkori törvényhozó testületnek politikai és jogi felelősséggel tartozott. Az antidemokratikus és manipulációkra alkalmas választási rendszer miatt azonban a gyakorlatban ez csak korlátozottan érvényesült. Az ellenzéki pártok bírálhatták a kormányt vagy obstrukciót kezdhettek ellene, sőt kezdeményezhettek és keresztülvihettek miniszterek elleni jogi vizsgálatot is. A kormány általános irányvonalának leszavazására vagy a kormány megbuktatására azonban az adott parlamenti erőviszonyok mellett csak akkor volt mód, ha a kormány politikáját a kormánypárti képviselők legalább harmada is ellenezte. Erre – ugyanúgy, ahogy a dualizmus korában – mindössze egyetlenegy alkalommal került sor. A kormánypárti konzervatívok és a demokratikus baloldal egyeztetett akció keretében a Gömböshöz hasonlóan jobboldali és a kormányzati rendszer antiparlamentáris jellegű átalakítását tervező Imrédy Bélát szavazták le és buktatták meg 1939-ben.

A központi végrehajtó hatalmat megjelenítő kormány szerepköre ily módon túlnőtt azon, ami a klasszikus parlamentarizmus elvei szerint megengedett, s a demokratikus országok gyakorlatában megszokott volt. A rendeleti kormányzás különösen meghatározóvá a válságos időszakokban vált: 1919-1920-ban, 1931-1932-ben s végül – elkerülhetetlenül – a háború alatt. A parlamentáris jogállamiság keretei ennek ellenére egészen az ország 1944-es német megszállásáig megmaradtak, s azt elérni, hogy a végrehajtó hatalom teljesen maga alá gyűrje a törvényhozó hatalmat és ellenőrzés nélkül, kénye-kedve szerint tevékenykedjen, a két erre hajlamos miniszterelnök – Gömbös és Imrédy – egyikének sem sikerült.

A helyi végrehajtó hatalmat a központi kormányzat – a XIX. század utolsó harmadában kiépült polgári államberendezkedés intézményrendszerét teljes mértékben átvéve – továbbra is az államigazgatás úgynevezett kihelyezett szakigazgatási szervein, tehát saját közegein (adóhatóságok, tanfelügyelőségek, ügyészségek), valamint a helyi önkormányzatokon, illetve ezek tisztviselőin keresztül gyakorolta. Ezek területi beosztása viszont az új határok következtében elkerülhetetlenül módosult. A 63 vármegyéből a békeszerződés 10 egész és 23 csonka vármegyét hagyott meg, amelyekből 1923-ban 25 – részben új – egységet alkottak. A 25 törvényhatósági jogú városból 10 (Pécs, Székesfehérvár, Győr, Sopron, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Hódmezővásárhely és Baja) maradt meg. Kaposvár és Szombathely törvényhatósági jogú várossá minősítésével ezek száma a későbbiekben 12-re emelkedett.

A dualizmusból örökölt közigazgatási szervezet reformjára a forradalmak után erős törekvések jelentkeztek. A baloldali demokratikus erők elsősorban a virilizmus eltörléséért és a választójog kiterjesztéséért, tehát a közigazgatás demokratizálásáért harcoltak. Az államigazgatás szakemberei ugyanakkor az autonómiák nehézkességét és szakszerűtlenségét kifogásolták. A kormányzat lényegében az utóbbiak érvelését fogadta el, amit kiegészített saját centralizációs törekvéseivel. A vármegyék és törvényhatósági jogú városok működését újraszabályozó 1929. évi XXX. tc.-ben ennek megfelelően a szakszerűsítő-központosító vonások domináltak. Bár a virilisták arányát a törvény 50%-ról 40%-ra csökkentette, ez egyáltalán nem tekinthető jogkiterjesztésnek, mert a választható tagok száma ugyanilyen arányban csökkent. A törvényhatósági bizottsági tagok 20%-a a továbbiakban részben kinevezett örökös tagokból, részben pedig a különböző érdekképviseletek és vallásfelekezetek képviselőiből, továbbá a törvényhatósági tisztviselőkből tevődött össze.

Az 1929. évi XXX. tc. a községi autonómiákkal is foglalkozott. A rendezett tanácsú városokat átkeresztelte megyei városokká, s a képviselő testületi tagok számát a város nagyságától függően 60 és 120 között szabta meg. Nagyközségekben a tagok száma 20 és 40, kisközségekben 10 és 20 között váltakozott. A képviselők fele továbbra is virilis jogon lett tag, a másik felét pedig választották. A gyakorlatban a községi képviselő-testületek mindjobban elveszítették valóságos hatalmukat. Üléseik formálisak voltak, s többnyire csak sablonos rutinügyekben döntöttek. A jegyzők és a főispánoknak alárendelt járási főszolgabírók szerepe viszont nőtt.

Budapest önkormányzati élete már 1918 előtt is demokratikusabban szerveződött, mint a vidéké. Ez a dichotómia a Horthy-korszakban is megmaradt. Az 1920-as fővárosi törvény (IX. tc.) például teljesen eltörölte a virilizmus intézményét. Így történhetett, hogy a szociáldemokrata és liberális demokrata baloldal, amely a parlamentben mindig csak törpe kisebbséget alkotott, a székesfőváros önkormányzati életében végig tekintélyes erővel rendelkezett, sőt 1925-ben többséget is kapott. Minden szempontból demokratikus önkormányzati élet azonban a fővárosban sem alakulhatott ki, mert a baloldal választási sikereit kellőképpen ellensúlyozni tudták a törvényhatóság kinevezett, kormánytól függő tagjai. A központi beavatkozás különösen 1930-tól vált erőssé, amikor a Bethlen-kormány a törvényhatósági bizottság választható tagjainak számarányát 80%-ról 63%-ra csökkentette, a kinevezett tagokét pedig 20%-ról 37%-ra emelte (XVIII. tc.). Röviddel ezután, a Gömböskormány által elfogadtatott 1934. évi XII. tc. értelmében lényegében a központi hatalom függvényévé degradálódott az önkormányzat élén álló főpolgármester is. A székesfőváros első tisztviselőjét hagyományosan a törvényhatósági bizottság választotta a kormány, illetve az államfő jelöltjei közül. Ettől kezdve viszont az államfő, tehát Horthy nevezte ki és mentette fel a főpolgármestert.

A szabadságjogok 1919-1920-as korlátozásainak túlnyomó részét hivatali idejének első két évében a Bethlen-kormány vagy megszüntette vagy enyhítette. Az 1912. évi LXIII. tc. által bevezetett kivételes hatalom alapján hozott egyes rendelkezéseket – így például az 1918-1919-es forradalmárokkal szemben alkalmazott gyorsított bűnvádi eljárást és a katonai büntetőbíráskodást polgári egyének felett – 1921 decemberében, a Szociáldemokrata Párttal kötött egyezség keretében, illetve 1922 nyarán, a békeszerződés hatálybalépésével egyidejűleg érvénytelenítették. A háború alatt bevezetett s 1919 után is alkalmazott internálást hivatalosan nem törölték el, a gyakorlatban viszont egyre kevésbé alkalmazták. Az egyik legnagyobb és leghírhedtebb internálótábort, a zalaegerszegit 1924-ben számolták fel. Főbenjáró bűnügyek (lázadás, gyilkosság, gyújtogatás, robbantás) esetén fennállt a statáriális bíráskodás lehetősége is, ám 1932-ig ezzel sem éltek. Az 1919 őszén felfüggesztett esküdtbíróságokat nem állították vissza. Ettől eltekintve a bírósági szervezet megegyezett az 1918 előttivel.

Az egyesülési és gyülekezési jog tekintetében – kisebb szigorításokkal – ugyancsak az 1914 előtti gyakorlat állt helyre. Új egyesületek a belügyminiszter engedélyével alakulhattak, s politikai gyűlések megtartásához a helyi közigazgatás, illetve rendőrhatóság előzetes engedélye szükségeltetett.

A kivételes sajtóellenőrzés rendszerét, azaz a cenzúrát 1921. december 10-én helyezte hatályon kívül a kormány. Az 1912. évi LXIII. tc.-nek az a része, amely felhatalmazta a Belügyminisztériumot, illetve az igazságügyi szerveket a sajtótermékek megjelenésének az engedélyezésére és terjesztésének a megakadályozására, azonban továbbra is érvényben maradt. E kivételes felhatalmazással a Horthy-korszak szervei mindvégig rendelkeztek, és több alkalommal éltek is az ellenzéki lapok hosszabb-rövidebb időre szóló betiltásának vagy utcai árusításuk megtiltásának lehetőségével, illetve egyéb szankciókkal. Az ügyészségek, illetve a bíróságok legtöbbször bizonyos normák – a társadalmi rend felforgatása, a kormányzó tekintélyének aláásása, a társadalmi valóság élesen kritikus leírása, Isten- és vallásgyalázás – esetén alkalmaztak retorziókat. 1939-ig véglegesen mindazonáltal csak egyetlen napilapot, a polgári radikális Világot tiltották be. Erre 1926-ban került sor, miután a frankhamisítási botránnyal kapcsolatban az újság heteken keresztül szállította a terhelő adatokat a kormány ellen. Egyes lapok időleges betiltása sokkal gyakrabban előfordult. Leghosszabb időre – 6 hétre – Az Újság című liberális demokrata lapot tiltották be az 1920-as évek közepén, miután az cikkeket közölt a fehérterrorról, és a gyilkosságokért Horthyt is felelőssé tette. A Szociáldemokrata Párt napilapját, a Népszavát ugyan egyszer sem tiltották be, mégis igen sok retorziót alkalmaztak vele szemben. 1924. novembertől 1928. februárig például nem lehetett a lapot az utcán árusítani. 1925 és 1927 között 347 sajtópert indítottak ellene, s e három év alatt összesen 6 év és 5 hónapi börtönbüntetést, továbbá 6584 pengő pénzbüntetést róttak ki a cikkírókra. Az 1930-as évek végén a népi írók ellen léptek fel kritikus szociográfiáik miatt. A kommunista sajtó természetesen mindvégig csak illegálisan jelenhetett meg. E megszorítások és állandó retorziók ellenére a Horthy-korszak sajtója ugyanolyan sokszínű volt, mint a háború előtti, s az ellenzéki lapokban – miként a parlamentben is – tág tere nyílt a kormánypolitika bírálatának.

A sajtóirányításnak ez a viszonylag liberális formája a második világháború kezdetéig maradt fenn. Ekkor ismét szigorú megszorítások léptek életbe. 1939. szeptember 1-jén ideiglenesen, majd 1940. augusztus 28-án véglegesen bevezették az előzetes cenzúrát. Papírhiányra hivatkozva ezzel egyidejűleg (1939-ben) számos napilapot betiltottak, köztük a nagy múltú konzervatív-liberális Pesti Naplót. A jogi alapot minderre az 1939. évi honvédelmi törvény (II. tc.) szolgáltatta, amely számos más területen is kiterjesztette a kormány, elsősorban a Belügyminisztérium hatáskörét. (Szgy. I/297-302.) Ettől kezdve például általános tilalom lépett életbe politikai gyűlések megtartását illetően. Az ellenzéki lapok többsége, így például a szociáldemokrata Népszava, a liberális-demokrata Esti Kurír vagy a nyíltan németellenes és függetlenségi Magyar Nemzet azonban ennek ellenére egészen 1944. március 22-éig, tehát az ország német megszállásáig megjelenhetett. Ugyanezen időig az addigi politikai pártok is működhettek. A politikai és szellemi élet pluralizmusa tehát szűkebb korlátok között ugyan, de 1939 után is megmaradt.

A közbiztonságra továbbra is két fegyveres testület: a rendőrség és a csendőrség ügyelt. A rendőrség jogállása annyiban módosult, hogy a testületet 1920-ban a belügyminiszter fennhatósága alá helyezték, azaz államosították. A győztes hatalmak előírásainak megfelelően a rendőrség létszámát ugyanekkor 12 ezer főben szabták meg. A rendőrség szervezetileg kerületi rendőr-főkapitányságokból állt, amelyek a városokban és néhány községben felállított rendőrkapitányságokra tagozódtak. A csendőrség létszámát, amelynek működési területe a városok bel- és külterülete kivételével az egész országra kiterjedt, a békeszerződés valamivel több mint 8 ezer főben szabta meg. A későbbiekben, 1927-ben ezt 12 ezer főre emelték. Az 1918 előtti 10 helyett most 7 kerületbe szervezett csendőrség katonai jellege megmaradt. A testület részben a belügyminiszter, részben a honvédelmi miniszter alárendeltségébe tartozott. Haladva a korral a gyalogos és a lovas járőrök mellett megjelentek a kerékpáros, motorkerékpáros és gépkocsizó csendőrjárőrök.

Politikai intézményeit és azok működését tekintve a Horthy-korszak kormányzati formája korlátozott, azaz autoritatív elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus volt. A parlamentáris demokráciákkal mindenekelőtt a dualista időszakból átvett polgári liberális intézményrendszer – többpártrendszer, parlament, parlamentnek felelős kormány, a bíráskodás szuverenitása, pluralista szellemi élet – rokonította. Az autoriter állammal pedig ezen intézményi struktúra antidemokratikus működtetése, vagyis az, hogy a polgári demokráciák gyakorlatától eltérően a politikai hatalomért folyó versenyből a társadalom jelentős csoportjait kizárták, a versenyben részt vevők számára pedig egyenlőtlen feltételeket biztosítottak. Ilyen, az érdekérvényesítés teljes szabadságát korlátozó és az állampolgári egyenlőséget sértő elemek voltak a túlnyomóan nyílt szavazás s a központi végrehajtó hatalom túlzott befolyása, amelyek a dualista időszakot is jellemezték, valamint – újjelenségként – a sajtószabadság korlátozása s a vallási, majd faji diszkrimináció. Juan Linz spanyol és Giovanni Sartori olasz politológus kormány- és pártrendszer-tipológiáit elfogadva és terminológiájukat alkalmazva a két világháború közötti magyar állam- és kormányrendszert mindezek alapján hegemonisztikus pártrendszerű autoritarianizmusnak is nevezhetjük. A fasiszta vagy nemzetiszocialista totalitarianizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel – hivatalos ideológia, egypártrendszer és a parlamentarizmus felszámolása, a szellemi és kulturális életgleichschaltolása és teljes ellenőrzése, a társadalmat permanens rettegésben tartó fegyveres terrorrendszer stb. – ez a rendszer nyilvánvalóan nem rendelkezett. Annak, hogy az 1945 utáni magyar történetírás évtizedeken át mégis fasizmusnak, félfasizmusnak, illetve diktatúrának nevezte, rendszer-legitimációs, s nem tárgyi-szakmai okai voltak.