Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. AZ OKTATÁS

2. AZ OKTATÁS

A Horthy-korszak közoktatásügye a XIX. század utolsó harmadában kialakult iskolarendszer átvételén és továbbfejlesztésén alapult. Az 1918-1919-es radikális reformelképzeléseket az időszak meghatározó kultúrpolitikusai részben korainak és megvalósíthatatlannak, részben „szervetlennek” és az ismét uralmi pozíciókba kerülő konzervatív világfelfogással összeegyeztethetetlennek tartották. Az oktatásügy irányítása hagyományosan a vallás- és közoktatásügyi miniszterek feladatkörébe tartozott, akik közül kettő emelkedett ki: gróf Klebelsberg Kunó, aki 1922-től 1931-ig, s Hóman Bálint, aki néhány hónapos megszakítással 1932-től 1942-ig irányította a tárca munkáját. Előbbi jogot és államtudományokat tanult, s az állami adminisztráció lépcsőfokain felfelé haladva jutott el a miniszterségig; utóbbi történész, egyetemi tanár, s az 1920-as évek első felében a Széchényi Könyvtár, majd a Nemzeti Múzeum főigazgatója volt. Bár politikai, s ebből következő kultúrpolitikai felfogásuk sokban nem egyezett – Klebelsberg Bethlen, Hóman Gömbös köréhez tartozott -, az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitika stratégiai ágazatainak tekintették, és ennek megfelelően kiemelt támogatásban igyekeztek részesíteni. „.. .ne feledjük, hogy a magyar hazát – fogalmazta meg ars poeticáját Klebelsberg röviddel miniszteri kinevezése után – ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tart hatja meg és teheti ismét naggyá.”3 E felfogásnak köszönhetően a kultusztárca a szanálást követően, 1925-től 1930-ig 9-10%-kal részesedett az állami költségvetésből. Arányaiban ez több mint kétszerese volt az 1900 és 1913 közötti, 2 és 5,5% között váltakozó ráfordításoknak, abszolút összegekben pedig az akkori kiadásoknak mintegy 80%-a. Az arányok tekintetében csökkenés Hóman idejében sem következett be, sőt inkább további szerény növekedés mutatható ki: 1932-1933-ban 13, 1934-1935-ben 12, s 1937-1938-ban 11%- kal részesedett a kultusztárca. Mivel azonban a válság miatt a kormány összkiadásainak összege közel 40%-kal csökkent, abszolút összegekben a kultusztárca kiadásai is zsugorodtak, igaz, kisebb arányban, az 1920-as évek utolsó harmadához viszonyítva évenként 15 és 30% között ingadozva.

Egyik legfontosabb feladatának Klebelsberg is, és Hóman is a népiskolai oktatás fejlesztését tartotta. Az indulási feltételek ehhez viszonylag kedvezőtlenek voltak. Az utolsó békeévben, 1913-ban közel 17 ezer mindennapos népiskola működött az országban, amelyben 35 ezer tanító oktatott 2,2 millió diákot. Egy iskolára tehát átlagosan 130 tanuló és 2 tanító, egy tanítóra pedig 64 diák jutott. Az új határok között 5584 iskola, az összesnek tehát 33%-a maradt. Ez éppen megfelelt a területi csökkenés nagyságának, viszont jelentősen felülmúlta a lakosság csökkenését, amelynek 43%-a élt az új határok között. Az 1920-as évek elején egy iskolára ezért 147 diák, egy iskolára 2,9 tanár, s egy tanárra 49 tanuló jutott. Kedvező változást jelentett viszont, hogy az 1910-es 33%-kal szemben a 6 éven felüli analfabéták aránya 1920-ra lecsökkent 15%-ra. A nyugat- és közép-európai – már 1910-ben 10% körüli – arányokhoz viszonyítva és a gazdaság perspektivikus igényeihez képest azonban még ez is magas volt. A tankötelesek mintegy 15%-a ugyanekkor továbbra sem járt iskolába. Utóbbiak többsége a tanyás vidékeken élt. Az alapoktatás másik negatívuma a tanítók iskolák közötti egyenlőtlen eloszlásából, vagyis abból adódott, hogy csak a városok és a nagyobb községek népiskoláiban tanítottak többen, úgynevezett osztott vagy osztályokra bontott formában. A falvak többségében általában csak 1, esetleg 2 tanító foglalkozott a diákokkal egy vagy két tanteremben. Az 1925-1926-os tanévben az iskolák 49%-a tartozott az 1 tanítós, tehát teljesen osztatlan, és 24%-a a 2 tanítós, tehát részben osztott kategóriába. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között az oktatás színvonala jelentősen nem emelkedhetett, és hatékonysága mai szemmel nézve változatlanul súlyos kívánnivalókat hagyott maga után.

A népiskolai oktatás érdemi fejlesztésére a gazdasági élet 1924-1925-ös szanálása, a költségvetési egyensúly megteremtése után nyílt mód. Addig meg kellett elégedni pénzbe nem kerülő intézkedésekkel, mint amilyen például a 6 és 15 év közötti korosztály iskolalátogatási kötelezettségének a megerősítése volt 1921-ben (XXX. tc.). 1926-ban viszont már átfogó fejlesztési programot terjesztett a parlament elé a miniszter. Ez 3500 új tanterem és 1750 tanítói lakás építését irányozta elő a következő sorrendben: iskola nélküli tanyai körzetek, iskola nélküli falvak, túlzsúfolt iskolájú külvárosok. Kevés törvény valósult meg olyan mértékben, mint ez (1927. évi VII. tc.). (Szgy. I/202-204.) 1930-ig, a gazdasági válság kitöréséig a tervbe vett több mint 5000 objektum mindegyike elkészült. 1926 és 1931 között összesen 1096 új népiskola épült, miközben 1922 és 1925 között csak 150, s a sokkal hosszabb és békésebb 1890 és 1913 közötti több mint két évtizedben is csak 302. Az állami költségvetésből ez természetesen jelentős évi ráfordításokat igényelt. Az 1920-as évek második felében a

kultusztárca a költségvetési kiadások 9-10%-át kapta, s ennek közel 50%-át a népoktatás fejlesztésére fordították. 1890 és 1913 között viszont csak 2 és 5,5% között ingadozott a kultusztárca részesedése, s ebből népiskolákra a kiadások 20-30%-át fordították.

3.8. táblázat - 20. táblázat. Népiskolai oktatás a két világháború között

Tanév

Népiskolák száma

Tanulók száma

Tanítók száma

Egy iskolára jutó tanuló

Egy iskolára jutó tanító

Egy tanítóra jutó tanuló

1919/20

5584

824 454*

16 556**

147

2,9

49,7

1929/30

6680

986 830

18 990

147

2,8

51,9

1937/38

6899

963 087

20 149

139

2,9

47,7


Forrás: Kubinszky Lajos: Magyar közoktatásügyi politika a két háború között. New York, 1953, Magyar Nemzeti Bizottmány, 32-33.

* 1922/23

** 1924/25

A gazdasági válság körülményei közepette a népoktatásnakjuttatott költségvetési támogatás jelentősen mérséklődött. Az 1926-1927-es 60 millió pengővel szemben 1932-1933- ban már csak 46 millió, 1934-1935-ben 32 millió s 1937-1938-ban 31 millió jutott ilyen célokra. Ebből következett, hogy Hóman hivatali ideje alatt új iskolák csak sokkal kisebb számban épülhettek. 1933 és 1937 között csupán 219-cel gyarapodott az iskolák száma. Az 1937-1938-as tanévben így összesen 6899 mindennapos népiskola működött az országban, s ez 1920-hoz képest 23%-os növekedést jelentett. Csaknem ugyanilyen mértékben, 22%-kal emelkedett a tanítók száma is. Ezzel egy időben azonban a gyermeklétszám is nőtt, az „iskolakerülők” száma pedig csökkent. A háború előtt a tankötelesek 15-18%-a, s még 1920-ban is 17%-a nem látogatta a 6 osztályos iskolát. Ez az arány 1930-1931-re 8%-ra, és később még tovább csökkent. E két tényező következtében 1937-1938-ban 17%- kal több gyerek járt iskolába, mint 1924-1925-ben. Ez azt jelentette, hogy a közel 7 ezer népiskolában az 1937-1938-as tanévben csaknem 1 millió diák tanult 20 ezer tanító keze alatt. Egy iskolára ekkor 139 diák és 2,9 tanító, s egy tanítóra pedig 47 diákjutott. 1920-hoz képest tehát csak kismértékű javulást sikerült elérni. Nem változott lényegesen az osztott és osztatlan iskolák aránya sem. Az új tanyai és falusi iskolák zöme a régiekhez hasonlóan egy vagy két tanteremből állt. 1925-1926-ban az összes diák 19, 1930-1931-ben 18%-ajárt teljesen osztatlan, egy tantermes iskolába. Mindezek ellenére – és ez volt a legfontosabb – az analfabetizmus tovább csökkent: a 6 éven felüli lakosság 15%-áról annak 7%-ára. Keleteurópai mércével mérve ez az arány igen kedvező volt, hiszen az 1930-as években a 6 éven felüli lakosságból Jugoszláviában 45, Romániában 42, Bulgáriában 39, s Lengyelországban 23%-os analfabetizmust regisztráltak a nemzeti és nemzetközi statisztikák. Tőlünk nyugatra, Ausztriában, Csehszlovákiában, Németországban, s általában Nyugat-Európában viszont már általában 5% alatt mozgott az írni és olvasni nem tudók száma.

27. Klebelsberg-iskola a Csongrád megyei Domaszéken. 1920-as évek

A 6 osztályos elemi után a tanulmányaikat más iskolában nem folytatóknak elvileg továbbra is a 3 osztályos továbbképző népiskolákat kellett látogatni. Ezekből 1919-1920-ban 3300, 1937-1938-ban pedig 4400 működött az országban. Az ismétlőiskolák heti 7 s nyáron 5 órás foglalkozásain azonban a tanköteleseknek csak 25-30%-a vett részt, s tudásukat érdemben ők sem bővítették. Ezért már Klebelsberg idején, az 1920-as évek végén felmerült, hogy az alapoktatás által közvetített tudásanyag szélesítése érdekében ezt a 6+3-as rendszert 8+2 osztályos rendszerré kellene fejleszteni. 1928-ban úgy tervezték, hogy a következő 10 évben fokozatosan fognak rátérni a 8 osztályos alapoktatásra. A gazdasági válság azonban sok egyébbel együtt ezt a tervet is keresztülhúzta. Az 1930-as években ezért csak néhány tucat – 1935 után 120 – ilyen iskola működött az országban kísérletképpen. A rendszer általánossá tételével foglalkozó törvényjavaslatot csak Hóman Bálint terjesztette a parlament elé 1940-ben. Az 1940. évi XX. tc. szerint a 8 osztályos mindennapos népiskola 4-4 osztályos alsó és felső tagozatból állt. A szorgalmi idő az alsó tagozatban szeptember 1-jétől június 30-áig, a felsőben – a nyári mezőgazdasági munkákhoz igazodva – október 15-étől április 15-éig tartott. A 8 osztályos népiskola a 6 osztályoshoz hasonlóan elsősorban alapismereteket és alapműveltséget kívánt nyújtani, ám valamivel magasabb szinten, és a felső tagozatokon a városi és a falusi lakosság eltérő igényeihez is igazodva. Az első 8 osztályos tantervek alapján tanuló évfolyamok 1941-ben indultak, de a háborús viszonyok miatt a rendszer nem vált általánossá, hanem megmaradt a kísérlet szintjén. (Szgy. I/320-321.)

A falusi és tanyai lakosság alacsony műveltségi szintje és agrárgazdasági ismereteinek hiányosságai, valamint fogékonyságuk a radikális ideológiákra a kultuszkormányzatot már az 1920-as években az iskolán kívüli ismeretterjesztés különböző formáinak felkarolására és hathatós támogatására ösztönözték. Ennek egyik intézménye az úgynevezett népház, vagyis kultúr- vagy művelődési ház volt, amelyből 1938-ig 1580 épült. A szórakoztató jellegű programok és rendezvények mellett ezek különböző ismeretterjesztő előadásoknak és rövid tanfolyamoknak is helyet adtak. Ezzel párhuzamosan folyt az új 2-400 kötetes népkönyvtárak telepítése, és a régiek állományának bővítése. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium csupán 1927-1928-ban 1500 új népkönyvtárat állított fel 220 ezer kötettel. 1938-ban összesen több mint ötezer nép- és közkönyvtár működött az országban. Ezek könyvállománya általában néhány száz, ritkábban ezer kötet körül mozgott, s a 10 ezer kötetnél nagyobb városi könyvtárak kategóriájába csak 36 tartozott.

Az iskolán kívüli paraszti népművelés sajátos formáitjelentették a népfőiskolák, amelyek néhány hetes, illetve hónapos téli vagy esti tanfolyamok keretében a parasztság általános és szakmai műveltségének a fejlesztését, s ehhez kapcsoltan öntudatos és felkészült paraszti vezetők kinevelését tartották feladatuknak. Az első ilyen jellegű intézmények az első világháború előtt jöttek létre Magyarországon észak-európai példákat követve. Ezek és az 1920-as évek elején alapítottak azonban néhány éves küszködés után rendre megszűntek, s tartós sikereket nem tudtak felmutatni. Az 1930-as évek közepétől ismét új lendületet vett a mozgalom, elsősorban a különböző református, majd később katolikus ifjúsági szervezetek aktív közreműködésével. A református Soli Deo Gloria és a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE) 1939-1940-ben már 30 néhány napos-hetes tanfolyamot szervezett szerte az országban mintegy 3000 16-20 éves parasztfiatal számára. A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) 1940-ben 1, 1942-ben 16 és 1943-ban 20 többhetes vagy egy-két hónapos tanfolyamot működtetett.

Az alsófokú ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági szakoktatás kevesebb figyelemben részesült. A közoktatásügyi kormányzat megelégedett annyival, hogy a népiskola hat osztályára épülő 2-3 éves szakirányú képzéssel sokak számára biztosítsa az iparban és a kereskedelemben való gyors és viszonylag fiatal korban való elhelyezkedést. Az 1937-1938-as tanévben 376 iparos- és 20 kereskedőtanonc-iskola működött az országban 56, illetve közel 3 ezer tanulóval. A tanoncképzés továbbra is három évig tartott, ám az iskolában töltött heti 4+3 óra 9 órára emelkedett, s vasárnap nem lehetett órát tartani. A tanonciskolákhoz hasonló funkciót betöltő szaktanítós (mező)gazdasági iskolákból a háború előtt 75, 1925-1926-ban 48 s 1937-1938-ban 55 működött. A diáklétszám így alakult: 13, 18, 19 ezer. Az oktatási idő ezekben telente ugyancsak 9 órát, tavasszal és ősszel azonban csak 4 órát tett ki. A gyakorlati oktatás céljaira sok közülük 5-20 holdas mintagazdaságokkal is rendelkezett.

A középfokú általános és szakoktatás leglátogatottabb intézménye az elemi első 4 osztályára épülő 4 osztályos polgári iskola maradt. Népszerűsége mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a 8 osztályos elemi iskolára való áttérés előkészítésének a szándékával az 1927. évi XII. tc. ajánlotta, hogy minden 5 ezer lelken felüli település építsen polgári iskolát. (Szgy. I/215—218.) A háború előtti csaknem 500 polgári iskolából az új országterületre 253 esett, amelyeknek a száma 1929-1930-ra 353-ra, 1937-1938-ra pedig 397-re emelkedett. A polgári iskolák száma 1920 és 1938 között tehát 57%-kal nőtt, s így elérte a háború előtti szám 80%-át. A polgáristák száma kezdetben ennél is dinamikusabban emelkedett: néhány ezer híján már az 1920-as évek közepén megközelítette a háború előtti 99 ezret. E fölé azonban a későbbiekben sem emelkedett, sőt lecsökkent 70-80 ezerre, s csak az 1930-as évek végére haladta túl ismét a 90 ezret. A stagnálás részben a középiskolák terjedésével, részben a 8 osztályos alapoktatás megkezdésével magyarázható. A körvonalazódó új oktatási struktúrában a polgári iskolák funkciója kérdésessé vált.

A polgári iskolára épülő középfokú szakoktatás rendszerében annyi változás történt, hogy a továbbra is népszerű felsőkereskedelmi iskolák 1920-tól 3 helyett 4 évfolyamosok lettek, s a végzősök 1930-tól érettségi vizsgát tettek. Az ipari szakiskolák és felső ipariskolák képzési ideje az 1930-as évek végéig, amikor új középfokú szakoktatási rendszer lépett életbe, nem változott. A 3 év alatt megszerezhető diploma iparengedély kiváltására és önálló műhely nyitására jogosított.

A középiskolai oktatást illetően a két miniszter elképzelése különbözött. Az 1924-es középiskolai reformmal (XI. tc.) Klebelsberg kettőről háromra növelte a középiskola-típusok számát. A természettudományos műveltséget adó s a klasszikus nyelvek helyett németet és franciát tanító reáliskolát megtartotta olyannak, mint amilyen a korábbiakban is volt. A gimnáziumot viszont két típusra bontotta. A humán gimnázium erős latin, görög és történeti tanulmányokkal széles körű és mély klasszikus műveltséganyagot közvetített, míg a reálgimnáziumi oktatás középpontjába a latinra alapozott modernebb humán ismeretanyagok, közöttük a német és a francia nyelv tanítása került. (Szgy. I/185-189.) Két évvel később a leány-középiskolát is két típusra bontották. A leánygimnázium a fiúgimnáziumnak, a leánylíceum a reálgimnáziumnak felelt meg. A reform lényeges újítása s egyben belső ellentmondása volt, hogy a korábbinál specializáltabb ismeretanyag ellenére mind az öt iskolatípus érettségije bármelyik magyar felsőoktatási intézménybe való felvételre jogosított. A nagyvárosokban, amelyek több középiskolát tartottak fenn, ez a struktúra annyiban okozott problémát, hogy a diákokat igen korán – 10 éves korban – szakosodásra kényszerítette. A kisvárosokban viszont, ahol csak egy vagy két iskola működött, meg is határozta a specializálódás irányát. Ezért, s a 30-as évek „demokratikusabb” szelleméhez alkalmazkodva 1934-ben Hóman gyökeres változtatást léptetett életbe: a három addigi típust megszüntetve bevezette az egységes középiskolát (XI. tc.). A latin és a német mint kötelező idegen nyelvek mellett a harmadik idegen nyelvet (görög, francia, angol vagy olasz) a továbbiakban a fenntartó határozta meg, s mód nyílt arra is, hogy V osztálytól latin helyett reáliákat tanuljanak. A szakosodás követelményeinek tehát iskolán belüli osztálybontásokkal próbáltak megfelelni. (Szgy. I/266-268.) Hóman másik újítása úgynevezett líceumok és gazdasági középiskolák, vagyis szakközépiskolák felállítása volt 1938-ban (XIII. tc.). Ezek tanulmányi ideje 4 évig tartott, s a polgári vagy a gimnázium első négy osztályának az elvégzése jogosított felvételre. A gimnáziumhoz képest mindkét típus jóval gyakorlatibb képzést adott. Idegen nyelvekből például általában csak egyet tanítottak, s az itt szerzett érettségi csak korlátozottan jogosított felsőfokú tanulmányokra. A líceumok elsősorban a tanítóképzőre készítettek elő, a gazdasági középiskolák pedig a régi felsőkereskedelmi, felső mezőgazdasági és felső ipariskola funkcióját vették át. Az 1940-1941-es tanévben ezekből összesen közel 100, s ezen belül 50 kereskedelmi szakközépiskola működött az országban.

3.9. táblázat - 21. táblázat. Középfokú oktatás a két világháború között

Tanév

Középiskolák

Polgárik

száma

tanulók száma

tanárok száma

egy tanárra jutó tanuló

száma

tanulók száma

tanárok száma

egy tanárra jutó tanuló

1919/20

129

57 769[a]

-

-

253

80 051

-

-

1929/30

156

59 244

3362

17,6

353

60 635

4287

14,1

1937/38

173

69 993

3488

20,0

397

93 561

4124

22,6

[a] 1923/24


Forrás: Kubinszky Lajos: Magyar közoktatásügyi politika a két háború között. New York, 1953, Magyar Nemzeti Bizottmány, 44-47.

Az egymással koncepcionálisan ütköző reformok ellenére a középiskolai oktatás egyenletes tempóban fejlődött, és színvonala is magas maradt. A 267 középiskolának Trianon után közel fele, 129 maradt magyar területen. Ezek száma 1929-1930-ra 156-ra, 1937-1938-ra 173-ra emelkedett. Ez 34%-os növekedésnek felelt meg. A fejlődés tehát gyorsabb volt, mint az 1892 és 1913 közötti két évtizedben, amikor csak 26%-kal emelkedett a középiskolák száma. A tanulók száma 1923-1924 és 1937-1938 között 58 ezerről 70 ezerre, tehát 21%-kal nőtt. Az 1930-as évek végén majdnem annyi – 22%-kal kevesebb – középiskolás tanult a 9 milliós országban, mint 1917-1918-ban a 18 milliósban. A 10 és 18 év közötti korosztálynak ezekben az években mintegy 10%-a járt középiskolába, míg a háború előtt csak kevesebb mint 3%-a. A középiskolát végzettek aránya így az 1920-as 2,6%-ról 1930-ra 3,6, 1938-ra pedig közel 6%-ra emelkedett. A németországi aránynál ez valamivel kevesebb, a franciaországinál viszont kissé több volt. A magyar oktatási rendszer tehát ebből a szempontból megőrizte már a századelőre elért jó, lényegében nyugat-európai színvonalát. Az egy tanárra jutó diáklétszám a népiskolákhoz viszonyítva igen alacsony, 1913-1914- ben és 1937-1938-ban egyaránt 20 fő volt. Az oktatók között továbbra is igen sok kiváló felkészültségű tudóstanár akadt. A budapesti gyakorlógimnáziumban, amelynek a példája persze nem általánosítható, az 1932-1933-as tanévben a Magyar Tudományos Akadémia 2 levelező tagja és 2 habilitált egyetemi magántanár is oktatott. Ez és a középiskolák jó felszereltsége továbbra is garantálta az elitképzés magas színvonalát.

Az 1920-as években mindhárom alapvető iskolatípusban, a népiskolában, a polgári iskolában és a középiskolában új tanterveket vezettek be. A tantárgyi struktúrát, az egyes tárgyak óraszámát és az óraszámok arányait tekintve ezek nem nagyon tértek el a háború előttitől. A tanítás tartalma és a nevelés szelleme mégis változott. A Trianon utáni új helyzetet tükrözve és ahhoz egyben alkalmazkodva is csökkent az értéksemleges intellektualizmus becsülete, s nőtt a világnézeti-politikai nevelés jelentősége. Ennek részeként erősödött a keresztény és nemzeti szellem, s új elemként megjelent az irredentizmus. Kornis Gyula piarista szerzetes, a budapesti tudományegyetem filozófiatanára, később rektora, valamint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára 1921-es programadó írásában a magyar neveléspolitika fő feladatait az alábbiakban határozta meg: 1. „a nemzeti érzés pozitív ápolása”, azaz az „integer Magyarország” gondolata; 2. „az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen”; s 3. „a nemzet intelligenciájának visszamagyarosítá- sa, mondhatnánk eljudaizálásával szemben hungarizálása”. S mivel – tette hozzá – ezt a szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben, „a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha a keresztény vallásos érzület is áthatja”.4 E programmal összhangban a történelemtanításban feladták azt a régi elvet, hogy a legújabb kor eseményei nem valók az iskolai tantervekbe. Ehelyett kifejezetten megkövetelték, hogy a világháborúval, az „úgynevezett proletárdiktatúrával”, a trianoni békével s még az ezt követő eseményekkel is foglalkozzanak. Magyarország földrajza mindegyik iskolatípusban a régi Magyarország földrajzát jelentette, amelynek tanítása során – fogalmazott a középiskolai tantervhez készített 1927-es utasítás – „Reá kell mutatni a magyar medencerendszer minden egyes tájának, a föld minden természeti tényezőjének az egész nemzet életében való fontos szerepére. Így mutathatjuk ki egyrészt a magyar föld és a magyar nemzet elválaszthatatlan kapcsolatát, másrészt a magyar föld minden egyes részének szoros összetartozandóságát, földrajzi, gazdasági, történelmi és politikai egységét. [...] Először mindig az osztatlan magyar földet kell megmutatni, azután össze kell hasonlítani a megcsonkított országgal.”[24] A tanítás minden iskolában rövid imával kezdődött és végződött: az úgynevezett Magyar Hiszekeggyel, amely a régi Magyarország eljövendő „feltámadását” mint „isteni örök igazságot” véste a diákok tudatába (Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában!).

Klebelsberg, Kornis és mások útmutatásának megfelelően az irredentizmus mellett nagy súly helyeződött a baloldali radikális eszmék, elsősorban a kommunizmus és a szociáldemokrácia, de ezek mellett a polgári demokrácia elítélésére, illetve kritikájára is. Károlyi és szövetségesei a tankönyvekben ennek következtében olyan nemzetárulókká stilizálódtak, akiknek nemcsak saját forradalmukért, hanem „a zsidó Kun Béla vezérlete alatt kikiáltott proletárdiktatúráért”, valamint Trianonért is viselniük kellett a felelősséget. A középiskolai irodalomtörténet-tanítás záróköve a háború előtt Madách Imre és Az ember tragédiája volt. Most Jókai, Herczeg Ferenc és a századelő más szerzői is ideologikusan szelektált és prezentált tananyaggá váltak. Ady például azzal a megszorítással, hogy „sok tekintetben elszakadt a nemzeti költészet tisztult valláserkölcsi irányától”, Móricz és Szabó Dezső pedig Bródy Sándorral együtt olyan naturalistákként, akik „az emberben az állati indulatok emberét látják, a maguk korának társadalmi berendezését azzal pellengérezik ki, hogy a szenny és a nyomor fertőjének festik”.6

Hóman minisztersége alatt a közvetített műveltséganyag antiintellektualizmusa, ideologikus prezentálása és hungarocentrizmusa még inkább megerősödött. Az 1934-es egységes középiskola bevezetésekor a miniszter egyenesen azt állította, hogy az általános műveltség fő eleme, amit a középiskolai oktatás gerincévé kell tenni, a nemzetismeret. A háború előtti oktatási eszménytől immár teljesen elkanyarodva később arról beszélt és írt, hogy „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudásának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása.”7 Az egységes középiskola új óraterve szerint a tanítás középpontjába ennek megfelelően nem a humanisztikus vagy természettudományi, hanem az úgynevezett nemzetismereti tárgyak, a magyar nyelv és irodalom, a történelem, valamint a gazdasági és társadalmi ismeretek kerültek. Ezen belül a világtörténelem súlya drasztikusan csökkent. Jelentősen, heti 2-ről heti 4-re nőtt a testnevelési órák száma is.

A vallásos és nemzeti szellemű nevelésre, valamint a fiúk testedzésére a tanórákon, illetve az iskolán kívül is nagy gondot fordítottak. Ennek egyik szervezete a cserkész-, a másik a leventemozgalom volt. A cserkészet, amelyet 1908-ban alapítottak Nagy-Britan- niában, Magyarországon 1912-ben jelent meg, de csak a háború után terjedt el. Létszáma 1924-re 15 ezer, 1930-ra pedig 45 ezer főre emelkedett. Elsősorban középiskolás fiúk tartoztak soraiba, tehát elit ifjúsági szervezet volt. Programja szerint a cserkészet lelkileg kiegyensúlyozott és vallásos, fizikailag pedig erős, életrevaló és gyakorlatias fiúkat akart nevelni. Tagjait, akik egyenruhát viseltek, ennek érdekében katonai szervezettségű őrsökbe, rajokba és csapatokba osztotta, s katonás életformához – tisztelgés, táborozás, felderítés, hadijátékok stb. – szoktatta őket. Mindezt a serdülő fiúk számára különösen vonzó dzsungel-, indián- és detektívromantikával párosította.

28. Magyar leventék Németországban. 1939. május 1-jén

A levente ezzel szemben speciális magyar intézmény volt, amelyet a testnevelés fontosságának felismerése és a békeszerződés által megtiltott általános védkötelezettség pótlásának a szándéka hívott életre 1921-ben (LIII. tc.). (Szgy. I/167—169.) A törvény minden 12 és 21 év közötti olyan fiút leventekötelesnek tekintett, aki nem járt rendszeres testnevelést nyújtó iskolába, illetve nem vonult be katonai szolgálatra. A leventék leszerelt tényleges vagy tartalékos tisztek – leventeoktatók – irányításával hétvégenként rendszeres test- és menetgyakorlatokon vettek részt, melyek során a fegyverhasználat alapjaival is megismerkedtek.

A felsőoktatás a népoktatáshoz hasonlóan kiemelt támogatásban részesült. A kultusztárca költségvetéséből az egyetemek és főiskolák az 1920-as évek elején 25%-kal, később 18-20%-kal részesedtek, tehát közel félannyival, mint a népiskolák. Elsősorban a háború előtt alapított debreceni egyetemet fejlesztették, valamint a szegedit és a pécsit, amelyeket a részben áttelepült kolozsvári, illetve pozsonyi tanári karra építve 1921-ben kezdtek szervezni. A Tisza-parti szegedi klinikák és a 9 épületet magába foglaló templomtéri épületegyüttes 1926 és 1930 között készült el. Ugyanezekben az években épült ki Debrecenben a Nagyerdő melletti modern egyetemi campus, amelynek főépületét 1932-ben avatták fel. A Ferenc József Tudományegyetem Szegedre és az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költözése mellett Magyarországra települt a nagy múltú selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola is, amelynek Sopron adott otthont. A modern élet követelményeihez alkalmazkodva önálló intézményként már 1920-ban megkezdte működését a budapesti Közgazdaságtudományi Kar, amely a korábbi Keleti Kereskedelmi Akadémiát is magába olvasztotta. 1925-ben ezt a Testnevelési Főiskola alapítása követte, ugyancsak Budapesten. Az utolsó nagyobb szervezeti reformra 1934-ben került sor, amikor egyetlen intézmény- nyé vonták össze a József Nádor Műegyetem műszaki karait, az Állatorvosi Főiskolát, a Közgazdaságtudományi Kart és a soproni főiskolát. (Szgy. I/323-324.)

3.10. táblázat - 22. táblázat. A 6 éven felüli lakosság iskolai végzettsége 1930-ban és 1941-ben

Megnevezés

1930

1941

1. Főiskolát végzett

1,1

1,2

2. Legalább 8 középiskolai osztályt végzett

3,6

5,9

3. Legalább 6 középiskolai osztályt végzett

4,7

4,9

4. Legalább 4 középiskolai osztályt végzett

10,8

12,0

5. Legalább 6 elemi osztályt végzett

48,5

55,4

6. Legalább 4 elemi osztályt végzett

73,9

78,8

7. Írni-olvasni tud

90,4

92,4

8. Csak olvasni tud

0,8

0,3

9. Sem írni, sem olvasni nem tud

8,8

7,3

Összesen (7-9.)

100,0

100,0


Forrás: Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-85. 1. kötet. Bp., 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 15.

A hallgatóság száma az 1930-as évek elejéig nőtt, ettől kezdve viszont – az állástalan diplomások nagy száma miatt – csökkent. Úgyhogy az 1937-1938-as létszám (13 228) csak 32%-kal múlta felül az 1919-1920-ast (10 005), s valamivel elmaradt az 1920-1921-es létszámtól (14 258). Az 1892 és 1913 közötti két évtizedhez képest, amikor a növekedés 115%-ot ért el, ez jelentős visszaesésnek tekinthető. Az összlakosság számához viszonyítva viszont ennek ellenére javult az arány. Míg a háború előtt 1234 lakosra jutott egy főiskolás, addig az 1920-as évek elején 785 s az 1930-as évek végén minden 759 lakosra. A 6 éven felüli lakosságnak 1930-ban 1,1, s 1940-ben 1,2%-a rendelkezett egyetemi vagy főiskolai diplomával. Bár túlsúlya mérséklődött, legtöbb diákot továbbra is a budapesti – 1921-ben Pázmány Péterről elnevezett – tudományegyetem fogadott, majdnem annyit, mint a többi együttvéve. Az 1935-1936-os tanévben például közel 5000-en tanultak itt, miközben az új műegyetemen csak 2000, Pécsett, Szegeden és Debrecenben pedig 1500 körüli számban. A hallgatók szakok és karonkénti összetétele érdemben nem változott. A jogászok aránya az egész korban 30% felett maradt, s a mérnököké egyszer sem emelkedett az 1913-1914-es 16% fölé. Tartósan csupán a teológusok aránya csökkent, a háború előtti 19%-ról 6-13%-ra, nagy évenkénti ingadozással. Az egyetemet végzettek többsége tehát továbbra is közszolgálati területeken helyezkedett el, s a gazdaság magasan kvalifikált diplomás szakemberekkel való ellátása még váratott magára.

29. Szent-Györgyi Albert és Rusznyák István professzorok a szegedi egyetemen. 1936. október

A jog- és államtudományi, valamint a bölcsészkarok képzési rendje változatlanul laza, lényegében az előadó professzorok érdeklődése által megszabott keretek között zajlott. A műszaki egyetemen és az orvoskarokon viszont szigorodott a tanulmányi fegyelem. Az orvoskarok tanulmányi rendjében fontos változást jelentett, hogy 1922-ben bevezették a doktorrá avatás előtti egyéves kötelező klinikai gyakorlatot. Az egyetemi oktatás magas színvonaláról számos kitűnő professzor gondoskodott. A legsikeresebbnek a szegedi Szent-Györgyi Albert bizonyult, aki a C- és a P-vitamin előállításáért és orvosgyógyászati bevezetéséért már 1937-ben Nobel-díjat kapott. Kollégái közül később, 1947 után az Egyesült Államokban ezt megközelítő hírnévre tett szert Bay Zoltán elméleti fizikus, aki a második világháború alatt itthoni elszigeteltsége ellenére az amerikaiakkal egy időben fejlesztette ki a radart. A budapesti egyetem világhírű professzorai közül többek között Fejér Lipót matematikus és Békésy György biofizikus említhető. Utóbbi Bay- hoz hasonlóan az Egyesült Államokban lett világhírű 1947 után, s ugyanott, a Harvard professzoraként kapott Nobel-díjat 1961-ben. A nagyon nívós orvosi, kémiai és matematikai tanszékekhez képest a vidéki bölcsészkarok tanszékei általában alacsonyabb színvonalat képviseltek.

Az egyetemi képzéshez szervesen illeszkedett s azt mintegy betetőzte a tehetséges diákok és fiatalabb kutatók néhány hónaptól egy-két évig terjedő külföldi tanulmányútjainak rendszere. Ezt különösen Klebelsberg szorgalmazta, aki a magyar tudósok és művészek nemzetközi tájékozottságának megalapozása és a középiskolai nyelvtanárok nyelvtudásának tökéletesítése érdekében 1927-ben külön ösztöndíjrendszert is létrehozott. Az ösztöndíjakat az Országos Ösztöndíjtanács adományozta, amelynek élén hosszú időn át Klebelsberg egyik bizalmasa, a történész Domanovszky Sándor állt. A magasabb műveltség céljait szolgáló ösztöndíjrendszerhez szorosan kapcsolódott a külföldi magyar intézetek hálózata. Ezek kiépítéséről, illetve fejlesztéséről az 1927. évi XIII. tc. intézkedett. A külföldi magyar intézetek általában kettős célt szolgáltak: a magyar kultúra terjesztését az adott országban, s az adott ország nyelvének és kultúrájának a tanulmányozására érkezett magyar ösztöndíjasok munkájának a támogatását tanácsokkal, sőt gyakran lakó- és munkaszobák biztosításával is. Ezek közül legnagyobb jelentőségre az ország kulturális kötődéseinek és politikai tájékozódásának megfelelően a bécsi és berlini Collegium Hungaricum, valamint a római Academia d’Ungheria, illetve a mellettük működő kutatóintézetek tettek szert. Szerényebb keretek között azonban Európa más fővárosaiban is működtek hasonló intézmények: Párizsban Magyar Tanulmányi Központ, Varsóban Magyar Történeti Könyvtár, továbbá a tartui és a helsinki egyetemek keretén belül kisebb magyar intézetek, valamint számos egyetemi városban magyar lektorátusok. Európán kívül az Egyesült Államokban létesült hasonló intézmény: a New York-i Hungarian Reference Library. Ezekben az intézményekben az 1920-as évek közepétől-végétől tanárjelöltek, művészek és fiatal szakemberek százai fordultak meg és töltődtek fel egész további életükre és munkásságukra kiható élményekkel és tudásanyaggal. (Szgy. I/218-221.)

A területi változások következtében az iskolafenntartók között nőtt az egyházak és a községek, s csökkent az állam szerepe. Az elemi iskoláknak például 1917-1918-ban az állam már 23%-át tartotta fenn, 1920-ban viszont csak 14%-át. Az elég nagyarányú államilag finanszírozott iskolaépítés következtében a későbbiekben ezek az arányok az állam javára módosultak, de még így sem állt vissza teljesen a háború előtti megoszlás. Az állam az elemi iskoláknak még 1937-1938-ban is csak 19%-át, a középiskoláknak 35%-át, s a polgáriknak 40%-át működtette. Az egyházak, elsősorban a katolikus egyház szerepe tehát továbbra is meghatározó maradt.

A különböző iskolatípusok diákjainak társadalmi összetétele – hasonlatosan a háború előttihez – nagy egyenlőtlenségeket mutatott. Míg az elemisták összetétele nagyjából tükrözte a felnőtt társadalom arányait, a polgáriba szinte kizárólag parasztok, kispolgárok és munkások küldték gyermekeiket, a középosztálybeli családok és a felső rétegekhez tartozók nem. A középiskolákban viszont utóbbiak gyermekei tették ki az összes diák több mint 50%-át, s a társadalom 90%-ának gyermekei csak kevesebb mint 50%-át. A középosztály mellett elsősorban az önálló iparosok és kereskedők taníttatták gyermekeiket középiskolákban, egyaránt 10-10% körüli arányban, míg a munkásgyerekeknek csak 3-4%-a, a szegényparasztgyerekeknek pedig alig több mint 1%-a érettségizett. A felsőoktatásban kissé még ehhez képest is egyenlőtlen arányok uralkodtak. A nagyiparosok, nagybirtokosok és szellemi foglalkozásúak gyermekeinek részesedése az 1930-as évek közepéig nem csökkent, hanem a háború előtti 57-58%-os arányt is felülmúlva 65%-ig emelkedett. Az önálló iparosok, kisbirtokosok, munkások és mezőgazdasági munkások gyermekeinek aránya ugyanakkor a háború előtti 11%-os, 6-7%-os, 4-5%-os, illetve 1%-os érték körül ingadozott. Egyetlen rétegé, a kereskedőké viszont felére, 12%-ról 6%-ra esett vissza. Az 1930-1931-es tanévben a 18-23 éves korosztályból a nagy- és középbirtokosok gyermekei közül minden 6., az ipari tisztviselők gyermekei közül minden 18., a kisbirtokos parasztok gyermekei közül minden 121., a munkások gyermekei közül minden 425., s a föld nélküli szegényparasztok gyermekei közül minden 1320. járt felsőfokú iskolába.

Ezek a háború előtti tendenciáknak részben ellentmondó arányok a kultuszkormányzat, illetve az általános kormánypolitika tudatos és célzatos beavatkozásaival magyarázhatók. Ezek közül egyre, az úgynevezett numerus claususra már utaltunk. Ennek következtében az izraelita felekezetű egyetemi hallgatók 1918 előtti 30-34%-os aránya az 1920-as évek első felében 8-11%-ra csökkent. A hazai és a nemzetközi zsidó szervezetek, a demokratikus pártok és a Népszövetség tiltakozásának helyt adva a kormányzat 1928-ban ezt ugyan módosította (XIV tc.), de a teljes tanszabadság háború előtti liberális elvét továbbra sem állította vissza. Mindössze annyit tett, hogy a „népfajhoz”, illetve a nemzetiséghez tartozást mint felvételi szempontot kiiktatta a törvényből, s a szülők foglalkozásával helyettesítette. A törvénymódosítás következtében az izraelita vallású egyetemisták aránya mintegy 50%-kal nőtt, azaz az 1920-as évek utolsó harmadárajellemző 8%-ról az 1930-as évek elejére felemelkedett 12%- ra. Az 1930-as évek közepétől azonban ismét 10% alá süllyedt. (Szgy. I/157-158., 234-235.)

A másik fontos befolyásoló tényező a magasabb beosztású közalkalmazottak és köztisztviselők gyermekeinek céltudatos támogatása volt. Az 1920-as évek elején bevezetett új felvételi és tandíjrendeletek jelentős kedvezményekben részesítették a magasabb fizetési osztályba tartozó köztisztviselők és közalkalmazottak – beleértve a hadsereg és a csendőrség kötelékébe tartozók – gyermekeit. Az ilyen származású tanulók mindaddig, amíg meg nem buktak, a középiskolai tandíjnak csak felét-harmadát fizették. 1927-ben azután külön törvény is intézkedett az e kategóriába tartozó diákok középiskolai és egyetemi tanulmányainak költségcsökkentésére hivatott ösztöndíjak létesítéséről. Az 1927-1928-as tanévben 1 millió pengőt osztottak szét évi 4-800 pengős ösztöndíjak formájában azok között, akiknek a szülei a megfelelő társadalmi kategóriába tartoztak, s emellett az „erkölcsi magaviselet” és a „nemzethűség” szempontjából sem lehetett kifogást támasztani velük szemben. A keresztény középosztály reprezentációjának növekedése a felsőoktatásban legnagyobbrészt a zsidó kispolgárok, s ezen belül a kereskedők gyermekeinek a rovására valósult meg.

Az 1930-as évek közepétől a nagybirtokosok, nagyiparosok és szellemi foglalkozásúak önreprodukciós potenciálja csökkenni kezdett, s az 1940-es évek elejére visszaesett a háború előtti szintre. A kisbirtokos paraszti hátterű gyermekeké ugyanakkor 9,3 a munkásgyermekeké 7,2, s a mezőgazdasági munkások fiaié 1,7%-ra emelkedett. Ezeknek az aránymódosulásoknak a hátterében ismét kormányzati beavatkozás állt. Klebelsberggel szemben, aki az elitnevelést a keresztény középosztály önreprodukciójának támogatásával kötötte össze, Hóman a tehetségek, s ezen belül a népi tehetségek támogatására törekedett. Ennek érdekében 1933-ban módosította a tandíjrendeletet. A mentesség vagy kedvezmény megítélésekor a továbbiakban nagyobb hangsúly helyeződött a tanulmányi eredményre. Ezt követte a „Horthy Miklós-ösztöndíj” létesítése 1937-ben „szegény sorsú, szorgalmas és nemzethű” egyetemisták, felső tagozatos középiskolások és gyakornokok számára. Az 1937-1938-as tanévben 600 diák és hallgató kapott évi 200 pengő, 200 hallgató évi 360 pengős és 100 gyakornok évi 600 pengő ösztöndíjat. Különböző vidéki – sárospataki, hódmezővásárhelyi – kezdeményezések folytatásaként és az Eötvös Collegium példájára is gondolva 1939-ben Budapesten megalakult a Bolyai – 1942-től Györffy István – Kollégium. Az itt összegyűjtött szegény, de tehetséges parasztfiatalok nemcsak tandíjat nem fizettek, hanem internátusi ellátásban is ingyen részesültek. S végül mindezt betetézte az Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság felállítása 1941-ben. Ez évente 600 tehetséges, de szegény sorsú falusi gyermek ingyenes középiskolai beiskolázásáról gondoskodott. „A magyar értelmiségi rétegből kirekesztett zsidók és az eddig hamis szempontok szerint helytelenül kedvezésekben részesített hanyag és tehetségtelen tanulók helyébe lépő életerős népi gyermekek tanulmányainak biztosítása által – indokolta a kezdeményezést Hóman – meggyorsítjuk a társadalom folytonos megújulásának egészséges folyamatát.”8

Oktatási feladataik mellett az egyetemek a tudományos kutatás legfontosabb szervezeti kereteiként is fontos feladatokat láttak el. A kor reprezentatív történeti összefoglalását, a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar Történetet a budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomdajelentette meg (1929-1933), és az egyik legigényesebb társadalomtudományi folyóiratot, a Minervát a pécsi egyetem kebelén belül szerkesztette Thienemann Tivadar. Az egyetemek mellett ugyanakkor megjelentek a modern értelemben vett, oktatási feladatokkal nem foglalkozó kutatóintézetek. A háború előtt Magyarországon ilyenekjobbára csak a Földművelésügyi Minisztérium kebelén belül vagy a nagy ipari vállalatok kísérleti laboratóriumaiként működtek. Az 1920-as években – Klebelsberg kifejezett támogatásával – ezekhez most több új, államilag finanszírozott intézmény csatlakozott. Ilyen volt az Ógyalláról Budára telepített Csillagvizsgáló Intézet, a Balaton élővilágának kutatására létesített Tihanyi Biológiai Intézet, a bécsi Magyar Történeti Intézet és az Országos Közegészségügyi Intézet. A társadalomtudományok művelésének magasabb szintre emelése érdekében Teleki Pál több kisebb kutatócsoport létrehozását kezdeményezte. Ilyen volt az Államtudományi Intézet (1926) és a Táj- és Népkutató Központ (1938). Ezek és néhány más hasonló profilú intézet egyesüléséből jött létre 1941-ben, Teleki halála után a Teleki Pál Tudományos Intézet. A legfontosabb közgyűjteményekben folyó kutatási és publikációs tevékenység összehangolását és általában a hatékonyság növelését szolgálta az Országos Magyar Gyűjteményegyetem felállítása 1922-ben (XIX. tc.). Ez az önkormányzattal felruházott új intézmény az Országos Levéltár, a Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a budapesti Egyetemi Könyvtár legfelsőbb szintű irányításáról gondoskodott.

Az állami intézmények mellett fontos szerepet játszottak a tudományos életben a különböző társulatok. Ezek általában az egyes diszciplínák művelőit tömörítették, s több közülük intenzív publikációs tevékenységet fejtett ki. Ilyen volt többek között a Magyar Történelmi Társulat, amely a Századok és az újabbkori magyar történeti források (Fontes...) kiadása mellett 1939 és 1943 között Domanovszky Sándor szerkesztésében 5 kötetben megjelentette a Magyar Művelődéstörténetet; a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, amely Pintér Jenő 8 kötetes Magyar Irodalomtörténetének első 7 kötetét adta ki 1930 és 1934 között; a Magyar Szemle Társaság, amely 1927-től a kor legnívósabb társadalomtudományi folyóiratának, a Magyar Szemlének, továbbá két könyvsorozatnak, a Magyar Szemle Könyveinek és a Magyar Szemle Kincsestárának a publikálásáról gondoskodott; valamint a Kisfaludy Társaság, amelynek 60 kötetes Magyar Klasszikusok sorozata 1928-ban indult. (Szgy. I/224-227.)

A Magyar Tudományos Akadémia irányító és kezdeményező szerepe a tudományos kutatások szervezésében és eredményeinek közzétételében, amely a háború előtt sem volt meghatározó, a két világháború között csökkent. A nagy anyagi nehézségek miatt, amelyek között az 1920-as évek első kétharmadában működött, periodikáinak és egyéb kiadványainak egy részét meg sem tudta jelentetni. A történettudományi könyvkiadás például csak nem teljesen megbénult. A kivételek közé tartozott Széchenyi István Munkái kiadásának a folytatása 1925-től és Tisza István Összes Munkái kiadásának a megkezdése 1923-ban. 1928 után, amikor grófVigyázó Ferenc hatalmas vagyona végrendeletileg az intézményre szállt, az Akadémia koordinációs és publikációs tevékenysége némileg megélénkült. Ennek keretében jelentették meg 1930-ban a magyar irodalom klasszikusainak 3 kötetes népszerű gyűjteményét A magyar nép irodalmi könyvtára címmel, valamint kezdték meg 1932-ben a Magyarosan című nyelvművelő folyóirat kiadását, amelynek számai 1949-ig jelentek meg. Folytatódott a Magyar Etymológiai Szótár kiadása is.

A természettudományi kutatások közül elsősorban a Tihanyi Biológiai Intézet programjai, az alföldi akácfásítási kísérletek, valamint a rákkutatás kapott támogatást. A magyar nyelv és irodalom, illetve általában a humaniórák mellett azonban a természettudományok jelentősége az Akadémián belül továbbra is mellékes maradt. Ez abban is kifejeződött, hogy a 250 tag közül az összes természeti és műszaki tudományt csak 93-an képviselték, miközben a Nyelv- és Széptudományi Osztálynak egyedül 54, a Bölcseleti, Társadalmi és Történeti Tudományok Osztályának pedig 93 tagja volt.



[24] Idézi Jóboru Magda: A köznevelés a Horthy-korszakban. Budapest, 1972, Kossuth-Tankönyvkiadó, 139.