Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS

5. A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS

A magyar békedelegáció 1920. január 6-án érkezett Párizsba. Vezetője gróf Apponyi Albert, a magyar politikai élet egyre inkább pártok feletti tekintélynek örvendő egyik nagy öregje, tagjai a közgazdasági, kulturális és politikai élet vezető személyiségei – többek között Bethlen István és Teleki Pál – voltak. A békeszerződés néhány nap múlva megkapott tervezete, amely 14 részből állt, a pesszimista várakozásokat igazolta. A háború alatti titkos szerződések szellemének s a békekonferencia nagyrészt 1919 tavaszára meghozott döntéseinek megfelelően Romániának juttatta egész Erdélyt, továbbá a Tiszántúl keleti szegélyét és a Bánság keleti felét. Az új délszláv állam Horvátország és Szlavónia mellett a Bánság nyugati felét, Bácska nagyobb részét és a Muravidéket, Csehszlovákia pedig Kárpátalját és egész Felső-Magyarországot kapta. A békekonferencia tehát a nemzetiségi területek mellett elszakításra ítélt döntően magyarlakta területeket, s köztük olyanokat is, amelyek nemzetiségi szigetek közbeékelődése nélkül közvetlenül kapcsolódtak az ország központi, nyelvileg-etnikailag magyar részeihez. Ilyen volt keleten Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad vidéke, délen Szabadka környéke, északon az egész Csallóköz és a Felvidék Kassa-Rimaszombat vonaltól délre eső része.

Az amerikai és a brit békedelegáció a fentieknél eleinte lényegesen kedvezőbb s a fennen hirdetett nemzetiségi elvnek sokkal jobban megfelelő határokat javasolt Magyarország számára. Az amerikai javaslat a mai határok menti, döntően magyarok lakta területeknek mintegy kétharmadát, a brit pedig körülbelül a felét hagyta volna meg. A Csallóköz, Losonc és Fülek környéke, egy keskeny kelet-magyarországi, illetve partiumi sáv, Bácska egy része és a Drávaszög mindkét javaslat szerint Magyarországhoz tartozott volna. Az amerikaiak ezenkívül a Tisza, a Maros és az Aranka határolta háromszöget (Észak-Bánság) sem tervezték elcsatolni. Szembesülve a környező államok mohóságával, amelyeket etnikai érvek híján az érintettek általában stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokkal támasztottak alá, a konferencia 1919. februári és márciusi szakértői tanácskozásain ezt az álláspontjukat mind az amerikaiak, mind a britek feladták. Az utódállamok legextrémebb igényeinek, mint amilyen például a Pozsonyt Zágrábbal összekötő szláv korridor eszméje, vagy a salgótarjáni szénmedence, a miskolci iparvidék és a Bodrogköz Csehszlovákiához, Szeged, Orosháza és Debrecen környékének pedig Romániához csatolása volt, azonban az olaszokkal, s néha a franciákkal együtt ellenálltak. Azok a határok, amelyeket a magyar békedelegáció 1920 januárjában megkapott, ezeknek az 1919 eleji párizsi vitáknak az eredőjeként alakult ki. A békekonferencia legfelsőbb szervei 1919. május-júniusban érdemi változtatás nélkül hagyták jóvá ezeket az előterjesztéseket. Ez alól egyetlen kivétel volt, az osztrák-magyar határ, amelyben csak 1919. július 10-11-én döntöttek. A magyar belpolitika fejleményei a párizsi döntéshozatalt érdemben tehát nem befolyásolták.

A magyar válaszjegyzékek, valamint ezek statisztikai és kartográfiai mellékletei, melyeket Teleki Pál irányításával szakértők tucatjai dolgoztak ki 1919 őszén és telén, számos ellenérvet sorakoztattak fel ezekkel a határjavaslatokkal szemben. Ilyen volt az ország vízrajzi és évszázadok alatt kialakult gazdasági egysége; a keletről érkezett támadásokkal szemben betöltött történelmi funkciója („kereszténység védőbástyája”), a magyarság kulturális fölénye és ebből levezetett civilizációs missziója; a biztonsági szempont, azaz az integer Magyarország regionális kiegyensúlyozó szerepe s végül az etnikai-nyelvi igazságosság, amely a tervezetben ugyancsak súlyosan sérült. Erdéllyel mint teljesen kevert nemzetiségű területtel külön jegyzék foglalkozott. Ebben az állt, hogy Erdély alakuljon olyan független vagy Magyarországgal társult állammá, amelyen belül a magyar, a román és a német lakosság egy-egy autonóm területet kapna, egy pedig vegyes etnikumú lenne. A jegyzékek átadása mellett Apponyi lehetőséget kapott arra is, hogy január 16-án szóban összegezze a magyar álláspontot. Ebben megerősítette, hogy a békeszerződés feltételei, ha azokon lényeges módosítások nem történnek, Magyarország számára elfogadhatatlanok. Egyben javasolta, hogy a vitatott területek hovatartozásáról népszavazással döntsenek – alkalmazva a Wilson elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét. (Szgy. I/125—133.)

A magyar jegyzékek és Apponyi francia nyelven elmondott beszéde, illetve ennek angol és olasz nyelvű összefoglalásai nem maradtak teljesen hatás nélkül. A Legfelsőbb Tanács február 25-ei és március 3-ai ülésén Nitti olasz és Lloyd George brit miniszterelnök egyaránt azt javasolták, hogy a magyar határok kérdését a rendelkezésre álló anyagok alapján „részrehajlás nélkül” gondolják újra. Utóbbi pontos statisztikai adatokat citálva mutatott rá, hogy a békeszerződés 2 millió 750 ezer magyart, azaz „a teljes magyar népesség egy- harmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni, és ezt „nem lesz könnyű megvédeni”. Nem lesz béke Közép-Európában – jövendölte -, „ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek [sic!] mint egy-egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”.16 Bár Millerand francia miniszterelnök és külügyminiszter ellenezte ezt, a Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa 1920. március 8-ai londoni ülésszakán mégis visszatért a magyar határok ügyére. (Az Egyesült Államok, amely a meghirdetett elvek többszörös és nyilvánvaló megsértése miatt 1919 végén otthagyta a békekonferenciát, ezeken a tárgyalásokon már nem vett részt, hanem csak – ha egyáltalán – megfigyelőkkel képviseltette magát.)

A március 8-ai vitában az olasz delegátusok határozottan a magyar ellenérvek tüzetes megvizsgálását javasolták, a franciák minden újratárgyalást feleslegesnek és idejétmúltnak neveztek, s a mérleg nyelvének szerepét betöltő brit diplomaták, többek között Lord Curzon külügyminiszter, sajátságos módon nem saját miniszterelnökük, hanem a francia álláspont mögé sorakoztak fel. A jelképes kompromisszum, amiben végül megállapodtak, s amit Lord Curzon terjesztett elő, elutasította a magyar határok újratárgyalását a békeszerződés aláírása előtt, viszont lehetővé tette, hogy a határmegállapító bizottságok javaslatot tehessenek kisebb módosításokra, ha egyes határszakaszokat a helyszíni vizsgálatok során valóban igazságtalannak találnának. Ugyanekkor döntötték el azt is, hogy a későbbi módosítás lehetőségét nem a békeszerződés szövegébe iktatják, hanem egy külön kísérőlevélben hozzák a magyarok tudomására. A Millerand-féle úgynevezett lettre d’envoi, amelyet később valóban a békeszerződéshez csatoltak, tehát nem francia, hanem brit kezdeményezésre született, s a francia kormányfő aláírása kizárólag azért szerepelt a dokumentumon, mert ő volt a békekonferencia elnöke. (Szgy. I/138—140.)

Miközben a békekonferencia párizsi és londoni fórumain Franciaország hagyományos külpolitikai vonalvezetésének megfelelően a leghatározottabban szembeszegült a magyar békeszerződés tervezetének megváltoztatásával, aközben egyes francia gazdasági és politikai körökben egy merőben más magyarpolitika körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ezen alternatív elképzelés lényege Franciaország kelet-európai gazdasági és politikai hegemóniájának egy lengyel-magyar-román szövetségre támaszkodva történő kialakítása, illetve megszilárdítása volt. A békeszerződés aláírásának és ezzel együtt Franciaország közép- és kelet-európai behatolásának támogatása fejében a magyar békedelegáció részben politikai-területi engedményeket, részben gazdasági kedvezményeket kért. A március 22-én átadott magyar jegyzék politikai-területi feltételei ezek voltak: a határ menti színmagyar vagy döntően magyarok lakta területeket ne szakítsák el Magyarországtól, a Délvidéken és az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi sávban lakó németek maguk dönthessenek hovatartozásukról, s végül az erdélyi magyar, székely és szász lakosság kapjon teljes területi autonómiát Románián belül. A gazdasági feltételek között a román hadsereg által elszállított magyar javak visszaadása, a háború előtti és alatti monarchiai adósságok arányos elosztása, s végül a máramarosi sóbányák magyar kiaknázásának lehetővé tétele szerepeltek. A tárgyalások későbbi szakaszában a magyar területi követelések kibővültek. Az 1 millió 700 ezer fős lakossággal rendelkező határ menti területek mellé odakerült Kelet-Szlovákia (Szepes, Sáros és Zemplén vármegye) és Kárpátalja. Ezek fejében francia kézre került volna a MÁV és a Hitelbank s egy Csepelen megépítendő kereskedelmi kikötő.

A magyar jegyzékekre a franciák általában kitérő vagy semmitmondó válaszokat adtak. A magyar kormány és a párizsi békedelegáció tagjaiban ez egyaránt erős – és persze nem megalapozatlan – kételyeket ébresztett Franciaország szándékainak őszinteségét, illetve komolyságát illetően. A magyar fél gyanakvását fokozta, hogy a békeszerződés május 6-án megkapott végleges szövege semmiben sem különbözött a január óta ismeretes tervezettől, s hogy az ehhez csatolt kísérőlevelet Paléologue francia külügyi vezértitkár megtévesztő módon a francia kormány érdemének próbálta feltüntetni. A francia-magyar tárgyalások ezt követően veszítettek intenzitásukból, s perspektívátlanságuk végképp bebizonyosodván az év végére megszakadtak.

19. Kun Béla beszél az Országház előtt a Kassa visszafoglalását ünneplő gyűlésen. 1919. június 7.

A francia-magyar tárgyalásokkal egyidejűleg a Nemzeti Hadsereg néhány tisztje – Gömbös Gyula, Kozma Miklós, Prónay Pál – német és osztrák szélsőjobboldali körökkel együttműködve a háború újrakezdéséről, illetve különböző kalandor fegyveres akciókról dolgozott ki ábrándos terveket. Ezek célja a versailles-i rendezés teljes érvénytelenítése, s Európa német, osztrák és magyar érdekeknek megfelelő kialakítása volt. Valamivel korábban, 1919 októberében egy ilyen elképzelést maga Horthy is papírra vetett. Magyarország fő külpolitikai célját a leendő kormányzó ebben a „románokkal való elszámolásban” jelölte meg, de emellett tervezte a „tótok visszacsatolását” is.17 A szélsőjobboldali német, osztrák és magyar katonatisztek közötti kapcsolatfelvétel természetesen nem maradt titokban, s 1920júniusában erélyes hangú angol, francia és olasz jegyzék követelte a magyar kormánytól, hogy haladéktalanul vessen véget az ellenséges konspirációknak. A Berlin, München, Bécs és Budapest szélsőjobboldali körei közötti titkos szervezkedés ennek ellenére tovább tartott.

2.1. táblázat - 12. táblázat. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak részesedése a történelmi Magyarország területéből és népességéből*

Ország

Terület km2-ben

Népesség (fő)

Ebből magyar (%)**

Csehszlovákia

61 633

3 517 568

30,3

Románia

103 093

5 257 467

31,6

SHS Királyság

20 551

1 509 295

30,3

Ausztria

4 020

291 618

8,9

Olaszország

21

49 806

13,0

Lengyelország

589

23 662

1,0

Összes veszteség

189 907

10 649 416

30,2

Trianoni Magyarország

92 963

7615 117

88,3

Történeti Magyarország

282 870

18 264 533

54,4


Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv 1940. Bp., 1940, Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. 22.

* Horvát-Szlavónország nélküli adatok.

** Az 1910-es népszámlálás anyanyelvi adatai alapján.

A békeszerződés végleges szövegének átvétele után a magyar delegáció hazautazott Budapestre, s május 19-én lemondott. Lemondása előtt jelentést tett működéséről a nemzetgyűlésnek és a kormánynak, és ebben javasolta a szerződés aláírását. Bár kikötéseit mélyen igazságtalannak bélyegezte, aláírásának megtagadását – tekintettel Magyarország gyengeségére és elszigeteltségére – nem ajánlotta. A kormány és a nemzetgyűlés mérvadó körei ugyanígy vélekedtek. A szomorú aktusra 1920. június 4-én került sor a versailles-i királyi palotát övező hatalmas park Grand Trianon nevű kastélyában. Az okmányt magyar részről Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ látták el kézjegyükkel – két olyan személyiség, akik nem kívántak tovább a közéletben szerepelni.

11. térkép. A történelmi és a trianoni Magyarország nemzetiségei 1920-ban

A 14 részből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetsége alapokmányát tartalmazta. A második rögzítette Magyarország határait. Ennek értelmében Magyarország területe – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, azaz éppen egyharmadára, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra, tehát a korábbi 43%-ára csökkent. Közepes méretű európai országból Magyarország ezzel a térség egyik kisállamává vált, amelyet terület szempontjából Lengyelország több mint négyszer, Románia több mint háromszor, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közel háromszor s Csehszlovákia másfélszer múlt felül. A legnagyobb területet – 103 ezer négyzetkilométert – Románia kapta több mint ötmillió lakossal. Utána következett Csehszlovákia 61 ezer négyzetkilométerrel és 3,5 millió fővel. A délszláv államnak Horvát-Szlavónia mellett 20 ezer négyzetkilométer és 1,5 millió fő, Ausztriának 4 ezer négyzetkilométer és csaknem 300 ezer ember jutott. Mellettük Lengyelország és Olaszország is részesedett a történelmi magyar területekből. Lengyelország a Tátrától északra fekvő kisebb szepességi területeket (589 km2) kapott 24 ezer lakossal, Olaszország pedig az először szabad várossá nyilvánított Fiumét és környékét – 21 km2 50 ezer fővel – szerezte meg. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió, tehát 30,2% volt magyar. Ezek közül 1,6 millió Erdélyben és más Romániának ítélt területeken, 1 millió Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió pedig Jugoszláviában élt. A nyugat-magyarországi (burgenlandi) magyarok száma ezzel szemben nem tett ki többet 60-70 ezernél, a fiumeieké 6-7 ezernél, a lengyelországiaké pedig 250-nél.

A szerződés harmadik része Magyarország szomszédaival és más európai országokkal szembeni kötelezettségeit rögzítette. Kimondta, hogy a Nemzetek Szövetségének a hozzájárulása nélkül Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, más szóval semmilyen formában sem egyesülhet újra Ausztriával. Ugyanez a rész tartalmazta azokat a kisebbségvédelmi előírásokat, amelyeket a győztesek normaként kívántak alkalmazni az egész térségben. Az ötödik rész a katonai, hajózási és repülési megkötéseket vette sorra. Ezek értelmében Magyarország csak egy 35 ezer fős, önkéntesekből, azaz zsoldosokból álló hadsereget tarthatott fenn. Az általános hadkötelezettséget megtiltották. A modern hadviselésben elengedhetetlen páncélos járműveket, tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket Magyarország sem nem gyárthatott, sem nem vásárolhatott. A dunai flottillát át kellett adni a szövetségeseknek. Ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtása és betartatása céljából a nagyhatalmak magyarországi székhellyel Katonai Ellenőrző Bizottságot állíthattak fel. A hatodik rész a hadifoglyokkal, a hetedik a háborús bűntettekkel, a nyolcadik és a kilencedik a jóvátétellel foglalkozott. Az ezzel kapcsolatos rendelkezések előírták, hogy 1921-től kezdődően Magyarország 30 esztendőn át jóvátételt köteles fizetni az általa okozott háborús károkért. Ennek pontos összegét a szerződés nem tartalmazta, hanem egyelőre csak annyit írt elő, hogy 1926 szeptemberéig napi 880 tonna szenet kellett Jugoszláviának szállítani, s 28 ezer darab vágóállatot Olaszországnak, Jugoszláviának és Görögországnak. A jóvátételi fizetések zálogául a szerződés a magyar állam minden vagyonát és összes bevételi forrását zárolta, s a felállított Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezte. (Szgy. I/140-156.)

20. Tüntetés a trianoni béke ellen a Nemzeti Múzeum előtt a békeszerződés aláírásának napján. 1920. június 4.

A trianoni békeszerződést a magyar társadalom égbekiáltó igazságtalanságként fogta fel. Június 4-én, amikor az okmányt aláírták, az üzletek és az iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkerettel jelentek meg, s Budapesten százezrek tüntettek ellene. Az országzászlót ettől kezdve mindig csak félárbocig vonták fel. Ugyanez ismétlődött 1920. november 13-án, amikor a nemzetgyűlés tárgyalta és elfogadta a békeszerződést, amelyet végül 1921. július 26-án hirdettek ki és iktattak törvényeink közé (1921. évi XXXIII. tc.).

A békeszerződésben megjelölt határvonal pontos kijelölése általában nagyobb akadályok nélkül és viszonylag gyorsan történt meg. Két határszakasz kijelölése, illetve területrész átadása azonban komoly bonyodalmakra, sőt fegyveres összetűzésekre adott okot. Az egyik az úgynevezett pécs-baranyai háromszög volt, amelyet a szerb hadsereg 1918 őszétől megszállás alatt tartott, a másik pedig az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv. E területek átadására, illetve átvételére a békeszerződés okmányainak 1921. júliusi kicserélése után kellett sort keríteni.

A kőszénben gazdag pécsi szénmedence kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak augusztus harmadik hetétjelölték meg, aminek azonban a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni. Ezért felkarolták, sőt ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok – októbristák és szocialisták – autonomista törekvéseit. Így következett be, hogy

  1. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. A „köztársaság” Jugoszlávia „védnöksége” alá helyezte magát, s kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A nagyhatalmak azonban nem változtatták meg döntésüket. A magyar hadsereg így augusztus végén mégis birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket. A megtorlástól tartó munkásmozgalmi vezetőknek és bányászoknak – mintegy 4500 személynek – a belgrádi kormány politikai menedékjogot biztosított, és letelepedési engedélyt adott.

A délszláv csapatok dél-magyarországi kivonásával egyidejűleg Magyarországnak Nyu- gat-Magyarországot kellett volna átadni Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, hiszen a reguláris katonaság elhagyta a területet. Ténylegesen azonban mégsem, mert Prónay, Héjjas, Friedrich és mások szabadcsapatai a kormányzat hallgatólagos jóváhagyásával feltartóztatták a terület átvételére készülő osztrák csendőrséget. 1921. október 4-én Prónay Pál Felsőőrött „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendezett, amely Nyugat-Magyarországot Lajtabánság néven önálló tartománnyá kiáltotta ki. Tekintettel a kialakult helyzetre a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a két fél bilaterális tárgyalások keretében próbáljon kölcsönösen elfogadható megoldást találni. Olasz közvetítéssel erre október 11-én került sor. A háromnapos eszmecsere a két érdekelt megegyezésével zárult. Magyarország vállalta, hogy immár önállósodott irreguláris fegyveres alakulatait haladéktalanul visszahívja, s Sopron és környéke kivételével a területet átadja. Ennek fejében Ausztria beleegyezett, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról referendum döntsön.

Az antantbizottságok felügyelete mellett 1921. december 14-16-án megtartott népszavazáson Sopron lakosságának 72,8%-a, a Sopron környéki lakosságnak pedig 45,6%-a, tehát a megkérdezetteknek együttesen mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott. A város és környéke így – az enyhe német többség ellenére – továbbra is magyar terület maradt. A nemzetgyűlés ezért a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront. A burgenlandi magyarok száma ezzel lecsökkent 26 (1910), illetve 15 ezerre (1923), azaz az ottani lakosság 9, illetve 5%-ára. Ausztria belenyugodott az eredménybe, s igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt Burgen- land visszaszerzése. A trianoni határok legbiztosabb szakasza az új osztrák-magyar határ lett. A soproni népszavazás így túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, s ezáltal Magyarország és új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen előnyös együttműködés alapjainak megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is eljárni.