Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. TÁRSADALMI VISZONYOK ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEK

3. TÁRSADALMI VISZONYOK ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEK

Az 1920. évi népszámlálás szerint az új Magyarország lakóinak száma 7,9 milliót tett ki. 1930-ra ez a szám 8,6, 1941-re pedig – a visszakerült területek lakosságát nem számítva – 9,3 millióra emelkedett. A 17%-os növekedés elsősorban az életkor felső határának jelentős kitolódásából adódott. A születéskor várható átlagos élettartam Magyarországon az első világháború előtt 40, 1930-ban 50 és 1941-ben 57 év volt. Ezt az életkörülmények és az egészségügyi ellátás általános javulása eredményezte. A halálozási ráta, amely a háború előtt még elérte a 20 ezreléket, az 1930-as évek elejére 17, az 1940-es évek elejére pedig 14 ezrelékre mérséklődött. A halálozási ráta csökkenése ellenére a természetes szaporodás üteme mérséklődött. A háború előtt ez még meghaladta az 1%-ot, 1931 és 1941 között viszont már csak 0,7%-ot tett ki. A csökkenést a születések számának visszaesése okozta. Az 1920-as évek elején ez még 30 ezrelék körül mozgott, az 1940-es évek elején azonban már csak 20 ezrelék körül járt.

Az új határok nemcsak a lakosság számát csökkentették, hanem összetételét is módosították. A legfontosabb változás a magyarországi társadalom soknemzetiségű jellegének megszűnése, s ezzel nyelvi-kulturális homogenitásának erősödése volt. A nem magyar anyanyelvűek aránya 45,5%-ról (1910) 10%-ra (1920) zuhant. A csökkenés kismértékben a későbbiekben is folytatódott. A nemzetiségek aránya – a jelentős népességnövekedés ellenére – 1930-ban már csak 8, 1941-ben pedig – a trianoni ország területén – 7%-ot tett ki. Az ország egyetlen jelentős nemzetiségi csoportja a német maradt, akiknek száma félmillió körül, arányuk pedig 7 és 5% között mozgott. A németeken kívül, akik jórészt Baranya és Tolna megyében, Buda és Veszprém környékén, valamint Sopronban és vidékén tömörültek, egyedül a szlovákok száma haladta meg a 100 ezret. A horvátoké – fokozatosan csökkenő arányban – már csak 36-22 ezret, a románoké 23-14 ezret s a szerbeké 17-5 ezret tett ki. Az egyéb kategóriába sorolt nem magyar anyanyelvűek száma viszont, akiknek az egyik csoportját a cigányság képviselte, 60 ezerről 63 ezerre nőtt. A valóságban ennél is többen

tartoztak ebbe a kategóriába. Korabeli becslések ugyanis csak a cigányok számát 100 ezer főre taksálták. A nemzetiségi kérdés mindazonáltal kiiktatódott a magyar társadalom és politika súlyos zavarokat okozó nagy belső problémái közül. Az ország határain belül maradt nemzetiségi csoportok egyikét sem jellemezte szeparatizmus vagy irredentizmus.

9. ábra. A népesség anyanyelvi megoszlása 1930-ban

10. ábra. A népesség felekezeti megoszlása 1930-ban

A lakosság felekezeti összetétele ugyancsak módosult. A román, szerb és ruszin lakosság leválásával a görögkeleti (ortodox) és a görög katolikus (unitus) egyház híveinek száma és aránya drasztikusan csökkent. A katolikusoké viszont 49%-ról (1910) 64-66%-ra (1920, 1941), a reformátusoké pedig 14%-ról 21%-ra emelkedett. Az izraeliták részaránya (5%) nem változott, az evangélikusoké pedig 7%-ról 6%-ra csökkent. Az egyes felekezetek területi eloszlása egyenlőtlen volt. Miközben a dunántúliak mintegy 80%-a katolikusnak vallotta magát, a Tiszántúl keleti megyéiben a reformátusok adták a többséget. Ezért és mint állandó tiszántúli egyházkerületi székhelyt Debrecent sokan „kálvinista Rómának” is nevezték. Az izraeliták elsősorban továbbra is a városokban koncentrálódtak. 56%-uk Budapesten és a megmaradt 10 törvényhatósági jogú városban élt. A városi lakosságnak összesen 11%-át, a törvényhatósági jogú városok lakosságának 15%-át és a fővárosiaknak 20%-át tették ki.

3.11. táblázat - 23. táblázat. Az összlakosság foglalkozás szerinti megoszlása a két világháború között

Megnevezés

1920

1930

1941

%

%

%

Mezőgazdaság

4 449 100

55,7

4 499 400

51,8

4 539 000

48,7

Ipar-forgalom

2 402 800

30,1

2 806 200

32,3

3 238 000

34,9

Ebből:

Bánya és ipar

1 639 700

20,6

1 998 300

23,0

2 366 000

25,4

Kereskedelem és hitelügy

407 000

5,1

469 100

5,4

517 000

5,5

Közlekedés

356 100

4,4

338 400

3,9

375 000

4,0

Egyéb

1 128 200

14,2

1 382 700

15,9

1 523 000

16,4

Összesen

7 981 100

100,0

8 688 300

100,0

9 320 000

100,0


Forrás: Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp., 1972, Kossuth – Közgazdasági és Jogi K., 184.

Az új határok a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyaira is hatást gyakoroltak. Mintegy felgyorsították a társadalomszerkezet normális, egyébként a gazdasági fejlődéstől függő és azt követő módosulását. A mezőgazdaságból élők aránya az 1910-es 62%-ról 1920-ra 55,8%-ra csökkent, tehát közel 7%-kal, miközben 1870 és 1910 között csak 13%- kal. A gazdaság lassú szerkezeti modernizálódásának társadalmi vetületeként 1920 és 1941 között tovább folytatódott ez az átrendeződési folyamat. Az agrárlakosság száma lényegében stagnált, s így az össznépességhez viszonyított aránya 1930-ra 51,8%-ra, majd 1941-re 48,7%-ra mérséklődött. A bányászatból, valamint az iparból-forgalomból élőké ugyanakkor az 1920-as 30,1%-ról 1930-ra 32,3%-ra, 1941-re pedig 34,9%-ra emelkedett. Hasonló ütemben nőtt az értelmiségi, illetve egyéb foglalkozási kategóriákban kimutatottak számaránya is. Foglalkozásszerkezeti viszonyai alapján – ahogy egyébként gazdasági fejlettségének mutatói szerint is – a két világháború közötti Magyarország a közepesen fejlett agrár-ipari országok, Portugália, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország közé tartozott.

Eltérően a nemzetiségi, felekezeti és foglalkozásszerkezeti megoszlástól, az osztály- és rétegviszonyok, azaz a társadalom alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyai alapvetően nem változtak. A különböző rétegek közötti hierarchikus, illetve kasztszerű, az életmódban, vagyoni helyzetben, művelődési szokásokban és az egymással való érintkezésben egyaránt megmutatkozó különbségek lényegében megmaradtak, s az egyes nagy csoportok egymással alig keveredve élték a maguk külön életét. Azok a módosulások, amelyek az egyes rétegek helyzetében, életviszonyaiban, belső összetételükben és egymáshoz való viszonyulásukban az új határok, a háború és a forradalmak, a gazdaság szerkezeti átalakulása és modernizálódása, valamint a különböző társadalompolitikai reformok következtében mégiscsak bekövetkeztek, többnyire „táboron belüli” változások voltak, s magát a hierarchiát alapvetően nem módosították.

A nagybirtokosok, tehát az ezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonosok száma a határváltozások következtében megcsappant. A századelőn még több mint kétezer nagybirtokost és nagybérlőt, s ezen belül nyolcszáz arisztokratát mutattak ki a statisztikák. 1930-ban azonban már csak 745-öt, illetve 350-et. A vagyonukat elvesztők közé tartozott többek között Bethlen István, aki a háború előtt 5 és fél ezer holdas földbirtokkal rendelkezett Erdélyben, s ebből származó jövedelme meghaladta az akkori miniszteri fizetést. Az impériumváltozás és a romániai földreform következtében a szülői kastély, a kastélypark s némely ingóságai kivételével szinte mindenét elvesztette, s azért, hogy a földtől ne szakadjon el teljesen, 1923-tól 1500 holdas birtokot bérelt a Dunántúlon. Ugyanígy vagy ehhez hasonlóan járt Teleki, Apponyi, Károlyi Gyula s még sokan mások. Régi exkluzív életvitelüket, melynek a hosszú külföldi utazások, az ismétlődő bécsi tartózkodások, a pazarlóan nagy személyzet, a fényűző bálok és estélyek szinte elengedhetetlen tartozékai voltak, az új helyzetben így sokan nem tudták többé fenntartani. A nagybirtok gazdasági súlya ennek ellenére nem csökkent, hanem nőtt a trianoni Magyarországon. Az 1000 holdon felüli nagybirtokosság az ország földterületének 1935-ben 30%-át tartotta kezében, miközben 1895-ben, az akkori országterületen csak 24%-át. S azok, akiknek megmaradtak birtokai, továbbra is zavartalanul hódoltak főúri szenvedélyeiknek. Többen – elsősorban az új helyzettel és ezen belül Horthy kormányzóságával megbékélni nem tudó habsbur- giánus, katolikus és „dunántúli” arisztokraták – a politikának is hátat fordítottak. Azok az arisztokraták, akik a Horthy-korszak negyedszázada alatt irányító szerephez jutottak, többnyire az „ősibb” és magyarabbnak tartott főnemesi családokból kerültek ki. Ezt az is példázza, hogy a kor három grófi miniszterelnöke közül kettő, Teleki és Bethlen egyaránt Erdélyből származott, s Bethlen ezen kívül még kálvinista is volt. Megingott, de még mindig hatalmas gazdasági erejére, történeti hagyományaira és változatlanul nagy társadalmi presztízsére támaszkodva a nagybirtokos arisztokrácia mindazonáltal a Horthy-korszak politikai életének is meghatározó tényezői közé tartozott. Az uralkodó eliten belül is különleges helyzetük azonban megszűnőfélben volt; a háború előtti helyzethez képest egyre inkább osztozniuk kellett a hatalmon más elitcsoportokkal.

A katolikus egyház 2,2 millió holdas földirtokvagyona ugyancsak megcsappant. A megmaradt 860 ezer hold azonban még mindig igen tekintélyes jövedelmet biztosított számára. A kulturális és egyéb egyházi intézmények fenntartása mellett ez a katolikus főpapok – az érsekek és a püspökök – főúri életmódjának fenntartásához is szolid alapot nyújtott.

A forradalmak után fellángolt antiszemitizmus – jóllehet változó erősséggel – az egész negyedszázad alatt megmaradt. A nagypolgárság domináns helyzetét ez azonban a legkisebb mértékben sem rendítette meg. A közvetlen politikai irányító szerep a nagytőkéseket ugyan továbbra sem jellemezte úgy és annyira, mint a arisztokráciát, ám befolyásuk a kormányzati politikára egyáltalán nem gyöngült, sőt inkább erősödött. A nagypolgárság ezekben az években szűnt meg „csendestársnak” lenni, s vált a nagybirtokosság nagyjából egyenrangú

partnerévé. Legkiemelkedőbb képviselőikkel Horthy időnként együtt bridzsezett, Bethlen pedig együtt vadászott. A politikai elit, s általában a high society éles különbséget tett a gazdaságilag sikeres, kulturálisan asszimilálódott és a társadalmi rendet elfogadó nagy- és középpolgárok, valamint a szegény és „izgága”, a társadalmi rendet felforgatni vagy radikálisan átalakítani igyekvő radikális intellektuelek között. Előbbieket – ha esetleg lenézték és parvenünek is tartották őket – partnerként kezelték, az utóbbiakat viszont minden módon diszkreditálni próbálták, és előszeretettel azonosították őket az utóbbi évtizedekben érkezett és még asszimilálatlan „galiciánerekkel”. A magyarországi zsidóellenes mozgalom – hangoztatta például 1921-es amerikai előadó körútja során Teleki Pál – nem a „zsidó vallás és általában a zsidóság ellen irányul”, hanem „a bevándorlással és a nemzet ellen forduló külföldiek csoportjával szembeni ellenállás kérdése ez”.[25] A néhány száz fős nagypolgárság vezető magját hagyományosan 50-60 monopoltőkés família alkotta, akik közé az 1920-as években emelkedett fel a Vida és a Perényi család.

30. Horthy Miklós kormányzó ésfelesége szokásos évigarden partyja a budai várban. 1936

A nagybirtokosok és a nagytőkések régi vitakérdése – a közös vagy önálló vámterület – a Monarchia felbomlásával értelmét vesztette. Az új vámrendszer bevezetése az 1920-as évek közepén más formában azonban ismét felszínre hozta az agrárius-merkantil ellentétet. Az ekkor megkötött kompromisszum úgy teremtett egyensúlyi helyzetet a két érdekcsoport között, hogy abból a nagytőkések profitáltak többet. Az 1920-as évek végétől jelentkező súlyos mezőgazdasági válság körülményei közepette ez az egyensúly felbomlott, s az ellentétek ismét kiéleződtek. Az agrárius tábor az iparilag fejlett országokhoz – elsősorban Németországhoz és Ausztriához – fűződő kapcsolatok erősítését követelte, míg az ipari és a banktőke inkább az agrárjellegű országokkal akart szoros kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni. Az 1920-as évek kompromisszumától eltérően, amely a merkantil érdekek győzelmét jelentette, ezt a csatát az agráriusok nyerték meg, s a nagytőke befolyása az 1930-as évek első harmadától relatíve csökkent. Az ország 1944-es megszállásáig mindazonáltal nem fenyegette komoly veszély érdekeiket.

Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 ezer kereső, az eltartottakkal együtt pedig 780 ezer fő, tehát a kereső és az össznépességnek egyaránt mintegy 9%-a tartozott. A középosztály mint társadalmi megnevezés már a századelőn parttalan fogalom volt, s egymástól sok szempontból igen messze álló társadalmi rétegeket és csoportokat foglalt magában. A két világháború között tovább nőttek ezek a távolságok. A századelő történelmi középosztályának legfelső csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosok – mintegy 2200 család – jelentős része, továbbá az államapparátus vezető tisztviselői – ugyancsak néhány ezer család – lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétől az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották. Közülük került ki a legfőbb állami hatalom birtokosa, Horthy Miklós, s ők tartották kezükben a hadsereg, a csendőrség és a közigazgatás számos kulcspozícióját is. 1927-ben a nemesi, de nem arisztokrata származásúak töltötték be a miniszterelnöki hivatal vezető posztjainak 52%-át, a Külügyminisztériumban 45, a Belügyminisztériumban 43, s a Pénzügyminisztériumban 33%-át. A 24 alispánból ugyanekkor 13 minősült dzsentrinek. Ezt a néhány ezer fős réteget változatlanul igen erős elhivatottságtudat jellemezte. A nemzet gerincének tartották magukat, s különböző privilégiumaikat természetesnek vették. Ilyen kiváltságnak, s egyben az „úri életforma” fontos jellemzőjének minősült a rövid és igen flexibilis munkaidő, amely általában délelőtt 9-10 órától 1-2 óráig, majd egy hosszú ebédszünet után 2-3 órától 4-5 óráig tartott, valamint a pontosan ugyancsak szabályozatlan, 2 és 6 hét között váltakozó nyári fizetett szabadság.

Társadalmi értelemben nemigen emelkedett, de továbbra is gondtalanul és jómódban élt a városi középpolgárság. A 10-100 munkást foglalkoztató üzemtulajdonosokat, az 5-20 segédet alkalmazó üzletházak tulajdonosait, valamint a nagyobb bérházak birtokosait ide sorolva számuk mintegy 6-7 ezer főt tett ki. Bár többségük közvetlenül függött a gazdasági élet konjunktúráitól és dekonjunktúráitól, vagyonuk általában elegendőnek bizonyult az időnként felmerülő nehézségek áthidalására és a minden tekintetben úri életvitel zavartalan folytatására.

A nagy- és középbirtokosok, nagy- és középtőkések, valamint a vezető állami tisztviselők a trianoni változások és a gazdaság teljesítőképességének hullámzásai ellenére az első világháború előtti helyzethez hasonlóan a Horthy-korszak negyedszázada alatt is kihívóan magas életszínvonalat tudtak biztosítani a maguk számára. Az össztársadalom 0,6%-át kitevő felső „52 ezer” köreiben, amelyek lényegében fedték a fenti rétegeket, az egy főre jutó éves jövedelem összege Matolcsy Mátyás számításai szerint 1930-1931-ben, tehát a válság idején 17 800 pengőt tett ki. Ez meghaladta az országos átlag harmincháromszorosát. A 0,6%-ot kitevő felső 52 ezer rendelkezett az összes egyéni jövedelem 20%-ával, amely a magyarországinál jóval magasabb egy főre jutó nemzeti jövedelemmel rendelkező amerikai és németországi jövedelemelosztáshoz képest is aránytalanul magas volt. Ugyanebben az időben a német társadalom felső 0,7%-a az összes egyéni jövedelemnek ugyanis csak 9,8%-át, az Egyesült Államok felső 3%-a pedig 22%-át kapta.

3.12. táblázat - 24. táblázat. Az egy főre jutó jövedelemmegoszlás társadalmi rétegek szerint 1930-1931-ben

Társadalmi réteg

Számuk (ezer fő)

Arányuk

(%)

Egy főre jutó jövedelem (pengő)

Jövedelem az átlaghoz viszonyítva (%) (534 pengő = 100%)

Nagybirtokosok és nagypolgárok

52

0,6

17 800

3335

Középosztály

1582

18,2

1 050

197

Parasztok (10-100 kat. holdasok)

748

8,6

432

81

Bányászok és kohászok

112

1,3

427

80

Városi (ipari, közlekedési) munkások

1903

21,9

376

71

Önálló kisiparosok

468

5,4

320

60

Ipari napszámosok

224

2,6

250

47

Parasztok (1-10 kat. holdasok)

1750

20,1

227

43

Mezőgazdasági cselédek

560

6,9

205

38

Mezőgazdasági napszámosok

1250

14,4

183

34

Összesen

8688

100,0

534

100


Forrás: Matolcsy Mátyás: A magyarországi jövedelem- és adótehermegoszlás. Bp., 1938, Universitas Kiadó, 28.

A nagybirtokossághoz és a nagypolgársághoz közvetlenül kötődő és ugyancsak kimagaslóan jó életkörülmények között élő középbirtokosok, középpolgárok és vezető állami tisztviselők azonban csak töredékét tették ki az úgynevezett középosztálynak. A túlnyomó többség beosztott tisztviselő, magánalkalmazott és professzionális értelmiségi foglalkozású volt. Számuk 1920-ban megközelítette, 1930-ban pedig jóval felülmúlta a 300 ezret. E réteg dinamikus növekedésére jellemző, hogy az érettségizettek száma – amely nagy- jában-egészében fedte a középosztálybeliek számát – 1941-re elérte a 429 ezret. A tisztviselő-értelmiségi réteg a háború előtti helyzethez hasonlóan továbbra is igen differenciált képet mutatott. A jól menő magánpraxist folytató orvosok és ügyvédek, a sikeres írók, művészek és egyetemi tanárok a felső középosztály életformáját élték: 4-6 szobás lakásban laktak, cselédet, nevelőt, sőt esetleg még inast és szakácsnőt is tartottak, s a nyarak egy részét ugyanúgy valamelyik tengerparton töltötték, mint az úri középbirtokosok, középpolgárok és a vezető köztisztviselők. Az egyik legsikeresebb és a legtöbbet kereső magyar író, Herczeg Ferenc éves jövedelme 1940-ben elérte a 76 ezer pengőt. Kernstok Károly festőművész 59 ezer, Dohnányi Ernő zeneszerző 47 ezer, Huszka Jenő 43 ezer, s Molnár Ferenc 26 ezer pengő után fizetett adót. Ugyanebben az időben a magyar „királyi” miniszterelnök havi fizetése 2785 pengőt tett ki. A többség azonban távolról sem tudott lépést tartani ezzel a tempóval. Sokuk életnívója csökkent, és a kispolgári szint felé közelített. A háború előtt háromszobás lakásnál alább „igazi” középosztálybeli család nemigen adhatta. A két világháború között megnőtt körükben az érdeklődés a kétszobás lakások iránt, és négyszobásokra alig mutatkozott kereslet. Az alsóközéposztály-beliek által fogyasztott étkek között csökkent a húsok szerepe, és a főzelékek mellett gyakori vacsoraétellé vált a kávé és a kakaó. Legrosszabb helyzetben közülük is a menekült értelmiségiek (43 ezer családfenntartó, s mintegy kétannyi családtag) voltak, akik szükséglakásaikból sokszor csak többéves várakozás után tudtak normális otthonokba költözni. Az egy családtagra jutó átlagos évi jövedelem e rétegek körében 1930-1931-ben 1000 pengő körül mozgott, amely az országos átlagnak csaknem kétszerese volt. A bűvös határnak tekintett havi 200 pengőt, amellyel a kicsit későbbi nóta szerint az ember már könnyen viccelt, többségük tehát elérte. Az V. fizetési osztályba sorolt miniszteri tanácsosok 1928-ban havi 8-900 pengőt, a IX.-be sorolt miniszteri fogalmazók pedig 270-300 pengőt kerestek. Az egyetemi tanár kezdő fizetése 1941-ben havi 574, a középiskolai tanáré 226, az elemi iskolai tanítóé 163 pengőre rúgott. A nyugdíjkorhatár felé közelítők ennek azonban akár kétszeresét, sőt kivételes esetben majdnem háromszorosát is megkereshették. Szekfű Gyula éves jövedelme 1942-ben például 33 ezer pengőt tett ki, majdnem annyit, mint Jávor Pál színművészé. A fizetések reálértékét természetesen az árak alakulása is nagyban befolyásolta. Ezt is beszámítva azt mondhatjuk, hogy a köz- és magánalkalmazottak reálkeresetei egyaránt 1929-ben tetőztek. A válság alatt jelentősen csökkentek, majd a 30-as évek közepétől ismét emelkedtek. A válság előtti szintet azonban többé nem érték el, és a háború előttinek mindvégig alatta maradtak. A közép- és alsó középosztály életszínvonalának ingadozásaiból s egyes rétegeinek életszínvonal-csökkenéséből következett, hogy az uralkodó elit és a felső középosztály alapvetően status quo-párti attitűdjével és többé vagy kevésbé liberális konzervativizmusával szemben ezek a rétegek jóval nagyobb fogékonyságot mutattak a különböző radikális törekvések iránt.

Az uralkodó elit és a középosztály, tehát nagyjából az érettségizettek alkották az úriemberek világát. Közöttük és a társadalom több mint 90%-át kitevő „kendek” között ugyanakkora szakadék tátongott, mint a századelőn. Nem e társadalom valamely radikális kritikusa, hanem az évek során annak „hivatalos” történetírójává előlépett Szekfű Gyula állapította meg az 1930-as évek közepén, hogy „...sem a társadalmi tagozódás, sem a

társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek. Középosztálybeli intelligenciánk legfeljebb ha múló kívánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeledett az alatta álló néposztályokhoz és sem a parasztság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosítása demokrácia útján nem haladt előre lényegesebben. A társadalom tovább élte csoportokra bomlott életét, s borzongva a kommunista forradalmi kor emlékeitől, mindennemű demokratikus fejlődéstől ösztönösen elzárkózott.”10 Ez a társadalmat urakra és nem urakra, s az urakat is kisebb és nagyobb urakra osztó mentalitás tükröződött a címek és rangok szigorú hierarchiájának továbbélésében, s a külföldiek számára teljességgel felfoghatatlan magyar érintkezési és köszönési formák bonyolultságában. Akkor, amikor Franciaországban már mindenki Monsieur, Madame vagy Mademoiselle, az Egyesült Államokban pedig Mister, Mistress vagy Miss volt, és a főrangúakat jobbára Angliában is egyszerűen csak Ladynek vagy Sirnek szólították, amikor asszony és asszony között a formalizáltabb német világ is csak a gnadige jelző használatával tett különbséget, akkor Magyarországon „Kovácsot” vagy „Kovácsnét”, sőt még „Kovács urat” is csak a társadalom alantas szféráiban lehetett sértődés nélkül keresni. Egyébként el kellett dönteni, hogy az illetőt tekintetes, nagyságos, méltóságos vagy kegyelmes úrnak, illetve asszonynak szólítjuk-e, s ha főnemes volt, akkor azt is, hogy egyszerűen csak gróf vagy báró úrnak, illetve kegyelmes vagy méltóságos gróf, illetve báró úrnak. Horthy Miklósnak a főméltóságú kormányzó úr megszólítás járt. „Jó napot”-tal vagy „Jó napot kívánok”-kal csak kispolgárok és munkások köszöntek egymásnak, illetve az urak a nem uraknak, „Dicsértessék”-kel vagy „Adj’isten”-nel pedig a falusiak. Az egymással egyenrangú és tegeződő urak többnyire úgy üdvözölték egymást, hogy „Szervusz” vagy „Szerbusz”, s ha nem voltak egyenrangúak, vagy nagy korkülönbség választotta el őket, akkor az alacsonyabb rangú, illetve a fiatalabb hozzátette: „Kérlek”, „Kérlek alássan” vagy „Tiszteletem”. A nem urak az urakhoz a rang megjelölése előtt gyakran az „Alázatos szolgája” vagy „Alázatos tiszteletem” megszólítással fordultak, s a cselédek a ház urát és asszonyát egyaránt „Kezicsókolom”-mal üdvözölték. Az 1930-as évek populárisabb légkörében többen javasolták ezen anakronisztikus érintkezési formák felváltását demokratikusabb és uniformizáltabb megoldásokkal. Foganatja ezeknek azonban alig lett.

A középrétegekhez sorolható, de a középosztálytól mégis élesen elkülönülő városi és falusi kispolgárság keresőinek száma 1930-ban valamivel meghaladta a félmilliót. A kereső népesség 12-13%-át tették ki. A családtagokkal együtt mintegy 1 millió 300 ezer ember, tehát az összlakosság 15%-a élt ebben az átmeneti állapotban. Túlnyomó többségük továbbra is önálló, de legfeljebb csak egy-két tanulóval vagy segéddel dolgozó kisiparos és kiskereskedő volt, s a fegyveres testületek altisztjei, a különböző hivatalok és intézmények hivatalsegédei, a vasúti kalauzok, postások, házmesterek, rendőrök és csendőrök a kispolgárságnak csak alig egyötödét tették ki. A keresztény kispolgárság a baloldali forradalmakra való visszahatásként politikailag radikalizálódott. Radikalizmusra való hajlama – a középosztály jelentős részéhez hasonlóan – az 1920-as években mérséklődött, majd a válság alatt és után ismét megerősödött. Életszínvonaluk, jövedelmi viszonyaik alakulásáról általánosan érvényes megállapítást szinte lehetetlen tenni. A többséget adó kisvállalkozók alsó csoportjait az állandó lesüllyedés veszélye fenyegette, a felsőket a felemelkedés reménye éltette. A sikeresek a középosztály alsó és középső csoportjainak a színvonalán éltek, a kevésbé szerencsések viszont ajobb szakmunkásokénál is sanyarúbb körülmények között. A kis jövedelmű önálló kisiparosság családtagonkénti éves bevétele 1930-1931-ben például csak 320 pengő, tehát az országos átlag 60%-a volt. Bizonyos, hogy a kispolgári létben maradáshoz – valószínűleg még inkább, mint a háború előtt – állandó és szívós munka szükségeltetett. Ugyanakkor tény az is, hogy a kis műhely és az apró üzlet valamiféle viszonylagos létbiztonságot mégiscsak nyújtott. A kisvállalkozók helyzetének bizonytalanságával szemben a fix fizetésű, nyugdíjjogosult, s gyakran a szolgálati lakás előnyeit is élvező állami és egyéb alkalmazottak munkafeltételeit és szerény jövedelmi viszonyait viszont az állandóság, a kiszámíthatóság és a létbiztonság jellemezte. A XI. fizetési osztályba sorolt állami irodasegédtisztek 1928-ban havonta 200 pengő körüli fizetéseket kaptak. Reálkeresetük a későbbiekben a közalkalmazottakéhoz és a felsőbb kategóriájú köztisztviselőkéhez hasonlóan csökkent, s még 1942-ben is csak 88%-a volt az 1929-esnek. Egy rendfokozat nélküli kezdő közrendőr 1941-es havi fizetése 80 pengőt tett ki. A kispolgárság igen nagyfokú heterogenitásából adódott, hogy politikai magatartása ugyancsak nagy változatosságot mutatott. Az 1920 utáni konzervatív restaurációnak éppúgy akadtak közöttük hívei, mint a status quót balról ostromló demokratikus erőknek, illetve a jobbról támadó prefasiszta, majd fasiszta jellegű csoportosulásoknak.

A városi középrétegeken, s különösen a középosztályon belüli egyik nagy választóvonal továbbra is a keresztény-zsidó ellentét mentén húzódott. Az állás nélküli vagy egzisztenciájában fenyegetett, s ezért többé vagy kevésbé frusztrált értelmiség és kispolgárság keresztény részének a forradalmak után jóval nagyobb körei tették magukévá az antiszemita propaganda jelszavait, mint korábban. Bangha Béla, Szekfű Gyula, Szabó Dezső és mások érvelése a zsidóság „térhódításáról” általánosan elfogadott tétellé, s intézményes háttérbe szorításuk igen sokak által támogatott követeléssé vált. Ennek a hangulatnak lett eredménye az 1920. évi XXV. tc., azaz a numerus clausus, amelynek következtében az izraelita felekezetű egyetemi hallgatók 1918 előtti 30-34%-os aránya az 1920-as évek első felében 8-11%-ra csökkent. Az egyes foglalkozási kategóriákban korábban kialakult reprezentációs arányok azonban egyelőre nem változtak érdemben. 1930-ban a kereskedelmi és a banktisztviselőknek 70-80%-a, a kereskedőknek mintegy 60%-a, az ügyvédeknek fele, a magántisztviselőknek, orvosoknak, újságíróknak, szerkesztőknek harmada, a színészeknek negyede, az iparosoknak 11%-a, a közszolgálati tisztviselőknek 7%-a, s a munkásoknak 5%-a vallotta magát izraelitának.

Az 1920-as évek második felének látványosan javuló gazdasági és szociális körülményei közepette a háború utáni években különösen erős antiszemitizmus mérséklődött. A nagy gazdasági válság alatt és után azonban ismét felerősödött. Változott a keresztény-zsidó ellentét külső megítélése is. A magyar antiszemitizmusra a nemzetközi környezet az 1920-as években mérséklőleg hatott. Az 1930-as évek közepétől legfontosabb külpolitikai partnernek számító náci Németország részéről viszont hathatós támogatásban részesült. E két tényező együttesen vezetett oda, hogy 1938-1939-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben. Az első (1938. évi XV. tc.), amely még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint az újságírói, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák izraelita vallású tagjainak a számát. Az üzleti életben ezt az arányt 5-10 év alatt, s az értelmiség körében ugyancsak fokozatosan, az új működési engedélyek kiadásának korlátozásával kívánták elérni. Az úgynevezett II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.), amely már faji alapra helyezkedett, az ügyvédi, orvosi, mérnöki, sajtó-, színházi és filmművészeti kamarák zsidó tagjainak arányát fokozatosan 6%- ra kívánta csökkenteni, az állami alkalmazottak köréből pedig 5 éven belül minden zsidót ki kívánt zárni. Zsidók nem lehettek többé színházigazgatók, valamint újságszerkesztők és lapszerkesztők sem, kivéve a zsidó újságokat. A kereskedelemben és az iparban a korábban megállapított 20%-ot 12%-ra szállították le. S végül korlátozták a zsidók tulajdonában lévő földbirtokok nagyságát is. A törvény előírásai szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. Becslések szerint az I. zsidótörvény mintegy 15 ezer embert fosztott meg a képzettségének megfelelő állástól, míg a II. legalább 200 ezerre vonatkozott közvetlenül. A közvetve érintettek száma, akiktől az általános hangulathoz alkalmazkodva barátaik elfordultak, s akiket környezete megbélyegzett, azonban ennél jóval magasabb volt. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból – amelyet a XIX. század végén és a XX. század elején még csak egy törpe minoritás követelt – e két törvénnyel – amely ellen csak nagyon kevesen tiltakoztak – kegyetlen valósággá vált. (Szgy. I/289-291., 309-316.) Egyebek mellett ezt tükrözte az is, hogy a vegyes házasságok aránya, amelyek az 1920-as évek közepétől 1938-ig az 1910-es évekre jellemző – Budapesten 15-20, vidéken 7-10%-os – szint körül mozgott, 1939-1940-ben ismét drasztikus csökkenésnek indult.

A parasztság továbbra is az ország lakosságának többségét tette ki. Számuk az 1920 és 1941 közötti két évtizedben nagyobb ingadozás nélkül 4,4-4,5 millió körül stagnált. Ez azt jelentette, hogy arányuk 55%-ról 48%-ra csökkent. Az 1920-as földreform és a birtokelaprózódás következtében az 1 és 5 hold alatti törpegazdaságok száma 1920 és 1930 között 34, az 5 és 10 hold közöttieké 18, s a 10 és 20 hold közöttieké 11%-kal, együttesen több mit 100 ezerrel növekedett. A teljesen föld nélküli agrárproletárok száma ugyanekkor közel 200 ezer fővel csökkent. 1930-ban az 5 hold földnél többet birtokló kis-, közép- és gazdagparasztok és családtagjaik tették ki az összparasztság 30%-át, az 1 és 5 hold közötti törpebirtokos családok a 24%-át, s a teljesen vagy csaknem teljesen földtelenek adták a maradék 46%-ot. Utóbbiakon belül a legnépesebb, több mint 1 milliós csoportot továbbra is a föld nélküli vagy egy hold alatti konyhakerttel rendelkező napszámosok (28%) képezték, s a gazdasági cselédek és családtagjaik csak az összparasztság 13%-át (597 ezer fő) reprezentálták. E két utóbbi kategória összlakossághoz viszonyított aránya 1910 és 1930 között 24%-ról 21,5%-ra csökkent. A környező országokban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában élő föld nélküli parasztság 7 és 9% közötti arányához képest azonban még ez is igen magas volt.

A paraszti életkörülmények és -viszonyok lassú modernizálódása folytatódott. A mezővárosok mellett a nagyobb falvakba is eljutott a villany, s megjelent a mozi, majd a rádió. A népviselet és a házi készítésű ruhadarabok egyeduralma a legtöbb helyen már megszűnt, s a városokhoz közel eső, vasút menti és piacra termelő falvak lakóin vasárnaponként egyre gyakrabban lehetett félmagas sarkú cipőt és könnyű városi ruhát, illetve kék vagy fekete szövetből készült kabátot, pantallót vagy „sonkanadrágot” (bricsesz) látni. A háború előtti falu, amelyben – konstatálta a szülőfalujába látogató Móricz Zsigmond 1940-ben – „még ingben-gatyában jártak, árvalányhaj és darutoll volt a legények kalapjánál”, „cifraszűrt” viseltek, s az öregek gubát, subát és ködmönt – a két és fél, három évtized alatt eltűnt.11 Lassan, de modernizálódott a parasztság viselkedése és gondolkodásmódja is. A falu népe nem eléggé úrtisztelő, nem fogadja el feltétel nélkül a háború előtti tekintélyeket, s véleményformálásában önállóságra törekszik – állították a vele foglalkozók. S ez igaz is volt annyiban, hogy az urak és parasztok közötti patriarchális viszony korábban kezdődő felbomlása a húszas és a harmincas években valóban előrehaladt. Azt, hogy Móricz „boldog emberét”-ét a falu jegyzője kiadós pofonokkal tanította a századelőn „tisztességre”, Magosliget lakói észre sem vették, s Joó György is beletörődött a világ akkor még öröknek tűnő rendjébe. A Horthy-korszak háborút, forradalmakat és ellenforradalmat megélt fiatal parasztgenerációi hasonló eseteken legalábbis felháborodtak.

Az életkörülmények és a gondolkodásmód modernizálódása természetesen nem egyforma mértékben jellemezte valamennyi paraszti réteget. Mind anyagi, mind társadalmi és politikai értelemben elsősorban a birtokos parasztság, s ezen belül is a közép- és gazdagparasztság emelkedett. A 20 hold fölötti gazdaságok keresőit és eltartottjait összevonva ezek száma azonban nem haladta meg a 300 ezer főt, illetve az összparasztság 7%-át. Ez a paraszti réteg a háború alatt és után anyagilag megerősödött, s elért életszínvonalát – eltekintve a 30-as évek elejétől – a későbbiekben is tartani tudta. Ez volt az a réteg, amely fiúgyermekeit gimnáziumba és gazdasági főiskolákra, leánygyermekeit pedig polgáriba küldte, s társadalmilag már maga is a falusi intelligencia partnerévé vált. Berobbanásuk a politikai életbe – csakúgy, mint a kispolgárságé – már kevésbé bizonyult tartósnak. A kormányzati politikára gyakorolt 1919-1920-as befolyásukat a későbbiekben jórészt elvesztették. A falusi és mezővárosi képviselő-testületekben azonban továbbra is meghatározó maradt szerepük.

Ajóval nagyobb, több mint 1 milliós (24%) 5 és 20 hold közötti kis- és középparasztok, valamint az ugyanilyen számú és arányú 1 és 5 hold közötti törpebirtokosok életkörülményei sokkal szegényesebbek, az utóbbiaké nagyon gyakran kifejezetten nyomorúságosak voltak. A kisgazdaságokra jellemző holdankénti 100-150 pengős évi jövedelem konjunkturális időszakokban is csak akkor nyújtott biztonságot gazdájuknak, ha nem voltjégverés, aszály vagy egyéb természeti csapás. Kedvezőtlen időjárási viszonyok és rossz termés esetén nemcsak a részben egyénként is bérmunkából, illetve részes földművelésből élő törpebirtokosok, hanem a kisparasztok is szükséget szenvedtek, sőt nélkülöztek.

Matolcsy Mátyás már idézett számításai szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelem a 10 és 100 kat. hold közötti földbirtokkal rendelkező parasztcsaládok körében 1930-1931-ben 432 pengő, az átlagos 534 pengő 81%-a, az 1 és 10 holdasok körében pedig mindössze 227 pengő, tehát az átlagos jövedelem 43%-a volt. Tekintettel arra, hogy a válság alatt szétnyílt agrárolló következtében az 1930-as évek első felében a mezőgazdasági lakosság jóléti indexe nagyobb mértékben csökkent, mint az iparból és forgalomból élőké, ezek a számok torzítanak. Ha az 1939-1940-es jövedelmeket hasonlítanánk össze, amikor a mezőgazdasági lakosság jóléti indexe nemcsak elérte, hanem 1%-kal meg is haladta az 1929-est, az ipari munkásságé pedig 5-6%-kal alatta maradt az 1929-esnek, valamivel nyilván kedvezőbb képet kapnánk. Ez sem változtatna azonban azon a tényen, hogy a birtokos parasztság egy főre jutó jövedelme az egész időszakban igen alacsony szinten állt, s az országos átlagot csak a 20, vagy inkább csak a 30 holdnál is több földdel rendelkező parasztcsaládokban közelítette meg. A legfelsőbb, leggazdagabb rétegektől eltekintve a birtokos parasztság életvitelét és fogyasztási szokásait ezért szükségszerűen a takarékosság és a szigorú beosztás jellemezte. Ha egyesek mégis képesnek bizonyultak némi megtakarításra, akkor azt nem életkörülményeik javítására, házépítésre vagy ruházkodásra, hanem földvásárlásra fordították. Elsősorban ezzel a kuporgató attitűddel függött össze a magyar társadalom egyik ragályként terjedő betegsége: az egyke, azaz a családonkénti gyermeklétszám korlátozása egy örökösre. Bár az agrárkutatók erre már a század elején felfigyeltek, a két világháború között még markánsabbá vált ez a tendencia. Minden ezer lakosra Magyarországon 1880- ban még 44,9, 1900-ban 39,3, 1920-ban 31,1, az 1931-1935. évek átlagában azonban már csak 21,2 születés esett. Ezt jelentős részben a paraszti egykézés okozta, amit viszont a földhiányra, illetve a birtokosztódástól való félelemre lehetett visszavezetni.

A föld nélküli szegényparasztság egyik nagy rétegét az uradalmi cselédek alkották. Számuk 1930-ban 216 ezer keresőt s közel kétszer annyi eltartott családtagot tett ki. Helyzetük a háború előttihez hasonlóan viszonylag biztonságos, ugyanakkor rendkívül kiszolgáltatott és megalázó volt. Egész évre szerződtették őket, munkaviszonyukat általában minden akadály nélkül meghosszabbíthatták, s a századforduló óta élvezhették a betegség és baleset elleni kötelező biztosítás előnyeit is. Béreik a Tanácsköztársaság bukása után erősen csökkentek, később viszont emelkedtek. A századfordulón a felnőtt nős cseléd évi 20-50 koronát, 10-16 mázsa gabonát s – egyéb természetbeni juttatások mellett – 400 és 1600 négyszögöl közötti illetményföldet kapott. Az 1920-as évek második és az 1930-as évek első felében átlagosan 40 pengő, 18 mázsa gabona és 1500-1900 négyszögöl illetményföld volt a „kommenció”, azaz a cselédbér. E téren tehát kimutatható némi kedvező változás. Lassan és kismértékben, de lakásviszonyaik is javultak. Az 1907. évi XLV tc. előírásainak szellemében folytatódott a cselédcsaládok önálló lakáshoz juttatása. Tipikusnak azonban továbbra is az általában sárgára meszelt, hosszú, s az istállókkal és a disznóólakkal egybeépült cselédházak számítottak, amelyekben egy családot a gyermekszámtól függetlenül legtöbbször egy szobában helyeztek el. Megmaradt a közös konyha is, amelyen csökkenő arányban négy, s növekvő arányban két cselédcsalád osztozott. Mindenféle juttatást beszámítva az egy főre jutó éves jövedelem 1930-1931-ben körükben 205 pengőt tett ki, ami az országos átlagnak csak 38%-átjelentette. Valószínű azonban, hogy a válság előtti és utáni időszakokban ennél esetükben is magasabb jövedelemszinttel számolhatunk.

A nincstelen parasztság másik nagy rétegébe, a föld nélküli mezőgazdasági napszámosok közé 1930-ban mintegy 500 ezer kereső s ennél valamivel több eltartott családtag tartozott. Számuk 1920-hoz képest – a földreformnak köszönhetően – közel 200 ezerrel csökkent. A kormányzat törekedett arra is, hogy lakásviszonyaikjavuljanak. A földreform keretében mintegy 260 ezer telket osztottak ki igen jutányosan a szegényparasztok között, s 1920 és 1930 között 266 ezer új ház épült fel a falvakban. A falusi lakásépítés támogatása 1927-től a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet, közkeletű nevén a FAKSZ feladata volt, amely 1938-ig 41 ezer építkezőnek biztosított előnyös hitelt. A támogatottak közül minden negyedik tartozott a mezőgazdasági munkássághoz. Mindennek ellenére, ha volt társadalmi réteg, amelynek globális helyzete nem javult érdemben a negyedszázad alatt, akkor az kétségkívül a mezőgazdasági napszámosság volt. A mezőgazdasági munkaerő-kínálat a háború előtt is jóval meghaladta a keresletet. Akkor azonban több feszültséglevezető lehetőség is kínálkozott. Egyfelől a nagy közmunkák, vasút- és útépítések, valamint vízszabályozás, másfelől a kivándorlás. A két világháború között egyik lehetőség sem állt fenn, illetve mindkettő csak igen korlátozottan. Az Amerikai Egyesült Államok, ahová a háború előtt a legtöbb magyarországi „Földnélküli János” vándorolt, teljesen elzárkózott újabb emigráns tömegek befogadása elől, s nagyobb közmunkák is csak viszonylag ritkán adódtak. Így már az

1929-1931-es nagy válság előtt jelentős volt a munkanélküliség. Egy földmunkás évente átlagosan 180 napot tudott dolgozni, s a napszámbérek 1929 és 1940 között 1,25 és 2,79 pengő között mozogtak. Ebből adódott, hogy a mezőgazdasági napszámosok és családtagjaik egy főre eső éves jövedelme (183 pengő) még az uradalmi cselédekét sem érte el, s az országos átlag egyharmadát éppen csak meghaladta (34%). Korabeli számítások szerint egy napszámoscsalád éhezés nélkül csak úgy tudott megélni, ha az anya és a serdülő gyermekek is munkát vállaltak és kaptak. Fő étkeik azonban még ez esetben is a kenyér és a különböző tésztafélék, illetve a krumpli, bab, káposzta és a hagyma különböző variációi voltak, amelyhez hús csak kivételes alkalmakkor társult. 1936-ban, amikor a derekegyházi parasztgyerekek körében Féja Géza felméréseket végzett Viharsarok című szociográfiájához, kiderült, hogy tejetjó, ha havonta egyszer láttak, s azt, hogy mi a vaj, az egész faluból egyetlen gyermek tudta. A napszámosokra ráadásul a kötelező betegségi és baleseti biztosítás sem terjedt ki, s ezért orvoshoz is csak a legritkább esetben fordultak.

A mezőgazdasági napszámosok nyomorúságos és kilátástalan helyzetéből adódott, hogy a nagy válság alatt és után a XIX. század végéhez hasonlóan ismét terjedni kezdtek körükben a nazarénus, adventista, baptista, pünkösdista és egyéb szekták, amelyek a földi nyomorúságért és szenvedésért cserébe túlvilági boldogságot ígértek. A szegényparasztokra támaszkodott az a kaszáskeresztesnek nevezett mozgalom is, amelynek néhány vezére az 1930-as évek közepén a városok, illetve Budapest megrohanásával és a gazdagok vagyonának szétosztásával akart igazságot tenni. (Szgy. I/244-251.) A szőregi tanító 1936 karácsonyán feltett kérdésére, hogy mit tennének, ha ezer pengőjük lenne, a 10-12 éves diákok megrendítő válaszokat adtak. „Ha ezer pengőm lenne, először is vennék egy kis házat, hogy ne kelljen édesapámnak szolgálni. Mert mindenki szívesebben dolgozik a sajátjában, ezért földet is vennék s abban szépen dolgoznánk. [...] Felruházkodnánk mindnyájan és boldogan élnénk” – írta az egyik. „Ha ezer pengőm volna, [.] legelőször vennék egy hold szőlőt házzal együtt. Ez volna a legfontosabb, mert nem kellene édesapámnak hajnali két órakor felkelni és késő este lefeküdni” – álmodott a másik. S a többiek is szinte kivétel nélkül ezt írták. Kis ház, darab föld, s esetleg még egy ló „viselt hámmal” és ekével – ez volt a réteg földi vágyainak netovábbja.[26]12

A társadalmi robbanás elkerülése érdekében az 1930-as évek második felében két szerény birtokpolitikai reformkísérlet történt a szegényparasztság helyzetének javítására. Az első az 1936. évi telepítési törvény (XXVI. tc.) volt, amely 25 év alatt 34-35 ezer 8-10 holdas életképes családi kisbirtokot akart létrehozni, s emellett támogatta volna kishaszonbérletek kialakítását is. A végrehajtás azonban igen vontatottan indult, s csak 1939-ben, a II. zsidótörvény elfogadása után gyorsult fel, amelynek keretében mintegy 5 ezer zsidó birtokost köteleztek több mint 400 ezer hold föld átengedésére. Az első 5 évben, tehát 1941-ig a tervbe vett mennyiség mintegy felét, azaz 230 ezer holdat osztottak szét szerény megváltás ellenében. Sokkal nagyobb volumenűnek ígérkezett az 1940. évi IV. tc., amely a következő 10-15 esztendő alatt évi 100 ezer, összesen tehát 1,5 millió kat. hold föld szétosztását tervezte bérletek és házhelyek formájában. Ennek végrehajtását viszont a háborús körülmények akadályozták. Az 1920-as földreformhoz képest ezeknek a törvényeknek a hatása ezért szűk körű és korlátozott volt. (Szgy. I/278-282., 319-320.)

A szegényparasztság helyzetének nyomorúságos voltát és jövőjének kilátástalanságát fokozta, hogy 1938-ig társadalombiztosításuk kiterjesztése terén sem történt előrehaladás. A baleset ellen biztosított mezőgazdasági dolgozók száma 1938-ban még mindig csak 355 ezer főt tett ki, a mezőgazdaságból élő összes keresőnek kevesebb mint 20, a földtelenek- nek pedig kevesebb mint 40%-át. A föld-, illetve parasztkérdés ezért a Horthy-korszaknak éppen olyan nagy és megoldásra váró problémája volt, mint a „boldog békeidők”-nek. A városi proletariátus összlétszáma 1920-ban 900 ezer főt, vagyis az egész magyarországi kereső népesség 24%-át tette ki. 1930-ra számuk 1 millió 150 ezerre, arányuk pedig 29%- ra emelkedett. Az 1930-as években folytatódott ez a folyamat, s az 1930-as évek végére a városi munkásság aránya valamivel 30% fölé emelkedett. Az 1930-as adatokat alapul véve ezen belül 20% volt a jórészt csak átmenetileg városlakó házicselédek s az ipari és mezőgazdasági munka között ingázó „kétlaki” napszámosok aránya, s 23% a kereskedelmi, banki, közlekedési, közszolgálati és egyéb munkásoké. A fennmaradó 57%, azaz 660 ezer kereső csekély töredéke (34 ezer fő) bányászként, túlnyomó többsége pedig ipari munkásként dolgozott. Az ipari munkások mintegy fele 20 főnél több alkalmazottat foglalkoztató, tehát gyárnak tekinthető üzemekben, fele pedig kis- és középüzemekben dolgozott. Ez utóbbiakon belül továbbra is jelentős súlyt képviseltek az 1-3 fős kisipari műhelyekben dolgozók, az összes munkásnak mintegy negyede.

Követve az iparszerkezet átalakulását az ipari munkásság belső – szakmák és nemek szerinti – összetétele módosult. Döntően a textilipar fejlődése miatt a női munkásság számaránya 1921 és 1938 között a gyári munkások 26%-áról 32%-ára emelkedett. Hasonló mértékben, mintegy 10%-kal csökkent a szakmunkások, s nőtt a betanított és tanulatlan segédmunkások aránya. Ezek a belső szerkezeti változások kihatottak a munkásság politikai orientációjára. Az első generációs, jórészt paraszti környezetből érkező, illetve női munkaerő növelte a mozgalmi tradíciók nélküli és politikailag iskolázatlanabb munkásság részarányát. Egyéb okok mellett ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalomban részt vevők számaránya az 1920-as évek eleje és vége között 30-35%-ról 10%-ra csökkent, és hogy az ipari munkásság egy része a későbbiekben a különböző szélsőjobboldali, fasiszta irányzatok befolyása alá került.

Az ipari munkásság reálbérei a becslések szerint az 1920-as évek második felében az 1913-as szint 80-90%-a körül mozogtak, s 1929-ben emelkedtek legmagasabbra. Ezt követően csökkentek, s az 1929-es szintnek még 1939-ben is csak 97%-át érték el. Ezen belül természetesen igen jelentős különbségek mutatkoztak. A gyáripari munkások átlagos évi fizetése például 1938-ban 1200 pengőt tett ki. A nyomdászoké azonban ugyanekkor 2300, s a vas-, gép- és fémiparban dolgozóké is közel 2000 pengőt. Az építőanyag-, textil- és faiparban viszont, ahol túlnyomórészt nőket, illetve segéd- és betanított munkásokat alkalmaztak, az évi 1000 pengőt sem érték el a bérek. Matolcsy Mátyás többször idézett számításai szerint 1930-1931-ben a bányászcsaládok egy főre eső évi jövedelme az országos átlag (534 pengő) 80%-át, az ipari munkások és családtagjaik jövedelme az átlag 71%-át, s a az ipari napszámosoké 47%-át tette ki. Míg tehát a bányászok és a preferált ágazatok szakmunkásainak életszínvonala elérte, sőt meg is haladta a háború előttit, s ezzel a jobb kispolgári életnívó felé közelített, addig a rosszabbul fizetett munkásrétegek helyzetét a szűkösség jellemezte. A mezőgazdasági nincsteleneknél azonban még a legrosszabbul fizetett városi munkások is jobban éltek. Ebben sem történt tehát változás a háború óta.

A városi munkásság és a szegényparasztság helyzete közötti különbséget fokozta, hogy előbbiek munkakörülményei a Horthy-korszakban is gyorsabban javultak. A kötelező betegségi és baleseti biztosítást 1919 őszén kiterjesztették a háztartási alkalmazottakra, azaz a házicselédekre. A kötelező jelleggel biztosítottak száma az 1920-as évek végétől megközelítette, illetve bizonyos ingadozásokkal elérte az 1 milliót. A városi munkásságnak tehát mintegy 80-90%-a részesült ebben az alapvető szociális védelemben. Az 1927. évi XIX. tc. értelmében ugyanakkor jelentősen nőttek a biztosítottak szociális kedvezményei. A megbetegedett dolgozó a háború előtt 20 héten keresztül részesülhetett ingyenes gyógykezelésben, s ugyancsak 20 hétig kaphatott táppénzt. Az igényjogosultság időtartama most 1 évre, a táppénz összege pedig a fizetések 50%-áról 60-75%-ára nőtt. Ennél is nagyobb előrelépést jelentett a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítás bevezetése 1928-ban (XL. tc.), amely a munkásmozgalom régi követelései közé tartozott. Öregségi járadékra, azaz nyugdíjra az a biztosított tarthatott igényt, aki betöltötte 65. életévét, s munkáltatója legalább 7 és fél éven át fizette utána a napibérének legfeljebb 3,5%-áig terjedhető járulékot. Ez a biztosítási forma nagyjából ugyanazokra a foglalkozási kategóriákra terjedt ki, mint a kötelező betegségi és baleseti biztosítás. A mezőgazdasági munkásokra tehát nem vonatkozott. (Szgy. I/221-224., 235-239.)

A válság éveiben szünetelt a szociálpolitikai törvényhozás, s csak az 1930-as évek végétől lendült fel ismét. Az 1937. évi XXI. tc. megállapította a minimálbéreket, s bevezette a napi 8 órás munkaidőt és a fizetett szabadság intézményét. A századelőn az iparban általában 11-12 órát tartott a munkaidő, az 1920-as években pedig 9-10 órát. A heti 48 órás munkaidőre való áttérés tehát igen fontos változásnak tekinthető. Ugyanez mondható el a fizetett szabadságról is, amelyet eddig csak a közalkalmazottak élveztek. A fizetett alapszabadságot évi 6 napban állapították meg, amit a munkaviszonyban eltöltött idő függvényében pótszabadság egészített ki. A törvény nagy hiányossága volt azonban, hogy a mezőgazdasági dolgozókra ez sem terjedt ki. Úgyszintén csak az ipari és bányászati munkásokra vonatkozott a gyermeknevelési pótlékról intézkedő 1938. évi XXXVI. tc. Ez arra kötelezte a munkaadókat, hogy dolgozóiknak gyermekenként és havonként 5 pengő pótlékot fizessenek. Az 1927-1928-as és az 1937-1939-es szociálpolitikai törvények következtében az ipari alkalmazottakra eső szociális célú kiadások éves fejkvótája 1938-ban elérte a 27 pengőt. A mezőgazdasági munkásokra eső fejkvóta ugyanekkor 0,36 pengőt tett ki. Némi változást ebben az aránytalanságban az 1938. évi XII. tc. hozott, amely a mezőgazdasági munkavállalókra is kiterjesztette az öregségi biztosítást. Esetükben azonban nem 7,5 évben, hanem ennek kétszeresében, 15 évben szabták meg a járadékfizetési kötelezettséget. Ahhoz tehát, hogy 65. életévüket elérvén nyugdíjban részesülhessenek, 15 éves munkaviszonnyal kellett rendelkezniük. A nyugdíjbiztosított mezőgazdasági dolgozók száma 1940-re elérte az 556 ezret, azaz a cselédek és napszámosok számának közel egynegyedét. (Szgy. I/288-289.)

A Horthy-korszak társadalombiztosítása – a kor mércéjével mérve – ezek után már csak egyetlen nagy hiányosságtól szenvedett: a munkanélküliség elleni biztosítás megoldatlanságától. Ez azzal magyarázható, hogy az iparban a munkavállalók 10 és 20%-a között ingadozó, a mezőgazdaságban pedig ennél is magasabb arányú munkanélküliek válogatás nélküli és rendszeres segélyezése az üzemi költségeket és/vagy az állami költségvetést elviselhetetlenül megterhelte volna. A nyugat-, közép- és észak-európai országokban, ahol ezt az 1930-as évekre önkéntes vagy kötelező formában, de szinte mindenütt bevezették, a munkanélküliek aránya alacsonyabb, az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig lényegesen magasabb volt. Szegénygondozás, amelyet a római pápa Quadragesimo anno kezdetű, 1931. május 15-én kibocsátott enciklikája is szorgalmazott, azonban létezett Magyarországon. Ennek költségeit részben az állam és az egyes önkormányzatok, részben karitatív társadalmi egyesületek és magánosok viselték. Az 1930-as években közel ezer karitatív társadalmi szervezetet tartottak nyilván, s a városokban – Budapest nélkül – 64, a községekben 278 szegénygondozó intézet működött. A szegénység fogalmát pontosan nem állapították meg. A segélyezés szempontjából különbséget tettek munkaképtelenek, munkanélküliek és munkakerülők között. Utóbbiak semmiféle segélyben nem részesülhettek, és a munkanélküliek is csak akkor, ha ínség-, illetve szükségmunkát végeztek.

A magánfilantrópia és az egyesületi karitász terén új kezdeményezésként jelent meg az úgynevezett egri norma, amelyet P Oslay Oszwald egri ferences házfőnök dolgozott ki 1927-ben. Ez a segélyalap adományokból történő szisztematikus összegyűjtését és lakóhelyenkénti szétosztásának elveit tartalmazta. A kormány ezt mint „magyar normát” 1936-ban minden városban és nagyobb községben bevezette. Egy másik érdekes kezdeményezés Esztergár Lajos pécsi polgármester nevéhez fűződik, aki az 1930-as évek végén olyan, úgynevezett produktív szociálpolitika elveit dolgozta ki, amely a szegények segélyezése helyett azok állandó megélhetési forráshoz juttatását s az önálló gazdálkodásra való ránevelésüket helyezte előtérbe. Ez a szempont lett az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) egyik legfontosabb irányelve, amely a sokgyermekes családok lakáshoz juttatását tartotta egyik kiemelt feladatának. 1940 és 1944 között 12 ezer ilyen sokgyermekes családoknak szánt egy- vagy kétszobás ONCSA-ház épült fel – egyharmaduk városokban, kétharmaduk falvakban.

A Horthy-korszak társadalma hierarchikus és nagymértékben zárt volt, de korántsem mozdulatlan. Az oktatási rendszer fejlődése és a tanulók szociális összetételének változásai, valamint az ipar és általában a gazdaság modern szektorainak térnyerése óhatatlanul előidéztek bizonyos mértékű társadalmi mobilitást. E mobilitási folyamat alapját a társadalom legnagyobb tömbje, a parasztság alkotta. A parasztság társadalmi felemelkedésének három tipikus útja volt: a munkássá, iparossá vagy altisztté válás. A mezőgazdaságból 1930-ig kilépők többsége, a 24%-ból 9% ipari munkás, 3% önálló iparos, 2% közlekedési munkás, csaknem 2% pedig altiszt lett. Ebből következőleg 1930-ban az altiszteknek 60, a közlekedési munkásoknak 51, az önálló iparosoknak 37, az ipari munkásoknak pedig 32%-a származott paraszti családból. A parasztságba viszont, amely a legalacsonyabb presztízsfokozattal rendelkezett, senki sem igyekezett. Erre utal, hogy a mezőgazdaságban dolgozóknak 1930-ban mindössze 6%-a származott nem mezőgazdaságban dolgozó apától. Azok többsége, aki mégis paraszt lett, iparos- (2,3%), vagy munkáscsaládból (1%) érkezett.

Az ipari munkásság egyike volt a magyar társadalom nagy befogadó osztályainak. Bár az ilyen családból származó gyermekek 68%-a az apa foglalkozását folytatta, a gyors növekedés miatt 1930-ban az ipari munkásként dolgozóknak csak 26% érkezett iparimunkás-család- ból. A paraszti származásúak részesedése (32%) mellett jelentős volt az önálló iparosok gyermekeinek aránya (20%). Az ipari munkások mobilitási potenciálja – nyilvánvalóan az első generációsok nagy aránya miatt – alacsony szinten mozgott. A kereskedelmi dolgozók gyermekei viszont előszeretettel hagyták ott apjuk foglalkozását, s lettek ipari munkások vagy szellemi foglalkozásúak.

Az ipari munkássághoz képest zártabb társadalmi réteget alkottak a kisiparosok és a kiskereskedők, akik egyaránt 40-40% körüli arányban termelték újra önmagukat. Az első generációs beáramlók mindkét esetben főleg a parasztságból érkeztek, s emellett jelentős volt e két kategória közötti kölcsönös mozgás is. Az iparosgyermekek, ameny- nyiben elhagyták apjuk műhelyét, elsősorban – 36%-os arányban – ipari munkásnak mentek, a kiskereskedők gyermekei pedig elsősorban – 22%-os arányban – valamilyen értelmiségi pályára.

A szellemi foglalkozásúak – önmagukon belül egyébként nagyon hierarchizált – rétege nem volt annyira zárt, mint feltételezni szokás. Annak a közel 200 ezer főnek, akit ebben a kategóriában tartottak nyilván, 1930-ban 33%-a származott szellemi foglalkozású apától és 15%-uk nyugdíjastól, akik nyugdíjba vonulásuk előtt zömmel ugyancsak valamely értelmiségi foglalkozást űztek. Együttesen is kevesebb tehát mint 50%. Emellett jelentős volt az önálló iparos- és kereskedőgyerekek (15, illetve 13%) aránya. Igaz viszont, hogy a munkásszármazásúaké csak 4%-ot tett ki. A századelő beiskolázási mutatóit alapul véve nagyon valószínű, hogy a mezőgazdaságból érkezők 14%-os arányán belül a közép- és nagybirtokosok igen magas hányadot, a parasztok viszont a munkásokéhoz hasonlóan alacsony részarányt képviseltek. Az egyes értelmiségi foglalkozásokon belül az önreprodukció legmagasabb az egyetemi és főiskolai tanárokon, az írókon és művészeken, a bírókon, ügyészeken és ügyvédeken, valamint a gyógyszerészeken és az orvosokon belül volt. Az alsó társadalmi rétegekből ezekbe a kategóriákba sokkal nehezebb volt bejutni. A lelkészek és szerzetesek, valamint a tanítók és a tanárok között viszont elég magas, több mint 50%-os reprezentációt értek el a nem értelmiségi szülőktől származók. Egészében véve a szakértelmiségivé és vezetővé válásra – a vezetők és szakértelmiségiek gyermekeinek esélyeit 100-nak véve – az alsóbb kategóriájú értelmiségi családok gyermekeinek 1939-ben 41, a kisiparos és kiskereskedő fiataloknak 11, a szakmunkás-családokból indulóknak 5 és a mezőgazdasági fizikai munkás apától származóknak 2%-os esélye volt.

A társadalom elitjét alkotó nagybirtokosok és nagypolgárok közé igen nehéz, szinte lehetetlen volt bekerülni. Az oktatási rendszer által biztosított mobilitás eddig nem ért el, s a XIX. századra jellemző gyors meggazdagodás lehetőségei a XX. századra megszűntek. Nem növekedhetett a nemesek és a főnemesek száma sem, hiszen a kormányzó nem adományozhatott nemesi vagy főnemesi címet. Ezért ha egy-egy rangon aluli házassággal vagy egyéb módon mégis bekerült valaki a felső tízezerbe, akkor az szenzációnak számított, és az újságok pletykarovatának, a kabaréknak, a filmnek és a filléres szórakoztató irodalomnak az egész korszakban hálás témául szolgált.

Az életkörülményeket és az életmódot továbbra is jelentősen befolyásolta a lakóhely milyensége, azaz a település típusa. A mindennapi élet keretei a városokban, különösen a nagyvárosokban egészen mások voltak, mint a falvakban vagy a tanyákon. A századelő nem túl kedvező arányai e tekintetben nem sokat változtak. A falusi lakosság 1910-ben 66%-os aránya 1941-ig csupán 62%-ra csökkent, és a városok közül egyedül Budapest lakossága nőtt dinamikusan: 15%-ról 18%-ra. A többi városban lakók száma ugyan növekedett, de arányuk nem változott. A 3643 településből egyedül Budapest lakóinak a száma haladta meg – 1930-tól – néhány ezerrel az 1 milliót. Két város, Szeged és Debrecen lakóinak a száma érte el a 100 ezret, 42 városé 20 és 100 ezer fő között váltakozott, 227 kisvárosé, mezővárosé és városnak minősített nagy falué pedig 5 és 20 ezer között. A lakosság közel kétharmada több mint 3 ezer faluban élt. A valóságos helyzet azonban ennél is kedvezőtlenebbnek tartható. Az úgynevezett külterületen lakók – az össznépesség 19%-a – jelentős része ugyanis közigazgatási szempontból városlakónak minősült, noha valójában tanyán élt. A hivatalosan szegedieknek például 34%-a, a makóiaknak 47%-a, a kecskemétieknek és a kiskunhalasiaknak pedig valamivel több mint 50%-a élt külterületen, tehát tanyán. Korabeli becslések szerint a tanyai lakosság száma másfél millió körül mozgott. Tekintettel arra, hogy a tanyás vidékek jó része Magyarországon maradt, a külterületi népességnek csak a száma csökkent 1910-hez képest, az aránya majdnem megduplázódott. A valóban városlakók hivatalosan 37-38%-os aránya a valóságban tehát aligha haladta meg a 25-30%-ot.

Az urbanizáltsági szint egyik legfontosabb mutatójának és egyben az életkörülmények egyik meghatározójának a lakóházak milyenségét és közművekkel való ellátottságát tekinthetjük. Bár vidéken sokkal több ház épült, mint a fővárosban és általában a városokban, ezek nagy részének falazata továbbra is sárból és vályogból, padlózatuk pedig döngölt agyagból készült. A nád- és zsúptetőket csak lassan szorították ki a pala-, cserép- vagy bádogtetők. 1941-ben a tisztán vályogból vagy sárból épült házak aránya vidéken még mindig elérte a 47%-ot. Egy 1930-as felmérés szerint Sopronban ugyanakkor a házaknak már csak 0,1, Budapesten 0,7, Pécsett 3,1, Győrött 3,8, Miskolcon 13,7, Debrecenben 24%-a tartozott a vályog- vagy sárházak kategóriájába. Az úgynevezett parasztvárosokban, melyekhez nagy külterületek tartoztak, persze jóval magasabbra emelkedett ez az arány: Szegeden 45, Kecskeméten 63, Hódmezővásárhelyen pedig 74%-ra. A legnyomorúságosabb új házak, az úgynevezett hantházak olyan félig földbe vájt kunyhók voltak, amelyek alig 60-80 cm-re magasodtak ki a földből, s amelyeket gyeptéglákkal, azaz „hantokkal” borítottak. Ilyenek főleg a szegedi tanyavilágban épültek.

A házak magasságát tekintve Magyarország továbbra is a „földszintes” országok közé tartozott. 1930-ban az összes ház 98%-a minősült egyszintesnek. A legtöbb emeletes ház természetesen Budapesten magasodott, ahol a földszintes házak száma 1935-ben már csak 56%-ot tett ki, és a három- vagy többemeleteseké több mint 7%-ot. A vidéki városokban a főteret és a főutcát övező emeletes épületek számaránya 2% körül mozgott. A városképek érdemben sem a fővárosban, sem vidéken nem változtak. A rövid és válságoktól terhes időszak nem kedvezett a nagy építkezéseknek. Olyan városképet meghatározó új épületek, mint amilyenek a háború előtti 2-3 évtizedben tucatjával nőttek ki a földből, tehát csak kis számban épültek. Budapesten ezek közé tartozott néhány templom, például az 1932-ben épült Lehel téri és városmajori, a Baár-Madas leánynevelő intézet (1929), a Madách téri „diadalíves”, árkádos és vörös téglás épületegyüttes (1937), az OTI Tisza Kálmán – később Köztársaság – téri bérházcsoportja (1933), valamint a Dob utcai postapalota (1939-1940). A fővárosi kislakásos bérházak közül, melyek viszont aránylag nagy számban épültek, kiemelkedett a Budaörsi úti lakótelep (1925), amely a legmodernebb, és a Bécsi úti (1927), amely a legnagyobb volt. Buda zöldövezeti kerületeiben ezek mellett számos modern villa is épült – több közülük a legmodernebb építészeti technikák (Bau- haus) alkalmazásával.

A főváros urbanizációs fölénye minden más területen is kitűnt. 1930-ban a budapesti lakások 83%-a rendelkezett villannyal, 85%-a vezetékes vízzel, 50%-a gázzal. A vidéki városokban villannyal a lakóházak 52%-a, vezetékes vízzel 25%-a volt ellátva. A gáz elterjedtsége országosan még az 1%-ot sem érte el. A civilizáció eme áldásait a tanyákon és a falvak túlnyomó többségében természetesen még kevésbé ismerték és élvezték, noha a nagyobb falvakig már eljutottak a villanyvezetékek. Olyan parasztcsaládok viszont, amelyek egyetlen lakószobájukat telente a költő baromfiakkal és a kikelt kisállatokkal osztották meg, tízezerszámra akadtak.

Budapest a közlekedés és a hírközlés szempontjából is világszínvonalon állt. A bérkocsik száma, bár még sok futott belőlük, tovább csökkent. Szerepüket részben a villamosok, részben az autóbuszok, taxik és a magánautók vették át. 1938-ban 191 km-es pályaszakaszon összesen már 1780 villamoskocsi szállította az utasokat. A fővárost Helyiérdekű Vasút, azaz HÉV kötötte össze a zöldövezetnek számító Gödöllővel, Dunaharasztival, Szentendrével, Nagytéténnyel és Törökbálinttal. Az ország 700 autóbusza közül 223 futott a fővárosban. Az 1930-as évek végén Budapest mellett még további 22 városban közlekedtek autóbuszok, igaz, többnyire csak a főtér és a vasútállomás között. Villamos hat vidéki városban csilingelt, köztük Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Miskolcon. Az első közlekedési lámpát Budapesten szerelték fel 1928-ban; a terjedő európai gyakorlatnak megfelelő jobbkéz-szabályt 1941-ben vezették be.

A közegészségügy – részben a területelcsatolások és az orvosok egy részének ideme- nekülése miatt – feltűnően nagyot fejlődött. 1913-ban 100 ezer lakosra 31, 1921-ben 56, 1938-ban pedig 117 orvos jutott. Ez Európa élvonalába emelte az országot. Ugyanilyen arányban nőtt a 10 ezer főre eső kórházi ágyak száma: 1920-ban 33, 1930-ban 47, 1938-ban 54. Minden más átlagolt civilizációs mutatóhoz hasonlóan azonban ezek a számok is nagy településtípusonkénti különbségeket takartak. Az orvosok több mint egyharmada Budapesten élt, másik egyharmaduk a városokban, s igen sok faluban egy sem. A városokban átlagosan 382 lakosra jutott egy orvos, s 73 lakosra egy kórházi ágy. Falun viszont egyetlen orvosnak 2138 lélek egészségével kellett volna törődni, s persze kórházak is csak a nagyobb városokban voltak. Ebből következett, hogy a városi lakosság egészségügyi mutatói minden szempontból kedvezőbb képet mutattak, mint a vidéki lakosságé. A népbetegségnek számító tüdőbaj arányát a halált okozó betegségeken belül a háború előtti 20%-ról ennek ellenére 13%-ra sikerült leszorítani, s a csecsemőhalandóság is jelentősen csökkent vidéken. A falusi lakosság egészségvédelmének megszervezése terén kiemelkedő szerep jutott az úgynevezett zöldkeresztes szolgálatnak, amelyet 1927-ben alapítottak, és 1934 után bővítettek országos méretűvé. A szolgálat tevékenysége 1938-ban 1,5 millió főt érintett, és a 6 ezer főnél kisebb lélekszámú települések csaknem egészét átfogta.

Egészségügyi, s minden más szempontból is leghátrányosabb helyzetben a tanyai lakosság volt. Kövezett utak, villany- és telefonvezetékek a tanyákra nem vezettek, iskolába, orvoshoz és templomba kilométereket kellett gyalogolni. A csecsemőhalandóság itt csaknem kétszeresét tette ki a belterületinek, az analfabetizmus pedig – minden jobbító akarat ellenére – többszörösét az országos átlagnak. A kor kiváló agrárszakértője és szociálpolitikusa, Czettler Jenő 1921-ben az afrikai négerek életkörülményeihez hasonlította helyzetüket. „Mintha csak a Kongó-vidék négerei között jártam volna – írta -, oly elmaradt ezeken a tanyai vidékeken a posta, iskola, orvosi szolgálat. Láttam tanyai gazdát, aki kocsiján párnák közt vitte haldokló feleségét 20-25 km-nyire fekvő községbe orvoshoz. Láttam gyermekeket, amint apjuk csizmájában bukdácsoltak a barázdák között a 4-5 km-nyire eső iskolába, hogy megtanulják azt, hogyan kell öntudatos magyarnak lenni.”13 A kor egy másik konzervatív szociálpolitikusa egy évtized múltán – minden időközbeni változás ellenére – hasonló körülményeket talált. „Alig van valami szomorúbb, meghatóbb látvány, mint ennek a másfélmillió embernek vergődése és hősi életküzdelme” – állapította meg társadalomrajzában Weis István, aki községesítéssel, illetve modern tanyaközpontok kialakításával javasolta közelebb hozni a tanyákat a világhoz, lakóit pedig a XX. századhoz.[27]



[25] Teleki, Paul: The Evolution of Hungary and Its Place in European History. New York, 1923, Macmillan, 141.

Idézi Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930, Magyar Szemle Társaság, 11.

[26] 12 Idézi Kovács Imre: A néma forradalom. Budapest [1937], Cserépfalvi, 228-229.

[27] Uo. 17.