Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. fejezet - III. FEJEZET │ HORTHY-KORSZAK

3. fejezet - III. FEJEZET │ HORTHY-KORSZAK

21. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonul Budapestre. 1919. november 16.

A megválasztását követő hetekben Horthy feloszlatta a fővezérséget, s a Gellért Szállóból, ahol addig lakott, a Várba, a Királyi Palota egyik szárnyába költözött. 1920 tavaszán és nyarán ennek ellenére csak kevesen feltételezték, hogy kormányzósága néhány hónapnál, esetleg évnél tovább tarthat. A közvélemény azt gondolta, hogy a királykérdés így vagy úgy, de mindenesetre rövid időn belül megoldódik, s ez feleslegessé fogja tenni az ideiglenes államfői posztot. Az általános várakozás ellenére az ideiglenesnek gondolt megoldás azonban nem néhány hónapig vagy évig, hanem 1944. október 15-éig, tehát csaknem negyedszázadig tartott. Horthy Miklós személye ily módon az egész két világháború közötti és második világháború alatti időszak szimbólumává vált, amelyet ezért joggal nevezünk Horthy-korszaknak.

A kormányzó nevével fémjelzett negyed századon belül három nagyobb alperiódus különböztethető meg: az 1920-as évek, az 1930-as évek és az 1930-as évek végét követő háborús időszak. Az 1920-as éveket külpolitikailag a háborús győztesek, mindenekelőtt Franciaország és Nagy-Britannia Duna-medencei befolyása határozta meg s az 1870-es évek körül született, s már a dualista Magyarországon is szerepeket kapott konzervatív és konzervatív-liberális nagybirtokos-nagytőkés elit képviselőinek restaurációs jellegű hatalomgyakorlása fémjelezte. Mindez a hagyományos parlamentáris formák továbbélésének kedvezett. Az 1930-as éveket viszont a náci Németország s mellette a fasiszta Olaszország egyre növekvő befolyása determinálta, s az 1890-es évek körül született és a dualista Magyarország konzervatív értékei helyett a jobboldali radikalizmus különböző válfajai felé orientálódó fiatalabb nemzedék irányító pozíciókba kerülése jellemezte. Az első időszak reprezentatív miniszterelnöke gróf Teleki Pál és gróf Bethlen István, a másodiké Gömbös Gyula és Imrédy Béla volt. Ezt a két szakaszt emellett az 1929 és 1933 közötti gazdasági válság is elválasztotta egymástól. Bár 1919-1920-as szerepvállalásaival és magatartásával a kormányzó átmenetileg a középrétegek antiparlamentáris szélsőjobboldali törekvéseit erősítette, s mint katonaember később is mutatott rokonszenvet a diktatórikusabb formák és megoldások iránt, világlátásának és politikájának legmeghatározóbb rétege a tradiciona- lizmus és a konzervativizmus volt. Politikai felfogásának és hajlamainak ez a kettőssége mindkét nemzedékkel, illetve irányzattal való együttműködését megkönnyítette, s mindkét időszak reprezentálására alkalmassá tette.

Az 1920-as és az 1930-as éveket, valamint a második világháború időszakát azonban távolról sem csak Horthy személye kötötte össze. Számos más tényező is a kontinuitást biztosította. Az a politikai rendszer például, amely az 1920-as évek első felében kialakult, minden belső válságot, generációváltást és külpolitikai fordulatot túlélve egészen 1944-ig megmaradt. Az irodalmi és művészeti életet – a népi mozgalom megjelenésétől eltekintve – lényegében ugyanazok az irányzatok és személyek fémjelezték az 1930-as, mint az 1920-as években, sőt több tekintetben az első világháború előtt. Nem változott lényegesen az oktatás szerkezete és tartalma sem; az új tömegkommunikációs, illetve tömegszórakoztatási eszközök folyamatosan terjedtek. Végül fontos összekötő kapocs volt a külpolitikai célok azonossága, a revízió is, amelyet a konzervatívok és jobboldali radikálisok, illetve az „öregek” és a „fiatalok” egyaránt mindenekfelett álló politikai prioritásként kezeltek.

1. A GAZDASÁG

A háború előtti magyar gazdaság az Osztrák-Magyar Monarchia kereteihez igazodott, s a birodalom piac- és nyersanyagviszonyaira épült. A Monarchia, ez a csaknem önellátó nagy gazdasági egység, amelynek áruforgalma vámok és deviza nélkül, közös pénz- és árrendszer alapján szinte belkereskedelmi jelleggel zajlott, 1918 őszén hét részre bomlott. Ez a körülmény önmagában is több évre szóló feladatokat rótt az országra, hiszen az új feltételek közé került gazdaság nem élhetett kellő külkereskedelmi forgalom, önálló vámrendszer és saját pénz nélkül. Ehhez járult a történelmi Magyarország területi összezsugorodása s ezzel együtt a nyersanyagforrások jelentős részének elvesztése, ami a Monarchia felbomlásából adódó nehézségeket még tovább fokozta. A sóbányákból, amelyek a háború előtt évi 2,5 millió mázsa sót termeltek, egyetlenegy sem maradt Magyarországon. Nagybánya, Körmöcbánya és Selmecbánya elcsatolásával megszűnt az arany, az ezüst, a réz, a horgany és a mangán bányászata. Az évi 65 ezer mázsát adó nyitrai, erdélyi és muraközi kőolajku- tak úgyszintén idegen kézre kerültek. A részben Budapestre és környékére koncentrálódó feldolgozóiparnak ugyanakkor jelentős része Magyarországon maradt. A nyersanyagkészletek nagysága és az egyes iparágak kapacitása között ily módon súlyos aránytalanságok keletkeztek. A vasúti közlekedési eszközök gyártásával foglalkozó iparvállalatok például földrajzilag úgy helyezkedtek el, hogy szinte teljes egészében Magyarországon maradtak. Ezzel szemben a vasúthálózatnak csak 38%-a esett az új határok közé, s körülbelül hasonló arányban módosult a mozdony- és vagonpark is. A malomipar 1920-ban 65 millió mázsa őrlőkapacitással rendelkezett, az új ország szántóterülete viszont a legjobb esetben sem biztosíthatott többet évi 20-28 millió mázsa gabonánál. A vaskohászat 31%-a, a vasérctermelés 11%-a maradt meg. Az ipar egyes ágazatai tehát nagyarányú behozatalra, mások nagyarányú kivitelre szorultak.

Bár a legjobb minőségű bácskai, bánsági és csallóközi szántóföldek ugyancsak a szomszédos államokhoz kerültek, a mezőgazdaság művelési ágak szerinti szerkezete kedvezően változott: a szántóterület aránya 45,5%-ról 60,4%-ra nőtt. A rétek és legelők aránya ugyanakkor jelentősen csökkent, éspedig úgy, hogy elsősorban a dús hegyi legelők vesztek el. Legnagyobb veszteség az erdőállományt érte. A tölgyerdők 32%-a, a bükk- és más lombos erdők 13%-a, a fenyőerdőknek pedig mindössze 2,8%-a maradt az új határokon belül. Faexportőrből Magyarország így egyik napról a másikra faimportőrré vált. Mindent egybevetve az új magyar állam a régi nemzeti vagyon 38%-ával rendelkezett.

Mindezek a változások rendkívül nehéz helyzetet teremtettek, és elkerülhetetlenül súlyos megrázkódtatásokkal jártak. A háború végére bekövetkezett gazdasági válságból hosszú ideig lehetetlenség volt kilábalni. A mezőgazdasági termelés 1920-ban a háború előtti szint 50-60%-a, a gyáripari termelés 35-40%-a körül mozgott.

22. Ebédosztás a vagonlakó menekülteknek a Nyugati pályaudvaron. 1920. január

A háború, a forradalmak és végül Trianon megrázkódtatásai a magángazdaság mellett az államháztartást is súlyos válságba sodorták. Az egyre növekvő költségvetési deficitet a Tanácsköztársaság bukása utáni ellenforradalmi kormányok is fedezetlen bankjegyek kibocsátásával pótolták, ami tovább fokozta az inflációt. 1919 augusztusában 100 magyar korona még 11,6 svájci frankot ért, 1920 júniusában már csak 3,1-et, az év végén pedig már csak 1,4-et.

A gazdaság bénultsága, az alacsony termelési szint és az infláció szükségszerűen nagyfokú munkanélküliséggel, s a bérből és fizetésből élő rétegek életszínvonalának további csökkenésével járt együtt. Korabeli számítások szerint a napszámosok életszínvonala 1919 végén mintegy 70, az ipari munkásoké 61-74, a katonatiszteké és a tisztviselőké pedig 82- 87%-kal volt alacsonyabb, mint 1913-1914-ben. Lakás, meleg ruha, fűtőanyag, sőt gyakran élelem hiányában 1919, majd 1920 telén ismét emberek százezrei éltek nyomorúságos körülmények között. Legsanyarúbb helyzetben közülük is a menekültek, azaz az elcsatolt területekről érkező magyarok – mintegy 350-400 ezer fő – voltak, akik közül több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. Az 1918 és 1920 közötti politikai földcsuszamlásokat nagymértékben ez a szociális helyzet idézte elő. Ezek az egyik napról a másikra földönfutóvá vált emberek helyzetüknél fogva mindenféle szélsőség, szociális demagógia és külpolitikai kalandorság iránt fogékonyságot mutattak.

A „társadalmi béke” helyreállítása és a tartós politikai stabilitás megteremtésére ezért az új keretek közé került és dezorganizált gazdaság szanálását, valamint új növekedési pályára állítását is feltételezte.

A gazdaság újjászervezésének első lépéseként 1920 tavaszán felülbélyegezték a régi bankjegyeket – valamennyire a Magyarország feliratot nyomták -, s ezzel megteremtették az önálló magyar pénzjegyet. Az eljárás során a bemutatott és lebélyegzett bankjegyek értékének felét az állam kényszerkölcsön formájában igénybe vette. Ezt követték a Teleki- majd a Bethlen-kormány pénzügyminiszterének, Hegedüs Lórántnak, a GYOSZ volt igazgatójának, alelnökének majd elnökének 1921-es további inflációellenes lépései. A koronaérték javítása érdekében Hegedüs megszüntette a fedezetlen pénzkibocsátást, és szigorú takarékossági rendszabályokat léptetett életbe. A redukált állami kiadások fedezetének megteremtése céljából felemelte az adókat, s több új adónemet vezetett be. A bevételek növelése terén legnagyobb jelentőséget az egyszeri nagy vagyonadónak tulajdonított, amelyet már az 1919-es Berinkey-kormány is ki akart vetni a vagyonosabb rétegekre. A vagyonváltság mértéke vagyonnemenként különbözött: 5 és 20% között váltakozott.

Hegedüs Lóránt belső erőforrásokra támaszkodó szanálási kísérlete sikeresen indult, ám 1921 őszére kudarcba fulladt. Ennek egyik legfontosabb oka az volt, hogy a remélt 24 milliárd korona bevételt az érdekeltek ellenállása miatt csak részben sikerült behajtani. Egy másik, hogy az 1000 holdon felüli földbirtokok dézsmájából képződött közel 500 ezer hold földet a kormány visszatartotta a földreform céljaira. S végül szerepet játszott az is, hogy maga a kormány sem tartotta magát Hegedüs redukált költségvetéséhez. A vagyon- váltságból származó bevételeket nem az államadóságok törlesztésére és/vagy a gazdaság élénkítésére, hanem a folyó költségvetési kiadások fedezésére fordították. Mindezek következtében a szanálási terv 1921 őszére összeomlott. Hegedüs ezért szeptember 16-án lemondott, s a bankóprés ismét működni kezdett. Az infláció ezt követően ismét felgyorsult, s 1922 nyarától havi két számjegyűvé vált. Száz magyar korona 1922-ben már csak 0,47, 1923 végén pedig 0,03 svájci frankot ért. Az addigi címletek mellett 1923-ban ezért új címleteket, 50 ezer, 100 ezer, majd 500 ezer koronás pénzjegyeket bocsátottak ki. A nagyfokú infláció miatt 1923 végétől reális gazdasági tervezésre és számvetésre többé egyszerűen nem volt mód. Bár a németországi, ausztriai vagy lengyelországi hiperinflációt a magyar pénzromlás mértéke nem érte el, a spekuláció mind nagyobb méreteket öltött.

Az új pénzügyminiszter, Kállay Tibor eleinte ugyanazokkal a módszerekkel próbálkozott, mint elődje. 1922 nyarán „szerves adóreformot” vezetett be, amelynek egyetlen célja az adóbevételek növelése volt. Az új adórendszer – bár bizonyos progresszivitást nem lehet elvitatni tőle – elsősorban a széles néprétegeket sújtotta. A kisfizetésűek 1% körüli jövedelemadója fizetésarányosan nézve ugyanis sokkal nagyobb terhet jelentett, mint a havi 2 ezer aranykoronán felüli jövedelmeket sújtó 7,5%-os adókulcs. Az adóreformmal egyidejűleg Kállay 11 ezerrel (209 ezerről 198 ezerre) csökkentette az állami alkalmazottak irracionálisan magas számát. A köznyelv ezt nevezte B-listázásnak. Mindezek azonban Hegedüs próbálkozásához hasonlóan csak részleges és átmeneti eredményekkel jártak. Tartós javulás nem következett be. 1922 folyamán ezért a kormánykörök és a gazdasági szervezetek egyre általánosabban elfogadott véleményévé vált, hogy az államháztartás egyensúlyát és a pénz stabilizációját nagyobb összegű külföldi kölcsön megszerzésével kell biztosítani. A környező országok közül Ausztria már 1922 őszén erre az útra lépett, s ezt fontolgatta a többi is.

A kormány, amelyet Teleki Pál helyébe lépve 1921 áprilisától Bethlen István vezetett, 1923 tavaszán jelentette be igényét 6-700 millió aranykorona összegű népszövetségi kölcsönre. A környező államok közül Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia, valamint a velük szoros szövetségesi viszonyt kiépítő Franciaország előbb a magyar kérés teljesítése ellen foglalt állást, majd később igen súlyos gazdasági és politikai feltételekhez kívánta kötni beleegyezését. A Franciaország közép- és kelet-európai hegemóniáját mérsékelni akaró Anglia és Olaszország azonban támogatta Magyarországot. Nyomásukra a Népszövetség a kért hitelnek felét szavazta meg. A 307 millió aranykorona-kölcsön mintegy 50%-át Anglia, a másik 50%-át további hat ország, közöttük az Egyesült Államok, Olaszország és Svájc biztosította. A feltételek a szokásosnál kedvezőtlenebbek voltak. A kölcsönt évi 7,5%-os kamattal terhelték meg, s jelentős volt a kölcsönösszeg névértéke, illetőleg a kibocsátási és átvételi árfolyam közötti különbség is. Ezért a ténylegesen kapott 250 millió aranykorona- kölcsön fejében húsz év alatt több mint 600 milliót kellett visszafizetni.

A kölcsön felvételét megelőzően, 1924 tavaszán vállalnia kellett Magyarországnak 179 millió aranykorona készpénzben fizetendő háborús jóvátétel teljesítését is, ugyancsak húsz év alatt. Ezeket a fizetéseket 1927-1928-ban kellett megkezdeni évi 5 milliós tételekben, amelyek a későbbiekben fokozatosan emelkedtek volna. A jóvátételi fizetések megszabásában és ütemezésében elsősorban ismét Nagy-Britannia jóindulatára számíthatott Magyarország, míg a franciák, noha közvetlen érdekeltségük nem fűződött az ügyhöz, eleinte a többszörösét akarták behajtani a végül megállapított összegnek.

1924 tavasza az infláció utolsó szakasza volt. A kormány ekkor megszüntette kiadásainak papírpénz-kibocsátással történő fedezését, s a pénzkibocsátás jogát átengedte az ekkor felállított központi magyar banknak. A Magyar Nemzeti Bank formailag teljesen független volt az államtól; 30 millió aranykoronás alaptőkéjét magáncégekjegyezték. A továbbiakban ez az intézmény menedzselte az állam adósságait, s kezelte az ország arany- és devizakészleteit. Egyik első jelentős lépéseként a Nemzeti Bank új pénznemre cserélte a koronát. Erről már az 1925. évi XXXV. tc. intézkedett, ám a gyakorlatban csak 1927. január 1-jén jelent meg az angol fonthoz igazodó pengő és váltópénze, a fillér. 1 font 27,8, 1 dollár 5,7 és egy német márka 1,4 pengőt ért. Az ezerpengős bankjegyet Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című képének metszete, a százpengőst Mátyás király portréja díszítette. A kisebb címletű bankjegyekre Rákóczi, valamint a reformkor nagyjai közül Széchenyi, Deák és Kossuth képmása került. A magyar államnak azokat a bevételeit, amelyek a kölcsön visszafizetésének fedezetei voltak, zárolt számlákon a Magyar Nemzeti Bankban kezelték. E bevételekkel a kormány csak a Magyarországon tartózkodó népszövetségi főbiztos hozzájárulásával rendelkezhetett. Jeremiah Smith bostoni ügyvéd jogköre ezen és a kölcsön felhasználásán kívül a teljes magyar költségvetés ellenőrzésére is kiterjedt. Ha úgy látta jónak, kormányzati kiadásokat vétózhatott meg, s új adók kivetését írhatta elő. A szanálási program végrehajtásáról havonta beszámolt az olasz, román és csehszlovák tagokból álló népszövetségi ellenőrző bizottságnak. Az ország szuverenitása tehát átmenetileg jelentős mértékben csorbult.

A Népszövetség Pénzügyi Bizottsága által kidolgozott rekonstrukciós tervjavaslatot a nemzetgyűlés 1924. április 18-án fogadta el. Az állami költségvetés tartós egyensúlyának biztosítása érdekében ez nemcsak a nemzetközi kölcsön két és fél éven át folyósítandó részleteivel számolt, hanem az állami bevételek további növelését és az állami alkalmazottak létszámának újabb csökkentését is előirányozta.

Az újabb adóemelések következtében a fejenkénti adóteher az 1920-as évek közepétől mintegy 60%-kal múlta felül az 1912-es szintet. Bár a legtöbb adónem esetében továbbra is érvényesült némi progresszivitás, összességében ezek a terhek a szegény néprétegeket és a kisembereket mégis jobban sújtották, mint a középosztályt vagy a felső tízezreket. Matolcsy Mátyás néhány évvel későbbi számításai szerint az össznépesség 81%-át kitevő munkások, kisiparosok, kiskereskedők és a 100 holdon aluli parasztgazdaságok átlagosan az összes adóteher 38%-át, az úgynevezett középosztály másfél milliós tömbje (18%) 41%-át, s a felső 50 ezer (0,6%), azaz a nagybirtokosok és nagypolgárok pedig 21%-át fizették. Az egy főre eső adóteher eszerint az első kategóriában 52, a másodikban 264, a harmadikban 3990 pengőt tett ki. Összevetve az igen eltérő jövedelmi viszonyokkal ez azt jelentette, hogy az első kategóriához tartozó kisemberek átlagos keresetük 21%-át, a középosztálybeliek fizetésük 29%-át, a föld és a pénz arisztokratái pedig jövedelmük 26%-át fizették be az államkasszába.[22] Egyetérthetünk tehát Royal Tylerrel, aki a magyar szanálásról készített összegező tanulmányát 1926 őszén azzal a megállapítással zárta, hogy „A költségvetés egyensúlya a névtelen adófizető műve.”[23]

Az állami alkalmazottak létszámát két lépcsőben – 1924-ben és 1925-ben – újabb 35 ezer fővel csökkentették. A közalkalmazottak száma így 1925-1926-ra 150-160 ezer fő körül stabilizálódott, ami a háború előtti – nagy-magyarországi – létszám felének felelt meg. Az 1922 és 1925 között elbocsátott, illetve kényszernyugdíjazott 60 ezer fő költségmegtakarító hatásátjelentősen csökkentette azonban, hogy – részben a természetes elöregedés, részben a menekültek beáramlása miatt – az állami nyugdíjasok száma ugyanezekben az években mintegy 60%-kal (az 1913-as 63 ezerről 1926-ra 101 ezerre) emelkedett. A költségvetés személyi kiadásainak összege így – annak ellenére, hogy 1924júliusától a nyugdíjakat 40%- kal csökkentették, s a közalkalmazotti fizetések 1924-1925-ben az 1914-es szintnek még mindig csak 37-72%-a között mozogtak – csak kis mértékben mérséklődött. Ez a tétel az egész költségvetésnek a háború előtt 28%-át, az 1920-as évek elején 60-66%-át, 1926-ban pedig 50%-át tette ki.

Az 1923-1924. évi költségvetés még deficittel zárt, az 1924. június 26-án folyósítani kezdett kölcsön egy részét ezért a hiány fedezésére kellett fordítani. A következő évi azonban – a háború kitörése óta először – már jelentős többletet ért el, s ez így maradt az 1920-as évek végéig. A költségvetési megszorításoknak és a növekvő adóbevételeknek köszönhetően a népszövetségi kölcsönnek így csak valamivel több mint egyharmadát használták fel a budget egyensúlyának fenntartására. A többit – a főbiztos engedélyével – különböző beruházásokra fordították. A szanálás hivatalosan 1926. június 30-án fejeződött be. Ezzel a magyar költségvetés népszövetségi ellenőrzése is megszűnt. A zárolt bevételeket felszabadították, és a kormány rendelkezésére bocsátották.

A népszövetségi kölcsön és a sikeres stabilizáció bizalmat keltett Magyarország iránt nyugati pénzügyi körökben, s magánhitelek egész sora előtt nyitotta meg a kaput. 1929-ig, a nagy gazdasági világválság kezdetéig a különböző magáncégek, egyházak, önkormányzatok és maga a kormány összesen mintegy 1,9 milliárd pengő hosszú, közép- és rövid lejáratú hitelt vettek fel. A háború előtti kölcsönökkel együtt az ország adósságállománya így 1929 nyarára 3,5 milliárd, 1931-re pedig 4,3 milliárd pengőre emelkedett. Az egy főre jutó adósságállomány ekkor az egész térségben Magyarországon volt a legmagasabb.

A pénzügyi stabilizációval közel egyidejűleg került sor az új vámrendszer kidolgozására, amelyet 1925. január 1-jén léptettek életbe. Ez több mint 40 ezer árucikkre vonatkozott, s a háború előttinél lényegesen magasabb, átlagosan mintegy 30%-os vámvédelmet biztosított a gazdaságnak, elsősorban az iparnak. Leginkább a fejletlen, de hazai nyersanyagbázissal rendelkező könnyűipari ágazatokat, így például a textilipart s mellette a bőripart, papíripart és az élelmiszeripart védték. Egyes ruházati cikkek importjára 50-75%-os vámtételeket is kivetettek. A némely ágazatában túlméretezett nehézipar átlagosan 20%-os vámvédelmet élvezett. A nyersanyagok többségének és egyes mezőgazdasági felszereléseknek a behozatalát ugyanakkor egyáltalán nem gátolták. Összesen 219 tételt – köztük gyapjút, nyersbőrt, fát, kokszot, ásványolajat és színesfémeket – lehetett behozni vámmentesen. Az ipari behozatalt sújtó magas vámtételekre a kormányzat mint fegyverre tekintett. Azt gondolta, hogy majdani csökkentésükkel el lehet érni a szomszédos országok, elsősorban Ausztria és Csehszlovákia magas agrárvédővámjainak mérséklését, s ezáltal kedvezőbb feltételeket lehet teremteni a szomszédos államokba irányuló magyar mezőgazdasági exportnak. Ez a számítás azonban nem vált be. A szomszédos országok Magyarországgal együtt egyre fokozottabb mértékben autarchiára, s nem intenzív együttműködésre rendezkedtek be. Az évszázados gazdasági kapcsolatok, amelyek egyelőre még tovább éltek, így lassú sorvadásnak indultak.

3.1. táblázat - 13. táblázat. A gazdaság főágazatainak hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez a két világháború között (%)

Ágazat

1924-1925

1928-1929

1934-1935

Mezőgazdaság

37,1

39,7

40,0

Bányászat, kohászat

1,8

1,8

1,5

Ipar

26,9

29,3

27,7

Szállítás, kereskedelem

6,2

6,3

5,5

Egyéb

28,0

22,9

25,3

Összesen

100,0

100,0

100,0


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdaságiföldrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 88.

1925-re a gazdaság rekonstrukciója és új kereteinek kialakítása befejeződött. Ezt követően a magyar gazdaság néhány esztendőn át a fellendülés időszakát élte. A kormányzat gazdaságpolitikájából logikusan következett, hogy ez a fellendülés elsősorban az ipar területén mutatkozott meg. Az utolsó békeévben, 1913-ban az ipar és a bányászat a nemzeti jövedelem 25%-át adta. 1924-1925-re – részben a területváltozások következtében is – ez az arány 29%-ra, s 1928-1929-re 31%-ra emelkedett. A gyáripari termelés 1924 és 1929 között több mint 70%-kal emelkedett, s az 1929-1933-as világgazdasági válság előestéjén területarányosan mintegy 12%-kal múlta felül a háború előtti szintet.

Az általános fellendülésen belül az egyes iparágak helyzete eltérő képet mutatott. Leglátványosabban a textilipar fejlődött, amelynek termelési értéke 1921 és 1929 között közel megtízszereződött. 1913-ban a textilipar – 1920-as országterületre számítva – a gyáripari termelés 4,8%-át adta, 1929-ben viszont már 14,2%-át. Az 1920-as évek végén a belső szük-

3.2. táblázat - 14. táblázat. A gyáripari termelés ágazati szerkezete 1913-ban és a két világháború között (%)

1913*

1929

1938

Vas- és fémipar

15,5

11,3

14,2

Gépgyártás

13,8

10,2

9,7

Villamosenergia-termelés

1,5

4,2

4,4

Építőanyagipar

4,3

4,8

3,7

Vegyipar

7,8

7,4

9,7

Nehézipar összesen

42,9

37,9

41,7

Textilipar

4,8

14,2

15,3

Ruházati ipar

1,5

2,2

2,4

Bőripar

2,7

3,2

3,9

Faipar

2,5

3,2

2,5

Papíripar

0,6

1,2

2,1

Nyomdaipar

2,6

2,4

1,7

Könnyűipar összesen

14,7

26,4

27,9

Élelmiszeripar

42,4

35,7

30,4

Ipar összesen

100,0

100,0

100,0


Forrás: Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp., 1972, Kossuth – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 174.

* 1920-as országterületre számolva

ségleteknek mintegy kétharmadát a hazai textilipar elégítette ki. A textiliparhoz hasonló növekedés jellemezte a papíripart is, melynek termelése a húszas években 2 ezer tonnáról 34 ezer tonnára ugrott. Ez a hazai fogyasztásnak mintegy 40%-át fedezte. Az új helyzetben túlméretezett, nyersanyagbázisának és piacainak egy részét elvesztett élelmiszeripar relatív túlsúlya viszont csökkent: részesedése a gyáripari termelésből az 1913-as 44, illetve trianoni területre számítva 42%-ról 1929-re 36%-ra csökkent. A könnyűipari struktúra tehát lényegében az ország belső szükségleteihez idomult.

A könnyűiparéhoz hasonló átrendeződés ment végbe a nehéziparban is. A korábban fejlett mezőgazdaságigép-gyártás és járműgyártás biztos piacok nélkül visszafejlődött. Az 1920-as években még tengődő személygépkocsi-gyártás később teljesen megszűnt, és csak a kis szériájú teherautó-gyártás maradt meg a Győri Vagon- és Gépgyárban, valamint a MÁVAG-ban. Néhány új terméktípus viszont meggyökeresedett. Ilyenek voltak az 1923-tól gyártott Csepel típusú kerékpárok és motorkerékpárok, valamint a 220 lóerős dízelmotorvonatok. Utóbbiakat új magyar szabadalom alapján 1928-ban kezdték gyártani a Ganz-gyárban. Mindezek azonban nem ellensúlyozták az általános hanyatlást. A gépgyártás részesedése a gyáripari termelésből az 1913-as 13,8%-ról 1929-re 10%-ra esett vissza. A beszűkült kapacitásokra jellemző, hogy több olyan találmányt, amelyek a technikai fejlődés élvonalába tartoztak, a sikeres kísérletek ellenére végül nem Magyarországon kezdtek el gyártani. Ilyen volt például a helikopter, amelyet Asbóth Oszkár nemcsak feltalált, hanem meg is szerkesztett, sőt 1928-ban külföldi szakemberek jelenlétében be is mutatott. Vagy Fonó Albert találmánya: a sugárhajtómű, a modern repülőgépmotorok alapja. Néhány nehézipari ágazat azonban az új helyzetben is megőrizte versenyképességét. Ezek közé tartozott például az elektrotechnika. Az Egyesült Izzólámpagyár volfrámszálas, majd kripton- gázos villanykörtéit – utóbbit Bródy Imre találta fel – 53 országba exportálták. Úgyszintén jó hírnévnek örvendtek az Orion gyár elektron- és rádiócsövei, illetve rádiói.

23. Lámpabélyegző automata a Tungsram gyárban. 1930-as évek

A bázisiparágak közül a villamosenergia-termelés fejlődött látványosan. 1921-ben az új határok között maradt kapacitás 276 millió kW-ot tett ki, amely egy főre számítva háromszor múlta felül a háború előttit. Egy évtized alatt ez még egyszer megháromszorozódott. A nagy szénbányatársaságok 1925 és 1929 között 9 új erőművet építettek, s a meglévő ezer mellé közel 2,5 ezer km hosszú új távvezetéket állítottak fel. Az ércbányászaton és a fémkohászaton belül a Veszprém környéki bauxitkincs feltárásának megkezdése bizonyult nagy jelentőségűnek 1925-ben. 1929-re a termelés elérte az évi félmillió tonnát. A vegyészeti ipar szerény fejlődését egyetlen nagyobb vállalkozás mozdította elő: a Péti Nitrogén Művek felépítése 1928-ban.

A magyar ipar üzemstruktúrájának háború előtti sajátossága, a kisipar és a nagyipar sajátos egymásmellettisége megmaradt. A kisipar változatlanul az ipari munkások közel felét (45%-át) foglalkoztatta, s az ipari termelésnek több mint negyedét állította elő. A kisipar versenyképességét az olcsó munkaerő biztosította.

A mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelemből az 1913-as 44%-ról 1928-1929-re 40%-ra csökkent. Túlsúlya tehát mérséklődött, de ettől függetlenül még mindig a nem-

zetgazdaság meghatározó ágazata maradt. A növénytermesztés szintje 1929-ben is csak 1-2%-kal haladta meg a háború előttit. A szerényebb előrehaladás, illetve stagnálás okai közül legfontosabbak a birtokszerkezet egyoldalúságai, a háború előtti művelési struktúra konzerválódása, s végül a talajerő-gazdálkodás elhanyagolása voltak.

3.3. táblázat - 15. táblázat. A mezőgazdaság üzemstruktúrájának változásai 1895 és 1935 között

A gazdaságok

nagysága kat. holdban

száma az összes gazdaság %-ában

területe az összes terület %-ában

1895*

1935

1895*

1935

0- 5

53,7

72,5

6,0

10,1

5- 20

35,3

21,3

24,2

21,8

20- 100

10,0

5,4

23,4

20,0

100-1000

0,8

0,6

13,4

18,2

1000 felett

0,2

0,2

33,0

29,9


Forrás: Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp., 1972, Kossuth – Közgazdasági és Jogi K., 150.

* 1920-as országterületre számolva.

A birtokszerkezet régi egyoldalúságai annak ellenére megmaradtak, hogy az 1920-ban elfogadott földreformot végrehajtva az 1920-as években folyamatosan parcelláztak. A közép- és nagybirtokosok érdekeinek hatékony védelme miatt azonban összesen csak 1,1 millió holdat osztottak szét, amely az ország termőterületének 8,5%-át tette ki. Ez lényegesen kevesebb volt annál, mint amit ugyanezekben az években Romániában (27%) vagy Csehszlovákiában (16%) igénybe vettek, s persze annál is, amit a polgári demokratikus forradalom tervezett szétosztani. Ebből következett, hogy a 100 kat. holdnál nagyobb birtokok részesedése a földterületből csak igen kis mértékben, 53,5%-ról (1921) 48%-ra (1935) csökkent. A földreform másik nagy negatívuma abban állt, hogy ezt a kevés földet közel félmillió igényjogosult között osztották ki, átlagosan 1,7 kat. holdnyi törpebirtokok formájában. A gazdaságok száma így ugyan 1925 és 1930 között közel félmillióval, azaz 40%-kal nőtt, csakhogy ez a növekedés részben az 1 kat. hold alatti, részben pedig az 1 és 5 kat. hold közötti birtokokra terjedt ki, s az 5 és 100 hold közötti, élet- és versenyképesebb parasztgazdaságok száma és földterület-állománya ugyanezen idő alatt csökkent. Közgazdaságilag, az üzemstruktúra optimalizálása szempontjából tehát a reform nem hozott kedvező változást. Arra, hogy az új nadrágszíjparcellákon intenzív kultúrák honosodhatnak meg belterjes állattenyésztéssel, ami kívánatos lett volna, gondolni sem lehetett. Az új földtulajdonosokjelentős része előbb vagy utóbb tönkrement, s azok, akik nem, általában hagyományos kultúrák – főleg búza és kukorica – termesztésével foglalkoztak, s ezen a téren törvényszerűen lemaradtak a nagybirtokok mögött. Az 1926-1933-as évek átlagában az 1000 holdon felüli gazdaságok terméseredményei a kalászosok esetében 30%-kal, a tengerinél 20, a burgonyánál 32, a cukorrépánál 23, a takarmányrépánál 30 és a szálastakarmányoknál 15-17%-kal múlta felül a 20 hold alatti gazdaságok termésátlagait.

A mezőgazdasági termelés növekedésének másik gátló tényezője a gabonatermelés által dominált művelési struktúra konzerválódása, sőt megerősödése volt. 1914-ben a szántóterületek 52%-át, az 1926-1930-as évek átlagában pedig 54%-át vetették be gabonával. A szálastakarmányok és a legfontosabb kapásnövények vetésterülete tehát nem, vagy alig növekedett. Minderre olyan helyzetben került sor, amikor a Monarchia védett gabonapiaca többé nem állt a magyar mezőgazdaság rendelkezésére, s az észak- és dél-amerikai búzatermelés fellendülése miatt a nemzetközi piacon egyszerre nagy és egyre növekvő búzakínálat keletkezett. Az új amerikai búzafajták – például a Manitoba – minőségileg is felülmúlták a világpiacon most már csak közepesnek tartott magyar búzát, amely valaha a legjobbnak számító kanadaival is állta a versenyt. Nem növekedett a legintenzívebb kultúrák, a kert- és a szőlőgazdálkodás területe sem. A művelési ágak terén az 1920-as évek egyetlen pozitív változásának az ugar arányának csökkenése tekinthető a szántóterület 9%-áról 4%-ára.

A talajerő-gazdálkodás, amely a XX. századra a hozamnövelés egyik legfontosabb mozgatórugójává vált, ugyancsak stagnált. A holdankénti műtrágya-felhasználás a háború előtti 12 kg-ról az 1920-as évek végéig mindössze 15 kg-ra emelkedett. A legfejlettebb nyugat-európai országokban a hektáronkénti műtrágya-felhasználás ugyanekkor már 1 és 3 q között mozgott. A nagyfokú lemaradás a legfontosabb alapanyagok – a pirit és a foszfát – hiányával, illetve magas beszerzési árával, s ezáltal a műtrágyák és a gabona ára között kialakult aránytalansággal magyarázható. Ez különösen a kisgazdaságokat sújtotta, amelyek lényegében nem is használtak műtrágyákat. Miközben 1927-ben az 1000 holdon felüli birtokok szántóföldjeinek már 20%-át műtrágyázták, a 20 hold alattiaknak csak 1,5%-át. A talajerő-gazdálkodás elmaradottságára vallott az öntözés elhanyagolása, továbbá az is, hogy a körülbelül 5 millió hold javításra szoruló szikes és savanyú földből mindössze 20 ezer holdon végeztek talajjavítást.

3.4. táblázat - 16. táblázat. A növénytermesztés alakulása a két világháború között

Termény

Vetésterület 1000 kat. hold

Termésmennyiség évi átlaga 1000 q

Termésátlag q/kat. hold

1920-1929

1930-1938

1920-1929

1930-1938

1920-1929

1930-1938

Búza

2458,9

2778,1

18 226,6

21 938,4

7,4

7,9

Rozs

1121,5

1103,1

6 915,2

7 202,1

6,2

6,5

Árpa

771,5

803,6

5 409,9

6 308,1

7,0

7,8

Zab

523,5

363,2

3 464,2

2 751,9

6,6

7,6

Kukorica

1743,8

1979,3

15 419,7

20 773,4

8,8

10,5

Burgonya

452,8

502,4

17 338,3

19 294,1

38,3

38,4

Cukorrépa

99,7

86,1

11 503,9

10 020,1

115,4

116,4


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 92.

A hozamnövelő tényezők közül egyedül a gazdálkodás technikája javult. A munkafolyamatok gépesítése, amely már a századelőn megkezdődött, folytatódott. A traktorok száma 1925 és 1929 között 1189-ről 6800-ra nőtt, azaz csaknem meghatszorozódott. Elsősorban továbbra is a cséplési technika modernizálódott. A járgányos cséplőgépek lassan teljesen eltűntek, s már a gőzcséplőgépeket is kezdték kiszorítani a hőmotoros cséplőgépek. Az előbbiek száma az évtized végére 10 ezerről 6 ezerre csökkent, az utóbbiaké pedig 5700-ról 10 ezerre nőtt. A szállítás és a betakarítás munkafolyamatait, valamint a kapálást a gépesítés egyelőre nem érintette. Ezeket a munkákat továbbra is kézi, illetve állati erővel végezték. A technikai korszerűsödés a műtrágyázáshoz hasonlóan elsősorban a közép- és nagybirtokokat jellemezte, s a néhány holdas kisbirtokokat egyáltalán nem érintette.

24. Kapáló asszonyok. Mátraszentimre, 1940

25. Szántás Hofherr-Schrantzgyártmányú traktorral. 1940 körül

3.5. táblázat - 17. táblázat. A fontosabb mezőgazdasági termények átlaghozamai Magyarországon és néhány európai országban, 1930-1932 (q/hektár)

Ország

Búza

Rozs

Árpa

Zab

Burgonya

Kukorica

Cukorrépa

Ausztria

15,5

14,2

15,2

12,5

130,3

20,6

242,5

Belgium

24,3

21,9

26,3

23,5

214,1

-

312,5

Bulgária

12,6

12,1

14,4

9,4

58,4

13,4

176,5

Csehszlovákia

16,1

17,3

18,0

17,0

132,4

18,8

280,2

Dánia

27,6

17,1

27,8

25,6

157,3

-

301,2

Franciaország

14,1

10,9

13,9

13,4

108,0

16,2

290,5

Jugoszlávia

10,1

8,2

9,3

7,6

53,9

15,0

151,8

Magyarország

12,3

10,8

12,8

10,7

56,9

15,9

192,1

Németország

20,9

16,8

19,3

18,3

163,2

-

296,4

Svájc

19,8

19,5

16,8

19,2

142,8

30,4

364,0


Forrás: Eckhart Ferenc: A magyar közgazdaság száz éve. Bp., 1941, Posner, 222.

A gazdálkodás technikájának szerény mértékű javulása nem ellensúlyozta az egyéb negatívumokat. A legfontosabb termények termésátlagai ezért a háború előttiekhez képest vagy stagnáltak, vagy csak egészen minimális mértékben emelkedtek. Európa legtöbb országa ugyanezen idő alatt viszont jelentősen növelte termésátlagait. Lemaradásunk az élenjáró

dán, belga és német mezőgazdasághoz képest ezért növekedett. Míg a századelőn az ottani hozamok 50-70%-át produkálta a magyar mezőgazdaság, addig 1930-1932-ben már csak 40-60%-át. A csehszlovák hozamoktól ugyanekkor mintegy 30%-kal maradtunk el, a franciaországiaktól pedig, amelyek a századfordulón még alacsonyabbak voltak a magyarországiaknál, 10-20%-kal. Ajugoszláviai hozamok 20-30%-kal ugyan még mindig a magyarországiak mögött kullogtak, a bulgáriaiak azonban már megközelítették, sőt részben meg is haladták a magyarországiakat. A magyar mezőgazdaság relatív fejlettségi szintjét, amely a háború óta tehát nem emelkedett, hanem csökkent, jól mutatja az 1 hektárra eső termelési érték átlagos indexe. A délkelet-európai országokban ez az 1930-as évek elején 17 és 19 között mozgott, Lengyelországban 18, Magyarországon 21, Franciaországban 26, Csehszlovákiában 31, Németországban 44, Dániában 57, s Hollandiában 91 (a legmagasabb) volt.

Az állattenyésztés a földművelésnél is kedvezőtlenebb képet mutatott. A háborús veszteségek és a hagyományos állattenyésztő vidékekjelentős részének elvesztése miatt az egységnyi területre eső állatlétszám 1911-hez képest jelentősen csökkent. A négy legfontosabb haszonállat, a ló, a marha, a sertés és ajuh együttes száma még 1929-ben is csak 87%-át tette ki a trianoni területre számított 1911-es állatlétszámnak. A számszerű visszaesést részben ellensúlyozta az állatállomány minőségi javulása. A nagy munkabírású, de gyenge tej- és húshozamú alföldi magyar marhák aránya 30%-ról 1929-re 16%-ra csökkent; helyüket a különböző szimentáli és piros-tarka fajták foglalták el. A tejhozam ennek következtében fokozatosan emelkedett. Az 1890-es években egy magyarországi tehén évi átlagos tejhozama 1000 liter körül mozgott, az 1930-as években pedig már megközelítette a 2000 litert. A sertésállomány minőségi javulását a hússertések arányának 8%-ról (1911) 19%-ra emelkedése (1935) jelezte. A domináns fajta azonban továbbra is a paraszti háztartások céljaira jobban megfelelő zsírsertés maradt.

A stagnálás ellenére a mezőgazdaság továbbra is a magyar export domináns ágazata maradt. A mezőgazdasági termények és az élelmiszer-ipari cikkek az 1920-as évek második felében az összes export 50-57%-át, az élőállatok pedig 12-15%-át, együttesen tehát több mint 60%-át tették ki. Az ipari készáruk aránya ugyanakkor csak 30% körül mozgott. Legfontosabb külkereskedelmi partnerünk – igaz, egyre csökkenő arányban – Ausztria volt, amely a korszak elején a magyar export több mint 40%-át, 1929-ben pedig 30%-át vette fel. Ausztria után Csehszlovákia következett. Ez a két ország, valamint a másik két szomszéd, Románia és Jugoszlávia 1923-ban a magyar export 71%-át, 1929-ben 57, s 1931-ben 43%-át fogadta.

A gazdaság egyéb területei szerény mértékben bár, de – az iparhoz hasonlóan – fejlődtek. Új gőzmozdonyok üzembe helyezésével, továbbá a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal villamosításával és a Kandó-féle fázisváltós villamos mozdonyok bevezetésével korszerűsödött a vasúti közlekedés. Az új országban 1000 km2 -re 93 km vasútvonal jutott. Európai viszonylatban ez közepes vasútsűrűségnek felelt meg, és újabb vonalak építését lényegében nem tette szükségessé. A vasúti közlekedés mellett lassan, de terjedni kezdett a gépjárműforgalom. A gépjárművek száma 1923 és 1928 között megötszöröződött, azaz 4400-ról 23 ezerre ugrott. Ezen belül leggyorsabban a legolcsóbb motorkerékpárok száma növekedett, míg a személyautóké csak mérsékeltebben. 1932-ben az egész országban 16 ezer gépkocsit és csaknem 11 ezer motorkerékpárt írtak össze. A kor legfontosabb közlekedési és teherfuvarozási eszköze mindazonáltal továbbra is a vasút maradt, amely több mint 4 ezer személy- és több mint 40 ezer teherkocsival elégítette ki az igényeket.

A hírközlés eredményei közül a rádiózás megindulása emelkedik ki. Az első, viszonylag kis teljesítményű adót 1925 decemberében helyezték üzembe Csepelen, az ennél nagyobb, 20 kW-os lakihegyi adót pedig 1928 áprilisában. A hírközlés korszerűsítését szolgálta a budapesti távbeszélő-hálózat automatizálása. A 40 ezer készüléket kiszolgáló kézi kezelésű központokat az 1920-as évek végén 70 ezer készülék kiszolgálására alkalmas automata központok váltották fel.

26. A Corvin áruház, 1930

A villamosenergia-termelés fellendülésének köszönhetően jelentősen előrehaladt az ország villamosítása. A villannyal ellátott községek száma megháromszorozódott, a háború előtti 300-ról 1933-ig 999-re, azaz az összes település 27%-ára nőtt. Némileg bővült a belkereskedelmi üzlethálózat. Bár a vidéket továbbra is a kis és szakosítatlan boltok jellemezték, néhány fővárosi üzlet ezekben az években lépett a nagyáruházzá válás útjára. A Nemzeti Színház melletti Corvin Áruházat 1925-ben nyitották meg.

Az 1920-as évek általános magyar gazdasági fejlődéséről három különböző módszereket használó és ezért különböző eredményekre vezető számítással rendelkezünk. Az egyik Colin Clarké, aki szerint az egy főre eső nemzeti jövedelem (real income) 1928-1929-ben 30%-kal múlta felül az 1911-1913-ast, a másik Alexander Ecksteiné, aki szerint 19%-kal, és a harmadik Paul Bairoché, aki szerint 13%-kal. Az utóbbi szerint, amely a legmegalapozottabb, az 1913-as – trianoni magyar területre számított – egy főre jutó GNP az európai átlag 69%- ának, 1929-ben pedig 74%-ának felelt meg. A magyarországi növekedés mértéke tehát ez utóbbi szerint az 1920-as években csekély mértékben meghaladta az átlagos európai ütemet.

Az 1920-as évek második felére jellemző impresszív gazdasági fellendülésnek az 1929 őszén kezdődő világgazdasági válság vetett véget. Közép- és Kelet-Európa s ezen belül Magyarország szempontjából különösen két tényező hatott igen kedvezőtlenül. Egyrészt az agrárárak rendkívüli mértékű zuhanása a világpiacon, amely a magyar export legfontosabb ágazataira mért csapást, másrészt pedig a nemzetközi tőkeimport elakadása, amely régiószerte a nemzetgazdaságok egyik legfontosabb finanszírozási forrásaként szolgált. Az 1924-1929-es fellendülés nem túl magas szintje ugyanakkor mérséklően hatott. A visszaesés ezért egészében véve kisebb arányú volt, mint azokban az országokban, ahol a stabilizáció éveiben nagyobb arányban emelkedett a termelés.

A válság legpusztítóbban a mezőgazdaságot sújtotta. A túlkínálat 1929 és 1933 között nagyarányú árcsökkenéseket eredményezett. A búza nagykereskedelmi ára az 1920-as évek második feléhez viszonyítva közel 70%-kal, a növényi eredetű termékeké több mint 50%-kal, az állatoké és az állati eredetű termékeké pedig közel 50%-kal csökkent. Az ipari és a mezőgazdasági árak közötti különbség (agrárolló), amely kis (5-6%-os) mértékben az 1920-as éveket is jellemezte, 1929 és 1933 között így megtöbbszöröződött, s 1933-ra 70%-ra nőtt. Az ipari árindexhez viszonyított agrárárindex valamennyi európai ország közül Magyarországon volt a legalacsonyabb; ugyanannyi iparcikk a válság alatt átlag kétszer annyi mezőgazdasági termékbe került, mint előtte. Az egyébként sem prosperáló mezőgazdaság ily módon rendkívül nehéz helyzetbe került, nagymértékben eladósodott, s fejlődése úgyszólván teljesen megállt. A traktorpark például 1929 és 1935 között alig több mint 100 darabbal bővült, a műtrágyafogyasztás pedig a holdankénti 15 kg-ról 2 kg-ra esett vissza! A búza termésátlaga ezáltal az 1926-1929 közötti holdankénti 8,08 mázsáról 1930 és 1934 között 7,34 mázsára mérséklődött, s érdemben a későbbiekben sem nőtt.

A gabonatermelés válságát enyhítendő 1930 nyarán a kormányzat bevezette az úgynevezett bolettarendszert. Ennek révén a termelők a tőzsdei vételár fölött az államtól gabonajegyet, azaz bolettát kaptak, amellyel adót lehetett fizetni, sőt részben készpénzre is átválthatók voltak. A támogatás mértéke 1930-ban mázsánként 3 pengőt, 1931-ben 6 pengőt, s később 4, illetve ismét 3 pengőt tett ki, azaz a vételár felét-harmadát. Az eladósodott gazdaságok tömeges csődjének elkerülése érdekében 1931 és 1935 között számos más gazdavédelmi intézkedésre is sor került. Ilyen volt az adósságkamatok csökkentése, az adósságok egy részének elengedése, s végül csaknem 2 millió hold védetté nyilvánítása és állami dotálása. E két millió holdból 61% a 100 holdon felüli birtokokra, 39% a 100 holdon aluliakra esett. 1941-ig, amíg a gazdavédelmi rendszer fennállt, az állam, illetve az adófizető állampolgárok mintegy 650-700 millió pengőt fordítottak a mezőgazdaság egyébként elviselhetetlen terheinek enyhítésére.

Az ipari válság valamivel később, 1930-tól vált érezhetővé. Elsősorban azokat az iparágakat sújtotta, amelyek termelőeszközöket gyártottak, s amelyek iránt a fizetőképes kereslet minimálisra zsugorodott. A vas- és fémipar, a gépgyártás, valamint az építőanyag-ipar és a faipar együttes termelése 1929-hez képest 1932-re 48%-kal csökkent, miközben az egész ipari termelés csak 24%-kal.

Az élelmiszeripar és néhány más fogyasztási iparág visszaesése átlagos, együttesen mintegy 23%-os volt. A harmadik csoportba tartozó iparágakat, a textil-, bőr-, papír- és vegyészeti ipart alig érintette a válság. Ezek termelése 1931-1932-ben mindössze 1-2%- kal maradt el az 1929-esnél. Ez elsősorban abból adódott, hogy a kormányzat beavatkozásának köszönhetően a külföldi behozatal ezekből a termékekből a válság alatt szinte nullára redukálódott. Az importkiesés mértéke többé-kevésbé megfelelt a belső fogyasztás csökkenésének. A hazai könnyűipari ágazatok ezáltal csaknem változatlan kapacitással dolgozhattak tovább.

A válság különösen elmélyült 1931 nyara után, amikor a nemzetközi pénzügyi és hitelrendszer összeomlása is elérte Magyarországot. Az európai csődök nyomán a külföldi hitelezők minden felmondható hitelt visszavontak. 1931. május 1-je és július 13-a között a Magyar Nemzeti Bank mintegy 200 millió pengő értékű aranyat és devizát fizetett ki. Az ország érc- és devizakészletei ennek következtében kimerültek. A fizetésképtelenség és az ismét fenyegető államcsőd elhárítására 1931. július 13-án a Bethlen-kormány háromnapos bankzárlatot rendelt el, majd korlátozta a betétek kifizetését, s bevezette a kötött devizagazdálkodást. Ennek értelmében zárolták az arany- és devizakészleteket, s a pengő átváltását a Magyar Nemzeti Bank engedélyéhez kötötték. Később, 1931. december 22-én a kormány teljes transzfermoratóriumot rendelt el, azaz minden külföldre szóló kifizetést megtiltott. A válság elmúltával ezen enyhítettek, de a szabad devizagazdálkodást a korszakban többé sohasem állították vissza teljesen. Ebből következett, hogy a magyar gazdaság újabb külföldi hitelekhez a továbbiakban nem juthatott; a finanszírozás költségeit kizárólag belső tőkefelhalmozásból kellett megoldani. Az állam és a magánosok külfölddel szemben fennálló tartozásainak törlesztését – meglehetősen bonyolult, de sikeres rendszer szerint – a Magyar Nemzeti Bank központilag intézte.

Paul Bairoch számításai szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelem a válság következtében 28 dollárral, tehát 1929-hez képest 1933-ra közel 7%-kal csökkent, ami valamivel alatta maradt a hasonló gazdasági szerkezetű és fejlettségű országok többségében észlelhető csökkenésnek (Csehszlovákia: 15%, Jugoszlávia: 14%, Románia: 11%, Lengyelország: 5%). A más számítási módszereket használó Angus Maddison szerint viszont a bruttó hazai össztermék (GDP) visszaesése Magyarországon 11,5%-ot tett ki, miközben Csehszlovákiában 12, Lengyelországban 16, Ausztriában 23,5, Olaszországban viszont csak 4%-ot. A csökkenés természetesen különböző mértékben érintette az egyes társadalmi rétegeket. A nagypolgárság, a nagybirtokosság és a középrétegek felső csoportjainak kiugróan magas életszínvonala a válság éveiben is megmaradt. A lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság, munkásság, kisiparosok és kiskereskedők, továbbá a különböző tisztviselői és értelmiségi rétegek életviszonyai viszont jelentősen romlottak.

Nemzetközi jelenség lévén a gazdasági válságból kijutni csak a külgazdasági feltételek megváltozása, mindenekelőtt a mezőgazdaság piac- és árgondjainak, valamint a hitel- és a kölcsönproblémáknak a megoldása révén lehetett. Az utóbbi terén már 1932-ben kedvező fordulatra került sor: nemzetközi megegyezés keretében törölték az összes jóvátételi fizetéseket. 1933-ban mérsékelték az adós országok kamatfizetési és tőketörlesztési ösz- szegeit. Ennek, valamint a Magyar Nemzeti Bank devizaügyleteinek és a külföldi valuták nagyarányú értékcsökkenéseinek köszönhetően az ország igen jelentős adósságállománya az 1930-as évek közepére valamelyest mérséklődött. A külföldi hitelezők és a Magyar Nemzeti Bank között 1937-ben létrejött megállapodás értelmében Magyarország a továbbiakban évi 46 millió pengő törlesztését vállalta. A megállapított új ütemterv szerint a népszövetségi kölcsön törlesztése 1979-ben járt volna le.

A devizagazdálkodás új alapokra helyezésénél is fontosabb volt, hogy sikerült biztos piacokat találni a magyar mezőgazdasági export számára. Ezeket a piacokat részben az első világháború előtti és alatti kelet-közép- és délkelet-európai behatolási törekvéseit felújító Németország, részben pedig a vele konkuráló Olaszország, valamint a hagyományos partnernek tekinthető Ausztria nyújtotta. Az 1931-es német-magyar kereskedelmi szerződés I. (1933. július 22.) és II. (1934. február 21.) pótegyezménye új fejezetet nyitott a magyar-német gazdasági kapcsolatok történetében. Az addigi elzárkózás után Németország most megnyitotta piacait a magyar mezőgazdasági termékek előtt. 1934-től Magyarország évente 48 ezer db szarvasmarhát, 3 ezer t sertéshúst, 1,5 t szalonnát, 3 ezer t zsírt, 0,5 millió q búzát és kukoricát, valamint 250 ezer q árpát szállíthatott a világpiacinál kedvezőbb árakon Németországba. Ugyanettől az évtől kezdve Olaszország és Ausztria is jelentős agrárkiviteli lehetőségeket biztosított. Az 1934 márciusában aláírt megállapodás (úgynevezett római jegyzőkönyvek) alapján Olaszország évi 1 millió q búza, Ausztria pedig 1,5 millió q búza és 0,5 millió q liszt átvételét vállalta a világpiacinál ugyancsak magasabb árakon. Jelentősek voltak az Olaszország által biztosított állatkiviteli kontingensek is: évi 55 ezer db szarvasmarha, 10 ezer q sertéshús, 3 ezer db ló stb. E kedvezmények fejében a magyar kormány 20-30%-kal csökkentette a német, olasz és osztrák iparcikkek importjának vámtételeit. Az általános devizahiány miatt e tranzakciók legnagyobb része egymást kiegyenlítő áruszállítások, azaz bilaterális klíringelszámolások keretében bonyolódott.

7. ábra. Magyarország külkereskedelmi forgalma, 1928–1942

A három kitüntetett jelentőségű külkereskedelmi partner közül legfontosabbnak Németország bizonyult. Németország részesedése a magyar kivitelből egyetlen év alatt megkétszereződött, az 1933-as 11,2%-ról 1934-re 22,2%-ra nőtt, és ezzel megelőzte az addig első Ausztriát. Ez a tendencia az 1930-as évek második felében is folytatódott: Németország részesedése a magyar kivitelből 1937-re 42%-ra nőtt, majd az 1938-as Anschlufi után az 50%-ot is meghaladta. Az 1930-as évek közepétől – a modern magyar gazdaságtörténetben először – Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé Németország vált. A magyar kivitel szinte kizárólag mezőgazdasági termékekből állt. Az 1930-as évek végén a magyar agrárexport %-e irányult Németországba. Nagyjából ugyanilyen arányban nőtt a Magyarországra érkező német importáruk értéke is. Ezek között főleg gépek, műszerek, autók, gyógyszerek és festékek szerepeltek. Az ország második legfontosabb partnere Olaszország volt. 1941-ben e két ország vette fel a magyar kivitel 74%-át, s e két országból érkezett az export 79%-a. A környező országokhoz és Európa, illetve a világ más részeihez fűződő gazdasági kapcsolataink ezzel párhuzamosan drasztikusan leépültek.

A nemzetközi gazdasági feltételek javulásának, mindenekelőtt az agrárpiac megterem- tődésének és a hitelválság enyhülésének, valamint a kormánypolitika beavatkozásainak köszönhetően mintegy fél évtizedes depressziós periódus után az 1930-as évek közepétől a magyar gazdaságban ismét fellendülés kezdődött. Az ipari termelés értéke először 1937- ben haladta meg az 1929-es szintet. A mezőgazdaság vetésterülete és termésmennyiségei, valamint az állatlétszám ugyancsak 1937-1938-ra érte el a válság előtti szintet. Dinamikusabban ezekben az években is az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások fejlődtek, miáltal a mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelemből már 40% alá esett vissza.

Az ipar területén legjelentősebb új fejleménynek a nehézipar ágazaton belüli arányának 4, s ezen belül a vegyészeti ipar 3%-os növekedése számított. Ez azzal függött össze, hogy az 1930-as évek elején értékes földgázmezőkre, majd 1937-1938-ban jelentős olajkincsre leltek Budafapuszta, Bükkszék és Lispe környékén. Ez utóbbi kiaknázására alakult a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT). Az 1937-es 22 ezer mázsás olajkitermelést ez a cég már 1938-ra 427 ezer q-ra emelte, amely az ország szükségleteinek felét fedezte. Többszörösére, az 1931-es 1,6 millió m3-ről 1937-re 3,4 millió m3-re, majd 1939-re 7,7 millió m3-re emelkedett a földgázkitermelés is. Ehhez kapcsolódott számos nehézvegyészeti cikk termelésének a fellendülése, amelynek a központja az 1935-ben újjászervezett Hungária Műtrágyagyár volt. Jelentősen nőtt a bauxittermelés is, s 1934-ben Magyaróvárott működni kezdett az első timföldgyár. 1935-ben Csepelen üzembe helyezték az első alumíniumkohót, amely 48 kemencével és közel másfél ezer tonnás kapacitással üzemelt. A kibányászott bauxit túlnyomó részét Németországban dolgozták fel – a német harci repülőgépek jelentős hányada ebből készült.

3.6. táblázat - 18. táblázat. A fontosabb bányatermékek termelése a két világháború között (1000 q)

Év

Feketeszén

Barnaszén

Földgáz*

Kőolaj

Vasérc

Bauxit

1921

7256

55 164

-

-

360

1

1925

8051

55 186

-

-

685

4

1929

8263

70 439

-

-

2517

3892

1934

7563

61 991

2404

-

689

1850

1937

9170

80 551

3396

22

2895

4516


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 94-95.

* 1000 m3

Az ipar, ezen belül a nehézipar fejlődésének újabb lendületet adott az 1938 májusában elfogadott úgynevezett győri program (XX. tc.), amely egy öt évre tervezett fejlesztés keretében 1 milliárd pengőt kívánt fordítani fegyverkezésre és az ország infrastruktúrájának korszerűsítésére. Ennek 10%-át a MÁV modernizálására, közel 10%-át útépítésre, kisebb tételeket a hajózás fejlesztésére, valamint posta- és távírdabővítésekre, legnagyobb részét pedig a hadsereg közvetlen szükségleteinek a kielégítésére, addig nem gyártott nehézfegyverek (harckocsik, ágyúk stb.) előállítására, gumiabroncsok gyártására (Taurus), és nem utolsósorban a tüzérség számára fontos bemérő- és célzóműszerek tökéletesítésére fordították. Az 1 milliárd pengő 60%-át az 1920-1921-es vagyonváltsághoz hasonlóan a 27 ezer legtöbb adót fizető természetes és jogi személytől szedték be a vagyonok progresszíve növekvő 5-20%-os dézsmájának formájában, 40%-át pedig államkölcsön kibocsátásával fedezték.

A válság hatására a mezőgazdaságban egészséges alkalmazkodási folyamatok kezdődtek. A gabonával bevetett területek nagysága végre csökkenni kezdett – 1926-1930-hoz képest

1937-re a búzáé például 7%-kal, a zabé 13%-kal -, a munkaigényesebb termények vetésterülete pedig nőtt: a takarmányrépáé 32%-kal, a kukoricáé 11%-kal s a burgonyáé 10%-kal. Ugyancsak nagy jelentőségű változás kezdetének tekinthető a zöldség- és a gyümölcstermesztés ugrásszerű fellendülése. 1935-ben 4,6 millió gyümölcsfa termett az országban, amely 50%-kal volt több, mint a századforduló éveiben. A gyümölcstermés mennyisége az 1920-as években általában nem érte el az évi 100 ezer q-t. Az 1930-as években viszont már 260 és 500 ezer q között ingadozott. Ezt a fejlődést tudatos kormánypolitika, többek között nemes facsemeték és magok rendszeres szétosztása indította el. Folytatva a háború előtti tradíciókat Kecskemét környékén elsősorban sárgabarackot, a budai hegyek lábainál őszibarackot, Somogyban diót, Szabolcsban almát, Szatmárban és a dombosabb vidékeken szilvát; cseresznyét és meggyet pedig szinte az egész országban termesztettek. Az exportált friss gyümölcsnek 1934-ben Kecskemét és környéke adta a 43%-át. Nagykőrös és vidéke ugyanakkor a friss zöldségek (uborka, borsó, saláta) exportja terén ért el kimagasló eredményeket. A bortermelő európai országok sorában Magyarország a negyedik helyet foglalta el Francia-, Spanyol- és Olaszország mögött. Az évi 3-5 millió hektoliterből exportra azonban csak kevesebb mint 10%-a ment; a termés nagy részét maguk a magyarok itták meg. Az évi borfogyasztás az 1920-as évek második felétől kezdődően megközelítette a fejenkénti 40 litert, tehát a háború előtti mennyiség dupláját, miközben Németországban csak 5, Ausztriában 10, Csehszlovákiában pedig 3 litert fogyasztottak. A kép teljessége kedvéért meg kell ugyanakkor említeni, hogy az egy főre jutó évi átlagos sörfogyasztás a hazai sörtermelés drasztikus visszaesése következtében a háború előtti 15,6 literről 1925-re 8,25 literre, az 1930-as években pedig 3 liter alá csökkent.

A fellendülő zöldség- és gyümölcstermesztésre dinamikusan növekvő konzervipar épült. Miközben az élelmiszeripar hanyatlása egészében véve az 1930-as években is folytatódott (a gyáripari termelésnek 1938-ban már csak 30%-át adta az 1929-es 36, s az 1913- as 42%-kal szemben), a főzelék- és gyümölcskonzervek gyártása a válság előtti évekhez képest 1937-re megkétszereződött, és ezen belül az export megtizenháromszorozódott. 1937-ben a konzervkivitel 90%-át a paradicsomkonzervek adták, melynek mintegy felét Nagy-Britannia vásárolta fel.

Az ország villamosítása a 30-as évek közepétől folytatódott. 1933 és 1938 között további 180 községet kötöttek be a hálózatba, miáltal az összes település 36%-a rendelkezett villanyárammal. Mivel ezek többsége város és nagyobb község volt, a lakosság 71%-a élt ezekben a településekben. A motorizáció az 1930-as évek közepéig stagnált, ezt követően viszont gyors fejlődésnek indult. Igaz, elsősorban továbbra is a motorkerékpárok száma nőtt nagyobb ütemben, míg a teherautóké és a személygépkocsiké csak sokkal mérsékeltebben. A modern tehergépkocsi-szállítás Magyarországon továbbra is csak a kezdeteknél tartott. Megjelentek viszont az autóbuszok, amelyekből 1938-ban 675-öt írtak össze. 1937-ban 14 európai ország motorizációs mutatója 5,7-es átlagot képviselt, miközben Magyarországé csak 0,5-et. Ezer főre hazánkban ekkor közel 2 személygépkocsi jutott, miközben Csehszlovákiában már 5, az észak-európai országokban 20-30, s a legfejlettebb nyugat-európai államokban pedig több mint 40. Igaz viszont, hogy déli szomszédainknál és Görögországban csak 1. A kor kihívásaira válaszolva megkezdődött a rendszeres légi forgalom. Menetrendszerű repülőgépjáratok az 1930-as években Bécs és Budapest, valamint Budapest és Belgrád között közlekedtek. Ezek évi forgalma azonban alig tett ki többet néhány ezer utasnál. 1932-ben például csak mintegy 6000-en szálltak repülőgépre az országban. A jövő távolsági közlekedési eszköze mindenesetre kiszámíthatóan a repülőgép volt, és ezért 1938-ban a kormány eldöntötte, hogy a mátyásföldi és a budaörsi repülőtér mellé Ferihegyen új, modern repülőteret épít.

3.7. táblázat - 19. táblázat. Aforgalomban levő gépjárművek száma, 1923-1938 (db)

Megnevezés

1923

1928

1932

1935

1938

Személyautó

3078

11 480

10 889

16 082

18 896

Teherautó

721

3 609

5 268

Motorkerékpár

640

8 048

10 795

9 005

84 037

Összesen

4449

23 137

26 952

25 087

102 933


Forrás: Magyarország gazdaságtörténete a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János. Bp., 1996, 432. Magyarország népessége és gazdasága. Múlt ésjelen. Bp., 1996, KSH, 182.

8. ábra. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem (GNP) alakulása Magyarországon és az európai országokban, 1913–1938

Az 1934 utáni fellendülésnek köszönhetően az 1930-as évek végére a magyar gazdaság teljesítménye nemcsak elérte, hanem meg is haladta a válság előttit. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Paul Bairoch számításai szerint 1938-ban 6%-kal, Maddison szerint pedig 7%- kal múlta felül az 1929-est. Ha az első világháború előtti szinthez viszonyítjuk az 1938-as eredményt, akkor 21, illetve 26%-os növekedést kapunk. Ugyanezen negyedszázad alatt Bairoch adatai szerint az egy főre eső GNP Németországban 48, Franciaországban 34, Olaszországban 25, Jugoszláviában 19, Nagy-Britanniában 18 és Csehszlovákiában 4%- kal nőtt. 1913-ban az egy főre eső magyarországi nemzeti jövedelem az európai átlag 69, 1929-ben 74 és 1938-ban 67%-át tette ki. Az utolsó békeévben, tehát 1938-ban ez a mutató az angliainak 38, a németországinak 40, a franciaországinak 48, az ausztriainak 70, a csehszlovákiainak 82, a lengyelországinak 121, a portugáliainak 128 és a romániainak 131%-át érte el. Az 1925 és 1934 közötti időszak eredményeit összehasonlítva Clark hasonló eredményeket kapott. Az a korábban gyakran hangoztatott állítás tehát, mely szerint a magyar gazdaság lemaradása a két világháború között jelentősen nőtt volna a háború előttihez képest, nem állja meg a helyét. Kétségtelen, hogy a győztes Franciaországhoz, a háború által nem érintett skandináv államokhoz és a rendkívül dinamikusan fejlődő Németországhoz képest nőtt az ország lemaradása. Ausztriához, Spanyolországhoz, Csehszlovákiához, Jugoszláviához, sőt Nagy-Britanniához és néhány más országhoz képest viszont csökkent vagy nem változott. Egészében véve ezért inkább azt mondhatjuk, hogy a magyar gazdaság megőrizte a Balkán-országok és a cseh-morva területek közötti – történetileg kialakult – átmenetet képező szintjét. Nem ugrott ki, de nem is esett vissza; fejlődése az átlagos tempónak felelt meg. Tekintettel a rendkívül nehéz helyzetre, amelyből a magyar gazdaság 1920-ban startolt, ezt az átlagos ütemű fejlődést elég jelentős teljesítményként könyvelhetjük el.



[22] Matolcsy Mátyás: A magyarországi jövedelem- és adótehermegoszlás. Budapest, 1938, Universitas, 116-119.

[23] Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János. Budapest, 19962, Aula, 366.