Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. KULTÚRA, MŰVELŐDÉS, SZÓRAKOZÁS

4. KULTÚRA, MŰVELŐDÉS, SZÓRAKOZÁS

A Horthy-korszak kulturális élete a forradalmak előtti évtizedekéhez hasonlóan igen sokszínű és eredményekben rendkívül gazdag volt. Bár Ady már nem élt, s az ellenforradalmi, antiszemita hangulat és atrocitások elől többen külföldre menekültek, a századelő nagy szellemi irányzatai, intézményei és meghatározó lapjai, folyóiratai túlélték az 1918-1920-as kataklizmát, s ha az új kor új problémáira reflektálva, és azok által alakítva is, a kontinuitást képviselték. Folyamatosságot mutatott az alkotók generációs összetétele is. Az új nemzedékek – az irodalomban többek között Németh László, Illyés Gyula, Márai Sándor, József Attila és Radnóti Miklós, a zenében Bárdos Lajos, Kadosa Pál és Farkas Ferenc, s a képzőművészetben Medgyessy Ferenc, Aba Novák Vilmos, Derkovits Gyula és Barcsay Jenő – átütő erővel csak az 1920-as és az 1930-as évek fordulóján jelentkeztek először, s a kulturális élet fontos szereplőivé csak az 1930-as évek végére váltak. A kulturális élet ideológiai szempontból kétpólusos megosztottsága nacionalista beállítottságú konzervatív tradicionalistákra és reformpárti polgári demokrata humanistákra ugyancsak sokáig megmaradt. Ezt a dichotómiát lényegében csak az 1930-as években fellépő új népiség rendezte át hárompólusúvá. E három áramlat mellett mindvégig létezett a szocialista avantgárd, amelynek a befolyása azonban csak igen szűk körökre terjedt ki, sőt képviselőit egy lexikonszerű 1923-as összeállítás még az írók közé sem vette fel. Ezek az irányzatok elsősorban az ideológiai, politikai szempontból legérzékenyebb művészeti ág, az irodalom területén különültek el, de megtalálhatók voltak a képzőművészeten és a zenén belül is.

Az irodalmi konzervativizmus, amelynek hagyománytisztelő értékszemlélete és nacionalizmusa, valamint esetenként város- és polgárellenessége 1919-1920-ban a kereszténynemzeti gondolat ellenforradalmiságával és revizionizmussal töltődött fel, megerősödött, és az egész korszakban a legbefolyásosabb irányzat maradt. Ez részben az uralkodó elit meghatározó köreinek folyamatos támogatásával, részben a századelő intellektualizmusától és racionalizmusától elforduló, s a korszerű vallásosság és nemzeti érzés formáit kereső társadalmi és olvasói igénnyel magyarázható.

31. Herczeg Ferenc az Ocskay brigadéros címszereplőjével. 1930 körül

A konzervatív irodalom koronázatlan királyává s az irodalmi establishment megtestesítőjévé már az 1920-as években Herczeg Ferenc lépett elő. Képekkel gazdagon illusztrált s az úri középosztály ízlésvilágához alkalmazkodó lapjára, az Új Időkre 1930 körül 30 ezren fizettek elő, majdnem annyian, mint a háború előtt, s többen, mint az összes többi szépirodalmi lapra együttvéve. A szerkesztés, felsőházi tagság és rendszeres publicisztikai tevékenység mellett Herczeg sorra írta romantikus, idealizáló történelmi regényeit, illetve színműveit a török világról, Bakócz Tamásról, Rákócziról és Széchenyiről, valamint erkölcsrajzait a modern társadalmak dekadens alakjairól, s persze a kommün, a „fölfordult társadalom” „álnok embertípusairól” (Északi fény). Írói munkásságának 40 éves jubileumára 1925-ben megkezdték műveinek 40 kötetbe gyűjtött újrakiadását, a Nemzeti Színház felújította színdarabjait, a Magyar Tudományos Akadémia Nobel-díjra jelölte. Műveiből 1933-ig, amikor 70. születésnapját ünnepelték, 63 kötet jelent meg idegen nyelveken, a legtöbb németül. Ugyanebben az évben a kormányzó az I. osztályú magyar érdemkeresztet adományozta számára, amely a kor legmagasabb magyar rendjele volt, s amelynek tulajdonosát a nagyméltóságú cím illette meg.

Az Új Idők és a Herczeg Ferenc által reprezentált „békebeli” ókonzervatív irányzat mellett az 1920-as évek elején kialakult egy művészi eszközeit tekintve modernebb, politikailag viszont harcosabb és radikálisabb újkonzervatív értelmiségi csoportosulás. Ennek orgánumává a Klebelsberg személyes kezdeményezésére 1923-ban megindított s 1940-ig megjelenő Napkelet című folyóirat vált, amely már nevével is jelezni akarta szembenállását a Nyugattal. A Napkelet felelős szerkesztője az írónak nem jelentős Tormay Cecile volt, aki háború előtti regényeivel, majd a két forradalom torzításokkal, egyoldalúságokkal és antiszemita kiszólásokkal teli ábrázolásával – Bujdosó könyv (1920-1921) – alapozta meg hírnevét. Szerkesztőtársa, az irodalomtörténész és -kritikus Horváth János, a történelmi folytonosság, a „magyar gyökerűség” elkötelezett harcosa viszont európai mércével mérve is magas színvonalat képviselt és részben érvényesített. Rajta kívül más rangos alkotók is gyakran írtak a folyóiratba, például Gárdonyi Géza, Szekfű Gyula, Kosztolányi Dezső, Németh László és kezdetben Szabó Dezső. A tehetséges írók akkora tömegét azonban, mint a Nyugat a háború előtt, a lap sohasem tudta magához kötni. (Szgy. I/182-185.)

Herczeg és Tormay mellett a népszerűbb, az olvasók lektűrigényeit kielégítő konzervatív írók közé tartozott még Surányi Miklós, valamint az ifjabb nemzedékből a Halálos tavasszal 1922-ben debütáló Zilahy Lajos, a romantikus kuruc hagyományt ébren tartó Komáromi János, és Gyula diák, azaz Somogyvári Gyula, aki egyik legnagyobb sikerét az 1921-es nyugat-magyarországi harcokról írott heroizáló regényével – És mégis élünk (1936) – aratta. A konzervatív irányzathoz kötődő neokatolikus szerzőknek – Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László – az 1887-től folyamatosan megjelenő Katolikus Szemle és az 1935-ben indított modernebb Vigilia adott otthont.

A modernebb irányzatok fórumai közül A Hét egyre színtelenebbé és érdektelenebbé vált, s 1924-ben megszűnt. Régi főszerkesztője, Kiss József már 1921-ben meghalt. A Nyugat, s Ady kivételével a Nyugat minden nagy szerzője viszont tovább élt. A századelő szellemi erjedésének ez a központi orgánuma esztétikailag és színvonal szempontjából továbbra is az igényes irodalom műhelye maradt, de ideológiai-politikai arculata – noha az 1920-as évek első felében még harcosan kiállt a régi eszményekért – fokozatosan megváltozott, mintegy az új helyzethez és körülményekhez idomult. Egykori demokratizmusa óvatos liberalizmussá, olykor polgárias konzervativizmussá szelídült, európaisága a nemzeti gondolat fokozottabb képviseletével színeződött. Különösen nyilvánvalóvá vált ez 1929 után, amikor az elhunyt Osvát Ernő, Fenyő Miksa és az akarata ellenére eltávolított Ignotus helyét Babits, Móricz és Gellért Oszkár vette át. Az első generáció óriásai – Babits, Móricz, Kosztolányi stb. – mellett a Nyugat polgári, humanista és esztétikailag igényes irodalmi hagyományát a fiatalabb költők közül többek között Szabó Lőrinc, Vas István, Radnóti Miklós és Weöres Sándor, a prózaírók közül pedig Ottlik Géza, Thurzó Gábor s – noha a lapba alig írt – mindenekelőtt Márai Sándor vitték tovább. Utóbbi kétkötetes önéletrajza, az először 1934-1935-ben megjelent Egy polgár vallomásai a XX. századi magyar irodalom egyik legjobb önéletrajzi ihletésű társadalomrajza. A Nyugat Babits haláláig, 1941-ig jelent meg. Utódjaként és folytatásaként adták ki 1941 és 1944 között a Magyar Csillagot, amelyet Illyés Gyula és Schöpflin Aladár szerkesztett. (Szgy. I/336-337.) A Nyugat mellett a polgárias-urbánus irodalom ismertebb fórumai közé tartozott még A Toll, amely 1929 és 1938 között, valamint a Szép Szó, amely 1936-1939-ben jelent meg. Előbbit Zsolt Béla, utóbbit Ignotus fia, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc és JózsefAttila szerkesztette. Mindkettő a háború előtti Nyugat harcosabb hagyományait képviselte a különböző nemzeti-konzervatív irányzatokkal szemben.

32. Ünnepi est a Zeneakadémián a Nyugat fennállásának 25. évfordulóján. Balról: Hevesi András, Lengyel Menyhért, Ascher Oszkár, Szép Ernő, mögötte Erdélyi József Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes. 1933

A századelő szórakoztató írói közül könnyed verseivel, dalszövegeivel és színműveivel továbbra is nagy sikereket aratott Heltai Jenő. Egyik legismertebb verses vígjátékát, A néma leventét 1936-ban mutatták be, s Herczeg Ferenchez hasonlóan 1926-ban neki is kiadták összegyűjtött műveit. Erdős Renée 1920 és 1929 között publikált önéletrajzi regényciklusa (Ősök és ivadékok), melyben egy testi élvezeteknek élő zsidó leány megtérését meséli el a katolicizmushoz, ugyancsak több tízezres példányszámban kelt el, miként az írónő számos, romantikus női sorsokkal és szerelmekkel teli egyéb művei is. A polgári Magyarország legsikeresebb színpadi szerzője a Horthy-korszakban is Molnár Ferenc volt. Rövid szilencium után 1920 végétől folyamatosan játszották a nagyvárosi polgár vívódásait megértő humorral és nagy adag szentimentalizmussal bemutató, formailag tökéletes darabjait. A színházi köztudat legjobb munkájának az 1926-os Játék a kastélybant tartja, amelynek üzenete szerint hazudni kell, és olykor hinni a hazugságnak, hogy nyugodtan élhessünk.

A Horthy-korszak társadalmi és ideológiai-politikai szempontból legfontosabb új irodalmi jelensége a falukutató vagy népi írók mozgalma volt. Ez a szellemi ösztönzéseit részben Szabó Dezsőtől, részben Móricz Zsigmondtól, s mellettük Adytól és Kodálytól nyerő, s jelentős részben paraszti származású írókból álló csoport azt tartotta elsődleges feladatának, hogy a parasztság, s ezen belül elsősorban a szegényparasztság nyomorúságos helyzetének bemutatásával felébressze az uralkodó körök lelkiismeretét, s rákényszerítse őket az elkerülhetetlennek tartott változtatásra. Egyebekben a népi tábor meglehetősen megosztott, illetve heterogén képet mutatott. A szocializmus irányába tájékozódó Veres Péter, Darvas József, Szabó Pál, Illyés Gyula és Erdei Ferenc éppúgy ide tartozott, mint az antiszemita szélsőjobboldallal rokonszenvező Erdélyi József, Sinka István és Matolcsy Mátyás, a polgári demokrata centrumhoz tartozó Kovács Imre és Bibó István, vagy a politikai irányzatokhoz nemigen köthető „harmadik utas” Németh László. A népi íróknak először az Előőrs című lap biztosított fórumot, amelyet a Gömbös táborától távolodó, s fokozatosan az alsóbb társadalmi rétegek gondjaival azonosuló Bajcsy-Zsilinszky Endre adott ki 1928-tól. 1934 és 1938 között legfontosabb fórumukká a Sárközi György által szerkesztett Válasz című folyóirat vált, amely programja szerint olyan „száj” akart lenni, „amelyen át a magyarság válasza végre felszakad”.[28] (Szgy. I/265-266.) Ezt követően többségük a Kelet Népe szerzője lett, amelyet 1939-től 1942-es megszűnéséig Móricz jegyzett mint szerkesztő. A Tanú, amelyet Németh László egyedül írt és szerkesztett, 1932 és 1936 között jelent meg. A népi írók közös vállalkozásaként 1936-1937-ben láttak napvilágot a Magyarország felfedezése című sorozat híres, s többször nagy botrányokat kavaró szociográfiái: Szabó Zoltántól a Cifra nyomorúság, Kodolányi Jánostól a Süllyedő világ, Féja Gézától a Viharsarok és Erdei Ferenctől a Futóhomok. 1936-ban, de e sorozattól függetlenül adta ki a gyermekkorának felidézése révén az uradalmi cselédek helyzetét bemutató könyvét (Puszták népe) Illyés Gyula is, amely szociográfiai értékét és jelentőségét tekintve méltán állítható Márai önéletrajza mellé. A következő évben a magyar paraszttársadalom devianciáival (egykézés, szekták stb.) foglalkozó A néma forradalom váltott ki nagy vitát, amelynek szerzőjét, Kovács Imrét perbe is fogták.

A negyedikként számba vehető irodalmi irányzat, az avantgardizmus a politikai baloldal forradalmi szárnyához kapcsolódott. Legszínvonalasabb képviselője, Kassák Lajos 1926-ig Bécsben élt, s ott szerkesztette a Mát. 1926-ban hazatért, s megindította a Munkát, amely

  1. tól 1939-ig jelent meg. A folyóirat elméleti írásai és politikai cikkei a „marxista szocializmus” eszméinek elkerülhetetlen végső győzelmét hirdették, esztétikai hitvallása pedig arra a feltételezésre épült, hogy a gazdaságban és a társadalomban végbemenő forradalmi változások a művészeti formák és kifejezőeszközök terén is forradalmi újításokat követelnek. A lap minden modern „izmus” iránt nyitottságot tanúsított; szerzőinek skálája Vas Istvántól és Radnóti Miklóstól Déry Tiboron át Illyés Gyuláig terjedt. A Szép Szó mellett többször írt a lapba JózsefAttila is, a század legnagyobb magyar szocialista költője, aki a külvárosi nyomor megörökítése és a szocialista munkásmozgalom eszméinek gyakran propagandisztikus hirdetése mellett a modern értelmiségi ember elidegenedettségét, magányosságát és lelki vívódásait is színvonalas költészetté szublimálta. Kassák régi körének tagjai közül Komját Aladár 1919-től Bécsben, Berlinben és Párizsban élt, Barta Sándor Bécsben és Moszkvában, Lengyel József pedig Berlinben és Moszkvában. A magyar irodalmi folyóiratok közül többek között az illegális kommunisták által irányított 100% közölte írásaikat.

A különböző irodalmi irányzatok két világháború közötti konfliktusai közül legfontosabbá a népi-urbánus ellentét vált. A századelő szellemi életének nemzeti-konzervatív és européer-radikális szembenállására ráépülve, s azt egyben át is alakítva ez alapvetően a népi írók és a polgári demokrata-szociáldemokrata művészek értékbeállítottságának a különbözőségét fejezte ki. A népiek mindennél fontosabb szempontja a szegényparasztság életkörülményeinek javítása, tehát a radikális földreform volt, amelynek érdekében – a helyzettől függően – a jobb- és a baloldali radikalizmussal való szövetkezésre egyaránt készséget mutattak. Ezzel magyarázható, hogy – Zilahy Lajos közvetítésével – 1934-1936- ban Gömbös Gyula felé közeledtek (Új Szellemi Front), majd 1937-ben az illegális kommunistákkal működtek együtt (Márciusi Front). (Szgy. I/282-283.) A polgári demokrata és szociáldemokrata művészek politizálását ugyanakkor a fasizmussal, a faji gondolattal és általában az antiliberális jobboldallal szembeni következetes elutasítás határozta meg. Bár a népiek között nem egy zsidó, az urbánusok között pedig több nem zsidó is akadt, a két értékorientáció ellentéte antiszemita elemeket is hordozott. Az először 1932-ben fellángolt polémiában a népi álláspontot legkarakterisztikusabban Németh László, Féja Géza és Illyés Gyula, az urbánus nézeteket pedig Ignotus Pál, Zsolt Béla és Fejtő Ferenc képviselte.

Az irodalom iránt érdeklődők köre a Horthy-korszakban kitágult. A háború előtt a vagyonos és művelt rétegekből is csak kevesen olvastak szépirodalmat. A két háború között viszont a kispolgárság jelentős tömegei és a szervezett munkások közül is sokan olvasókká váltak. A kiadott könyvek száma tehát nemcsak hogy nem csökkent, hanem – bár eleinte ez a sok új tankönyvből is adódott – még nőtt is. 1913-ban 2378, 1921-ben 2318, 1930-ban 3403, majd 1932-ben – a válság miatt – 2842, de 1934-ben már ismét 3920, majd 1941-től több mint 5000 különféle könyvet adtak ki. Egy főre számítva ez elég kedvező aránynak tartható: 1930-ban ugyanis Belgiumban 1700, Svájcban 2000, Spanyolországban 2400, Franciaországban 9000, Nagy-Britanniában 15 000, s Németországban 27 000 cím jelent meg. A könyveknek olykor harmada, olykor negyede számított szépirodalminak: 1921-ben 665, 1938-ban 999. Ezeknek körülbelül fele tartozott az igényesebb és fele a ponyvairodalom fogalomkörébe. Példányszám szempontjából azonban jóval kedvezőtlenebb volt az arány. 1938-ban a mintegy 7 milliós összpéldányból a filléres és pengős szerelmi, kaland- és detektívregényre 4,8 millió kötet, tehát 70% jutott. Ez azt jelenti, hogy míg egy ponyvát átlagosan csaknem 17 ezer példányban adtak ki, addig egy szépirodalmi munkát csak 3-4 ezer példányban. Ezekben az években terjedt el a modern szórakoztató irodalom ma is népszerű típusa: a regényfüzet. Ezeknek az egy este elolvasható sematikus történeteknek a legnépszerűbb hősei Nick Carter, a detektívkirály, Old Wawerley, a híres vadász és Buf- falo Bill voltak. P. Howard, azaz Rejtő Jenő ezeknél igényesebb, de ugyancsak népszerű idegenlégiós regényparódiái először 1938 és 1942 között jelentek meg.

Az igényes irodalom kategóriájába tartozó kortárs magyar szerzők versesköteteinek első kiadásait átlagosan 500, a regényekét átlagosan 2-3000 példányban nyomták. Babits Mihály A gólyakalifa című regénye 1932-ben például 5200, a Halálfiai pedig 1938-ban 1050 példányban látott napvilágot, s 1943-ban mindkettőből volt még raktáron néhány darab. Igaz viszont, hogy 1941-es halálát követően, 1942-ben kiadott reprezentatív Összes verseit egy éven belül közel 12 ezer példányban adták el. Ady verseit az Athenaeum az 1920-as években átlagosan 2-3000 példányban jelentette meg, ám egyes kötetek példányszáma a kor vége felé már a 15-20 ezres példányszámot is elérte. Móricz, Bródy és Krúdy művei 3-5000, Molnár Ferencé és Zilahy Lajosé 8-20 ezer példányban fogytak. 1928-ban 10 ezer fölötti példányszámban 51 mű – zömmel ponyvaregény és tankönyv – jelent meg. Legmagasabb – 240 ezres – példányszámot a Szent István Társulat Kis Katekizmusa ért el. Az imakönyvek kategóriájában az egész időszakban nagyon keresett volt Bangha Béla Imakönyv a művelt katolikus közönség számára című kötete. A művészi igényű magyar irodalom népszerűsítése érdekében kezdeményezte 1927-ben Supka Géza, a Literatura szerkesztője a könyvnapokat. A magyar könyv eme fórumát 1929-től minden nyár elején megrendezték. Eleinte évente egy-egy kötet jelent meg, 1935-től azonban több tucat. A századelő nagy kiadói közül, amelyek ugyancsak tovább működtek, magyar irodalom kiadásával elsősorban az Athenaeum, a Franklin Társulat és a Révai Testvérek foglalkoztak. A kisebb kiadók közül a gyomai Kner emelkedett ki, amely Kner Izidor irányítása alatt a művészi könyvtervezés és -kiadás magyarországi úttörőjévé vált, valamint a békéscsabai Tevan, amely ugyancsak szép kivitelű és bibliofil kiadványaival vívott ki magának rangot. A szépirodalmi kiadványok között jelentős volt a külföldi munkák aránya. Legtöbbet angolszász szerzőktől fordítottak, akiket – eléggé leszakadva – a franciák és a németek követtek, majd náluk is sokkal kisebb számban az oroszok, olaszok, spanyolok és skandinávok. A környező országok irodalmához magyar nyelven nem jutott hozzá az érdeklődő. A külföldi könyvek sikerlistáján szereplő művek szerzői közül az 1930-as és 40-es évek fordulóján három – J. Steinbeck, R. Martin du Gard és R. Wright – képviselt valódi irodalmi értéket.

Az Országos Széchényi Könyvtár 1934-es kölcsönzési naplója szerint a legkedveltebb szerző továbbra is Jókai Mór volt, akinek a műveit 201 esetben kölcsönözték. A sorrend a kölcsönzés számai szerint ezután így alakult: Gárdonyi Géza 130, Zilahy Lajos 123, Herczeg Ferenc 90, Mikszáth Kálmán 87, Erdős Renée 80, Arany János 73, Tolsztoj 72, Rákosi Viktor 71, Thaly Kálmán 71, Gulácsy Irén 66, Dosztojevszkij 64, Csathó Kálmán 52, Ady Endre 51, Balzac 51, Eötvös József 51, Móricz Zsigmond 51, Rostand 51, Hóman Bálint 50, Pintér Jenő 49, Móra Ferenc 46, Dumas 41, Galsworthy 41, Bunyin 40, Szek- fű Gyula 37, Harsányi Zsolt 34, Komáromi János 33, Dickens 33. A falusi és a kisvárosi közkönyvtárak állományából nagyjából ugyanilyen ízlésre következtethetünk. A sort itt is Jókai és Gárdonyi vezette, s mellettük Mikszáth, Tömörkény, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Dumas, Courths-Mahler és a fiatalabb generációból Zilahy Lajos köteteit kölcsönözték ki a leggyakrabban.

A szépirodalmat olvasóknál is nagyobb arányban nőtt az újságolvasók száma. 1910-ben 1882 hírlap és folyóirat jelent meg Magyarországon, 1938-ban 1934. Az utóbbiak közül politikai napi- és hetilap volt 376, szépirodalmi folyóirat és hetilap 138, élclap 7 s kis példányszámú tudományos és szakfolyóirat 1043. A posta által terjesztett összpéldányszám meghaladta a 100 milliót. A vidéki nagy kulturális központok (Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa stb.) leszakadásával a főváros sajtómonopóliuma még szembetűnőbbé vált. 1910- ben a lapok 48%-a, 1938-ban 70%-a jelent meg Budapesten. A régi nagy napilapok közül legnagyobb olvasottságnak továbbra is a délben megjelenő Az Est örvendett, amelyet 150 ezer példányban adtak el. A lap frissessége, elevensége megmaradt, szenzációhajhász jellege viszont – miután 1919-1920-ban az ellenforradalmi közvélemény a Népszava és a Világ mellett őt is a vádlottak padjára ültette – mérséklődött. Az 1920-as években ezt megközelítő olvasótáborral rendelkezett a Pesti Hírlap, amelyet 100 ezer példányban nyomtak. Terjedelemben minden más újságot felülmúlt, naponta képes betéttel s hetente szépirodalmi és ismeretterjesztő mellékletekkel kedveskedett olvasóinak. 1921-től belső munkatársai közé tartozott Kosztolányi Dezső. Népszerűségéhez emellett az is hozzájárult, hogy nagy következetességgel tartotta napirenden a trianoni békeszerződés igazságtalanságait, s minden revíziós kezdeményezést felkarolt. Az 1930-as évek elején ugyancsak 100 ezer körüli példányban kelt el az 1919-től napilapként megjelenő Új Nemzedék, amelyet 1920 után a Bangha Béla által megszervezett Központi Sajtóvállalat adott ki a rá jellemző antiszemita és élesen jobboldali keresztény-nemzeti szellemben. A lap korábbi szerkesztői – Milotay István, Pethő Sándor, Lendvai István – 1920 és 1934 között Magyarság címmel adtak ki igényesebb, de hasonló beállítottságú lapot. Ezután szétváltak a szerkesztők útjai. Igen nívós, de kisebb példányszámban megjelenő reggeli napilap maradt a Pesti Napló, amelynek irodalmi rovatában a Nyugat kitűnőségei szólaltak meg. A konzervatív, nacionalista szellemiség nagy befolyású régi orgánuma, a Rákosi Jenő által szerkesztett Budapesti Hírlap fokozatosan elszíntelenedett, s az 1930-as évekre elveszítette olvasóinakjó részét. A szabadgondolkodó, polgári radikális Világ 1926-ig, a Népszava 1944-ig jelent meg.

1938-1939-től a sajtóirodalom veszített addigi sokszínűségéből. Papírhiányra és a kezdődő háborúra hivatkozva, de valójában az I. zsidótörvény előírásait végrehajtva radikálisan

1939 elejéig 430-cal – csökkentették a megjelentethető lapok számát. A „racionalizálásnak” elsősorban a keresztény-nemzeti szempontból kifogásolható, baloldali ideológiájú és zsidó tulajdonban lévő lapok estek áldozatul. Ekkor szűnt meg többek között a Huszadik Század polgári radikális hagyományait ápoló Századunk, a szociáldemokraták 1922-től megjelenő elméleti folyóirata, a Szocializmus, valamint a napilapok közül Az Est és a Pesti Napló. Pethő Sándor szerkesztésében részben ez utóbbi helyett jelent meg 1938-tól a Magyar Nemzet, amely a háború alatt a németellenes függetlenségi gondolat legfontosabb szócsövévé vált, s amelyet a Chorin-Kornfeld-Weiss nagytőkés csoport finanszírozott. A zsidóellenes törvények az irodalmi életet is befolyásolták. Az érintettek közül többen – például Molnár Ferenc, Ignotus Pál, Hatvany Lajos – külföldre mentek, s sokak darabjait, zenéjét nem játszották többé. Átmenetileg még Kacsóh PongrácJános vitéze is indexre került, mivel Petőfi művét annak idején Heltai Jenő dolgozta át.

A paraszti lakosság legfontosabb olvasmányai továbbra is a kalendáriumokban közölt primitív és gyakran humoros életképek és rövid történetek voltak. Ezekből 1922-ben 19 fajtát adtak ki összesen 233 ezer példányban, ami több mint fele volt az 1912-es példányszámnak. Igényes irodalmat a parasztok továbbra sem vásároltak, s olvasni is csak kevesen olvastak. Filléres ponyvaregényeket, betyártörténeteket azonban egyre többen vettek kezükbe, s az újságolvasók tábora is szélesedett. Bár újságokra, hetilapokra és folyóiratokra csak a leggazdagabbak adtak ki pénzt, a különböző egyletek, kaszinók és olvasókörök példányait téli estéken és hétvégeken egyre többen lapozgatták. Legolvasottabb az alacsony szinten többféle – szépirodalmi, politikai, társadalmi – olvasói igényt kielégítő képes hetilap, a Tolnai Világlapja volt. Példányszáma némi ingadozással elérte, sőt olykor meg is haladta a 100 ezret.

A magyar zeneművészet az irodalomhoz hasonlóan tartotta a századelő magas színvonalát. A konzervatív nemzeti irányzat legnagyobb alakjának változatlanul Hubay Jenőt tartották. Korunkban elsősorban szimfóniákat komponált, s 1919-től 1937-es haláláig a Zeneművészeti Főiskolát igazgatta. Mellette nagy elismertségnek örvendett Dohnányi Ernő, akinek 1919-es „bűneit” gyorsan megbocsátották. Műveiben – amelyek közül legismertebbek az erdélyi tematikájú Vajda tornya című operája (1922) és Ruralia Hungarica című hangszeres kompozíciója (1926) – a modern zenei nyelvezetet ötvözte magyaros, népies motívumokkal. A szegedi fogadalmi templom felavatására írt Ünnepi miséjét az újabb magyar egyházi zene gyöngyszemeként tartják nyilván. 1937-ben, Hubay halála után ismét a Zeneművészeti Főiskola igazgatója lett.

A Bartók és Kodály művészetével szembeni fenntartások csökkentek. 1930-ban mindketten megkapták a kor második legrangosabb kulturális kitüntetését, a Corvin-koszorút, s nagy sikereket arató műveiket sorra mutatták be itthon és külföldön egyaránt. Az irányultságuk és művészetük között kezdettől meglévő különbségek markánsabbá váltak. Míg Kodály vonzódása a magyar népdalokhoz és a népi-nemzeti irányzathoz erősödött, Bartókot jobban érdekelték a modern zenei irányzatok és a primitív zene általában.

Első nagy sikerét Kodály a Psalmus Hungaricussal aratta, amelyet a főváros fél évszázados jubileuma alkalmából mutattak be 1923-ban. A zsoltár, amely egy XVI. századi költő szövegére írt kompozíció, a világhírnév kezdetét jelentette számára. Ezt 1924-ben a Székelyfonó követte, amely egy eldugott kis falu lakóinak életét villantja fel a maga keserű és mégis felemelő valóságában saját dallamkincsük alapján. A Háry Jánost, a XIX. századi verbunkos tradícióból építkező népies daljátékát, amely a magyar paraszt, illetve általában a magyarság ereje, lovagiassága és haza iránti szeretete melletti hitvallás, 1926-ban láthatta és hallhatta először a közönség. Ezután a verbunkos és a népzenei motívumokat kombináló Marosszéki táncok (1930), majd a Galántai táncok (1933) következtek. Tizenhárom évvel a Psalmus után, 1936-ban született meg Kodály másik hatalmas alkotása, a Buda visszafoglalásának 250. évfordulójára készült Budavári Te Deum, amely hálaének az isteni gondviselésért, amely minden csapás és balszerencse ellenére segítette a magyarságot a túlélésért folytatott harcában. Kodály körül az 1930-as évektől lelkes tanítványi gárda – Bárdos Lajos, Kadosa Pál, Farkas Ferenc, Kerényi György, Rajeczky Benjamin, Vásárhelyi Zoltán – alakult ki, amely a népdaléneklés, a kórus- és az ifjúsági zenemozgalom terén már ekkor Kodály vokális zenén alapuló pedagógiai elveit népszerűsítette. A népi írók holdudvarához tartozó részben paraszti származású fiatal értelmiség körében a népdaltanulás és -éneklés az 1930-as évek végétől valóságos divat s egyfajta népi ellenzéki mentalitás hordozója lett. Ezzel rokon, de távolról sem azonos törekvéseket fejezett ki az 1930-as évek elején induló és államilag támogatott Gyöngyösbokréta-mozgalom, amely népdal és népies műdal közötti különbségekkel keveset törődve, s külsőségeiben is alkalmazkodva a parasztromantika talmi elvárásaihoz az augusztus 20-ai rendezvények állandó résztvevője lett, s szélesebb körökben is nagy népszerűségnek örvendett. A „bokréták”, azaz egy-egy falu együttesei általában 8 párból álltak, akiket a pap, a tanító vagy a jegyző tanított be és kalauzolt fel a fővárosba.

33. Bartók Béla. 1937

A mozgalom elindítója Paulini Béla író, újságíró, illusztrátor volt, aki Harsányi Zsolttal együtt a Háry János meséjét is írta.

Bartók alkotóerejét az 1920-as évek elején számos zongoramű, kórus és egyéb kompozíció jelezte, amelyek közül az 1923-as Táncszvit, a különféle népzenék tanulmányozásának eredményeként született nagy szintézise emelkedik ki. Az 1920-as évek második felében ezt különböző zongoradarabok követték, majd 1930-ban egy újabb nagy összegzés: az énekszólókra, vegyes karra és nagyzenekarra írt Cantata Profana. Bár szövege ennek is népköltészet – a román karácsonyi énekek (kolindák) együttese -, a darab problematikája egyetemes méretű: az ember helyhez és időhöz nem kötött szabadságszeretete, s a nemzedékek, az apák és fiúk örök küzdelme. Tartalmilag ez a kozmikus látásmód, zeneileg pedig a kelet-európai népdalok, a XIX. századi romantikus hagyomány és a legmodernebb európai irányzatok teljesen egyéni szintézise jellemzi későbbi műveit, az életművét betetőző Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára címűt (1936), valamint a Hegedűversenyt (1937-1938) és a VI. Vonósnégyest (1939) is. Utolsó hazai hangversenyét 1940. október 8-án tartotta a Zeneakadémián. A modern zene egyik legnagyobb mestere és korának egyik legnagyobb zongoravirtuóza a háborús veszély miatt és a zsidótörvények elleni tiltakozása jeléül ezt követően elhagyta az országot, s New Yorkban telepedett le.

A populárisabb zenei műfajok közül az operett megőrizte népszerűségét, s 1922-ben egy újabb fórumot is kapott: a Fővárosi Operettszínházat. Olyan nagy bőséggel azonban, mint a századelőn, nem születtek újabb nagy kasszasikerek. A kivételek közé tartozott Lehár Ferenctől A mosoly országa (1930), Kálmán Imrétől a Marica grófnő (1924) és A mont- martre-i ibolya (1935), Huszka Jenőtől a Lili bárónő (1919) és a Mária főhadnagy (1942). A régi nagyok közül Kacsóh Pongrác meghalt, Jacobi Viktor 1914 óta New Yorkban dolgozott, s az újak közül legfeljebb Ábrahám Pál sikerei – Hawaii rózsája (1932), Bál a Savoyban (1933) stb. – vetekedhettek a háború előtti darabok népszerűségével. 1933-ban egyébként ő is Párizsba költözött. Eisemann Mihály, Fényes Szabolcs és a még fiatalabbak pedig nem értek a nagy generáció nyomába. Bár a régi melódiákat továbbra is játszották és énekelték, maga a műfaj egyre inkább egy letűnt kor nosztalgiával övezett rekvizitumává vált.

A népies műdal vagy magyar nóta viszont reneszánszát élte. Becslések szerint a háború előtt mintegy 5-10 ezer nótát ismertek. A Horthy-korszakban ezek mellé újabb 20 ezret írtak. Ezek jelentős része továbbra is a szerelemről szólt, ám a kuruc nóták és a 48-as dalok mellett új típusként megjelentek az első világháborús katonadalok (Fiumei kikötőben, Kimegyek a doberdói harctérre, Hideg szél fúj, édesanyám) és a hazafias irredenta „kesergők” (Csíkországi fenyvesekben, Kassa felett, Késmárk felett). Az utóbbi kategórián belül különösen Tiboldi Józsefés egy menekült erdélyi jegyző, Murgács Kálmán dalai terjedtek. Ennek a már akkor és azóta is gyakran lekicsinyelt és kétségkívül kommersz műfajnak a szerepét Bartók az 1930-as évek elején abban látta, hogy a „külföldi söpredékzene”, a sramli, a kuplék és az operettslágerek helyett „legalább hazai tömegcikkel” látja el a „rossz ízlésű és sablonszerető tömegeket”, akiket a „magasabb értékű zene javára” átnevelni máról holnapra úgysem lehet.16 Kortársa, Kosztolányi Dezső pedig egyenesen azt feltételezte, hogy ez a zene, a magyar nóta, a „népies műdal”, a cigányzene az, amely a magyarság „regényes életszemléletét” iskolai végzettségtől függetlenül a leginkább kifejezi, és amely hallatán „mindannyian, akik e csillagok alatt növekedtünk, egyetértünk és pontosan egyet is érzünk”.[29]

34. Cselényi József nótát énekel a rádió stúdiójában. 1930-as évek

Az operett és a magyar nóta mellett az 1920-as évek elején megjelent s a kor technikai találmányainak, a rádiónak és a gramofonnak köszönhetően gyorsan terjedt a dzsessz és a modern tánczene, a charleston, a one step, a tangó, a rumba és a swing. A tehetősebb polgári családok által rendezett zsúrokon és ötórai teákon, valamint a nagyvárosok éjszakai szórakozóhelyein egyre inkább ilyen zenét hallgattak, illetve ezekre táncoltak, s a csárdás és a polka kezdett visszaszorulni a kisvárosi bálok és falusi lakodalmak világába. A magyar nóta, s általában a konzervatív magyaros ízlés hívei leplezetlen ellenszenvvel figyelték ezt a tendenciát, és sokan közülük kifejezetten károsnak és erkölcsrombolónak tartották „Az exotikus hangszereken előadott, a tropikus égöv buja vegetációjára és a vad népek artikulálatlan üvöltésére és félmeztelen táncaira emlékeztető körmönfont ritmusokban tobzódó táncmelódiákat és dalokat”, illetve „a rövid haj, rövid szoknya, s a festett ajkak” ezzel együtt terjedő divatját.[30] Pedig aggodalomra – legalábbis ezért és egyelőre – nem volt ok. A Magyar Rádió 1941-es közvélemény-kutatása szerint a legnépszerűbb műsorok változatlanul a cigányzenei közvetítések voltak, s a legnépszerűtlenebbek a komolyzenei adások és persze a szórakoztatás helyett tanítani akaró tanfolyamok.

A képzőművészeti irányzatokon belül megerősödött a konzervatív és historizáló akadé- mizmus, illetve eklektika. A városépítészetben ezt tükrözte a középkor stílusában épült, román, gótikus és reneszánsz elemeket kombináló szegedi Dóm tér (Rerrich Béla), a debreceni Déri Múzeum klasszicizáló barokk épülete (Györgyi Dénes, Münnich Aladár), a városligeti Széchenyi fürdő ugyancsak neobarokk stílusú átépítése az 1920-as évek végén s az 1932-ben épített Lehel téri templom (Möller István), amely a zsámbéki templomot utánozta. Ezek a múltba forduló, historizáló irányzatok azonban nem váltak kizárólagossá. Az 1920-as évek végén megjelentek mellettük azok a modern, funkcionalista törekvések, amelyek a felhasznált anyagok (vasbeton, üveg) és az alkalmazott technikák szempontjából egyaránt a kor legmodernebb építészeti iskolájához, a Bauhaushoz kapcsolódtak. Ezt az irányzatot képviselte többek között Molnár Farkas, aki főleg budai villákat tervezett, valamint Kozma Lajos, akinek az alkotásai közül a Lupa-szigeti üdülőház és Margit körúti Átrium ház (1935-1936) a legismertebbek. A szobrászatban a romantikus hősi emlékművek és irredenta szobrok valóságos áradata jelezte a historizáló tendenciák dominanciáját. Ezek közül mint legreprezentatívabbak az 1921-ben felállított négy égtáj szobrai emelkednek ki, melyek közül Észak Kisfaludi Strobl Zsigmond munkája. A festészetben a történelmi és aktuálpolitikai tematika megerősödése jelezte a megrendelők elvárásaihoz való alkalmazkodást. Az 1920-as évek végétől az államilag támogatott irányzatok közé tartozott az úgynevezett római iskola is, amelyet tartalmilag vallásosság, formailag viszont az expresz- szionizmus és más modern irányzatok iránti vonzódás jellemzett. A csoport legjelentősebb művésze Aba Novák Vilmos volt, akinek murális alkotásai közül a jászszentandrási falkép (1932), festményei közül pedig az úgynevezett cirkuszképek, valamint a különböző egyházi szertartások résztvevőiről készült tablók (Búcsúsok, Zarándokok) a legismertebbek.

A lírai hangvételű és természetelvű impresszionista és posztimpresszionista nagybányai hagyomány Rippl-Rónai József, Csók István, Berény Róbert, Márffy Ödön, valamint Szőnyi István, Bernáth Aurél és Egry József művészetében élt tovább. A szobrászok közül ehhez a csoporthoz kötődött Ferenczy Béni és Pátzay Pál. Pátzay székesfehérvári Huszár-emlékműve (1939) a kor egyik legszebb magyar köztéri szobra. Az ide tartozó művészek, akik jó részét a Szinyei Társaság, majd a Gresham-asztal tömörítette, eszmeileg a Nyugathoz álltak legközelebb, noha tételesen megfogalmazott programmal nem rendelkeztek. Bár hivatalos irányzattá a csoport sohasem vált, az 1930-as évektől élvezte a kulturális elit esztétikailag igényesebb köreinek a rokonszenvét.

Az irodalomhoz hasonlóan a képzőművészek között is kialakult egy olyan irányzat, amely az Alföld népének kiszolgáltatottságát, a természettel és a társadalom ellenséges erőivel folytatott drámai küzdelmét tematizálta nagy tudatossággal. Az idősebb generációból ehhez a paraszti ihletésű, úgynevezett alföldi iskolához tartozott Koszta József, aki az 1910-es évek óta tanyás gazdaként Szentesen élt; Tornyai János, aki a Hódmezővásárhely környéki szegényparasztok, Szántó Kovács és társai indulatait formálta képekké; és Nagy István, aki az ország nagy részét bejárva székelyföldi és alföldi tájakat, valamint parasztarcokat egyaránt festett. A fiatalabb generációból a kiskunfélegyházi Holló László és az úgynevezett naiv festők (Benedek Péter, Győri Elek, Gajdos János és Süli András), a szobrászok közül többek között Medgyessy Ferenc, az iparművészek közül pedig a népművészeti élményeket expresszív formákkal párosító Kovács Margit keramikus sorolható ide.

Az avantgárd vagy avantgárd törekvésekkel rokonszenvező képzőművészek többsége a munkásmozgalomhoz kötődött. Az 1919 utáni emigrációból az 1920-as évek második felében néhányan, például Kernstok és Bortnyik Kassákhoz hasonlóan hazatértek, és itthon dolgoztak. Mások, közöttük az Egyesült Államokban letelepedett Moholy-Nagy László vagy a Moszkvában gyökeret vert Uitz Béla viszont beépültek a befogadó ország művészeti életébe. A hasonló törekvésű fiatalabb nemzedékből kiemelkedett Derkovits Gyula, Kernstok tanítványa, akinek 1927-1930-as kubistajellegű Dózsa-sorozata félreérthetetlenül ajelenre utaló forradalmi mondanivalót hordozott, valamint az inkább expresszionista hatások alatt álló és a ferencvárosi nyomor mellett a székelyföldi falvak világát is megidéző Dési Huber István. A szocialista művészek az 1930-as évek közepén saját szervezetet hoztak létre Szocialista Képzőművészek Csoportja néven.

A magyar avantgárd legújabb törekvései az 1928-ban megalakult szentendrei művésztelepen bontakoztak ki. A szentendrei iskola festészetében három fő irányt lehetett megkülönböztetni. Czóbel Béla művészete a francia expresszionizmus, a párizsi iskola hatását tükrözte. Barcsay Jenő a Dunakanyar és Szentendre táji és városképi motívumaiból kezdte kialakítani a maga konstruktivista stílusát. Vajda Lajos és Korniss Dezső nevéhez ugyanakkor a szürrealizmus magyar válfajának a megteremtése fűződik. „Tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni és ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet. Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak” – fogalmazták meg programjukat.19 Ennek jegyében készült a Liliomos önarckép (1936) és a Maszkos ikon (1936) Vajdától, valamint a Szentendrei motívum (1936) Kornisstól.

A film a legnépszerűbb művészeti, illetve szórakoztatóipari ággá vált a két világháború között. A kávéházi, éttermi vetítéseket kiszorítva gomba módra szaporodtak a kizárólag filmvetítésre szolgáló épületek: a mozik. 1920-ban 347, 1929-ben 496, 1935-ben 599 s 1948-ban már 922 „filmszínház” működött az országban. Ezek mintegy 30%-a Budapesten, a többi a vidéki nagy- és kisvárosokban csalogatta a főleg fiatalokból – munkásokból, kimenős katonákból, cselédlányokból és a középrétegek legkülönfélébb rétegeiből – összetevődő közönséget. A rendszeres délutáni, illetve esti szórakozást nyújtó mozik mellett az 1930-as évektől alkalmi filmvetítéseket heti egy vagy két alkalommal a nagyobb falvakban, sőt némelyik tanyaközpontban is tartottak. Az olcsó mozijegyek mindössze néhány – az 1930-as években 20-25 – fillérbe kerültek, tehát bárki által megfizethetők voltak. A mozi népszerűségére jellemző, hogy az 1930-as években az emberek körülbelül ugyanannyi pénzt – 1935-ben például 25-25 millió pengőt – adtak ki mozijegyekre, mint minden nyomdaipari termékre, sajtóra, kalendáriumokra és könyvekre együttvéve.

A bemutatott filmek többségét nem magyar, hanem külföldi – felerészben amerikai – gyártók szolgáltatták. 1938-ig mintegy 1000 amerikai, 500 német, 200 francia, 150 angol és néhány tucat egyéb nemzetiségű filmet játszottak a magyar mozikban. A háborús fellendülés után az 1920-as években a hazai filmgyártás lehanyatlott, s csak az 1930-as években indult ismét – ekkor viszont nagyon látványos – fejlődésnek. 1919 augusztusától 1922-ig még 86, 1922 és 1930 között viszont már csak 35, tehát évente 4 film készült Magyarországon. 1929-re a hazai filmgyártás eljutott oda, hogy már egyetlen új film sem született, s az állam által 1929-ben megvásárolt Corvin, illetve új nevén a Hunnia kivételével valamennyi stúdió megszűnt. E meglepő fejleményt alapvetően az idézte elő, hogy a háborús helyzettől eltérően, amikor az ellenséges országok – köztük az Egyesült Államok – filmjeit nem lehetettjátszani, 1920-tól a filmforgalmazásban is megszűnt a cenzúra. Megjelent tehát a konkurencia. Ezzel egy időben a legjobb rendezők – forradalmi szereplésük és/vagy zsidó származásuk miatt – emigrációba kényszerültek vagy külföldre szerződtek, illetve a kolozsvári Janovics Jenő Romániában maradt. Az 1930-as évek elején ez a tendencia hirtelen megfordult. 1931 és 1938 között 132 nagy játékfilm készült Magyarországon, évente tehát majdnem 20, majd a háború alatt – ismét megszabadulva a konkurenciától – évente már 40-50, s így 1944-ig összesen 352. Mi idézhette elő ezt a fordulatot? Részben tudatos állami beavatkozás, amelynek eredményeként a külföldi filmekre 1930- tól külön adót vetettek ki, s a forgalmazóknak előírták, hogy minden huszadik külföldi film után egy magyart is be kell mutatni. Ennél is fontosabb szerepet játszott azonban a hangosfilm feltalálása, amely a zömmel csak magyarul tudó közönség miatt előnyös helyzetbe hozta a magyarul beszélő filmeket a feliratozott külföldi filmekkel szemben.

Az első hangosfilmet 1929-ben mutatták be Magyarországon, s az első két magyar hangosfilmet 1931-ben gyártották. Ezek egyike, a Hyppolit, a lakáj minden idők egyik legjobb magyar filmvígjátéka lett – a forgatókönyvírók (Zágon István, Nóti Károly) és a 32 éves rendező (Székely István) ötleteinek, valamint a hirtelen meggazdagodott, de régi szokásaihoz és becsületéhez ragaszkodó polgárt alakító Kabos Gyula felejthetetlen játékának köszönhetően. A következő nagy siker az 1933-as Rákóczi-induló volt, amelynek sztorija Herczeg Ferenc nyalka huszártisztekkel teli 1893-as szerelmi történetén (A dolovai nábob leánya) alapult. Ezt ugyancsak Székely István rendezte, a zenéjét Ábrahám Pál írta, s a főbb szerepeket Jávor Pál, Kiss Ferenc, Csortos Gyula, Beregi Oszkár, Turay Ida és Dayka Margit játszották. Ennek, s csak ennek a bemutatóján a kormányzó is megjelent. Ezen is túltett azonban az 1934-es Meseautó, a kor legnagyobb kasszasikere, amelynek szövegkönyvét Vadnai László írta, Gaál Béla rendezte, zenéjét Márkus Alfréd szerezte, s a főbb szerepeket Törzs Jenő, Kabos Gyula és Perczel Zita játszotta. Az 1938-ig gyártott 132 film zöme hollywoodi stílusú s az operettekhez hasonlóan részben nevettető vígjáték, részben happy endes vagy melodramatikus szerelmi történet volt. A közvetített társadalomképre és embereszményre jellemző, hogy a főhősök az esetek többségében vagy „úriemberek” (földbirtokosok, arisztokraták, katonatisztek), vagy keresztény középosztálybeli értelmiségiek (mérnökök, tanárok,jogászok), de sohasem kiskereskedők, iparosok, munkások vagy egyszerű parasztok voltak, s nagypolgárok (gyárosok, bankárok és igazgatók) is csak 17 esetben. A legtöbb ilyen figurát Jávor Pál, Páger Antal, Csortos Gyula és Ráday Imre jelenítette meg, míg Kabos Gyulára rendszerint a becsületes, de inkább különcként, semmint társadalmi mintaként prezentált kisember – gyakran a zsidó kisember – szerepét osztották. A női ideált, akiknek 70%-a ugyancsak „úriasszony” (földbirtokos leánya, orvos- vagy mérnökfeleség) volt, s a házasságukig önfenntartó színésznők, gépírónők, titkárnők csak 30%-os reprezentációt értek el, Ágai Irén, Turay Ida, Dayka Margit, Tolnay Klári, Szeleczky Zita és Szörényi Éva formálták meg.

A háború alatti filmgyártás nagyrészt ugyanezt a tematikát és ugyanezt a stílust követte, kiegészítve néhány Karády Katalinra épített végzetasszonya-történettel, továbbá Móricz, Mikszáth, Móra, Gárdonyi, Zilahy, Kodolányi és mások novelláinak és regényeinek adaptációjával. Ezek révén olyanok is ízelítőt kaptak a magyar irodalomból, akik egyébként nemigen vettek könyvet a kezükbe. A háború kellős közepén, 1942-ben készült a kor művészi szempontból legértékesebb alkotása, az erdélyi népballadák hangulatát idéző, a havasi pásztorok és favágók küzdelmes életének, megindító humanizmusának és szolidaritásának bemutatásával végre a társadalom mélyrétegeiről is tudósító Emberek a havason, Szőts István alkotása, amely az 1942-es velencei filmfesztiválon első díjat nyert. A 30-as évek nagy rendezői közül – a zsidótörvények miatt – Vajda László és Székely István (Steve Sekely) ekkor már külföldön dolgoztak, és 1939-től a Broadway közönségét szórakoztatta Kabos Gyula is. A nagy nevettető 1941-ben halt meg – szomorúan és magányosan, hazájába és régi közönségéhez visszavágyódva.

A hírközlés, ismeretterjesztés és szórakoztatás másik forradalmian új találmánya a rádió volt. A világ első rádióközvetítését Pittsburghben adták 1921-ben. Az 1924-es próbaadások után a rendszeres rádióközvetítések Magyarországon 1925. december 1-jén kezdődtek. Ekkor 16 ezer készüléket tartottak nyilván, 10 év múlva, 1934-ben viszont már 340 ezret,

  1. ban 419 ezret, s 1943-ban 891 ezret. 1925-ben 10 ezer lakosra 63, 1943-ban 600 készülék esett. 1938-ban országosan minden 22., ezen belül vidéken minden 30., Budapesten pedig minden 7. lakos fizetett elő rádióra. Mint szinte minden másban, Magyarország az 1000 főre eső rádiókészülékek száma alapján is megelőzte déli és keleti szomszédait, elmaradt viszont a nyugat-európai országok, sőt Ausztria és Csehszlovákia mögött is. (1000 lakosra az 1930-as évek közepén Németországban 136, Franciaországban 99, Csehszlovákiában 68, Magyarországon 43, Lengyelországban 25, Romániában 12, Jugoszláviában 11, s Bulgáriában 3 rádió jutott.) A vidéki rádiótulajdonosok mintegy fele az értelmiségi foglalkozásúak közé tartozott, s az őstermelők, tehát lényegében parasztok aránya nem tett ki többet 7-8%-nál. A rádió tehát a könyvhöz hasonlóan először a középrétegeket hódította meg, s a munkások és a parasztok között csak a 30-as évek végétől kezdett nagyobb ütemben terjedni, miután az olcsó néprádiók megjelentek. A szegényebb emberek esténként és hétvégeken addig az egyletekbe, olvasókörökbe jártak rádiót hallgatni, ha fogékonyak voltak az újra, és érdeklődtek a külvilág eseményei iránt.

A rádió elvileg a társadalom minden rétegéhez szólt, s műsorpolitikájában a hírközlés, a politikai orientálás, az ismeretterjesztés és a szórakoztatás szempontjait egyesítette. A szórakoztató műsorokon belül a cigányzene és a magyar nóta vezetett, de játszottak opera- és operettrészleteket, sőt sanzonokat, kuplékat és dzsesszt is. Az 1930-as években, amikor a Rádió munkáját a kultúra iránt fogékony Kozma Miklós irányította, a néprajzi műsorokat egy ideig Ortutay Gyula, az irodalmiakat pedig Németh László vezette.

A sport, amelyet a századelőn még csak viszonylag szűk rétegek űztek, a Horthy-kor- szakban tömeges méretű időtöltéssé vált. A munkaidő szabályozása, a szabadidő növekedése következtében a tömegsportok kialakulása világtendencia volt. Magyarországon emellett az ifjúsági testnevelés katonai szempontok által motivált tudatos támogatása is kedvezett terjedésüknek. 1918 előtt Magyarország területén nem egészen 700 sportlétesítményt tartottak fenn. 1935-ben, amikor először készítettek ilyen jellegű részletes statisztikát, összesen már 6822 sportlétesítményt írtak össze. Közöttük mintegy 2000 céllövőpályát, 883 teniszpályát, 550 tornatermet és 192 uszodát. Az átépített budapesti Széchenyi fürdő 1927-ben, a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda pedig 1930-ban nyílt meg. 33,3 méteres medencéjével és nagy nézőterével akkor ez volt Európa legmodernebb fedett versenyuszodája, amely nagyban elősegítette a magyar úszósportok nemzetközi színvonalra emelkedését. Legnépszerűbb sportággá a labdarúgás vált, amelyet a külvárosok grundjain és a faluszéli libalegelőkön egyaránt játszani lehetett. A Ferencváros és a MTK rivalizálása folytatódott; a szurkolók száma nőtt. Az 1920-as években ezért mindkét klub sporttelepének 20 ezer fő befogadására alkalmas nézőterét 40 ezer főssé bővítették. A kor legnagyobb sportberuházása a Nemzeti Sportcsarnok felépítése volt a régi lóversenypályán 1940-1941-ben. Ennek elsősorban a teremsportok művelői és rajongói örültek.

Az iskolai és iskolán kívüli testnevelés szorgalmazásának és támogatásának is köszönhetően a versenysportok terén Magyarország kezdett nagyhatalommá válni. A háború előtti 1-3 aranyérem helyett az 1928-as amszterdami olimpiáról már 5, az 1932-es Los Angeles-iről 6 és az 1936-os berliniről 10 aranyéremmel tértek haza a magyar sportolók. Legtöbb érmet hagyományosan a kardvívók szereztek, akiket a birkózók, ökölvívók és az atléták követtek. Az 1930-as években indult hódító útjára a magyar öttusázás, amelynek intézményi bázisává a Ludovika Akadémia vált. A versenyszerűen sportolók együttes száma meghaladta a 100 ezret.

A szabadidő-eltöltés régi formái közül a nyaralás a középosztályi családok szinte kötelező nyári penzumává vált. A háború előtt az arisztokrácia, a nagypolgárság és a felső középosztály járt külföldre. E 10-20 ezer fős kör az 1930-as évekre mintegy 200 ezerre emelkedett. Még nagyobb ütemben terjedt a belföldi üdülés. 1911 és 1914 között a 20 milliós lakosságból évi átlagban csupán 100-150 ezren tartózkodtak különböző hazai gyógy- és üdülőhelyeken, s a Balaton partján nyaranta mintegy 20-30 ezren kerestek felüdülést. Az 1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma – követve az összlakosság számának változását – lecsökkent 50 ezerre. Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már 1 millió felé közelített. A belföldi nyaralók mintegy fele a Balatonnál üdült. A hosszabb nyári üdülések mellett az 1929-as évektől emellett terjedni kezdett a víkendezés, amelyet a kevésbé tehetős városi rétegek is jobban megengedhettek maguknak.

A fővárosiak üdülési igényeit kielégítendő az 1920-as években folytatták a parcellázást a Ba- laton-parti községekben, s nagyobb arányban építkeztek Szentendrén, Gödöllőn és Gödön. A természetjárók számára a hegyvidékeken turistaházak épültek; s a szervezett munkások pihenő- és találkozóhelyeként Göd és Dunakeszi között megépült a Duna-parti Fészek.

A mozi, a rádió, a turizmus és a tömegsport terjedése – kiegészülve a technikai modernizáció más új vívmányainak, a villamosításnak és a motorizációnak a terjedésével – egy nagy életformaváltás kezdetéről tanúskodtak. Ez a forradalmi jellegű átalakulás, amelynek a „végterméke” korunk legkülönfélébb technikai eszközökkel felszerelt, uniformizáltjóléti tömegtársadalma, a magyar népesség egészét ekkor még távolról sem járta és formálta át. A rohamléptekben modernizálódó városi, s elsősorban polgári rétegek mellett a falusi lakosság nagy tömbjei lényegében továbbra is hagyományos módon élték életüket. A nyaralás és a turizmus számukra ismeretlen fogalmak voltak, s ha a fiatalabbak néha meg is csodálták a fehér falra vetített beszélő és mozgó képeket, vagy hallgatták is a távolba beszélő szerkezet zörejekkel és recsegésekkel teli üzeneteit és zenéjét, mindez még egzotikum volt számukra, s nem életük, mindennapjaik szerves része. Ugyanilyen eseménynek számított az is, ha vonatra, netán autóbuszra ültek, s nem gyalog, lovon vagy szekéren közlekedtek. Az életformaváltás a falvak és tanyák népéhez átütő erővel csak évtizedekkel később érkezett el.



[28] Közli Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Összeáll. Kókay György – Oltványi Ambrus – Vargha Kálmán. Budapest, 1977, Gondolat, 601-602.

Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Magyar népdalok a német zeneműpiacon). Budapest, 1931, Rózsavölgyi, 4.

[29] Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska. Szerk. Réz Pál. Budapest, 1974, Szépirodalmi, 7-11.

[30] Tiboldi József: A magyar népdal családfááa. Budapest, 1936, Rózsavölgyi, 166.

Csorba Géza: A képzőművészetről. In: Művészeti élet Magyarországon az 1930-as években. Szerk. Ne- meskürty István. Budapest, 1985, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 83.

Bethlen István gróf beszédei és írásai. 1. köt. Budapest, 1933, Genius, 228.